Magányos tölgy

A park egy távolabbi részében egy magányos tölgy áll. Nyaranta tökéletes árnyékot biztosítva az oda tévedőknek, de mégis csak nagy ritkán helyezkedik el valaki a tövében, mert messziről nem tűnik túl kényelmesnek a talaj. Sziklás. Ahonnét tavasszal vadvirágok kényszerítenek ki maguknak élőhelyet. Aki már megtapasztalta a hely csodáját, az folyton visszajár, de ilyenek csak kevesen akadnak. Itt diákokat csak nagy ritkán lehet felfedezni.

[***]

LLG óra utáni agyhalál…

2000. március 10.
to Sophie

***

Hogy ennek mi a franc értelme volt? Azt leginkább csak Salamander professzor tudhatta. Az egész óra nem volt több egy ide-oda rohangálásnál, amiben halálra dicsérte a lányokat, engem meg mindennel cseszegetett. Észre sem volt hajlandó venni, amikor viszonylag jó választ böktem oda… az óra elején még én voltam a kis szörnyeteg, aki elijeszti az unikornisokat, az óra végén meg a láthatatlan kölyök, mert leginkább csak Everfen érdekelte. Mégis milyen viselkedés ez egy tanártól? Ha én lennék ilyen, azonnal elmorognák: „Húsz pont a Mardekártól!” Egyszerűen elegem volt, hogy még akkor is elővesznek, mikor igazából nem is csinálok semmit.
Margát lehagyva indultam meg előre, most nem akartam beszélgetni. Sőt, igazából azon agyaltam, hogy Fawcettnek is elmondom, mi történt a mai napon. Ha más nem, hát ő is kitalál valamit, amiért kaphatok egy kis lecseszést… de inkább abban reménykedtem, hogy még az RBF vizsgák előtt órát válthatok és akkor egy életre megszabadulok Salamandertől. Az lenne a legtisztább, úgy legfeljebb a Nagyteremben kereszteznék egymás útját. Fogalmam sincs, mi baja van a fiúkkal. Bár Wenlockot nem cseszegette… igaz lehet, hogy lánynak nézte. Nem lepett volna meg a dolog.
Csendesen húzódtam félre, hogy elbújjak egy fa mögött. Már egészen kellemes idő volt, így lecsúszva a törzs mentén, beültem a termetes növény gyökerei közé. Azok kellemesen támasztottak ki oldalról. A táskámat pedig ugyanazon lendülettel csaptam fel. Megfogtam az üvegem nyakát és kihúztam. Hosszan néztem a vajsörre, ami abban volt. Még a legutóbbi roxmortsi hétvégén vettem a Három Seprűben, hogy legyen egy kis örömöm a hétköznapokra.
Egy kortyot le is húztam belőle. Hagytam, hogy felmelegítse a testem, amit nem védett semmi a széltől, csak a sűrűkötésű, szürke pulcsi. A talárom ott árválkodott, rádobva a barna, öreg, bőrtáskára. Már amikor kiléptem a kapun a birtokra, éreztem, hogy bizony megérkezett a tavasz. Különös, mert tavaly ilyenkor még rimánkodni tudtam volna egy kis napsütésért… és talán a szülinapom környékén lett úgy, ahogy kellemes az idő.
Leeresztettem az üveget, majd megráztam a fejemet. Eszembe jutott a szüleim arca… jobban mondva az, hogy milyen képet vágnának, ha megtudnák, hogy az LLG RBF-m nem lenne több egy Trollnál. Van egy olyan érzésem, ha hasznos információkat is vésnék papírra, persze bizonytalanul fogalmazva, Salamander akkor sem próbálna meg normálisan közeledni hozzá és úgy írná rá a T-t, mint Mirabellának a K-t. Biztosan ma is szándékosan kerültek elő azok az unikornisok. Tudta, hogy ott leszek s persze azt is tudta, hogy „a lányokat jobban kedvelik az állatok.”
Még egyszer felemeltem az üveget. Egy kisebb kortyot vettem magamhoz, majd megrázva a fejemet visszaeresztettem az ölembe. A fejemet a fa törzsének támasztottam. Nem érdekelt, hogy léptek zaját hallom. Legfeljebb még egyszer előkerül Salamander és megbüntet. Kit érdekel? Legalább lesz még egy ok, hogy panaszkodjak Fawcettnek. „A Tanárnő rám szállt…” Így beszélnék azt hiszem.
Valaki hamarosan bemászott a látóterembe. Csak akkor fogtam fel, hogy Sophie az, a hugrabugos évfolyamtársam, amikor oldalra fordítottam a fejemet. Eddig csak az órákon váltottunk egy-két szót. A szép árnyalatú vörös hajáról megjegyeztem, meglepő módon Hélioszra emlékeztetett vele.
– Szia… – Kissé szerencsétlenül köszöntem neki. – Kérsz? – Emeltem felé az üveget. – Bolond ez a Salamander…

[LGG utáni bolyongás]

LGG utáni bolyongás

Nolan

(2000. 03. 10.)

Elbambulásomból csak az zökkent vissza, hogy nincs már rajtam kívül senki a közelemben. A tanárnőt kivéve, ugyebár, aki éppen a rákokkal foglalatoskodik. Bizonytalanul körbepillantok, és magamban azt találgatom, merre is kellene mennem. Ha egy kicsit jobban figyeltem volna, biztos vissza tudtam volna menni a többiekkel a suliba. Hát így jártál, Sophie. Végül megvonom a vállam. Valami majd csak lesz. Olyan nincs, hogy ne lenne semmi. Ezen gondolat nyomán neki is vágok az erdőnek, a valahol majd csak kilyukadok alapon. Gyakorlott eltévedő révén már szinte teljes nyugalommal indulok útnak. Nagyon is nagy hiányérzetem van ezzel az órával kapcsolatban. Valahogy izgalmasabbra számítottam. Mondom én, aki nem is szereti a legendás lényeket. De annyira túlhypeoltnak gondolom az unikornisokat. Még a rákok érdekesek is voltak. Szeretem az állatokat, de kedvem lenne most anyámat idehozni, aki biztosan körbe sikoltozta volna az órát. Ó, igen ezek léteznek, megmondtam én, hogy nem vagyok bolond! Tuti ezt mondaná. De őt inkább hagyjuk. Megrázom a fejem és elhessegetem a gondolatát is. Szédült nőszemély...
Igazából nincs bajom a tanárnővel, csak olyan mintha nem tudna számon tartani egyszerre sok mindenkit. Meg valamiért feltűnően zsémbes volt azzal a Mardekáros fiúval. Őszintén szólva nem tudom miért, nem igazán szoktam én ezekre figyelni. Már nem is figyelek arra, hogy merre megyek, csak megyek szokásom szerint bele a vakvilágba. Mit számít, hogy merre.
Hogy én mit fogok kezdeni magammal az RBF-en. Vajon varázslás nélkül meg lehetne oldani, hogy ne égesse le rólam a szerelésem az az izé? Hát, majd lesz valami, vonom meg menet közben is a vállam. Ahogy haladok, nem tudom figyelmen kívül hagyni a fákat. Kicsit menet közben megtaperolom őket, végig húzom a kérgeken az ujjaim. Némelyik igazán jó alapanyag lenne. Elgondolkodtam azon, hogy mostanában nem is faragtam olyan sokat. A végén még elfelejtem, hogy kell csinálni. Talán a hétvégén időt kéne erre is szakítanom. Ajj, de jó lenne innen begyűjteni valami elkallódott kis ágat... De valahogy nem visz rá a lélek. Ki tudja mi történne, ha a Rengetegből elcsórnék valamit. Lehet éjszaka még megfojtanak az ágak bosszúból. Meg itt semmi sem az, aminek látszik. Elfintorodom. Miért nincs itt egy rendes erdő, mókusokkal, farkasokkal, medvékkel, rókákkal, énekes madarakkal, hiúzokkal? Még velük is jobban megbarátkoznék. Neeem, neeem, minek is. Legyenek itt óriás pókok, meg kentaurok és az isten tudja még mik. Esküszöm, sírba visz ez a hely. Ahogy túlpörögnek a gondolataim, reflexből a pálcám után nyúlok. Elhoztam egyáltalán erre az órára? Annál kínosabb nem is lehetne, hogy pálca nélkül kódorgok.
Ahogy nagyban matatok a talárom alatt, és a táskámban továbbra is rendületlenül megyek a lábam után. Egy nagyobb fába pedig bele is üttközöm. Na jó, most nagyon megörülök, hogy nincs itt rajtam kívül senki, ugyanis biztos szétröhögné a belét is, ha ezt látta volna. Még sóhajtok is egy nagyot. Aztán megpillantok egy bőrtáskát a fa tövében. Erre szinte automatikusan meg is indulok felé, és abban reménykedek, a táskának a gazdáját is ott találom.
- Ó! - csúszik ki a számon az idétlen felkiáltás. Végre egy ember! gondolom magamban, de ezt már hülye leszek hangosan kimondani. Még én is meglepődők, hogy örülök. Nolan ül a fa tövében, és úgy látszik nagyon kényelmesen. Bár máris kicsit összeszűkül a gyomrom. Éppen hogy csak kijövök a háztársaimmal, és kisebb gyomor ideg nélkül tudok velük beszélgetni, de még mindig mini sokkot kapok, ha egy másik házból való diákkal beszélgetek, amik számomra kissé kínosak szoktak lenni. Pedig nem utálok személyként senkit, csak összességében a varázstársadalmat. De ezt a két dolgot már ügyesen szét tudom választani egymástól.
– Szia… – szakít ki gondolataim rohamából.Nagy levegő Sophie, próbálj úgy viselkedni, mintha normális lennél.
- Hali - bökök ki én is egy köszönésféleséget. Csak most veszem észre, hogy a kezében vajsört szorongat. Ittam én olyat egyáltalán? Összeráncolom a szemöldököm. Ahogy csak tudtam, kerültem a speciálisan "mágusokra jellemző" kajákat és piákat. Ahogy ezen gondolkodok, már emeli is felém az üveget.
- Kérsz? - hmm. Kicsit talán gyanakvóan veszem át az üveget. Végül csak rászánom magam, hogy belekortyoljak, ha már elvettem tőle nagy ügyesen, csak nem kéne paraszt lenni vele, hogy visszadobom neki. Kicsit kortyolok belőle, és már össze is rántja a torkom az ital. Úgy érzem tüzet is tudnék vele okádni. Megborzongok, de az utóíze váratlanul kellemes. Gyorsan visszaadom neki.
- Köszi - dünnyögöm.
- Bolond ez a Salamander - mondja ingerülten. Önkéntelenül anyámmal hasonlítom össze a professzort.
- Minden világnak megvannak a maga bolondjai. De Salamander még éppen hogy nem tartozik közéjük - vonom meg a vállam. Gratulálok, Sophie, te nyered az idei év legnyomibb vigasztalása díjat. És még csak március van... Eszem ágában sincsen még jobban felingerelni ezt a srácot, így is látszik rajta, hogy kész ideg. - Bár az tény, hogy nem tudja rendesen kezelni a diákokat. Főleg azokat nem, akiket nem kedvel - pillantok rá. Na jó, kaparj össze valami rendes szöveget is, te lány! - Csak engedd el, és éld túl vele még ezt a kis időt.
Zseniális vagy, Sphie, de tényleg... gondolom magamban ironikusan.

