Royal Opera House

Emily Myra Dean pennájából



A világ egyik leghíresebb operaháza, a Royal Ballet, az Orchestra of the Royal Opera House, illetve a Royal Opera társulatának otthona. Az 1858-ban épült, 2268 fős nézőtér ma már műemléképületnek számít.
Jelenleg olyan világhírű darabokat játszanak, mint a Don Pasquale, a Hamupipőke, a Machbeth, a Rómeó és Júlia, vagy a La Traviata.
A királyi család tagjai gyakran megfordulnak erre.

[Cherub-san2000. 07. 12.ongaku]

Ai desu ka?...
dressu

Cherub-san
2000. 07. 12.
ongaku

Mattakü!
Az egész napom furcsa kóválygással telt el a ruhásszekrényem előtt. Fogalmam sem volt arról, hogy mit is vegyek fel. Egyáltalán nem fordítottam különös figyelmet a ruhatáramra, nem is emlékszem mikor vettem magamnak igazán újat belőle. Minden pénzemet a kajákra és a számlákra fordítom. És a manó gondolt arra, hogy egyszer belecsöppenek ebbe a furcsa abszurd helyzetbe. Kamaszlányosan válogattam kissé elpirulva a szekréynben pihenő ruhák között, és egyre csak repültek a hátam mögé a darabok. Amúgy se értettem, miért ilyen túlspilázott hirtelen nekem ez az egész.
Talán előtörtek belőlem a női ösztönök? Bár ez kissé zavarba hoz.
Az egész pár napja történt, amikor belebotlottam egy roppant figyelmes férfiba abban a kávézóban, ahova szinte minden nap lemegyek kicsit estefelé. Azért kíváncsi vagyok, ha szakétól ittasan futottam volna belé, mi történt volna. Nem mintha olyan veszedelmes alkoholista lennék, csak kicsit túl hangos és illetlen. Bár az sem normélis, hogy mindent ennyire az illemszabályok szerint élek. Szóval valamiért nem éreztem vele kapcsolatban azt a torokfolytogató érzést, mint a legtöbb férfi esetében. Nem mintha mindneki felé úgy álltam volna, hogy szemét dög, meg ilyesmi. Csak kicsit bizalmatlan vagyok velük, és sokszor mindegyik felől az áralmik, hogy uralkodni akar. Én pedig soha nem alázkodom meg sneki előtt. De ő igazán kellemes társaság volt, és szinte szíven ütött, amikor meghívott egy előadásra az operába. De szinte rögtön igent mondtam, ami a mai napig megfejthetetlen tény a számomra, hogy miért.
Sóhajtok, amikor a kezem a szekrénybe a levegőt markolja, így a ruhakupac felé fordulok. Ismét repkedni kezdenek a darabok, aztán végül csak megakad a kezem azon a ruhán, amit Shouta negyedik szülinapján vettem fel. Ez jó lesz. Így jó lesz. Könnyes szemmel magamhoz ölelem a ruhát, majd rendet varázsolva magam küröl elkezdek készülődni.

(´｡• ᵕ •｡`) ♡

Az este lassan közeledett, én pedig úgy döntök elhopponálok a közeli kis utcába, ahol sosincs senki, max egy két macska a kukában, akikre esetleg ráhozom a frászt. A hopponálás után kikukukcskálok a fal mögül, de csak embertömeget látok. Ránézek az órámra, majd nagyot sóhajtva megmarkolom a nyakamban lógó láncot és kinyitva a medált visszamosolygok a képről integető kisfiamra.
- Kívánj szerencsét, Shouta-kun - mondom, majd becsukom a medált és megindulok az opera felé. A bejárat előtt keresem a partnerem, aki nem is olyan messze a lépcsők mellett ácsorog. Remélem nem késtem túl sokat, morfondírozom magamban.
- Konbanwa, Cherub-san - üdvözlöm mosolyogva. - Hogy van mostanság? - érdeklődöm majd magamban nyugtázom, hogy kisugárzása merőben elegánsabb és megnyugtatóbb, mint amilyen Ő volt. Nem is értem, miért voltam olyan buta, bolond, agyatlan csitri, hogy járni kedztem vele. Megrázom óvatosan a fejem. Nem, ma nem szabad rá gondolnom.
Miután megvárom a válaszát, úgy döntök egy ideig még kerülni szeretném a rám vonatkozó kérdéseit. A kávézóban csak beszélgettünk mindenféle kellemes dologról, de úgyis lesznek kérdések még önmagamról. Az operában szerencsére nem fogunk tudni mindenféléről beszélgetni.
Úristen, hogy szoktak egymás mellett ülni ilyenkor az emberek a randin?! Te jó ég ezen nem is gondolkodtam. Egyáltalán mit nézünk meg? Csak elhívott az operába. A nyakamat nyújtogatva figyelgetek, hátha valami jelet látok, amivel ki tudom találni mire is ülünk be, megkérdezni lehet kínos lenne. Mi van, ha elmondta, én meg elfelejtettem?
- Igazán szép és kellemes a mai este - kedzek bele egy nagyon nevettséges témába. Azt hiszem, Hana, te teljesen elszoktál a szocializációtól. - Nagyon elegánsan nézel ki, Cherub-san - teszem hozzá mosolyogva.
- Igazán jó látni, hogy most olyan békés minden. Nem kell félnie snekinek, hogy ráront egy Halálfaló, csak azért mert mugli szórakozást választ, vagy muglikkal van egy helyen. Egy ilyen időszakban a gyerekek is sokkal vidámabban nőhetnek fel - teszem hozzá kissé elkalandozva.  
- Igazán várom már az előadást, ezer éve nem voltam operában. Az apámmal sokszor jártunk ide. Te gyakran jössz előadásra? - zárom rövidre a családom emlékét és inkább Cherub felől érdeklődöm kíváncsian. igazából magam is meglepődök azon, hogy mennyire szeretném jobban megismerni ezt a kellemes férfit.

