Essence -London-

[viselet]

Blaire
1999. március 12.

Blaire vékony lábai a derekamon érzékien húztak még közelebb hozzá. A testünk össze-összesimult, ahogy a lágy mozdulatok egyre szenvedélyesebbek és gyorsabbak lettek. A légzésem hevessé vált, a szívem pedig nagyot dobbant, ahogy végig simított az arcomon és az ajkaimon.
A forróság elviselhetetlen mértékeket öltött, ahogy Blaire halkan felsóhajtott. A szemeit is lehunyta, ebből tudtam, hogy nincs tovább. Az én testem is beleremegett a pillanatba, miközben a gyönyörű arcát figyeltem. Egy izzadtság csepp bukkant ki a hajam alól, szinte éreztem, ahogy végig cirógatva a bőrömet az államon lehullik az ő testére.
A nyakához hajoltam és egy halk nyögéssel megadtam neki teljesen magamat. A forróság egy egészen rövid, de annál szenvedélyesebb pillanatra sivatagi hőséggé fokozódott. Még egy sóhaj és vége volt. A hátamon éreztem meg először a kellemes hűvös levegőt, a testem pedig Blaire-hez simulva próbált megnyugodni. A légzésem még heves volt, a szívem pedig olyan vadul kalapált, mint az övé. Felemeltem a fejemet, hogy a szemeibe nézhessek, hogy lássam jól érzi-e magát.
Figyelmesnek kell lenned, O’Mara – érkezett a parancs valahonnan mélyről.
Bágyadt pillanatással nézett rám, majd lassan átkarolta a nyakamat. Közelebb húzódva csókolt meg lágyan, én pedig azt viszonozva cirógattam a bőrét, ahol csak értem. Mosolyra görbült az ajkaim sarka, ahogy elhúzódtunk egymástól és ő megint ott volt alattam az ágyon. Finoman öleltem meg, kicsit közelebb húzva magamhoz, hogy érezzem az illatát.
Még mindig ő az egyik leggyönyörűbb nő, akivel valaha találkoztam. Nagy szerencséd van, hogy megkaptad, öregem – futott végig az agyamon, ahogyan az is, mi lenne, ha nem ez volna az utolsó alkalom… de akkor eszembe jutott valaki. Valaki más, nem Esmé, nem egy másik nő, hanem Mathias. A csalódott, gyerekes, durcás képe és az ököl, amivel képes lenne kiverni a fogaimat.
Menekülhetnékem támadt. Elhúztam a fejemet a nyakától és lazítottam az ölelésünkön. Persze, tudtam, hogyha el is futok, Montregonak akkor is beszámolhat a történekről… ráadásul az a behemót már a címemet is tudja. Pánik lett úrrá rajtam, ahogy elengedtem Blaire-t és mellé feküdtem a matracra. Megdörzsöltem az arcomat és közben próbáltam nem remegni.
Oldalra fordítottam a fejemet, hogy a lányra nézzek. A szenvedély, a gyengéd érzések még ott dolgoztak bennem, ugyanakkor fogalmam sem volt, mit kellene kérdeznem tőle vagy mondanom neki. „Ugye nem fájt?” Ez nagyon bénán hangzik – gondoltam és az oldalamra fordulva figyeltem tovább.
A kezemet az ő kezére csúsztattam és csak figyeltem. Nem tűnt úgy, mintha bármiféle kárt tettem volna benne. Sőt, igazából elégedettnek tűnt és azon az egy megszakításon kívül semmi olyan nem történt, ami miatt esetleg megbánhatta volna a történeteket.
– Örülök, hogy ma találkoztunk…
A baromság csak úgy kicsúszott a számon, mint máskor egy sértés. Éreztem, hogy elvörösödök a saját butaságomtól, ezért lesütöttem a szememet. Mély levegőt véve kutattam a megfelelő szavak után a fejemben. Egy részem meg akarta kérdezni: „Láthatlak még?” A másik azonban Montregora gondolva ellenkezett.
– Jobb lenne, ha elmennék… nem? – Az utolsó kérdést csak a bizonytalanság hozta elő belőlem. Fogalmam sem volt, hogy Blaire mit szeretne, bár nyilvánvalóan nem egy tolvaj szeretője akarna lenni… és ha most úgyis gondolná, én akkor sem fogom feltenni neki ezt a kérdést. Nem akarom belerángatni az életembe, ami veszélyesebb a kelleténél és a bátyja nyilván megenne vacsorára, ha kiderülne, hogy egyáltalán a húgához értem.

