The Deal

Előzmény

~ set ~

          Nem vagyok normális. Biztos, hogy nem vagyok normális, de egyszerűen nem hagyhatom ellebegni a lehetőséget most, hogy itt van az orrom előtt. Hogyan is tehetném, mikor évek óta várok erre. Még ha volt is kapcsolatom, azok csak pótlások voltak, valamik aminek hatására meg akartam győződni, hogy az, amit igazán akarok valós. És most itt állok, és tudom, hogy csak kéretem magam a hülye kérdéseimmel, de nem érdekel. Kellenek azok a kérdések, mert nem akarok tényleg csak egy lenni azok közül, akiket megdöntöttél.  És mégis, valahol pont erre vágyom. Többre, de nem kötöttségre. Kevesebbre, és kötöttségre. Ha rád gondolok valahogy a feje tetejére áll a világ.
          Biztos vagyok benne, hogy átlátsz rajtam, így nem ér meglepetésként a közeledésem. A csók viszont sokkal kevesebbre sikerül, mint amire gondolok. De ez sem érdekel. Most csak te érdekelsz. Most csak ez a pillanat érdekel. Kezemmel végigsimítok az izmos karokon, majd az egyikkel megállapodok a mellkasodon a másikkal a hajadba túrok.
          Még akkor is az ajkad után kapok, mikor kicsit eltávolodsz. Miért csinálod? Keresem a választ a tekintetedben, de aztán hamar rájövök, hogy mi az oka, hiszen elárulod. Egy pillanatra elgondolkodok, hiszen ez az utolsó lehetőségem, hogy visszaforduljak. Hogy még csak véletlenül se lehessen azt mondani, csak egy újabb dilis tyúk vagyok, aki bedőlt a sármodnak. El is lépek tőled, tényleg akarom én ezt? Beharapom az ajkam. Nem tudom, mit csináljak. Illetve, dehogynem.
          - Bolond vagy, mert én nem. Naná, hogy ezt akarom!
          Egy pillanat alatt ott termek melletted, megragadom az inged és csókolni kezdelek. Hevesen, és biztos vagyok benne, hogy neked nincs ellenvetésed. Akkor nem így tetted volna fel a kérdést.
          Lekapom az inged és félredobom, miközben egyre hevesebben csókollak. Elmerülök a kellemes illatodban. Már most alig érzékelem a külvilágot. Kezem a hátad simogatja, majd átvándorol a nadrágodra. Remélem nem gond, hogy kicsit sietek, két éve várok erre a pillanatra.
          Csókok közben elkezdek hátrálni, a babzsákfotelek és kanapé felé, de közben hagyom, hogy levedd a felsőm és a szoknyám, ha akarod. A csizmám maradhat rajtam, talán nem teszek kárt benned vele. Aztán mikor odaérünk, egy pillanatra elválok tőled, és kicsit meglöklek. Én akarok felül lenni a kezdésnél. Elmosolyodom, amikor néhány hullámzó mozgással imitálok táncot, mielőtt már rád ülnék. A fejemben szól csak a dallam, de úgy érzem, ez most egy melltartóban és a csizmámban pont nem érdekel majd senkit.
          Végül leülök pont úgy, hogy az ágyékodra helyezkedjek, de még nem engedlek magamba. Inkább a hátam meggörbítve lehajolok a mellkasodra, és lassan csókolni kezdem, egyre feljebb haladva, míg el nem érem a nyakad. Ott aztán szívok rá egy foltot. Ha eddig el is akartad volna titkolni, mi történt itt, ma este már mindenki tudni fogja, hogy mit csináltál a kviddics meccs alatt.
          Elmosolyodom, ahogy kiegyenesedem, de még mindig nem engedek neked. Inkább megnyalom a számat, aztán bekapom az egyik ujjam.
          - Mutass nekem valami igazán jót, Mathias.

*
zene: UL - Theme song

outfit


’'Cause I'm an addict, I'm your patient
Your lips are the medication
Come here baby, yeah, you know just what I want
You got that'



1997. március. 17.


