Café Fulvio

A Café Fulvio az Abszol út vége felé elbújt, mediterrán berendezésű, kellemes kis étterem. Családi ebédek, baráti beszélgetések, vidám randevúk számára kiváló, de egy nagyobb bevásárlás után is be lehet térni egy kávéra. A kilátás gyönyörű, a vendégek nyáron a smaragdzöld vidéket, télen a hófehér lankákat figyelhetik a nagy ablakokon keresztül. Nevét tulajdonosáról, az olasz származású Fulvio úrról kapta.

[Shirley White]

Shirley White
2000. március

Továbbra sem hagy nyugodni az, ami pár napja történt. Bár lassan sikerült elkülönítenem a saját érzéseimet azoktól, amiket ott éreztem a kertben, még mindig van bennem kétség, és ezt a kétséget le kell gyűrnöm. Ehhez viszont segítségre van szükségem. Hogy mi lesz a vége Ms. White-tal azt nem tudom, de mielőtt még saját magam eldöntenék bármit is, vele is meg kell beszélnem, hiszen ugyanúgy tartozik rá is.
A szív alakú medál eddig az asztalomban porosodott, de most kihúzom a fiókot és magamhoz veszem. Ez is lehet egy jó kiindulása a beszélgetésünknek. Ami azt illeti egyébként tetszik is a medál csak hát nem így akartam volna megkapni. Bár, nem is tudom mit vártam egy olyan kerttől, ami csak Valentin napon érhető el, és majdnem megölt. Szinte már rutin szerűnek tűnik, hogy valami meg akar ölni.
Szóval gondolok egyet egyik nap, és megírom azt a levelet, amit már régen meg kellett volna. Megígértem neki, bár amilyen rosszul volt, nem is biztos, hogy emlékszik rá. Persze, azt is megérteném, hogyha nem akarna találkozni velem, elég világosan a tudtomra adta néhányszor, hogy nem akarja, mégis mintha megátkoztak volna, nem vettem tudomást róla. De vajon ez felment az alól, ha egykori tanítványomnak ebből bármilyen problémája származott?
A Café Fulvióba beszélem meg a találkozót. Ott tudunk enni vagy csak inni egyet, és vannak eldugott kis zugai is, amikről csak a pincérek illetve a rutinos vendégek tudnak. Számunkra tökéletes lesz, nem akarom, hogy más meghallja miről beszélgetünk. Főleg addig nem, amíg én se tudom, hogy mi a helyzet igazából. Valamiért az az érzésem, hogy ebből a helyzetből nem tudok jól kijönni, de mintha már hozzá lennék szokva.
Hoppanálok szinte az étteremhez, és el is foglalom az egyik asztalt. Szerencsére Ms. White még nem ért ide, így tényleg semmi akadálya neki, hogy válogassak. Valamiért most szokatlanul kevesen vannak, tehát még ez is segít nekem.
- Egy kávét kérek – mondom a pincérnőnek.
Addig elég lesz ez, amíg a kisasszony meg nem érkezik. Aztán majd úgyis kiderül. Éhesnek még nem igazán mondanám magam, leginkább az izgatottság vesz erőt rajtam. Írhattam volna másik levelet is ennek a találkozónak a meghívásán kívül. Akkor talán most nem érezném úgy, mintha az első vagy inkább a második randimra készülnék. Nem, ez nem is olyan fajta izgatottság, ez teljesen más.
Miután megkapom a kávémat, azonnal kortyolgatni is kezdem. Figyelem azokat, akik elmennek vagy épp leülnek körém. Csupa megszokott és leginkább unott arc. Sikerült elfelejteniük mi történt? Vagy inkább mi történik? Mert hát a mágia szeszélye nagyon is ott van mindenhol és talán csak egy hajszál választ el attól, hogy lebukjunk a varázstalanok előtt.
Egy pillanat csak, amíg elbambulok, a kezemben ott a medál, játszok vele, mintha mindig is ezt tettem volna, de nem. A pillanatnyi bambulás elég ahhoz, hogy a pincérnő sziluettjét lássam csak meg, ahogy megáll és megmutatja az érkezőnek az asztalt. Felpattanok, majd odamegyek a másik székhez, és kihúzom.
- Jó napot, Ms. White. Örülök, hogy elfogadta a meghívásomat.
Megvárom, amíg leül rá, aztán én is a saját helyemre megyek. A lánc még mindig ott van a kezemben, nem is igazán tudom miért. Le is rakom az asztalra, majd intek a pincérnőnek, hogy jöjjön vissza. Remélem, egykori tanítványom tud választani ilyen rövid idő alatt. Azért meg van a hátránya annak, ha ennyire eldugott helyen ülünk. A pincérek nehezebben látják meg, ha szeretnénk valamit.
- Válasszon bármit, akár ételt is, én állom.

