Christopher Cartwright

CHRISTOPHER WILLIAM CARTWRIGHT

Ez is csak üzlet...

Alapok

jelszó || "ahova Elliot bácsi befér oda be is megy..."
így ejtsd a nevemet || Krisztofer Kartvrájt
nem || férfi
születési hely, idő || London, 1966. 05.10
horoszkóp || bika
kor || 33
vér || fél
munkahely || elit tolvaj

A múlt

Mikor a lét a tét...

Anyám köhögőrohamai egyre rosszabbodtak. Tudtam, nem sok van neki már hátra. Sajnáltam. Nem segíthettem rajta, bárhogy is szerettem volna. Nem segített rajta már semmi. A Fonó sorban egy omladozó ház falai közt leheli ki a lelkét. Nem tudok mást tenni, mint nézni a szenvedését. Hiába van ott a kezemben a mágia, semmit nem ér. Semmit.
Valójában a sírás kerülget. Bőgnék, mint egy kisgyerek. Mégsem teszem. Erősnek kell maradnom. Érte. Pedig emlékszem hányszor megvertek. Nem anyám, ő ahhoz túl gyenge asszony volt. A fickók, akik kihasználták őt... Mára ezek az alakok névtelen, jellegtelen senki, de akkor, ott, valós rémképeim arcait viselték. A nyomok elmúltak ugyan a testemen, de a lelkemben a sebek ott vannak. Még a mai napig. Néha még ma is álmodom velük, hiába már a Roxfortban élek. A szakadt talárom ugyan mutatja a származásom és ezért jócskán kapok is a társaimtól mégis büszke vagyok rá hogy az vagyok, aki. Anyám számára egy herceg, egy királyfi. De ostobaság hinnem, hogy esetleg apám nemes ember lehetett egykor. Ábránd és dajkamese. Anyám leírása alapján ugyan valóban egy tehetősebb ember, de nem egy lord. És hogy mégis ez hogy eshetett meg? Nos jó lenne valami olyan sztori, hogy halálos tiltott szerelem, mint Shakespeare Rómeója meg Júliája, de téves képeket sem akarok senkinek vetíteni. Lehetne szépíteni a dolgokat, de a nyers valóság ettől sokkal zordabb. És valahogy így hangzik.: Anyám annak idején felszolgált az egyik kúriánál és az odasereglő estély vendégei közül az egyik, egy remek kiállású férfi, szemet vetett rá. Mire az óra éjfélt ütött anyámat beráncigálta és megerőszakolta a könyvtárszobába. Sosem tudta meg a nevét, sosem érdekelte a kiléte. Még akkor sem, mikor már tisztában volt vele, ott hord a szíve alatt.
Szomorú tény ez. Talán túl szomorú is. De számít a származás? Fontos a név? Nem. Anyám nevét viselem, anyám fia vagyok. Azé a nőé, aki értem próbált erős lenni. Miattam igyekezett túlélni és miattam fogja idő előtt hamar elvinni a halál. A sors már csak ilyen, szimplán kíméletlenül kegyetlen. Én pedig csak állok a nyirkos, dohos szobában és nem tehetek érte semmit.
Ugyan a lelkem vérzik, de ez semmit nem számít. Senki nem látja, senkit nem érdekel. Egy senki vagyok itt, a mocsok kellős közepén. És még így is szerencsésnek mondhatom magam. Hogy miért? Mert az iskola jó, sokat lehet ott tanulni és tiszta. Tisztább jóval, mint ez a putri. Néha az az érzésem túlzottan is az. A gondnok ügyel erre ahogy minden másra is. Én pedig komisz kölyök módjára mindenbe benne vagyok, amiben nem kellene. McGalagony sokszor letorkoll, de hát a házvezetőknek azt hiszem ez a napi rutinfeladatuk... Nem számít... ez sem. Ahogy sok minden másnak is kezd értelme veszni.

Ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól...

