Varázstárgyak okozta balesetek - Földszint

Üstrobbanás, pálcavisszasülés, seprűs karambol stb... Az efféle bajok, s az ezek miatt keletkezett bajok kezelése, orvoslása történik itt.

TISZTELT PÁCIENSEINK, LÁTOGATÓINK!
A MÁGIKUS SZESZÉLY MEGJELENÉSE ÓTA TÖBB ALKALOMMAL AKADOZOTT
AZ ELLÁTÁS. ENNEK KAPCSÁN KÉRJÜK SZÍVES TÜRELMÜKET ÉS MEGÉRTÉSÜKET!
MEDIMÁGUSAINK MINDENT MEGTESZNEK BIZTONSÁGUK ÉRDEKÉBEN (még ha véletlenül
meg is mérgezik egy összekeveredett bájitallal.)

NEM ENGEDLEK EL

outfit

Ez nem lehet igaz... NEM LEHET IGAZ!
A kezeim remegnek, azt se tudom mit fogjak meg, hogy mire lehet szükségem nekem, vagy épp neki. Csak kapkodok összevissza, elrendezve pár dolgot, mintha az segítene most a helyzeten. De nem segít. Egy pillanatra megállok és remegő kezemet az arcom elé emelem, miközben hallgatom Ada elmulaszthatatlan hisztijét. Szóval ez volt a baj… Ismerem fel, mert úgy tűnik kislányom megérzi az ilyen helyzeteket. Nem is értem miért voltam eddig olyan nyugodt, holott ő szemmel láthatóan, önkéntelenül is mondani akart valamit. Táskámba bedobok egy halom bájitalt, nem mintha a Mungó nem lenne tömve velük… Aztán, magam sem tudom miért, de egy halom galleont is melléjük dobok. Jó nagy halmot. Ha kell mindenért fizetek, vagy ha kell, mindenkit lefizetek. Ez az egész valami hihetetlen. Miért mi? Már megint miért mi?
Fakadok ki. Miközben érzem, hogy egy könnycsepp hullik végig arcomon. Felesleges sírnod Nathaniel Forest. Az nem ment meg semmilyen helyzettől. Mondja egy gunyoros belső hang, ami mintha pontosan Elliot hangján szólna hozzám. Remek. Még most is ő… Mindegy…

Remegő kezemet arcomhoz emelem és letörlöm vele a könnyemet, majd táskámhoz nyúlok, hogy rákattintsam a zárat. Persze itthoni ruhámban nem mehetek mégse, bár szívem szerint azonnal indulnék. Így csak felszaladok, hogy ugyanúgy remegő kézzel próbáljak meg legalább egy rendes nadrágba belebújni a mackógatya helyett, ami eddig rajtam volt. Közben hallom, ahogy anyám megérkezik. Még jó, hogy minden sürgős bagolyra azonnal reagálni tud. Jó, hogy van nekem, de ezt azt hiszem nem ebben a pillanatban fogom kifejteni neki, mikor a szemmel láthatóan totál kész kislány üvöltve vergődik a földön. Én meg ideges vagyok.

- Itt meg mi történt? – Kérdezi némileg meglepődve a helyzeten, mikor anyám kilépve a kandallóból meglátja a jelenlegi felállást. No, meg engem, aki rohan, mint egy fél őrült.
- Elliot. – Sziszegem a fogaim közt, mert jelenleg csak ennyire futja, hogy ne bőgjem el magam, vagy robbanjak fel. Még nem tudom melyik az esélyesebb. Mindig bajba sodorja magát.
- Mi? Hogy? Hol? Mi történt? – Kérdezi anyám és közben azt sem tudja, hogy a szinkronban bömbölő gyerekeim közül melyiknek segítsen előbb.
- Adát vigasztald. – Jelentem ki komolyan. – Én meg majd jövök. Nem tudok semmit. Nem tudok semmit. – Sóhajtom és lehajolva a hisztigéphez előbb az ő buksijára nyomok egy puszit, majd anyáméra.
- Minden rendben lesz... – Suttogja ő csendesen, miközben végigsimít arcomon.
- Ja… - Morcogom grimaszolva, mert őszintén reménykedem benne. Aztán táskámat felkapva be is lépek a kandallóba, hogy aztán egy szemvillanás alatt el is tűnjek és a Mungóban lépjek ki újra a porból.

Ismét megtörlöm az arcom. Próbálom mind komolyemberségem, mind magabiztosságom és méltóságom megtartani, bármi is történjen. De nem, az élet nem azért adta nekem vissza, hogy égül most, így veszítsem el. Hangosan felsóhajtok, mielőtt egy ápoló boszorkányhoz lépek, hogy a segítségét kérjem. Ő irányít el a  Varázstárgyak okozta balesetek osztályára, ahol aztán egy újabb boszorkány irányít a megfelelő szoba felé. Lépteim gyorsan szelik át a folyosókat. Érdekes mennyi boszorkány és mágus rohangál ilyen-olyan tárgyakkal a hóna alatt. Úgy fest sűrűbbek a tárgy okozta balesetek, mint hittem…

Csak Elliot szobája előtt torpanok meg. Hogy aztán ismét egy mély levegőt véve, felkészülve minden eshetőségre, erősen és határozottan lépjek be rajta.

NEM ENGEDLEK EL


Nat
2000. február

.outfit.

