Szeszélyen innen, bummon túl

Mr. O'Mara
2002. január 12.

Meglepően kellemes, hűvös és természetes illata van annak ellenére, hogy úgyamúgy most lépett ki a romok közül. Nem használ semmiféle erős illatszert és nem árad belőle a kutyák bűze sem, ellenben Elliot némi halovány dohányszagot érzékelhet rajta. Nincs különösebb karakteres benyomás róla, mégis valahogy beférkőzik az ember tudatába és elraktározódik későbbre amikor valószínűleg éppúgy nem lesz jelentősége.
Biccent az apotéka megjelölésére és tekintve hogy nem kér egyéb iránymutatást az ügyben, nem elrugaszkodott gondolat, hogy nem először hallja. Pillanatnyilag elég ellenhatékony lenne titkolni és őszintén, nem is célja különösebben.
- Lófaszt. - Közli rövid tömörséggel, dob egyet rajta a karjai között, mintha csak fogást kellene váltania rajta. Aham. Szimplán csak a mindenhol belenyilalló fájdalom az egyetlen alkalmas dolog pillanatnyilag a ficergés csillapítására. Nem egy finomkodó fajta, azzal az eszközzel él, amivel a leghatékonyabban ér célt függetlenül attól az kinek tetszik és kinek nem.
Metzgerre hajlandó időt szánni, mert az érti a dolgát és vele kapcsolatban hajlamos is sok szempontból kivételt tenni. Nem is ok nélkül, a férfi az első háború óta így, vagy úgy de társa a bajban (vagy utána) és sokkal többször köszönhette neki az életét, mint amennyit még számon tud tartani. Ami pedig O'Mara sérüléseit illeti nos... egy kis fájdalom még senkinek nem ártott meg, hm?
Más kérdés lenne, ha érezné pánikrohamban menekülni belőle az életet, mint előző alkalommal, amikor épp ura volt a Királylány a helyzetnek. Ettől függetlenül sem pazarol sok időt és sem Caine, sem Elliot felszólalásra nem játszik közre különösebben abban, hogy valóban hoppanál.
Van valami megfoghatatlan elegancia abban, ahogy megteszi. Minden varázsfizikai törvényességet meghazudtol, mert a maga termetével, izomzatával, azokkal a súlyos lépésekkel az instant helyváltoztatás is nehézkes kellene legyen, az egész mégis valamiképpen simának és természetesnek hat. Bámulatos, mit tesz az emberrel az évek, meg a rutin, ha amúgy rapid tempóban és harcmezőn tanulja meg közelharcra alkalmazni a képességet.
Nem ment el az esze, hogy közvetlenül az épületbe hoppanáljon, egy félreesőbb ponton lokálja magukat és engedi, hogy tüdejét átjárja a tiszta, friss illat. Mindig is jobban élvezte a hideget, mint a meleget, hát a fagyos szellő inkább kellemesen borzol rövid tincsekbe, semmint borzongatóan.
Nem áll le élvezkedni rajta. Kérdéses, hogy képes lenne-e rá egyáltalán, léptei továbbviszik a megfelelő irányba, míg pillantása meg nem telepedig azon a bizonyos cégéren. Mozgását nem töri meg a férfi hangja, az útmutatás nyomán dinamikusan vált irányt a hátsó traktusok fele.
- Mágikus védelem? - Kérdezi, de pálcája már a válasz előtt szétküldi a megfelelő felderítő bűbájokat letapogatva mivel van dolga és számíthat-e emberi közbeavatkozásra a közelben. Nem bízza a véletlenre, pillantása körbejárja a környezetet problémás alakok után kutatva, egyébként többé-kevésbé hajlandó megbízni jelenleg a férfi szavában. Már amennyiben saját felderítő mágiája nem ordít valami szögesen ellenkezőről.
Védelem nélkül megteszi egy pofonegyszerű Alohomra is a bejutásra, ellenkező esetben meg az utasítások szerint jár el. Így, vagy úgy, de bejuttatja az épületbe, a kutyák pedig szemfüles árnyékként követik.

a nagy bumm


GM
2002. január 12.

outfit

what dosen’t kill me
better run

Észak-Írország. Olyan volt, mint valami hatalmas, friss ölelés. Nem csak a hatalmas zöld völgyek és a legelő bárányok, de a havas táj is annyira lenyűgöző volt, hogy beleborzongtam minden fájdalmam ellenére is. Persze a fizikai kínok sosem viseltek meg jobb, egy-két alkalmat leszámítva… de azt is csak a voltférjem tudta belőlem előcsalni. Mellkasfájdalom, nehézlégzés, ájulás. Neki különleges képessége volt arra, hogy a lehető legrosszabbat hozza ki belőlem… és ellene nem tudtam harcolni, ő sokkal erősebb volt nálam. Ha harcoltam lefogott, leszorított a földre, hogy neki legyen igaza. Hiába kapálództam, mindig ő nyert… hiába sírtam, hiába kértem, hogy ne csinálja, mert fáj. Ahelyett, hogy meghallgatott volna, elnyomott és olyanná akart változtatni, ahogy neki tetszettem volna.
A fizikai fájdalom más volt. Azt elviseltem, mert nem jelentett gondot összeszorítani a fogom és azt mondani, hogy akárhogy is, kibírom. A szívtörés viszont sosem gyógyult meg teljesen, mindig megmaradt és nem lehetett elrejteni… mert az érzéseket nem lehetett kiölni, csak elfedni. Nekem viszont sosem volt elég erős a maszkom. Képtelen voltam elrejteni a depresszióm legapróbb tüneteit is, bár azt egyre inkább elfogadtam, hogy nem kéne Aiden előtt sírnom… őt az csak elborzasztja és távolabb löki tőlem.
A cégérre pillantottam. Dean választotta a mozsárformát és a betűtípust, amivel felfestették az igen csak hosszú nevet. Szerettem rá felnézni, annyira a miénk volt. Igen, az enyém is. Ez volt az egyetlen tulajdonom, amit nem az apám vagyonának köszönhettem, hanem annak, hogy egy O’Mara nevű varázsló a nevelőapám akart lenni. Igen, ezt magamtól értem el, mert értettem a gyógynövényekhez és elég jó bájitalkeverő is voltam ahhoz, hogy komolyabb sérüléseket is ellássak. Kiváló medimágus lehetettem volna egy jobb életben… egy olyanban, ahol nem undorok az emberektől, ahol úgy növök fel, ahogy egy gyereknek kellett volna.
Még az is fájdalmas volt, ahogy „Milton” irányt váltott. Éreztem, hogy a testem beleremeg a lépési meglepően rugalmas ritmusába. Iszonyatosan kellemetlen volt, de megint csak szisszentem egyet és minden erőmmel arra koncentráltam, hogy csak ne engedjem fájni. Gyenge kis szarházi vagy, O’Mara… A hang duruzsolt, éreztem, hogy most aztán megint ellenem fordul.
– Mágikus védelem? – kérdezte.
Nem figyeltem rá, miközben ő már a pálcájával hadonászott. A kérdésre ciccenő hang hagyta el az ajkaimat. Zöldszem már megint valami csapdát sejtett vagy túlbonyolított egész egyszerűen a dolgokat… ez csak egy sima családi patika volt, egy meglehetősen csendes környéken. Senki sem akart ide betörni.
– Nyugi már, ez nem egy kalandregény. – közöltem és addig ficeregtem, míg a pálcát tartó kezét félre nem tudtam lökni. Ezzel egyetlen célom volt, ha éppen valami barom varázslattal akarja felderíteni a terepet, akkor azt megakadályozzam. Most komolyan mit hitt? Hogy itt fog ránk törni egy halom csuklyás? Ez marhára nem az a helyzet volt.
– Én vagyok a kulcs. – Sóhajtottam egyet aztán, de eddigre annyi adrenalin dolgozott bennem, hogy még lábon is kibírtam volna az ajtóig. Ennek ellenére hagytam magam elvinni addig.
Alighogy odaléptünk az öreg, zöldre festett ajtó elé, kinyújtottam a kezemet, hogy végig simítsak a kilincsen. A hideg fémen azonnal megismertem az öcsém által felvarázsolt mágia lágy lüktetését. Daniel nem volt erős varázsló, de kellően praktikusan gondolkodott ahhoz, hogy a legfinomabb mágiával óvja meg azt, ami a miénk. A zár a puszta érintésemtől kattant és az ajtó szinte magától feltárult.
Régen is pontosan így volt, amikor még dolgoztam. Igaz akkor nem vaksötétség fogadott odabentről, hanem a reggeli nap aranyló fénye… nem sok napot töltöttem itt, de a bájitalkonyha az egyszemélyes magánykuckómmá vált. Ezért is szakadt meg az itteni munkám. Unatkoztam, nem élveztem és hazavágytam Tengerszembe.
– Az ajtót csak az nyithatja ki, aki igazi O’Mara. – Tettem hozzá, hogy értse a lényeget. – És nem, itt nincsenek csapdák sem.
Tudtam, hogyha belépünk a szűk kis folyosón annak a végén ott vár majd a konyha. A hatalmas asztal, közepén a két üsttel és a különböző szárított alapanyagokat őrző komódokkal. Persze a nagy rendetlenségben üres üvegek, félig lejegyzett receptek is előfordulhattak.

