Mindent vagy semmit?

[REED LANCASTER HÁZA]

REED LANCASTER HÁZA



1999. március

[MINDENT VAGY SEMMIT?]

MINDENT VAGY SEMMIT?

[outfit]

1999. március

Vajon elég tiszta minden? Gondolkodva ácsorogtam a kandalló előtt, az ujjamat lassan húztam végig az egyik polcon. Tele volt könyvekkel, még is látszott, hogy egy-egy porszem még a Madame Suvickus féle por- és kosztalanító bájital használata után is. Látszott, hogy nem ebben a házban töltöm a mindennapjaimat, habár imádtam. Meg volt a maga bája, ami az igazi, angol vidéki élet szépségét őrizte magában. Nem tudtam, hogy Batsának tetszeni fog-e… ez volt az első alkalom, hogy éppen az otthonomba hívtam. Nem azért, mert nem akartam korábban, egyszerűen az élet nem úgy hozta a dolgokat, ahogyan szerettem volna.
A másik kezemmel benyúltam a zsebembe. Kitapintottam a dobozt, amiben ott lapult a gyűrű, amit választottam neki William támogatásával. Azt hiszem, nélküle már az ajtóban meggondoltam volna magamat és egyszerűen hátat fordítva az ékszerboltnak hazaballagtam volna. Nem azért, mert nem akartam megtenni, nagyon is szerettem volna a Mungós látogatásunk óta, egyszerűen csak nem volt hozzá bátorságom, hogy gyűrűt vegyek. Kellett, hogy mögöttem álljon valaki és rábólint a döntéseimre, mint egy megerősítés, hogy jól teszem. Bár inkább a gyűrű kinézete aggasztott, még ha ott az üzletben úgyis éreztem: tökéletes a választásom, most izgultam.
Minden ruhám elképesztően forrónak tűnt. A szám egészen kiszáradt és éreztem, hogy kicsit remegek. Határozottan nem így képeltem el a lánykérést és talán túl elhamarkodott is volt arra a napra tervezni egy romantikus vacsora helyett. De hülye vagyok… A fejemet ráztam meg hirtelen, ahogy észbe kaptam, hogy semmivel sem készültem.
Gyorsan kirohantam a konyhába, a néhány üveg bor közül egy édesebbet választottam ki. Az üveggel és két pohárral együtt sétáltam vissza a nappaliba. Egy fokkal jobb – állapítottam meg, miközben egy varázslattal cseppmentesen kinyitottam az üveget és megtöltöttem a poharakat. Azokat azonnal fel is emeltem, mert a pukkanásból sejtettem, hogy megérkezett Batsa.
A kandalló felé fordulva már nyújtottam is a poharat és a csókra készültem, amit üdvözlésül szántam neki. A készülődés nyomán éppen csak egy pillanatra feledkeztem meg arról, amire készülök… aztán ahogy a szemeibe pillantottam, megint elfogott az a különös izgalom. Tudom, hogy mit mondott apámnál, a gyerekekről, a kapcsolatunkról, lényegében a jövőnkről, amit komolyan gondolt és ami ellen annyit kampányoltak a szennylapok, a Próféta pletykarovata. Lényegében mindent megpróbáltak előszedni rólam… és hát nem vagyok olyan titokzatos ember, nem rejtegetek semmit, mert eddig nem volt rá szükség. Aki keres, talál.
Mindig egyszerű embernek tartottam magam, akit nem lehet bemocskolni semmilyen módon. Ezúttal viszont az életem legapróbb kis dolgai, amiket nem tartottam szennyes dolognak, most annak tűntek. Nem akartam ezt kimutatni Batsának, mert én miatta vállaltam ezt és bár azt hittem, majd könnyen benyelem, most még is csak frusztráltnak éreztem magamat az események miatt.
– Jó téged újra látni… – jegyeztem meg és finoman megcsókoltam.
Még egyet igazítottam az ingemen, amin egy apró gyűrődés éktelenkedett, aztán beleittam a borba. Most jól esett az a csepp alkohol és egy pillanatra még azt is elfelejtettem, hogy mennyire nem szeretném, ha a szőnyeg olyan lenne. Idegességemben ugyanis újra és újra megremegett a kezem, ezért nem ok nélkül tartottam az ilyen balesetektől.
– Szeretnéd, hogy körbe vezesselek? – kérdzetem, de még mielőtt válaszolhatott volna egyszerűen magamhoz húztam egy ölelésbe. Elképesztően hiányzott, a szívem erősen kezdett le verni, ahogy egymáshoz simult a testünk. Jó volt újra látni tényleg, jól volt újra érezni a bőrét, az illatát… és ettől el is szállt az a kis feszültség, amit az újságok miatt éreztem. Már nem érdekelt, mit írnak, a lényeg, hogy ez a nő velem képzeli el az életét és én kész voltam megtenni az első lépést, hogy megvalósítsam ezt.

