Töredezve II.

TÖREDEZVE II.

outfit

Talán túlontúl intim ez a jelenet. Olyan érzése van, mintha zavarna, mintha réges-régen nem kellene már itt lennie. Csak topog szótlanul ide-oda. Nézi a kedves kis képet, ami megint csak bizonyítéka annak, hogy a szerelem szinte határtalan, és nem tud mit kezdeni a helyzettel. Ő elmenne. Akkor lenne a leghálásabb az égnek, ha eleve a munkája nem is létezne. Vagy akkor is, ha eleve meg sem történik az, ami történt és nem kellett volna majdnem egy hétig mindent átkutatnia. És még akkor is hálás lenne, ha legalább ennyi tortúra után, most egyszerűen csak köszönhetne és elmehetne. Itt hagyva ezt a párt, kettesben, végre boldog magányukban, ahol csak ölelik, melengetik és szeretik egymást.

Bénának érzi magát. Legfőképp azért, mert ő nem ápoló, csak egy biztonsági ember. Neki sosem kellett igazán, ilyen módon gondoskodnia senkiről. Az ő szakmájában jobb a magány. És most nem tudja, mihez kéne kezdenie. Csak elsorolja, mintegy gépiesen a biztonsági intézkedéseket és pislog tovább főnökére, majd annak párjára, majd ismét főnökére, és újra a párjára. Csak gépiesen válaszolgatott, hogy igen és rendben. Miközben fejben jegyzetelt, hogy fekete macska jön, többi állat Ballardékhoz. Az erkélyajtón túl könnyű bejutni a házba. Hoppanálva pedig a telekre is egészen egyszerű. Át kell alakítani és messzebb rakni ezt a pontot, illetve letiltatni a kandallót. Ott sem jöhet senki, csak Ballardék és Elliot és Nat és persze ő maga.
Bólintott és egy pillantást vetett szunyókáló főnökére, majd követte Elliotot az emeletre. Odafönt csak egyszer járt, mikor biztonsági szempontból felmérte a házat. Most megint szemügyre vételez minden üveget és falat és dísztárgyat, miközben felér, majd belép a hálóba. Megint csak túl intimnek érzi az egészet. Megint azt gondolja olyan helyen van, ahol nem kéne lennie és megint csak azt kívánja, bár tényleg elmehetne inkább. De ismét csak bólint és kinyitja főnökének ruhásszekrényét. – Rengeteg ruhája van… - Állapítja meg csendesen. – A nagyon alkalmikból csak egyet pakolok el. Amelyik a kedvence. Ha te tudod melyik az… - Elővesz közben egy hatalmas fekete táskát, ami akkora, hogy majdhogynem Mr. Forestet el tudná szállítani benne, és közben tapasztalja, hogy még tértágított is… Na így tényleg befér minden igaziból. Állapítja meg magában és válogatás nélkül, csak söpri a férfi ingeit, nadrágjait és alsóneműit a zsákba. – Tegyünk el ágyneműt is. Ezt, most, meg egy tisztát későbbre. – Magyarázza és közben kérdőn néz Elliotra, hiszen nem tudja, melyik szekrényt nyithatja ki ilyesmit keresve.
Akkor látja meg, hogy a férfi csendesen könnyezve ücsörög az ágyának szélén…
- Minden rendben lesz. – Jelenti ki olyan egyszerűen és komolyan, mintha ténylegesen a legkönnyebb és leghihetőbb tény lenne. – Erős vagy. És Mr. Forest is az. Ráadásul félig már ki is találtam, mit fogunk csinálni. Ekkora vagyonból egy hadsereget fent lehetne tartani. Nem számít a pénz. Ha a családod tud rólatok mindent… Teszünk érte, hogy mi is tudjunk mindent róluk. Ez nyílt fenyegetés volt. Mi nem tesszük meg nyíltan ugyanezt a lépést. Rejtőzködve csak, de összezárunk, ha veszély jön. Viszont be kell avatni mindenkit, aki közel áll hozzátok. Ha túl akartok élni, a Rowle családnak rá kell jönnie, hogy nem vagytok sebezhetőek. Ez után a támadás után már nem.