Anyám az egyik hideg júniusi délutánon leheli ki végleg a lelkét. Csak ülök a holtteste mellett, ami még nem sokkal ezelőtt langymeleg volt, s mostanra meg már szinte hideg. Nem tudom elhinni hogy magam maradtam. Nem tudom felfogni... nincs itt már semmi számomra. A falban hallatszik az egerek kaparása. Ez az egyetlen nesz, na meg a fejünk felett kéjesen nyögő kurva lihegése. Mindennapos hogy a kuncsaftjai itt kefélik. Jobbára koszos senkik, de akad egy vagy két gazdagabb ügyfele is. A ruhából könnyen lehet és sokat leszűrni. A kék szemeim könnyáztatva merednek anyámra, akinek pontosan ugyanolyan színűek a szemei, de azok már üvegesen merednek a plafonra. Mintha csak csodálkozna azon, hogy a kurvát megint bassza fent valaki jó pénzért. Vagy talán a repedés lenne ennyire érdekes? Meg kellett volna azt is csináltatni a törött ablak mellett...
A könny lehullik a kezemre. Elvesztettem. Egyedül maradtam. És erre a gondolatra a magány ólomsúllyal telepedik a vállamra. Remegő kezekkel nyúlok a test felé és tolom le a szemhéjait. Nézem még egy pillanatig a nőt, aki életet adott nekem, aki az anyám volt, akihez tartoztam, tartozhattam és aki már alszik, örökké alszik. Csak szívből merem remélni, hogy már nem szenved és talán már egy szebb világról álmodik. Valami olyanról, ahova én talán sosem juthatok el.

Ez is csak üzlet...

Az utolsó évem a Roxfortban úgy telt el, mintha nem is lett volna. Mire észbe kaptam, már a kapun kívül kellett boldogulnom. És ez, nem meglepő talán számotokra, nem volt épp egyszerű. Eleinte igyekeztem annak élni, amit tanultam. Becsülettel keresni valami jó helyet, olyan munkát, ami tisztességes. Ugyan jó jegyeim voltak mindig, hiába nem voltam éltanuló mégsem volt ez elég hogy bekerüljek a felsőoktatásba. Nem lehettem auror vagy gyógyító de még csak a Hírverő egyik posztjára sem sikerült bejutnom. Csalódottan fogadtam el a tényt, nem kellek senkinek és nem vagyok jó semmire. Ez eleinte bosszantott a végére már haraggá nőtte ki magát. Utáltam a világot, és benne mindenkit. A gyűlöletem pusztító vihara egész odáig terjedt hogy már az öngyilkosság gondolata is foglalkoztatott. Végül mégis csak elvetettem a megoldást mert az utolsó másodpercekben talán a sors vagy csak az élet felém dobott egy utolsó koncot. Egy lehetőséget.