REED LANCASTER

Mindent

outfit

Csak mosolygok, miközben a tükörbe nézve megigazítom az amúgy is tökéletesen álló ruhámat. Mióta Reedet ismerem, azóta így festek minden találkozó előtt. Pironkodó, kislányos kifejezéssel választom ki a legtökéletesebb ruhadarabokat, öltözöm fel, sminkelek, fésülködöm meg és lépek a kandallóba. Ez az, amit nem látnak édesanyámék vagy Miron. Vagy bárki, aki pocskondiázó levelekben és újságcikkekben fejti ki a véleményét egy olyan kapcsolatról, amihez az égvilágon semmi köze sem lenne. Hiszen én sem állok ott minden levél- illetve újságíró fölött, hogy megmondjam nekik, az aktuális párjuk mellett egy életre unatkozni fognak majd. És nem mellesleg teljességgel ronda és öreg is melléjük. Nem. Már eleve a legutolsó dolog, amit Reedre mondani tudnék az az, hogy csúnya. És vénségnek sem épp vénség… Mosolyodom el visszaemlékezve az együtt töltött szép pillanatainkra. Kissé libabőrös is lesz a karom, ahogy finom érintéseire és csókjaira gondolok, de most élvezem. Mert a mai nap végre nem kell elterelnem a gondolataim róla, emlékeztetve magam, hogy messze még az a találkozó. Ma ott fog tartani a karjaiban és én a tökéletes illatát belélegezve fogok boldogságba és álomba szenderülni.

Izgatott vagyok, mert végre láthatom az otthonát. Mintha ezzel is kaphatnék még egy kis szeletet az életéből. Hiszen annyira ritka és kevés az az idő, amit együtt tölthetünk. Így ez az apró lépés, egy otthon megmutatása is valami olyasmi, amiről úgy érzem még közelebb hozhat bennünket egymáshoz. Ha lehet még olyat egyáltalán… Bár igen. Lehet. Mert ismerem a lényének egy részét. Látom pár hibáját és megannyi tökéletességét. Érzem, ahogy mozgunk, ahogy beszélünk egymással, ahogy csak egymásra pillantunk, hogy igen, mi összetartozunk. Ott van az az érzés, mintha mindig is hozzá kellett volna tartoznom, mintha már évek óta a közelében kéne lennem, csak épp az élet engem előbb tévutakra sodort. Hogy aztán, mikor végre önálló döntések sorozatát hozom meg, akkor késznek tartson arra, hogy mégis megismerjem azt, akit nekem szánt. Hát, hogy is érthetné meg bárki is az érzéseim? Sehogy. Mind külön emberek vagyunk, más és más gondolatokkal, vágyakkal. Mind másképp akarunk és másképp szeretünk. Sosincs olyan, hogy tökéletesen megértjük egymást, még akkor, sem amikor jóhiszeműen kimondjuk ezt. A különbségeink mindig ott lesznek. És igen, a világ pontosan ettől az, ami. De pontosan ezért is kiabálnék, bár széles mosollyal, de szerte mindenfelé, hogy Reed az én párom. És bárki, bármit mondhat, de bizony egy életre az is marad.