Megint sötétség tolul elém. Bár a fény küzdene és melegét nem is tudja elveszíteni, de az álomtalan feketeség beszippant. Tudom, aludnom kéne. Nyugodtan, csendben. De szempilláim rebegnek, s ugyanúgy feltárulnak, bizonytalan, rettegő mozdulattal, mintha zuhannék és nem lenne megállás. Nem akarom ezt. Kell, hogy valaki tartson, kell, hogy valaki megtartson és megmutassa azt, hogy nem vagyok egyedül… Közben kitisztul a kép. Bár előbb az illatok jönnek… Megannyi édes, ezer éve ismert illat, amiket már az előbb is éreztem, amiknek már az előbb is örültem. S ez segített, hogy a fekete sötétség, ami kétségbe ejt, bár pihenést kéne magával hoznia, eltűnik. S otthonom világos képe jelenik meg helyette. Tudom, hogy nem aludtam sokat, talán csak pár percet. Fáradt vagyok, ezt érzem, de mégis óvatosan felülök és iszok egy kortyot az ott hagyott vízből. – Elliot? – Kérdezem, bár kevesebb hang jön ki torkomon, mint szeretném. – Elliot, itt vagy ugye? – Kérdezem kissé hangosabban, szinte riadtan, amiért nem látom őt. – Hol vagy? – Próbálok meg felállni, de persze messze nem vagyok elég erős ahhoz, hogy most megtartsam hatalmas testem és a kanapé mellett a földre vágódom. A pohár kiesik kezemből és eltörik, miközben én csak fekszem a földön, mint egy fejre esett elefánt. – Remek. – Hunyom le a szemem és elfogadom, hogy már nem csak tohonya és nagy vagyok, de béna is…

T Ö R E D E Z V E  II.


1999. augusztus

.outfit.