[***]

LLG óra utáni agyhalál…

2000. március 10.
to Sophie

***

Nem tudom, hogy vajsör segített-e, de mintha egy pillanatra kezdett volna megnyugodni minden idegszálam. Salamandert persze mindenképpen be fogom mártani Fawcett professzornál. Arra ugyanis még lenyugodott állapotban sem tudtam rájönni, hogy mi a baja velem. Igen, nem sikerült túl jól a tavalyi vizsgám és még javítani is elküldött… ami miatt végig szobafogságban voltam nyáron. Jó, túlzás lenne azt állítani, hogy csak emiatt, mert ott volt még az a ledolgozhatatlan mennyiségű bűntetőmunka is.
Sophie jelenléte egy cseppet sem zavarta meg az elmélkedő hangulatomat. Továbbra is ugyanazon agyaltam, mint eddig: miként vághatnám ki magam az LLG RBF alól, mielőtt a következő nyaramat is elcseszik. Pár héten belül tizenhat éves leszek, már csak egy évem van a nagykorúságig, ideje elkezdeni élni. Szeretnék még egy hátizsákos túrát Margával és jó sok bulit, míg nem kell visszajönnöm erre a szemétdombra. Szívem szerint persze az RBF-ek után tovább állnék, de az apámnak még mindig meggyőződése, hogy medimágusnak kell lennem. Nem sok választásom van tehát ebben a kérdésben.
Láttam, milyen arccal veszi el a lány az üveget. Már-már kezdett az az érzésem támadni, hogy esetleg túlzottan erőszakosan nyújtottam oda.
– Vajsör… nem méreg… – mondtam. Nem, mintha szándékomban állt volna megnyugtatni. Nyilván nem hülye és látja, hogy mi van az üvegben. A legtöbbünk ennyi idősen már fejből ismeri a Három Seprű teljes repertoárját.
Ha ez még nem lett volna elég, hát az arca megint megváltozott, amikor kortyolt belőle egyet. Úgy tolta vissza az üveget, mintha abban valami szörnyűség lett volna. Gyorsan el is vettem, mielőtt rám találja önteni a maradékot.
– Köszi – dünnyögve bökte oda.
Aztán persze elkezdtem neki Salamanderről beszélni. Lehet, hogy nem kellett volna. A banya állítólag régen hugrabugos volt, azok meg gondolom annyira összetartanak, mint mi a Mardekárban. Én is sokszor hallottam már, hogy közülünk kerültek ki a halálfalók, a sötétvarázslók és minden egyéb, ami rosszat hozott a mágusvilágra. Hát ilyenkor mindenki összezárt, aki zöldet viselt valaha. Közöttünk is vannak jó szívű emberek, éppen csak egy kicsit más a világnézetünk, mint a többieknek.
– Minden világnak megvannak a maga bolondjai. De Salamander még éppen hogy nem tartozik közéjük. –Remek, sikerült jól mellé lőnöm, hogy kinek panaszkodom. – Bár az tény, hogy nem tudja rendesen kezelni a diákokat. Főleg azokat nem, akiket nem kedvel. – Végre rám is nézett. Hát egy kicsit meglepett, mert azt hittem, hogy tart tőlem. De így jobban megnézve, egészen szép, barátságosan csillogó szürke szemei voltak. Biztosan több van ebben a lányban, mint amennyi elsőre látszott. Én is ilyen lehetettem tavaly. Csakhogy én nem csendes voltam, hanem agresszív, dühös, morgós. Marga kellett hozzá, hogy előhozza belőlem a kedvesebbik énemet. Ő megértette, min mentem keresztül, ő értette, mi szórakoztat engem. Megszelídített, mint egy rókát.
–  Csak engedd el, és éld túl vele még ezt a kis időt.
Milyen egyszerű válasz is volt ez! Talán igaza volt Sophie-nak, csak én nem voltam olyan békés, mint ő. Bennem annyi minden tombolt. Jó akartam lenni, teljesíteni akartam, na meg sokat eljárni otthonról a nyáron. Ez pedig csak is úgy valósulhat meg, ha Salamander professzor befejezi a szívatásomat.
Végül megpaskoltam magam mellett a földet: – Nem ülsz le? – kérdeztem a lehető legkedvesebben. Nem akartam elijeszteni, meg azt sem, hogy tartson tőlem. – Van nálam más is. Ez a vajsör azt hiszem nem nyerte el a tetszésedet.
Elnevettem magam, ahogy a táskámhoz nyúlva elővettem egy csomag bonbont. Anyám vette odahaza, Berwick-upon-Tweedben. Van egy híres mugli csokoládé manufaktúra ott, ahol rendszerint valami különlegességet lehet kapni. Ez levendulás csoki volt. Állítólag megnyugtatja az idegeket. Azért küldte anyám, hogy ne hozzak megint szégyent a fejére.
– Te jó vagy LLG-ből?

[LGG utáni bolyongás]

LGG utáni bolyongás

Nolan

(2000. 03. 10.)

