+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Fényes Kompánia
| | | | |-+  Nathaniel (Moderátor: Nathaniel Forest)
| | | | | |-+  Izland
0 Felhasználó és 7 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Izland  (Megtekintve 9234 alkalommal)

Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2017. 10. 24. - 13:02:40 »
+1


NEM! DE!


Az erdőben történtek óta csak még inkább megérezte Elliot hangulatának minden rezdülését. A karkötő miatt már előtte is nagyon figyelt mindig, mindenre. Gyűlölte azt a kis szalagot, mégsem tépte még le a férfiról. Maga sem tudta volna igazán megmondani, hogy miért. Talán egyszerűen csak annyi minden történt velük, hogy ebből nem akart vitát gerjeszteni. És Elliot odafigyelt magára. Látta már esztelenül botornak, de olyan őrült indulatosnak, amilyen aznap volt a kiadóban még nem. Az alku akkor az volt, hogy megadja a bizalmat, ha nem fordul elő még egyszer olyasmi… Régnek tűnik, nagyon régnek, és mennyi minden megváltozott azóta… Már az az alku sem állná meg a helyét. Már nem ilyen formában. Hiszen sokkal komolyabb dolgokon vannak már túl és mélyebb érzelmek táplálják őket, mint amit akkor reméltek vagy sejtettek. A bizalom, egészen más utakon jár már közöttük.

Gyors léptekkel sietett fel azon a pár lépcsőfokon, ami elválasztotta őket egymástól. A hideg levegő néhány pillanatig jól esett a bőrének, ott ahol előtte finom meleg uralta, de aztán tűszúrásokként jelezte, mekkora nagy úr is ő, ezen a térségen. Nathanielt mégsem érdekelte. Ujjaival óvatosan nyúlt a férfi ökölbe szorított keze felé, és lassan fejtette ki egymás után az önmagába maró ujjakat. Közben finoman magához ölelte, jelezve, hogy itt van, érti őt és tényleg vigyáz rá.
- Nézd csak! – Próbálja egy mosollyal kicsit elterelni a feszültséget a férfi gondolatai körül. – A nagy behemót testem teljesen eltakarja. Szívem szerint úgy se engedném, hogy mutogasd magad, még a végén valaki megkíván és elcsábít tőlem… - Mondja még mindig mosolyogva, kedves nyugodt hangon, majd kicsit végigcirógat a férfi arcán. Érdekes páros ők így ketten. Talán meg is bámulják őket, bár a gőztől szerencsére alig-alig látni az embereket. De ők amúgy is csak a külszínt látnák. Két embert, akik szeretik egymást, viszont láthatóan most nem értenek egyet a pihenés módját illetően. De azt, hogy milyen harcok, fájdalmak és keserűség van mögöttük a múltban, és a szívükben a jelenükben is, azt senki sem érzékelheti igazán. Bár Elliot érzéseit a legtöbbször még maga Nat sem értheti meg vagy ismerheti ki. Nem baj. Őt nem zavarja, hogy párja nem egy nyitott könyv. Ez is csak valami olyasmi, amiért ha lehet még jobban imádja Elliotot, még ha néha szeretné is, ha jobban beavatná a dolgaiba.

Egy darabig csak csendesen, komolyan figyeli a férfit. Ölelő testén, bőrén, a hideg mellett érzi Elliot kapkodó légzését és ugyanolyan gyors kis szívverését. Nat lassan, nyugodtan lélegzik és érzi, hogy szíve is ugyanígy dobog. Próbálja a másik férfit csak finoman rávenni arra, hogy felvegye az ő nyugalmát. Hiszen nincs most itt semmi, ami miatt bosszankodni, vagy félni kéne. Csak ketten vannak, egy úton, ami csak nekik lesz majd emlék vagy boldogság, ha visszagondolnak rá.
- Ölelj át. – Suttogja. – Gyere a karomba. Beviszlek és nem engedlek el, amíg ki nem jöttünk. – Bújik óvatosan még inkább a férfi ölelésébe. – A gőztől nem lát minket senki. Magunk vagyunk. Engedd, hogy vigyázzak rád…
Naplózva


Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2017. 10. 26. - 16:04:26 »
+1

NEM! DE!


[viselet]

NAT
1999. április
Kék Lagúna
Izland

 
A düh ott remegett a testemben, még mindig nem akartam. Még mindig máshol akartam volna inkább lenni, semmint ott a víz mellett, amiből kissé áttetsző fehér fátyolként tört fel a gőz. Kellemesnek tűnt, ez kétségtelen, de én nem akartam megmutatni magamat. Nem akartam, hogy lássák mások a heget a hasamon, de még a csuklómon lévőt sem. Ezért az indulattól reszketve ácsorogtam Nattal szemben – aki időközben kijött a vízből. Megpróbálta szétfeszíteni az ujjaimat, amik a bőrömbe martak és akkor jött az ölelés. Éreztem a szívverését a sajátom felett. Az övé nyugodtabb volt, lassabb… az enyém heves, összevissza ritmust dobolt, mintha nem akarna tovább a mellkasomban maradni. A légzésem is inkább tűnt fújtatásnak.
Nézd csak! – mosolygott rám. – A nagy behemót testem teljesen eltakarja. Szívem szerint úgy se engedném, hogy mutogasd magad, még a végén valaki megkíván és elcsábít tőlem…
Az a mosoly csak nem akart leolvadni az arcáról. A gyengéd cirógatástól az arcomon kellemes melegséget éreztem, de a düh csak nem akart olvadozni bennem. Nem akartam ennyi ember előtt egy szál gatyában besétálni a vízben. Ez nem olyan volt, mint Keannel a bath-i utazásunk, ahol könnyedén kijelenthettem: nála még azzal gusztustalan heggel is jobban nézek ki… vagy egyszerűen csak nem volt okom szégyellni magam. Most azonban megint itt álltam reszketve, pontosan úgy, mint Esmével a szálloda fürdőjében.
Nat azonban nem hagyta, hogy a víz mellett ücsörögjek, szorosan összehúzott köntössel. Ő erősebb volt nálam… lerángatta rólam az utolsó fedezékemet és képes lett volna egy könnyed mozdulattal felkapni, hogy a vízbe rángasson. Eddig is lenyűgözött az ereje, de most még inkább, hogy belegondoltam a nyilvánvaló tényekbe.
Nem akarok… – Tört ki megint a düh belőlem.
Ölelj át. – Súgta.
Átkaroltam Natot, szorosan magamhoz húztam és megvetettem a lábaimat. Nem akartam, hogy el tudjon húzni, ezért finoman belemartam az oldalába, jelezve: ezt komolyan gondolom. Még mindig nyugodt volt. Ahogy közelebb húzódtam hozzá megint megéreztem a nyugodt szívverését. A mellkasa nem hullámzott olyan hevesen, mint az enyém. Ő az az alapanyag, aki ezekben a fürdőkben jól érzi magát: aki teljesen el tud lazulni, mintha nem is létezne külvilág. Csakhogy nekem a külvilág volt a hivatásom, állandóan ott voltam, nem pedig egy irodába ücsörögve vártam a munkaidőm végét. Zaklatott voltam és ezt le sem tudtam tagadni.
Gyere a karomba. Beviszlek és nem engedlek el, amíg ki nem jöttünk. A gőztől nem lát minket senki. Magunk vagyunk. Engedd, hogy vigyázzak rád…
Hosszan fújtam ki a levegőt megint és egy pillanatra felnéztem rá.
Nem vagy te ennyire gyáva O’Mara! – gondoltam kissé feszülten. Nem éreztem azt, hogy rám vigyázni kéne, de még mindig ott tombolt bennem az az egyszerű érzés: ÉN EZT NEM AKAROM. A büszkeségem azonban hirtelen mindenen felül kereskedett. Tettem egy lépést hátra, kicsit távolabb kerültem Nattól, közelebb a fogason lógó köntöseinkhez, mégsem ragadtam meg és ráncigáltam magamra.
Nem kell rám vigyázni, nem egy elcseszett virágszál vagyok!
Egyszerűen kiléptem a papucsomból, de nem a gőz felé, hanem az egyik zuhany felé indultam meg. Egy gyors mozdulattal megnyomtam a gombot, ami a nyakamba engedte a kissé hideg, mégsem elviselhetetlen hőmérsékletű vizet. Ez kellett most nekem, hogy eláztassa a fejemet, a nyakamat, a hátamat, mint egy arculcsapás, ami visszarángatott a bátor Elliothoz. Rá volt éppen szükségem.
Ez rohadt hideg! – kiáltottam fel, mikor hirtelen megértem a hideg levegőt is a vizes testemen. – Merlin szaros gatyájára… – Magyaráztam végig, míg eljutottam a lépcső irányába.
Nem foglalkoztam már régen azzal, hogy merre van Nat. Egyszerűen csak berontottam a vízbe és addig haladtam, míg mellkasig el nem lep a kellemes meleg. Egy ideig csak hagytam, hogy átvegye a testem a megfelelő hőmérsékletet.
Gyűlöllek… – súgtam duzzogva Natnak és egy hirtelen mozdulattal az arcába fröcsköltem egy adag vizet.
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2017. 10. 28. - 16:13:34 »
+1