Remegve ültem az ágy szélén. Magamhoz szorítottam Nat könyvét és a szemüveget figyeltem, ahogy az ujjaim között tartva megcsillant a fényben. Minden porcikám reszketett a kimerültség terhe alatt. Fájdalmat éreztem mindenhol, mintha már nem tudnék küzdeni a gyengeséggel, ami újra és újra rám talált az elmúlt napokban. Ma már talán sok volt. Ma már talán nem tudtam harcolni ellene tovább. A térdeim képtelenek voltak megtartani a testemet és nem is tudtam leküzdeni azt az érzést. Gyenge vagy O’Mara… A hang határozottan súgta a fülembe az egyszerű tényt, de én nem akartam ezzel szembesülni. Összeszorítottam a szemeimet, hagyva, hogy a könnyek végig folyjanak az arcomon. Csak pihennem kell, mély levegőt vennem egy pillanatra. – Bíztatni próbáltam magamat. Még jobban szorongattam a könyvet, érezve rajta Nat édes-kesernyés illatát. De imádtam!
– A nagyon alkalmikból csak egyet pakolok el. Amelyik a kedvence. Ha te tudod melyik az…
A nagyember hangja térített igazán magamhoz. Addig csak ott ültem, könnyek között szorongatva néhány egymáshoz rögzített papírdarabot. Az elmémet olyan emlékek ködösítették el, amikor játékosan elvettem Nat szemüvegét és a saját orromra biggyesztettem. Őt utánoztam, szórakoztam vele, kicsit talán sértegettem is, hogy mérges legyen és egy kis szenvedélyt csaljak abba az éjszakába. Szerettem, mikor haragudott, mert az is végül szeretetté alakult és sokkal intenzívebb volt, mint egy egyszerű összebújás. Hiányoztak az engem ölelő erős karok, az a Nat, aki gondolkodás nélkül falkapott.
– Minden ruhája kell. A legalkalmibb is. – Magam elé motyogtam, mintha nem lenne jelentősége a mondanivalómnak… de nagyon is volt. Minden porcikám azt sugallta, hogy meg kell mentenem Natot… hogy a saját, igazi illatunkkal kell körbe vennem őt egy idegen helyen is. Neki fontosak voltak az anyagi javak, egy ház, egy szoba, egy ruhadarab. Igen, talán én is anyagias lettem mellette. Végül is érte adtam fel a valódi lényemet, érte dobtam félre mindent, ami valaha voltam. Már nem volt mások, csak ő, a család és a ruháim. Én is szerettem a tárgyakat, a csillogósabbakért rajongtam. Naphosszat csodáltam őket, most mintha egy pár cipő tudná ugyanezt pótolni néha napján. Utáltam magamat ezért, utáltam hogy nem voltam több egy méregdrága ruhákba bújtatott emberi roncsnál. De ilyenkor, mintha Nat érezte volna, rám talált a sötétben és kirángatott onnan a finom illatával.
– Tegyünk el ágyneműt is. Ezt, most, meg egy tisztát későbbre.
Képtelen voltam válaszolni. Nem csak azért, mert fogalmam sem volt, hol van az ilyesmi… hiszen a ház körül mindent Nat intézett, én rendszerint csak akkor jöttem a hálóba, ha már tiszta volt az ágynemű. Egyszerűen a torkomon akadt minden szó és csak egy hangos nyögés hagyta el a számat, mintha a kétségbeesés tört volna ki ilyen formában. Éreztem, ahogy a fickó rám nézett és megbámult.
– Minden rendben lesz. – Jelentette ki. Egyszerűnek hangzott a szájából, holott egyáltalán nem volt az. – Erős vagy. És Mr. Forest is az. Ráadásul félig már ki is találtam, mit fogunk csinálni. Ekkora vagyonból egy hadsereget fent lehetne tartani. Nem számít a pénz. Ha a családod tud rólatok mindent… Teszünk érte, hogy mi is tudjunk mindent róluk. Ez nyílt fenyegetés volt. Mi nem tesszük meg nyíltan ugyanezt a lépést. Rejtőzködve csak, de összezárunk, ha veszély jön. Viszont be kell avatni mindenkit, aki közel áll hozzátok. Ha túl akartok élni, a Rowle családnak rá kell jönnie, hogy nem vagytok sebezhetőek. Ez után a támadás után már nem.
Megráztam a fejemet és minden erőmet bevetve ellöktem magam az ágyról. Azt csak reméltem, hogy meg tudom majd tartani az egyensúlyomat, hogy le tudom majd küzdeni ezt az egész erőtlenséget. Talán csak a szerencsének köszönhettem, hogy ez sikerült.
– Nem kell hadsereg. Egyetlen dolog kell – mondtam. Felemeltem a kezem és a saját halántékomra mutattam. – Ez. Én pedig tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy mik a határaim… de ami a szerencsék, hogy tudjuk mi kell Phillipnek. Csakhogy ez ellen egyedül én küzdhetek. Nem vagyok hajlandó másokat is veszélybe sodorni… még Natot sem.
Keserű íz uralkodott el a számba és lehajtottam a fejemet. Vajon ki hallotta belőle, hogy alig fél órája mi fordult meg a fejemben a barlangban? Igen, talán okosabb lenne egyszerűen megadnom magamat Phillipnek, hagyni, hogy a görcsösen kapaszkodó ujjaim közül kiszakítsa a boldogságot.
– Nem tudom hol vannak az ágyneműk, célszerűbb volna egy begyűjtő bűbájt alkalmazni. – Magyaráztam és bedobtam a táskába a könyvet. A szemüveget viszont magamnál tartottam. Éreztem, hogy a mozdulatsor közben valami furcsa, ismeretlen tartalék került felszínre és megint képes voltam remegés nélkül talpon lenni. Mennyi rejtett tartalékod van, O’Mara? Mégis mennyi? – kérdezte a sötét kis hang. Magyarázat nélkül is tudtam, hogy akár összeesésik harcolnék Natért.
– A dolgozószobából is kell minden meg valami a… kuckómból. – Magyaráztam és már indultam is volna le a kincses ládámért, mikor azt a puffanást hallottam. Talán egy pillanatra elkerekedtek a szemeim. Megrémültem, úgy siettem az ajtóhoz, majd a lépcsőhöz. Félúton lefelé láttam meg, hogy a padlón fekszik a kanapé előtt.
– Nat! – Olyan gyorsan rohantam, hogy megint elkapott a szédülés a lépcső alján. Csakhogy nem volt időm ezzel törődni, egyszerűen oda guggoltam mellé és megcirógattam az arcát. – Minden rendben… a nagyember segít felkelni… – Suttogtam.