Még mindig fél kézzel taperolom a fa oldalát. Csak egy kis ágat jó lenne elcsenni a földről. De úrrá leszek magamon. Nem kapok fel a gyanús erdőben, a gyanús földről holmi gyanús ágat. Nem hiszem, hogy meg tudnám védeni magam a rám szabaduló akármiktől.
Megrázom a fejem, és a közeledő RBF-en kezd kattogni az agyam. Szinte már hallom, ahogy dübörögnek a vizsgák és egyre csak jönnek és jönnek felém. Ajj, de nincs kedvem nekem ehhez, semmi hangulatom ahhoz, hogy végig kínlódjam a sok hülyeséget, béna minősítések miatt. MIntha abból össze lehetne állítani, mennyire hasznos egy ember. Vicces lenne dacból gagyin letenni a vizsgát, hogy aztán majd meglepjek mindenkit, hogy mégse vagyok olyan hülye. Mondjuk ehhez sokkal magasztosabb életcél kéne a pálcakészítés helyett. Meg amúgy is kell az RBF, ha valamiből RAVASZ-t akarok tenni. Áh, majd lesz valahogy, Sophie, eddig is túlélted ezen a helyen.
Ahogy Nolan arckifejezését megláttam máris éreztem, hogy sikerült felsülnöm.
– Vajsör… nem méreg…
- Hű, hát, ne vedd magadra, csak hát, tudod, igazából finom a vajsör, csak borzasztóan kellemetlen, mintha hirtelen torokgyíkot kaptam volna, vagy valami - kezdek magyarázkodni, és igyekszem nem tűlpörögni, ám kicsit mégis hadarásba torkollik az egész. Veszek egy mély sóhajt.
- Nem nagyon szoktam eleve élni a varázsvilág különlegesebb étel-, italkínálatával - vonom meg kicsit lehiggadva a vállam. Hát, ha már úgyis dilisnek tart a viselkedésem miatt, mindegy már, mit mondok. A helyzetemen úgysem fog javítani.
Figyelmesen hallgatom ahogy Salamanderről panaszkodik. Most, hogy belegondolok, ő is a házamba tartozhatott. Hm, eddig nem is gondoltam erre. Röhögni támad kedvem, hogy ennyire nem érdekelnek ezek a dolgok. Meg úgy eleve nem is nagyon foglalkozom a tanárokkal. Csak viszonylag csendesen meghúzom magam az órákon. Arról nem én tehetek, hogy máris büntető munkára száműznek egy Nirvánás pulcsi miatt, amire a talárom húztam.
- Óh, nem vadulok meg attól, hogy a professzorra panaszkodsz - szúrom közbe, és kicsit elmosolyodom. - Csak akkor védem meg a háztársaimat, ha veszélyben vannak, meg ha nagyon muszáj... - itt elharapom a mondatot. meg amikor nem érek oda, amikor már késő.... Ahogy az előbb Nolanre néztem, észrevettem, hogy benne is még valahol mélyen az a keserű elveszettség bújik meg, ami bennem is. Bár úgy tűnik, mintha már kicsit jobban lenne. Véletlenül sem nevezném magam jó emberismerőnek, ez pedig csak egy pillanatnyi benyomás volt, így nem is rágódom rajta tovább.
- Nem ülsz le? - kérdezi kedvesen, én pedig kicsit feszengve, de letelepedek. Azt hiszem ráparáztam arra, hogy semmivel se idegesítsem fel. A fél életemet egy dilis anyával, tizenhét macskával és egy nénivel éltem le. Nem értek az emberekhez.  
- Köszi - mondom halkan, bár magam se értem, minek köszönöm meg. Mivel kínosnak érzem azt, hogy eddig cak akkor nyitottam ki a számat, amikor ő beszélt, itt az ideje kicsit nekem is magamtól megszólalni. - Abban nagyon is igazad van, hogy nem sok érdekes dolog történt ezen az órán. Unikornisok... - csóválom meg szemforgatva a fejem. Közben Nolan a táskája felé nyúl.
– Van nálam más is. Ez a vajsör azt hiszem nem nyerte el a tetszésedet - neveti el magát.
- Pedig tényleg finom, csak nem vagyok hozzászokva - mosolyodom el. De kíváncsian nézem mivel huzakodik elő. Amikor előhúzza a bombonokat, mintha minden feszültség elszállt volna belőlem. Mondjuk ez igaz lenne mindenkire, aki csokit lát. Még sosem láttam a csomagolását, de talán most nem kéne olyan bénán elfogadni, mint a vajsört. Kicsit zavarban érzem magam, mert olyan, mintha csak Nolan próbált volna kedvesebb meg nyitottabb lenni, pedig benne több a feszkó, mint bennem. Én is összeszedem magam, és kicsit lazábban megszólalok.
- Tudod, ez nem ér, hogy csak te kínálsz meg mindennel. Kicsit kínos ez nekem - én is előhúzom a tasakom és matatok benne, majd előveszek egy zacskónyi karamellás cukrot. Mindig van nálam és vagyok olyan elvetemült, hogy be-be kapjak egyet órák alatt. Szerencsére most nem ettem meg mindet.
– Te jó vagy LLG-ből? - kérdezi.
- Hát nem is tudom... Olyan so-so - vonom meg a vállam. - Túlélési stratégiát folytatok, és azon vagyok, hogy ne bukjak, de nincs kedvem olyan nagyon jól szerepelni semmiből. Nem szeretném, ha kitűntetett figyelemben részesítenének a tanárok. Nem is tudom, mi vett rá, hogy ezt vegyem fel. Ez volt a kisebbik rossz. A mugliismeretet meg nekem felesleges felvenni, szerintem. Meg amúgy is. Sosem érzek túl sok motivációt a varázslásra... Szóval éppen hogy csak megerőltetem magam, mert azt se szeretném, ha kicsapnának. Egy régi barátom nagyon mérges lenne rám akkor...
Kicsit elkomorulok, mert eszembe jut, mennyire de mennyire nem szeretek én ehhez a világhoz tartozni. Örökösen harcolok magammal, mert egyik részem már megbékélt vele, de a másik énem még eszméletlenül utálja. Nem tudom, mit kéne tennem és hogy. Szabályosan olyan, mintha ketté lennék szakadva. Kicsit már elegem van önmagam ellentmondásaiból. Bár kifejezetten morcos lett a hangulatom hirtelen, minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy ne vegye észre Nolan. Lelkiismeret furdalásom lenne, ha megölném a hangulatot... Szokás szerint.
- Gondolom neked is meggyűlik vele a bajod - mosolyodom inkább el. - Meg ahogy én állok jelenleg a dolgokhoz, az RBF-hez, az is kétséges, hogy megyek-e majd bármiből is RAVASZ-ra - nevetek fel. - Pedig jó lenne, de túl sok bennem az ellentmondás. Ízlik a karamella? És, ha már itt tartunk, te miből vagy a legjobb?

[***]