Nem tudtam hogyan történt az egész. Nem értettem, mit hibáztam el. A szokásos taktikát alkalmaztam, végig mögötte baktattam az Abszol úton, végig szemmel tartottam a melltűt, ami szépen csillogott a kabát vörös szövetanyagán s amikor befordult az egyik sarkon, hogy megálljon egy kihaltabb üzlet kirakatánál, hát én közelebb léptem és megragadtam az ékszert. A következő pillanatban már csak a tenyeremet átütő fájdalmat éreztem, amitől térdre rogytam. Nem tudom hány percig tartott, mire felfogtam, hogy a csodaszép melldíszhez való tű fúródott át a bőrömön, hogy a vér megállíthatatlanul folyik mindenhova és mintha az egész kézfejem feketedni kezdett volna.
Elliot szedd össze magad, gyerünk! Nem a kegyetlen kis hang beszélt hozzám, hanem én magamhoz. Megkapaszkodtam a mocskos téglafalba, hogy felhúzzam magam, de addigra már nagyon sokan álltak körülöttünk. Túl gyenge voltam hoppanálni és a fájdalom, még mindig őrülten kínzott. Ujjaim hiába fonódtak a tűre, hogy kihúzzam onnan, alig tudtam elviselni a fájdalmat. Nagyot ordítva, lihegve kellett előre hajolnom. Megpróbáltam elindulni, de akkor meg a nő feltartott.
– Nem, barátocskám, megvárjuk szépen az aurorokat…
Remek, O’Mara! A kis hang ezúttal üvöltött a fülembe, cseppet sem finoman jelezve, mekkora barom vagyok. Hogy szúrhattam ki pont egy ilyen mitugrászt? A legtöbb csak sikoltozott vagy azt üvöltötte, hogy tolvaj, nem döfött belém tűket, késeket sem egyéb hasonló dolgokat.
– A francba… – motyogtam magam elé. A szalag a csuklómon vadul lüktetni kezdett. – Ekkora balfasz vagy, O’Mara… – Mintha a hang sem tőlem származott volna, hanem a bennem rejlő sötét árnytól, attól a zsarnoktól, aki számára nem létezhetett kudarc.
A büszkeségemet sértette, mikor az aurorok átkutattak és megtalálták az irataimat, na meg amikor a képembe villant a Próféta fényképezőjének vakuja. Utáltam az egész helyzetet, szívem szerint elmenekültem volna, végig a megfelelő pillanatot vártam, csakhogy amint mozdultam a kezembe iszonyatos fájdalom nyilallt.
– Mr. O’Mara, most a Mungóba fogjuk kísérni. – Magyarázta a kedvesebbik auror, a másik éppen az „áldozatommal” beszélgetett. Régi ismerősöknek, talán kollégáknak tűntek, ám egyelőre nem kérdeztem rá. Nem volt kedvem beszélni sem, csak azt vártam, hogy kihúzzák a kézfejemből a tűt és végre eltűnhessek… ami valószínűleg nem lesz olyan egyszerű.
– Nincs szükségem medimágusra, csak húzza ki valaki… – Mordultam rá.
Végül nem nagyon volt választásom. Jó formán úgy rángattak be egy vizsgálóba, ahol ketten lefogtak, míg a medimágus kihúzta belőlem a tűt és bekötözte a kezemet. Valószínűleg nem tartották túl jó jelnek, hogy azt üvöltöttem: „Ha hozzám ér, meghal! Megölöm, esküszöm!” A következő pillanatban már rajtam voltak ketten és hiába ellenkeztem, megkaptam az ellátást, amiért cseppet sem volt szükségem. Szorosan bebugyolálták a kezemet, majd az egyik auror távozott – állítólag, hogy szóljon Natnak, ebből sejtettem, hogy ma még egy fejmosást is kapok a történtek mellé.
– Egy pár napig még ilyen marad a színe, a vérzés viszont hamarosan megszűnik és minden visszaáll a régi kerékvágásba. Varázslat védte az ékszert. – A medimágus úgy magyarázott, mintha magamtól nem jöttem volna rá. – Most pihenésre van szüksége.  
Ezzel egyszerűen kisétált a korteremből. Felültem a vizsgálóasztalon, úgy bámultam a kézfejemre, ami egyre feketébbnek látszott. Az auror ott állt, velem szemben, falnak vetett háttal és egyelőre nem szólt semmit.
– Meddig kell itt rohadnom, már elláttak! – Magyaráztam enyhén hisztérikus hangszínnel, miközben nyílt az ajtó. – El akarok menni, most azonnal!
Végig cirógatott az orromon a keserű tinta illata, mintha csak csokoládé édes aromájával keveredne. Nat… Súgta bennem a hang és tekintetem a nyíló ajtóra tévedt. Tekintetem találkozott a kék szempárral. A szívem hevesebben kezdett el dobolni, mintha önmagában is rettegnek attól a bizonyos fejmosástól, amitől már korábban is tartottam.
– Nat, vigyél haza… kérlek… – Lemásztam a vizsgálóról és meg akartam ölelni, mikor az auror megmozdult végre. Elhúzott tőle és visszalökött a helyemre.
– Mr. O’Mara, megkérném, hogy maradjon a vizsgálón. Ez jelenleg egy eljárás.

NEM ENGEDLEK EL

outfit

Mély levegőt szívok tüdőmbe. Sajnos ez nem friss, nem jó. Valahol a távolban érzem azt az édeskés aromát, ami Elliot sajátja. De javarészt elnyomja minden gyógyital és főzet bűze. A fertőtlenítőé, ami átitatja ezt az egész épületet. És sok-sok idegen emberé. Ki beteg, ki látogató, az mindegy. Érzem. És ez nem tetszik. Arról nem is beszélve, hogy tudom Elliot mennyire utálja az ilyen helyzeteket.
Nem mintha most neki lenne választási lehetősége. Addig marad itt, amíg itt kell maradnia, a többit pedig majd intézem. Vagyis hát én elindítom az intézkedést, a többit pedig szépen elvégzik az ügyvédeim, meg a szerencsére nem kis mennyiségű pénzem. Bár sosem gondoltam volna, hogy egyszer egy fél bűnszövetkezetet kell fenntartanom belőle. Elliot múltja és jelene hagyján. Ha tudnák ezek a jófej aurorok, hogy együttesen miket hajtottunk már végre, bizonyára tárgyalás nélkül pakolnának minket az Azkabanba. Bár bőségesen utána olvastam a témának azóta, hogy megint egyenes bejárásom van az akadémia könyvtárába. A tetteink legnagyobb része önvédelemnek minősül. Mondjuk ez alól a jelenlegi, szóval egy nő brossának eltulajdonítása vélhetőleg kilóg. Kétlem, hogy a túlélésre lehetne fogni… Ezzel tehát nem nagyon lehet védekezni. De ez nem is az én dolgom már. Az enyém az, hogy hazavigyem a párom. Ha ezért a csillagos eget is ki kell fizetnem vagy meg kell ígérnem, akkor megteszem. Sőt, ha kell akkor egy jó időre a házamban teszem Elliotot börtönlakóvá.

- Addig kell itt maradnod, amíg én azt nem mondom, hogy na, most megyünk. – Jelentem ki, komolyan, parancsolóan. De közben egy leheletnyi sóhajjal. Látom, hogy rendben van. Látom, hogy él, mozog, lélegzik és hangot ad elégedetlenségének. Mindezek összességében, főleg eme utolsó pont, azt jelzi, hogy igen, tényleg rendben van. Biztos vagyok benne, hogyha sérülése komoly, de nem életveszélyes, ahogy így első ránézésre látom, érzem és felmérem.
– Hazaviszlek majd, mindenképp. – Ígérem, hisz haragomtól és kétségbeesésemtől függetlenül ténylegesen ez az, amit akarok. – De előbb tudni szeretném, hogy vagy… - Lépek oda hozzá és először finoman a haját cirógatom meg, hogy aztán végigsimítsak bekötött kezén. Finoman rajta tartom az ujjaim, miközben a szobájában lévő auror felé fordulok.

Jól tettem, hogy azon nyomban, ahogy az auror közölte a híreket írtam a protektoraimnak. Tudom, az egyik azonnal itt is lehet már és intézkedhet. Legalábbis ezért fizetek nekik olyan baromi magas alapbért és még magasabb órabért, hogy ott legyenek ahol és amikor én akarom. De ha más nem, akkor a nagyembereimmel valahogy megszöktetem Elliotot. Megtanultam mellette, hogy egy embernek mindig legyen B-terve…

Finoman, de határozottan fogom a kezét. Igyekszem erősnek lenni, hogy az auror ne a túlaggódó, babusgató énemet lássa. Bár szívem szerint egy alapos leszidás után, ezt csinálnám. És csak puszilgatnám Elliot sérült kezét. Most mégis csak fogom és simogatom, miközben kemény tekintettel nézek lényegében farkasszemet a vizsgálóban lévő szigorú alakkal.

- Milyen eljárás? – Kérdezem, nem mintha párom múltjából nem sejteném, hogy ez bizony lopással való vádolás… - Szeretném minél előbb hazavinni, hogy pihenhessen. A károkat pedig megtéríteni. Amennyiben lettek. Bár gyanúsan páromat érte a legtöbb kár ebben az esetben. Biztos vagyok benne, hogy az egész ügy tévedésen alapul. Szóval nem értem milyen alapon tartják idebent, lényegében fogva. Protektoraimon keresztül kérvényezem a minél előbbi elengedését és az otthon történő további lábazását. Minden esetleges vádat, amik gyanúsan csakis tévesek lehetnek, megtehetnek úgy is, hogy ő már otthon van, biztonságban.

NEM ENGEDLEK EL


Nat
2000. február

.outfit.