TÖREDEZVE II.

outfit

Siettetné a dolgokat. Ezért, amint visszafordul kisebb monológja után, ismét pakolni kezd. Valóban kerít elő ágyneműket, többet is, mint szerette volna. De jó így, tényleg ő is ugyanolyan fontosnak tartja, hogy főnöke körül legyen véve a dolgaival, mint Elliot. Sőt, valószínűleg mindkettőjük teljes pihenéséhez és feltöltődéséhez ez kéne. Lényegében tényleg lehet az lenne a legjobb, ha itt tudnának maradni. Az viszont most, ebben a helyzetben túl veszélyes lenne. Jobb egyelőre a rejtőzködés. Sóhajt egyet, majd megáll a majdhogynem kifosztott hálószoba szekrények előtt. Gyorsan még Elliotnak is elkezd bepakolni valamiket, mert látja, hogy a férfi gondolatai egészen másra fókuszálnak. De neki is szüksége lesz ezekre. Ahogy erősítésre, bátorításra is. Neki éppúgy, mint párjának. Még, ha lélekben és habitusban bőven erősebbnek is tűnik sokszor, mint az író.
- Ha magadat áldozod be, azzal ugyanúgy nem megy senki sem sokra. Max az apád. De abba Mr. Forest belerokkanna. Jobb együtt harcolni, hidd el. És ha állnak mögötted, sokan. Úgy te is erősebbé tudsz válni. Még, ha igen, bizonyos harcok úgy is tűnnek, hogy nem kell hozzájuk más, csak te. Akkor is jó a tudat, hogy van, aki melletted áll. Az egység erősít, ezt számtalan mugli állat vagy varázslény tudja. Már nem egyedül vagy. Már soha nem is leszel egyedül. Tanuld meg kihasználni ezt.

Talán kioktató. Bár abban már egyáltalán nem kételkedik, hogy ehhez a témához bizony van köze, nem is kevés. Ő a biztonsági főnök. És bizony elég erősen ujjat húztak most vele. Ezt nem fogja hagyni. Elhatározta. És bár egyelőre ő maga nem fenyegeti vissza Rowlet, De, hogy kémkedni elkezd utána, az biztos. És ki tudja… Lehet egy nap még szükség lesz arra, hogy ténylegesen szembe menjenek azzal a családdal. Mert neki a Forestek védelme a célja. Ha ezért innentől egy komplett bűnszövetkezetet kell fenntartania, akkor azt tart fenn.

Persze ő is hallja a nappaliból jövő puffanást. A táskát eldobva, pálcáját előkapva ront ki a szobából, azt se figyeli, hogy Elliotot arrébb löki-e. De aztán, mikor meglátja, hogy főnöke esett le a kanapéról, kicsit megtorpan. Ez megint nem az ő hatásköre lenne. Ebbe megint nem lenne szabad részt vennie. Hisz kettőjük összhangjába rondít bele. De Elliotnak igaza van, hisz a fáradtságtól már tényleg nem tud segíteni. Az a csoda, hogy még áll.
- Kezdj el bepakolni a dolgozóból! – Lebegteti maguk után az amúgy már szinte megmozdíthatatlan táskát, egészen be a dolgozóba. Miközben lényegében utasítja Elliotot. – Minél előbb el kell mennünk innen! – Sietteti, de tényleg nem a veszély helyzet, hanem simán a pár fáradtsága miatt. Aztán leguggol főnökéhez, hogy segítsen neki.


Nyöszörgök. Bár nem tudom minek, ezek a hangok csak önkéntelenül törnek fel torkomból. Valójában nem fáj már annál jobban semmim sem, mint eddig. Szimplán bénának érzem magam, amiért még felállni sem vagyok képes egyedül. Elliot cirógatása viszont jól esik. És az illata is, ami megint lelkemig hatol azon nyomban, szavaival együtt. Még. Beszélj még, az olyan finom meleg, mintha az első nap sugara újra szívembe fészkelődne. Ennyire jó érzés volt az is, mikor először a kezemben tartottam. Reménykedő voltam. Reménykedtem benne, hogy végre nem kell egyedül lennem. És már nem vagyok. Már nem vagyok egyedül, csak a sötétség, ami ez alatt a pár nap alatt belém költözött ez akarja elhitetni velem. Hogy megint azt higgyem engem nem lehet szeretni. Pedig íme. A finom kezek arcomon bizonyítják, hogy valójában nagyon is lehet.
- Ne foglalkozzatok velem. – Mondom csendes hangon. – Jó itt. Pakoljatok. Menjünk végre. – Sóhajtom, mert ja, ennél lejjebb már legalább nem esek. A padlóm meg legalább az én padlóm, amit eddig sütött a nap, így érzem kicsit, ahogy a melege igyekszik áthatolni elefántbőrömön. – Van egy rózsaszín cicás bögre és egy sötét univerzumos. Rakd el azokat. – Kérem meg nagyemberemet erre az óriási feladatra arccal a földön fekve. Biztos remek képet mutathatok, de valójában tényleg sokkal, de sokkal jobb most itt így, mint az elmúlt héten bárhogyan. Ezért csak lehunyom a szemem és várakozok. Mert az otthonom illatában, a pakolászás hangjaival ellenni, valójában nagyon is kellemes.