A boldog, sőt, lényegében elégedett mosoly akkor is ott ékesíti arcom, mikor belépek a kandallóba és kimondom a levélben megkapott címet. Érkezik a jól ismert pukkanás, majd a furcsa érzés, mintha kicsit zuhannál a semmibe, aztán megint egy pukkanás. És végül a mindent elsöprő, de boldog izgalom és szerelem tölti meg a szívem.
Gyorsan, szinte észrevétlenül söprök végig a ruhámon, nehogy por maradjon rajtam. És miközben kilépek a kandallóból, kezem a pohárért nyújtom, ajkaimmal finom csókért hajolok.
Tökéletes. Állapítom meg, ahogy végignézek rajta, rajtunk. És úgy fészkelem magam az ölelésébe, hogy érezze, másra sem vágyom egészen attól a pillanattól fogva, hogy legutolsó találkozásunk végén kiléptem karjai közül. Finoman cirógatok végig gondosan választott pulóverén, miközben magamba szívom illatát. Kérdésére válaszként csak mosolyogva bólintok, mielőtt újra megcsókolnám. – Lényegében csak egy helyiség érdekel úgy igazán… - Nézek rá mosolygós szemekkel, reménykedve benne, hogy apró tréfám nem veszi zokon. Aztán finoman kulcsolom ujjaim ujjai közé és még ajkamhoz is felemelem, hogy egy apró csókot leheljek rá. – Felesleges ilyesmit kérdezni Reed. Azért vagyok itt, mert minden érdekel, ami te vagy. Bármit mondj, bármit mutass, úgy tekintek mindenre, mintha csoda volna. Csak azért mert hozzád tartoznak… - Mondom komolyan, miközben kissé kibújok az öleléséből, bár ujjaim ujjai közt tartom, hogy körbenézhessek figyelmesen ebben a szobában. Takaros és tiszta. Bár az én ízlésemnek egy kicsit ódon és sötét. De ez egy régi, nagy múltú ház, pontosan ilyet vártam. Ahogy Reedet ismerve ugyebár a tökéletes tisztaságot is. Megint pajkos mosoly jelenik meg az arcomon, ahogy kicsit az ajtó felé indulok, Reedet is magam után húzva. – Na, de komolyan, merre is van az a hálószoba?

[MINDENT VAGY SEMMIT?]

MINDENT VAGY SEMMIT?

[outfit]