Mr. O'Mara
2002. január 12.

Néha elgondolkodik, hogy a praktikusság helyett inkább ilyen területen kellett volna sajátkezűleg felépíteni egy házat. Valami kellemes, vadászkunyhó hangulatú, világtól elszeparált otthont a semmi közepén, ahol maximum az érintetlen hótakaró, a hegyek, lankás domboldalak és másodlagos védelmi vonalként körülölelő rengeteggel osztja meg mindennapjait. Ki tudja. Talán egy szép napon belefárad majd végleg a végeláthatatlan küzdelembe és valóban letelepszik mindentől és mindenkitől távol engedve, hogy semmiből jött és sehová tartó pillanatnyi vérvonala feloldódjon a fagyos vidéken úgy, ahogy azt a pillantása valahol régen már megtette.
A gondolat megérinti ezen a tájon még akkor is, ha vajmi kevés a lehetőség rá. Milton harcos jellem, háborúban nevelkedett és valószínűleg abba is fog belehalni egy mások számára végtelenül átlagos napon. Még az akadémiára járt, mikor volt szerencséje meghallgatni egy előadást Alastor Mordontól. Az auror már ott felhívta a figyelmüket, hogy ez messze nem nyugdíjas állás és a legtöbben nem érnek meg hosszú kort. Mindezt a maga nyers stílusában persze.
Értette Alastor szavait, de idő volt, míg valóban megérett benne azok valódi súlya. El kellett vesztenie hozzá a családját, hogy egyedül maradjon egészen és ne maradjon hátra más saját tetteiből, mint a hegtérkép a testén, melyen a mai napig vissza tudja követni az elmúlt több mint két évtizedet.
Amikor O'Mara beült az iskolapadba, ő joformán már testek között gázolt, hagyva hogy a diák naivitását végigmossa az első pánik savhatású, kegyetlen, sistergő és romboló hatása a nyers valósággal.
Azért van a mai napig életben, mert akkor is a háta mögé néz, amikor más ember felszabadultan nevet csupán. Alapszabály, hogy nem sétál be olyan helyre egyetlen szó nélkül, amelyet nem ismer. Hogy ezt a tény Elliot minek tartja, nem számít különösebben.
- Óh? Ezek szerint nem kapom meg a fele királyságot, mert megmentettem a Királylányt? Felettébb csalódott vagyok. - Milton tapasztaltabb annál, semmint hogy némi ficergés kibillentse a koncentrációból, a felderítővarázs előkúszik a pálcából ha tetszik, ha nem, de végül hagyja eltolni a kezét azon a ponton, amikor már úgyis mindegy.
- Azt hittem ez nem egy kalandregény. - Jegyzi meg egykedvűen, mert ugyan Elliot vitatkozhat, de ez egész konkrétan kimeríti a védőmágia alapköveinek fogalmát. Bár inkább az abszolút romantikus változatot, ha nem dezintegrálja némi tapizás azon az ajtón, amit egyébként nem tesz meg. Helyette úgy pozícionálja magukat, hogy Elliot valóban hozzáférjen a kilincshez. Talán saját bizalmatlansága az oka, de a két kutya szimatolva előre szalad. Nem. Ő sem gondolná, hogy különösebb csapdák lennének az épületben, de természetéből fakadóan is elővigyázatos fajata. Tisztában van vele, hogy O'Marát megpróbálták megölni, mi több. Úgy fest érzéke van valahogy mindig a legrosszabb helyen és időben felbukkanni.
Nem épp élettel összeegyeztethető szerencsesorozat.
- Milyen... romantikus. - Milton belép a kutyák után a folyosóra, rövid pálcaintéssel csalja életre az elvárható fényforrásokat, egyébként belöki maguk után az ajtót visszaadva az épület O'Maraközpontú integritását. Hosszú léptei gyorsan eljuttatják a konyhába, ahol a kutyák már most őrül tempóban szaglásznak a komódok körül, érzékeny orraiknak a bájitalkonyha bőségesen ad figyelemelterelést. Óh hát. Addig sem Elliottal foglalkoznak, hm?
Annyira nem lehet felhőtlen az öröm efelett, elvégre továbbra is az auror karjaiban van és a fickó egyelőre nem is úgy néz ki, mint akinek szándékában áll magára hagyni holmi bokros teendők miatt.
Hűvös pillantása gyorsan méri fel a terepet és végül a pulthoz lép, hogy oda tegye le a férfit ülve, fekve, ahogy tetszik. Ha nagyon kapálózik, akkor felőle aztán körbevonszolhatja magát összekaparva mindazt amire szüksége van, kérdéses néha mi sérti igazán az ember hiúságát.
- Hangulatos kis hely. - Nyilatkozik végül, ahogy ellép a férfitől és magába szívja úgy istenigazán az egymásba vegyülő, jellegzetes illatokat.
- Miért nem itt töltöd az idődet elbaszott csatornák és alvilági krimók helyett? - A kérdésnek nincs valódi éle, egyszerűen csak... érdekli. Nem mintha manapság kapna értelmes választ bárkitől is, látszólag mindenki politikusnak születik. A magafajta meg továbbtanul.
Milton nem rendelkezik különösebb gátlásokkal, vagy csak simán nem tiszteli a magánszféra fogalmát, mert kérdés nélkül körbenézelődik az üvegcsék, szabadon hagyott alapanyagok, félkész holmik között - bár ez utóbbiakat nem fogdossa össze kesztyűs kezével biztonsági okokból. Van elég pofátlan ahhoz is, hogy kinyisson egy-egy fiókot leellenőrizve azok tartalmát...
- Mit keresek? - A kérdés csak akkor hangzik el, ha O'Mara a pulton maradt és valóban szüksége is van arra a segítségre.

a nagy bumm


GM
2002. január 12.