NEM! DE!


Hirtelen rázza meg ismét a hideg, mikor Elliot teste eltávolodik az övétől és ő egyedül marad. Egyedül… Csak alig pár lépés választja el őket egymástól most is, mégis mennyire kínzónak érzi. Keze úgy maradt, mintha még mindig ölelné a férfit, mintha tényleg az lenne az egyetlen és legtermészetesebb dolog, ami lehetne, létezhetne, hogy őt a karjában tartja. Adát is reszkető szeretettel öleli magához mindig és épp ugyanúgy fél az elengedésétől, mégis annyira más és igen, amúgy talán összehasonlíthatatlan is az érzés. Pedig az életednél is jobban szereted a gyermekedet és talán pont ugyanennyire hevesen áldoznál fel mindent a szerelmedért. Sokan azt mondják ez utóbbi nem éri meg. De, ahogy egy dalban is hallotta egyszer, aki a szerelemért nem halt meg, az sohasem élt… És neki mindig úgy tetszett ez a szenvedélyes kis sor. Mégsem hite el, hogy egyszer őt is magával ragadhatja ilyen érzelem. Nem azért mert a szerelemben nem hitt. Csak abban nem, hogy ő ezt megérdemli. De megérdemli. Emlékezteti rá minden egyes pillanat, amikor látja a férfit, vagy csak hallja a motoszkálását, a szuszogását. És egyszerűen végre, néhány pillanatra képes elengedni magát, belefeledkezni abba, hogy vannak egymásnak. Csak nézni és mosolyogni, ahogy Elliot igyekszik úrrá lenni önnön erején és önként áll be a zuhany alá, majd sétál be a jó meleg vízbe. Még, ha szitkozódva is. De éppen ettől szép, és éppen ettől ő az, akit Nat megmásíthatatlanul választott.

Utána lépked. Csak tisztes távolból vigyáz rá, de vigyáz rá. Mert a víz, az víz, és ő mégiscsak ismeri a férfi történetét. Még, ha akarja is, hogy Elliot érezze erős. Akkor is akarja, hogy érezze, tudja és lássa, hogy ő mellette van, ha mégis megbotlana, és segít neki felállni. Mert már nincs egyedül. Nincsenek egyedül.
Mosolyog, amikor arcába fröcsköli Elliot a vizet. Ő is kicsit lendít a karján, de éppen csak pár cseppnyi víz jut el a férfiig. Pont, ahogy szerette volna. Aztán lassan mellé sétál, kezével a Elliot keze után nyúl, hogy megfoghassa, már ha megengedi. De kicsit közel hajol hozzá. – Gyűlölj. Én azt is imádom… - Suttogja. – És tudom, hogy nem vagy egy elcseszett virágszál. Annál kicsit többet is érsz nekem. Ráadásul így szeretlek a legjobban. – Simít végig a férfi állán. – Durcásan. – Egy pillanatig még áll a férfi mellett, aztán továbbindul. Reménykedik benne, hogy követni fogja, mert keresni akar valami kevésbé zsúfolt helyet. Na, nem mintha alapból ezren tolonganának mindenfelé, egész egyszerűen csak távol akar lenni a zajos társaságoktól, az őket most cseppet sem figyelő, de máskor nagyon is vizslató tekintetektől…

Hátranyúl. És mégis inkább megragadja Elliot kezét. Úgy dönt nem bízza a véletlenre a társaságát. – Ha nem akarod, hogy vigyázzak rád, akkor nagyon rossz ember mellett kötöttél ki. Amúgy… - Jelenti ki csöndesen, miközben maga mellé húzza a férfit és kissé erősebben átkarolja. Tekintetével folyamatosan fürkészi a fehéren szálló gőzt, hátha mögé látva talál valami beugrót a sziklák közt, folyosót másik részhez, vagy bármit, ahol végre kicsit tényleg elbújhatnak és megint csak ketten lehetnek. Mert erre vágyik ezen a héten. Csak erre. Hiába van hozzászokva a nyüzsgő tömegekhez, az őt körülvevő többször tíz, ugráló és kapkodó emberhez… Néha akkor is erre van szüksége. Élvezni a csöndet valakivel, élvezni a társaságát valakinek. Még, ha az a valaki nem is mindig a teljes nyugalmat és csöndet adja meg neki. De azt is, ha arra van szüksége. Ahogy általában az izgalmat és a szeszélyt, az erőt biztosítja neki Elliot társasága, úgy a meghittséget is. És most ez utóbbira van szüksége. Még, ha volt is olyan bolond, hogy egy ilyen helyre hozta. Már nem is tudja, hogy gondolta ezt…
- Nem is olyan rossz, igaz? – Mosolyodik el oldalra pillantva, aztán felemeli a kezét és egy kissé eldugottabb sarok felé mutat. – Mit szólnál mondjuk ahhoz ott? – Kérdezi megint lágy hangon és reméli, hogy most már Elliot idegessége és szívének heves csapkodása is alább hagyott már.
Naplózva


Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2017. 10. 29. - 07:58:42 »
+1

NEM! DE!


[viselet]