LLG óra utáni agyhalál…

2000. március 10.
to Sophie

***

A kezeim között szorongatott üvere pillantottam, amit az éppen az ölembe engedtem össze, amikor a lány végre lehuppant mellém. Az első pillanatban az az érzésem támadt, hogy esetleg fél tőlem, pedig semmi oka nem volt rá. Nem zavart, hogy nem értünk tökéletesen egyet a Salamander által tartott óra kapcsán… vagy úgy általában a professzor ügyében. Margával is előfordul időnként, mégis a legjobb barátok vagyunk és már szinte bármiről el tudunk beszélgetni. Eleinte nem is gondoltam volna, hogy a barátaim halál után még lesz bárki is, akit így nevezhetek majd és akinek ilyen módon meg tudok nyílni.
- Abban nagyon is igazad van, hogy nem sok érdekes dolog történt ezen az órán. Unikornisok...
Közben kirángattam a bonbont a táskámból, amit anyám küldött. Közben persze azon is elméláztam egy hosszú pillanatig, milyen lehet egy olyan csoki, amit valaki teletömött levendulával. Azt persze tudtam, hogy a kézműves édességek sokkal finomabbak annál, amit a berwicki mugli üzletben lehetett kapni, de közel sem voltak olyan érdekesek, mint a varázslóvilág különlegességei.
- Az anyám küldte. Levendulás csoki… állítólag finom és jót tesz a feszült idegeknek. Kettőt találhatsz, miért ezt kaptam tőle. – nevettem el magam, mikor találkozott a tekintetünk egy pillanatra. Gondolom Sophie is hallott róla, hogy tavaly rekordot döntöttem büntetőmunkák begyűjtéséből és hogy már a hét minden napjára esett valami, így végül volt olyan professzor, aki kénytelen volt elengedni a dolgot. A mardekárosok meg úgy néztek rám a klubhelyiségben, mint a ház ellenségére. Nem szándékosan veszítettem én a pontokat, egyszerűen csak ki akartam csapatni magam az iskolából. Sajnos nem sikerült.
- Tudod, ez nem ér, hogy csak te kínálsz meg mindennel. Kicsit kínos ez nekem – magyarázta és a táskájáért nyúlt. Figyeltem, ahogy előrángat belőle egy csomag karamellás cukrot, amire azonnal elvigyorodtam, az egyik kedvencem volt… mármint elég sok olyan akadt, de ez kiemelkedő helyen volt. Fogtam a csokis csomagot és odaborítottam pár lilafóliába csomagolt kis bonbont közénk, hogy könnyebben tudjon venni belőle.
- Túlélési stratégiát folytatok, és azon vagyok, hogy ne bukjak, de nincs kedvem olyan nagyon jól szerepelni semmiből. Nem szeretném, ha kitűntetett figyelemben részesítenének a tanárok. Nem is tudom, mi vett rá, hogy ezt vegyem fel. Ez volt a kisebbik rossz. A mugliismeretet meg nekem felesleges felvenni, szerintem. Meg amúgy is. Sosem érzek túl sok motivációt a varázslásra... Szóval éppen hogy csak megerőltetem magam, mert azt se szeretném, ha kicsapnának. Egy régi barátom nagyon mérges lenne rám akkor...
Láttam, hogy Sophie elkomorult. Meglepő módon meg tudtam érteni. Tavaly én is pont ilyen képpel bámultam a többiekre, ha éppen nem kaptam dührohamot és löktem fel mindenkit vagy csak morogtam, ütöttem, csapkodtam. Átmentem ezen, hosszú másfél éve volt, mire fel tudtam dolgozni azt, ami az ostrom alatt történt. Azt hiszem nagyrészt az új barátságok kellettek hozzá, amiket valami furcsa módon az ölembe dobott az élet.
Közben elvettem egy kis darab cukrot a felém nyújtott csomagból. Bedugtam az ajkaim közé, hátha az édesség elűzi a múlt kényes, fájdalmas elmékeit. Nem akartam még egyszer felidézni őket.
- Gondolom neked is meggyűlik vele a bajod. Meg ahogy én állok jelenleg a dolgokhoz, az RBF-hez, az is kétséges, hogy megyek-e majd bármiből is RAVASZ-ra. Pedig jó lenne, de túl sok bennem az ellentmondás. Ízlik a karamella? És, ha már itt tartunk, te miből vagy a legjobb?
- Nagyon finom. Honnan tudtad, hogy a karamell a kedvencem? – kérdeztem játékos vigyorral a képemen, jelezve, hogy ezt csak viccnek szántam. - És a csoki? Merjek belekóstolni én is?
Aztán sóhajtottam egyet, hogy a komolyabb kérdéseire is válaszoljak. RBF, RAVASZ… már az is hihetetlen volt, hogy még az iskolába járok. Nem így terveztem. Igaz, így az apám még mindig dédelgetheti az álmát, hogy medimágus vagy tudós lesz belőlem. Azt hiszem ez az én nyugalmam kulcsa egyelőre.
- Értem, amit mondasz. Tavaly minden erőmmel megpróbáltam kirúgatni magam… azt sem gondoltam volna, hogy megérem az RBF vizsgákat még itt.
A távolba pillantottam, arra a kis ösvényre, amint elsétáltam eddig a hatalmas fáig, hogy kicsit elbújjak a többiek elől. Na meg az elkövetkezendő órákat is szívem szerint kihagytam volna. Majd azt mondom, hogy megfájdult a fejem és levegőznöm kellett vagy valami hasonló hazugság, aminek senki sem tud a végére járni.
- Gyógynövénytanból vagyok a legjobb. A Bájitaltan is elég jól megy. De ez nem csoda, a Pye családban nőttem fel. Apám már kisfiú korom óta tanítgatja a gyógynövények fajtáit, hatásait, használatát és gondozását. Nálunk mindenki medimágus. - Sóhajtottam. - És nem opció, hogy én ne az legyek… feltéve, ha leteszem az RBF-eket és a RAVASZ-okat is sikeresen.
Nyeltem egyet.
- Ez azért elég nagy nyomás és akkor mellé még az ilyen Salamander féléket is bekapom.

[LGG utáni bolyongás]

LGG utáni bolyongás

Nolan

(2000. 03. 10.)

Magamban még mindig bosszankodom, hogy ilyen feszkós vagyok, de egyszerűen nem tudok mit kezdeni az ideges emberekkel. Saját magam sem tudom olyankor kezelni, nemhogy másokat. Viszont ahogy elnézem, Nolan nem tűnik ténylegesen pszichopata őrültnek, szóval igazán nem kéne túlparáznom. Közben kicsit talán túl feltűnően lelkesedem a fel a bonbonok láttán.
- Az anyám küldte. Levendulás csoki… állítólag finom és jót tesz a feszült idegeknek. Kettőt találhatsz, miért ezt kaptam tőle - nevet fel és egy pillanatra össze is nézünk, amitől megszeppenek. Kicsit nehezen kezelem a szemkontaktust. Összeráncolom a szemöldököm. Valahonnan rémlett, hogy volt egy különösen balhés Mardekáros srác, aki még nálam is több büntetőmunkán kuksolt, de nem nagyon rémlett, hogy ki az. Lehet Nolan volt? Egy kicsit irigykedem is rá. Nekem sosem fog az anyám küldeni semmit.
- Óh, csak nem heves természeted van? - kérdezem mosolyogva. - Lehet nekem sem ártott volna ilyen bonbon - forgatom a szemem, és visszagondolok azokra a nosztalgikus időkre, amikor lógtam, vagy amikor direkt nem hoztam magammal azokra az órákra a varázspálcám, amiken kellett volna varázsolni. Kicsit ábrándozó tekintettel veszek egy bonbont, miután Nolan mellénk öntött néhányat. Közben látom, hogy felcsillan a szeme a karamella láttán.
- Van egy olyan érzésem te is tapasztalt vagy a büntetőmunkák terén - nevetek fel, miközben a csomagolással bíbelődök. - Csoda, hogy képesek mindig valami újat kitalálni, a végén még megunnánk - szalad széles mosolyra a szám.
Észreveszem, hogy kissé ő is elkomorodik, és képzeletben alaposan fenéken billentem magam.
- De a lényeg, hogy mi most itt vagyunk és minden szuper! - mondom egy kissé talán túl hangosan és lelkesen, miközben bekapom végre a bombont, mert megfeledkeztem arról, hogy az ujjaim között szorongatom. Kicsit meg is olvadt már a kezemben. Az íze viszont fantasztikus, és szinte lerí az arcomról, hogy nagyon is ízlik. Közben látom, hogy Nolan is elégetetten eszi a karamellát.
- Nagyon finom. Honnan tudtad, hogy a karamell a kedvencem? - kérdezi vigyorogva.
- Hát ezek a tudat alatti boszorkányos ösztönök... - válaszolom játékosan. - Amúgy a karamella a világ legjobb dolga, nem lehet vele mellé lőni, igazi Jolly Joker.
- És a csoki? Merjek belekóstolni én is?
- Hát, szerintem vétek lenne kihagynod - mosolygok. Egy ideig csendesen üldögélünk egymás mellett, majd Nolan ismét megszólal.
- Értem, amit mondasz. Tavaly minden erőmmel megpróbáltam kirúgatni magam… azt sem gondoltam volna, hogy megérem az RBF vizsgákat még itt.
Nem kell Sherlocknak lenni ahhoz, hogy kitaláljam, biztos a háború az oka. Túl súlyos sebeket kaptunk. Elég egy rossz emlék ahhoz, hogy az ember ne akarjon ugyan oda tartozni. Valahogy én is így vagyok, ahogy az épületben járok-kelek, ahogy az órákat hallgatom, ahogy mindig olyan dolgokat hallgatok, amikben sosem akartam hinni, és amiket anyám a bedilizéséig öltözött. Nehéz felfogni, hogy minden létezik, amit ő állítólag csak kitalált. AMi miatt idiótának nézték. És bárcsak ne létezne inkább semmi. Bárcsak ne tudnám, hogy igaza volt. Bárcsak ne lenne ilyen nehéz...
Csendben nyammogjuk az édességeket. Nolan hallgatásba merül, és azt hiszem már nem is foglya folytatni, amikor ismét megszólal.
- Gyógynövénytanból vagyok a legjobb. A Bájitaltan is elég jól megy. De ez nem csoda, a Pye családban nőttem fel. Apám már kisfiú korom óta tanítgatja a gyógynövények fajtáit, hatásait, használatát és gondozását. Nálunk mindenki medimágus. És nem opció, hogy én ne az legyek… feltéve, ha leteszem az RBF-eket és a RAVASZ-okat is sikeresen.
Na tessék, már megint valami olyasmivel kerülök szembe, amihez szinte nem tudok semmi hasznosat válaszolni. Nem tudom milyen érzések dúlhatnak olyasvalakiben, akitől elvárják, hogy az legyen aki. Egy biztos: nagyon nehéz ez. Meg úgy felesleges megszólalnom, hogy azzal kezdem a mondatot: nem tudom milyen neked, de ez és ez, meg amaz. Tök béna lenne, meg már eleve el is vesztené a súlyát a mondandóm. Úgy minek okoskodjak, hogy nem tudom teljesen átérezni, a problémáját.
- Ez azért elég nagy nyomás és akkor mellé még az ilyen Salamander féléket is bekapom.
Ismét elhallgat én pedig erősen gyötröm az agytekervényeimet, hogy benyögjek valami értelmeset. Azt is hülyeség lenne mondani, hogy hát, te szerencsés vagy, nekem se anyám se apám, azt se tudom milyen velük az élet. Nem magamat kell ilyenkor sajnáltatni, és ezzel senkin sem segítünk.
- Tekints arra, hogy a jelenlegi helyzeted egy ugródeszka.  Meg eleve az általános medimágusi szakot célozták meg neked? Mert a Mandragórán elég sok mindenből lehet válogatni. És tudom, hogy nem sok vigaszt nyújt ez neked, de mindig lesznek olyanok, akik szívatni fognak, ezt szerintem lehetetlen elkerülni. Rose néni, a gyámom mondogattja mindig azt, hogy amíg azzal vannak elfoglalva mások, hogy téged csesztetnek, addig csak törődj a magad dolgával, légy jobb náluk és aztán már te leszel az, aki őket szivatja. Bár azt hiszem ez nem nagyon vigasztal-.
Hirtelen valamiféle tompa reccsenést hallok meg kicsit távolabb tőlünk, mire reflexszerűen arra kapom a fejem. Ám hiába hegyezem a fülem nem hallom újra. Lehet kezd üldözési mániám lenni.