T Ö R E D E Z V E  II.


1999. augusztus

.outfit.

Egységben az erő… milyen ócskán elcsépelt egy szöveg ez. Tudtam, tudtam, hogy nincs benne semmi féle erő, csak aggodalom, fájdalom és kétségek. Az ember egyedül a legerősebb, mert akkor nem tudják megtörni a szerettei kínzásával s én már éppen eleget néztem azt. Kezdhettük volna az anyáméval, aki egy életen át gyötrődött apám kegyetlenségének súlya alatt. Megint túl estem egy ilyenen, megint látnom kellett, ahogy Natot elgyengítette az, amit vele tettek miattam. Hát miért kéne ezt tovább viselnem? Miért lenne olyan jó tovább aggódnom? Ki lesz a következő áldozat Dean, Daniel vagy a gyerekek? Keserűség uralkodott el a testemben, ahogy a talpam alatt lüktetett a lépcső lépéseim ritmusára. Rohantam, rohantam, hogy simítsam az arcátó… egy cirógatással megnyugtassam. Egy dolgot biztosan tudtam: én innentől kezdve már sosem leszek nyugodt, sosem leszek békés és talán aludni sem fogok már olyan mélyen, mint egykor.
Ahogy térdeim a padlón koppantak, Nat teste mellett, úgy éreztem nem fogok már többé felkelni onnan. Egy pillanat alatt hagyott el az a kis erő, ami ott lüktetett bennem rohanás közben. Kimerültem, annyira kimerültem, hogy az ájulás környékezett, mégis minden leheletemmel neki akartam segíteni. Régen önző voltam, régen magamat helyeztem mindenki elé… de Nat elérte, hogy csak ő számítson. Nem érdekelt, ha kalitkába zár, ha gúsba köti a tagjaimat.
– Kezdj el bepakolni a dolgozóból! – Hallottam a nagyember hangját, de nem mozdultam. –  Minél előbb el kell mennünk innen!
Ekkor ért mellénk, ekkor guggolt le, hogy Natnak segítsen. Nem akartam a padlón hagyni, nem akartam ebben a magatehetetlen állapotban hagyni.
– Ne foglalkozzatok velem. – Olyan halkan beszélt, hogy még én is alig hallottam. Ujjaimat finoman a kezéhez érintettem és kicsit megcirógattam. Talán nem volt olyan szenvedélyes érintés, mint egy csók vagy mint egy ölelés… mégis sokat jelentett, hogy legalább érezhettem: egyre melegebb a teste a mocskos ruhák alatt.
–Fel kell ültetni a kanapéra… – Magyaráztam. Először hallottam meg az őszinte aggodalmat a hangomban. Először bizonyosodott be, hogy a gyengeség már nem engedte, hogy a hangom ugyanolyan határozott és erős legyen, mint korábban.
– Jó itt. Pakoljatok. Menjünk végre.
Megszorítottam közben az egyik ujját. Nem sok erő volt már bennem, így fogalmam sem volt mennyire érzi ezt csak az érintéseimből vagy a hangomból. De nem akartam, hogy ő is aggódni kezdjen, pont úgy ahogy én tettem… bár talán ez túl enyhe kifejezés is lett volna az egészre. Egyenesen rettegtem, hogy elveszítem a Natomat… érezni akartam a bőrömön a leheltét, a mellkasomon a szívverését, mégsem bújhattam hozzá. Ez nem az a helyzet volt. Neki sem igazán erre volt szüksége. Egy fürdő kellett neki, tiszta ruhák, ágy és talán egy kis étel és ital.
–Csak be kell dobni mindent a táskába… mindent, ami a dolgozószobában van… – Felpattantam és előre indultam.
Közben hallottam, hogy Nat bögrékről beszél a nagyemberrel, de nem fordultam vissza… hiába érzékenyültem el megint. Amíg a lendületem tartott mennem kellett előre. Varázslattal próbáltam mindent a táskába hajigálni, de néhány annyira gyengére sikeredett, hogy félúton a padlón landolt. Az írógépet fel akartam emelni, nehogy az is lezuhanjon, mint a kincsesládám – ami éppen az előbb csörrent egy nagyot –, de nem ment. Képtelen voltam megmozdítani, az ujjaim belefájdultak az erőlködésbe. Éreztem, hogy a lábaim feladják a küzdelmet. Nat székébe huppanva szemeztem az írógéppel.
–Te átkozott… – Suttogtam. –Velünk kell jönnöd… kellesz Natnak… – Hangosan kapkodtam a levegőt, mintha hosszan rohantam volna egészen Tengerszemig. Várnom kellett, hogy megnyugodjon a szívem, hogy a testem ne remegjen olyan vadul.