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

A perc kell. Elszakadni. Levegőt venni. És leginkább meggyőződni. Arról hogy ténylegesen tudja-e mivel jár ez. Mert ha belemegy... nincs visszaút. Nem tudja megmásítani. És ő maga mondta... nem akar trófea lenni. De sejtem, hogy még ez sem érdekelni. Nem ebben az esetben. Nem az én esetemben. Mert én más vagyok. Valóban az lennék? Nos úgy hiszem igen. Végtére is Fawcett is nő. Nem is akármilyen. Így a szavaira önkéntelen is elvigyorodom. Ó igen, ezt akartam én hallani. Pontosan ezt. És épp ezért izgató ez. A szavai tele vannak vágyakozással. Olyan tisztán lehet érezni. Szinte tapintani akár. De persze ez most jelenleg nem érdekel. Ahogy a feltoluló kérdéseim sem. Mert nincs itt ennek az ideje. A kérdezés alkalma máskor lesz. Mondjuk majd az után ha kielégítem a vágyaim, meg az övéit. Mert jelen pillanatban ő az aki a követelőzőbb. És ez új. Nem szoktam hozzá. Mert szeretek iránytani. Mert mindig én irányítok. S ez egészen addig a pontig meg is van, míg újra lecsapok az ajkaira. A puha forró ajkakra, amik megadóan csókolnak vissza. A karjai átölelnek, és az én ujjaim is végig siklanak a nyakán cirógatva a puha, bársonyos bőrét.
Mikor hátrébb lép követem. Félig ösztönösen félig tudatosan. Nem akarok tőle eltávolodni, ahogy megtörni sem szándékozom a csókot. Mert élvezem, ahogy a hajamba túr és ahogy belém kapaszkodik. Ahogy a keze végig siklik a bőrömön és ahogy egyetlen határozott mozdulattal szabadít meg az ingemtől. Nem mintha számított volna, hisz eddig sem zavart sok vizet, ám mégis... van valami ebben az egyetlen erőteljes és határozott mozdulatban. Valami több. Ebből tudom csak igazán hogy vele nem kell finomkodni. Nem kér belőle. Ő nem arra vágyik. És elég csak a szemeibe néznem. Ennyire közvetlen közelről igaz kissé nehéz mert nincs meg a kellő fókusztávolság, de azért érzem a pillantásából. S a legmeggyőzőbb erő mégiscsak a nyelvjátéka, meg a játékosan követelőző harapása.
És ez elég, ahhoz mindenképpen és véglegesen, hogy ujjaimmal rátévedjek a lány blúzának gombjaira. Vagyis tévedének ha lenne. De nincs. És ennek a nemtetszésnek az eredménye egy mordulásban testesül meg. Amit hihet a mindent elsöprő vágynak is akár a lány. Pedig nem az. Vagyis, csak részben. Így hát jobb híján egy erőteljes mozdulattal szakítom el az anyagot, ami reccsenve adja meg magát kezeim közt. S ezáltal szabaddá válik az út Esmé érzékien gyönyörű hibátlan testéhez. Közben pedig ajkaim elszakadnak szépen ível szájától és végig az álla mentén kezdem el csókolni le a nyakán át egyenesen a válla irányába. Oda, egészen addig a pontig, ahova először is megérintettem. Ahol az első kérlelő csók elcsattant. Vagyis jobb az első kívánó csókként emlegetni. Mert onnantól, talán attól a kósza pillanattól kezdve tudtuk hogy ez fog bekövetkezni. Ha nem is tudatosan, ha nem is szánt szándékkal, de... igen. Ennek be kellett következnie. És jó így. Más esetben talán ellenkeznék, vagy elítélném a dolgot. Hogy ő meg én. De jelenleg abszolúte csak egy dolog vezérel. És az az, hogy olyat nyújtsak neki, amire saját bevallása szerint két teljes éve vár. És vágyakozik. Ez pedig már önmagában hízelgő. Így szinte belemosolygok a bőrébe.
Ez csak ott akad meg, mikor hirtelen ellök magától. Annyira nem hogy elessek, de a finom taszítás jelzés értékkel bír, és... miután én vagyok közelebb a kanapéhoz, nem is ellenkezem.
Ő pedig elégedett arccal közelít felém. Végtére is közel sem akar távol kerülni tőlem. És ez jó. Ezzel végérvényesen hitelt ad a szavainak. És nekem az utolsó löketet. Mert ahogy felém ül ösztönösen ragadom meg a csípőjét majd siklik fel a kezem a vékonyka szoknyája szegélyréről a meztelen bőrére. S míg ő felém hajol, csókokkal borítva be a felsőtestem, addig az én kezem végigsiklik a hátán. Eljátszik egy percig a melltartója pántjával. És lassan, finoman hízom át azt a vállán lefelé. A haja csiklandozza a bőrömet, és mikor a nyakamra téved automatikusan fordítom el a fejem hogy még több helyet kapjon. S talán túl megadó is a mozdulat mert a lány enyhe fájdalmat okoz, amitől felszisszenek.
Felötlik bennem hogy a franc, ennek nyoma marad, de végtére is majd az ing eltakarja. A fiúk körében meg amúgy sem nagy kaland az ilyen. Főleg hogy soha senki nem szokta ezt kivesézni. Végtére is nem mi járunk párossával a wc-re sem. Én pedig sosem vagyok a lelkifröccsözős kibeszélős kategória. Max Eric-kel, de esetében sem mindent kivesézősen.
- Hé vadmacska. - húzom el finoman a fejét magamtól. -Óvatosabban! -
Na nem mintha cukorból lennék, és selyemfiú sem vagyok legalábbis nem ebben az értelemben. Mondjuk azért megnézném fordított helyzetben ő hogy reagálna, de... sejtem. És végtére is ez a hirtelen hév megint csak ékes jele hogy.. ó igen, nem állt volna meg a világ összes kicseszett galleonjáért sem.
Kissé feljebb emelkedem és a nyakláncánál fogva húzom magam felé. Szelíden de nagyon is határozottan. És mikor centikre van tőlem, akkor szólalok csak meg.
- Szóval látni akarsz valamit? Hát jól van...-
És ezzel a lendülettel elkapca a csípőjét emelkedem fel vele. Épp csak annyira hogy könnyűszerrel magam alá tudjam gyűrni őt egy majdnem 180 fokos fordulat keretén belül.
- Pedig eddig nem voltál rá kíváncsi...-
Incselkedek vele, és lehajolok hogy a mellkasára adjak egy újabb csókot. Követelőzőn, akarón, mert most már le is út fel is út. Akkor is az enyém lesz. És úgy, hogy én diktálok. Csak azért is.