Mr. Wellington tehetős gazdag brit nemes volt, akinek megüresedett egy komornyiki helye a londoni házukban. Én pedig miután a remekül begyakorolt hamisító bűbájokkal ajánlásokat alkottam magamnak felvett magához és beálltam neki dolgozni. A ház London egyik legforgalmasabb és egyben leggazdagabb környéke volt. Napjában fordultak meg az előkelőségek, akik előtt hajbókolni kellett. A legtöbbje normális volt, akadt pár dilinyós és olyan is aki kikezdett volna velem, de tudtam anyám példájából ez hova vezet. Az idő telt és múlt, a család megkedvelt és kellően meg is fizetett. Nem panaszkodhattam, végtére is abból a gödörből amiben annak idején éltem már rég kievickéltem... Nem voltam a Fonó sorban tengődő árva gyerek szakadt ruhában. Igen, valóban egész jó sorom volt... de nekem ez mégsem volt elég. Nem értsetek félre, nem vágytam a szép ruhákra, nem is vonzott az óriási birtok vagy ház... még csak a gazdagság sem kifejezetten. Hányni tudtam volna attól a giccstől, amit ezek rendeztek, amiben ezek éltek. Ami nekik természetes volt. Viszont tudtam, ó de mennyire tudtam, hogy milyen nélkülözni és nem akartam újra ugyanabba a pöcegödörbe visszaesni. Függtem a munkaadómtól, függtem a jóakaratától és nem akartam a kegyre bízni magam. Tisztában voltam vele, elég egyetlen félrelépés vagy valami balszerencse, olyan megbocsáthatatlan bűn, aminek a szennyét nem mossa le magáról az ember még ha el sem követi, s akkor megint az utcán találom magam. Jobbára örülhetek, ha a Próféta két sarlós újságjait osztogathatom napi öt knútért. Ezt a szánalmas létformát pedig nem egy olyan ambíciózus embernek találták ki, mint amilyen én magam vagyok.
Biztonságot akartam. Nevet, hírnevet. És a kincs csábított.
A kincs sokféle lehet. Arany vagy akár ezüst, de másmilyen is. Nekem a remény és hit voltak ezek no meg a becsvágy. Olyan erősen lüktetett bennem, hogy magam is elámultam rajta. Utólag persze nem volt annyira meglepő, de akkor ott az a kandallón ácsorgó kis szelence volt a démon. Az én keresztem.
Cirádás ezüstmunka volt, régi, antik, súlyos darab. Sokat ért, és szépsége nemcsak megmunkálásában rejlett hanem értékében is. Az estélyek jöttek mentek egymás után, a szelence pedig sokszor kacsintgatott rám. Erős maradtam de mindinkább gyengültem hatására. Egész addig ment ez így, míg az egyik nap fogadásra készültünk. A legkisebb leányzó születésnapját ünnepelték, a hatodik életévét töltötte be pont s ennek köszönhetően nemcsak a rokonság és a barátok, de jó pár híresség is tiszteletét tette aznap este. Nem felejtem el azt a Lucy nevű lányt, mosolygós csábító arcával. Göndör fürtjei csigákban omlottak le vállára, dekoltázsát puha muszlin anyag fedte, arcán pedig a kalandvágy, a kéj és a céltudatosság ült. Tudtam, hogy tetszem neki és valójában a vonzalom kölcsönös volt, de ugyanakkor a társadalmi szakadék rossz mementóként éket vert közénk. Nem történt semmi, mert nem történhetett semmi. Mindössze csak egy lavinát indított meg, méghozzá bennem. Pont pohárköszöntőre került a sor, mikor felém lépett mintha csak épp mögöttem akarna elsiklani kecsesen a távolabb ácsorgó társaság irányába, s akkor ott halkan, mint a tavaszi szellő az odasúgott félmondata megragadt az agyamban. Mintegy örökre.
’Örökre rabszolga leszel? Vagy teszel is azért, hogy felérj hozzám?’
Ekkor tudatosodott bennem, hogy a gazdagság nem csak születés kérdése. Gazdaggá válhat az ember, gazdaggá emelkedhet és akár nemesi rangot is szerezhet akárki. Hisz ha pénzed van, mindened van. Nem Lucy miatt fújtam meg azt az ezüst szelencét, de tény és való jelentős szerepe volt benne. Az ok igazából az volt, hogy én magam akartam. És a félelemmel vegyes izgalom másodpercek alatt hatalmába kerített. Mikor pedig ujjaim megérintették a dobozt hajnalban, ami sosem volt a tulajdonom és kezemben az erő leemelte a helyéről onnantól eldőlt a sorsom.

A végzet játéka..