NAT
1999. április
Kék Lagúna
Izland

 
Szinte éreztem, ahogy a testem még ebben a kellemes melegségben is megremeg, amint felfogtam, hol is vagyok. Ez víz volt, ugyanolyan víz, mint ami majdnem megölt. Hirtelen álltam meg és próbáltam elhülyéskedni minden problémámat azzal, hogy Nat felé fröcsköltem. A viszonzásra persze nem számítottam. Csupán egy-két csepp talált el, pont az arcomon, mégis felháborodva bámultam Nathanielre.
Gyűlölj. Én azt is imádom… – Suttogta, miután közelhajolt.–  És tudom, hogy nem vagy egy elcseszett virágszál. Annál kicsit többet is érsz nekem. Ráadásul így szeretlek a legjobban.
Újra megborzongtam, ahogy végig simított az arcomon. Ezúttal nem a félelemtől, hanem a ténytől, amit szintén ott, a kellemes melegben értettem meg. Lehet, hogy egy adag forró vízben áztatom magamat és bármikor eleshetek, talán meg is fulladhatok… de akkor sem leszek egyedül. Akkor is itt van velem valaki, aki kirángat innen és megment, mint Dean. Újra van kiben megbízni.
Durcásan.
Ez a szó térített magamhoz. Nat megállt mellettem egy rövidke pillanatra. Csak figyeltem, ahogy a tekintetével a hófehér gőzfelhőben kutat. Talán valami búvóhelyet keresett nekünk, de ilyen körülmények között csak egy-másfél méterre lehetett ellátni teljesen.
Elindult.
Lassan követtem és arra gondoltam, mennyire szerencsés vagyok. Ahogy megragadta a kezemet – szinte felém sem fordulva – egy kis mosoly ült ki az arcomra. Megvan az az ember, aki egyszerűen ki tudott rángatni a falam mögül és ha néha olyan bolond is, hogy visszakerget, már magamtól is ki tudok mászni onnan hozzá. Mert megint erős vagyok… – gondoltam komolyan.
Nem is olyan rossz, igaz? – kérdezte Nat váratlanul.
El tudnék képzelni jobb szórakozást is… – jegyeztem meg némi gúnnyal a hangomban.
Ő közben felemelte a kezét és egy kicsivel mellettünk mutatott valamit. Ha egy szobában lennék ez nyilván egy kis sarok, egy aprócska beugró lett volna, itt pedig apró kis öbölszerűségnek látszott, ahol ketten éppen csak elfértünk volna. A víz ott is pontosan ugyanúgy gőzölt és a türkizes szín hasonlóan csillant meg a fekete iszap és szikla mellett.
–  Mit szólnál mondjuk ahhoz ott?
Egy menedék… – gondoltam. Nem akartam tényleg az a törékeny virágszál lenni, akinek odakint éreztem magamat… mégis olyan jól esett, hogy valaki meg akar engem védeni. Egészen gyerekkorom óta nem éreztem ilyet. Anyának és Deannek ez túl sok áldozattal járt és én sosem voltam eléggé hálás nekik. Natnak nem kívántam ezt, mert bár már most sokat kaptam tőle, a felét sem tudtam visszaadni. Nem vagyok képes rá, nem tudok úgy szeretni, mint mások, még ha úgyis érezem, a szíve majd kiszakad a mellkasomból, mikor a mellettem álló férfit nézem.
Lassan sétáltam be a kis kiugróba, lényegében magammal húzva Natot. Egészen belülre húzódtam és mivel itt nem volt olyan mély a víz és a sziklák is segítséget nyújtottak, le tudtam ülni.
Ez a mi búvóhelyünk… – suttogtam. Közben oldalra fordultam és a fehér gőzbe bámultam. Az emberek körvonalai halovány árnyaknak tűntek, mintha csak kísértetek volnának, akiket ez a fehérség választ el tőlünk. A biztonságérzet megint rám talált, úgy mint odahaza a Tengerszemben. A szívem megnyugodott, nem dobbant már olyan nagyokat, mint a partot övező deszkaúton.
Veled a legjobb bujkálni – folytattam halkan a mondandómat és egyszerűen átnyúlva a víz alatt Nat kezét kutattam.
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2017. 10. 29. - 18:07:01 »
+1


KUSZKUSZ TÜNDÉR


Eljött vele a fürdőbe. Mosolygott magában, de úgy, hogy az ember megint talán egy boldog tinédzsernek nézhette volna. Már, ha nem lenne nagy szakálla, meg ormótlan teste, meg egy okuláréja, ami jelzi, hogy bizony öregszik a teste. Amúgy a lelkes boldogsága tényleg olyan, mint egy kamaszé, akinek jól sikerült az első randevúja. Vagy mint egy tinédzser, akinek jól sikerült az előző estéje… És nem csak, hogy együtt voltak a fürdőben, de még a vízben is. Ott ölelte magához a türkizszín melegségben. Tartotta az ölében, bújt a forró kis bőrhöz, érezte a szapora légzését és szívverését, ami végre talán nem az idegességtől, hanem a víztől volt sebes. Csak cirógatta kedvesen és hallgatta a szavait, elbújva mindenkitől, elbújva a tömegtől, csak kettesben, mégis kimozdulva otthonról.

Hát tényleg boldogan mosolygott magában, miközben egy tértágított hátizsákba pakolt mindenfélét, amire szükségük lehet egy tündérkereső kirándulás alkalmával. Igen, még az összkomfortos sátrat is bedobta. Semmit sem bíz a véletlenre, főleg most nem, hogy Elliot még mindig nincs ereje teljében. Nem érdekli, ha a férfi kiröhögi, hogy ő bizony nem így szokott túrázni. Lehet. De akkor nem volt senki, aki vele lett volna, aki ennyire vigyázni akart volna rá… Még nem tudja, hogy ha a férfi ismét kalandozni akar majd menni, azt ő, hogyan fogja túlélni. A tudatot, hogy nincs ott, hogy nem vigyáz minden egyes lépésére. De lekorlátozni sem akarja őt. Csak, hagyni, hogy éljen, hiszen így szerette meg. És, még ha félti is, megváltoztatni nem akarja. Na, jó, az étkezési szokásain kívül… Azt nagyon is meg akarná változtatni. De ha el akar menni, hogy meg keressen valami kincset, akkor el fogja engedni.

Nagyot sóhajt és Elliotra néz, miközben az utolsó dolgot, egy termoszt meleg teával, is berakja a táskájába. A férfinak persze semmit se hagy, mindent ő fog vinni, ha kell még magát Elliotot is. Bár szerencsére bármikor hoppanálhat. Utánanézett a megfelelő mágus helyeknek, amik kellhetnek például veszély esetén. Bár Elliot nem túlzottan bízik a medimágusokban, Nat viszont Ada óta hozzászokott, hogy bizony mindig utánajár a leghamarabb utolérhetőknek. A kislánynál ugyan sosem kellett attól félnie, hogy véletlenszerűen megeszik valami mérgezőt a földről, de a különböző országok mágusbetegségei eléggé változatosak tudnak lenni. Olyan is előfordult például Franciaországban, hogy mind a ketten összeszedték, az általában csak gyerekeket fertőző szivárványhimlőt. Adán csak pár színes kiütés volt, Naton viszont nagyon is megfigyelhetővé vált, hogy miért épp szivárványhimlő a betegség neve… Na, abban azért reménykedik, hogy Elliot színesen sose fogja látni, eléggé elvenné a férfiúi tekintélyét…

A fogasokhoz lép, aztán Elliot felé nyújtja a kabátját. Közben alaposan végigméri a férfit, úgy, ahogy amúgy Adát sosem kellene, megnézve, hogy elegendő mennyiségű meleg ruha van-e rajta. Kész túrázó felszerelést szerzett be. Direkt ilyen hideg időre való, mégsem teljesen izzasztó alsóöltözeteket, pulóvereket és kabátokat. Most azokat vetette fel a férfival. Ő tényleg mindenre igyekezett felkészülni.
- Indulhatunk? – Vette föl a táskát a hátára és kézen fogva kivezette Elliotot a teraszajtón. A házat ugyan levédték muglik elől, de most mégis igyekezett bezárnia helyet. Majd körbenézett, hogy nem láthatja-e őket véletlen valaki.
Csak ezután hoppanált.

Annak a hegynek a lábánál kötöttek ki, amit Jégkockától is látni lehetett. Jól megtervezte előre az útvonalat, többször is elhoppanált egyedül errefelé, hogy biztosan jó helyen kössenek majd ki. Szerette ezt az utazási formát, még ha kicsit nehezebb is volt így, hogy Elliotot mindig magával kell húznia. Bár a férfiban erős volt a mágia, ami azért sokat számított és segített a dolgon…

Körbenézett. A hegy nagysága és szépsége innen talán még lenyűgözőbb volt, mint távolról nézve. A sziklák szürkéjének, a mohás növények zöldjének és a hó tisztafehérjének találkozása tökéletességbe burkolta a tájat. Az ilyen helyekről tudta, érezte Nat, hogy csak úgy megtöltik inspirációval. Ilyenkor szinte alig várta, hogy aztán hazaérjen és leüljön írógépe vagy egyszerűen csak pergamenje mellé. Persze nem akart sietni. Csak magába szívni a messzeséget és a hegy erejét. Csak egy ideig a kedvére tenni Elliotnak azzal, hogy eljött vele egy kalandra.
- Nos. – Érintette meg kesztyűs ujjával a férfi arcát. – A tied a terep. Bármerre mehetsz, követlek.
Naplózva


Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2017. 10. 29. - 21:00:06 »
+1

KUSZKUSZ TÜNDÉR


[viselet]