~ set ~ 

          Már akkor tudhattam volna, hogy ez lesz ennek a találkozásnak a vége, mikor fogadtam Dracóval. Pontosan tudta, hogy mi a gyenge pontom és talán nem is a kép elkészülte a legfontosabb ebben a fogadásban, hanem az, hogy mi egymáséi legyünk. Igyekszem teljes egészében úgy helyezkedni, hogy mind a kettőnknek jó legyen, még úgy is, hogy ez egy nagyon kicsi kanapé. Lényegében csodálkozom rajta, hogy nem esünk le, de ez most nem igazán foglalkoztat, akkor folytatjuk a földön.
          Elmosolyodom, mikor felszisszensz. Nem pont ez volt a célom, egyszerűen csak szerettem volna, ha valami napokig emlékeztet majd még rá, hogy mi történt itt, mert nekem ott lesz a kép. Hogy ne szakítsd el a láncom, inkább önként közeledek feléd, és mikor már nagyon közel vagyok, kapsz egy puszit az orrodra.
          A mosolyom hamar lehervad a számról, mikor megfordulunk a kanapén. Megkapaszkodok a vállaidban, úgy bújok hozzád, mielőtt még eldobnál. A meglepetéstől igazából szólni se tudok, de aztán elnevetem magam, ahogy megérzem a fejem alatt az egyik párnát. Sejthettem volna, hogy nem hagyod majd az irányításomat.
          - Látni nem akartam, azt most sem. Érezni akarom – villan egyet a szemem.
          Felemelkedem kicsit, a fejed a mellkasomhoz szorítom, a hajadba túrok egészen addig, amíg nem fel nem adom, mert nem tudom tovább tartani magam. Helyette inkább lassan helyezkedek lejjebb, pont úgy, hogy végre becsúsztathasd. Minek tovább várni, nem akarom megvonni tőled és magamtól se azt, ami jó.
          - Most adj bele mindent.
          Igyekszem közel hajolni hozzád, hogy ahol csak lehet, csókkal kényeztesselek, de a legközelebbi pont, amit jelen pillanatban elérek, az a fejed búbja. Ez így nem lesz jó. Magamhoz rántalak, ahogy sikerül elkapni a vállad, majd beleszagolok a nyakadba. Akarom érezni az illatod közben. Sokáig akarom érezni az illatod, hiszen ez lesz az egyetlen, ami elkísér majd a nap végéig.
          Keresem a gyenge pontod, azt ahol majd hozzásegítelek akár gyengéd csókokkal, akár egy újabb folt kiszívásával a végső orgazmus eléréséhez. Azonban megelőzöl, mikor belém hatolsz. Egy pillanatra megfeszülnek az izmaim, egy kisebb sikkantás is elhagyja az ajkam. Bár volt eddig is kapcsolatom, ennyire nem mélyrehatoló. Talán nem úgy alakultak a múltban a dolgaim, ahogy akartam, de most. Ez itt, ez az én döntésem, és egy percét sem fogom megbánni.
          A pillanatnyi fájdalom elmúlása után viszont érzem, ahogy egyre jobban forrósodik a testem. Eddig is meglendített a közelséged hőhullámokban, de most már végérvényesen. Érzem, ahogy izzadni kezdek, egyre gyorsabban kapkodom a levegőt. Remélem ez a perc, ez a kevés idő soha nem fog majd véget érni.
          Az idő mintha kérésemet teljesítené, lelassul. Keresem a tekinteted, a szemedbe nézek. Remélem, látod benne azt, amit sugározni próbálok. Ezért megérte várni két évet. Minden egyes perc kárpótol azért, ami itt történik.
          Egy lökés nyomán újra felsikkantok. Le se tudnám tagadni, mennyire élvezem ezt a dolgot, és mennyire vágyom már most arra, hogy legyen folytatása. Kezemmel végigsimítok erős karjaidon, amik remélem fognak még úgy védelmezőn óvni, mint mikor megfordultunk a kanapén.
          - Ma… Ma… - Nem tudom kimondani a teljes neved a gyönyörtől, amit okozol. Minden egyes alkalommal belenyögök. Lehetne ennél szebb ez a délután? Ha bárki azt mondja, igen, az hazudik. Nincs szebb nálad, és ennél az egyesülésnél.