Szabad egy táncra?




2000. 07. 12.

öltözék

Mindig is a gyengéi voltak az ázsiai nők.... Valahogy olyan báj és finomság áradt belőlük, mint kevés európai nőből. Így amikor megpillantotta azon a bizonyos estén Hanát a kávézóban, nem is volt kérdéses, hogy mély benyomást gyakorolt rá. Nem beszélgettek sokat, hiszen mindketten siettek a dolgukra, de Cherub megragadta az alkalmat, hogy randira hívja a gyönyörű teremtést. Azóta sem tudott másra gondolni, minthogy ajkai puhán csókolják azt a kecses, hószín nyakat, amely oly ellenállhatatlanul illatozott már ott a kávézóban is, hogy még a kávé erős aromája sem tudta elnyomni. Nem tehetett róla, imádta a gyönyörű nőket, és most, hogy Olive végleg kilépett az életéből, nyitott volt arra, hogy újra ismerkedjen.
Régóta szeretett operába járni, de csak ritkán volt alkalma ennek a szórakozásának hódolni, lévén, a kislánya Willow utálta az operát. Alexia meg szakmai ártalomból kerülte a színházakat, amikor szabadideje volt, elvégre az élete 90%-át ilyen intézményekben töltötte táncosnőként. Cherubon kellemes izgatottság futott át, amint a Royal Opera House felé közeledett. Érezte, hogy ez az este igazán különleges lesz.... Nem kellett sokat várnia a lépcsőknél, hogy megpillantsa Hanát. A látványra akaratlanul is lúdbörözni kezdett a karja, amit elegáns, fekete öltönye miatt a nő nem vehetett észre.
- Konbanwa, Cherub-san - köszönt finom hangszínén a nő, mire a medimágus közelebb lépve hozzá, kézcsókot lehelt a kézfejére.
- Jóestét Hana! Egyszerűen gyönyörű vagy ma este - bókolt őszinte csillogással a tekintetében a nőnek.
- Hogy van mostanság? -kérdezte az éteri tünemény, mire Cherub mosolyogva felelt.
- Most már egészen csodásan.... És te? - nyújtotta felé közben a karját, hogy a nő belékarolhasson, ha szeretne.
- Mehetünk? - invitálta az opera felé Hanát, aki hamar tovább fűzte a beszélgetés fonalát.
- Igazán szép és kellemes a mai este. Nagyon elegánsan nézel ki, Cherub-san - mosolygott Cherubra, amitől megint megjelent az a bizonyos libabőr a gyógyító karján.
- Köszönöm - jelent meg egy sejtelmes félmosoly az arcán. Jól esett neki, hogy partnere ilyen lelkesnek tűnt az esti programmal kapcsolatban.
- Igazán jó látni, hogy most olyan békés minden. Nem kell félnie snekinek, hogy ráront egy Halálfaló, csak azért mert mugli szórakozást választ, vagy muglikkal van egy helyen. Egy ilyen időszakban a gyerekek is sokkal vidámabban nőhetnek fel - folytatta Hana, mire Cherub arca egy pillanatra elsötétült az emlékek miatt.
- Ez nagyon igaz.... Őszintén remélem, hogy a béke így is marad, még nagyon, nagyon sokáig.... - válaszolta a medimágus, majd eszébe jutott, hogy még nem is mesélt Hanának Willowról.
- Tudod, apaként ez nekem különösen fontos kérdés.... van egy lányom ugyanis - mosolygott Hanára, kíváncsian várva a reakcióját a hírre. Szépen lassan elérték az épület bejáratát, amikor Hana ismét megszólalt.
- Igazán várom már az előadást, ezer éve nem voltam operában. Az apámmal sokszor jártunk ide. Te gyakran jössz előadásra? - a hallottakra bólintott a férfi.
- Jó érzés lehetett operába járni az édesapáddal - mondta meleg hangszínen. - Szívesen járnék gyakrabban, de a munkám miatt sajnos nem sok időm van rá, és a lányom ki nem állhatja az operát, így ha van egy kis szabadidőm, más közös programot tervezünk.... - vallotta be nevetve, majd kinyitotta a nő előtt az ajtót és belépett utána a pompás épületbe.

[Cherub-san2000. 07. 12.ongaku]