Nehezen fogtam fel, hogyan történt velem ez az egész… hogyan kaphattak el. Ritka volt az ilyesmi s még ha voltak is aurorok a nyomomban, könnyedén elmenekültem. Most minden más volt, mintha csak megszervezték volna az egészet. De mégis miért tettek volna ilyet? Hiszen azt tudtam, hogy nincsen semmi bizonyítékuk ellenem. Talán még a gyanú sem, gondoskodtam róla, hogy ne tudják a kilétem, még egy fontos aktát is elloptam, csakhogy ne kerüljek bajba. Persze az sem volt kizárt, hogy egy korábbi akciómnál ismert fel valaki. Morogva hajoltam előre, hogy ép kezem ujjaival a hajamba túrjak. Dühös voltam, indulatos és feszült.
Az auror elhúzott Nattól, visszarángatva a vizsgálóig. Az „eljárás” szóra nyelnem kellett… még sosem használták ez velem kapcsolatban. Illetve talán egyetlen alkalommal, de azt is sikerült végül eltusolnia Nathaniel bosszantó stílusú, karótnyelt haverjának… annak a William Barrow-nak. Nyugalom, O’Mara… A kegyetlen kis hang úgy suttogott a fülembe, hogy abba szinte beleborzongtam. A szívem őrült módon zakatolt, hol Nat kesernyés illatának ismerős cirógatására, hol pedig az idegességtől. Ilyenkor bekapcsolódott mellé a szalag is, őrült módon jelezve: Valahogy szabadulnunk kell innen! Cselekedj! Talán, ha nem állt volna Nat, már rég felpattantam volna, hogy rohanni kezdjek kifelé.
Ahogy közelebb lépett hozzám és megérintette a kezemet, meg kellett volna nyugodnom. Én azonban csak még zaklatottabb lettem. Még őt is el tudtam volna lökni, hogy szabaduljak. Persze most ez is más lett volna, régen nem voltak kötelékeim, nem számított, hogyha megszöktem egy „eljárás” közepén. Már volt veszíteni valóm.
– Milyen eljárás? – kérdezte Nathaniel az aurorra nézve. – Szeretném minél előbb hazavinni, hogy pihenhessen. A károkat pedig megtéríteni. Amennyiben lettek. Bár gyanúsan páromat érte a legtöbb kár ebben az esetben. Biztos vagyok benne, hogy az egész ügy tévedésen alapul. Szóval nem értem milyen alapon tartják idebent, lényegében fogva. Protektoraimon keresztül kérvényezem a minél előbbi elengedését és az otthon történő további lábazását. Minden esetleges vádat, amik gyanúsan csakis tévesek lehetnek, megtehetnek úgy is, hogy ő már otthon van, biztonságban.
Hangosan sóhajtottam. Lényegében ugyanazt mondta el, amivel én is védekeztem, hogy az egész nem volt több egy tévedésnél. Csakhogy sosem hibáztam ekkorát, túl nyilvánvaló volt az egész… szinte tagadhatatlanul egyértelmű és ez volt az egészben a legbosszantóbb.
– Mr. O’Mara a nyílt utcán próbálta meg eltulajdonítani az egyik kollégánk családi örökségét. A sérülését mindössze önvédelemből szerezte. – Magyarázta a fickó, miközben kihúzta magát. – A seb pár napon belül el fog tűnni a megfelelő kezelésnek hála.
Felháborodottan sóhajtottam egy.
– Önvédelem? Hozzá sem értem az ékszerhez, már kihúzta belőle a tűt és átdöfte vele a kézfejem! – szinte beleüvöltöttem a mondandómat a vizsgálóban uralkodó különös csendbe. A hangomat visszaverték az üres falak. – Semmi bizonyítékuk nincs ellenem, még én tehetnék feljelentést, amiért bántalmaztak!
Éreztem, ahogy elöntenek az indulatok. Ha nem vették volna el a pálcámat még a helyszínen, akkor bizonyára előkaptam volna, hogy minimum felpuffasszam a bosszantó aurort. Ehelyett csak leugrottam  megint a vizsgálóról, mellkassal Natnak ütköztem, de kibújva onnan a fickó felé léptem és a mutatóujjamat ráztam fleé.
– Ez felháborító! Csak azért bánnak velem így, mert Nathaniel közszereplő! – Még mindig üvöltöztem és éppen csak egy hajszál választott el attól, hogy behúzzak neki egyet.
– Üljön vissza a vizsgálóasztalra, Mr. O’Mara, ha csak nem akarja, hogy ártalmatlanítsam! – Fenyegetett és már felém is szegezte a pálcáját. Én azonban gyorsabb voltam. Felkaptam egy pohár vizet az íróasztalon várakozó tálcáról és az arcába öntöttem.
– Semmi szükség rá, most már visszaülök. – Mondtam nagyon elégedetten, nem is számítva rá, hogy a következő pillanatban összeláncolja egy egyszerű varázslattal a két csuklómat.

NEM ENGEDLEK EL

outfit

Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy a harag vagy az aggodalom volt-e a nagyobb lelkemben és szívemben. Belül persze mindennek ellenére nagyon is pánikoltam, miközben néha a dühös hang fel-felordított. Hogy tehetted ezt Elliot kettőnkkel? Nem vigyáztál eléggé és most nézd meg mi történt! Nézd meg! Ezt akarod? Erre jó ez az egész tolvajosdi? Hogy aztán a végén aurorok szakítsanak el minket egymástól? Nem, nem és nem! Nem akarom ezt. De nem elég nem akarnom. Mert mi van, ha az én több milliónyi galleonom sem elég rá, hogy egy auror tolvajt kiáltó szavával ellenkezzek. Még ha mázlim is van az élet nagyobb részében és pénz beszél alapon minden vészesebb ügyemet el tudtam eddig intézni. De mi van ha éppen most nem fog ez sikerülni? Kérlek ne, kérlek ne kényszeríts rá sosem, hogy így hagyjalak el. Mert nem, nem engedlek el. Nem tudlak. Akkor együtt vonulunk zárkába, s ott ölellek egy hátralévő életen át szorosan magamhoz.

S közben kifelé a szemem sem rebben. Állok mereven, várva, hogy az ügy hullámai előbb átcsapjanak fejem fölött, majd végül felegyenesedve ugyanúgy kibukkanjak a felszínen, mint eddig szinte mindig. Kezemet Elliot kezén tartom. Próbálom megnyugtatni őt éppúgy, mint magamat. Bár sajnos elég jól ismerem már hozzá, hogy tudjam, nem éppen viseli jól sem a mungót, sem az aurorok jelenlétét.
- Közismert tény, hogy Mr. O’Mara-Forest az én párom. – Kezdem határozottan, mikor az auror elmeséli a történteket. – Szóval nyilvánvaló, és ezt ellenőrizheti is, hogy nem elhanyagolható mennyiségű galleon lapul egy külön csak neki fenntartott széfben, amit nyilvánvalóan akkor és arra költ, amire csak akarja. Ennél fogva, lényegében személyesen engem érint ama sértés, hogy azt feltételezik, közszereplőként hagyom, hogy a párom az utcán, lopással próbáljon meg vagyontárgyakhoz és ezáltal vagyonhoz jutni. Ez elég abszurd, és meglehetősen sértő. Pláne ismerve az én helyzetemet. Ez így nem más, mint a hírnevünk bemocskolásának igyekezete. – Jelentem ki olyan komolyan és komoran, ahogy az csak telik tőlem. Azt, hogy valójában meglehetősen vonzónak találom, hogy a párom egy tolvaj, sőt magam is felbéreltem már tulajdon jegygyűrűjének az ellopására… Hát erről pont senkinek sem kell tudnia.