WILLOW FAWCETT

[viselet]

Nem is olyan régóta fejeződött be a Valentin napi kalandunk a volt tanárommal.
Volt olyan kedves, hogy felvitt a jól ismert javasasszonyhoz a Roxfortba, így, mint végzett diák is láthattam az ottani életet. Ha csak egy pillanatra is. Igazából nem lett különösebben semmi bajom, úgyhogy gyorsan el tudtam hagyni a helyet. Hazautaztam, majd másnap ki is nyitottam a kávézót.
Bár azt be kell, hogy valljam, hogy a gondolataim ezer felé voltak, össze voltam zavarodva. Akárhányszor rápillantottam a nyakláncra - amit azóta valamiért a csuklómon hordtam, mintha karkötő lenne –, mindig eszembe jutott, hogy mi is történt. S párszor el is vörösödtem, mikor megjelent előttem a kép, ahogy egymást csókoljuk. Nem tudom, hogy mi vezérelt akkor, de nem vagyok képes elhinni, hogy megcsókoltam a volt SVK tanáromat! Szinte beleégett a jelenet a fejembe, ahogy a kőfalnak nyom, megcirógat, majd közelebb hajol.. Képtelen vagyok kiverni a fejemből az eseményeket és néha már azt hiszem, hogy beleszerettem Fawcett professzorba. De vajon csak hiszem, vagy tényleg így van?
Szerencsére a tépelődésem a munkámon nem látszik meg, annyira azért már tudok koncentrálni.
Éppen így történik az is, hogy egyik nap egy bagoly kopogtat az ablakomon. Hmm.. Mintha már megtörtént volna ez a jelenet egyszer.. Októberben.. - suhan át a gondolat az agyamon, miközben mosolyogva beengedem a madarat, s adok neki egy kis ételt. Kapok egy kis hálás csipkedést, majd megnézem a levelet is, amit hozott nekem. Vagy ötször futom át az üzenetet, egyre csak vörösödve. S pár perc után csak döbbenten meredek magam elé. Meg szeretné beszélni a történteket. Magamhoz térve gyorsan lefirkantom a válaszom, amit elküldök az ismeretlen bagollyal, hogy aztán gyorsan visszatérhessek a munkámhoz és egy újabb tépelődéssel teli nap elé nézzek.
Majd a találkozó napján, valamivel nyugodtabban állok a szekrényem előtt és válogatom ki a ruhámat, hogy azért normális szerelésben jelenjek meg, el nem felejtve a számomra karkötőként funkcionáló ezüstláncot. Bár már azt furcsállom, hogy nem különösebben vette észre a fehér kinézetemet. Ez azért még a varázstudóknál sem túl gyakori szerintem. Bár ezt valószínűleg azért vettem észre, mert az új vendégeim mindig megjegyzik mennyire különös a külsőm.
A kandallón keresztül eljutok a Foltozott Üstbe, ahol köszönök az ismerős arcoknak és már megyek is tovább az Abszol útra. A célom a Café Fulvio, oda beszéltük meg a találkozót. Viszonylag hamar meg is találom, s belépek a kávézóba. Egykori professzoromat könnyen észreveszem, s mosolyogva el is indulok felé. Amint észrevesz feláll és kihúzza nekem a vele szemben lévő széket, s úgy köszönt.
- Jó napot, Ms. White. Örülök, hogy elfogadta a meghívásomat.
Hálás tekintettel ülök le a székre, majd figyelem, ahogy ő is helyet foglal. Mosolyogva nézem, hogy mit csinál. Fura, mert eddig soha nem találkoztam az iskolán kívül egyik tanárommal sem. Főleg nem ebben a szituációban.
- Válasszon bármit, akár ételt is, én állom – int a pincérnek.
- ...Köszönöm! - mondtam lassan.
Először ellenkezni akartam, de inkább meggondoltam magam. Kértem egy kávét, majd egy kis pírral az arcomon fordultam vissza Fawcett professzorhoz.
- Nos.. Nem tudom, hogy igazából mit mondhatnék – igazítom meg zavartan a hajam – Vagy, hogy hogyan szeretne ebbe a különös témába belekezdeni.
Kihúzom magam ültömben, és egyenesen a férfi szemébe néztem. Nem szigorú a tekintetem, inkább csak várakozó. Végül is ő hívott meg engem, így inkább hagyom, hogy ő kezdeményezze a beszélgetést. És közben próbálok nem vörösödni.