 

zene: ES- Perfect

- dress -


Őrjít ez a csókos valóság,
Ez a nagy beteljesülés,
Ez a megadás, ez a jóság.'


~~ ❈ ~~

A mosoly, az a felszabadult fajta olyan természetesen jelenik meg az ajkaimon mintha csak ezzel születtem volna. Mintha örök kelléke lenne az arcomnak, pedig tudjuk jól hogy nem. Ám ebben a szent percben annyira a magaménak érzem, mintha épp ez lenne a természetes. Nem hogy örömmel fogadom sokkal inkább élvezem. Az öröm hullámokban jár át valami ostoba felfoghatatlan módon és a gyomromban ficánkoló pillangók ugyan kissé megnyugodtak, de közel sem eléggé. Ahogy Elliot eltávolodik tőlem és ahogy rám pillant nem tudok mást tenni mint mosolyogni. Nem csoda, az ember néha képtelen másra, pláne akkor ha úgy érzi, még a lelke is ragyog, mint most épp az enyém. És ezt neki köszönhetem. Nemcsak az újdonság varázsa az, ami vonzz, sokkalta inkább az emiatt bekövetkező változás. Szívem szerint nem engedném el, de hagyom hagy jusson térhez. Figyelem, ahogy mellém kerül és nem kerüli el a pillantásom az ő kissé zavart tekintete. Hirtelen nem tudom mire vélni és sokkalta inkább érzem magam a hibásnak. Végtére is csak velem lehet a baj, nem?
Már szinte elfogna a csalódottság és a tökéletes idilli jókedvem pillanatok alatt törne össze, csakúgy mint egy szép hógömb amit az ember földhöz vág, mikor... mikor megérzem a kezét a sajátomon. Ujjai puhán siklanak az enyémre és ez az, amire rögvest ránézek. A kezem az övében így együtt. Ez jelzés. Apró de fontos, tudom. És ahogy ő nézi az ujjainkat úgy tudom ösztönösen valahol mély zsigerből hogy valami nincs rendben. Nem tudom mi és miért, de nincs. Zavar de nem magam miatt. Nem azért mert az én kedvem szegné vagy mert nem illene rosszkedvűnek lennie. Hanem mert aggódom miatta. Ez is olyan érzelem, ami csak úgy hívatlan vendégként kopogtat be villámcsapásszerű hirtelenséggel az életembe. Épp úgy, mint ő maga.
– Örülök, hogy ma találkoztunk…
Elmosolyodom újra, de immár szelídebben. Ez olyan udvarias, és olyan... hát nem is tudom. Imádnivalóvá varázsolja az egész lényét. Halkan köszörülöm meg a torkom mert érzem hogy gombóc szorítja el a burkolt kedves bók miatt. Sokkalta jobb ez mintha itt méltatna. Azt nem hinném el. Ezt itt igen.
- Én is
Suttogom halkan, mert képtelen vagyok ettől többre. Túlzottan elvakít a sok érzelem semmint hogy színt is vigyek a torkomból feltörő szavaknak. Ám ennek ellenére is tele van mély érzelemmel, amit kiérezhet. S ha mindez nem lenne elég, finoman megszorítom ujjaimmal az övéit miközben ezüstkékjeim az ő barna szemeiben vesznek el.
– Jobb lenne, ha elmennék… nem?  
Hát... nem éppen erre a folytatásra számítottam. Be kell látnom, abszolút nem. A gyomrom egyszerre ugrik meg az idegességtől és a félsztől, miközben a szépívű szemöldökeim közelebb szaladnak egymáshoz. Köztük aprócska ráncok jelennek meg. Furcsálló tekintetem nem szakítom el az övétől, de látványosan elpirult sőt... olyan mintha szégyellené magát vagy mintha menekülne... De ugyan mégis miért?
- Nem.
A hangom magától tér vissza. Elég erős immár és szinte tökéletesen éles. Nem parancsoló sokkal inkább kifejező.
- Miért kellene?
Nem érdekel a válasz. Várhat minden nem? Mellesleg bármi sőt minden ostoba kifogás. Vagy biztosan annak érezném. Inkább csak közelebb kúszok szó nélkül és ujjaim elszakadva Elliotétól immár a mellkasára siklanak, hogy ott írjanak le egy kört míg én szelíden kiharcolom hogy a hátára gördüljön s a fejem a vállára tudjam tenni. Hozzábújok, mert érezni akarom újra az illatát. Nem csak a parfümét vagy a mosóporét, ami a ruhákról maradt rajta, hanem a bőréét is, ami igazán az övé. Amitől sokkalta jobb kedvre derülök, mert most még elmondhatom hogy az enyém csak az enyém. Akár ez a pillanat is vagy az összes eddigi.
- Addig maradsz, amíg csak szeretnél. Vagy amíg kedved van velem lenni.
Huncut csillogással emelem rá a szemem. Mert tudom hogy más nem tud ebből a szorult helyzetből kimenekülni, de ő még képes is lehet rá. A kérdés csak az, megtesz-e?