NAT
1999. április

 
„Mire jó ez a baromi sok ruha? Választ várok, Nathaniel Forest!” Ilyen és ehhez hasonló mondatokkal kiabáltam rekedtre a torkomat indulás előtt. Nem, mintha nem érdekelt volna a Nat által „túrzásnak” titulált kincskeresés… mert – azt még ő ugyan nem tanulta meg – Elliot O’Mara nem távozik sehonnan üres kézzel. Most sem terveztem így, ha rám adja az összes bundabugyit, ha nem.
Azt hiszem, az összes ruhát, ami csak a feneketlen bőröndünkben volt sikeresen rám tukmált az indulás előtt. Már a fogasnál álltam, mikor feltűnt, hogy ennyi cuccban még az ember keze sem hajlik olyan könnyen, mint normál esetben. Kissé ingerülten nyúltam a kabátom után és úgy téptem ki Nat kezéből. Értem, hogy meg akar óvni, de attól még, hogy valami fekete nem lesz Elliotos, de még csak kényelmes sem – legalábbis én nem éreztem annak.
Indulhatunk? – kérdezte, miközben a hátizsákot rángatta magára.
Én is megfogtam az enyémet, hogy a vállamra csapjam és végre távozhassunk.
Biztosan nem akarsz előtte még valamit rám adni? – érdeklődtem. – Szerintem egy kabát még könnyedén elfér rajtam.
Gúnyolódni próbáltam, de valószínűleg Natot nem különösebben érdekelte. Egyszerűen megfogta a kezemet és kivezetett a házból. Én csak dühösen, kissé talán remegve is attól, követtem őt. Figyeltem, ahogy gondosan bezárja az ajtót. Már-már azon gondolkodtam, segítsek-e neki, mikor végre hoppanáltunk.
A távoli hegy, amit kinéztem most egészen közel került hozzánk. Lényegében az árnyékában álltunk. Nagy hatással voltak rám a színek, a sötét-fakó-zöld és a hó keveréke az amúgy szürke, élettelennek ható tájjal. Valahogy annak ellenére, hogy halottnak, sőt már-már gyászosnak tűntek a színek, engem lenyűgöztek a maguk ridegségében. Gyönyörű volt itt minden.
Nos. – Nat kesztyűs ujjai végig simítottak az arcomon. – A tied a terep. Bármerre mehetsz, követlek.
Lehunytam a szememet. Mélyen szívtam be a hideg levegőt és közben vártam a lüktetést, ami a mágia forrásához vezethet. Éreztem valamit, valami megmagyarázhatatlan. Nem volt olyan erős, mint amit vártam, nem lüktetett, éppen csak vibrált. Pislákolt, mint egy gyertyaláng a sötét éjszakában.
Ösztönösen a zsebembe nyúltam, de most nem a saját, megszokott kabátom volt rajtam. Nem volt ott az egy galleon, amit már korábban is fel akartam ajánlani a tündérnek, Kidhusznak… ezért csalódottan biggyesztettem le az ajkaimat és bámultam Natra.
Most komolyan muszáj volt ebben a borzalmas cuccban jönnöm? Egy galleon sincs nálam… – mondtam idegesen.
Bár észrevétlenül kicsenhettem volna az ő zsebéből valamit, de ehelyett látványosan nyúltam bele mindkét zsebébe és közben kicsit rávicsorogtam. Hogy ezért otthon mit kapsz, Szőrmók… – gondoltam és már el is képzeltem, hány féle módon kínzom majd meg.
Végre találtam valamit a zsebében. Ahogy kihúztam azonnal megcsillant a kerek forma és a fém. Valami gyűrű volt, nem néztem meg annyira magamnak, elég volt, hogy értékesnek tűnt ránézésre… de legalábbis különösnek.
Remek… – morogva léptem távolabb tőle. – Nem tudtam, hogy szereted a csecsebecséket.
Lehajoltam és eldobtam az ékszert. Egy ideig bámultam, majd úgy tettem, mintha utána akarnék kapni – pontosan úgy, ahogy az öregasszony tehette Kidhusz meséjében.
A gyűrű, mintha életre kelt volna. Az élére fordulva gurulni kezdett, nem felénk a lejtő aljára, hanem fölfelé. Hát még is csak van itt egy mágikus halom… – gondoltam elégedett vigyorral és kissé lemaradva indultam meg a csillogó ékszer után.
Erre lehet a tündér… – suttogtam.
Lassan haladtam, de úgy tettem, mint aki kétségbeesetten akarja az ékszert. Furcsamódon erre a gyűrű, mintha még gyorsabban mozgott volna. Valami furcsa halom állt kőből, sárból és hóból az első emelkedő tetején. A csillogó tárgy egy nyílásban tűnt el. Vigyorogva álltam meg felette.
Már meg akartam szólalni kérlelve, mikor a kövek mocorogni kezdtek a bakancsom orra előtt. Rémülten ugrottam hátra egyet, majd szabályosan bebújtam Nat mögé. Ugyan csak a szemem sarkából láttam azt a rothadó krumplira emlékeztető teremtményt… de ijesztő volt. Ahogy fényt ért visítani kezdett. Nat karja mellett kinézve láttam meg a lábait és a karjait. Egész emberforma volt, talán valami északi manó, a kis vörös sapkája is erről árulkodott. Talán nagyon öreg. A megállapításomra, mint csak még jobban visított volna valami ismeretlen nyelven.
Fúj! Vidd innen! – Kapaszkodtam rémülten Natba. – Tüntesd el!
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2017. 10. 30. - 17:58:22 »
+1


KUSZKUSZ TÜNDÉR


Nem igazán érdekli, ahogy a férfi szidja őt. Igen lehet utálni érte, amiért mindent abban az egy darab boltban vásárolt be. De ott és akkor az volt a fontos, hogy minden eléggé minőségi és meleg legyen egy izlandi utazáshoz. Pont nem divatszépségversenyt tervezett átélni vagy játszani azon a kopár, hideg, űrbélinek ható, mégis tökéletességével lenyűgöző tájon. Persze tény, ami tény, alapból imádta, ahogy Elliot öltözködött, bár a kedvence mégis az volt, amikor az ő ingjében sétálgatott föl-le… Tökéletes… Most mégis inkább olyan, mint valami puffasztott rizs. És a hangulata is pont olyan édes… De inkább elengedte a füle mellett a nyavalygását. A lényeg az volt, hogy a ruhájuk meleg legyen. Ez a kitétel pedig megvalósult, szépnek majd szép lesz a férfi a Jégkockában, vagy otthon Angliában. Itt most az ő dolga vigyázni rá, ezt pedig maradéktalanul teljesíteni tervezte.

Csak nézett a férfira, amikor előkerült a zsebéből a gyűrű. Csecsebecse… Lényegében tényleg ez rá a legjobb szó. Mondjuk eléggé véletlen, hogy a zsebében van. Noldar gyűrű. Gyűjtői darab. A kiadó készíttette az Esta királynői megjelenésének tízedik évfordulójára. Tudta, hogy a könyvei a muglik körében talán még népszerűbb, mint a mágustársadalomban, akkor is furcsa volt épp egy ruhaüzlet öltözőjében belefutnia ebbe a kis ékszerbe. Sajnálta azt, aki elhagyta, nem mintha valaha esélye lett volna megtalálni az illetőt. Pedig lehet, hogy neki sokat jelentett. Nem úgy, mint Elliotnak, aki egész egyszerűen feláldozta arra, hogy megtalálja Kuszkuszt. Meg sem kérdezve tőle, még igaziból ennyire sem méltatva őt, hogy ez a valami fontos-e neki. Nem, nem fontos neki. Mindegy… Megszokta… De, ha valami hát a történetei fontosak voltak neki. Szeretett írni és mesélni is. Ada sokszor hallgatta a csak hirtelenjében kitalált meséit esténként. És már most kérdezgette, hogy a leghíresebb könyveihez mikor lesz elég nagy. Ezzel szemben Elliot, még csak a kezébe se vette egyik munkáját se. Az nem lett volna fontos, hogy tetsszen is neki, de az jó lett volna, ha legalább egyet elolvas. Bármelyiket…

Gépesen követi a férfit. Kicsit elment most a kedve az egésztől, de ezt próbálta nem kimutatni. Nézte a gyűrűt, ahogy gurult felfelé a dombon, mintha ez volna a legtermészetesebb dolog. Hogy a tárgyak dombnak fölfele indulnak önálló útra. Hát elvileg Kuszkuszt vagy Kiszkuszt vagy Kudszut vagy valami ilyesmi nevű tündért keresnek, aki elvileg ezen a tájon lakhat. Valami ősi legenda szerint. Neki aztán mindegy, nem ért az ilyesmihez. Neki a mágia kifújt a tűzgyújtásnál, a varázslények meg a kertben garázdálkodó gnómoknál. Ez utóbbi egyedeit már profi mód hajigálja szét a szomszédos üres telkeken. Bár Ada olyankor sajnálja őket, azért még se óhajt pár otromba törpével együtt élni. Ha otrombaságra vágyik, csak megszólítja Elliotot egy-egy rosszabb pillanatában. Pont ugyanott van kedvességben.