Csak az a kár, hogy erőm így önmagában nem fékezi meg Elliotot abban, hogy leugorjon a vizsgálóról és az auror felé mozduljon. Ostoba. Mordulnék rá, de nem teszem. Az csak olaj lenne a tűzre, és így is látom, hogy feszültsége egy ketrecben ragadt vadállat mindent elsöprő velejárója. Most nekem kell józanul gondolkoznom. S bár hiába próbálom meg elhúzni többször is kezénél fogva, vagy épp magát a kezét, hogy visszatessékeljem a helyére, nem sikerül, s végül csak az irritáló alak arcában köt ki egy pohár víz. Hogy aztán Elliot csuklójára meg béklyó kerüljön. Butus… Jelenik meg az arcomon egy enyhe szomorkás grimasz.
- Erre nincsen szükség. – Morgok az auror felé, miközben megpróbálom Elliot kezéről lefejteni a kötelet. – Nem ártott senkinek, csak nem bírja a mungót. Borzalmasan ideges lesz ettől a helytől. – Magyarázom, hátha enyhítő körülménynek számít, de persze nem valószínű, hogy ez nagyon meghatna itt bárkit is.

- Ülj most már le Elliot és nyugodj meg, kérlek. – Húzom páromat egy szék felé, hogy aztán kicsit határozottabban ültessem le, mint ahogy szerettem volna. Remélem nem üti meg magát még pluszba. De azt hiszem most már többet rontott a helyzeten, mint ahogy eleve állt az egész üggyel.
- Nem érdekel semmiféle vád. Az egész egy marhaság. Teljesen alaptalan feltételezés, a már említett okok miatt. Ez a bánásmód pedig kifejezetten nem tetszik. Oldja ki a kötelet. És engedjen minket haza. Minden mást pedig beszéljen meg a protektoraimmal.

NEM ENGEDLEK EL


Nat
2000. február

.outfit.

Képtelen voltam felfogni, hogyan kaphattak el s hogyan sodortam magam ilyen helyzetben. Az elmúlt tizenhat évben megúsztam, hogy a nyakamon lógjanak az aurorok vagy megpróbáljanak az Azkabanba zárni. Jóformán még csak menekülnöm sem kellett előlünk. Egyszer volt mindössze veszélyben a sorsom, mikor az álnevem ismertté vált Miss Banks édesapja előtt. Ám ezt is gyorsan kiküszöböltem azzal, hogy bejutottam a házukba és megsemmisítettem a rólam készült feljegyzéseit – ami valljuk be, cseppet sem volt sok.
Ezúttal azonban, ott ücsörögve elöntött a düh. Nem érdekelt, hogy Nathaniel a kezemet szorítja… az ő érkezése is csak olaj volt a tűzben. Ha valaki előtt nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni magamat, hát az ő volt. Éreztem, ahogy a csuklóm körül vadul lüktetett a szalag és átjárt a sötétség. Sőt, egyenesen körbe ölelt, majd a nyakamra szorított, hogy kirángassa belőlem az őrült vadállatot. Én pedig hagytam. Felpattantam, veszekedtem és végül öntöttem, egyenesen az auror arcába azt a pohár hideg vizet. Tetszett a látvány, el is vigyorodtam s éppen csak akkor olvadt le a képemről az, amikor a csuklóimra béklyó került. Remek, O’Mara, remek! – A kegyetlen hang ingerülten tombolt bennem. A szívem is egyre inkább felvette a csuklómon feszülő szalag ritmusát.
– Erre nincsen szükség. – Magyarázta Nat a maga komoly, mély hangján. Ujjai a mágikus bilincset feszegették, de hiába. Ilyesmit nem lehet csak úgy, fizikális erővel eltűntetni, legalábbis nekem sosem sikerült. – Nem ártott senkinek, csak nem bírja a mungót. Borzalmasan ideges lesz ettől a helytől.
Mély levegőt vettem, hogy aztán idegeim lenyugtatása végett hosszan fújjam ki azt. Nem akartam tombolni, de még így, összekötött csuklóval, az asztal mellett ácsorogva is képes lettem felpattanni, lerúgni a lábairól az aurort és elmenekülni.
– Nem ártott senkinek? Mr. Forest, őszintén meglep, hogy Ön szerint a lopás nem bűncselekmény. – Háborodott fel az auror, aki még mindig rám szegezte a pálcáját. Láttam, ahogy hosszú, fekete kabátja alól kivillan a tőlem elvett lucfenyő pálca is és hirtelen elszorult a torkom. Ezt még az Abszol úton kaptam tizenegy évesen, azóta is úgy vigyáztam rá, mint a szemem fényére. Csak Montregonak sikerült elvennie, de nála sem maradhatott sokáig.
– Megölöm… – Vicsorogtam rá. Ha Nat nem kezd el az asztal mellett várakozó székfelé tolni és odakényszeríteni, bizonyára már is neki esek az aurornak. Éreztem, hogy képes vagyok, egyre vadabbul tombolt bennem a menekülhetnék, olyankor pedig veszélyes voltam, akár egy ketrecből szabadult vadállat, akit akarta ellenére kényszerítettek oda.
– Nem érdekel semmiféle vád. Az egész egy marhaság. Teljesen alaptalan feltételezés, a már említett okok miatt. Ez a bánásmód pedig kifejezetten nem tetszik. Oldja ki a kötelet. És engedjen minket haza. Minden mást pedig beszéljen meg a protektoraimmal.
Az auror megköszörülte a torkát. A pálcát továbbra is rám szegezte, de tekintete ezúttal Natra vándorolt. Én közben még mindig mély levegőket vettem, próbáltam számolni, hátha ez megnyugtat. Egy… Igen, igen, úgy ahogy Daniel tanította. Kettő… Mély levegő, kifúj. Há…
– Mr. Forest, még fel kell vennem Mr. O’Mara vallomását, amint ez megtörtént, óvadék ellenében szabadlábon távozhat a továbbiakig. – A hangja határozott volt és szigorúan.
– Nem teszek semmiféle vallomást. – Morogtam. – Már elmondtam a helyszínen is, hogy nem akartam ellopni semmit. Egy félreértés történt, aminek következtében én sérültem meg.
 

NEM ENGEDLEK EL

outfit

Eljárás. Eljárás.. Eljárás… Ott lüktetett agyamban ez az apró, mégis méregtől tocsogó kis szó. Eljárás. Ha már ezt kimondják, az nem kecsegtet túl sok jóval. ha a helysínen tudtam volna rajta segíteni, talán megúszhatjuk az egészet egy nagyobb felajánlással az aurorok számára és egy akkora összeggel a boszorkány felé, hogy eszébe ne jusson többet kérdezősködni, vagy bűnöst kiáltani. Legalábbis nem az én párom felé. De így… Így már talán késő ez az egész. Azt hiszem. Nem sokat értek az ilyesfajta protektori dolgokhoz. Csak az üzletibe van belelátásom, persze oda sem túl sok, csak annyi, amennyi az én munkámhoz is kell a nélkül, hogy folyamatosan ott loholjon egy felbérelt pasi a nyakamban. Abból így is több akad a kelleténél… 

Sóhajtok egyet. Fájdalmasan és fáradtan. Talán hallani is lehet, ahogy szinte sípol a levegő, ami kiáramlik. Nem tetszik ez a helyiség, túl komor. Bár nyilván milyen lenne egy vizsgáló a mungóban. A baj az, hogy az én modern és tágas helyekhez szokott lelkem és tüdőm itt szinte fuldoklik. Ezen pedig nem segít az sem, hogy az aggodalom is mintha nyomná össze testemet. Fájok. Mindenem fáj. Ismerem már magamat annyira, hogy tudjam, testemmel semmi gond sincsen, csak szívem és érzéseim szorítanak feszült béklyót körém. Ez az én életem gyengesége. Túlontúl szeretek. És elvesztem erőmet, ha arról van szó, hogy lelkem sérülhet…