Ai desu ka?...
dressu

Cherub-san
2000. 07. 12.
ongaku

Szeretem a forgatagot, az emberek nyüzsgését. Bár az is lehet azért szoktam meg ennyire, mert sokat voltam Tokióban is. Sosem zavart különösebben a tömeg, az, hogy nagy a nyüzsgés, és inkább megnyugtatóbban hatott rám minidg is. De leginkább a fiam elvesztése után éreztem azt, hogy szükségem van az emberek közelségére. Ezért vettem rész olyan gyakran apám régi szervezetének a rendezvénein, ezért bóklásztam mindig a piacon és ezért szeretek kikapcsolódásokra járni. Akkor talán nem folytogat annyira a magányom, melyet mindig érzek ha otthon vagyok.
Kellemes a hangja.Én pedig kedvelem a kellemes, barátságos hangú férfiakat. Zavartan próbálom leplezni az enyhe pírt az arcomon, ráadásul, ha nagyon zavarba jövök, minidg bekönnyezik a szemem, csak tudnám miféle biológiai hááttérfolyamatnak az oka ez. Minden esetre ezt most is érzem, így nagyokat pislogva pironkodok tovább a kézcsók miatt.
- Jóestét Hana! Egyszerűen gyönyörű vagy ma este.
Na bumm, ha eddig nem lettem teljesen vörös, most sikerült. Nem vagyok én ilyen kedvességhez hozzászokva. Yare, yare... Nem is emlékszem bókolt e valaki így nekem. Tisztában vagyok a ténnyel, hogy sokan kedvelik az egzotikusabb nőket, de merem remélni Cherub-san azért valamennyire túl lát ezen a hálón.
- Eeh - rebegem, majd összekapom magam és rámosolygok. - Domo arigatou gozaimashita! - pillantok bele félénken a medimágus csillogó szemébe, miközben a köszönömnek egy nagyon udvarias és hálás formáját fejezem ki. Sokkal mélyebb így a jelentése, egy sima arigatounál, de remélem ezt a férfi is érzékelni tudja. Közben felém nyújtja a karját, én pedig egy pillanatig tétovázok, ugyanis anyám és apám még az angliai tartózkodásuk ideje alatt is azt a régimódi illemet követték, hogy elől ment  aférfi, mögötte pedig alázatosan követte az nő. De azt hiszem nem lesz azzal probléma, ha én nem így teszek, úgyhogy örömmel belekarolok az úr kajrába.
- Most már egészen csodásan.... És te?
Ejha, nem tagadom, ért a rejtett bókokhoz. Morfondírozom magamban, és közben akartalanul is arra gondolok, hogy igazán sok tapasztalata lehet a nőkkel, ellenben rólam ez nem mondható el, ugyanis egyáltalán nem kerültem túl sokszor kontaktusba más férfiakkal. Mondjuk legutóbb találkoztam a nagyon figyelmes Nat-sannal, a fűszerárusnál. De szerintem ennyiben ki is merültek a kapcsolataim. Na, de lássuk, hogy én mit lépek erre vissza, azért nem vagyok egy tapasztalatlan csitri, gondolom hirtelen elszántsággal vezérelve.
- Óh, én is jól érzem magam Cherub-san, főleg mert ilyen lovagias férfival tölthetem az estémet, mint te.
Óh, Kami-sama, ha tudná, milyen erőfeszítésbe került kimondani ezt, mert nem igazán szeretek ilyen nyílt lenni, de valahogy mellette könnyebben átlendülök a zavarodottságomon.
Lassan el is indulunk befelé, én pedig egy ideig hagyom magam lenyűgözni a környezet és az épületek láttán. Bár igazán tetszenek az építészetnek ezen stílusai, azért a hazámé áll hozzám a legközelebb. Viszont a fények és a világítás is előhozza belőlem azt a sok régi, szép elméket, melyet átéltem chichi-ue társaságában. Az emlékek megmosolyogtatnak, és lehet az apró kis mosolyomat Cherub is észre veszi. Az arca egy picit elkomorodik, amikor szóba kerülnek a Halálfalók.
- Ez nagyon igaz.... Őszintén remélem, hogy a béke így is marad, még nagyon, nagyon sokáig....
- Ha a törékeny békét visszakapják az emberek arra nagyon tudnak vigyázni - mondom bátorítóan. - És most mindenki ezt a békét őrizgeti, ki-ki a maga módján - csúszik ki a számon a szellemeskedésem. Hiába, na haha-ue sokszor bölcselkedett a nehéz időkben. Én pedig az ő lánya voltam, aki nem szereti, ha mások egy pillanatra is letörni látszanak.
- Tudod, apaként ez nekem különösen fontos kérdés.... van egy lányom ugyanis  - szólal meg nem sokkal utána ismét Cherum, én pedig szélesen elmosolyodom a hír hallatán. Nem áll szándékomban túlkombinálni azt a tényt, hogy van egy lánya, és kitől is, meg a többi. Túl sokat tudok a rossz kapocsolatokról, de remélem az ő és a lánya múltja nem olyan szörnyű, mint az enyém. És ezért is mosolygok.
- Oooh, honto ni? Sugoii desu! Ez csodálatos Cherub-san - teszem hozzá a nyelvükön is, ha elragadtatom magam, nehezebben fejezem ki az angolt, és még így sem tudtam lekűzdeni az akcentusom. De szerintem azt nem is lehet. - Hány éves a lányod? - kérdezem szolidabb mosollyal. - Gomene, Cherub-san, kicsit elragadtattam magam. De nagyon szeretem a gyerekeket - emelem fel rá a tekintetem. Egy pillanatig elgondolkodom, hogy elmondjam-e neki, hogy volt egy négy éves kisfiam. De valahogy úgy érzem, hogy ha kimondanám mások előtt is, a szavak súlya megint összetörne. És én a mai napom nem szeretnék összetörni. Ígérem egy nap őszinte leszek veled, Cherub-san. teszek némán egy ígéretet magamnak.
Az emlékek ismét a szüleimra terelődnek, amik kicsit melengetik a szívem.
- Jó érzés lehetett operába járni az édesapáddal. Szívesen járnék gyakrabban, de a munkám miatt sajnos nem sok időm van rá, és a lányom ki nem állhatja az operát, így ha van egy kis szabadidőm, más közös programot tervezünk....
- Óh, ilyenek ezek a gyerekek, sok mindenről le kell mondani a javukra... De őszintén ezt mi sose bánjuk - válaszolom. Biztos nagyon tüneményes lehet a lánya. Kíváncsi vagyok kijött volna-e Shoutával.
Ahogy belépünk a pompás étterembe a szívem nagyot dobban és mindenről megfeledkezve csillogó tekintettel állok meg egy pillanatra a bejárati ajtó elé, és hagyom hadd ragadjon el ismét a nosztalgikus érzés. Aztán pedig ha Cherub-san sem áll meg még valamiért lassan elindulunk a helyünk felé.
- Kíváncsi vagyok, szeretnéd-e a Kabuki színházat - vetek fel jöbb ötlet híján egy ilyen témát. - De persze, lehet zavarna az a hangoskodás, amit ott a közönség prpdukál, mert igazán szeretünk a hazámban belezajongani az előadásba. De ne aggódj itt ez nem fog előfordulni - nevetek fel szolidan. Majd míg a válaszát várom ismét belefeledkezem a tömeg sűrű forgatagába.