A gondolaton kicsit elmosolyodik, bár azonnal meg is bánja önnön gonoszságát. Imádja Elliotot, ezt le se tagadhatná, és imádja még a rosszabb pillanataiban is. Mosolyog még egy darabig, aztán hirtelen ugrik hátra egy lépést, amikor fülsüketítő hang jön a férfi irányából.
- Ez meg mi a…? – Kérdezi, majd hagyja, hogy Elliot a háta mögé ugorjon és kissé még hozzá is ér, hogy megvédhesse, ha kell. Mondjuk Nat csak felnevetett… Mert az igencsak apró teremtés, legalábbis az ő magasságából nagyon-nagyon picinek tűnt, eléggé groteszken ronda volt. Mondjuk éppenséggel illett az őt körülvevő tájba, már nem szépségre. Csak valahogy ősinek tűnt ő maga is. Időtlennek, pont mint itt minden. De az a hang… Csodaszép. Nat egy életen keresztül hallgatta volna. Hát. Pont nem. – Ez lenne a te tündéred? – Kérdezi nevetve és lábával kissé közelített az izéhez. Nem igazán megrugdosni akarta, csak megpöckölni. Kezével azért nem nyúlt volna hozzá, ráadásul tele is volt. Egyikkel Elliotot védte még mindig, a másikban a pálcáját szorongatta, biztos, ami biztos.

És milyen jól tette… Mert ez a Kiszkuszizé nem egy finnyás lélek és simán ráharapott az író cipőjére. Komikus jelenet lehetett, ahogy Nat föl-le rázogatva próbálta eltüntetni a vízálló, szerencsére elég kemény és strapabíró bakancsáról.
- Remélem nem akarsz semmit se kívánni egy ilyen valamitől. – Jelentette ki, mikor végre pár méterre elrepült a manó tőlük. De aztán hamar felpattant, úgy fest a tündérvalami is strapabíró volt, és most dühödt rohamot intézett feléjük egyre hangosabban visongva a saját nyelvén. – Mondjuk szerintem egy szavadat se értené. – Varázsolt maguk elé egy átlátszó falat, amiről a Kuszizé simán lepattant és elterült a földön. Végre csend lett. Bár Nat megsajnálta, ahogy látszólag eszméletlenül feküdt a kis test az egyik zöld növénytakarón. Úgyhogy leeresztette a pálcáját és közelebb lépett hozzá. – Nos? El még nem tűnt, de kiterült. Valami terv vele? – Nézett Elliotra, hiszen ő a mágiafelelős a családban. - Azért így itt hagyni se szeretném, ki tudja, hogy milyen óriás, gonosz tündérmanóizé faló valamik járkálnak erre.
Naplózva


Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #22 Dátum: 2017. 10. 30. - 20:01:16 »
+1

KUSZKUSZ TÜNDÉR


[viselet]

NAT
1999. április

 
Még mindig Nat karja felett, mellett és alatt próbáltam Kidhuszt szemügyre venni. Közben persze reménykedtem, hogy ő engem nem akar megnézni magának. Nem szívesen tettem volna ki annak a ritkás, de tűhegyesnek látszó fogsornak magamat. Lehet, hogy alaposan be kellett öltöznöm, azonban még ez sem lehet elegendő védelem a rothadó, krumpliszerű teremtménnyel szemben.
Ez lenne a te tündéred?
Erősen kapaszkodtam Nat derekába – illetve a kabátjába a dereka felett –, miközben a támadó teremtményt bámultam. Még mindig iszonyatosan visított és vicsorgott a felé rúgó bakancsra. Ez nem jó… nagyon nem jó! – A gondolataim szinte üvöltöttek. Remegő kézzel nyúltam bele a kabátom zsebébe, ahol a pálcám volt.
Ne hergeld! – súgtam Nat fülébe.
Hiába volt a figyelmeztetés, éppen elkéstem vele, mert Kidhusz éppen úgy döntött, megéhezett. Az előttem ácsorgó férfi lába, illetve gusztustalan, vízálló bakancsa nyerte el a tetszését. Furcsa egy ízlése van… – fintorogtam, ahogy a teremtmény felé szegeztem a pálcámat… illetve csak szegeztem volna. Nat ugyanis hirtelen – talán némileg pánikban – rázni kezdte a lábát.
Ezzel pont kimeríted a hergelés fogalmát… – magyaráztam ijedten.
Egy ideig néztem mereven a küzdelmet, sőt le is engedtem a pálcámat. Úgy tűnt Kidhusz tökéletesen elégedett Nat bakancsával és nem igazán akaródzik tovább állnia onnan. Megértem, én is inkább rágtam volna szét, minthogy a lábán lássam… valahogy még is csak kezdett szimpatikusabbá válni a tündér vagy manó... vagy izé…
Hirtelen Kidhusz teste egy pár méterrel odébb repült tőlünk. Elterült egy pillanatra a földön, de szinte azzal a lendülettel meg is indult felénk, én pedig már készen álltam a védekezésre, ha ezúttal Nat Ludmillájához lett volna éppenséggel kedve.
Remélem nem akarsz semmit se kívánni egy ilyen valamitől.
A teremtmény közben visítani kezdett. Meglepően gyorsan mozgott ahhoz képest, milyen öregnek látszott a maga rothadó képével. Leginkább egy gyömbérgyökérhez hasonlított, akire valaki furcsa szájat firkatott tréfából. Aprócska sapkája leesett a fejéről, ahogy pattogva vetődött egyenesen felénk.
Mondjuk szerintem egy szavadat se értené.
Nat pálcája kissé megmozdult, Kidhusz pedig alig fél méterrel előttünk visszapattant egy láthatatlan pajzsról. Büszkeség töltött el, ahogyan az előttem álló férfi nyakán, fülén és hajvonalán végignéztem. Szerettem volna valami elismerőt mondani, de akkor ő odébb állt. Közelebb sétált a tündérféleséghez és a pálcáját leeresztve bámult rá.
Nos? El még nem tűnt, de kiterült. Valami terv vele?
Mordultam egyet. Terv? Nekem aztán semmilyen tervem nincsen! – háborogtam magamban és legszívesebben illegális hoppanálással tűntem volna el innen a fenébe. Nem akartam ott ácsorogni egy rakat krumpli felett, ami a saját hülyeségéből ájult el a fagyos földön.
Az a tervem, hogy hazamegyek. – Háborogtam ezúttal hangosan is. – Nem fogok itt ácsorogni mellette és ápolgatni azért, mert eszetlenül nekünk rohant.
 – Azért így itt hagyni se szeretném, ki tudja, hogy milyen óriás, gonosz tündérmanóizé faló valamik járkálnak erre.
Te jó élet! Merlnire! – szitkozódtam magamaban. Alaposan végig mértem Natot, majd mindenféle engedélykérés hátra nyúltam és kivettem a táskám első zsebéből a laposüveget. Ingerülten húztam le belőle egy kortyot, mert nem érdekelt abban a pillanatban semmi nyugtatótea, csakhogy türtőztessem a kitörni készülő dührohamomat.
Az az arany kis szíved… – gúnyolódtam. – Pont nem érdekel, hogy ezzel a veszett döggel mi lesz, visszamegyek a Jégkockához és te is velem jössz!
Leeresztettem a kezemet, visszacsavartam a laposüveg tetejét és egyszerűen a kabátom zsebébe süllyesztettem. Egy kicsit kilógott belőle, de nem érdekelt, ráértem éppenséggel később is visszatenni a biztonságos helyére, ahonnan biztosan nem hagytam volna el.
Nathaniel Forest, lépj hátrébb attól a manótól, míg eszméletlen és tűnjünk innen! – Hadonásztam kissé a pálcámmal magyarázás közben.
Még közelebb is léptem. Megragadtam Nat kapucniát, hogy annál fogva húzzam el – persze ez lehetetlen volt, mert sokkal nehezebb nálam és ehhez az a kevés izomerőm sem volt elég. Egy ideig csak lihegve bámultam rá, jelezve, hogy mennyire dühös vagyok.
Menjünk!
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #23 Dátum: 2017. 10. 31. - 17:55:25 »
+1