TÖREDEZVE II.

outfit

Feláll, de előtte megbizonyosodik róla, hogy főnöke tényleg rendben ki van-e támasztva. Nem szeretné, hogy megint leessen vagy eldőljön vagy bármi egyéb baja essen. Ezek a napok már így is túlontúl hosszúak. Ő pedig nem akar már mást csak az ágyban tudni mindkettőjüket. Mert ez így már nem állapot. Ezért nem is akart mindent összepakolni első körben, csak a legfontosabbakat, de úgy fest Elliot lényegében mindent fontosnak tart. Mindent a legutolsó alsóneműig. Ami persze nem lenne baj, hiszen Mr. Forestnek, de gyanúsan Elliotnak is minél több dologra szüksége lehet a megszokott környezetből. Mindkettőjüknek a lelke roncsolódott meg ezekben a napokban, félelmetes lehetett amit átéltek, és ezt az érzést sosem értheti majd meg. Tényleg az most a fontos, hogy biztonságban és békében lehessenek.

Elsiet a konyháig, előkeresi a két említett bögrét és kiválaszt még mellé pár tányért, evőeszközt, tálcát is. Talál valami dobozt a könyvespolcon, amit kiürít és belerakja ezeket, majd levédi törésálló bűbájjal. – Kellenek majd bájitalok és gyógynövények is! – Kiabál be Elliotnak, de aztán nem vár választ, utána megy inkább a dolgozóba. – Héé… - Szól kissé keményebben, mint kellene. Ő legalábbis nyugtatásnak szánta, de valahogy nem annak hangzott. Úgyhogy inkább csak odalépett, hogy a fáradt, remegő férfit elhúzza az írógéptől. – Van egy utazós gépe, ha azt elraktad, akkor rendben van, ez nem kell, nehéz, nem tudna rajta dolgozni. – Tartja még mindig a férfi kezeit, mintha félne, hogy az ő ereje nélkül a másik összeesik. – Ennyi elég lesz. A kincseidet még elrakom, de elég. Mennünk kéne. Le kell feküdnötök aludni! – Magyarázza komolyan és egy bűbájjal a táskába küldi a szétszóródott ereklyéket, ahogy a konyhában hagyott dobozt is. – Fontos a környezet, igen. Neked is, ezt látom. De ha valami kell még, el tudok jönni érte, ezt se felejtsd el! – Teszi még hozzá és elindul kifelé a dolgozóból, vissza a nappalba. – A belvárosba megyünk. Nyüzsgő hely, tele muglikkal. Ott él mindenféle ember, és bár nyilván a szomszédok általában véve kíváncsiak, de könnyen lekoptathatóak. Nem lesztek feltűnőek. De te. – Mutat Elliotra. – Csinálj valamit a hajaddal. Vágd le máshogy vagy fesd be. És lehet Mr. Forestre is ráférne majd egy kis változtatás azért… - Adja le biztonsági utasításait, aztán hangosat sóhajt. – Ha megvan minden, akkor mehetünk?