outfit

what dosen’t kill me
better run

– Óh? Ezek szerint nem kapom meg a fele királyságot, mert megmentettem a Királylányt? Felettébb csalódott vagyok.
Sóhajtottam egyet. Talán a fájdalom miatt kicsit kezdtem elveszíteni a türelmemet, mindenesetre egyre jobban éreztem a lüktetést, hogy odabent akarok lenni az apotéka hátsórészének kellemesen ölelő sötétségében. Ez a hely biztonságosabb volt számomra, mint bármi más. Lis aligha tudott a létezéséről, ő nem ásta bele a mindennapjaimba annyira magát, mint apám. Nem nyomoztatott, csak támadott, mint egy felbosszantott kígyó. A kérdés csak akkor volt, mint próbál meg újra lecsapni.
– Ne bomolj, zöldszem, csak haladjunk – válaszoltam két ficergés között. Szívem szerint már is a talpaimra álltam volna. A lábaim voltak az egyetlenek, amiknek semmi bajuk nem volt nagyjából a testemen. Talán azért, mert a rám szakadt ajtó súlya jórészt a felső testemen ért… ez pedig marha nagy szerencse volt. A sérült combom nem bírt volna el újabb behatást.
Az érintésemre szokásos módon tárult fel az ajtó mögötti sötét folyosó. Most nem tört be az oldalsó ablakokon a kelő nap fénye, ahogy szokott… meglepő módon ez furcsa hiányérzetet keltett bennem. Ahhoz képest, hogy nem jártam itt egy ideje, szinte vágytam a megszokott dolgokat. Nem csak a fényeket, hanem a kávé illatot, azt a furcsa szúrós szagot, amit egy-két bájital okozott és persze Deant, ahogy szokásosan morogva köszönt. Valamikor, rövid időre, ez volt az életem.
– Milyen... romantikus. – Közölte Zöldszem Milton, ahogy a vérebeivel karöltve belépett velem a folyosóra. Szerencsére volt benne annyi sütni való, hogy a világításról gondoskodjon, az épület pedig gond nélkül szótfogadott neki. A gázlámpákban sorra lobbantak fel, így a konyhába érve nagyjából azonnal láthatóvá vált a pultként szolgáló, hatalmas asztal, rajta az üstökkel és a maradék alapanyagokkal. A komódok szinte várták, hogy valaki kinyissa őket, ám most csak a kutyák őrülten szimatoló orrait kapták meg. Alaposan lefoglalhatta az állatokat egy-két egzotikusabb növény meglehetősen erős szaga. Itt aztán minden volt és az ő érzékeny orraiknak ez maga volt a paradicsom.
Zöldszem megállt a pult mellett és feltett rá. Erőlködve helyezkedtem el úgy, hogy a lábaim lefelé lógva tudjam lóbálni. Úgy tűnt tényleg nincs bajuk, csak a szokásos lüktetést éreztem a combomban. Ellenben a bordáim szinte sikítottak a fájdalom nyomán, ahogy a karom és az ujjaim közül is néhány. Ha nem is törésről volt szó, hát éppen eléggé megzúzódott, hogy kellemetlenséget okozzon.
– Hangulatos kis hely.
Csak bólintottam. Ebben igaza volt… ez volt a nagybetűs otthon, na meg Dean háza a szomszédos faluban. Persze már egyiket sem élveztem olyan sűrűn. Nat nem várta el, hogy dolgozzak többé és a családi életem is egészen visszaesett. Nem tudtam úgy tartani a kis összejöveteleket, mint annak idején vele.
–  Miért nem itt töltöd az idődet elbaszott csatornák és alvilági krimók helyett? – kérdezte egyáltalán nem gúnyosan. Olyan volt, mintha simán csevegni akarnak, én meg azon kaptam magam, hogy választ akarok keresni rá. Nem tudom miért, talán mert volt közöttünk az a furcsa vibrálás, ami azt súgta: zöldszem valamennyire megbízható. Felőlem aztán lehetett auror, ha egyszer így volt. Mindig is az érzéseim irányítottak és nem a józan ész. Egy aurorral készültem ilyen mély témában cseverészni, ahelyett, hogy befogtam volna azt a kibaszott nagy pofámat, nem kavarva meg magam körül a szart még jobban.
– Mert nem akarom elveszíteni önmagamat. – Böktem ki az első gondolatot, ami a kérdés nyomán megfogalmazódott bennem. Közben a zsebemben lévő pálcáért nyúltam, hogy az egyetlen bögrébe kávét készítsek. Nem is tudom, az illata kellett, mert annyira ennek a helynek a része volt… meg szívesen iszogattam volna zöldszemmel egy pohárból.
Közben ő már nézelődni kezdett. Hát itt aztán semmi illegálisat nem találhatott, még az enyhén hangulatjavító bájitalaimat is szabadalmaztatták és engedélyezték… talán csak azt kis rózsaszín, édeskés illatú löttyöt nem, ami ott várakozott az egyik sarokban. A férfiasító és egy partidrog kellemes keveréke volt, ám nem annyira erős, mégis hatásos formában.
– Mit keresek? – kérdezte, én pedig kicsit fészkelődni kezdtem ott, ahová tett.
– A hátsó szekrényekhez menj – mutattam az asztal mögött álló vitrines bútordarabokra. – A jobb szélső baloldalán van egy kék és egy zöld fiolával teli polc, mindkettőből egy-egy darab kell. A kék erősít, a zöld pedig a sérüléseket gyógyítja… – magyaráztam és magamhoz lebegtettem a kávét. – Cserébe kapsz tőle megy jó feketét. – Mondtam és óvatosan, elfordulva a még mindig vadul szaglászó kutyáktól, az apró rózsaszín fiola tartalmát beletöltöttem az italba. Az illatát nem lehetet érezni, a kávé azonnal elnyomta és magába szívta, én pedig beleittam egy kortyot látszólag, hogy amikor megfordul, lássa, nem mérgeztem meg az gőzölgő folyadékot.
– De hagyj nekem is egy kortyot – nyújtottam felé aztán.

Mr. O'Mara
2002. január 12.

Bámulatos képessége, hogy egyszerre tud haladni és beszélni is, bár van benne annyi, hogy ezt már ne lője be a közösbe. A száján megránduló mosoly akár árulkodó is lehetne, de O'Marának jelenleg kisebb fájdalma is nagyobb annál feltehetően, semmint hogy mikroreakciókon függjön. Annyit ficereg a kezei között, hogy őszintén, tényleg ideje lenne lerakni. Nem mintha a pehelysúlyával különösebb gondot tudna okozni, de jobban preferálja, ha szabadon vannak a karjai.
A kutyák olyan lelkes fókusszal szaglásznak szét odabent mindent, hogy félő örökre ellopják az összes illatot. Egyszersmind el is tömíti az orrukat annyira, hogy komolyan veszítsenek a koncentrációkészségből tréning ide, vagy oda.
Milton nagy hiányossága (nézőpont kérdése), hogy egyszerűen nem pazarol energiát pótcselekvésekre. Mintha minden porcikája valami embertelen kontroll alatt lenne anélkül, hogy látszódna rajta bármiféle megterhelés. Az egész ember letisztult, nincs próbálkozás, helyezkedés, sem félrecsúszó mozdulatok, amiket az ember bárhogy is értékelhet. Ahogy lepakolja a pultra, az pusztán technikai jellegű cselekvés, még csak arra se veszi a fáradtságot, hogy megnézze magának különösebben. Érdektelen. Üres. És mégsem az. Nem húzható rá a muglik által oly elcsépelt gépiesség, mert valahogy mégis lefoglalja magát, figyelme felméri és megjegyzi a környezetét, stratégiai pozíciókat lát a tárgyak elhelyezkedésében, használható fegyvereket az eszközökben, gyorsan összecsapható bombagyanús kotyvalékokat az alapanyagok ismert magikémiájában. Valójában érdekli minden és végeredményben mégis mindentől... távol marad. Majdnem mindentől.
Felpillant a válaszra, néhány szívdobbanásig némán fürkészi azokat a túl ártatlannak ható vonásokat. Talán ezúttal valóban sikerült meglepnie az őszinte válasszal. Legalábbis úgy dönt, hogy az, annak hangulata ugyanis valamiképpen más fűszerű, mint ami egyébként a kommunikációjukra jellemző percnyi ismeretségük alapján. Biccent végül, mintha érthetné egyáltalán... és miért is ne tehetné? Csak egy pár perccel korábban merengett azon miért nem költözhet egy ilyen eldugott helyre soha, holott szíve szerint néha valóban megtenné. Saját házát a kutyákkal annak szánta, mégsincs soha igazán maradása odabent.
Nem túl valószínű, hogy szimplán színről bármi illegalitást találna a rózsaszín bájitalban, látott már Weasley kölyköket szerelmi bájitalt árulni holmi szabályból kibűvölt kiskapuk miatt. Sőt, látott ő már ennél sokkal durvább dolgokat is a legalitás szent nevében és nem. Még nincs istenből, hogy kézrátétellel meg tudja állapítani mi bújik egyes üvegcsékben.
Ettől függetlenül teljesen máshol szórakoztatja magát jelenleg, így a machináció első lépései nem tűnnek fel, a hiányérzetét pedig nem piszkálja meg az üvegcse hiánya egyetlen körbenézés után.
Pláne nem úgy, hogy már egészen másra koncentrál, elsétál az asztal mögé a célként megjelölt vitrines szekrényhez, kitárja az ajtókat szinkronban azzal, ahogy Elliot magyaráz. Teli polcok révén különösebben kutatnia sem kell, hamar megtalálja amit keres.
- Szükségtelen. - Szól reflexből a meghívásra, kiveszi a két fiolát és azért a biztonság kedvéért beforgatja őket a tenyerében leellenőrizve a címkét. - Ha jobban vagy, megyek vissza miután abszolút közreműködésedről téve tanúbizonyságot közölted, hogy nem láttál semmi furcsát. - Nyilván. A Szeszélyről beszélünk. Általában nem lát senki semmit, ha meg mégis, arról már az elején megy az ordítás. - Szerencséd volt egyébként, a hely többi része konkrét mészárszék.
Úgy fest több szempontból is mázlija van. A kutyák abszolút el vannak foglalva a szaglászással, Milton pedig eleget beszél ahhoz, hogy úgy simliskedjen Elliot a háttérben, ahogy nem szégyell. És látszólag nagyon kevés dolgot szégyell.
Visszafordul, csak hogy még végignézze az előadást a kávéval. Nincs különösebb értéke számára egészen addig, amíg felé nem nyújtja azt a bögrét. Halkan szusszan, még egy sóhajnak se illik be igazán, de kiveszi a kezéből, csak hogy a helyébe nyomhassa a két bájitalt.
A mozdulat lendületében ott van az ígéret, hogy az a bögre a pulton fog koppanni, de valamiért megáll benne, ahogy az illat eléri az orrát és felkúszik az agyába. Ami azt illeti... tényleg jól esne egy kávé. Hmh. Talán le kéne állnia a lével, ha már elvonása van tőle.
A bögrét leereszti a combja mellé, mordul valamit idegen nyelven, mire jóformán a semmiből ott terem egy kutya beleszaglászni a bögrébe.
- Semmi személyes. - Közli felpillantva O'Marára, hangjában még ott az orosz ukáz érdes fűszerének árnyéka.
És ismét csak mázlija van. Vagy annyira eltelt az állat az épület szagaitól, hogy képtelen már elkülöníteni a turpisságot, vagy egyszerűen csak épp elég szagtalan a kotyvalék ahhoz, hogy érzékelhetetlen legyen. Valószínűleg a két lehetőség bizonyos fokú keveréke inkább, de bárhogy is, az eb érdeklődését vesztve távozik.
- Haladjunk, Királylány. - Biccent az üvegcsék felé miközben valóban belekortyol abba a kávéba. Ő jó arc. Még van olyan kedves is, hogy meghagyja a felét a fickónak. - Szóval. Bármi említésre méltó? - A bögre halkan koppan a pulton és valószínűleg még csak fura íze sem volt, mert Milton nem reagál rá. Egyelőre. Nem mintha Elliotnak nem lenne meg minden lehetősége jelenleg szóval tartani épp elég időre ahhoz, hogy a drog elkezdjen felolvadni a vérében.
Csípőjét a pult oldalának dönti és karba fonja kezeit, amíg az ügyködést figyeli és a "szemtanú vallomását" hallgatja. Hiába gyors az átmenet, egyszerűen csak nem magakelleti magát arculcsapásként, hogy az ember azonnal tudja, mi történik vele. Alattomos fajta éppúgy, mint a gazdája.
Egy bizonyos pont után lényegtelen, hogy a hangja, vagy a mozdulatai vonják el a figyelmét. Mintha mindennek más fűszere lenne, amit csinál. Élesebbek a tónusok, életlenebb a környezet. Minden mozdulatnak különös jelentősége van és a bőrén zsibong anélkül, hogy hozzáérne. A hangja felcirógat a tarkóján, feltúr a tincsek közé és ettől végigfut a borzongás a nyakszirtjén annak ellenére, hogy idebent kimondottan kurvára meleg van.
Lehunyja a szemét egy nagyon hosszú pillanatra, fél kézzel kitámaszt az asztalon a csípője mellett. Megnyalja a száját, csak hogy a elakadjon benne a lélegzet a következő gondolattal.
Halkan hümmög.
A bögre érdes hanggal csúszik végig az asztalon az ujjai nyomán és mielőtt bárki kiejthetné a száján, hogy randidrog, lehúzza a másik felét is.
A következő mozdulat még ebben az állapotban is nagyon gyors. Egyik keze a férfi állkapcsára mar, a másik a pálcát fogó kezére. Nehéz menekülni a pózból, mert pont annyira emeli meg Elliot fejét, hogy attól a gerince felfüggeszkedjen arra a tartásra. Kimondottan fájdalmas a presszió, amit kifejt az állkapocsra kizárólag azért, hogy Elliot kénytelen legyen kinyitni a száját.
Annak az erőszakos csóknak nem feltétlenül egy célja van jelenleg, de az egészen biztos, hogy a kávé másik felét egy az egyben megkapja szájból-szájba. Állkapocsról keze a férfi ajkaira tapad, egyszerre fogja be az orrával, miközben egészen fölé tornyosul a pózban.
- Halálvágyad van, O'Mara? - A hang csendes, érdes, rekedt és egészen mély zöngéje van, vegyítve azzal az ezúttal valóban méregzöldnek ható, túl élénk pillantással, a kitágult pupillákkal. - Nyelj.