[***]

LLG óra utáni agyhalál…

2000. március 10.
to Sophie

***

Abban a pillanatban, ott ücsörögve a magányos fa alatt, el sem tudtam volna képzelni szebb dolgot, minthogy csokit és karamellát eszegessek egy diáktársam oldalán. Meglepő, egy évvel ezelőtt még eszembe sem jutott volna magamba tömni az otthonról kapott édességeket. Arról nem is beszélve, hogy elképzelhetetlen lett volna így elcsevegni az RBF-ekről. Akkoriban nem beszéltem senkivel, hagytam magam elragadtatni a keserű érzéseknek és a barátaim fájdalmas emlékének. Akárhányszor rájuk gondoltam, nem a nevetés vagy a közös tanulások jutottak eszembe, hanem a fájdalom, amit az elvesztésükkor éreztem. Talán azért, mert az le tudott dönteni a lábamról és szinte beégett az agyamba a holttestük képe. Gyenge voltam és gyáva, nem úgy, mint ők.
Miután lecsúszott a karamella, amit egyébként Sophei joggal titulált jolly jokernek, magamhoz vettem egy darabot az anyám által küldött csokoládéból. Úgy éreztem, hogy az emlékek kicsit felzaklattak és szükségem van ilyen fajta nyugtatásra. Óvatosan csomagoltam ki az édességet és emeltem az ajkaimhoz. Máris megéreztem az édes csokoládé aromát és a levendula nyugtatóan virágos illatát az orromban.
- Ezt tényleg kár lett volna kihagyni…
Mosolyogva fordultam Sophie felé. Igazából úgy tűnt, hogy már nem tart olyan „félelmetesnek,” mint amikor megpillantott. Nem volt oka tartani tőlem, talán csak akkor, ha a hírem megelőzött. Igen, pár ember fellöktem a folyosón és pár másikat megütöttem… de egy ideje már csak akkor, ha adnak is rá okot. Például ott van Wenlock meg a furcsa üldözési mániája. Állandóan provokál és próbálja mindenkinek beadni, hogy én piszkálom… holott egy cseppet sem érdekel az igazat megvallva. Legalábbis addig semmiképpen, míg nem keresztezi az utamat. Meglehet, ez is valamiféle feltűnési viszketegség, amivel nem tud mit kezdeni.
– Tekints arra, hogy a jelenlegi helyzeted egy ugródeszka.  Meg eleve az általános medimágusi szakot célozták meg neked? Mert a Mandragórán elég sok mindenből lehet válogatni. És tudom, hogy nem sok vigaszt nyújt ez neked, de mindig lesznek olyanok, akik szívatni fognak, ezt szerintem lehetetlen elkerülni. Rose néni, a gyámom mondogattja mindig azt, hogy amíg azzal vannak elfoglalva mások, hogy téged csesztetnek, addig csak törődj a magad dolgával, légy jobb náluk és aztán már te leszel az, aki őket szivatja. Bár azt hiszem ez nem nagyon vigasztal.
Sosem hallottam még senkit sem ilyen mélyen beszélni valamiről. Persze voltak Margával pillanataink, de az igazat megvallva a nagy részét elszórakoztuk. Mióta Emmeline sem nagyon van a közelembe, nem nagyon van senki, akivel komoly beszélgetéseket folytathatnék, pláne nem egy olyan kényes helyzetről, mint Salamander órája.
- Váó… te nagyon mélyeket tudsz… mondani… - Akadozva böktem ki a mondatot, mert valami zajt hallottam, akár csak Sophie és én is abba az irányba fordítottam a fejemet. - Ez mi volt? Ugye nem megint Salamander táskája szabadult el?!
Nem pánikszerűen beszéltem, inkább lemondón, sejtve hogy a tanárnő megint olyan szétszórt volt, mint általában. Vagy éppen csak tudta, hogy majd erre kószálok és valami hülyeségbe keverem magam, mert nem megyek tovább az órára és meg akart leckéztetni. Hé, Nolan, nyugi! Úgy kellett magamra szólni, hogy ne kezdjek el máris összeesküvés elméleteket gyártani. Ha egy valami nyilvánvaló volt, hát az az, hogy Salamander nem tud gondolatot olvasni és még csak a jövőbe sem lát.
- Na mindegy, talán csak egy madár. – Motyogtam, ám újabb zaj hallatszott, ismét onnan és ezúttal, a fejemnek repült egy darab faág. Egyenesen a homlokomnak csattant, majd valami furcsa rikácsolás hallatszott. - Mi a szar ez…

[LGG utáni bolyongás]

LGG utáni bolyongás

Nolan

(2000. 03. 10.)