Kiadnám én az utasítást… Szívem szerint úgy mondanám azt, hogy minden rendben csak menjünk végre. De nem tudom. Csak ülök még lehunyt szemekkel, magamba szívva Tengerszem illatait és melegét. De mintha félnék. És igen, félek is. Attól, hogy ez a hirtelen elutazás, ez a menekülés olyan távol visz az otthonomtól, hogy többé nem tudok majd ide visszatérni. Furcsa, ennyire ragaszkodni valamihez, ami csupán egy vagyontárgy. Felépíthetném máshol is az életem. Mindenhol és akárhol. De soha, sehol sem éreztem magam otthon. Nem ismertem a családom és csak jártam élettérről élettérre. Még a kiadó fölötti lakás is csak egy lakás volt a számomra, amitől könnyedén megváltam. Ez a hely azonban mágikusan vonzott magához és vonzz azóta is. Igen. Pontosan úgy, mint Elliot. És bár a ház jóval a férfi érkezése előtt megvolt már, otthonná az ő szétszórtsága és személyisége tette. Ez a mi helyünk. Markolnék bele az alattam lévő földbe, mintha meg tudnám tenni. De nyilván ez kemény és így nem vihetem magammal. Most erőm sincs hozzá. Bár lehet megpróbálkoznék vele, mint Atlasz,a ki a földet tartja. Tartanám én a házamat a vállamon. Mindennel és mindenkivel benne, aki most igazán fontos a számomra. És íme… Magamat nem tudom a földről felemelni… Nemhogy egy egész családot megtartani…
Hangosan sóhajtok, majd kinyitom a szemeimet. Egy könny szökik ki belőle, de hogy a házat sajnálom, magamat, vagy azt az erőt, amit Elliotnak szánok, nem tudom. Csak körbenézek csendesen, majd Elliotra siklik tekintetem. Ő. Ez a férfi az otthon, igaziból. A legeslegfontosabb tényező mindenekfölött. Így, ahol ő van. Ott én is boldog tudok lenni.
- Induljunk hát…

T Ö R E D E Z V E  II.


1999. augusztus

.outfit.