a nagy bumm


GM
2002. január 12.

outfit

what dosen’t kill me
better run

Én csak szórakozni akartam. Nem gondolkodtam következményeken, vagy erőszakon… talán azért, mert eddig minden ilyen jellegű próbálkozást kiiktattam. Egyszer-kétszer persze segítségem is volt, például amikor a Disznóorrú próbált molesztálni, de általában mindig magam oldottam meg az ilyesmit. Kikupálódtam 1998 ősze óta, lényegében egy új ember lettem s a külsőm szép lassan mindenféle alakoknak szemet szúrt.
Csak egy pillanatig figyeltem zöldszemre és a kutyáira. Aztán a fiolával és a kávéval voltam elfoglalva, hogy minden tökéletesen a helyére kerüljön. Csevegés helyett inkább teszteltem volna ezt a kiváló bájitalt, amit éppen csak összedobtam, mikor utoljára itt voltam. Akkor még Nat férje voltam… emlékszem, mennyire fel akartam dobni a házasságunkat és a bájital kiváló lehetőség volt erre. Azonban akkor nem volt időm tesztelni odahaza, mert összekaptunk, jött a válás és egy csomó minden, a kis fiola pedig itt maradt magányosan. És mire jó egy auror? Hát, persze, hogy játszani, O’Mara… A hang vihogni kezdett bennem, én azonban tartottam a természetes arckifejezést. Ha valamire, hát a színészi játékomra nem lehetett panasz.
– Ha jobban vagy, megyek vissza miután abszolút közreműködésedről téve tanúbizonyságot közölted, hogy nem láttál semmi furcsát. – Magyarázta, lényegében erre kaptam fel a fejemet, ahogy az üres üvegcsét a zsebembe rejtettem. – Szerencséd volt egyébként, a hely többi része konkrét mészárszék.
Nem válaszoltam, csak hümmögtem egyet, mint aki gondolkodik. Valójában csak készültem a mi kis kalandunk következő szakaszára és finoman az ajkaimhoz emeltem a bögrét. Éppen akkor fordult meg és úgy tűnhetett, mintha kortyolnék, valójában jó adag levegőt nyeltem.
Egy pillanat volt csupán, amíg úgy gondolta nem iszik, majd a gondolat befészkelte magát az agyába. Talán adta az érzelemmenteset, de a szemében egész sok dolog megcsillant. Hogy miért hívtam zöldszemnek? Nem csupán az átható színek miatt… hanem mert láttam benne fel-felragyogni valamit mélyről, amit el akart rejteni a világ elől. Ő is maszkot viselt, csak több réteget, mint az átlag emberek.
Mormogott valamit, a kutya mellette termett és beleszagolt a bögrébe. Vigyorogva figyeltem a jelentet, sejtve, hogy az állat ebben a környezetben alig, ha szagol ki bármit is a fekete löttyben, habár a kávé erős aromája alapból alkalmas volt mindenféle illatok semlegesítésére. Ez pedig könnyen megzavarhatta bármilyen teremtmény orrát.
–  Semmi személyes.
– Nyugi, zöldszem, elhasználtam az összes mérget szeptemberben… – Kacsintottam rá, majd széles vigyorral vártam a folytatást. Azt hihette szórakozom vagy csak nagy a szám, de valójában tényleg elhasználtam azt a cuccot, amit külföldről rendeltem. Néhány Rowle-on teszteltem a hatásukat, hátha megdöglik végre mind… és szabad lehetek. Az sem sikerült hibátlanul. Megint esztelenül rohantam a falnak, tervek és gondolkodás nélkül, akárcsak Zöldszem Milton esetében.
– Haladjunk, Királylány. – Mondta, így míg ő a kávéba kortyolt, én lehúztam a gyógyító italokat, amik szép lassan hatni is kezdtek. Éreztem az első fokozatot, szinte azonnal, amikor a fájdalom kezdett enyhülni és a kisebb törések lassan összeforrtak. – Szóval. Bármi említésre méltó?
Figyeltem, ahogy az ital fele a bögrében a pulton koppan. Nem baj, egyetlen korty is hatásos, de a fele… nos az egy ekkora medvét is hatalma alá kerít elég rendesen, mint Milton. Nagy emberekre lett tervezve, bár Forest azért méretesebb volt még mellette is.
– Semmi furcsát nem láttam. Disznóorrú Ted próbált velem flörtölni és még egy italt is küldött, amit nem fogadtam el… – válaszoltam, őszintén, hátha magyarázat közben nem gondolkodik tovább a poháron. A tekintetem visszavándorolt a vakítószínű szemekre.
– De a szokásos társaság volt. Unalmas bűnözők, akik fenyegetéssel keménykednek vagy éppen azt hiszik, csak mert valami fémes, már értékes is. – A hangom lágy volt, mintha ezzel is kínozni akarnám, ahogy beüt a bájital. De csak akkor nevettem fel egy pillanatra, mikor láttam megfeszülni. Mellettem támasztott meg az asztallapján, elakadt a lélegzetet.
Nem szóltam, folytattam a szövegelést: – Azért mentem a mosdóba, mert nem akartam, hogy Ted neki álljon taperolni esetleg, vagy nyilvánosan felkínálni ott mindenkinek… – Megint beleivott a kávéba. Azt hittem, nem esett le neki, hogy abban volt a cucc, így teljesen nyugodtan ücsörögtem ott tovább, várva, hogy kitörjön belőle valami állat.
Egy pillanat, annyi sem volt.
Megragadta az állkapcsomat, lefogta a pálcát szorongató kezemet. Könnyű dolga volt, mert hiába ellenkeztem és forrtak össze a csontjaim, jóval nagyobb és erősebb volt nálam. A hatalmas keze könnyedén szorította az állkapcsomat, ami aprónak tűnt a tenyeréhez képest. Elvigyorodtam, s hiába próbáltam elfordítani a fejemet, könnyedén ránthatott rajtam még egyet, a fájdalomra szétnyíltak az ajkaim, ő pedig az ajkaimra tapadt. Éreztem, ahogy félig kifolyik az ital a szám szegleténél, ám ez kevés volt ahhoz, hogy ne jusson belém is a szerből. Nem ijesztett meg, hiába tudtam, hogy az én testméretemnek még ennyi is veszélyesen nagy adag. Alig, hogy elhúzódott a tenyere a számra siklott, könnyen takarva el az orromat is a levegő útjától.
– Halálvágyad van, O’Mara? –És neked? – kérdeztem volna vissza, ám erre most nem volt lehetőség. Nem féltem, a drogok nem rettentettek meg, ahogy a légszomj sem… legfeljebb ledolgozom valakivel odahaza… ha egyáltalán hajlandó lenne segíteni ilyesmin. – Nyelj.
Reflexből nyeltem, gondolkodás nélkül. Ez egy parancsszó volt, amit nem először használtak. Ha elengedett, hátra dőltem a pulton, hogy levegőhöz kapjak. A fejem éppen csak nem ütközhetett így a legközelebbi üsthöz. Ha viszont még tartott, akkor csak hangosan kaptam levegőért. Szép lassan éreztem, ahogy hatni kezd, ahogy nem szimplán jó érzés, de lüktető, fájdalmas pánikként siklik végig a tagjaimon a túl nagy adag. Mégsem mutattam gyengeséget… csak elvigyorodtam.
– És most mi a terved velem? Megetetsz a kutyáiddal, mert zászlót állítottam... nem kizárt, hogy évek után? - pillantottam végig rajta.