Szabad egy táncra?




2000. 07. 12.

öltözék

- Óh, én is jól érzem magam Cherub-san, főleg mert ilyen lovagias férfival tölthetem az estémet, mint te - felelte Hana, amivel ismét elbűvölte Cherubot.
A nőből olyan elegancia és lágyság, finomság áradt, ami egyszerűen ellenállhatatlan volt. Kedve lett volna már most belecsókolni Hana puha nyakába, de tudta, hogy ez még túlontúl korai lenne, ezért visszafogta magát. Nem kevés önuralmába telt mindez.
- Ha a törékeny békét visszakapják az emberek arra nagyon tudnak vigyázni. És most mindenki ezt a békét őrizgeti, ki-ki a maga módján - mondta a háború kapcsán igen optimistán a nő, amivel apró mosolyt csalt ki Cherubból. Őszintén szólva ő nem feltételezett ennyi jót a társadalomról és az emberekről általában... Inkább valahogy a rosszra készült, és ha mégis tévednie kelllett, akkor örült a pozitív csalódásnak. Most is az volt a legbelső megérzése, hogy ha nem is az ő életük alatt, de a gyerekeiké alatt biztosan újabb háború törhet ki a varázsvilágban. Elvégre mindig voltak olyanok, akik hatalomra szomjaztak, és ennek érdekében senki és semmi nem számított nekik. Bárkit eltiportak, ha az útjukban állt, mint Grindelwald és Voldemort is... Nos, a medimágus csak reménykedett abban, hogy minél később tűnik fel az utódjuk, aki majd a nyomdokaikba lép. Márcsak a lánya miatt is, akinek említésére igazán kedvesen reagált Hana.
- Oooh, honto ni? Sugoii desu! Ez csodálatos Cherub-san - villanyozódott fel.
- Hány éves a lányod? Gomene, Cherub-san, kicsit elragadtattam magam. De nagyon szeretem a gyerekeket - érdeklődött Hana lelkesen, amire Cherub ismét elmosolyodott.
- Nemsokára hat lesz, Willownak hívják. Csodálatos gyermek, ő az életem értelme, bármennyire is klisének tűnik ezt mondani - felelte a gyógyító elérzékenyülve. Valóban nem volt senki más, aki olyan fontos lett volna neki, mint a lánya. Kettejük kapcsolata olyan meghitt volt, amiről Cherub álmodni sem mert volna, mielőtt apa lett. Akárhányszor ránézett Willowra, hála töltötte el a szívét és azt kívánta, bár sose nőne fel.... mert akkor majd a saját útját járja, a saját családjával, és talán ő már nem lesz olyan fontos a számára.... De addig még szerencsére hosszú évek voltak hátra, bármennyire is gyorsan pergett az idő.
- Óh, ilyenek ezek a gyerekek, sok mindenről le kell mondani a javukra... De őszintén ezt mi sose bánjuk - mondta nagyon elmésen Hana, amire Cherub bólintott.
- Így van, minden áldozat megéri, ha róluk van szó. Ezt te ugyancsak mindennap átélheted, hiszen tanár vagy... és ezen a pályán bizony rengeteg türelem és megértés kell ahhoz, hogy igazán tudj hatni a diákokra és tudj nekik segíteni, nem igaz? - kérdezte, majd a karján vezette továbbra is partnernőjét a helyük felé.
- Kíváncsi vagyok, szeretnéd-e a Kabuki színházat. De persze, lehet zavarna az a hangoskodás, amit ott a közönség prpdukál, mert igazán szeretünk a hazámban belezajongani az előadásba. De ne aggódj itt ez nem fog előfordulni - nevetett fel elbűvölően ismét a nő, ami Cherubot ismét csak lenyűgözte. Valahogy olyan fesztelenül érezte magát Hana társaságában, mint soha más nőében sem ezelőtt. És ez hihetetlenül jó érzés volt.
- Biztosan érdekesnek tartanám, főként, hogy ilyen különleges szokások társulnak hozzá. Elmeséled, milyen módokon szokott a közönség zajt kelteni az előadás alatt és miért? Honnan jön ez a hagyomány? - kérdezte a medimágus, majd megállt a hatodik sor 7-es és 8-as székénél, ahova a helyük szólt.
- Nos, ez lenne a helyünk. Tapasztalatom szerint jobb kicsit hátrébbról nézni az előadást, mert néha nagyon hangos a zene, ezért is foglaltam ide a jegyeket - magyarázta, miközben helyet foglalt.
- Remélem tetszeni fog az előadás - mosolygott rá Hanára, majd hamarosan elsötétült a nézőtér és kezdetét vette a Hamupipőke. Cherub direkt azért választotta ezt a darabot, mert ez nem olyan drámai történet, mint például a Machbeth, így biztosan nagyobb kikapcsolódást nyújt majd a nőnek. Nem akarta érzékeny lelkét túlzottan sokkoló darabbal felkavarni, pláne nem az első randin.