1999. március

Nagyot dobbant a szívem, ahogy Batsa mosolygó arccal lépett ki a kandallón. Figyeltem, ahogy lágyan, alig észrevehetően leporolja a ruháját, hogy aztán, egy csók kíséretében az ujjai közé csúsztathassam a poharat, amiben ide-oda hullámzott a bor. Nem éppen alkalomhoz illő, lényegében egy édesebb desszertbor volt, de most ez akadt a kezembe... és talán így Batsa sem találja ki azonnal, mire is készülök. Talán nem volt olyan nagy titok, hiszen az apámnál tett látogatás után bebizonyosodott: komolyan gondol ő is és én is.
– Lényegében csak egy helyiség érdekel úgy igazán…
Egy pillanatra csak értetlenül pislogtam. Hagytam, hogy az ujjait az én ujjaim közé fűzze és csak bámultam azokba a mosolygósan ragyogó, barna szemekbe. Közben ő felemelte a kezemet. Gyengében húzta az ajkaihoz és lehelt csókot az ujjaimra. Nem hiszem el, hogy hozzám akar tartozni. Vidáman nevettem fel közben, mert megértettem a viccet… és inkább nem tettem hozzá, hogy most úgy elkapnám, bevinném a hálóba és napokig nem engedném ki onnan.
Közelebb húztam magamhoz. A másik kezemmel letettem a boros poharat a kandallópárkányra… csak egy pillanatra néztem oda, kissé pánikolva, hogy ne hagyjon ott nyomot. Batsa illata azonban fontosabb volt, így közel hajolva hozzá csókot leheltem a nyakára. A tenyeremet a derekára csúsztattam és még erősebb húztam magamhoz.
– Felesleges ilyesmit kérdezni Reed. Azért vagyok itt, mert minden érdekel, ami te vagy. Bármit mondj, bármit mutass, úgy tekintek mindenre, mintha csoda volna. Csak azért mert hozzád tartoznak… – A mondadója végén elhúzódott.
Megvártam, hogy végig nézzen a szobán.
– Tudom, hogy kicsit régies és nem is olyan világos, mint a te lakásod. – Suttogva beszéltem és megszorítottam a kezét. – Valahogy nekem mindig is ezek az igazi angol házak jelentették az otthont. Jó érzés volt a saját tartalékaimból valami olyat teremteni, amire igazán azt mondhattam: remek ide hazajárni.
Őszintén beszéltem az érzéseimről, csak a tekintetem tévedt vissza a boros pohárra. Még mindig zavart, hogy ott várakozik a tisztára sikált kandalló párkányon. Ahogy Batsa húzni kezdett kifelé a helyiségből, még egyszer odafordultam. Az utolsó pillanatban kaptam el a poharat, hogy magammal vigyem a ház többi részébe. Legalább addig sem a zsebemben nyúlkálok a dobozkát szorongatva… – gondoltam és sóhajtva követtem Batsát.
– Na, de komolyan, merre is van az a hálószoba?
Átléptük közben a küszöböt.
– Az emeleten. – A mellettünk felbukkanó lépcső felé mutattam.
A tekintetemet végig futtattam a korláton. Ezt is alaposan letakarítottam. A Roxfortban töltött napok alatt alaposan belepte a por, most azonban gyönyörűen csillogott. Szerettem volna ellenőrzésként végig húzni rajta az ujjamat, de a pohár ebben megakadályozott. Ezért még egy pillantást vetettem Batsára és ezúttal én kezdtem el húzni, távol a lépcsőtől, az emelettől. Ki akartam vinni a hátsókertbe, hogy megmutassam neki a szürkületben gyönyörű, még éppen csak a télből ébredező tájat. Ilyenkor is olyan gyönyörű volt, olyan érintetlen, amivel az ember nem találkozik Londonban. Bár közel volt a kisváros, még is minden zaj távol volt ahhoz, hogy zavaró legyen. Itt csak madárcsicsergés van, béke és csend.
– Mutatok valamit, ami jobb, mint a hálószoba… – suttogtam.
Nem húztam olyan erőteljesen, hogy ne tudjon esetleg az ellenkező irányba vezetni. Azonban, ha valahol szívesen megkértem volna a világ legcsodálatosabb nőjének a kezét, akkor az a hátsó kert lett volna vagy az apró üvegház, amiben egy különleges, török rózsafajtát termesztek. Az apró, vörös bimbók még nem nyíltak ki, de ha minden igaz akkor gyönyörű, vöröses fénnyel ragyogják be majd estéként az üvegházat.
– Odamegyünk – mutattam az aprócska épület felé, ahogy kiléptem a hátsó ajtón. – Az az én menedékem. Egy apró sziget, ahová menekülhet az ember, amikor úgy érzi, minden a nyakába omlik.

REED LANCASTER

Mindent

outfit

Vajon mennyire érvényes, úgy végignézni a ház négyzetméterein, mintha azokhoz sokkal több közöm lenne és lehetne, mint egy egyszerű vendégnek?  Ez már-már nem is csak egy felületes szemlélődés. De önző módon, talán a vár leendő úrnőjeként mérek mindent fel. Mintha tényleg jogot formálhatnék itt bármire. Vagy egyáltalán csak egy pillanatig is jogom lenne azon ábrándozni, mi lenne, ha… Pedig megteszem. Óhatatlanul és önkéntelenül is a birtoklás és a megváltoztatás szándékával tekintek végig mindenen. Még, ha kissé bele is pirulok, amit ugyan megpróbálok elrejteni, de talán nem tudok. Még se tudom, mit válaszolnék, ha Reed megkérdezné, mi történt… Nem történt semmi. Csak, amit a szemem látott, azt elképzeltem, hogy láthatná másképp. Gonosz vagyok és beképzelt. Mintha tényleg megtehetném… De, ha együtt lennénk, ha ténylegesen az úrnője lehetnék egy ilyen gyönyörű építménynek, akkor is… Ez Reed öröksége. Én pedig semmit sem tennék tönkre, csak azért, mert engem a világosabb, a modernebb vonzz. És nem a letűnt korok bája. Mert amúgy, nagyon is szép. Tiszta, rendezett és kellemes. Pontosan olyan, mint a Reedről alkotott első benyomásom. Akkor azt gondoltam egy ilyen férfi asszonyának megtiszteltetés lehet lenni. Most úgy gondolom egy ilyen házat vezetni egy ilyen férfi asszonyaként, nem csak nagy megtiszteltetés lenne, de maga a tökéletesség is.