De nem. Nem tudom elengedni Elliotot… És nem is fogom. Gyorsan viszem körbe tekintetem a helyiségen. Beleszámítok mindent, igen, még az azért létező fizikai erőmet is. Menekülő utat keresek. S közben finoman Elliot kezéért nyúlok. Ha kell, azonnal mozdulok, s rántom magammal őt is, hogy kitörjünk innen. De egyelőre nem ennek kell lennie a megoldásnak. Még nem…

Lehunyom a szemem és mély levegőt veszek. Testem megfeszítem, s kiűzök belőle minden fájdalmat és félelmet. Immáron csak a határozottságom marad velem. amely visszahívja az erőt is szívembe. – Még nem bizonyított, hogy lopott. Én nem hiszek ebben. Ilyenformán kijelenthetem, hogy nem ártott senkinek. És ebben bizonyos vagyok. – Jelentem aztán ki, úgy, hogy kétség sem férhet hozzá, elhiszem saját szavaimat. De inkább tűnjek totálisan naivnak, mint valakinek, aki teljes kényelemmel ott csücsül egy bűnszervezet tetején. Bár esküszöm ez lassan már így van…

- Ügyfelem semmiféle vallomást nem tesz. – Jól öltözött és jól karban is tartott mágus protektorom úgy robbant be a vizsgáló ajtaján, hogy attól hirtelen még én is kissé megijedtem. Mondjuk ezért ő volt a kedvencem az egész bagázsból. Kellően határozott volt. Kellően felkészült. És kifejezetten kegyetlen módon gázolt át mindenen, amin csak kellett, miközben számtalanszor bizonyította már hűségét hozzám. – Üdvözletem. Olamide Balik vagyok, Mr. Forest protektora. – Lép oda az aurorhoz, hogy bemutatkozzon, majd néhányat visszább. De ebben a mozdulatban is annyi megingathatatlanság van, hogy az még engem is mindig ledöbbent. – Nincs most szükség vallomásfelvételre. Mivel az ügyet jelenleg, kellő bizonyíték hiányában félreértésként kezeljük. Ebből kifolyólag az óvadék letételének kötelezettsége sem érvényes az ügyre. Sőt, ha az ügy a továbbiakban úgy alakul még akár maguk is lesznek felelőssé tehetőek testi sértés ügyében. – Jelenti ki, miközben, bár kihúzom magam, hogy jelezzem, igen ez a férfi hozzám tartozik, közben azért pislogok nagyokat. – És most távozunk. – Teszi hozzá, majd szigorú tekintetével rám néz, ami jelzi, hogy itt lenne az ideje menni. Én pedig kissé meghúzom Elliot kezét, hogy felsegítsem a székről és a kijárat felé induljak vele.

Protektorom megvárja, amíg mi az ajtóhoz érünk és csak akkor mozdul meg, hogy tartva a távolságot, de mintegy védősávként induljon utánunk. – Viszlát. – Köszön el keményen, aztán beérve minket kissé szaporázza a lábait, hogy engem is arra ösztönözzön. – Ezt sajnos nem ússzuk meg ennyivel. De ez is el fog nekik tartani egy jó ideig, mire a hivatali osztály átrágja magát a papírmunkán. Addig felkészülhetünk, mindenre.

NEM ENGEDLEK EL


Nat
2000. február

.outfit.

Nem figyeltem már arra, amit Nat beszél. Tekintetem a csuklómat szorongató béklyóra tévedt. Éreztem, ahogy hatalmas árhullámként önt el a düh és az indulatok sokasága. A szalag lüktetett és szinte vért kívánva súgott újabb és újra szörnyűségeket a fülembe. Talán fel is pattantam volna, hogy menten neki rohanjak az engem fogva tartó aurornak. Abban a pillanatban azonban nyílt az ajtó és berontott rajta egy kölnitől bűzös, kirittyentett alak… szinte biztos voltam benne, hogy Nat képes egyedül egy ilyen piperkőc idiótát idecsődíteni és nem is tévedtem nagyot.
– Nincs most szükség vallomásfelvételre. Mivel az ügyet jelenleg, kellő bizonyíték hiányában félreértésként kezeljük. Ebből kifolyólag az óvadék letételének kötelezettsége sem érvényes az ügyre. Sőt, ha az ügy a továbbiakban úgy alakul még akár maguk is lesznek felelőssé tehetőek testi sértés ügyében.
Nagyjából ennél a pontnál kezdtem el felfogni, mi is történik. Ez a pasas tényleg képes volt kivinni innen, legyen akármilyen feleslegesen is jól fésült. Éreztem, ahogy a bilincsek megszűnnek létezni a csuklóim körül és végre szabadon mozgathatom a karjaimat.
– És most távozunk.
A következő pillanatban már Nat húzott maga után. Én azonban, nem mondtam semmit. Csupán az aurorra néztem és gúnyos vigyorral búcsúztam el. Ennyit rólatok, szarháziak… Mordultam is egyet, ám szavaimat nem ejtettem ki hangosan… pedig milyen jól esett volna! Ez volt az első alkalom azóta a görög eset óta, hogy komoly bajba kerültem. Ott persze könnyen tisztára mosta a nevemet az a karót nyelt hülye.
– Ezt sajnos nem ússzuk meg ennyivel. De ez is el fog nekik tartani egy jó ideig, mire a hivatali osztály átrágja magát a papírmunkán. Addig felkészülhetünk, mindenre.
Próbáltam tartani velük a tempót, habár mindketten gyorsabbak voltak nálam, már csak hosszú lábaiknak köszönhetően is. Én magam is szerettem volna minél gyorsabban eltűnni a helyszínről, de a bájitalok, amiket kaptam enyhén belassítottak. Éreztem, hogy újra és újra megszédülök.
– Nem akarom… – Motyogtam, magam sem tudtam, mit akarok mondani. Meg kellett állnom. Fájós kezemmel a falhoz értem és megtámaszkodtam. Nem tudtam tovább menni, főleg nem abban a tempóban. Utáltam gyengének tűnni, de éreztem, ahogy a térdeim megremegnek. A gyomrom kavarogva jelezte, hogy valami nincs rendben.
Körmeim belemélyedtek a falba, ahogy megérkezett az erős fejfájás is. Fogalmam sem volt, hogy hányni fogok-e vagy menten összeesek. Talán erősebb volt a méreg, mint a medimágus hitte… Suttogta vihogva a hang. Most aztán véged, O’Mara… A gúnyolódásra persze a szalag még erőteljesebb táncba kezdett, ez pedig még egy jó adag erőt kitépett belőlem.
Hangosan kapkodtam a levegőt, előre nyúltam, hátha megtalálom Nat kezét… de az átlagosnál is homályosabban láttam. A hangok olyanok voltak, mintha víz alól hallanám és az alakok feketének tűnt. Szinte éreztem, ahogy fémes bűzzel elered az orrom vére.
– Nat… – mondtam még elhalóan, de a következő pillanatban összeestem.
Nem volt lehetőség arra, hogy erősnek tűnjek, hogy minden erőmet bevetve megpróbáljak talpra állni. Sötétség borult a szemeimre. Ezúttal fehér alakok táncoltak a szemeim előtt és mindenféle furcsa hang, amit nem tudtam hová tenni. Aztán hirtelen, mintha először vennék levegőt, nyílt ki a szemem. Talán csak egy pillanatig tartott az egész, de aztán ismét megláttam a Mungó fényeit.