[Cherub-san2000. 07. 12.ongaku]

Ai desu ka?...
dressu

Cherub-san
2000. 07. 12.
ongaku

Cherub-san elegáns megjelenése megmelengetti a lelkemet. Tartottam ugyan a legtöbb férfitól, de magamnak is  nagyon nehezen vallom be, de... igen csak naivan állok hozzájuk, ha úgy hozza a sors, és gyermekies, ám kissé ellentmondásosan fokozott bizalmmal fogadom őket. Nyitok, de annyira amennyire az a kis óvatosságom figyelmeztet, ám ha valamelyik pillanatban kiszúrok egyetlen egy gyanús és erőszakos megmozdulást haztározottan elmenekülök a helyzetből. Csak a legvégsőbb esetben harcolok, de olyankor igen csak keményen meg tudom magam védeni. Talán ezért is lettem régen Hugraburgos.
Minden esetre nagyon-nagyon jól esik azt hallani, hogy Cherub látszólag teljesen oda van a gyermekéért, és miután válaszol is, azt hiszem engedem meggyőzni magam, hogy ez a férfi sohasem báántana egyetlen egy gyereket sem. Azt hiszem a világon ezt tartom a legvisszataszítóbbnak. Nem mintha Shouta halála előtt ne láttam volna így.
- Nemsokára hat lesz, Willownak hívják. Csodálatos gyermek, ő az életem értelme, bármennyire is klisének tűnik ezt mondani.
Ahogy hallgatom, és látom milyen elérzékenyülten beszél a gyermekérőr hirtelen erős vágy tör elő bennem, hogy én is szóba hozzam Shoutát. Talán picit ki is nyitom a szám, de megálljt parancsolok. Nem. Nincs hozzá elég erőm. Az ujjaimmal megérintem a medált, és egy pillanatra hallom is a kisfijam hangját.
- daijoubu desu ka?
Igen. Minden rendben van. Minden rednben.
Megrázom a fejem, és bosszankodok magamban, hogy egy rövid pillanatra a saját gondolataim foglalnak le. Nem szomorítom el ezt az estét. Ma boldog leszek. Azt hiszem ezt nem szabad megtagadnom magamtól.
- Nagyon szép neve van. Oh, mégis miért lenne klisé, ha egy szülő ezt gondolja a gyermekéről? Ez így van rendjén - bólintok picit mosolyogva. Talán pici dorgálás van a hangomban, bár kétlen, hogy ezt bárki is negatívnak érzékelné.
Belegondolva, minidg is szerettem volna látni, hogy Shouta felnő. Láni, amikor először szerelmes, és találkozni a barátnőjével. Leszídni, amikor kipróbálja a cigarettát, és összeveszni vele, amikor lázad. És veszekedés után finom rámennel engesztelni. Szerettem volna integetve elbúcsúzni a 9 és fél peronon állva, és szerettem volna a nyakába ugrani, amikor hazajön. Bolond lennék letagani, hogy azóta az évek alatt ne képzeltem volna el ezt ezerszer. Aztán persze mindig szomorúan felocsúdok, és rájövök, hogy ez már sosem lehetséges.
- Így van, minden áldozat megéri, ha róluk van szó. Ezt te ugyancsak mindennap átélheted, hiszen tanár vagy... és ezen a pályán bizony rengeteg türelem és megértés kell ahhoz, hogy igazán tudj hatni a diákokra és tudj nekik segíteni, nem igaz?
Ez igazán megmosolyogtat, és jól esik, hogy nem kezd más felé kérdezősködni. Felnevetek, mert igen bájossá teszi a kérdés magát Cherub-sant is.
- Sumimasen - kérek elnézést mosolyogva a hirtelen nevetéstől. - Igen így van, szerencsére türelemből nálam nincsen hiány... De minden úgy van, ahogy mondod, Cherub-san. Bár mindezek ellenére mindig ideges vagyok, ha tanítanom kell. Nem szeretnék tanárként hibázni, hiszen nekem az a dolgom, hogy mindent tökéletesen átadjak - teszem hozzá elszántan. A hangja és a kedves gesztusai sokszor pillanat alatt eltűntetik a melankóliámat, ami nagyon boldoggá tett. Jó érzés nem pszichopata férfi közelében rettegés nélkül lenni. Micsoda bolond lány voltam én...
- Biztosan érdekesnek tartanám, főként, hogy ilyen különleges szokások társulnak hozzá. Elmeséled, milyen módokon szokott a közönség zajt kelteni az előadás alatt és miért? Honnan jön ez a hagyomány?
- Határozottan belekiabálnak, olykor-olyakor egy-egy szereplőnek magyaráznak mindenfélét. Mint amikor focimeccset néz az ember, és úgy éri okosabb mint a játékos. Na meg ugye, ha valamilyen összecsapásról van szó, természetesen ki-ki a maga kedvencének szurkol, vagy éppen ellendukkol. Tapsikolna, de az is lehet, hogy iagzából egymás között beszélgenek a nézők. Mivel a kabuki színház elősorban improvizációra épül, talán a közönség reakciói is segítik a színészt az alakításban - gondolkodom el, miközben lassan elérünk az ülőhelyünkhöz. Talán kissé hadarok, mert amikor valamibe belemerülök, gyorsabban beszélek, és talán az angolom is érthetetlenebbé válik az akcentus miatt. Valamiért tanítás közben ez sosem jön elő, lehet már tudat alatt beépült az, hogy kettéválasztom a magánbeszédet az oktatástól. - Az, hogy honnan jön, ki tudja, talán az egyik első előadáson kezdtek el bele-bele kiabálni. Minden esetre nagyon jó kérdést tettél fel, Cherub-san, mert e nélkül én sem gondoltam bele eddig jobban. Nekem túlságosan is természetes - nézek fel rá. Imádtam, ha az emberek kérdzenek, legyen szó bármiről, én pedig szerettem átadni minden tudásomat.
- Nahát, Cherub-san milyen tapasztalt vagy - mondom halkan miután a helyünkhöz érünk, majd elfoglalom a helyemet, bár őszintén szóval füstöm sincs arról, hogyan is kéne előadás közben viselkedni egy randin. Bár egyszer kislányként kifogyeltem a távcsóvel egy nő és egy férfi hancúrozó alakját a VIP helyen. Bár erősen kétlem, hogy bármi ilyesmi itt szóba jöhetne, minden esetre az az eset még most is megmosolyogtat, mert észrevették, hogy látom őket. Gyermeki kíváncsiság. Azért most remélem nem fogok ilyet látni.
- Remélem tetszeni fog az előadás - mosolyog rám szívdöglesztően a férfi, mire kicsit elpirulok, deszerencsére már besötétítettek.
- Minden bizonnyal - felelem, majd izgatottan várom a darabot. Nagyon megörülök, amiért lassan felismerem a Hófehérke történetét.