Kicsit a gondolatainkba mélyedve üldögélünk egymás mellett a fa tövében. Magamban elmélázok, hogy ha egy évvel ezelőtt mondják, hogy egy Mardekáros sráccal fogok beszélgetni, úgy körbe vihogtam volna. Talán tényleg nem árt, ha az ember néha veszi a fáradtságot és szocializálódik. Végülis, ha úgy nézzük, eléggé szürke életem volt eddig, nem nagyon vettem részt kb. semmiben. Na, meg aztán nem is nagyon akartam. Nem sok izgalmas mesélnivalót rejtegetek az unokáimnak, gondolom keserűen. MIt is tudnék nekik mesélni? Képzeljétek, azon a nyáron, amikor olyan idős voltam, mint ti, huszonhét macskát féregtelenítettem. Hű, ez viccnek is rossz. Még a hideg is kiráz. Talán tényleg aktívkodni kéne...
Nagyot sóhajtok, majd elkalandozva gyömöszgélni kedzem a kezem ügyébe akadt mohát. Eszembe jutott a hűvös tengerpart, az otthonomnál. Szinte gyerekkorom óta nem is mentem le oda. Talán idén meg kéne kísérelnem megint lemenni oda.
- Ezt tényleg kár lett volna kihagyni…
- Ugye, ugye! - vigyorgok rá. Nem is tudom mekkore kő esik le a szívemről, amikor végre nem gyomorideggel együtt kommunikálok a többiekkel. - Anyukád nagyon ért a finomságokhoz - mosolygok.
Ahogy végére érek a kicsit túl hosszúra sikerült monológomnak, Nolan csak elképedve pilslog rám. Hmm lehet túllőttem a célon a bölcselkedésemmel. Túlságosan komoly vagy, Sophie, dorgáom meg magam. Kicsit el is viccelhettem volna, hogy hát, figyelj, mehetnél mondjuk halottakat trancsírozni, az de jó buli lenne már. Na jó, ez sem vicces. Áh, reménytelen vagyok!
- Váó… te nagyon mélyeket tudsz… mondani… - böki ki akadozva a szavakat, mert valami zörömbölés egyfolytában megzavarja. Az igazat megvallva, engem is rendkívül idegesít.
- Nos, talán kicsit túlzásba is vittem a lelkizást - temetem elpirulva a kezembe az arcom. Ez de ciki. Mintha valami öregasszony lennék, vagy mi, aki csak osztja az észt.
- Ez mi volt? Ugye nem megint Salamander táskája szabadult el?! - kérdezi a zaj elcsendesedése után Nolan. Hát az borzasztóan kellemetlen lenne, és képzeletemben már megjelent az a bizonyos nyitott táska, amiből csak özönlik és özönlik a sok mindenéle lény. Vicces lenne, ha mindenkiből csak két párt tartana, tiszta Noé bárkája feeling lenne. Bár magam is tudom, hogy ez hülyeség, ki tudja, lehet valamelyikből van egy regimentnyi is.
- Öhm, hát az nem lenne túl jó. De ha mégis ilyesmi történt, remélem, hogy csak egy láthatatlan mumus zajong, és nem valami piszichopata ak... - be se fejezem a mondatot, már landol is egy gally Nolan homloka közepén. Mire lereagálnám valami sáros trutymó engem is telibe kap.
- Mi a szar ez… - hallom Nolan kissé feszült hangját.
- Hát, pont az - morgolódom és próbálom ledörzsölni a képemről a trutymákot. Ez csak sár, ez csak sár, ugye??
A következő pillanatban közelebbről hallatszik az a félreismerhetetlen, és egyben borzalmas viháncoló rikácsolás.
- Bassza meg a tücsök, ezek pixiek! - pattanok fel, amit egy kisebb csapat egyenesen felém repül. Szinte reflexszerűen a táskám után nyúlok, de az már nincs mellettem, mert ezek a pokolfajzatok éppen cincálják. Na jó, most pedig rménykedjünk, hogy a pálcám valahol itt van a talár alatt... tapogatom meg magam.
- Hol van ez a hülye bot... - morolódok, majd az egyik tündeérszerűség elkezdi húzni a hajam, majd többen is ráncigálni kezdenek a fülemet húzva az erdő sűrűbb pontja felé. Fogalmam sincs mi van Nolannal, de reménykedem, hogy legalább őt is utánnam hozzák, és nem válunk szét. Mert akkor már kezdhetem is eltemetni magam, hiszen tuti örökké ott bolyognanék. Én lennék a Roxfort következő szelleme, aki sosem tudná eligazítani az eltévedt diákokat. Hm. Nem is lenne rossz. És nem hiszem el, hogy ezen agyalok!
- Nolan, jól vagy? - kiáltom hátra, bár tudom, hogy a kérdés önmagában is baromság. Magamban sajnálom, hogy nincs velem Tarzan, talán megpróbálná őket levadászni.

[***]

 

LLG óra utáni agyhalál…

2000. március 10.
to Sophie

***

Szinte már követelte a helyzet, hogy történjen valami… és nem azért, mert Sophie túlzásba vitte a lelkizést. Az igazat megvallva az édességek és a beszélgetés kezdett egész jó összhangba kerülni ott a Magányos tölgy alatt. Jól éreztem magam vele, nevettünk és ettünk. Kell ennél jobb dolog? Ráadásul, mindennek a tetejében még ki is panaszkodhattam neki magam Salamander kapcsán. Jó érzés volt, hogy nem Marga az egyetlen ebben a kastélyban, akivel el tudok beszélgetni igazán.
– Öhm, hát az nem lenne túl jó. De ha mégis ilyesmi történt, remélem, hogy csak egy láthatatlan mumus zajong, és nem valami piszichopata ak...
Sophie be sem tudta fejezni a mondatot, már is egy faág csattant a homlokom közepén, rá meg egy adag sáros trutyi került, aminek a becsapódása közben jó néhány csepp engem is eltalált. Ekkor kiáltottam fel, hogy mégis mi a jó büdös franc ez, ami éppen megpróbál kinyírni minket a lehető legkellemesebb pillanatban.
– Kérsz egy zsepit? – Már nyújtottam is felé a szépen hímzett, hófehér anyagot, amit amúgy pont az ilyen esetekre tartottam magamnál. Ugyanis, ha valaki, hát én mindig minden körülmények között piszkos tudtam lenni. Még szinte az ujjai közé sem nyomtam, már jött is az a viháncoló hang.
– Bassza meg a tücsök, ezek pixiek! – Salamander tanítási szokásai megint remeknek bizonyultak. Én ugyan be nem tudtam volna azonosítani, hogy mégis mi a francok ezek, de szerencsére Sophie talpra esettebb volt a témában. Mire felfogtam, mit is jelent ez a lány táskája már veszélybe került és a csomag levendulás csokit is már apró ujjak kulcsolták át.
– Hol van ez a hülye bot...
– Milyen bot? – pislogtam értetlenül, de közben már a varázspálcámért nyúltam, ami történetesen éppen a farzsebemben volt, kissé nyomva a hátsófelem.
Mire előrángattam Sophie már az áldozatukká vált és megpróbálták az erdő felé vinni. Biztos voltam benne, hogy ezek meg nem állnak a sűrűjéig vagy amíg valami csínyt ki nem eszelhetnek, de rólam furcsamód megfeledkeztek. Talán túl nagy falat lett volna nekik két megtermett diák. Ezért a pálcámmal rohantam utánuk.
– Álljatok meg! – magyaráztam, de nem mertem varázsolni, félve, hogy Sophie esetleg túl nagyot esik. – Én jól vagyok! – Közöltem, még mindig lihegve rohanva a bestiák után.
Már egészen a fák között voltunk, mikor megint rájuk emeltem a pálcámat.
– Nem merek varázsolni. Félek, hogy összetöröd magad, ha esetleg elengednének, ráadásul te is simán benyelhetsz valami varázslatot… – magyaráztam idegesen, szabad kezemmel a hajamba túrtam, remélve, hogy kitalálok valamit a lány védelmében… ezután persze biztos, hogy még több édességet kell neki vennem. Mégis csak az én hisztim miatt került ilyen szörnyű helyzetbe. – Nem tudsz valami megoldást? – kérdeztem, de közben felemeltem egy kisebb követ, hogy azzal dobjam meg a pixiket. Reméltem, hogy legalább az egyiket eltalálom és nem Sophie arcán csattan ez is.
– Ezután minimum, hogy Roxmortsba is meghívalak valamire… – magyaráztam, de végül csak azért is bevetettem egy varázslatot. – Immobilus!
Egyszerűen nem volt más megoldás és később, ha Sophie is esetleg mozdulatlanná válna, hát róla leszedem és elkapom valahogy a zuhanás előtt.

[LGG utáni bolyongás]

LGG utáni bolyongás

Nolan

(2000. 03. 10.)