KUSZKUSZ TÜNDÉR


Hát ez lényegében baromi vicces… Horkant fel a férfi, és csak azért nem mondja ki hangosan a gondolatait, mert látja, hogy párjának messze nem a vicces jut eszébe erről a szituációról. Legalábbis nem úgy fest, mint aki ugyanolyan jól szórakozik rajta, mint az író. Mert ő különben marha jól elvan. Csak ülne, vagy állna a kis szerencsétlen valami fölött és röhigcsélne néhány sort. Ráférne. Mostanában túl komorak voltak a napjai. De nem csak mostanában, hanem úgy általában túl komoly és sötét körülötte mostanában minden. Na, nem mintha az izlandi táj épp kellemes, szívet melengető napsütést produkálna föléjük… De hát arról nem tehet, hogy Elliotnak az volt a vágya, hogy ide eljöjjenek. Ahogy amúgy konkrétan ide a hegyre is az ő ötlete volt eljönni. Most meg visszafordulna, vagyis hoppanálna nyilván… És még jó, hogy nem hosszú órákba telt felcaplatni ide, mint minden rendes muglinak. Nem ők, szépen idehoppanáltak, megetették a bakancsával ezt az izét, elkábították egy láthatatlan fallal, aztán most dolgukat jól végezve ismét hoppanáljanak?

- Nem. – Jelentette ki határozottan, mikor a férfi húzni kezdi, és most az sem érdekli, ha Elliot elmegy nélküle. Tegye meg. Felbolygatták ennek a kis Kuszkusznak a nyugalmát, mert igen, lényegében ők rontottak be a területére. Aztán most itt fekszik eszméletlenül tulajdonképpen szintúgy miattuk. Nem. Nathaniel Forest nem fog itt hagyni egy körülbelül esetlen kis lényecskét csak azért, mert Elliot O’Marának mehetnékje támadt. – Amúgy meg te akartad látni Kidkuszt, hát tessék. Nem tudom, hogy ez az izé az az izé-e, de varázslénynek, varázslény az tagadhatatlan. Bár szépségversenyen ne akarjon indulni… - Maga se tudja, hogy ezt miért tette hozzá, de tény, ami tény, hogy ennyire kis csúnya valamit is nagyon régen látott. Nem baj, legalább ihletet ad egy újabb Noldar faj megteremtésére. Mondjuk először a könyvét kéne végre szerkesztésre beadnia… Mert amúgy már csak úgy van fölötte. Néha-néha belejavít, de lényegében csak azért nem küldte még tovább, mert akkor belezuhanna egy újabb hajtásba. Elég most a kiadó bővítése és lényegében Elliot megszokása. Még, ha ez egy nagyon is jó és pozitív dolog, akkor is megint egy változás. Mint mikor Ada beköltözött, most is, új szokások, új illatok, új boldogságok, de ezzel együtt új bosszúságok is költöztek Tengerszembe.

- Add ide! – Fújja ki a levegőt, mert egyszerűen gyűlöli azt a kis vacak laposüveget. – Nem tudom Kiszcuszizébigyusz szereti-e a lángnyelvet meg a laposüvegeket, de most fogom megajándékozni eggyel. – Dörmögi, miközben a férfi zsebe felé nyúl. – Mondtam, hogy a gyógytea mellé, ez nem jó! De persze minek is hallgatnál rám… - Magyarázza és már azt hiszi, hogy keze a laposüveget éri, amikor a törpemanó akármicsoda vigyorog rá Elliot zsebéből az itókás tárgyat szorongatva. – Mi a franc? – Kiabálja ijedten, majd hátrahőköl, de addigra a Kuszkusz már a földre is pattan és nyelvén tovább visítva rohan tőlük elfelé, hegynek fölfelé. Fürge egy jószág, ahhoz képest, hogy mennyire öregnek, meg alapjaiban mozgásképtelen kis valaminek tűnik. De úgy fest az ütés nem ártott neki túl sokat, ellenben felkeltette motivációját a gyűrűn kívül még további érdekes tárgyak begyűjtésére. Még szerencse, hogy kezében a laposüveggel inkább menekülőre fogja és nem támadóra. Viszont úgy tűnik több bejárata is lehet a lakhelyének, mert valamiét nem az előbbi kis halmát vette célba…

Nat megint csak elneveti magát, majd vállat vonva néz Elliotra. – Engem nem zavar, ha azt a szart ellopja. Mondd, hogy nem egy családi ereklye… - Azért mégsem bújik teljesen az érdektelenség mögé. Ha nagyon erőszakosan meg akart volna szabadulni tőle, már valahogy megtette volna. Mit ér el vele? Elliot másikat keresett volna. Nem. Ő azt akarta, hogy a férfi önként mondjon le az ivásnak erről a formájáról…
Szóval csak nagy léptekkel indul a fürge kis izé után, ami nála annyit tesz, hogy pár lépésen belül beérheti, de letámadni egyelőre nem akarja. – Én követem, de az italozódat neked kell visszaszerezned! És akkor már kívánhatnál is tőle valamit, hátha megérti…
Naplózva


Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #24 Dátum: 2017. 11. 01. - 09:44:16 »
+1

KUSZKUSZ TÜNDÉR


[viselet]