Mr. O'Mara
2002. január 12.

Nagyjából millió plusz egy indokot lehetne felsorolni arra, Elliotnak miért NEM egy auroron kellene tesztelnie az exférjének bekutyult random házi kotyvalékokat. Rengeteg erre alkalmasabb jelentkezőt találhatna, kezdve mondjuk a saját háza cukormázas tájával, de természetesen az kell, ami legveszélyesebb.
Egy vigyor önmagában még semmit sem jelent, romokban állna a világ ha ennyi megkongatná odabent a vészharangot, habár innentől fogva esélyesen abban sem bízik majd, ha Elliot levegőt vesz. Tettek és következmények ugyebár, ámbátor... nem mintha nagyon lenne dolguk egymással. Ugye. Szerencsére tömött sorokban állnak a kollégák, akik hajlandók és képesek is megmenteni az őrült tolvajszarka seggét ingyen és bérmentve.
Vannak, akik a maszkokat azért viselik, hogy megvédjék magukat a külvilágtól. És vannak olyanok is, akiknek a maszk szörnypofán tapad és mindenkinek úgy kellemesebb, ha nem piszkálgatják azt neveletlen, enyves kis kezek.
- Óh? Ki volt a szerencsés? - Vonja fel a szemöldökét még csak véletlenül sem hagyva annyiban. O'Mara szereti fejjel levenni a falat, ő meg megkérdezni miért akkor is, ha az embernek más elképzelései vannak arról, mire illik rákérdezni az életben és mire nem. Ellenben elég könnyen veszi a témát ahhoz, hogy valószínűleg tényleg ne vegye komolyan. Talán.
- A fickó az utcáról. - Rakja össze gyorsan a lényeget Disznóorrú említésére, a "Ted" név ugyanis immár másodszor hangzik el O'Mara szájából. Annyira nem nehéz kirakni a kétlépéses puzzlet. A visszautasított italok témakör egyébként pont nem alkalmas arra, hogy kitörölje a fejéből a kávé tényét, de egyelőre valóban nem tűnik úgy, mintha különösebben utánagondolna.
Elég kiélezett jelenleg ahhoz a másik figyelmére, hogy ha a mandulavágású szemek fixírozzák, akkor meg is feleljen azoknak; pillantása feltalál az övébe és ettől, vagy épp a túl puhára hajlított hangtól önkéntelenül is megragad azok csapdájában. Van valami átkozottul vonzó abban a pillantásban, a hangjában, az egész jelenlétében, pedig őszintén... a túl fiatal, kölyökképű porcelánpofik történetesen nem tartoznak a preferenciájába. Ám az utóbbi időben meglehet olyan sokat járt a fejében, hogy már képtelen igazán elkülöníteni hol ér véget a munka és hol kezdődnek a saját...
Milyen értelmetlen gondolat. Személyisége gyerekkorától kezdve különválaszthatatlan a munkától, függetlenül attól hogy ez alatt épp a tanulás, a harc, vagy az aurorok napi teendői értendők. Talán egyetlen kivétellel. Mert volt valaha apa is, ugye? Nem jut el eddig a gondolatig, megrabolja tőle O'Mara végeláthatatlan szövegelése, amiből egy idő után kizárólag a kiugró szavak maradnak meg. Taperolás. Nyilvános felkínálás.
Az a hümmögés sok mindenbe gondol bele egyidőben és kizárólag a következő mozdulatsor és annak következményei jelentenek olyan opciót, ami mindent képes is kiszolgálni jelenleg.
Visszaemlékezve ez az a néhány pillanat, amit az áldozatok csak úgy említenek: "Minden olyan gyorsan történt". De Elliot nem viselkedik áldozatként, ugye? Az a vigyor nem arra születik, hogy ráébressze az aurort saját tetteire, nem. Úgy csinál, mint aki pontosan azt kapja, amit akar. Nem mond neki nemet.
Nem egy kis forgolódás fogja rábírni az eresztésre, durva mozdulattal rántja vissza a fejét pózba, csak hogy aztán szétfeszítse a férfi állkapcsát. Az a csók messze nem arra születik, hogy kényeztessen, nincs benne az égvilágon semmi finomság, szimplán csak azon a nyelven kommunikál, amit Elliot kikövetelt magának.
A kimerevített pillanatban nem ereszti akkor sem, amikor valóban hallja nyelni, pár hosszú szívdobbanás erejéig még megtartja a pózt, szemei összeszűkülnek mintha csak értette volna a néma kérdést. Olyan hirtelen enged el, ahogy korábban állkapocsra fogott, ujjai lüktető nyomot hagynak maguk után és nehéz eldönteni, ez szintíszta fájdalom csupán, vagy a szer túlértékeli az elvesztett kontaktot.
Valahol elszedte a férfi kezéből a pálcát. Fel sem tűnt.
- Incarcerandus. - Szól a varázslat válaszként a kérdésre és bár a hangja túl mélyen ül, ő pedig a mágiájával együtt inkább az előtte fekvő testbe temetkezne, ez még nem jelenti, hogy ne engedelmeskedne neki. Pláne, mert valamilyen kifacsart módon szinkronizál a saját vágyaival.
Kitámaszt a pulton a férfi csípőjének jobb és bal oldalán, lenyalja a szájáról a bájital maradékát, amíg végignézi a pontról-pontra végigkúszó kötelek útját. Lehet küzdeni ellenük, de őszintén - túl gyors a kötelek zizegése, erőszakosan reagálnak bármilyen esetleges szabadulásra vágyó gondolatra és nagyon. Nagyon távol áll a normál kötözéstől.
- Hmh. - Kommentálja a látványt, ahogy a kötés hátracsavarja a férfi kezeit, felkényszeríti a pultra a lábait és a bokáit, lábszárát a combjához kötözik, nos... nem feltétlenül erre a végkimenetelre számított, de kétség kívül eléri az ingerküszöbét.
- Mondd... O'Mara. - Ujjai belemarkolnak a mellkason összefutó béklyókba, határozott mozdulattal rántja maga felé, hogy végicsúszva az asztalon az ágyékának ütközzön. Felmordul az érzéstől, egy pillanatra lehunyja a szemeit, amíg erőt vesz magán. Mostanra épp eléggé elködösítette az elméjét ahhoz, hogy esélye se legyen épkézláb varázslatokat kivitelezni. El kellett volna hoppanálni a legelső pillanatban, amikor feltűnt, hogy valami nincs rendben, ám...
- Mégis... mi volt az elgondolás, hm? Az agyad melyik kis elborult szegletében döntöttél úgy, hogy ez egy kurvajó ötlet? - Eléggé fölé hajol ahhoz, hogy a Elliot érezze magán a súlyát, ahogy azt a nyilvánvaló tényt is, hogy igen. Elég hosszú és kőkemény indokai vannak arra, miért zabáltathatná fel a kutyákkal.
- Mégis mit gondolált? Hülyére leszel baszva, Királylány. Vagy itthagylak kiszenvedni a saját kotyvalékodtól. Még nem döntöttem el, melyik a csábítóbb. - Nem, kifejezetten nincs rá jó hatással a drog, pláne mert épp elég tónusos indulattal keveredik jelenleg. És ebben a percben már egyáltalán nincs jelentősége annak, hogy egy örökkévalóságnyi öt perccel ezelőtt ennél még voltak sokkal fontosabb tervei is vele.

a nagy bumm


GM
2002. január 12.