[Shirley White]

Shirley White
2000. március

Nem tudom mit kéne mondanom, vagy hogyan kéne belekezdenem ebbe a beszélgetésbe. Úgy azért mégsem indíthatok, hogy nem szeretem őt, és felejtsük el az egészet, ami a kertben történt. Az nem is rám lenne jellemző, és ami legfontosabb még egy oltári nagy taplót is ismernének meg a személyemben. Holott Ms. White-nak már kell lennie egy rólam kialakult képnek. Igen, ezt a képet vagy kiegészítette vagy lerombolta az, ami a kertben történt. Ez esetben inkább követem a majd ahogy esik úgy puffan elvet. Csak óvatosan, nem akarok senkit sem megsérteni, és főleg feltűnést kelteni feleslegesen.
Tekintetemmel követem, ahogy megérkezik, kihúzom neki a széket, majd visszaülök a helyemre. Mielőtt még elmenne a pincér, aki a közelben járt, megkérem, Shirleyt, hogy rendeljen valamit, amit szeretne. Miután ő leadja a rendelését, én is a felszolgáló felé fordulok. A már meglévő italom mellé kérek még egy limonádét. Süteményt is rendelnék, de nem fogok most enni. Majd ha már végeztünk ennek a helyzetnek a megbeszélésével.
- Igazán semmiség. Inkább árulja el, jobban van?
Az biztos, hogy jobb színben van most, mint amilyenben akkor volt, mikor felrohantam vele a gyengélkedőre. Talán csak átmeneti a helyzet és hamarosan jobban lesz teljesen. Ha pedig mégsem, olyan nem lehet. Azt senki sem akarná.
Azt viszont látom, hogy ő leginkább szeretne túl lenni azon a bizonyos beszélgetésen, és ha már így alakult, akkor nem is váratom meg. Igaz, hogy eljött, de ki tudja, hogy mennyi ideje van erre a beszélgetésre.
- Nos, először azzal kezdeném, hogy megpróbáltam utána járni kicsit ennek a kertnek, de szinte semmilyen információt nem találtam róla. Csupán néhány beszámolóra bukkantam, amik megerősítették a létezését, de a működésére, a miértekre és a hogyanokra semmit nem találtam.
Oké, teljesen egyértelmű, hogy nem minden kérdésre kell megtalálni a választ. Főleg mert a történetek között volt olyan, hogy ez a kert mentett meg egy párkapcsolatot, vagy éppen ennek köszönhetően jött össze két teljesen idegen. Találtam néhány beszámolót arról, hogy tönkre is tett néhány kapcsolatot, de ott a pár simlis fele volt egyértelműen a hibás. Egy ilyen hely közelébe nem mész a párod nélkül. Főleg, mert mindig ennyire túl volt ajnározva, mint most.
- Én úgy gondolom, hogy a kert felerősíti a bennünk lévő érzéseket, kellemes érzéseket, konkrétan a szeretetet. Nem mondom, hogy ami ott benn történt, az nem igaz. De nagyon is az.
A kérdés már csak az, hogy kinek az irányába? A kert és Shirley egy olyan űrt töltöttek be bennem, amire már nagyon régóta vágyom. De mennyire mondható ez valóságosnak? Akkor ott az volt, ezt még most utólag is így gondolom.
- Szerintem, amit ott benn éreztünk és tettünk az mind valóságos volt. Az érzéseink is. Ha csak egy rövid időre is, de egymásba szerettünk. Én önbe mindenképpen.
Sóhajtok egyet, mert a neheze még csak most jön ennek a történetnek. Valahogy meg kell magyaráznom azt, amit nem tudok. Hogy mi van most, és mi lesz a jövőben.
- Ön hogy gondolja ezt?
Adok neki bőven időt, hogy átgondolja a szavaim, és ennek megfelelően válaszoljon.