*
zene: UL - Theme song

outfit


’'Cause I'm an addict, I'm your patient
Your lips are the medication
Come here baby, yeah, you know just what I want
You got that'



1997. március. 17.


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Érzem, ahogy belemosolyog a nyakamba. Nem tudom ez a szavaknak köszönhető-e, amik kibuknak ösztönösen belőlem, avagy sokkal inkább a reakciómnak. Meglehet a kettő együtt és ennek ez a hozadéka. Nem mintha nem lenne jó. Sőt, csábító. Főleg, hogy semmit nem kell kétszer mondani vagy éppen kérni. Mert Esmé magától hajol felém a finom de határozott húzására a láncon át. Nem mintha eszembe jutna durván tenni ezt. Nem célom fájdalmat okozni neki. És mikor közel ér hozzám még mielőtt kimondhatnám a szavakat megcsókol. Csak nem épp a számat, amit várnék, amiért feljebb szegem kissé az állam, hanem az orromat. Nevethetnékem támad ettől de leküzdöm. Sokkalta inkább érdekel a reakciója a történésekre. A szavaimra és a helyzetváltozásra. És igazán tetszik az, ahogyan meglepődik. A mosoly eltűnik és a meglepettség tükröződik vissza. Mindez nem tart egyetlen pillanatnál tovább, ahogy azonosul a tényekkel. Aztán a halk kuncogása tölti be a teret. És vele szinkronban vigyorodom el. Főleg mert eszméleten szexi, ahogy mosolyog. Jó, meglehet ennek jórészt az is az oka, hogy végre alattam van.
- Látni nem akartam, azt most sem. Érezni akarom –
A szeme villanására és arra, ahogy kidomborítja magát engem is elfog a vágy. Mondjuk ki ne érezné ezt egy ilyen megszólalás után? Főleg elnézve azt, ahogy kecsesen ficánkolva elhelyezkedik, hogy jó is legyen... Na nem mintha ez a kanapé baromi kényelmes lenne. Úgy bárkinek bármire. És evidensen nem épp erre találták ki. De ez mondjuk sem engem sem őt nem érdekli és nem is gátolja. Mert a combjai megadóan nyílnak szét és nem húzom tovább az agyát. Becsusszanok... csak nem épp úgy, ahogy ő akarja. A keze a hajamba túr és felsóhajt, miközben az én ujjaim a mellkasáról lesiklanak a hasára onnan pedig még alább. Egész addig mígnem elvesznek, pont őbenne. És ez elsőre épp elég ahhoz, hogy olyan hangokat csaljak elő belőle, amiket tőle még eddig nem hallhattam és tapasztaltam. És kiélvezem ezt egy hosszú pillanatig. Aztán megunom a nyomorgást. Egyetlen hirtelen lendülettel rántom fel és magamhoz szorítva állok fel vele. Átfogom mindkét kezemmel, miközben az üvegfal melletti asztalhoz lépek vele. A fények árnyékában megvillan a félig lehunyt szinte már alélt tekintete, miközben a nyakába csókolok újra bele. Fél kézzel határozottan seprem le az asztalon lévő tárgyakat. Nem is tudom mi kerül le onnan, köszönhetően a lendületnek meg a gravitációnak. Könyvek, jegyzetek, pergamen, festék... nem is érdekel egyik sem. Semmi sem. Csak a csörömpölést és a puffanást hallom de azt is csak közvetve. Topán és távolról. Érzékeim sokkal inkább a lányra fókuszálnak, és arra, hogy a könyörgésének eleget tegyek. Mert mi ez az adj bele mindent szöveg ha nem éppen az?
Elvigyorodom maximálisan elégedetten, hisz ez igazán legyezi a hiúságom. Hát még pláne a reakciója, mikor megtörténik az, amit ténylegesen várt nem sokkal ezelőtt.
A sóhaja ott visszhangzik közöttünk. Egy percet kivárva kezdem el vele a lassú táncot, amit a testünk összjátéka ad. Kezem lecsusszan a hosszú vékony lábán, végigsimítva a combján. Selymes bőre kezembe simul és nem állom meg, hogy a térde alá érve ne simítsak végig ott a hüvelykujjammal, majd ne rántsam fel egyetlen váratlan mozdulattal. Ezáltal még közelebb kerül hozzám, én meg hozzá. És ez talán ösztönzően hat, hogy a derekamra kulcsolja a lábát, ezzel is megkönnyítve a helyzetet. Az övét is meg az enyémet is. Szabad kezemmel a hajába túrok, miközben az üvegfalnak támaszkodó ívbe feszülő testét borítom el csókokkal. Kezdve a nyakán egészen a mellkasáig, már ameddig elérek. Az üveg homályos falán át egyetlen pillanatra megpillantom önmagam, ahogy feltekintek. Tekintetem zavaros és sejtem, az övé még inkább az. Ennek pedig a következő pillanatban felcsendülő szóformálási próbálkozása a biztosítéka.
A dadogása sugallja azt, hogy nem sok választja el már a csúcsponttól. Igazság szerint szívesen elébe mennék, ugyanakkor el is nyújtanám a dolgot. A percek így is óráknak tűnő tovaillanó semmiségek. Mert vele megszűnik ezeknek a jelentősége és csak az érzés marad, ami ott tombol közte és köztem. Bennünk és körülöttünk.
- Mit akarsz, Csillagvirág? -
Hajolok a füléhez és suttogom bele, miközben a hátát újra a csarnok üvegfalának nyomom, ahogy megmozdulok. S talán ennek a hatása, vagy mert már tényleg nem bírja tovább, halk sikolyt hallat. És innentől már nekem sem kell több. Ez az az utolsó pont, amin átlök a hangja és lezuhanok abba a képzeletbeli szakadékba. Úgy érzem, hogy robban körülöttem minden, mindössze talán az ő arca nem. Vagy inkább az illata. A jellegzetes fűszeres lágy illata. Ez az a szilárd pont, ami segít észnél maradnom és egyben el is vesznem. Végül belőlem is felszakad egy mély sóhaj miközben a Fekete-tó mélyén errefelé tévedő sellők olyat láthatnak, ami talán nem épp megszokottak. Legalábbis tőlem és tőle biztosan nem.