NEM ENGEDLEK EL

outfit

Végre… Sóhajtok nagyot, mikor végre nem csak az a rémes szoba, de maga az auror is a hátunk mögött van. Már most úgy érzem magam, mint akik megmenekültek. Holott igen, én is tisztában voltam azzal, amit végül protektorom ki is mondott, messze nincs még itt a vége ennek a dolognak. Sajnos. De én is abban bízok, hogy ha kellőképpen felkészülünk egy tárgyalásra, akkor győzhetünk. Nem engedhetem meg azt, hogy Elliottal bármi is történjen. Ő a mindenem, ez talán senkinek sem kérdés. És, ha szökevényként kell leélnem vele egy életet, mert csak így öregedhetünk meg együtt, akkor ezt fogom tenni. E felől semmiféle kételyem nincsen. Nem bírom ki nélküle az életet. Tudom. És érzem, hogy Ada és Kis Nat is egyre jobban és jobban ragaszkodik hozzá. Nem fogom engedni, hogy a családunkat szétzilálja egy ostoba kis vád. Nem mintha némileg nem lennék Elliotra is bosszús… Imádom, hogy tolvaj, az a baj. Ez a tény nagyon is vonzó. De most, most sajnos talán látnia kell, mit is kockáztat az életmódjával. Nem akartam ezt és én örültem volna a legjobban, ha soha nem is kell meglátnia… De az életünk nem kedves hozzánk. El kell viselnünk, még ezt is. És el fogjuk. Hogy aztán győzhessünk. Győzhessünk mindenki felett, aki valaha is ártani akart a mi kettősünknek.

Cirógatom a kezét, miközben nagy léptekkel igyekszem egyre távolabb és távolabb attól a helyiségtől. Érzem, hogy némileg húzom. Nyilván sejtem, hogy a sérülés nyomán kissé le van gyengülve. De tudom, hogy neki is jobb lenne, pontosan ezért, minél hamarabb hazajutnia. Szívem szerint azonnal a kezembe is fognám és elrohannék vele az első olyan ponthoz, ahonnan távozni lehet az egész intézményből.

Csakhogy…
Érzem, ahogy ujjai kicsúsznak az én ujjaim közül. Apró, szomorkás sóhajt hallatok, nem türelmetlenségből, csak egyszerűen gyűlölöm látni, ahogy szenved… Most sem akarom látni. De ki más állna mellette, ha nem én? Megfordulok hát, hogy végül tényleg a támaszává váljak. S már éppen nyúlnék felé, óvón, féltőn, szeretőn, de közben nagyon is határozottan, mikor látom, hogy megtorpanva a fal felé fordul, s ott keres kapaszkodót.

Nincs jól. Nem csak látom ezt, de át is érzem. Valahogy hatással van rám az ő szenvedése is, főképp, mióta a gyűrűk ujjainkra kerültek. Fájdalom nyilall kezembe, éppen azon a helyen, mintha nem csak lelkemnek, de testemnek is át kéne éreznie mindazt, ami történik vele.
- Mondd, mit segítsek? – Kérdezem suttogva s finoman vállára csúsztatom meleg tenyerem. – Otthon jobb lesz. Mindjárt hazaérünk és ott minden jobb lesz. – Suttogom ezt is csak csendesen, hogy kimondott szavaink közöttünk maradjanak. És közben megpróbálom kissé maga felé húzni, hátha végül hagyná, hogy felemeljem és elvigyem.
De nem tudom megmozdítani. Lábai a talajba cövekelnek. S ujjai úgy marnak a mungó falába, mintha onnan várná gyógyulását sebére. Nem jó ez így… Mennünk kéne. Eltűnni innen mindenki szeme elől a mi kis világunkba. De éreztem, hogy egyre rosszabbul és rosszabbul lesz. Ahogy a levegőt kapkodta, majd kétségbe esve nyúlt a kezemért… Az én szívembe is mintha tőrt döftek volna. Pont annyira fájt, mikor végül utolsót remegve a térdei, feladták a próbálkozást és összecsuklottak. Vele együtt pedig dacos szemei is utolsót pislogtak, hogy aztán lecsukódjanak.

Elkaptam. És áldottam az eget, hogy nem voltam hajlandó mozdulni sem mellőle. Gyönyörű kis teste belehanyatlott karjaimba. Én pedig egy fél pillanatig csak tartani voltam képes, mielőtt felemeltem volna, hogy egy orvosi szoba felé rohanjak vele. Hallottam, ahogy protektorom ott lépked mögöttem, túl kimért lépései visszhangot vertek a folyosón, olyan idegenül csengtek az én kétségbeesett siető lépteim mellett.
- Összeesett. – Jelentettem ki az első medimágusnak, akit megláttam, miközben kiszúrtam a vizsgálóból kilépő aurort. – Ezért olyan pert akasztok a nyakukba, hogy egy életen keresztül nyöghetik! – Morogtam rá, miközben a medimágus tessékelésére visszavittem párom a vizsgálóba. – Mi a fenét műveltek vele? – Kérdeztem némileg ingerültebben, mint kétségbeesetten, ami jó, mert olyankor nem csak erősebb vagyok, de határozottabban is tudom érvényre juttatni akaratomat. – Ha most azonnal nem hozzák helyre, amit itt összebarbárkodtak, akkor a mungó is retteghet a protektoraimtól… Miért esett össze? Mi baja? – kérdezem, miközben lefektettem az ágyra. – Azt mondták, minden rendben van és ellátták a sérülését. Mit művelt vele az a tetves auror? Milyen átok volt azon a vackon, amit képes volt a kezébe vágni! Az ilyen közveszélyes őrülteket kéne kitiltani az utcáról… Még, hogy Elliot veszélyes… Érdekes mód ő fekszik itt ájultan és nem a maga társa! Ezután bőségesen elfelejtkezhet a nyavalyás kis eljárásáról...

NEM ENGEDLEK EL


Nat
2000. február

.outfit.

Nem voltam ájult egy pillanatnál tovább. Az igazat megvallva éreztem, ahogy Nat felkap és láttam a fényeket rohanni a szemeim előtt, ahogy bámultam fölfelé az ő szakállás, riadt arcára, a Mungó folyosójának plafonja felé. Azonban, hirtelen nem tudtam felfogni, mi történik velem. Csak a szédülést és a hányingert éreztem, meg valami sötét kis lüktetést, ami végig haladva ereimen eljutott egészen a szívemig. Talán az lassította le a ritmust és éreztette megint azt a furcsa kábulatot, amihez nem voltam hozzászokva. Máskor tudtam az ilyenek ellen küzdeni, most azonban esélyem sem volt. Nem lehet ilyen erős a tű átka, O’Mara… – a hang szinte negédesen súgta gúnyos szavait a fülembe.
– Ezért olyan pert akasztok a nyakukba, hogy egy életen keresztül nyöghetik!
Éreztem, ahogy Nat egyre dühösebb és dühösebb lesz. Meg is remegett volna vagy csak az én testem reszketett úgy, hogy még inkább mozogni látszott az egész világ? Ki tudja. Akkor ocsúdtam fel a furcsa érzések rengetege alól, amikor hátam alatt újra megéreztem a vizsgáló ágy puha matracát és a büdös, fertőtlenítőhöz hasonló szagot, ami abból áradt. Öklendezni akartam, de még az sem ment. Csak a körülöttem lévő árnyakat figyeltem. Az egyik Nat volt, a legnagyobb. Időnként kirajzolódott előttem az alakja, szakálla, mérges arca… olyan iszonyúan erőnek tűnt.
– Ha most azonnal nem hozzák helyre, amit itt összebarbárkodtak, akkor a mungó is retteghet a protektoraimtól… Miért esett össze? Mi baja?
Hangosan fújtam ki a levegőt, ahogy mellém lépett egy medimágus. Éreztem az érintését a testemen, aztán ahogy valamiféle varázslattal próbál vizsgálni.
– Ez mérgezés… – magyarázta halkan, de nem nekem, hanem Natnak. Közel hajolt hozzám, úgy nézegette a szemeimet. – Méghozzá abból is egy komolyabb fajta.
– Azt mondták, minden rendben van és ellátták a sérülését. Mit művelt vele az a tetves auror? Milyen átok volt azon a vackon, amit képes volt a kezébe vágni! Az ilyen közveszélyes őrülteket kéne kitiltani az utcáról… Még, hogy Elliot veszélyes… Érdekes mód ő fekszik itt ájultan és nem a maga társa! Ezután bőségesen elfelejtkezhet a nyavalyás kis eljárásáról...
Megint egy nyögés szakadt ki belőlem. Ujjaim Nat meleg tenyerét keresték, hogy abba kapaszkodva próbáljam meg elviselni, amint megfeszül a testem egy újabb fájdalomrohamnak köszönhetően. Fájdalom volt, szédülés és kemény hányinger. A fejem csak úgy zsongott, körülöttem pedig minden hatalmas, zöldes-fehéres masszává olvadt, amiben fekete alakok táncoltak ide-oda. Túl kell élned… túl kell élned… Ezt ismételgette a hang bennem, de mintha az is gyengül volna. A szalag sem bírta már ezt. Lassan, erőtlenül lüktetett… mintha csak velem együtt ő is elveszíteni a hatalmát.
– Mr. O’Mara… maradjon velünk, mindjárt rendben lesz… – Hallottam a medimágus hangját. Már csak ennyit voltam képes felfogni a körülöttem lévő világból. Hiába kutattam a tekintetemmel a különös masszát, nem találtam benne Natot… mintha csak megvakultam volna. – Mindjárt megkapja az ellenszert.
Éreztem, hogy valamit megpróbálnak letuszkolni a torkomon, én pedig erőlködve nyeltem. Az első két korty után megint tisztulni kezdett a látásom, a tagjaim azonban még mindig ott lüktetett valami fájdalom féle. Mindenem iszonyatosan feszült és fájt.
– Jól van… most pihenjen… – Magyarázta a medimágus és végig simított a karomon. – Fájnak az izmai, igaz?
Nem tudtam reagálni, de jól esett, mikor kellemes meleg takaróval borította a testemet, arra pedig valami varázslatot küldött. Úgy éreztem magam, mint aki Nat forró ölelésébe burkolódzik.