WILLOW FAWCETT

[viselet]

Türelmesen hallgatom egykori tanárom magyarázatát az egészre, és nem tagadom, az "én önbe mindenképpen" részbe nem kicsit pirulok bele. Ám szép lassan, hideg fejjel átgondolom azt, amit mond. Helyénvalónak találom az elgondolását, hiszen előtte nem igazán kerültünk közelebbi kapcsolatba, aztán hirtelen, a semmiből, megtetszünk egymásnak? Valami nem igazán volt világos.
Közben kihozták az italainkat is. Belekortyolok a kávémba, majd sóhajtok egyet.
- Én nagyon is megértem ezeket a feltételezéseket, hiszen én is átéltem ennek a fura kertnek a hatását. De.. Mibe, vagy kibe szerettünk bele igazából? - kérdezem a szemébe nézve.
A kétségek nem hagynak nyugodni. Nagyon is tetszett, amit a kertben átéltünk. Az a nyugalom, az a lágy szenvedély. Mégis. Nem ismerem közelebbről ezt a férfit. A tanárom volt, ez tény, de annál semmi több. És ez után a kaland után, hirtelen visszatértni a hétköznapokba, nem igazán tett jót.
- Ezt azóta is viselem, bár nem tudom teljesen, hogy milyen érzések fűznek hozzá - veszem le a csuklómról a láncot a kék medállal, és odateszem az asztal közepére.
Fogalmam sincs, hogy mit mondjak. Érdekel, hogy milyen lehet ez az ember, az érzései, a gondolatai, a múltja, hogy milyen lehet eltölteni vele az időt. És, hogy mi lehetne köztünk.
Megint belekortyolok a kávémba.
Igazából leginkább a betegségem aggaszt. Beláthatatlan időn belül itt kell hagynom a szeretteimet, így nem igazán vagyok benne biztos, hogy lenne-e értelme belekezdeni egy ilyen kapcsolatba. Ha lenne rá lehetőség természetesen. Bár mindig is elítéltem ezt a gondolkodásmódot, most nem igazán tudtam kikergetni a fejemből. Szeretném kideríteni a lehetőségeinket, hogy "mi lenne, ha.." Próbálok nem hallgatni a negatív gondolatokra a fejemben, de ezen a zavarodottságom egyáltalán nem segít.
- Kérlek tegeződjünk, ez a magázódás olyan fura ebben a szituációban - mondom a velem szemben ülőnek. Egy újabb korty kávé után folytatom - Őszinte leszek. Nagyon össze vagyok zavarodva, és szerintem nem csak én. Viszont ezzel szemben kíváncsi is vagyok - ismétlem el a gondolataimat - Nagyon tetszett az az érzés a kertben, a melegség a melkasomban. Bevallom, nem igazán vagyok a legjobb állapotban érzelmileg, vannak elég depresszív gondolataim mostanában. De próbálok helytállni.
Kihúzom magam és halvány mosollyal az arcomon nézek Willow szemébe. Fehér hajam halvány rózsaszín árnyalatot vett fel, bizakodó érzeseim tükréül szolgálva.
Kíváncsi vagyok, hogy mit gondol erről az egészről, vagy, hogy egyáltalán mennyire néz elmeháborodottnak. Ha most itt, nagyjából megfejtjük, hogy mi zajlik le bennünk, akkor már nem jöttünk el feleslegesen. És esetleg új lehetőségeket tárhatunk fel egymás előtt. De, ha úgy döntünk, hogy mindketten elég érdeklődők vagyunk, akkor elmondjam neki, hogy beteg vagyok? Vagy inkább ne terheljem ezzel?
Kicsit túlmentem az eredeti témán. Próbálom felülről látni ezt a helyzetet, próbálom felmérni a lehetőségeket, hogy mi történhetne. Ez egy rossz szokásom. Legalábbis ilyenkor.
Az arcát tanulmányozom. Nem lenne rossz lerajzolni. Roppant jóképű, van egy kis borostája is, ami kicsit olyan rosszfiússá teszi. Ez tetszik. Bár ezt nem feltétlenül mondanám ki hangosan.. Az isten szeremére, vagy tízenöt évvel idősebb nálam, és még azt sem tudjuk, hogy mit érzünk egymás iránt! Biztos vagyok benne, hogy elment az eszem. Megbolondultam..
Türelmesen várom, hogy mit felel majd, hisz itt nem csak az én szavam számít, hanem az övé is. Tekintve, hogy a kertes sztorit ketten éltük át.