[viselet]

Blaire
1999. március 12.

Blaire nem örült, ezt egyértelműen láttam az arcán, mikor hangot adtam a menekülési ingeremnek. A szégyen azonban ott maradtam a képemen a forrósággal együtt, amitől valószínűleg vöröses színben pompázhattam. Még mindig ott viaskodtak bennem az érzések: imádtam a lány minden porcikáját, maga volt a tökéletesség és a szépség… ugyanakkor Montregoról sem feledkezhettem meg. Barátok próbáltunk lenni legutóbb, a közös kaland mégha nem is azon a szinten, de közelebb hozott minket egymáshoz. Valószínűleg nem örülne, ha az aranyvérű húgocskája egy tolvajjal mutatkozna. Tudom, mennyire felsőbbrendűnek hiszi magát a ténytől, hogy egy aranyvérű család tagja és igazából én ezt már megszoktam. Nem zavart a gőg, a beképzeltség, ami áradt belőle, amíg azt nem fordította ellenem. Valahol a lénye része volt, amit megtanultam elfogadni az elmúlt találkozásaink alkalmával. Ő is elvisel engem, mégha szerint undorító és feltehetően idióta is vagyok. Nem akartam felrúgni ezt Blaire miatt, főleg mert az nem csak egy kis vita lenne. Feltehetően az életemet is kockára tenném a dologgal.
– Nem. – Érkezett válasz.
Hirtelen megint meglágyult a szívem. A hangja nagyon kifejező és magabiztos lett, amiből tudtam, ő aztán tényleg így gondolja.
– Miért kellene?
Még választ sem adtam, már is közelebb került hozzám. Vékony ujjai lágy mozdulattal egy kört írtak le a mellkasomra, finoman jelezve, terüljek el ismét. Selymes, barna haját megéreztem a bőrömön, ahogy a vállamra hajtotta a fejét. A szívem megdobbant, elégedett ritmusra váltott, miközben hosszasan fújtam ki a levegőt. Ennek képtelenség volna még Montrego kedvéért is ellenállni. A gondolattól elmosolyodtam, miközben át karoltam a vállát, hogy közelebb szorítsam magamhoz.
– Nem akarok semmiféle kárt tenni benned… – mondtam, persze fogalmam sem volt, hogy érti-e mire gondolok. – S talán az is kárt tenne benned, ha csak itt maradnék.
Az jutott eszembe, mikor Montrego jelenetet rendezett a hónap elején azért, mert az ágyában talált. Ő a hírnevét féltette, de ugyanezen a gondolatmenten a húgának is rosszat tehetek a puszta jelenlétemmel is. Keserűség uralkodott bennem, de a lány iránti csodálat valamennyire felülmúlta mindezt.