A trutyis izé teljesen befedi az arcom,ami a szégyentől és a zavartságtól egyből tiszta vörös lesz. Nem is tudom, hogy ürüljek-e ennek az adag jószág-csokinak, amiért a veres képemet barnával lealapozta. Amilyen hülye vagyok, kinézem magamból, de még időm sincs végigzongorázni ezen, és inkább gyorsan kikapom Nolan kezéből a kendőt, és eszeveszetten beletörlöm a fejem.
- Ühm. Köszi. Kicsit ratyin néz ki most, de inkább kimosom - motyogom szerencsétlenül, aztán eszembe jut, hogy még mindig muglisan gondolkodom, mert ezt is hipp-hopp el lehet tűntetni varázslattal. De még mindig nem találtam meg a pálcámat, és egyre jobban mérges leszek. Legközelebb a tenyeremhez fogom ragasztani, bakker, morgolódok magamban.
- Milyen bot?... - kérdez vissza Nolan, én meg ingerülten és kétségbeesetten ráemeltem a tekintetem.
- Az a hülye varázsbot - jó, ez úgy hangzott, mintha valami béna fantasy játékba lennénk, ahol a varázslók kezében Gandalfos varázsbotok vannak.
Mielőtt bármit is hozzátennék, már tépik is a fülem és húznak elfelé, én pedig mint valami robot, elkezdek jajveszékelni.
- Jaj, jaj. Jajjaj. Jaj - motyogom, de közben megkönnyebbülve veszem észre, a felém rohanó megmentősereget, Nolan képében.
Magam se tudom minek visznek ezek az izék olyan messzire, és egyáltalán azt se, hogy merre vagyunk, közben pedig igyekszem a fülem melletti ricsaj mellett figyelni Nolan kiabálásaira.
– Nem merek varázsolni. Félek, hogy összetöröd magad, ha esetleg elengednének, ráadásul te is simán benyelhetsz valami varázslatot…
- Hát, a jelenlegi helyzetemből kiindulva már maximum az lenne a legrosszabb, ha felrobbanék. De ha zuhannék, jól jönne majd egy  - humorizáltam bénán. -  De ha zuhannék, jól jönne majd egy arresto momentum... - teszem hozzá.
 Közben csodáltam a fiút, hogy hogyan képes ennyit futni.
- Jól bírod a rohanást, sokat kellett ellógni Frics elől? - kérdezem megint viccesen, miközben nyivákolnak a fülembe az idegesítő szörnyetegek. Magam se értem, miért a leglehetetlenebb helyzetekben talál meg a humorérzékem.
– Nem tudsz valami megoldást? - kérdezi, én meg eltöprengek, majd arra jutok, hogy valószínűleg én vagyok a legéletképtelenebb boszorkány, mert semmi hasznos nem jut az eszembe.
- Esetleg egy relaxo bűbáj? Bocsi, de csak robbantós akármik jutnak eszembe, pedig nem vagyok piromániás... csak szeretem, ha ég. Ha-ha - sóhajtok fel. Közben elrepül mellettem egy kő, és épp időben rántom el a fejem, aminek következtében úgy érzem leszakad a fülem, hiszen a pokolfajzatok a másik irányba húzzák. Fájdalmasan felkiáltok, és a szemem is könnyes lesz.
Közben hallottam még, ahogy Nolan valamit magyaráz a Roxmortsról, de már ha akartam volna se tudtam volna válaszolni, mert a Immobilus bűbáj hatására lefagytam, mint egy pocok, aki rókát lát a mezőn.

[***]

LLG óra utáni agyhalál…

2000. március 10.
to Sophie

***

Miért van az, hogy az én közelemben mindig valaki szarul jár? Hogy lehetek ennyire átkozottul szerencsétlen? Mióta Margával jóban vagyok, őt is állandóan belerángatom valamiben. Erre most szegény Sophie, akit először még halálra is rémítettem, került ezeknek a kis szörnyetegeknek a markába. Persze ez is Salamander hibája volt meglepő módon, amiért nem tartotta bezárva a bőröndjét. Egyre jobban erősödött bennem a vágy, hogy ezt bizony jelentsem Fawcett professzornak.
A rohanástól már fájtak a lábaim. Csak Sophie kissé keserű humora mosolyogtatott meg annyira, hogy ezzel ne tudjak törődni. Tény, ha az embert a fülein felkapja egy halom apróság, még a zuhanás is jobb… de ezt mégsem hagytam. Ott volt a lehetőség persze, hogy esetleg elkapjam vagy varázslással könnyítsek a dolgain. Azonban félő volt, hogy valamit elcseszek, ugyanis a gyakorlati dolgok sosem voltak az erősségeim. Nem véletlen, hogy tavaly a könyvtárban is Shirleynek kellett megoldani helyettem a kitépett könyvlap problémáját, holott ismertem a varázslatot. Tény, hogy idén felhúztam magam SVK-ból és Bűbájtanból is, de azért a félsz még ott volt bennem.
– Jól bírod a rohanást, sokat kellett ellógni Frics elől? – kérdezte humorizálva a lány. Azok az ostoba teremtmények persze ott röpködtek körülötte nagy visongva és röhögcsélve, hogy milyen zsákmányra tettek szert.
– Mintha nem ismernéd a hírem… az egész iskola attól hangos, hogy Nolan Pye miatt veszített megint pontot a Mardekár… – Lihegtem felé a szavakat. – Volt már rá példa, hogy menekülnöm kellett az öreg elől. De sajnos sosem sikerült véglegesen meglógnom. Mondjuk talán idén egy kicsit… kevesebb a bűntetőmunka… – Megálltem egy pillanatra, hogy mély levegőt vegyek, majd folytassam a rohanást.
Sophie tanácsát kellett kérnem persze. Reméltem, hogy tud egy bűbájt, azonban éppen azzal egy időben, hogy megszólalt, már eszembe is jutott egy olyan varázslat, amit kivételesen már teszteltem is. Az Immobilus. A pálcámat a vijjogó teremtményekre fogtam, a következő pillanatban pedig Sophie-val együtt mozdulatlan lebegtek a fák között.
– Nyugi, megmentelek… – Siettem oda, majd kihúztam a kis szörnyetegek közül a még mindig mozdulatlan lányt. Egy kicsit magamhoz öleltem, hogy minél távolabb kerüljünk és csak ekkor oldottam fel. – Finite… – böktem rá a pálcámmal. Aztán megfogtam a kezét és húzni kezdtem visszafelé, a Tölgyhöz, mielőtt még a kis rohadékok újabb életre kelnek.
– Szedjük a lábunkat, azt mondom. – Tettem hozzá. Már így is eléggé fájt persze a vádlim, de ez menekülés közben nem számított túlzottan. Menni kellett, sietni, ellenállni a test fáradtságának. Meg is próbáltam elterelni a figyelmünket az esetleges kimerültségtől és valami témát kerestem… ha már Roxmorts persze, az éppen megfelelőnek bizonyult.
– Mi a kedvenc italod a Három Seprűben? Gyömbéres vajsör? – kérdeztem. – Vagy más helyre mennél szívesen? Most, hogy megmentettelek, erre valamikor innunk kell… hiszen még csak a füledet sem tépték le.

[LGG utáni bolyongás]

LGG utáni bolyongás

Nolan

(2000. 03. 10.)

Lassan kezdem megelégelni a roxfortos életem. Eddig igazán türelmes, és empatikus voltam, ahogy csak tudtam ezzel az egész varázsvilággal, de most, hogy ezek a repülő kis görcsök cibáltak, már inkább bántam az egész világ létezését. Annyira szerettem voln Balthasarhoz hűen megszokni itt, hogy még az egyetemen is elgondolkodtam. De megint ott tartok, hogy hányingerem van az egésztől és mintha minden összenyomna itt, mintha csak az én létezésem lenne ezen a helyen a legjelentéktelenebb dolog. Mint a háborúban. Tessék már megint ezen lovagolok. Gyorsan elhessegetem ennek még a gondolatát is. Túl kell lépni. Nem térhetek vissza oda.
De ez nem segít abba, hogy jól érezzem magam a Roxfortban. Nagyon nem. Ráadásul itt vannak ezek a béna lények is. Kicsit mégis sajnáltam Salamandert, hogy megint minden baj az ő nyakába kerül. De azt hiszem megértem ezt a fajta szétcsúszást. De mégsem mentség arra, hogy kiszabadulnak ezek az izék. Annyira össze vagyok zavarodva, ideges is vagyok és sírnom kell, de mégsem teszem, milyen kínos lenne, ha Nolan előtt kezdenék el bőgni. Még azt hinné az ő hibája minden, pedig csak rossz helyen voltunk elég pocsék időben.
Magam gondolatait is inkább azzal igyekeztem elterelni, hogy keserű homorizálásba keztdem, attól hátha nem érzem azt a fojtogatást magam körül.
– Volt már rá példa, hogy menekülnöm kellett az öreg elől. De sajnos sosem sikerült véglegesen meglógnom. Mondjuk talán idén egy kicsit… kevesebb a bűntetőmunka… - lihegi szaggatva, én meg szégyellem magam, amiért futás közben beszéltetem. Tudom milyen kellemetlen, az ember torka furán kezd fájni, mintha össze akarna szorulni, ezzel egyetemben minden lépéssel sajog a láb is.
- Hidd el, én sem vagyok a pontgyűjtés mestere - vigyorgok rá hirtelen. - Frics meg olyan mint valami szellem, azt hinnéd, hogy leráztad, de a következő pillanatban már előtted áll - forgatom a szemem. Szerintem, ha egyszer meghal, szellem lesz belőle, és örökké mindneki nyomában fog járni. Hűh, belegondolni is ilyesztő.
- Nyugi, megmentelek… – mondja kifulladva, én meg mondaném, hogy ennél nyugodtabb akarva se tudnék lenni, de jelen helyzetben csak a pislogás futtja tőlem. Még jó, hogy a belső szervek működése nem áll meg ilynekor. Ahogy magához ölel, kissé zavarba jövök, de szerencsére most nem tudom beégetni magam. Végül Nolan feloldja a bűbájt én pedig ismét a testem ura vagyok.
Nolan célirányosan húzott a tölgy felé, én meg megkönnyebbülve követtem őt, mert egyedül biztosan nem találtam volna vissza oda.
– Mi a kedvenc italod a Három Seprűben? Gyömbéres vajsör? - kérdezi hirtelen, én meg váratlanul le se tudom reagálni, de ő folytatja tovább. -  Vagy más helyre mennél szívesen? Most, hogy megmentettelek, erre valamikor innunk kell… hiszen még csak a füledet sem tépték le.
Erre elnevetem magam, ami a helyeztből kicsit hülyén veszi ki magát, de a stressz levezetése nálam minidg nevetéssel jár.
- Menjünk a Három Seprűbe, a második kört én állom, ugyanis nelküled lehet már rég a sztartoszférában lebegnék ezeknek a társaságával addig, míg le nem szakad a fülem - mosolyogom. - Igyunk vajsört, mert ez a nap aztán tényleg izgalmas volt.