Félve Reedre pillantok, miközben engedem, hogy a hátsókert felé vezessen. Szeretem már csak nézni is az arcát. Valahogy mindig ott ül egy komoly kifejezés rajta. Tényleg egy igazi professzor, ami nagyon is tetszik benne. Bár… talán a legjobban azt szeretem, amikor elmosolyodik. Csak enyhén, kissé a komoly álarc mögül vetve egy bájos pillantást rám, először félénken, aztán igazán felszabadult boldogsággal. Az a kedvencem, amikor tudom, hogy megpillantott és én pár másodperc múltán láthatom szemében a szerelmet. Ugyanazt a szerelmet, amivel én is tekintek ő rá.
Lassan fordítom a tekintetem a táj felé. És felsóhajtok. Önkéntelen és egyszerű, de mégis sok-sok jelentést hordoz magában, ahogy végignézek a tavaszba ébredő tájon. – Itthon vagyok. – Mondom ki csendesen, mert tudom, hogy Reed elől egy gondolatom sem kell eltitkolnom. Ez nem a házának szól, vagy a buxtoni látképnek, bár szólhatna annak is… De ez Angliának szól. Annak a helynek, ahonnan kiszakítottak. Annak az életnek, ami most talán végre az enyém lehet. – Imádom a vidéket… London nem rossz hely, de ez… - Szívok egy nagyot a tiszta levegőből. – Ez az én világom. – Sóhajtom, és boldogan Reedre mosolygok. Láthatja, hogy nincs semmi mesterkéltség bennem, semmi színjátszás. Csak én vagyok, egy ország iránti gyermeki rajongás maradékával és az otthonom, úgymond, visszaszerzésének örömével.

- Biztosan minden sokkal szebb és jobb, mint a hálószoba. – Mosolygok és talán ez a kifejezés ma már egész nap díszíteni fogja az arcom. – De akkor is a legboldogabb dolog általában az, ha a karjaidban tartasz. – Húzódom közel hozzá, miközben követem bármerre is vigyen. Ujjaim ujjai közt pihennek, másik kezemmel karját cirógatom, miközben apró csókot lehelek arcára. – Szeretlek. – Suttogom a legegyszerűbb, mégis legőszintébb bókként. – Tudod… Ez az egész olyan csodás, mint egy menedék. Szinte sajnálom, hogy abba a kastélyba vagy kényszerítve, holott van egy egész birodalmad. – Pirulok el, miközben beszélek, de a mosoly tényleg továbbra is ajkaimon játszik. – De remélem, majd egyszer én is azzá válhatok, aki segít megnyugvást, sőt, talán megoldást is adni arra, ha úgy érzed minden a nyakadba omlik. Én nem fogom engedni… - Igen. Igen ez egy ígéret. Annak az ígérete, hogy sose akarom elhagyni a férfit. Nem félek már attól, amit mondok. Az apjával szemben túlzottan is őszinte és egyértelmű voltam. Reed pedig nagyon is tudhatja, hogy egy életet képzeltem el mellette. És nem csak pár napot , vagy mondjuk pár estét az ágyában. Nem. Ez nem egy kaland. Ha az lenne, nem sétálnék ilyen egyszerű nyugodtsággal a férfi után az üvegházba. És nem érezném ennyire felszabadultan magam. Kimondta, hogy itt, otthon vagyok. De ez az érzés, messze nem csak a tájnak szólt…

[MINDENT VAGY SEMMIT?]