NAT
1999. április

 
Mi az, hogy nem? A gondolatok bosszankodva kiáltoztak a fejemben Nat válaszára. Nem tetszett az a határozottság, amivel közölte mindezt. Jobban szerettem, ha én vagyok az, aki meghozza a döntéseket és ő egyszerűen behódolva nekem megteszi, amit kell. Kidhusz kiütve, most már csak lelépni akarok. Végül is megkapta azt az átkozottul giccses gyűrűt, amit Nat zsebéből rángattam ki… vagyis bemutattuk a megfelelő áldozatot, tehát igen, ideje volt visszatérni a Jégkockába.
Nagy bajban vagy, Nathaniel! – Szándékosan mondtam ki a teljes nevét, hogy érezze, nem szórakozok.
És még csodálkozol, Szőrmók, hogy iszok? – merült fel bennem a kérdés, ahogy a laposüveg a zsebembe került. Egy korttyal persze nem voltam sokkal előrébb, még így is szerettem volna beverni Natnak és nem láttam a helyzetben azt a komikumot, amit ő valószínűleg meglátott. Semmi kedvem nem volt a zsák rothadó burgonya felett ácsorogni, aki még a kis sapkáját is elvesztette, vagyis egyre nehezebb volt megállapítani, hogy hol van a feje.
Add ide! – Hangosan fújta ki a levegőt, ahogy elhagyta a száját a parancs. – Nem tudom Kiszcuszizébigyusz szereti-e a lángnyelvet meg a laposüvegeket, de most fogom megajándékozni eggyel.
Már nyúlt volna a zsebem felé, de én hátráltam egy lépést. Ez kevés volt, tekintve, hogy igencsak hosszú karral áldotta meg a sors.
Én meg téged ajándékozlak meg mindjárt valamivel, de az garantáltan fájni fog! – fenyegetőztem és félre ütöttem a kezét. Na ez már hatásosnak bizonyult volna, de valami más matatást nem éreztem meg a zsebem közelében, hozzá Nat „mi a franc” megnyilvánulásával.
Már éppen csak az elszelelő Kidhuszt pillantottam meg, mire fel is fogtam, mi történt. Az üveg ott volt a mancsai között és visítva fogta menekülőre a zsákmányával. Hát nem mondom, hogy megnyert volna egy sprintversenyt, de azért bosszantó volt. Az alkoholista törpéjét!
Nat felnevetett, miközben én csak morogtam egy sort és a pálcámat egyenesen a rohanó tereményre szegeztem: – Engem nem zavar, ha azt a szart ellopja. Mondd, hogy nem egy családi ereklye…
Meglöktem. Erőszakos mozdulat volt, de még mindig jobb, mintha egyszerűen behúzok neki. Így nem tettem tönkre azt a szép kis pofiját, amit mutogatnia kell a rajongóinak. Hosszasan fújtam ki a levegőt, megpróbáltam nem dühös lenni Natra, de nagyon nehezen ment.
Marha vicces! Indulás utána! – emeltem fel a hangomat és már mentem is a rohangáló gyömbér után.
Én követem, de az italozódat neked kell visszaszerezned! És akkor már kívánhatnál is tőle valamit, hátha megérti…
Ó, nagyon is tudom mit kivánok! – gondoltam és a pálcámat megint Kidhuszra szegeztem, hátha eltalálom valamilyen kábítással. Nem akartam én neki fájdalmat okozni, de hosszabb barátságot sem terveztem éppenséggel kötni vele az üveg visszakunyerálása végett. Valószínűleg magától amúgy sem mondott volna le róla.
Stupor! – kiáltottam, de éppen csak a kis lábak mögötti zuzmóhalomba sikerült beletrafálnom. Az egy kicsit megperzselődött a becsapódó varázslattól. – A franc beléd, Kidhusz!
Gyorsabbra vettem a lépteimet és ezúttal egy Dormitot küldtem felé – szinte nem is érzékelve, hogy mindezt hangtalanul tettem. Tisztában voltam vele, hogy megnőtt az erőm az elmúlt hónapokban, egyre több mindenbe tanultam bele. Könnyedén alkalmaztam ilyen-olyan varázslatokat a kimondásuk nélkül, de még is ott volt a megszokás, amit nehéz megtörni.
Lehajoltam a hortyogó Kidhusz fölé és kirángattam az apró mancsok közül a laposüvegemet. Azonnal bele is kortyoltam és úgy dugtam vissza a zsebembe. Ezúttal kicsit eldöntöttem, hogy ne lógjon ki a teteje.
Nos, kedves, tündérízé… azt kívánom, hogy múljon el az érzés, amivel naponta legalább ötször akarok beverni ennek a nagydarabnak – suttogtam, ahogy leguggoltam mellé.
Egy pillanatra fordultam csak Nat felé: – Még mindig meg akarod menteni Kidhuszt?
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #25 Dátum: 2017. 11. 03. - 20:34:00 »
+1


KUSZKUSZ TÜNDÉR


Nem nagyon veszi magára, hogy a férfi meglökte. Érzi benne az indulatot, de ezzel együtt az erőt is, amit úgy várt már egy jó ideje. Érzékelte már a fürdőben is, hogy ott dolgozik benne és végre már nem csak igazán a felszín alatt, hanem kissé a külvilág felé is. De most tényleg itt van. Ez tényleg az az Elliot már, aki az első pillanattól kezdve úgy tetszett neki, akit pont e miatt választott és akit, annyira, de annyira szeretett, hogy azért képes lett volna bármire. Bármire… Csak a laposüvegéért rohangászni annyira még se…

Szóval nem túlzottan erőltette meg magát, hogy Kuszkusz után loholjon. Sétált, nagyobb léptekkel, kicsit gyorsabban, mint, ahogy átlagosan mozogni szokott. De azért nem igyekezett olyan igazán. Minek is? Hogy visszaszerezze azt a laposüveget, amit amúgy is utál? Igen vélhetőleg Elliot megoldaná máshogy az ivást. De akkor is… Ha magát a férfit rabolta volna el, ne aggódjon senki se, akkor rohanna, meg átkozná, ahogy a pálcáján kifér. Így viszont. Csak felröhög megint, ahogy követi párját, párját, aki követi azt a ronda kis izét, ami lohol a mohás és havas sziklákkal díszített tájon.
- Erről írok egy könyvet… - Nevetgél még mindig, ahogy figyeli az ádáz harcot vívó férfit és a brutális átkozási kísérletek elől menekülő manót. – Az lesz a címe, hogy harc az életadó italért. – Gúnyolódik, miközben nézi, ahogy Elliot átka végül célba ért és Kisszusz ismételten kiterült a földön. Bár most valószínűleg sokkal tartósabb lesz az ájultsága, mint pár perccel korábban volt. Legalábbis gyanúsan, párja tett róla, hogy ez az izé ne lopkodjon el tőlük még egy pár dolgot. Vagy legalábbis Elliottól ne lopjon el már semmit. Nat egészen bizonyos volt benne, hogy a férfi jelenleg annyira dühös rá, hogy simában bemutatná áldozatként őt magát is a tündérfajzatnak. Vagy legalábbis szívesen megengedné neki, hogy még egy ideig elrágicsálja a bakancsát, vagy kicsit feljebb a szépen edzett vádliját.

Először csak megrántotta a vállát, amikor Elliot beleivott megint a laposüvegbe. Nyilván egyszer eljön az az idő, hogy tényleg elhajítja a fenébe azt a valamit, de még talán nem most. Bár igencsak viszketett a tenyere a mozdulat után, de hát ez van. Okos enged… Legalábbis egy ideig okos az, aki enged. Utána meg úgyis megveri a másikat, mert eldurran az agya. Mondjuk Ellitot ismerve lehetséges, hogy tulajdonképpen megint az a célja. Fura játékos ő, furcsák a módszerei is. Nat pedig belement ebbe az egészbe, abban a pillanatban belement, amikor a romnál a földre préselte a gyönyörű kis testét. Azóta Elliot nagyjából bármit meg tehet vele. Teljesen a hatása alatt tartja. Mégis tudja és látja, ez a kapcsolat össze sem hasonlítható az eddigiekkel, amik tulajdonképpen csak kényszerből voltak...
- Üss meg, ha akarsz. – Jelenti ki egyszerűen és csöndesen, miközben a férfira néz. Szemeiben látszik az a komolyság, amivel formázta a szavakat. – Én ugyanúgy szeretem, amikor erős vagy, mint te, amikor én az vagyok. Szeretem, amikor nem tudok kiigazodni a szeszélyeden és meg kell küzdenem veled… - Lehajol, és egy csókra odahúzza a férfi ajkait, mielőtt az eszméletlen törpe felé fordulna. – Amúgy is kétlem, hogy ilyen állapotában érvénytelen kívánni tőle. Kiabáltad volna utána, hogy mit akarsz, akkor amikor visítva rohant. Megnéztem volna, mit teljesít belőle… - Óvatosan érintette meg Kuszkuszt. Nem igazán félt tőle, bár sejtette, hogy ugyanúgy ráharapna az első testrészére, amit meglát, mint az előbb. Viszont vastag kesztyű fedi az ujjait, aminek biztonságából meri kissé bökdösni a teremtést. – Eltaláltad. Még mindig meg akarom menteni. Nyilván nem véletlen lakik földalatti valamikben… Nem fogom így itt hagyni. Ha akarsz menj el. Engem meg tarts nyugodtan bolondnak vagy puhánynak, nem érdekel. De legalább azt megvárom, amíg felébred, még ha visítva és harapva teszi is mindezt.
Naplózva


Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #26 Dátum: 2017. 11. 05. - 16:23:17 »
+1

KUSZKUSZ TÜNDÉR


[viselet]