NEM ENGEDLEK EL

outfit

Immáron tényleg érzem szívemnek minden egyes vad dobbanását. Fájdalmas, ahogy szinte mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. Talán tőrdöféshez hasonló lehet a szúrás, amit érzek. S hirtelen egy pillanatra még meg is szédülök, ahogy remegő kezeimmel teszem le Elliotot az ágyra.
Már magam sem tudom, hogy dühöm vagy aggodalmam fut vajon szélesebb mederben. De az bizonyos, hogy jelenleg nem lehetek az a közkedvelt író, aki viszonylag könnyedén szeretteti meg magát olvasóközönségével. Nem mintha jelenleg éppen az szeretnék lenni. Nem. Most éppenséggel akarok. Akarom, hogy ez az egész nap semmissé váljon. Vagy akarom, hogy eltűnjön ez a barom auror. Vagy azt akarom, hogy a medimágus minél előbb meggyógyítsa Elliotot. Akarom, hogy vége legyen ennek a napnak és nyugodtan ölelhessem a karjaim közt páromat, mert tudom, hogy úgy gyógyul majd meg a leghamarabb.

Ránézek, miközben a medimágus vizsgálja. Mélyen a szemeibe nézek, még ha érzékelem is, hogy ő nem talál engem, nem lát. De kezem ott van, s megérintheti, én pedig finoman szorítom meg gyönyörű fehér kis ujjait. Vigyázok rá. Itt vagyok. És érdekes most ab ennem dolgozó gyengéd óvás és vérszomjas igazságtétel. De ezt még megkeserülik. Még, hogy nekünk kell félnünk majd az eljárástól… Hahh… Biztosra vehetik, hogy én is elindítom a magam kis perét. Velem, velünk, nem szarakodhatnak még az aurorok sem, erre most rá kell jönniük. Belementem volna abba, hogy az ő feltételeik szerint játsszam a játékot, ha úgy, ahogy eredetileg terveztem, nagyjából egy perccel ezelőtt haza is jutunk. De Elliotot megmérgezték, komoly, erős méreg ellen harcol az általam annyira imádott teste. S én nem tudok neki segíteni, nem tudom megvédeni, csak nézni őt és tartani, hogy ha nem is látja, legalább érezze, itt vagyok. És akkor is vigyázok rá, ha ő maga nem is érzi ezt.

- Itt vagyok Elliot… - Suttogom kedvesen, miközben minden szeretetemmel végigsimítok ajkán, hogy aztán kicsit megszorítva állkapcsán, segítsek a medimágusnak leönteni az ellenszert torkán. . – Nem engedlek el. – Teszem még hozzá, miközben a meleg takarók alatt sem engedem el kezét.

- Ajánlom, hogy most már jól legyen… - Morgom még oda a medimágusnak, cseppet sem kedvesen, de aztán sóhajtok egyet és már sokkal szelídebben nézek rá. – Az előbb azt mondták, hogy megkapta a szükséges kezelést. Akkor mégis hogyan mérgeződhetett meg? Itt rontottak el valamit, vagy annak a nőnek az átkozott ékszere tette, aki a kezébe nyomta azt? – Kérdezem immáron inkább tárgyfelmérően, semmint követelőzően. De azért lehet érzékelni belőle, főleg, hogy protektorom még mindig ott áll sarkamban, hogy kérdésem mögött bizony azért ott az intézkedés fenyegető ígérete.
Nem mintha választanék az aurorok vagy a mungó között. Az, hogy előbbi ellen lépéseket fogok tenni, nem kérdés. Az én páromat senki se fenyegesse holmi eljárásokkal és pláne ne döfjön tűt, mérgező tűt a kezébe…

- Maga tényleg elfelejtheti az eljárását. – Morgom oda azért az aurornak, aki szintúgy valamiért nem mozdul semerre sem innen. Nem baj. Lássa csak ezt az egészet, hogy mennyire komoly is a baj, amit valahol valaki, nekünk okozott. – Ezt az egészet egy közveszélyes és önhatalmúlag bíráskodó nő okozta. Lopás gyanújával vádaskodnak, de gyanúsan ugyanez előfordulhatott volna bárkivel és bármilyen körülmények között. Szóval, reménykedjen benne, hogy maradéktalanul felépül. Így is biztos lehet benne, hogy nem leszek kedves, eleve a vádak abszurdsága és a következmények miatt. De ha komolyabb baja lesz… Na, akkor aztán megismerhetik milyen tudok lenni én, és mennyi vérszomjas protektort tudok megfizetni abból a nem csekély vagyonomból, amim van. És ami ellenére azt gondolják, hogy a párom lopásra vetemedne…

NEM ENGEDLEK EL


Nat
2000. február

.outfit.