Blaire az egyik leggyönyörűbb nő volt, akivel találkoztam. Esmé után pedig egy főnyeremény, hiszen nem követelt tőlem meg semmit, ő maga hívott ide és azt tettem, amit mindketten akartunk. Azonban azt is tudtam, ennek csak akkor lenne jövője, ha ő nem egy hercegnő lenne, akit a bátyja bizonyára megvéd az olyanokkal szemben, mint én. Mert valljuk be, az ő szemszögükből én csak egy koszos tolvaj vagyok, legyen akármennyi pénzem és ajándék kastélyok az apámtól. Ezek csak tárgyak, nem tesznek alkalmassá arra, hogy közéjük kerüljek és én már megtanultam nem hiú álmokba ringatni magamat.
– Addig maradsz, ameddig csak szeretnél. Vagy amíg van kedved velem lenni.
Elmosolyodtam megint. Nem tudtam magamban tartani az érzéseimet. Szerettem volna kiélvezni ezt a napot vele, érezni a szívverését, ahogy szorosan magamhoz ölelem, mert tudtam: ilyen nem lesz még egyszer. Nem érdemlem én ezt meg, annyi rosszat tettem már és nem bántam meg soha.
Megint magával ragadott a tekintete. A hatása alá kerültem az ezüstös-szürkés csillogásnak. Megszorítottam kicsit a vállat – de nem erősen, éppen csak annyira, hogy még közelebb érezzem magamhoz –, az ujjaim alatt megéreztem a barna tincseket. Tökéletes volt a pillanat és szerettem volna hosszasan elnyújtani, hogy az enyém felett érezzem az ő szívverését akár órákig.
– Nem is érdemlem én ezt meg – suttogtam.
A mondandóm ellenére elmosolyodtam, ahogy megint a szemében táncoló fényeket figyeltem. Szinte bilincsként tartott ott az ágyon a puszta tekintetével… de tetszett. Szeretem azokat a nőket, akik erősek, tudják mit akarnak és még el is érik. Nem véletlenül nyűgözött le az a pofon a házukban. Valahogy azóta sem tudtam kiverni a fejemből a jelenetet.
– Egy herceggel kéne inkább itt feküdnöd ebben az ágyban… – magyaráztam. Kicsit feltört belőlem a keserűség. Nem akartam ezzel elrontani a pillanatot, de valószínűleg megtettem. Az érzés, ami már Esménél is ott volt Blaire-nél még jobban felerősödött.
– Sajnálom, nem akartam elrontani a hangulatot – mentegetőztem.

 

zene: ES- Perfect

- dress -


Őrjít ez a csókos valóság,
Ez a nagy beteljesülés,
Ez a megadás, ez a jóság.'