Bár mondhatnám, hogy ez egy Robin Hood történet, amiben én vagyok a jó fiú, aki segít a szegényeken, felkarolja az árvákat és a nincsteleneket. Bár lehetnék pozitív figura...! Csakhogy az élet nem mindenkire oszt ilyen szerepet. Lehet az volt a sorsom hogy mindig a homályban éljek, de ha már így esett hát kihoztam belőle a legtöbbet. Tettemmel egyvalamit értem csak el, utat választottam. Utat ahhoz, hogy olyan legyek, ami lenni akarok. Király a sötétben, és ura a homálynak. Az árnyak fejedelme lettem, de ehhez évek kellettek. Hosszú, kemény dolgos évek, amiknek története talán egy másik napra halasztom. Röviden összefoglalva, eleinte piti betörések voltak, majd szép lassan kiépítettem a saját hálózatomat és az egész rendszert. Hamar ráéreztem a az egész ízére, s mára már egy jól működő szisztéma alapján dolgozom. Nincs is okom panaszra. Ha valaki lát engem, egy jól fésült brit polgárt vél felfedezni, akinek kedvence a délutáni tea szürcsölgetése. Talán azt hiheti, hogy valami nemesember vagy annak rokona, esetleg egy befolyásos család sarja, holott erről szó sincs. Mindez csak látszat. A valóságban a sikátorokban adom el a sárkánygyíkfőzetet, vagy az épp aktuálisan kikevert mérget. A valóságban embereket fizetek le, hogy ha kell legyilkoljanak valaki olyat, aki a megbízómnak ínyére van. A valóságban feladatokat osztok azoknak, akik velem dolgoznak azért, hogy megélhessenek, mert csakúgy mint nekik nem jutott ki a pompából, az eleganciából és a fényből. A való életben a tolvajok megkoronázatlan fejedelme vagyok, és rettegik a nevem. És igazából mindezek mellett olyan ember vagyok, aki valóban felkarol egy gyereket a porból azért, mert leginkább önmagára emlékezteti. És az igazság az, hogy barátom, ahogy szerelmem sem volt soha nincs is. Lehet sosem lesz. Egy sem. Ahogy sem anyám, sem apám, sem családom, sem rokonom, sem senkim. Tulajdonképpen egyedül vagyok, és talán mindez így is marad... hacsak ide nem vesszük az O’Mara féléket, akik körülvesznek. Őket tudom leginkább a családomnak nevezni, de hát mit tudhatok én a szeretetről, hűségről vagy becsületről, aki a porban nevelkedett...?

   Jellem

Lépteim visszhangot vernek a templomban. Nem bírom az efféle hűvös helyeket, s jobbára mindig másra bízom manapság a piszkos munkát, Ma azonban másként alakultak a dolgok. Ezt a munkát nem tudtam senkire rálőcsölni és talán ennek így kellett lennie. Meg akarom szakítani a viszonyomat Elijah-val. És talán így a legtisztább.
- Már vártalak.
A hangjában sötétség, fenyegetés bujkál. Kifújom a levegőt majd beszívom. Áporodott, ezer éves, régi. Utálom az ilyen nyirkos hideg helyeket. A Fonó sorra emlékeztet. A lepratanyára ahol felnőttem.
- Ugye tudod, hogy a te hibád? A tied Cartwrigth! Miattad halt meg.
- Azért halt meg, mert meg kellett halnia.
- EZ NEM IGAZ!
Ahogy az arcomba üvölt eltorzulnak a vonásai. Érdekes. Az ember alapvetően szép. Már-már tökéletes. Ám a harag olyan formában mutatkozik meg ami a legszebb embert is szörnyeteggé varázsolja.
- Te ölted meg! A te parancsodra ment abba a koszfészekbe és temiattad mérgezték meg!
Csend. A csendben pedig csak kipislogok a beszűrődő félhomályra.
- Ugyan. Ne beszélj ostobaságokat. Katherina választhatott volna más sorsot. De ő szokás szerint makacs volt. És természetesen választott. Téged és nem engem. Ennek pedig ára van.
- TE....
- Nem. Ez nem féltékenység Elijah. Nem, nem, nem.. ez csak... üzlet. Ez is csak üzlet.
Elmosolyodom. Ravasz kis mosoly ez, olyan ami mutatja több van emögött is. Az egész ügy a fejétől bűzlik és a másik ez tudhatja.
- Ugye tudod hogy egy söpredék vagy Chris? Ugye tudod hogy ezért egyszer megfizetsz?
Nevetnem kell és a hangom bezengi az ódon gót épületet. A hideg végigfut a karomon köszönhetően a remek akusztikának.
- Ó Elijah, drága Elijah. Persze hogy az vagyok. Különben szerinted hogy emelkedtem fel ilyen hamar ilyen magasra? Mit hittél? Veled kíméletes leszek? Vagy a lotyóddal? Ne. Nem adom meg ezt a luxust nektek. Sosem voltam becsületes, nem az erényem.
Megadóan tárom szét a kezem, jelezve, pont le is szarom a becsületet.
- És soha nem szerettem ha valaki túl akar licitálni rajtam. A nőd több borsot tört az orrom alá, mint amit kellett volna, de valóban emiatt nem érdemelt volna halált. Csak hát... ha valaki nem végzi a dolgát... Példát kell statuálnom, tudod jól. Különben nem lenne más, csak anarchia.
Megöllek.!
A felém induló férfi negyed útig sem jut mert már készülök rá. A pálcámmal laza mozdulatot teszek és a bilincs a lábán és a kezén ott csattan. A padlóra hullik és úgy néz rám. Én meg le rá. Az emberi csődtömegre, akiben önmagam köszön vissza.
- Mint mondtam, semmi személyes Elijah. Mint mindez, ez sem más... csak üzlet.
Közlöm vele felette állva majd búcsúzóul belerúgok egyet és sarkon fordulok. Nem érdemel ez a féreg sem többet. Többé már nem tartozik hozzám és szabad konc bárki nyakán. A húsát majd lerágják a vadonban vagy megtanul élni, de... belőle nem nézek ki sokat. Hideg nyugalommal sétálok ki a templomból olyan hideg nyugalommal, amilyen hideg maga a szívem is. Évek óta már.