MINDENT VAGY SEMMIT?

[outfit]

1999. március

Batsa mosolya olyan őszinte és szép volt. Nem tudtam róla hosszú pillanatokig elszakítani a tekintetemet. Belekortyoltam a kezembe tartott pohár borba és figyeltem, ahogy körbe néz, ahogy örül a hely szépségének – mert valóban az volt, ezért választottam lakhelyemül. Hallgattam, ahogyan beszél és olyan békés és boldog voltam ettől a látványtól. Még a csókok és érintések nélkül is éreztem, ez a nő hozzám tartozik. Elég volt ránéznem, hogy tudjam, akarom ezt, most már örökre.
Nem engedem el. Mosoly ült ki az én arcomra is. Az általában szelíd kifejezés most kiteljesedett, egyértelműen láthatóvá vált.
– De akkor is a legboldogabb dolog általában az, ha a karjaidban tartasz.
Összefűzte az ujjainkat, én pedig kicsit megszorítottam a kezét, jelezve, milyen boldog vagyok. A gyengéd csók az arcomon pedig talán még szélesebb mosolyt varázsolt az arcomra. Végre béke volt, távol Batsa rajongóitól és a Roxforttól. Végre kettesben voltunk igazán, nem kellett attól tartanom, hogy valaki az arcomba nyom egy ostoba fényképezőgépet vagy arról faggat, milyen terveim vannak. Már nem számítottak a cikkek, amik azt vesézték ki, mivel csábította el Batsát egy ilyen vénember.
– Szeretlek.
– Én is – suttogtam vissza gyengéden.
Csendesen pillantottam el az üvegház felé. Meg akartam neki mutatni az én kis birodalmamat, az a helyet, ahová mindig öröm elvonulni nyáron az iskola zaja elől. Itt éreztem magamat otthon, nem a gyönyörű házban, ahol eddig vezetgettem. Nem. Az üvegház volt az én helyem, az életem lényegében. A különleges növényeket, amiket nehezen szereztem be odabent nevelgettem. Azonban igen, most Batsa kedvéért szinte csak rózsákkal töltöttem meg.
–  Tudod… Ez az egész olyan csodás, mint egy menedék. Szinte sajnálom, hogy abba a kastélyba vagy kényszerítve, holott van egy egész birodalmad.
Haladtam előre, végig a még éppen csak zöldellő pázsiton. Mutatva az utat a míves kis ajtóhoz, amit egyszerűen belökve intettem, hogy menjen csak előre. Odabent nem bánthatja semmi, csak a gyönyörű virágok, halvány, még éppen csak pislákoló vörös fény várja.
– De remélem, majd egyszer én is azzá válhatok, aki segít megnyugvást, sőt, talán megoldást is adni arra, ha úgy érzed minden a nyakadba omlik. Én nem fogom engedni…
Elmosolyodtam megint, miközben letettem a poharamat az éppen üresen álló munkaasztalra. Gondosan letakarítottam itt is mindent és még a sárkánytrágyát is kilapátoltam a kert végébe, hogy ne terjengjen orrfacsaró bűz.
– Már most is segítesz megnyugodni.
Finoman ragadtam meg a karjait és fordítottam magam felé. A szemébe akartam nézni, finom csókot lehelve az ajkaira. Lágyan cirógattam meg a haját, majd az egyik kezemet a zsebembe csúsztattam. Ellenőriztem, hogy megvan-e még a doboz… és hirtelen megremegtem az izgalomtól. Valahol tudtam, hogy ez csak jól sülhet el, mintha meg lett volna valóban írva egy Nagy Könyvbe, mielőtt össze futottam volna vele. Minden olyan természetes volt, csak a szívem kalapált vadul és hozott remegést az egész testembe.
Lassan ereszkedtem féltérdre. Egy kicsit talán bele is reccsent a térdem – de ahogyan az újságok is megmondták, már nem vagyok olyan fiatal, mint Batsa. Egy egészen rövid pillanatra elgondolkodtam, milyen nehéz lesz kimosni a foltot ebből a nadrágból, de aztán megszorítottam a dobozkát. Ezt akarom. Az érzés olyan erősen tört fel bennem, hogy mindent elsöpört.
– Batsa… én nem tudok tovább várni erre. Szerettem volna meglátogatni az apádat, felvenni vele a kapcsolatot, hogy neki tegyem fel először a kérdést. Egy úri ember így cselekedne. Most viszont nem akarok úri ember lenni, nem akarok semmiféle korlátra gondolni, én egyszerűen csak meg akarom erősíteni valamilyen formában azt az érzést, ami itt tombol a mellkasomban.
Kinyitottam a dobozkát és felé tartottam úgy, hogy tökéletesen lássa a gyűrűt. Talán meg is csillant a fényben.
– Hozzám jössz feleségül? – kérdeztem és közben megint nagyot dobbant a szívem.