NAT
1999. április

 
Nat érdekében inkább már fel sem vettem a gúnyolódását, még a végén tényleg megtaláltam volna ütni. Na de ez nem egy játékos kis öklös lett volna, hanem egy valódi, csonttörő változata annak. Dühösen bámultam rá, hiába került már vissza a flaska a zsebembe.
Üss meg, ha akarsz.
Olyan egyszerűen hangzott ez a kijelentés a szájából. Valójában persze nem is tudta, hogy mennyire zaklatott voltam a szívem mélyén, amiért majdnem elveszítettem a laposüveget, amit Deantől kaptam. Ha valamit igazán utáltam, akkor az az elaszakadás. Ezt persze nem csak a kapcsolatukban éltem meg mindig borzasztóan nehezen, hanem a tárgyak terén is. Kétszer raboltak ki az életem során s egyszer Montrego ragadta magához Esmé láncát. Ezek mind-mind sokáig martak a szívem mélyén és ez a laposüveggel is így lett volna. A mostohaapámtól kaptam és neki is mindig volt egy ilyen kéznél, én pedig gyerekkoromtól kezdve rá akartam hasonlítani. Így hát valahol talán természetes is volt, hogy nem egy Kidhusz féle sültkrumpli rakás kezében szerettem volna látni azt.
A saját érdekeben ne mondj ilyen meggondolatlanul semmit – morogtam, szinte alig érthetően.
Én ugyanúgy szeretem, amikor erős vagy, mint te, amikor én az vagyok. Szeretem, amikor nem tudok kiigazodni a szeszélyeden és meg kell küzdenem veled… – Hirtelen egy csókra hajol hozzám, amit gyengéden viszonoztam is. A dühös érzéseim ellenére is még mindig forrósággal töltött el, ha éppen csak hozzám ért. Ahogy Nat maga mondaná: ő a mindenem. Fontosabb bármelyik kincsemnél és akármennyi Kidhusznál, mert nincs az a kaland, amit helyette választanék. Ha el is megyek, már ott lesz az új célom: hazamenni hozzá.
A törpére pillantottam. Még mindig ott hevert kábultan és egy cseppet sem sajnáltam. Megpróbált meglopni. Megpróbálta elvenni azt, ami valójában az enyém. Tehát nem érdemelt kegyelmet. Nathaniel még is úgy bámult rá, mintha ártalmatlan volna. Figyeltem, ahogyan bökdösi az elernyedt testet – természetesen nevetséges távolságból. 
Eltaláltad. Még mindig meg akarom menteni. Nyilván nem véletlen lakik földalatti valamikben… Nem fogom így itt hagyni. Ha akarsz menj el. Engem meg tarts nyugodtan bolondnak vagy puhánynak, nem érdekel. De legalább azt megvárom, amíg felébred, még ha visítva és harapva teszi is mindezt.
Sóhajtottam.
Akkor kapard össze az új kerti törpénket! – mutattam a kábult Kidhuszra, remélve, hogy Nat felemeli. – Gondolom egy kis nyugitea neki is jól fog jönni.
Mert én aztán tuti hozzám nem nyúlok, hogy aztán engem próbáljon megharapni a kis rohadék! – kulcsoltam össze a karjaimat a mellkasom előtt és mint egy dacolva bámultam Natra, várva, hogy cselekedjen.
Majd építesz – nyomtam meg erősen ezt a részt – neki egy szép kis halmot a Jégkocka közelében – suttogtam, miközben beleborzongtam a kissé hideg szellőbe. – Legalább lesz valaki, aki elűzi a betolakodókat a visításával.
Még egyet sóhajtottam, kissé megjátszott gondterheltséggel, majd hátat fordítottam nekik. Lassan indulta meg a lejtőn lefelé. Nem lett volna feltétlen szükséges, hogy ugyanonnan hoppanáljunk, mint korábban, most még is kellett egy kis séta a friss levegőn. Ki akartam tisztítani a fejemet, elnyomni a dühöt, amit a flaska majdnemelvesztése miatt éreztem. Ráadásul még az az érzési is felbőszített, hogy Nathaniel Forest miatt lényegében hajlandó lettem volna örökbe fogadni egy rohadt krumplit, aminek végtagjai nőttek.
Tudod… nagy szerencséd van, hogy ennyire szeretlek. – A megállapítás kissé színpadiasan érkezett a számból. Aztán elmosolyodtam, ahogy felé fordulva találkozott ismét a tekintetünk… pedig úgy szerettem volna haragudni rád, Szőrmók.
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #27 Dátum: 2017. 11. 07. - 21:53:46 »
+1


KUSZKUSZ TÜNDÉR


- Elegek nekem az otthoni kerti törpék… - Emeli fel óvatosan a kis teremtményt, majd öles léptekkel Elliot után indul, arra amerről jöttek. - Meg amúgy is folyamatosan szaporodik az állatsereglet otthon. Mióta megjöttél, megint kettővel népes…  - Kicsit megköszörüli a torkát, mintha nem szólta volna el magát. De elszólta. És csak nézi a kezében ájultan, de kényelmesen heverésző Kuszkuszt, miközben némán azt rebegi, hogy csak Elliot ne vegye észre… - Zeusz, Muffin, Nautilus és a gnómok. Plusz néha-néha te… Nincs kedvem még itt is hadakozni napi szinten egy ronda valamivel. - Van remény, hogy sikerült mentenie. Az mindig van. Főleg, hogy viccelődött már rajta, hogy párja épp olyan, mint egy macska. Így lényegében őt és Zeuszt is titulálhatja állatkának. Úgy téve, mintha nem Bogyóra és Szamócára gondolna. A két cukormókusra, akiket egy hatalmas, természetesen Elliottal átélt, veszekedés után foglalt le egy állatkereskedésben, majd vitetett át Meadowsékhoz. Már akkor meglepetésnek szánta őket, csak a megfelelő alkalmat várta, hogy átadhassa, hogy nekik is végül otthont adjon Tengerszemben. Az az alkalom pedig mostanában jött el. Azzal, ahogy Elliot minden jóságát és szeretetét bebizonyította neki ténylegesen és megmásíthatatlanul. Hát nem vár tovább. Adáék pár napja hazaértek Angliába. És velük együtt a cukormókusok is megérkeztek Tengerszembe.

Leguggol ott, ahonnan látták kirontani Kiszkuszt, és kicsit elkezdi elbontani a köveket. Nem akarja szétzúzni a teremtmény otthonát, csak valahogy be szeretné rakni őt valami kapufélén. – Jobb lesz itt neki. Ki tudja, mióta él itt, vagy, hogy mennyi lakik még belőle a környéken. – Jelenti ki csendesen. - Neki ez az otthona. Még az is lehet, hogy van itt valaki, akinek hiányozna… - A kövek alatt talál egy lyukat, ami a teremtény egyik járatának, legalábbis annak a bejáratának tűnik. Egyik kezébe fekteti Kuszkuszt és benyúl vele a föld alá, addig, ameddig csak nagy kabátos, vastag karja engedi. Ott óvatosan leteszi a lényt, majd kihúzza a kezét és végül igyekszik úgy visszapakolni a köveket, ahogy eredetileg lehettek.

Elégedett mosollyal az arcán áll fel, néz párjára, majd sétál oda hozzá és húzza ölelésébe.
- Tudom, hogy nagy szerencsém van azért, mert szeretsz. – Suttogja a füléhez, majd megint egy apró csókot ad az ajkaira. – De remélem te is tudod azt, hogy pontosan ezért, nem engedtem volna, hogy ellopja a laposüveget. Nem szeretem, ez igaz. De a tied. És, ami a tied, az veled együtt tartozik én hozzám is. – Csókolja meg újra, hogy aztán kesztyűs kezét a férfi kezéhez csúsztathassa. – Menjünk haza? – Kérdezte halkan, de közben nagyon is készen volt már a hoppanálásra. – Lenne pár dolog, amivel kiengesztelhetnélek az itteni kalamajkák miatt… 
Naplózva

Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 08. 16. - 09:44:26
Az oldal 0.28 másodperc alatt készült el 53 lekéréssel.