Napló

1999. március vége

Sietős léptekkel távoztam Lancaster professzor irodájából, a birtokomban lévő engedéllyel. Egy darab papír volt csupán az egész, rajta némi tintával, mégis számomra különleges jelentőséggel bírt. Az volt a kulcs a múltamhoz.
Észre se vettem, hogy már megérkeztem a könyvtárba. Ott álltam az ajtó előtt, nagy levegőt vettem, majd benyitottam. Néhány diák ült bent az asztaloknál és egy ötvenes évei végén járó hölgy pislogott rám a recepciós asztaltól.
Odaléptem az asszonyhoz, aki nem volt számomra ismeretlen, s ráköszöntem illedelmesen.
– Csókolom… -mondtam félhangosan, mire ő felcsattant.
– Pszt! – ez alatt a pisszegés alatt úgy nézett rám, mintha már eltervelte volna, hogy miként fog engem megkínozni.
– Csókolom! – súgtam halkan – Lancaster professzor engedélyezte számomra a betekintést az évkönyvekbe – nyújtottam felé a papírt, melyet ki is kapott az ujjaim közül. Feltolta orrán a szemüvegét, és átfutotta a levelet, majd bólintott, és halkan szólt.
– Kövessen!
Rámosolyogtam, és ismét megszólaltam, elfeledkezve arról, hogy suttognom kéne.
– Köszö… – villámlásként vágott közbe erélyesen, de mégis suttogva.
– Csitt!
Ekkor lebiggyesztettem a számat, és suttogva hozzátettem.
– … nöm! – majd követtem a hölgyet, aki már mit sem törődve velem elindult a könyvespolcok felé.
Kora (és mérete) ellenére gyorsan sétált. Ahogy haladtunk a hatalmas könyvespolcok mellett gondolkodtam, hogy mi lehet az apám neve. Hamarosan megköszörülte a torkát, és csendesen megszólalt.
– Itt is van – állt meg egy rács előtt. Azzal a ráccsal kerítették el azokat a könyveket, melyeket nem akartak diákoknak a kezébe adni. Mondhatni ez volt az iskola archívuma. A nő az övéről leakasztotta a kulcsait, melyet zörgés kísért. A kulcscsomón borzalmasan sok kulcs volt, az egész nyomhatott vagy két kilogrammot.
Egy ideig bogarászta a kulcsait, vagy egy évszázadnak tűnt az a három perc, amit a megfelelő kulcs keresésével töltött. Amikor az asszony egy megkönnyebbült sóhajt hallatott, én is hasonlót produkáltam. Talán egy halk „végre” is elhagyta a számat.
Bementünk az archívumba, ahol szintén rengeteg könyv volt található. Nemsoká megálltunk egy sor előtt, és elkezdte kivenni az évkönyveket, és mind az én kezembe nyomta. Amikor a nehéz könyvkupac utolsó darabját tette fel, megszólalt.
– Ezekre szól az engedélye, jó keresést. A nevek vezetéknév szerinti ABC sorrendbe vannak rendezve.
– Köszönöm! – mondtam ismét, és elindultam az asztalok felé.
Örültem, mikor végre letehettem a könyvkupacot, mitől  már majd kiszakadt a karom. Nagy levegőt vettem, és nekiláttam átrágni magamat az évkönyveken.
A legrégebbitől kezdtem, s negyven perc keresés után, a legújabban volt megtalálható. Nagy, kerek szemekkel olvastam az adatokat.

Ewan Sebastian Slinkhard
Született: 1965. április 6.
Ház: Hollóhát
Évfolyam: I.
Születési hely: London

Ezeken kívül pár olyan adat is le volt írva, hogy milyen könyveket olvasott, kik voltak a barátai, stb.  De ezeket nem igazán néztem meg. A neve és a születési dátuma kötött le.
Ezeknek az ismeretében el tudom kezdeni a tényleges nyomozást.