   Apróságok

mindig || lopás, tervezés, cselszövés, angol tea, művészet
soha || szerelem, nők, tévedés, túlzott becsületesség, kurvák
hobbik ||A munkám a hobbim. Amúgy mostanában lakásfelújításban utazom és ennek kapcsán érdekelni kezdett a festészet. Különösen az a Mona Lisa Párizsban. Jól mutatna az étkezőmben.
merengő || Anyám halála, és a szelence a kezemben.
mumus || rabságba kerülök, amit láncok szimbolizálnak a csuklómra fonódva.
Edevis tükre || királyi gazdagság
százfűlé-főzet || Türkiz színű, csillogó, íze enyhén savanykás.
Amortentia || édes, kissé keleties, fűszeres illat.
titkok || sosem voltam szerelmes.
azt beszélik, hogy... || hidegvérű gyilkos vagyok. Pedig ez nem igaz, inkább csak igyekszem objektíven viselkedni a munkában és nem belevinni túl sok érzelmet.

   A család

apa || ismeretlen, nincs adat
anya || Annerose Cartwright, 45, félvér, halott.
testvérek || nines
gyermekek || nincs
állatok || nincs

Családtörténet ||
Anyám családja, ha volt is valaha brit felmenőkkel rendelkezett. A származásukról nem sokat tudok, mindössze annyit sikerült kiderítenem, hogy valahol skócia területéről származtak. Apám családja akár a személye ismeretlen. Nem keresem és nem is áll szándékomban megismerni.

   Külsőségek

magasság || 190 cm
testalkat || szálkás, izmos, sports.
szemszín || azúrkék
hajszín || szőkésbarna
kinézet ||
Tipikus brit úriember benyomása jut el hozzád. A ruha kifogástalan, a viselkedés és a modor megtévesztő. Azt hiszed hogy nemesi család sarja vagyok és ha a tekintetembe nézel talán megérzed az igazság kósza érintését, de az ujjamra tévedő tekintetedet becsapja a kezemen csillanó pecsétgyűrű az egymásba fonódó C betűkkel. Csak lord lehet... ez az érzésed. Pedig ha tudnád... nemsokára üres lesz az erszényed. Ez biztos. /font]

   Tudás és karrier

pálca típusa || 14,5,szil, főnixtoll
végzettség ||
Roxfort Varázslóképző Szakiskola
foglalkozás || tolvaj, mára a legprofibb így jószerével már nem végez terepmunkát csak közvetít és koordinál.
iskola ||
Roxfort Varázslóképző Szakiskola
varázslói ismeretek ||
Gyenge RAVASZ eredmény, sehova nem vettek fel, így az életben kellett boldogulnom. Jó hamisító vagyok és leleményes tolvaj.

   Egyéb

avialany || Chris Pine