outfit

what dosen’t kill me
better run

– Óh? Ki volt a szerencsés? – jött a kérdés azonnal, ahogy méregre került a szó. Hát csak kibújt belőled az auror… – néztem végig rajta és sejtelmes mosolyra húztam a számat. Ha azt hitte, hogy komolyan neveket fogok felsorolni, hát azt nagyon benézte… bár volt egy jelentés bizonyára arról, hogy megőrültem és azért végeztem ki egy halom Rowle-t. Kétlem, hogy apám máshogy el tudta volna tusolni a mérgezést.
Nem reagáltam, inkább az Édes Mérgek falai között történtekre tértem át. Szépen elnyújtottam a történetet, figyeltem a szavak formázására, hogy egészen tökéletesen csengjenek. Már tudtam, hogy a hang fegyver, pont olyan csábító tud lenni, mint egy pillantás vagy egy véletlenszerűnek ható, érzéki mozdulat, ahogy azok szépen kisiklanak az ember puhán mozgó ajkain. Csakhogy én nem csábítottam, nem tehettem meg egész egyszerűen Aiden miatt… ez szimpla szórakozás volt, na meg kíváncsiság. Élveztem, hogy én irányítom a szálakat, hogy zöldszemet és a kutyusait is ilyen könnyen mozgatom úgy, ahogyan nekem tetszik. Hogy mi volt a cél? Kihozni belőle valamit, ami egész egyszerűen nem ez a hideg valami, aminek mutatja magát… a maszk alatti valamit akartam látni.
Nem ellenkeztem, mikor a számba juttatta a bájital maradékát. Hiába tudtam, hogy túl sok s hogy az én testemre éppen emiatt egészen más fajta hatást fog gyakorolni. Az ő hatalmas méretei, izmai könnyen felvették a szer felének erejét… de az enyém vézna volt, talán ötvenhat kiló, ha lehettem a nagyjából százhetvennyolc centimhez. Kevés volt ez, hogy ekkora adagot fel tudjon venni.
Szinte azonnal éreztem a hatását. Odalent éppen csak bizsergett valami, de az elmém szép lassan egyre ködösebb lett. Furcsa, szürkés fényben úszott körülöttem a apotéka. Nem láttam tisztán, a szokásos árnyak jelenetek meg, régi ismerősként. Egy pillanatra megfeszült a testem. Hallottam ugyan zöldszemet varázsolni, éreztem, ahogy a kötél rám tekeredik, de mintha mégis kiesett volna a pillanat.
– Hmh. – Erre a kis hangra kaptam fel a fejemet, éreztem meg, hogy milyen közel is van. Zöldszem… még a keresztnevét sem tudom s már a combjaim közé próbálja fészkelni magát. Éreztem a teste melegét, ami furcsa volt. Ilyen nagydarab fazon ezer éve nem magasodott főlém.
– Mondd... O'Mara. – Felrángatott, úgy, hogy még jobban összeérjünk. Még nem volt szívem letörni a próbálkozásait… olyan kis aranyos volt, ahogy beleélte magát a morcos auror szerepébe. Minden erőmet be kellett vetnem, hogy visszatartsam a vigyorgást. Csak egyenesen a szemeibe néztem, még ha a köd nem is engedte igazán láttatni a méregzöld pillantást.
– Mégis... mi volt az elgondolás, hm? Az agyad melyik kis elborult szegletében döntöttél úgy, hogy ez egy kurvajó ötlet?
A kérdésre annyira fölém hajolt, hogy éreztem, mennyire hatásos is volt a szer. Ezek szerint az arányok tökéletesen megfeleltek egy termetesebb férfi számára. Nem bírtam ki, hogy ne szakadjon ki belőlem a vigyorgás.
– Amikor rájöttem, hogy ideje kihúzni a karót a seggedből… és nézd, még az is kiderült, hogy működik a szerszámod…– válaszoltam szenvtelenül és végig nyaltam az ajkaimon. Próbáltam nem tudomást venni a szerek okozta zsibbadtságról, ami egyre jobban magáévá tette az agyamat. Nem veszíthettem el a józan eszemet, félő volt, hogy akkor ez az egész túl megy egy olyan határon, amit Aiden nem bocsátana meg.
– Mégis mit gondolált? Hülyére leszel baszva, Királylány. Vagy itthagylak kiszenvedni a saját kotyvalékodtól. Még nem döntöttem el, melyik a csábítóbb.
A drog egészen más oldalát mutatta meg. Nem volt hideg és kiszámítható. Ez az oldala inkább tűnt veszélyesnek és ez kibaszottul szórakoztató volt. Visszanyertem a nyugalmamat, lenyelve az indulatokat.
– Bocsi, zöldszem, de foglalt vagyok. A hátsóm finoman szólva is elkelt. – Leheltem felé a szavakat, fel sem fogva, hogy így megkötözve, konkrétan bármit megtehet velem és még védekezni sem tudok. Nem számított, egyelőre élveztem a műsort és ez mindennél fontosabb volt.
 

Mr. O'Mara
2002. január 12.
16+

Ugyan már. Sosem volt más, mint auror, ez az elutasíthatatlan tény létezésének eleje, közepe és vége. Az, hogy egyes pontokon bizonyos emberek egészen máshogy definiálnak bizonyos auror-ideákat, már teljesen más kérdés. Milton az etalon, minden ettől eltérő olcsó hamisítvány néhány ritka kivételt leszámítva. Szerinte. Az a nagy helyzet azonban, hogy az arroganciája történetesen nem alaptalan. Már amikor nem piti tolvajok rabolják meg a józanságától egy kis szórakozás kedvéért.
Vajon ha szórakozásból és kíváncsiságból meghúzatja magát, az problémának minősül? Mert igen. Jelenleg valóban úgy mozgathatja, ahogy neki tetszik, amíg az a mozgás a testében történik, félreérthetetlen ritmikával, mélységgel és keménységgel igen. Úgy mozog neki, ahogy csak tetszik.
Nem elég összeszedett ahhoz, hogy érzékelje a másik kihagyó pillanatait, vagy valós állapotát, holott valahol mélyen tisztában van a ténnyel, hogy ami rá ilyen hatással van, az Elliotnak súlyos dózis. Ebben szép meghalni, O'Mara. Szexdrog-túladagolásban egy auror farkán. Hogy nem foglalkozik a háttérben lapuló információval, színtisztán annak köszönhető, hogy nem kap elegendő ingert a témában, szexuálisan viszont túl sokat is.
Az a vigyorgás nem feltétlenül a kedvesebbik felét simogatja, a zöld szemek szinte izzanak, mintha túl forró lenne belülről. És az is.
Oldalra hajtja a fejét, szája félmosolyra rándul, pillantása menthetetlenül fixálódik azon a nyelvjátékon. Kis szemétláda.
- Nem is tudom, O'Mara. - Szabad kezének ujjai pálcástul marnak bele a sötét hajszálakba, erősen megszorulnak közöttük, ahogy oldalra kényszeríti a férfi fejét. - A magadfajtánál jobb biztosra menni, hm? - Olyan mélyen hajol rá, hogy jóformán fekszik rajta, a szája fül alatt simogat minden szóval. - Ha belédverem az információt, a következő alkalomra valószínűleg tényleg megjegyzed. - A hangja ezúttal szinte lágy, amennyire az érdes hanggal ez lehetséges, magába szívja az illatát amíg beszél és valahol a "foglalt vagyok" szinkronján harap bele a férfi nyakába. Elég durván ahhoz, hogy vér gyűljön a bőr alatt és meghagyja rajta saját tulajdonjelzését a másik kollégának.
- Nagyszerű. Akkor ez itt most lényegesen szórakoztatóbb lesz. - Ereszti a férfi haját és felegyenesedik róla, ujjai beakadnak a nadrág derekába és a következő mozdulattal egyszerűen csak végigtépi rajta. Nem. Nem abból a fából faragták, akit különösebben meghat a hősszerelmes előadás, ellenben a döntés automatikusan megszületik.
Nyilvánvalóan azt választja, amelyik pillanatnyilag a legtöbbet árt.
Ezen a ponton jelenleg az sem érdekli különösebben, milyen állapotban van egész pontosan Elliot, a létezése letisztul egyetlen állatias vágyra, ahogy megoldja a nadrágját. A béklyókba kötött férfinak nem sok választása maradt.

a nagy bumm


GM
2002. január 12.