REED LANCASTER

Mindent

outfit

Szinte éreztem, hogy tágra nyílnak a szemeim. Persze, a legtöbb fiatal nő, ha nem szinte mindegyik, ábrándozik róla milyen is lesz a nagy pillanat. Az egyik legfontosabb mozzanata az életének. Kislányként én is álmodoztam ilyesmiről. Láttam unokatestvéreimet férjhez menni vagy megnősülni. Irigykedtem a menyasszonyok szépségére és lelkesen figyeltem a lánykérésről szóló mesebeli történeteket. Számtalanszor elképzeltem akkor, hogy én milyen leszek majd felnőttként. Mit fogok csinálni, milyen lesz az ideális férfi, milyen lesz a ruhám, milyen lesz az érzés, amikor letérdelnek elém, vagy az a pillanat, amikor esküvői ruhában lépkedek a rokonaim előtt. Egy olyan napot képzeltem, amiben jelen lesz a csillogás és a felhőtlen boldogság. Valahol felszínes, de gyermek voltam, így megbocsájtható.
Hiszen teltek az évek és valahol a csillogás megérkezett. Kviddics csillag lettem. Nem kértem, de megdolgoztam érte, bár nem azért, hogy híres legyek, csak azért, hogy jó. Minden más jött a sportéleti küzdőszellememmel, a győzni akarásommal, miközben a magánéletemben megannyi dolgot elengedtem. Talán boldogság nélkül hozzámentem volna egy Flavienhez. Kérdés és gondolkozás nélkül engedelmeskedtem volna, valószínűleg meg sem hallva családom jajveszékelését. Ők nem egy elrendezett házasságban akartak volna látni. Ebben biztos voltam. Ahogy abban is, hogy a mostani döntésem is baljós gondolatokat vált majd ki a rokonságomból. De ha odamegyünk és bemutatom végre Reedet, majd ha látják rajtam a boldogságot és az erőt, amit ez a férfi adott nekem, akkor elfogadják, hogy ennek így kell történnie.

Hangosan dobban a szívem, miközben nézem, ahogy Reed fél térdre ereszkedik. Félek talán ő is hallja izgatottságom, bár ha szívem nem is árulna el, arcom úgyis megtenné helyette. Mosolyom egyértelmű, arcom édes pírt vesz fel és kezeim önkéntelenül ajkaim elé emelem, hogy elrejtsem mindezt.
De minek? Kérdezem magamtól, miközben leeresztem a karom és ujjaim Reed, dobozkát tartó ujjai köré kulcsolom. Tökéletes. Nézek a kék szemekbe, ő pedig kiolvashatja válaszom, ami már csak a mozdulat után is ott van bennük. De nem nyílnak ajkaim. Nehezen, de némaságot erőltetek rájuk, hisz illene őt végighallgatnom. Bár azt kívánom, bár ne kényszerítene ilyesmire semmi sem… De mégsem olyan nehéz, mint hittem. Miért is lenne? Hiszen százszor el tudnék veszni mondatai között és tekintetét fürkészve. Százszor bele tudnék feledkezni illatába és bőrének érintésébe. Százszor bele tudnák feledkezni minden pillanatba ő vele. És az sem lenne elég… úgy érzem sosem.