~~ ❈ ~~

Ösztönösen és csilingelően kacagok fel a szavaira. Nem őt akarom kinevetni, ez eszembe sincs. De egyszerűen annyira abszurd minden egyes szó, amit halálos komolysággal hagyna el ajkai hogy az nem segít rajtam. Menthetetlenül előidézi a jókedvemet, pláne így, hogy abszolút felszabadultnak és valamiféle totális boldogságban fürösztve érzem magam.
Akkor komorulok el mikor a folytatásra a maradást is szóba hozza. Nem értem miből gondolja, hogy azzal ha velem marad bajt hozhatna rám. Arcomra kiül a nemtetszésem miközben próbálom megfejteni szinte már kétségbeesetten mire is akar utalni. Csak beletellik egy-két perc mire voltaképpen leesik a dolog. És a hatalmas koppanás mellett átvitt értelemben persze egy ’o’ betűt formálnak ajkaim. Sőt mi több ki is csusszan a számon a meglepettség hangja.
- Ó!
Hát ó. Vagy inkább ó-ó? Fene tudja. Maradnék a szimpla ó-nál, mert azt egyszerűbb kezelni. Legalábbis, azt hiszem.
Megrázom a fejem már amennyire fekve vagy félig fekve tudom mert már kicsit feljebb emelkedem. Hitetlenkedve meredek rá. Nem akarom elfogadni hogy ő... még kimondani is borzalmas.
- Most komolyan a bátyámtól tartasz?
Nem tehetek róla, de kissé talán nyersen, kibukik a kérdés belőlem. A szemöldököm felszalad kérdően és kihívóan meredek rá aztán persze megadóan sóhajtok.
- Végtére is nem lep meg. Bolondnak is tartanálak ha nem így lenne. Te pedig nem vagy az, jól tudom!
Elmosolyodom kedvesen s kissé huncutul. Csillogó szemekkel hajolok felé és nyomok egy csókot a szája sarkára.
- Amúgy nem kell aggódnod, lefoglalja Banks kellőképpen. A hétvégére enyém a ház.
Vállat vonok mert érzem hogy a szavaimban megbújik némi keserűség. Nem Elliot miatt hanem Clem említésére. Nem bírom a csajt még akkor sem ha Mathias mellette boldog. Vagy azt hiszi hogy boldog. Nem illenek össze. Nem egy súlycsoport. Nem fogja bírni. Senki nem bírja igazán a mi életformánkat, hacsak nem közülünk való vagy igazi mazochista. Banks-nek ettől pedig több sütnivalója van még ha a rózsaszín köd a szeme előtt lebeg akkor is. Tudom hogy Mathias hamar be fogja látni ezt, a kérdés csak a mikoron van. Mert így csak a saját lelke sínyli meg, de hát Merlin szakállára eszet adni nem tudok neki!
Így hát tényleg érezheti a mellettem fekvő férfi hogy nem kell rohannia. Nem beszélek mellé és tényleg addig marad, ameddig csak akar. Velem.
Csillogóan pillantok rá, ahogy félig nekem bókol félig magát sértegeti és degradálja le. Igazi szenvedés ez a részéről, ami abszolúte nevetséges. És kuncogva bújok hozzá újra miközben a füléhez hajolok. Finoman csókolok az érzékeny bőréhez miközben az újabb kuncogás mellett suttogok szemérmesen neki.
- Én azt hiszem pont az fekszik itt.
S a széles mosolyommal, amit saját szavaim keltenek el is húzódok tőle. Felülök. Magamhoz szorítom a selyem ágyneműt. Selymessége puhán ölel körbe. Fed valamennyit belőlem de evidensen nem eleget. Főleg nem akkor amikor félig oldalvást fordulva lepillantok rá.
- De ha szerinted tévedtem... - vállat vonok kacéran. - Akkor szólj ha látsz egyet.
Igazából tettetem a rosszkedvűséget, de úgy látszik ez bejön. Mert elég egyetlen pillanatra elfordulnom, hogy feketésbe hajló sötétbarna hajam a levegőbe íves kört írjon le szelíden a mozdulat hatására, Elliot hangja rögvest megjön.
– Sajnálom, nem akartam elrontani a hangulatot.
Nem láthatja, de örömittasan vigyorgok a fehér elegáns szekrényemnek. Egy percig élvezem ki a mámorítóan jó érzést, melyben én vagyok a győztes. Végül lebiggyesztett újabb tettet játékos sértettséggel pillantok rá.
- Hát ez esetben lehet még el is fogadom a bocsánatkérésed.
Igazából a szememből kiolvashatja hogy mennyire jól szórakozom rajta. S eddig bírom nélküle. Ujabb mozdulattal hajolok felé.
- De csak akkor ha kiengesztelsz! Igazán! Mondanom sem kell, hogy annak pedig ára van.
Széles, sokat sejtető somolygásom az utalás arra hogy nem kérek sokat, csak épp annyit, amennyit eddig is. Ujjaim játékosan túrnak bele a hajába míg a másik kezema a mellkasán simit végig. Azt hiszem nem kell noszogatni őt hogy újra megcsókoljon vagy hogy újra ösztönözzem arra, amit úgy hívnak, ismétlés.