(´｡• ᵕ •｡`) ♡(´｡• ᵕ •｡`)

Az előadás szünete akkor kezdődöt, miután Hófehérke összeesett az almától. Mindig a ledrámaibb pillanatban.
- Eddig nagyon káprázatos ez az előadás, ez volt a legelső darab, amit az operában láttam kislányként a szüleimmel, úgyhogy igazán nosztalgikus. Meg persza azóta sok mindet változott, de nagyon kedveltem akkor is ezt a mugli mesét - fordulok Cherub felé. A kislányányoddal szoktál jönni?
Egy kicsit megforgatom a vállaimat, és kinyújtóztatom a lábamat, hogy ne gémberedjenek el, és kíváncsian várom közben Cherub válaszát.

Szabad egy táncra?




2000. 07. 12.

öltözék

- Nagyon szép neve van. Oh, mégis miért lenne klisé, ha egy szülő ezt gondolja a gyermekéről? Ez így van rendjén - mondta Hana kedvesen, amivel ismét mosolyt csalt a medimágus arcára. A mosolyt csak tovább erősíti, amikor Hana felnevet Cherub szavaira. Bár nem tűnik érzelmes férfinak első ránézésre, a lelke mélyén nagyon is az, és talán ebbe nyert egy kis bepillantást most a nő.
- Sumimasen. Igen így van, szerencsére türelemből nálam nincsen hiány... De minden úgy van, ahogy mondod, Cherub-san. Bár mindezek ellenére mindig ideges vagyok, ha tanítanom kell. Nem szeretnék tanárként hibázni, hiszen nekem az a dolgom, hogy mindent tökéletesen átadjak - mondta elszántan Hana, amire Cherub bólintott. Pontosan átérezte, milyen is, amikor az ember maximalista a hivatásával kapcsolatban és a lehető legtöbbet akarja kihozni magából. Az, ha az ember megtalálja a hivatását egyrészről csodálatos érzés, mert mindig tudja, mit kell tennie, és ez a kötelességtudat vezeti egész életében.
Ugyanakkor ettől nem tud szabadulni sem, nincs olyan, hogy 9-től délután 5-ig dolgozik, majd leteszi a lantot. Nem, folyamatosan tökéletesíteni akarja magát a saját szakmájában és kielégíthetetlen fejlődési vágy hajtja. Ahogy hallgatta Hana szavait, átérezte, milyen kiváló pedagógus is lehet a nő a diákok számára. Lelkesen mesélt, szavai nem száraz tények voltak, hanem izgalmas információk, amiket természetesen, befogadhatóan fogalmazott meg. Cherub sosem volt igazán a szavak embere, sokkal inkább a tetteké, így felüdülés volt számára Hana társasága. Az első felvonás mesterien sikerült, úgy, ahogy arra a gyógyító eleve számított. Mikor legördült a függöny, Hana felé fordult, hogy lássa, hogy tetszett neki a darab első fele.
- Eddig nagyon káprázatos ez az előadás, ez volt a legelső darab, amit az operában láttam kislányként a szüleimmel, úgyhogy igazán nosztalgikus. Meg persza azóta sok mindet változott, de nagyon kedveltem akkor is ezt a mugli mesét - fejtette ki véleményét a nő. - A kislányoddal szoktál jönni? - tette fel a kérdést Hana, miközben kissé átmozgatta magát. Gyönyörű mozdulatai és nőies vonalai egészen lenyűgözték Willbutchot, aki önkéntelenül is Hana kecses vállán felejtette tekintetét. Nehéz volt elszakadnia ettől a látványtól, de végül sikerült.
- Örülök, hogy tetszik. Igazi klasszikus történet, de ettől még bőven tartogat izgalmakat és hasznos tanulságokat. Ami azt illeti, erre a darabra megpróbáltam már többször is elcsábítani Willowt, de szerinte unalmas mese, így nem akart jönni. Jobban kedveli a varázsvilág meséit, mégha azok sok esetben sötétebbek is - vonta fel egyik szemöldökét aggódása jeléül Cherub, majd a karját nyújtotta Hana felé.
- Szabad a karját hölgyem? Még van elég időnk egy kis frissítő után nézni - mosolygott Hanára, majd ha amaz beleegyezett a kezdeményezésbe, akkor felemelkedett a székből és elvezette őt a büféig. Ott volt mindenféle mugli finomság, szénsavas, ízesített üdítőitalok, perecek, sütemények, szendvicsek, sós mandula.
- Mit szeretnél? - kérdezte tőle csillogó szemmel Cherub, majd ha Hana elmondta kívánságát, a saját rendelésével kiegészítve, le is adta azt a büfésnek.
- Én egy narancslevet és egy tökmagos perecet kérek - hangzott a kérése, majd ha megkapták a rendelést, fizetés után egy félreeső kis asztalkához vezette Hanát, ahol állva elfogyaszthatták az italt és az ételt.
- Tudod, én mindig tökmagos perecet szoktam kérni, ez a hagyomány valahogy gyerekkoromból ragadt rám. Anyám mindig ezt kért és én bármit kóstoltam meg, a vége az lett, hogy az ő perece után ácsingóztam, mert az mindig finomabb volt a többi nassolnivalónál. Ő meg persze mindig szívesen adott belőle, sosem bosszankodott - harapott bele mosolyogva a finom, meleg perecbe.
- Érdekes, hogy az ember néha hogy ragaszkodik a gyerekkori emlékeihez és szokásaihoz, nem? - kérdezte két falat között.
- Mintha valahogy a lelke mélyén nem is akarna felnőni... - mélázott el kissé.