Nem ilyennek képzeltem ezt az egészet. Nem ennyi idő után, nem így. De nem változtatnék rajta semmit sem. Hiszem, sőt tudom, hogy semmi sem véletlen. Hogy az, hogy mi együtt vagyunk valami más hatalom óhaja, amit rég teljesíteni akart. Csak mi voltunk eddig túl messze egymástól, holott rég karjai közt kéne pihennem. Más felé terelt az utam, a véletlenek és a háború. De tényleg hazaértem. Most tényleg ott vagyok, ahol lennem kell.

- Igen. – Válaszolom egyszerűen, miközben érzem, hogy egy könnycsepp gördül le a szemem sarkán. Nem akartam sírni. Túl érzelgős, nem úrinőhöz való. De ezt a boldogságot talán nem is lehet kifejezni vagy feldolgozni másképp. És végül is minek rejtegessem épp Reed elől, akinek, akiért ez a boldogság szól? – Igen. Másra sem vágyom… - Mondom ismét, immáron tényleg szabadjára engedve örömkönnyeim és csak letérdelek hozzá. Gyorsan, már-már önkéntelenül. Nem foglalkozva vele ki és mennyire lesz koszos, vagy milyen lesz a ruhám… Csak az érdekelt, hogy ölelhessem. Hogy arcom a mellkasába fúrhassam és minél közelebbről érezhessem az illatát. A gyűrűről meg is feledkezem, miközben hozzábújok, talán kissé el is döntve őt, pedig biztosan szép darab. Biztosan tökéleteset választott. Pont úgy ahogy őt magát is tökéletesnek látom. És hiszek benne, hogy egy életen keresztül annak fogom tekinteni…

[MINDENT VAGY SEMMIT?]

MINDENT VAGY SEMMIT?

[outfit]

1999. március

Egy kicsit fájt a térdem, egy kicsit zavart a kosz… a szívem viszont hevesen vert, ahogy feltettem a kérdést. Megpillantottam a könnycseppeket, amik csillogva futottak végig Batsa szép arcán, amik az igent követték. Gyönyörű volt még így is, meghatódva.
– Igen. Másra sem vágyom… – ismételte meg a dolgot.
Letérdeltem elém, így láthattam, hogy a könnyek mellett ott csillog egy kis boldogság a mindig kedves barna szemekben. Ahogy körém siklott a keze, elmosolyodtam. A szívem még mindig úgy kalapált, hogy félő volt, menten kiszakad a mellkasomból. Éreztem, ahogy az én szememben is könnyek gyűlnek. Igen… emlékeztem, miket mondott, amikor apámat meglátogattuk. Ismertem már Batsát annyira, hogy tudtam, komolyan gondolja, mégis kellett, hogy itt, szemtől szembe mondjon igent.
Sínen vagyok végre… – szakadt ki belőlem egy boldog sóhajt, ahogy magamhoz szorítottam még egyszer. Lassan húzódtam el. Remegő kézzel babráltam a gyűrűt, az arcomról pedig le sem tudtam vakarni az elégedett mosolyt.
– Enélkül még nem az igazi… – suttogtam és megfogva a kezét közelebb húztam magamhoz az ujjait.
Gyönyörűnek láttam azokat is, a bőrkeményedésekkel és a foltokkal együtt. Finom csókot leheltem rájuk, aztán felhúztam az ékszert. Megcsillant a kő a gyenge fényben, de engem nem ez nyűgözött le, hanem Batsa örömtől ragyogó szemei, amikben úgy szerettem volna hosszan elveszni. Ez volt a tökéletes pillanat: az otthonomban, kettesben, csendesen figyelve egymást.
– Ez a gyűrű majdnem olyan szép, mint te.
Suttogva beszéltem, ahogy végig simítottam a haján és közelebb húztam magamhoz egy rövid csókra. A szívem végre nyugodtabb ritmust vett fel. Biztonságban voltam, Batsa ölelésében és reméltem, hogy most már egy életen át így marad. Ez a béke volt az mindig is, amire szükségem volt… Egy újabb csókért hajoltam és úgy öleltem, hogy biztos lehet abban, többé el sem engedem.

Köszönöm a játékot!