Köszönöm a játékot!

[viselet]

Blaire
1999. március 12.

Nem gondoltam volna, hogy éppen Blaire lesz az, aki ilyen könnyen átlát rajtam. A vonzalom persze egyértelmű volt közöttünk, de hogy könnyedén kiolvassa a gondolataimból a tényeket, az meglepett. Végül is nem volt annyira egyértelmű, hogy éppen Mathias bizonytalanított el a maradással kapcsolatban – és az a történtekkel. A lány nem valószínű, hogy tudott a skót kalandról, hacsak a bátyja be nem avatta, de az eddigi beszélgetéseinkbe fel sem merült a dolog. Mire rákérdeztem volna a dologra, már másfelé kanyarodott a téma.
Fogalmam sem volt ki az a Banks. Azt viszont egyértelműen kihallottam Blaire hangjából, hogy keserűséggel tölti el már csupán az említése is. Bizonyára egy lány lehet, aki lefoglalja a bátyját, de nem akartam tolakodó lenni, ezért inkább nem faggatóztam. Ha Montrego akarja, majd beszél a kapcsolatairól… végül is én sem mondtam neki semmit az enyémről. Nem, mintha létezne még vagy érdemleges lenne bármit is említeni egy elmúlt dologról.
Talán kicsit keserűnek tűnt az a bók, amit a lánynak szántam azzal, hogy egy herceghez illőnek tituláltam. Magamat pedig alaposan le is degradáltam ezzel a mondattal… nem kellett volna ilyen nyíltan hangot adnom az önmarcangolásnak, de hát valóban így éreztem. Ritka, hogy ennyire nem tudom magamban tartani a keserűséget… most azonban túl sok érzelem szabadult fel.
Finoman hajolt a fülemhez, hogy lágy puszit adjon. Én közben beszívtam a nőies illatot, ami annyira illett Blaire-hez.
– Én azt hiszem pont az fekszik itt.
Mosollyal az arcán ült fel és eltakarta magát a takaróval. A selyem nem sokat fedett, mégis olyan szépen mutatott a bőrén, hogy egy pillanatig csak azt bámultam.
Az én arcomon is ott bujkált egy halovány mosoly. Nem azért, mert bármi megmosolyogni való lett volna a látványban… egyszerűen csak abszurd volt engem hercegnek titulálni. Esmé is próbálkozott, mikor abba a maskarába bújtatva elrángatott egy bálra. Valószínűleg az volt életem legromantikusabb eseménye és az utolsó ilyen dolog is. Az én lehetőségeim a boldogságra már elfogytak, most csak sodródok valamiféle sötét árban és Blaire egy apró fény volt ebben a véget nem érő feketeségben. Egy olyan fény, amibe bele kell kapaszkodni, ami adott némi erőt a folytatásra.
A haját figyeltem, ahogy szépen követi a teste minden mozdulatát. Még háttal is gyönyörű volt és tudtam: ezúttal ő győzött. Maradni akarok igen is… és már Mathias sem számított, ahogy odakint, abban a szűk kis előszobában, ahol elkapott minket a vágy. Megint nem tudtam neki ellenállni, ahogy lebigyesztett ajkakkal rám nézett, de a szemébe már ott csillogott a játékosság.
– Hát ez esetben lehet még el is fogadom a bocsánatkérésed.
Ahogy felém hajolt elmosolyodtam, de még nem érintettem meg. Részt akartam venni a játékban.
– De csak akkor ha kiengesztelsz! Igazán! Mondanom sem kell, hogy annak pedig ára van.
– Mit tehetnék, hogy az az a „lehet” eltűnjön? – kérdeztem.
Az ujjai finoman a hajamba túrtak, a másik keze pedig érzékien simított végig a mellkasomon. Finoman simítottam végig a haján és lágyan húztam közelebb magamhoz egy újabb csókra, hogy aztán megint elkényeztethessem a párnák között.

Köszönöm a játékot!