outfit

what dosen’t kill me
better run

Ahogy a játék egyre inkább veszélybe hajlott, én úgy kezdtem el élvezni még jobban. Tetszett, ahogy zöldszem akar, nem azért mert fene jó pasi volna… bár amúgy az volt, történetesen éppen az esetem, meglehet éppen ezért töltött el akkora örömmel, hogy ahelyett, hogy elhúzott volna a francba, amint zászlót állítottam neki, itt maradt. Már szinte kellemetlen volt a gondolat, hogy hamarosan el kell utasítanom vagy így, vagy úgy… mindenesetre egy részem remélte, hogy még azelőtt elsülne, hogy bármilyen módon hozzám próbálna érni.
– Nem is tudom, O'Mara. – Éreztem, ahogy az ujjai belemartak a tincseim közé. Olyan erősen martak bele, hogy könnyedén irányíthatott a neki megfelelő módon. Nekem még sem növekedett meg a félelem érzetem. Valahogy úgy gondoltam, hogy ez most így van rendjén. – A magadfajtánál jobb biztosra menni, hm?
Az ajkai a nyakamnál jártak. Nagyon nem volt jó helyen, mert éreztem a belőle áradó meleget, annyira hogy a szertől mindinkább zsibbadóra váltó elmémre újabb ködréteg szállt. Minden szürke volt, szürke és pontonként, ahol felbukkantak az engem üldöző sötét alakok, fekete. Visszakerültem a saját világomba remegve, reszketve, a vágy egy csepp szikrája azért dolgozott bennem… ennyire maradt meg a szer eredeti hatásából. Azonban más részeimen sokkal hevesebben csapott le. Nem csak az agyam tompult el. Tudtam, hogyha nem lennék megkötözve, akkor is elszállt volna minden erőm… talán megemelni sem tudtam volna a karomat.
A szívem olyan vadul kalapált, hogy éreztem az ereimben, a végtagjaimban. Fájt a mellkasom, a gyomrom kavargott… a szédülés pedig még erősebben tört rám. Ha zöldszem keménység nem simult volna hozzám, talán elvesztettem volna az eszméletemet is. Az egész testem megremegett egyetlen erősebb hullám alatt. Lehet, Milton azt hitte, éppen attól reszketek, mennyire kívánom. Hülyeség lett volna tagadni, mert ez tény volt – még ha küzdöttem is ellene –, de ennek nem volt köze a testem reakciójához.
– Ha belédverem az információt, a következő alkalomra valószínűleg tényleg megjegyzed.
Nagyjából sejthető volt, hogy mit ért beleverés alatt… ezért is láttam jobbnak közölni, hogy foglalt vagyok. A szer hatására valami állatias ösztön szakad fel benne és éppen ezzel egyidőben mart bele a nyakamba a fogaival. Éles volt, fájdalmas, annyira, hogy egy pillanatra kitisztult a tudatom. Átfutott az agyamon, hogy talán el tudom tűntetni… talán eléggé nyom nélkül ahhoz hogy emiatt otthon ne kelljen magyarázkodnom.
– Zöldszem… – suttogtam, figyelmeztetőként, hogy álljon le.
– Nagyszerű. Akkor ez itt most lényegesen szórakoztatóbb lesz. – Folytatta, ahogy elengedte a hajam és szép lassan felegyenesedett. Olyan könnyedén tépte el a nadrágomat, mintha csak papírból volna. Csupán egy reccsenés jelezte a tettét. Végig néztem volna, ahogy letolja a nadrágját… mert hát a bámészkodásért még senki sem került bajba, csakhogy a testem egyre jobban harcolt a szerrel, amit a számba tuszkolt.
Egyre hangosabbn hörögve kapkodtam befelé a levegőt. A szívem mind vadabbul kalapált… ki fog szakadni a helyéről… – motyogta bennem szinte erőtlenül a hang, mintha a drogtúladagolás le tudná győzni.
– Foglalt… vagyok… – nyöszörögtem, félig már elveszítve az eszméletemet. Ez persze még nem tűnhetett bajnak, hiszen nem sok változást mutattam kívülről. Talán csak a hangom vált egyre halkabbá. Valamit még magyaráztam, de érthetetlenül és magam sem voltam benne biztos, mi lehet az.
Erőszakoskodnom kellett magammal, hogy nyitva tartsam a szemem. Azonban már csak egyetlen pillanatig bírtam, mielőtt elmerültem a sötétségbe… nem volt semmi, csak a szívem vad lüktetése….

Mr. O'Mara
2002. január 12.
16+

Ha valamiben Gabriel Milton pokolian erős, akkor az az önkontroll. Akár az elméjéről legyen szó, akár a testéről, kegyetlen kézzel és szorosan fogja a gyeplőt. Ezért nem képes lényegi hatást gyakorolni rá egy kósza simogatás, egy csábos pillantás, hang, avagy a Kísértés maga, aki ma úgy döntött belecsimpaszkodik abba a bizonyos gyeplőbe.
Csakhogy a helyzet soha nem ilyen egyszerű, ugye? Alapvető jellemén a bajital nem változtat, pusztán lenyúzza róla azokat a határokat és szabályrendszereket, melyeket maga állított fel - mások védelmében. O'Mara kihozza belőle az állatot és kénytelen lesz felelősséget vállalni érte, mert nem. Ha elélvez, akkor azt a test kihasznált mélyén teszi, mert még ilyen állapotban sem lő a semmire.
Nagyon nincs jó helyen. Ezzel mindketten abszolút egyetérthetnének. Nem segít, hogy magába szívja az illatát, míg az teljesen eluralja belülről és ködöt von az agyára ellehetetlenítve olyan jelentéktelen gondolatok, mint hogy miért nem kefélünk a célponttal. A férfi tehetetlensége, a remegés, a szív vad sámándobja az övé. Érte van. Teljesen mindegy jelenleg, mi váltja ki igazán Elliotból, hogy a szer a rosszabbik oldalát mutatja meg a vérét mérgezve, nincs jelentősége. Az övé. Éppúgy, mint a kristálytisztán kivehető fognyom is a nyakán.
Attól a becenévtől, a suttogástól, de inkább a kettő keverékétől megfeszül a farka. Felmordul rá válaszként, ahogy nekidörgöli magát, nyilvánvalóan pontosan annyi hatása van a figyelmeztetésnek, amennyi elvárható: semmi.
Nincs több türelme várni rá. Indoka sincs, miért tegye, vagy inkább. Miért ne tegye meg vele azt, ami csak tetszik itt helyben, lehetőleg sokszor egymás után minden létező, vagy még nem létező pózban, amíg O'Mara arra sem emlékszik majd, hogy valaha volt rajta kívül bárki más.
A nyöszörgésre csak nevet, mély hangja felkaparja magát a falakra. Hozzányomja magát a lemeztelenített testhez, feszes tagja az ölében siklik, ahogy hirtelen ötlettől vezérelve és a béklyóknál fogva felrántja ülésbe.
- Ezen sokkal. Sokkal előbb kellett volna. Gondolkodnod. - A hangja szenvtelen, érzelemmentes és hideg annak ellenére, hogy a szemekben tombol a csillapíthatatlan forróság. Eléggé ahhoz, hogy csodával határos legyen egyáltalán, amikor feltűnik neki, hogy a másik már... nincs magánál.
A jelenet kimerevedik egy szívdobbanásra, amíg mozdulatlanul bámulja a férfi arcát. Aztán szabad keze rámar a nyakára, hogy ellenőrizze a pulzusát.
Hirtelen engedi el a férfit, hagyva hogy az visszahulljon az asztalra mindenféle segítség nélkül. A bájitalkonyhát feltölti egy nagyon hosszú, sziszegős, irritált káromkodás orosz nyelven.
Meg kéne basznia és itthagyni a picsába, rábízva a saját elbaszott "bármit kibírok" mentalitására. Talán belehalna.
Nem érdekli, hogy belehalna.
Nem ez volt a terv.
Nem mintha számítana?
Kurva életbe O'Mara.
Konkrét fizikai kínzást jelent hátralépni tőle. Majdnem annyit, mint visszahúzni a nadrágot. Ebben a pillanatban komolyan képes lenne megölni ezért. Eljátszik a gondolattal. Hosszan. Keményen.
Végigsimít saját magán, amíg hajszolja ezt a képet és a mozdulat valahol megáll a kabát egyik belső zsebében. Az ujjai közé csúszó üvegcséről hüvelykujjal löki ki a dugót, mély lélegzetet vesz, mielőtt egy húzásra lenyelné a halványkék bájitalt.