~ set ~ 

          Valószínűleg apa és a családom bármely más tagja nem éppen arra hírre számít, hogy a kedves kislányuk egy csodálatosan szép délután keretében lefeküdt egy aranyvérű örökössel. Nem mintha a vér bármelyik rokonomnál is számítana, de mindig is óvtak tőlük, hisz tudták. Nekik csak játékszerek vagyunk. Nem gondolom, hogy te is közéjük tartoznál. És ha utána nem is tartana tovább, csak egy egyszerű kalandként érnénk meg, akkor sem bánok meg semmit ezzel kapcsolatban. Azt akarom, hogy csak a most számítson, és a majd vesszen a jövőbe. Vesszen egy olyan jövőbe, aminek mi nem is leszünk a részesei.
          A helyzetem nem is enged másra következtetni, mint arra, hogy egy olyan élményben lesz részem ma, amit soha nem fogok elfelejteni. Nem is akarok, hiszen ha akarnám, akkor nem megyek bele ebbe az egészbe.
          Meglepődök, ahogy eltűnik előlem a kanapé. Meg is kapaszkodok benned, nem mintha attól félnék, hogy elejtesz, de azt mindenképp tudni akarom, hogy biztonságban vagyok. És a nyakad és az erős vállaid eléggé úgy is éreztetik velem. Közel hajolok a füledhez, belecuppantok egyet, majd meg is nyalom a szélét, hogy aztán a füled mögötti kis vékony bőrön csattanjon a következő csók. Aztán a nyakadon egészen addig, amíg meg nem érzem a fenekem alatt az asztalt. Halványan rémlik, hogy volt valami rajta, de már nem tudom mi volt az, és nem is igazán érdekel. Semmi olyan, ami pótolhatatlan lenne.
          Hátam csattan a terem üvegfalán. Ha most erre úszna egy sellő, akkor vajon mit szólna? Kit érdekel. Hogy jutnak egyáltalán ilyenek az eszembe? Nem hiszem, hogy egy sellőtől is félnem kéne, mert beárul Dumbledore-nak vagy Pitonnak.
          Ahogy egyre közelebb jutok ahhoz, hogy a teljes gyönyör átjárja a testem, úgy veszed el egyre jobban az eszem. A mellkasod és a vállad találkozásánál csókollak, kicsit elidőzök a kulcscsontodon. A kezeimmel a hátadat simogatom, mintha valamiféle kapaszkodót keresnék ott. A csókjaim hevesebbek lesznek, ahogy érzem a testem lassan túzforróvá válni. Az izzadság cseppek végigszaladnak a bőrömön, néhány pedig keveredik a tiéddel. Mintha a testünk minden egyes sejtje egyesülni akarna. Ezt a folyamatot már nem is lehet megállítani. Ha valaki most látna, akkor nem két embert látna, hanem csak egyet.
          Hátrahajtom a fejem, hogy könnyebben hozzáférj a nyakamhoz, közben a kezemmel lassan csúszok felfelé, és megmarkolom a vállad. Most én akarok irányítani, így az ajkad keresésére indulok, majd mikor azt megtalálom, akkor beletúrok a hajadba, kicsit meg is kapaszkodom benne, de nem tépem meg. A neved kimondásának sikertelensége után, inkább fel is adok bármiféle próbálkozást a beszédre, inkább csak hagyom, hogy a gyönyör teljesen átjárja a testem.
          Csillagvirág? Honnan jött ez a név? Tök mindegy, tetszik nekem, és ezt a mosolyom miatt le se tudnám tagadni. Még jobban rásegítek a mozgásommal az élvezethez, de aztán egy hangos sóhaj után rájövök. Itt a vége. Egy hangos sikoltás után egy nagyobb sóhaj következik, ezzel pedig jelzem. Elélveztem. Milyen csodálatos élmény is ez, amire már nagyon sokat vártam. Nem sokkal később meghallom a tiédet is. Örülök, hogy azért tapasztalatlanságom ellenére sikerült neked is valamiféle élvezetet nyújtanom.
          - Ez… Ez eszméletlen volt – lihegem a szavakat.
          Egyszerűen képtelen vagyok megmozdulni. Muszáj még így maradnom egy picit. Muszáj máskülönben úgy érezném, szétesek.
          - Mikor csináljuk legközelebb?
          Nem vagyok mohó, csupán nem akarom megfosztani magamtól azt, ami jó. És ez egyértelműen jó volt. A lihegésemen túl elmosolyodom, majd adok még egy csókot, mondjuk levezetésként. De leginkább azért, mert megérdemled.