[Shirley White]

Shirley White
2000. március

Napokig csak fogtam a fejem, nem tudtam rájönni, hogy mi is történt a kertben. De aztán arra az elhatározásra jutottam, hogy ezt nem nekem kell eldönteni, hanem kettőnknek Ms. White-tal. Mostanra az én érzéseimmel tisztában vagyok, még akkor is, ha maga a kertben történtekről nincsenek ennyire határozott elképzeléseim. Az pedig még rejtélyesebb, hogy semmit sem lehetett fellelni róla, mégis olyan népszerűnek tűnt, valaki szándékosan ezért a kertért jött. Hallottam, ez már nem az első évük volt, hogy bementek.
Már csak azt kell kiderítenem, hogy a kisasszony hogyan érez és mit gondol, amire nem is kell sokat várni. Főleg azután, hogy én letámadom a saját elméletemmel. És mindjárt a lehető legjobb kérdést teszi is fel.
- Ms. White, ha erre a kérdésre tudnám a választ, akkor valószínűleg már megfejtettem volna a kert titkát. Elméletem azonban van.
Igen, mégpedig az, hogy nem egymásba szerettünk bele, hanem magába a szerelembe. Az érzéseink túl mélyek és túl hirtelen kerültek felszínre, így nem lehet azt mondani, hogy valóban azt kaptuk, amit akartunk is volna. Egymást. Ezt pedig mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az érzések a kertből kikerülve elmúltak. Vagy legalábbis csak nyomokban vannak ott. Mert ha egyáltalán nem lennének, akkor nem lennénk ilyen tanácstalanok.
Előveszem a korábban sebtében a zsebembe süllyesztett medált és odateszem Shirleyé mellé. Pont kiegészítik egymást, mintha ugyanabból készült volna. Az időpontot azért nem mondom, mert az tényleg ugyanakkor történt. Kicsit figyelem azt a két medált, majd kicsit felocsudva válaszolok a felvetésére.
- Rendben, Ms. White… akarom mondani, Shirley. De akkor kérlek, hívj Willow-nak.
Kíváncsian hallgatom végig azt, amit utána mond. Meglep, mert ez az egész olyan, mintha még nem lett volna szerelmes. Úgy igazán, amikor leszáll az a bizonyos rózsaszín köd, és nem tudsz mást tenni, mint követni a szíved szavát. Az viszont nem lep meg, amit a labilis érzelmi állapotáról mesél. Valahogy sejtettem korábban, hogy a fizikai állapotának lehet kihatása a lelkire is.
- Shirley, az a melegség, ami annyira tetszett, az az igazi szerelem. Maga még nem volt úgy igazán szerelmes, mikor megszűnik minden körülöttünk, nincs más, csak az ember párja?
Nem lepne meg, a Roxfort nem alkalmas az igazán mély kapcsolatok kialakítására. Az ember még fiatal, nem tudja mit akar, mindenbe belekóstol kicsit. Ugyanakkor az én koromban már bőven van lehetőség és mód is arra, hogy felismerjük azt a bizonyos csontig hatoló szerelmet. És úgy érzem, én ezt már meg is tapasztaltam, csak nem tudom kivel, és ez szörnyen rossz.
- Mitől vannak depresszív gondolataid? Lehetséges, hogy köze van annak a rosszullétnek hozzá?
Jó lenne kicsit többet megtudni róla, főleg mert látszólag nagyon érdekes személyiség. Még akkor is könnyen lehet bármi a jövőben a kettőnk kapcsolatából, ha az nem is szerelem lesz. Talán egyszer majd én is mesélek arról, hogy mi marja a belsőm, és talán pont ő lesz az, aki meggyógyít és utat mutat.