[Cherub-san2000. 07. 12.ongaku]

Ai desu ka?...
dressu

Cherub-san
2000. 07. 12.
ongaku

A társaság jó dolog, az ember számíthat valakire, aki fontos neki, de amióta tizenhat-tizenhét éves koromban egy ostoba butaság miatt kiszakadtam a barátaim közül, csak most érzem azt, milyen sok mindent veszítettem. Semmilyen kapcsolatom nem volt,és ez roppantul bosszantott. Talán most, hogy kicsit újra aktívabban kezdek el élni, szerencsére sikerült értékes ismertségeket kötni. DE azt hiszem az a mostani de-to* teljesen kimozdít a konfortzónámból is, amibe akarva akartalaul beskatulyáztam magam. Hiába szerepeltem rendezvényeket, hiába vezettem apám alapítványát, nem voltam ember. Csak szellem. És tudom, hogy változnom kell. Azt hiszem, ha nem mentem volna bele ebbe a de-toba Cherub-sannal, talán most is csak lebegnék az létezés peremén.
Az előadást ebben a rendezésben még nem láttam, és nagyon fantasztikus és varázslatos volt. Leginkább a zene borzongat meg. Igazság szerint igazi rockos lány voltam én már apám által, aki nagyon szerette ezt a fajta irányzatot. A lelkemet megmozgatták a dobok és a gitárok hangjai, és úgy éreztem mindig is, hogy teljesen kitölt engem belül. De elmerülni a klasszikus hanszerek világában is pontosan ugyan olyan felemelő érzés. Mássá tesz, olyasvalakivé, aki megtlálhatja a lelki békét. Mert azt szeretném. Végre nyugalomra térni, végre újra élni, de úgy érzem nem tehetem, nem felejthetek. És mégis szeretnék. Mégis olyan jó volna...
Az első felére teljesen elgémberedek, bár kényelmesek a székek, sokáig ücsörögni sose túl kellemes. Közben hallgatom Cherub kellemes hangját és válaszát. Kezdek vonzódni hozzá, és magamban keserűen megjegyzem, hogy igazán jobban tettem volna, ha az inteligensebb férfiak felé hajtok, nem az  idősebb-motoros-tetovált-akárkikre.
- Örülök, hogy tetszik. Igazi klasszikus történet, de ettől még bőven tartogat izgalmakat és hasznos tanulságokat. Ami azt illeti, erre a darabra megpróbáltam már többször is elcsábítani Willowt, de szerinte unalmas mese, így nem akart jönni. Jobban kedveli a varázsvilág meséit, mégha azok sok esetben sötétebbek is.
- Óh igen.. az én... - fiam is szerette a sötét meséket, a nagyapjára ütött, akarom mondani, de nem teszem. Csak kicsit elhalgatok, mintha elgondolkodnék, aztán folytatom. - nagyon fiatal korszakomban szintén kedveltem ezeket a meséket. Deodahaza igazán sok kellemetlen démonról, és szellemekről szólnak a történetek, Japán nagyon gazdag a legendás lényekben, szellemekben, jókban is és rosszakban egyaránt. De mindegyiknek van tanulsága, amik a gyerekek javát szoljálják. Veszéjes túl sokáig habfelhőben tartani őket,mert könnyen... összetörnek - sóhajtok, de mosolygással enyhítem a mondanivalómat - Nagyon talpra esett kislány lehet. - cálzok Willowra.
A felém nyújtott kezét elfogadom, és elidnulunk egy kis sétára.
- Azt hallottam, hogy nagyon szenvedélyes medimágus vagy, Cherub-san. Jó látni olyanokat, akik élvezik csinálni a hivatásukat - jegyzem meg út közben, mert sokat hallottam már róla, és mindig csodáltam a szenvedélyes embereket, akik valamit sokáig tudnak űzni félbehagyás nélkül.
- Mit szeretnél? - kérdezi szépen csillogó szemekkel, én pedig kicsit beleszédülök ebbe. Az  férfi valamiért sose bámul így rám, még az elejétől kezdve sem. Eszembe jut, hogy csak egy "ázsiai" vaoltam, egy "egzotikum" így kicsit megint óvatosabbra veszem a tempómat, mert nem akarok kitűző lenni senkinek a büszkeségtől duzzadó mellkasán. De ezt mind olyan mélyre temetem, hogy talán Cherub észre sem veszi.
Körbenézek a büfében, és szerények egy kakaóscsigát kérek, majd megmosolygom Cherub választását. Kawaii desu.
- Tudod, én mindig tökmagos perecet szoktam kérni, ez a hagyomány valahogy gyerekkoromból ragadt rám. Anyám mindig ezt kért és én bármit kóstoltam meg, a vége az lett, hogy az ő perece után ácsingóztam, mert az mindig finomabb volt a többi nassolnivalónál. Ő meg persze mindig szívesen adott belőle, sosem bosszankodott.
Szólal meg Cherub, én pedig bazsalyogva hallgatom a hirtelen feltámadt szóözönt. Mindig is szerettem hallgatni az emberek beszédét. Különösen azokét, akiket kedveltem. Megnyugtató volt.
- Én mindig misho levest kértem haha-uetől. Aztán megettem előle és chichi-ue elől is, mert mindig is feneketlen gyomrom volt. Yare, yare, nem túl elegáns tulajdonság - kuncogok - Úgy látszik, nagyon jó kapcsolatban voltál vele. Jó egészségnek örvendenek a szüleid? 
- Érdekes, hogy az ember néha hogy ragaszkodik a gyerekkori emlékeihez és szokásaihoz, nem?  Mintha valahogy a lelke mélyén nem is akarna felnőni...
- Óh,én szeretek kicsit gyerek maradni belül. ELmenni olyan helyekre, ahol kicsiként átszottam, hintában üldögélni. Ilyen idősek lennénk már - emelem kezem az arcomhoz, miközben én is enni kezdem a kakaós csigámat. - De jó érzés visszautazni. Ha csak egy rövid időre is történik. Mi a legkedvesebb emléked kiskorodból, Cherub-san? - kérdezem kíváncsian, miközben visszafelé haladunk, mert lassan kezdődk a második felvonás. A válaszát figyelmesen halgatva leülünk ahelyünkre, majd kis vártatva elkezdődik a következő felvonás.