*
zene: UL - Theme song

outfit


’'Cause I'm an addict, I'm your patient
Your lips are the medication
Come here baby, yeah, you know just what I want
You got that'



1997. március. 17.


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Ahogy a név elhagyja az ajkaim Esmé arcán pillanatnyi zavar ül ki. Látszik hogy hirtelen nem tudja hova tenni a dolgot, de nem is különösebben érdekli. Mindössze egy bájos buja mosoly ül ki az arcára. Az a fajta, amiért a férfiak ölni tudnának. Igazán szerencsésnek érezhetem magam, amiért ez itt és most én kaptam. Tény hogy meg is dolgozom érte, mindenhogyan. Elégedetten vigyorodom el én is, miközben a lány feje kissé hátrabicsaklik. Pillái bájosan rebbennek meg, amit még ebben a félhomályban is érzékelek. Csókjaimmal szántom fel egyre hevesebb szinte már forró bőrét, de végül ő lel a számra, és követel újabb csókot. Kezem, mely eddig belém kapaszkodott most már a hajamba túr. Nem túlzottan fájdalmasan de határozottan fog rá. Ezek szerint neki is kell már egy stabil pont, ami jelen esetben úgy tűnik én magam vagyok.
Mikor az utolsó aprócska sóhaj hagyja el az ajkait, centiméterekre az enyémtől, tudom, hogy ez az utolsó pillanatok egyike. S igazamat teljességgel alátámasztja a lányból felszakadó sikoly. Erőteljes és vággyal fűtött, de nem túl hangos. Nem mintha hallhatna minket bárki is, hisz még mindenki a meccsen van és ha annak vége is lenne, akkor is beletelik legalább egy jó negyed órába mire az első fecskék felérnek a kastélyba. Az pedig kizárt hogy először pont ide toppanjon be valaki.
De nem is kell tartania egyikünknek sem attól hogy megzavarjanak. Mert Esmé hangja az utolsó, amit igazán érzékelni tudok a köröttem lévő világból. Utána már csak a robbanás marad és érzem, hogy a világ atomi darabjaira szakad szét. Percekig fel sem eszmélek, csak az illatát érzem. Lehunyt szemeimen át halovány fények villódzása az, ami beszüremlik, de erre sem figyelek igazán oda. Kezemmel megtámasztom magam a fal segítségével, míg a másikkal még mindig őt tartom. Érzem, ahogy a mellkasomban dübörög a szívem, vadul, és magam alatt érzem a lány testének forróságát. Mellkasa egyenletes szapora felemelkedését és lesüllyedését, ahogy még mindig a levegőért kapkod a mámor okozta kábulattól.
- Ez… Ez eszméletlen volt –
Az őszinte megnyilvánulásra egy szívdöglesztő mosoly bukkan elő és minden téren megkönnyebbülve húzódom el tőle. Karommal ellököm magam a faltól, és a fejét a kezemmel magamhoz vonom. Egy csókot lehelek a fejére, miközben ő felteszi azt a kérdést, ami totálisan meglep.
- Mikor csináljuk legközelebb? -
- Amikor csak akarod -
Nevetem el halkan magam és újabb csókot lehelek a füléhez. Igazság szerint nem tudtam hogy ő többet akar. És jelen esetben magamból kiindulva sem gondoltam ha valaha akarnék tőle bármit is. Ebből látszik mennyi mindenben tévedek sorozatosan.  Így hát túllendülök a gondolaton, mert ráérek ezen később is rágódni. Most minden esetre kiélvezem azokat a lopott perceket, amink még van. Mert sejtésem szerint már véges.
- Megmondhatod Malfoynak, hogy az alku teljesítve. Totálisan. És maximum az én rabszolgám lehetsz -
Nyomok Fawcett szájára egy hosszabb puszit, kezemmel pedig végigsimítok a haján. Végül teljesen ellépek tőle és öltözködni kezdek. Nem nézek rá, mindössze egyetlen kósza pillanatig miután a nadrágom begombolom.Túl jó a látvány még így is ahhoz, hogy ne ez jusson eszembe a hét hét napjából az összesben.  
- Akarsz még rajzolni? -
Felvonom a szemöldököm, miközben az ingem gombolom be. Egy sanda oldalpillantást vetek rá. Feltételezem érti mire gondolok. Már hogy engem akar-e skiccelgetni. Újra. Aminek esélyesen tudjuk mi lesz a vége. Épp az ami most is. És én nem vagyok semmi jónak az elrontója.