Az embernek a szeretteire kell legjobban vigyázni. Az ő biztonságérzetük fontos… ezért pakoltam be mindent, ami az övé volt. Ezért ragadtam meg minden egyes könyvet, a legócskább tollát és a dísztárgyakat is. Azt akartam, hogy azt az illatot érezze, ami itthon fogadta, mikor munkaután kilépett a kandallón és amit úgy szeretett. Nem akartam elvenni tőle ezeket, szüksége volt rá. Szüksége volt az átkozott írógépére, hogy az íróasztal mellé ülve vadul csapkodhassa, mert mérges rám… vagy napokra elzárkózzon egy új regény kéziratának reményében. Nem akartam, hogy feküdjön, nem akartam, hogy gyenge legyen.
Ujjaim görcsösen kapaszkodtak újra bele az írógépre. Máskor könnyedén megemeltem, odébb toltam… de ezúttal olyan nehéz volt. Úgy fájt minden izmom, ahogy megfeszültek az erőlködésben. Gyerünk, O’Mara… gyerünk! Az átkozott hang persze parancsolgatott, sőt hosszú idő után először vad táncra perdült a szalag is a csuklómon, mintha eddig csak téliálmot aludt volna. Dühös voltam, utáltam magam, amiért még ennyire is képtelen vagyok Natért. Hiába csengett még mindig a keserű parancs a fülemben, hiába feszültek meg az izmaim, képtelen voltam mozgásra bírni az írógépet. Pálcát sem mertem használni, egyre kevesebb erőm volt pusztán talpon maradni. A koncentrációm is csupán az írógépé volt. Ha szólt is valamit a nagyember vagy Nat odakint, nem hallottam meg.
A számban keserű íz gyűlt, mintha jelezni akarná az is: elbuktam. Beleremegett a térdem abba az érzésbe, a lábaim fel akarták adni a harcot, a fejem egyre inkább zsongott. A testem már nem bírta sokáig az erőlködést… mert már a létezés is az volt… mintha csak levegőt venni is fájdalmas kín lett volna. Éreztem, ahogy a szívverésem lassulni kezd, de nem normális tempóban, fokozatosan, amikor megnyugszik az ember, hanem amikor ájulás környékezi. Az ujjaim még mindig ott voltak az írógépen, a tekintetem még mindig a sötét, fényes gombokon pihent.
– Héé… – Valami ilyesmire lettem figyelmes. Érzékeltem, hogy valaki belépett a dolgozószobába, hogy a talpa alatt kicsit megreccsent a padló. – Van egy utazós gépe, ha azt elraktad, akkor rendben van, ez nem kell, nehéz, nem tudna rajta dolgozni.
Hallottam, amit mondott. Hallottam, mégsem érdekelt, nekem az a gép kellett, arra volt szükségem, hogy Natnak olyan helyet alakítsak ki, ahol dolgozhatott. Éreztem ahogy elhúz. A kezeimet tartotta, de a tekintetem még egy hosszú pillanatig a billentyűkre tapadt. Vettem egy mély levegőt, remélve, hogy legalább ebben a helyiségben megérezhetem a keserű tinta illatot és azt az édes kis aromát benne, ami Nat sajátja volt.
– Szüksége van rá… – Suttogtam, ahogy felé fordultam. A szemébe néztem, hogy érezze: ezt most komolyan gondolom. Talán eddig is eléggé annak vette a mondandómat, de ennek a három esetlen kis szónak igazán hangsúlyt akartam adni.
– Ennyi elég lesz. A kincseidet még elrakom, de elég. Mennünk kéne. Le kell feküdnötök aludni!
Végre ellépett tőlem és egyetlen bűbájjal a táskába rendezte a széthullott dolgokat. Azt kívántam bár lenne erőm, bár én is varázsolhatnék, akkor egész Tengerszem ott csücsült volna az átkozott táska alján.
– Fontos a környezet, igen. Neked is, ezt látom. De ha valami kell még, el tudok jönni érte, ezt se felejtsd el!
Nyeltem egyet. Ahogy elindult kifelé, én is követtem. Meg kellett támaszkodnom időnként a falban, mielőtt elhagyott volna minden erőm. Életemben először azt kívántam, hogy bár lehetne odabent hoppanálni… inkább vállaltam volna a veszélyét annak, hogy esetleg elhagyok egy-egy testrészt, semmint hogy még egy lépést megtegyek. Szédelegve léptem be a konyhai részre, onnan is tökéletesen ráláttam Natra… de éppen csak egy pillantást vetettem rá. Erőtlenül pakolásztam a bájitalos szekrényben. Ott volt minden, amit az elmúlt hetekben főztem: fájdalomcsillapítók, lázcsillapítók, antidepresszánsok – egy szóval minden, ami gyakran kellhet nekem… igen, nem Natnak, Adának vagy éppen a csecsemőnek, hanem nekem. Ezért össze kellett szednem a gyógynövényeket és egyéb hozzávalókat, amiket a későbbiekre tettem félre.
– Hova fogunk menni innen?– Kérdeztem a nagyembert, megállva a pakolásban. Ott támaszkodtam a fiolák sokasága felett és vártam, hogy megint összeszedjem magam egy kicsit. Mély levegőt vettem, de most nem éreztem a megnyugtató illatot, mintha az a saját aggodalmam aromáját szippantottam volna be az oxigénnel együtt. Natra pillantottam. Még mindig erőtlennek és megtörtnek látszott.
– A belvárosba megyünk. Nyüzsgő hely, tele muglikkal. Ott él mindenféle ember, és bár nyilván a szomszédok általában véve kíváncsiak, de könnyen lekoptathatóak. Nem lesztek feltűnőek. De te. – Rám mutatott, én pedig felé néztem. – Csinálj valamit a hajaddal. Vágd le máshogy vagy fesd be. És lehet Mr. Forestre is ráférne majd egy kis változtatás azért…
Nem rázott meg, hogy egy mugli környékre megyünk. Még én magam is azt tartottam a legbiztonságosabb megoldásnak az adott helyzetben. Ott keresne legutoljára az apám. Nem gondolná, hogy ilyen helyre veszi be magát egy híres író… meg én – aki szívesebben tartja a három lépés távolságot a muglikkal.
– Ha megvan minden, akkor mehetünk?
Lassan bólintottam, de a tekintetem Natra siklott megint. Egyenesen a szemeibe néztem. Láttam, hogy sír… talán a házat sajnálta, azt, hogy mindent magunk mögött hagyunk, nem tudom. Csak vártam, míg fáradt hangon ki nem mondta induljunk s én valóban készenálltam. Odavonszoltam magamat a kanapéhoz, mellé kuporodtam. A kezét az ölembe húztam, végig simítottam erős ujjain, amik most nem szoríthattak vissza, én még is ugyanazzal a boldogsággal fogtam, mint bármikor máskor – hiába vegyült az örömömbe némi keserűség, akkor is az én Natom volt. – Indulunk. – Jelentettem ki határozottan, megint egy kicsit erősebb hangon, mint azt remélni mertem.