- Elliot. - A hangja parancsolóan zeng a koponya falai között, eléggé ahhoz, hogy rákényszerítse arra Elliotot, hogy kinyissa a szemét. A zöld pillantás a feje felett lebeg, nagyjából az egyetlen dolog, ami kirstálytisztán kirajzolódik a ködös világban. A szemek és a hangja, ami mintha még mindig a fejében szólna.
- Hol az ellenszer? - Nem ad esélyt küzdelemre és nem enged tévútra csúszni. Az állapotával inkompatibilis, intrikált, komplex mágiát használ, ami a legilimencia egy rendkívül megterhelő formája. Még csak kimondania sem kell. Elég ha gondol rá.
Az asztal túloldalán áll, a férfi fejénél, pálcája és bal keze a halántéka egyik és másik oldalán, az energia kékesfehér fénnyel mozog közöttük. Nagyon. Nagyon sok mindent kiszedhetne belőle ebben az állapotban, ám... nem teszi meg. Arra az egyetlen információra fókuszál addig, amíg még bírja az adrenalinlökettel, amit saját bájitala biztosít neki és ami ebben a tempóban, ilyen kihasználtság mellett és a droggal keveredve kifejezetten gyilkolja őrült tempót diktáló szívét.

a nagy bumm


GM
2002. január 12.

outfit

what dosen’t kill me
better run

Sötétség. Milyen biztonságos volt, ahogy körbe ölelt és nem volt semmi csak én és a zsibbadás, meg a szívem heves ritmusának tompa visszhangja. Tökéletesen megtöltötte a körülöttem lévő semmit… hogy mennyire vágytam erre. Régóta hiányzott a nyugalom, a csend, az a béke, amit az ember életében még alvásközben is aligha kaphat meg. Engedd el magad, O’Mara… fogadd be a sötétet – a hang csak suttogott, bele-beleveszve a semmibe. Bele tudtam volna kapaszkodni ebbe a sötétségbe, hiába éreztem valami tompa fájdalmat, nem is tudom melyik részemnél. A valóság már nem számított, csak ez… ez a sötét, büdös nagy semmi.
– Elliot. – A nevem hangzott el, ismerős, morgós tónusban.
Nem akarom… nagyon nem akarom… Tudatom minden apró részecskéje ellenkezett az ellen, hogy felkeltsenek. Vágytam a békét, ami egy pillanatra szállt rám, amiben meg tudtam nyugodni. Talán azért, mert végesnek tűnt. Sejtettem, hogy ez sem tart örökké… túl tökéletes volt.
A szemeim kinyíltak talán, nem tudtam biztosan, mert csak egy zöld szempárt láttam, semmi mást. A többi dolog ködösnek és furcsának tűnt, mintha egy álomba csöppentem volna. A szemek nem Nathoz tartoztak, pedig a hang alapján azonnal rá gondoltam. Csak néhány pillanattal később esett le, hogy bár a hangja mélysége megegyezett, mégsem volt egészen ugyanolyan. Ez reszelősebb volt, durvább… nem az, amelyik az ágyban összebújva könyveket és verseket olvasott fel nekem, mint valami gyereknek.
Nem. Ez zöldszem. A megállapítás könnyen érkezett, mintha ez is olyan természetesen lenne, mint belelebegni ebbe a hatalmas semmibe.
– Hol az ellenszer?
Ellenszer. Fogalmam sem volt, mire gondol… nem emlékeztem arra sem, ami történt. Erre is kellett még egy pillanat, mire felfogtam, hogy megitattam vele azt a bájitalt, aztán ő az én számba kényszerített egy adagot. Rosszul lettem. Csakhogy az ilyen bájitaloknak nem igazán volt ellenszere. Mérgezés… O’Mara… gondolkodj! A hang erőszakosan tört fel bennem, sejtetve, hogy ez megint egy olyan helyzet, amit túl kell élnünk.
Nem éreztem az adrenalin szokásos lüktetését a testemben. Talán túl gyenge volt minden tagom a szer mennyisége okozta mérgezés miatt. Egyre jobban terjedt, egyre jobban zsibbadtam el, mintha nem is tartoznék ehhez a világhoz többé. A gondolkodás olyan kín volt, amit eddig nem tapasztaltam.
Bezorá… bal szélső komód… jobb felső… Szavak, egyszerű szavak voltak egymás után, amik nem tudtak mondattá formálodni. Persze zöldszem könnyen rátalálhatott a bezoárokra. Dean mindig ugyan oda tette, hiszen szerette a rendet és megvolt a saját rendszere erre. Ha az ember belépett erre a részre a hátsó ajtótól pontosan a baloldali komód jobb fiókjában megtalálhatta a bezoárokat.
Hamarosan megéreztem a számba tuszkolt követ, ami vadul szívta magába a mérgezést. Pohanyossá vált, s szép lassan el is veszett, ahogy megszívta magát a az anyaggal, én pedig hörögve, de magamhoz tértem. Tompa fájdalom ült meg a fejemben, még mindig vadul kapkodtam a levegőt. Ajkaim résnyire nyíltak, hogy még több oxigént vehessek magamhoz. Csak a tekintetem bámulta hosszú ideig meredten a plafont. Félig meghaltam egy pillanattal korábban, most pedig szinte sokkolva csapódott vissza belém az élet végig szántva az egész testemen.
– Merlin szaros segge… – Hosszan sóhajtottam kifelé a szavakat, egyelőre nem keresve a tekintetemmel zöldszem zöld szemeit…

Mr. O'Mara
2002. január 12.
16+

Tökéletes ellenpólusai egymásnak jelenleg. Az a végtelen nyugalom, ami Ellioton uralkodik hideg békével, éles ellentétben áll az auror testét kínzó őrjítő forrósággal, a szív veszett ritmusával, a vággyal, ami pillanatnyilag egyetlen pontra összpontosul; az asztalon fekvő férfira. Semmit sem akar annyira, mint beletemetni magát. Belelökni minden maximumra csavart, lehetetlen, jóformán fájdalmas frusztrációt a testébe, azzal sem törődve, ha szétszakítja közben.
Ha kínvallatnák, se tudná megmondani, miért nem ez történik. Hogy mi állítja meg egyáltalán és miért bírja rá az ájult férfi látványa, hogy saját bájitalt keverjen a belé injektált droghoz, ami nagyjából csak mindennek mond ellent, amit valaha tanult az akadémián. Vagy az életben.
Elliot O'Mara nem ér annyit, hogy a saját életét kockáztassa érte. Nem több egy hazug, alattomos, túlságosan is sikamlós bűnözőnél, akit jóformán képtelenség csapdába ejteni. Ha hagyná meghalni, a világ egy jobb hely lenne.
De nem az övé.
Az, hogy saját bájitala képes ideig-óráig észnél tartani, még nem jelenti, hogy nem kínozza meg. Embertelen önfegyelemre van szüksége, hogy értelmesen megfogalmazza egyáltalán amit akar. Tőmondatokban beszélni könnyebb. Minél kevesebbet, éppen csak annyit adva, amennyivel bebikázhatja a férfi gondolatait. Abban a pillanatban, hogy Elliot vizualizálja maga előtt a bezoárkövek tényét, a lokációt, azonnal ereszti.
Szitkozódik. Még ha ellenszer lenne. Bármi, amivel képes semlegesíteni ezt saját magában is. Miért nem lepődik meg egyáltalán, hogy a legminimálisabb elővigyázatosságot sem képes megtenni, hm? Leginkább mert nem gondolkodik jelenleg, kihívást jelent eljutni "A"-ból "B"-be és közben nem lenyúzni magáról minden átkozott ruhát, ami a puszta súrlódással is az őrületbe kergeti. Valahogy eltalál a szekrényhez. Valahogy megszerzi azt a követ is, bár a felfokozott állapotban minden túl gyorsnak tűnik és kétszer is rá kell pillantania, hogy biztos jót fogott-e meg.
Már fölé hajolva feszíti szét a száját és nyomja bele a követ. Fél kézzel felnyomja alulról az állkapcsát, hogy ne hulljon ki belőle és bámulatos önfegyelemmel marad is meg ott, nem elkalandozva és megadva magát a gondolatoknak...
A köhögést hallva csúszik lejjebb a keze, kitapintja nyakon a pulzusát, a másodpercek iszonyatos lassúsággal telnek és ahogy végre meghallja a hangját, összerezzen.
- O'Mara? - Pillantása beúszik a mandulavágású szemek fölé nem sok esélyt adva arra, hogy nyugodalmasan bámulhassa azt a plafont, mint aki jól végezte dolgát. Állkapcsa megfeszül, ahogy találkozik a pillantásuk, még legilimencia sem kell, hogy abszolút nyilvánvaló legyen a gondolat, ami pontosan ott tart, ahol egy perccel korábban Elliot beájult.
- Nagyon őszintén? - Forró lélegzete szinte sistereg a levegőben, többféle indulat csavarodik fel benne és a megvillanó kés kifejezetten arra enged következtetni, hogy ezúttal meg is adja magát neki.
- Baszódj meg. - Az éles fájdalom Elliot felkarjára érkezik, ahogy gyors mozdulattal megvágja egy hosszan nyúló felületi sérülés kedvéért. Épp annyit ken magára, hogy befedje vele a tenyerét, aztán ledobja mellé az asztalra az immár véres kést és a pálcát - tisztes távolságban.
Jobb meggyőződése ellenére indul meg a folyosón, a kutyák pedig loholva követik. A kilincset véres kezével nyomja le és engedi ki magát a szabadba teljes mértékig ignorálva bármit, ami esetleg mondanivalóként fennakadt a bájitalkonyha falai között.
- Marad. - Reccsen rá a kutyákra, akik le is ülnek a ház falánál. Sötét pillantásaik felfüggeszkednek gazdájuk alakján, ahogy meghajlik körülötte a tér és egyszerűen eltűnik a szemeik elől. Az egyikük halkan nyüsszen, ahogy leteszi a fejét a földre, a tiszta levegőn visszatérő szimata már felfogja, hogy a hátramaradt vércseppek nem Elliottól, hanem Miltontól származnak.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!