~ set ~  

          Azt akarom, hogy a pillanat, ez a perc, amit még egymással összeolvadva töltünk, soha nem érjen véget. Nem tudom elképzelni, hogyan bírtam ki eddig enélkül, de az biztos, hogy innentől már valami nagy dolognak kell lennie, ami miatt ne csináljam. Végigsimítok a hajadon, aztán izmos felsőtesteden. Kezem úgy siklik és bár érzem, hogy én vagyok jobban felhevülve, te se maradsz el sokkal mögöttem. Tényleg eszméletlen volt, és ha akarnám, ha szándékosan megpróbálnám még egyszer megteremteni ezeket a feltételeket, akkor sem sikerülne pont ilyenre.
          Belebújok kicsit a mellkasodba, hogy halljam a még zakatoló szíved. Kicsit örülök neki, hogy te nem hallod az enyémet. Bár olyan hevesen ver, hogy így is hallhatod. Eleinte nem akartam kihagyni ezt a meccset, de azt gondolom, hogy kár lett volna kihagyni ezt egy meccs kedvéért. Még a világbajnoki döntőre se cserélném le.
          Válaszod nyomán csillogó szemmel nézek fel rád. Ez most tényleg azt jelenti, amire gondolok? Tényleg nem csak egy leszek majd a sok közül? Nem, egyelőre ebbe még nem gondolok bele jobban. Azzal talán olyat hitetek el magammal, ami nem is létezik. Tapasztalatlanságom ellenére talán mégis olyat sikerült adnom neked, amit mástól nem kaptál meg. Vagy, ha nem a szexben, akkor másban.
          - Megmondom. De szerintem nem is lesz rá szükség, mert látni fogja rajtam.
          És valóban. A világ legboldogabb emberének érzem magam, így biztos sugárzó arccal lépek majd ki innen. A mutató és középső ujjammal lassan lépegetek izmos felsőtesteden, miközben mosolygom. Az álom talán tényleg valóra vált.
          - És szeretnéd, hogy tündéri kis semmit se takaró ruhában legyek, miközben rabszolgaként teljesítem a parancsaid?
          Kezemmel fogom a tiéd egy kicsit, mikor távolodni kezdesz. Nyomok is rá egy puszit, de elengedlek. Jó nekem úgy is, hogy nem is titkoltan messziről is végig tudlak nézni. El is mosolyodom a látványra.
          Elindulok én is a ruháim felé. A felsőmnek annyi, ezt már abból is látom, ahogy a földön hever. Biztos, hogy nem viszem haza. Majd eltűntetem valahol, vagy majd megvarrom, még nem tudom. De addig is el kell rejtenem, hogy az iskola házimanói ne találják meg.
          - Háát… - emelem a tekintetem a plafon felé. – Ha elárulod, hogyan jutott eszedbe a Csillagvirág, és megígéred, hogy a többi alkalom sem lesz unalmas, akkor akár holnap vagy néhány óra múlva is. Rengeteg hely van, ahol jól mutatnál egy képen.
           Közelebb megyek hozzád, és a hajam összefogva megkérlek, hogy csatold be a melltartóm. A szoknya már rajtam van, felülre pedig majd jól összehúzom a taláromat. A felsőm belegyömöszölöm a táskába, egy pálcaintéssel pedig összeszedem a rajzos dolgaimat.
          Feléd fordulok, és megcsókollak, mikor már készen állok az indulásra. Azt hiszem, ideje lesz csatlakozni a többiekhez. Nem tudom, milyen állapotban lesznek, de az biztos, hogy én nagyon is mámorosban. Megfogom a kezed, és elindulok a kijárat felé. Csak az ajtóig maradjon még meg az illúzió, hogy mi együtt vagyunk.
          Még mielőtt feloldanám a bűbájokat, és kezem a kilincsre csúszna, megfordulok.
          - Majd üzend meg, mikor legyen a következő őrült pillanatunk. Nagyon szeretném felszentelni a négy évszak termét is – mosolyodom el, majd megszüntetem a varázst azzal, hogy feltárom az ajtót.