Lassan, mintha tisztulni kezdett volna a különös köd, ami elfedte szemem elől a Mungó kórtermének képét és még a legközelebb hajoló alakokat is furcsa, fekete árnnyá változtatta. A meleg takaró alatt még éreztem, ahogy az izmaimban ott van az a korábbi fájdalom… mérgeztek már meg. Felismertem ugyanazt a hatást, talán csak sokkal kevésbé intenzíven, mint akkor. Igaz Nyström gondoskodott róla, hogy lassan, órákig szenvedjek, mielőtt teljesen ledönt a lábamról. Ez viszont azonnal kiütött és nem volt más választásom, minden erőmet bevetve sem, mint egyszerűen összeesni.
Nathaniel állandóan kesernyés-édes illata megnyugtatott. Éreztem, amint pillanatok alatt javulni kezd az állapotom a kellemes melegben, az ő aromájának finom ölelésében. Jól van, O’Mara… semmi erőlködés. Vissza kell nyerned az erőd. A hang úgy duruzsolt a fülemben, mintha valóban attól félne, hogy megdöglök és nem fog tudni újabb és újabb hülyeségbe belerángatni. Ujjaim a takarót marták, mintha valami ösztönös mozdulattal le akarnám rángatni magamról, hogy máris talpra álljak.
– Jól vagyok… – Súgtam rekedten, mikor végre meg tudtam már szólalni.
Nem tudtam persze, hogy valaki figyel-e rám. Nat dühösnek látszott, olyannak aki magyarázatot követel, a többiek pedig az ő lenyugtatásával voltak elfoglalva. Az auror láttam, hogy védekezően felemeli a kezét. A medigmágus pedig máris azon gondolkodott, összeráncolt homlokkal, hogy miképpen foglalhatná össze a történteket.
– Az előbb azt mondták, hogy megkapta a szükséges kezelést. Akkor mégis hogyan mérgeződhetett meg? Itt rontottak el valamit, vagy annak a nőnek az átkozott ékszere tette, aki a kezébe nyomta azt?
Nathaniel erőteljes, mély, imádott hangja betöltötte a helyiséget. Minden a réginek tűnt, mintha tökéletes lenne a kapcsolatunk… holott bőven nem volt az. Az általános súrolódások sokkal súlyosabbnak tűntek, mióta elrabolt és visszakényszerített Tengerszemben. Talán már sosem lesz semmi sem olyan idilli, mint egykoron volt. Kellett volna valami, ami újdonságot hoz, ami kibillent minket ebből a szörnyű állapotból. De vajon létezik-e valóban második esély? Vajon megkaphatjuk-e mi ténylegesen azt? Esmével már próbáltam… aminek a vége az volt, hogy „próbajárás” és egy randi, amire el sem jött. Nem szeretett engem eléggé és lehet, hogy én sem őt, ezért sodort minket távol egymástól az élet.
– Az igazság az, hogy… – kezdte a medimágus. Elakadtak a szavai és a szemközti falra mutatott. Egy pergamen volt oda kiragasztva, rajta mungós pecséttel és fontos emberek aláírásával. Hunyorogva tudtam csak elolvasni, a nagy betűk ellenére is:

„TISZTELT PÁCIENSEINK, LÁTOGATÓINK!
A MÁGIKUS SZESZÉLY MEGJELENÉSE ÓTA TÖBB ALKALOMMAL AKADOZOTT
AZ ELLÁTÁS. ENNEK KAPCSÁN KÉRJÜK SZÍVES TÜRELMÜKET ÉS MEGÉRTÉSÜKET!
MEDIMÁGUSAINK MINDENT MEGTESZNEK BIZTONSÁGUK ÉRDEKÉBEN
(még ha véletlenül meg is mérgezik egy összekeveredett bájitallal.)”

Nyeltem egyet, hirtelen nem tudtam megszólalni… pedig olyan szívesen megmondtam volna most Natnak: Hát ezért nem járunk a Mungóba. Mindegyik csak egy gondtalan hülye és máris gyógyítónak képzeli magát! A dühre sem volt egyelőre erőm. Ezért csak hagytam magam sodródni az eseményekkel. Hallgattam a fenyegetést, amit az aurorhoz intézett. Annak a végére már eljutottam odáig, hogy ujjaim valóban lerángatták rólam a takarót és a vizsgálóasztal szélébe kapaszkodva felhúztam magam ülőhelyzetbe.
– Mr. O’Mara, még pihennie kell!
A gyógyító ellenkezett, de nem ért hozzám. Talán Nathaniel szeme láttára nem mert lenyomni a párnámra. Így eljutottam odáig is néhány pillanaton belül, ahogy a talpam megint a talajt érte. Megkapaszkodtam Nat kardigánjában és hozzá simulva suttogtam: – Menjünk haza…

NEM ENGEDLEK EL

outfit

Rendben… Dörzsölöm meg a szemöldököm és a homlokom, némiképp gondterheltebben, mint azt alapjáraton szerettem volna. A düh még mindig keserű ízzel tölti meg a számat, de persze próbálom lenyelni. Csak épp nem megy az olyan könnyen, miközben nézem Elliotot, ahogy gyönyörű kis teste elvész a hatalmas meleg takaró alatt. Csak kezét érzem most is, ujjaim között. S nem marad más most sem, mint a reménykedés abban, hogy végül teljesen felépül. Nem akarom, hogy az ő keze is úgy meg-megremegjen, mint ahogy az enyém szokott… Egészségesnek szeretném látni. Éppen ezért vagyok hajlandó belemenni tucatnyi harcba vele az étkezésekkel kapcsolatban. Nem az a lényeg, hogy duci legyen, bár jól állnak neki a plusz kilók. Az a fontos, hogy a szervezete képes legyen kivédeni az effajta, úgymond támadásokat.

Ismét sóhajtok egyet, miközben a medimágus által mutatott felirat felé nézek. – Értem. – Mondom csöndesen, de csak azért, hogy ténylegesen lenyeljem azt a keserűséget, ami ténylegesen ott maradt még a harag után. Ettől persze még az aurorra ugyanúgy mérges vagyok. – Ennek most nem kellett volna megtörténnie, ha maguk nem juttatják ide… - Morgolódom felé, majd végleg hátat fordítok neki, immáron másodszor és utoljára. – A továbbiakban örülnék neki, ha nem lézengene itt. Nincs magára semmi szükség. Viszlát! – Bököm még oda, mintegy jelzésként, hogy most már aztán tényleg eltűnhetne innen a fenébe.

És persze most is ő a hibás. Ő terelte el a figyelmem Elliotról, aki közben képes volt lemászni az ágyáról. – Megőrültél? – Csúszott ki ajkaimon, miközben felé kaptam, hogy megtartsam a testét. Lágyan,d e erősen érintettem, végigérintve gyönyörű arcán, ami most fehérebb volt annál, mint amit igazán szerettem. De így is az enyém volt. Sápadtságával együtt is… Úgyhogy finoman ajkaihoz hajoltam, hogy apró csókot leheljek rá, hátha az elveszi az élét hirtelen rivallásomnak. Aztán önkéntelenül emelem fel, remélve, hogy ő épp ugyanolyan önkéntelenül karolja át derekam lábaival, mint ahogy mindig is szokta. Csak el akarom vinni innen, minél távolabb mindentől és mindenkitől, aki vagy ami árthat neki. Mert az én karjaim között, és a mi otthonunkban, nagyobb biztonságban van, mint bárhol a világon.

- Nem kérek elnézést a dühömért. – Nézek immáron a medimágusra, aki igaziból maga is a körülmények áldozata volt. De ettől még nem kevésbé hibás. – Ha tudnak róla, hogy ekkora gond van a mungóban, nem kéne talán körültekintőbben bánniuk a bájitalokkal? Bizonyára van rá módszer, hogy címke nélkül is megállapítsák melyik üvegcsében mi van. Mert most megúszták, viszonylag jól és mi is viszonylag könnyedén. De mégsem mindegy kinek milyen ellenszert adnak be. Mert lehet legközelebb rosszabbul jönnek ki belőle… - Mondom, elég szigorúan és keményen ahhoz, hogy szavaimnak legyen foganatja. Persze nyilván most utálnak, amiért én, egy hozzá nem értő író akarom megmondani nekik a tutit, de ha a megoldásra nem jönnek rá maguktól, akkor igenis kénytelen vagyok én rávezetni őket. – Jó lenne, ha senki sem halna meg gyógyítás közben, ilyen okból… - Teszem még hozzá, aztán kilépek újra a vizsgáló ajtaján, szorosan magamhoz ölelve Elliotot, hátam mögött egy loholó protektorral. – Hazamegyünk. Végre…

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!