[***]

LLG óra utáni agyhalál…

2000. március 10.
to Sophie

***

Sophie-ból nem néztem volna ki, hogy olyan sokszor került büntetésbe, mint én. Ránézésre csendes, rendes lány volt… igaz lehet, hogy éppen emiatt nem volt olyan jó a pontgyűjtésben, mint mondjuk a nála beszédesebb, jeleskedőbb diákok. A Mardekárnál is akadtak feltűnési viszketegségben szenvedők. Általában ők találtak meg, ha esetleg merészeltem tizenöt pontot veszíteni a házunknak. Magasan az elsők között szerepeltünk, nem volt fontos, hogy bárki beelőzzön. Igen, ez meglepő volt a Potter utáni években, amikor sorozatosan a Griffendél nyerte el a házkupát, de szép lassan mi is elkezdtük összeszedni magunkat és hát persze nem nekem köszönhetően. Talán az órákon kaptam egy-egy plusz pontot mostanában, mert az előző évhez képest próbáltam felzárkózni. Marga jó hatással volt rám és ez szerencsés volt az RBF-ek előtt. Sötét Varázslatok Kivédéséből már az év vége előtt is tudtam, hogy legalább egy jegyet javítottam a tavaly évvégi vizsgához képest. Elkezdtem élvezni az órákat és ezt Fawcett professzor is láthatta rajtam, hiszen nem egyszer meg is dicsért.
A magaviseletemen egy kicsit nehezebb volt változtatni. Mikor jó is akartam lenni, rendszerint beütött a baj, mint most ezekkel a mocsok kis tündérmanókkal. Sophie persze nyilván tudta, hogy nem kerestük magunknak a bajt, de ezt Fricsnek nehéz lett volna beadni. Ezért is kezdtem el visszahúzni a magányos tölgyhöz, hogy összeszedve a holminkat, szépen elmeneküljünk a helyszínről, mielőtt a repülő kis szörnyetegek még a nyomunkba erednek esetleg. Közben próbáltam oldani a helyzetet azzal, hogy tovább beszéltem a Három Seprűről, habár a rohanás miatt kellemetlenül kiszáradt a torkom.
– Menjünk a Három Seprűbe, a második kört én állom, ugyanis nelküled lehet már rég a sztartoszférában lebegnék ezeknek a társaságával addig, míg le nem szakad a fülem. – Mosolygott rám, közben lehajoltam a táskámért a tölgy hatalmas gyökereihez érve. Egyszerűen a hátamra dobtam, érezve, hogy a tenne lévő holmi éppen átrendezi magát. Ezután ragadtam csak meg az anyámtól kapott csokoládét és zacskóstul bedobtam a talárom zsebébe, ami csak ott lógott a táskámra hajítva.
– Igyunk vajsört, mert ez a nap aztán tényleg izgalmas volt.
Bólintottam egyet, majd elvigyorodtam. Sophie a számból vette ki a szót. Ha van mire inni, akkor az a mai napi kis hülyeség volt, amibe sikeresen belekevertük egymást. Mondjuk valószínűleg Salamandernek is volt köze a dologhoz. Biztos vagyok benne, hogy megint a táskájából a táskájából szökött ki az állatkert egyrész… legalábbis reméljük, hogy csak anayi.
– Mikor is lesz a következő roxmortsi hétvége? Két hét múlva, igaz? – kérdeztem és megigazítottam a táskámat még egyszer a vállamon, mert majdnem lecsúszott a pánt. Aztán, mikor minden Sophie kezében volt, szép lassan megindultam visszafelé, a kastélyhoz, hogy a következő órámra még éppen késében sikerüljön betoppannom. Meglehet Flitwick elfogadná a tényt valószínűleg, hogy egy lányt mentettem, ha a saját szemével látta volna, így azonban csak ócska kifogásnak fog tűnni a lógásra.
– Ha csak nem kapok újabb bűntetőmunkát, akkor el tudlak vinni tényleg egy vajsörre… – Nevettem fel. – Tudod, nálam sosem lehet tudni, mi fog történni. Mindenesetre, legfeljebb a következő tanévben bepótoljuk. Addig is, ha van kedved beszélgethetünk a szünetekben meg az órák után. – Magyaráztam kedvesen, de közben már azon agyaltam, hogy Flitwick a névsorban nálam tart és nem fog megpillantani.
– A fenébe! – Néztem a karórámra. – Bocsi, de rohannom kell, mert Flitwick kicsinál, ha nem érek be! Majd beszélünk! Király volt megmenteni, Sophie! – Kacsintottam rá és már rohantam is a kastély felé.

Köszönöm a játékot!

[LGG utáni bolyongás]

LGG utáni bolyongás

Nolan

(2000. 03. 10.)

Ahogy célirányosan haladunk ki a fák sűrűjéből, megkönnyebbült sóhaj hagyja el a számat, amikor megpillantom a Magányos tölgyet. Bárcsak én is egy fa lennék, mást sem kéne csinálni, csak fotoszintetizálni. Milyen nyugis egy élet. És még varázstudásra se lenne szükség.
Út közben elgondolkodom az idei év pontvesztésein, és eszembe jut sok olyan dolog, ami nem volt éppen feltűnő, csak a házm sínylette meg. na mindegy, úgysem volt sose célom és nem is voltam olyan elhivatott a gyűjtögetés terén, mint mondjuk minden más normális diák. Bár kicsit sajnáltam szegény házvezetőnket, aki mindig reménykedve néz végig rajtunk, hogy hátha, hátha most végre sikerül mondjuk egy kicsit az élra törni.
Mondjuk én inkább a hiányos felszerelés meg a helytelen öltözködés miatt kapok mindig büntetést, nem pedig trágyagránátok és falrafirkák miatt.
Amikor végre elrtük a tölget én is felkapom a maradék cuccomat, miközben egyre inkább kedvem szottyan végre rendesen is kikapcsolódni, úgyhogy a vártnál jobban megjött a kedvem a vajsörözéshez, amit sosem gondoltam magamról. Végül is nem egy hegyitroll ez a Nolan srác, azt hiszem vissza kéne fognom magam attól, hogy frászt kapok a Mardekárosoktól.
Nolan már közben sietősen nézi az óráját, biztos késésben van. Én passzolom, hogy lesz-e órám, de valahogy nincs is kedvem bemenni. Mintha nem is lenne. Azt hiszem megkeresem a macskámat, mert néha olyan az érzésem, hogy szándékosan bújik el előlem.
- Tudod, nálam sosem lehet tudni, mi fog történni. Mindenesetre, legfeljebb a következő tanévben bepótoljuk. Addig is, ha van kedved beszélgethetünk a szünetekben meg az órák után - mondja, én meg bólintok közbe
- Az nem lenne rossz, és végtére is egészen jó dolog volt együtt ücsörögni itt - mosolyodom el.
– Bocsi, de rohannom kell, mert Flitwick kicsinál, ha nem érek be! Majd beszélünk! Király volt megmenteni, Sophie! - kacsint még rám, mire zavarba jövök egy kicsit, aztán csak integetek a szaladó Nolan felé, majd lassan én is elindulok a suli fele, mert nem szeretnék még egy ilyen fura támadásban részesülni.

Köszönöm a játékot

A HELYSZÍN SZABAD