Köszönöm a játékot.  

*
zene: L -  Sleep On The Floor

outfit


’'Cause I'm an addict, I'm your patient
Your lips are the medication
Come here baby, yeah, you know just what I want
You got that'



1997. március. 17.


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

- Megmondom. De szerintem nem is lesz rá szükség, mert látni fogja rajtam. És szeretnéd, hogy tündéri kis semmit se takaró ruhában legyek, miközben rabszolgaként teljesítem a parancsaid?
Hogy miben?
Majdnem kibukik belőlem a kérdés, de az utolsó utáni pillanatban sikerül visszaszívnom épp a nyelvem hegyéről. Ugyan mi értelme lenne kimondani mikor ő már megtette? És épp elég ez ahhoz hogy a fantáziám beinduljon. Benne persze vele a főszereppel. Nem túl nehéz kitalálni hogy a válasz esélyesen egy jó adag igen, amit a szemem villanásából ki is olvashat.
Mindössze az állít meg, már a kérdésen kívül, ami ott cseng a víz alatti csarnokban, hogy Esmé megállít egyetlen szelíd de határozott kézmozdulattal, ahogy utánam nyúl. Hagyom magam neki és mindössze annyira lépek vissza felé hogy egy finom csókot eszközöljek épp oda amit elérek. Elsősorban a szájára de ha fordul vagy mozdul akkor a vállát vagy a nyakát éri. Fél percig hagyom hogy a tekintetünk összekapcsolódjon és mint a gyerek, aki valami baromi rosszat művelt (pedig nem is volt az nemde?) vigyorodom el. Még a szemem is. Akárcsak a nagy titkok őrzői. Aztán nem marad más, mint az öltözködés meg  a kérdés benne a bújtatott utalással. Mert miért is ne? Amúgy is szeretem tudni, mire számíthatok.
- Háát… Ha elárulod, hogyan jutott eszedbe a Csillagvirág, és megígéred, hogy a többi alkalom sem lesz unalmas, akkor akár holnap vagy néhány óra múlva is. Rengeteg hely van, ahol jól mutatnál egy képen.
Hummmm.
Egyszerre tetszik is a válasz meg nem is. Semmi érdekes nincs abban, ha valaki tálcán kínálja fel magát. Jó mindig van izgalmas az új dolgokban, na de tudjuk jól hogy van, ami vonzóbb az pedig esélyesen a tiltott gyümölcs. Nem mintha nem lennék benne egy vagy több újabb 'rajzolgatásban' na de kiadni a titkaimat? Nem-nem.
- Azért ennyire nem vagyunk még jóban Fawcett!
A levakarhatatlan sármos mosolyt nem tudom véka alá rejteni az arcomról. Ahogy a kacsintást is kiérdemli. Édes! Most komolyan azt hitte, elárulom? Kis naiv.
- Ma már nem lesz jó. A holnapot meg nem tudom.
Tényleg nem. Tekintve hogy függ attól mennyire nyúlik el a rúnatan ismeretem Crasso-val. És hogy persze benn tart-e további konzultációra. Amennyire szerencsétlen vagyok mostanság úgy vélem simán megnyerem ezt a legkevésbé megtisztelő feladatot. Pedig szívesebben tölteném az időmet Esmével. Az tuti. Mikor felém lép készségesen segítek neki. A mozdulatsor végén szelíden húzom végig ujjam a válla vonalán. Eddigre már úgy nézek ki, mint mikor beestünk ide.
Figyelem, ahogy a lány összehúzza magán a talárt, eligazítja a tincseit majd felém fordulva egyetlen rövidebb csókkal ajándékoz meg. Beszívom édes különleges illatát és megint eltűnik minden körülöttem. Csak ő marad, és a keze a kezemben, ami a következő pillanatban szelíden megránt. Ajkai elválnak az enyémtől és csillogó szemeivel nevetve von az ajtó felé. Nem ellenkezem.
- Majd üzend meg, mikor legyen a következő őrült pillanatunk. Nagyon szeretném felszentelni a négy évszak termét is.
Miért pont azt?
Megint csaknem kibukik a kérdés belőlem, de hát megint csak a nyelvem hegyéről táncoltatom vissza. Újabb felesleges dolog. Minek? Nem mindegy tulajdonképpen? De, baromira. Szóval csak bólintok és amint felnyílik az ajtó, immár szabad az út. Evidensen ő megy jobbra én balra. Mindössze a csarnokba marad ott valami, ami titkos, láthatatlan és ami a miénk.

Köszönöm a játékot!