*randi

Szabad egy táncra?




2000. 07. 12.

öltözék

- Óh igen.. az én... - kezdett mondandójába Hana, amit aztán rövid szünet követett, mintha elgondolkozott volna valamin. Cherubnak nem tűnt fel különösebben a dolog, nem gondolta túl az apró jelet, csak figyelmesen várta partnernője történetét.
- nagyon fiatal korszakomban szintén kedveltem ezeket a meséket. Deodahaza igazán sok kellemetlen démonról, és szellemekről szólnak a történetek, Japán nagyon gazdag a legendás lényekben, szellemekben, jókban is és rosszakban egyaránt. De mindegyiknek van tanulsága, amik a gyerekek javát szoljálják. Veszéjes túl sokáig habfelhőben tartani őket,mert könnyen... összetörnek -született meg a folytatás, amit hallgatva a gyógyító egyetértően bólogatott.
- Ez bizony így van - mondta csendesen, miközben kivezette a teremből a csinos tanárnőt.
- Azt hallottam, hogy nagyon szenvedélyes medimágus vagy, Cherub-san. Jó látni olyanokat, akik élvezik csinálni a hivatásukat - tette fel a figyelmes kérdést Hana, mire Cherub mosolyogva felelt.
- Kedves tőled, köszönöm. Valóban nagyon szeretek gyógyító lenni és visszaadni másoknak a testükkel való harmóniát.... Legyen szó kisebb vagy nagyobb változtatásról akár. Én is pontosan tudom ugyanis, hogy ez mennyire fontos a lelki kiegyensúlyozottsághoz.... - magyarázta elgondolkozva. Őszintén szólva nem tudta, hogy Hana hallott-e a múltjáról, a történetéről, arról, hogy ő maga is nemtranszfiguráción esett át évekkel ezelőtt. De most nem akarta felhozni ennél jobban ezt a témát, ha Hana kíváncsi, majd biztosan rákérdez magától, és akkor szívesen válaszol neki. Mindennek eljön a maga ideje, és talán nem az első randin tanácsos ecsetelni egy ilyen mély, az egész életét meghatározó változást.
Arra, hogy Hana csak egy kakaóscsigát kér, Cherub mosollyal reagált.
- Ez Willow kedvence is - magyarázta a mosoly okát Hanának, majd kényelmesen elhelyezkedtek az asztal mellett az elemózsiával.
- Én mindig misho levest kértem haha-uetől. Aztán megettem előle és chichi-ue elől is, mert mindig is feneketlen gyomrom volt. Yare, yare, nem túl elegáns tulajdonság - kuncogott édesen Hana, mire együtt nevetett vele Cherub is. Tetszett neki, hogy a nőnek ilyen jó humora van. - Úgy látszik, nagyon jó kapcsolatban voltál vele. Jó egészségnek örvendenek a szüleid?
- Igen, nagyon szoros, jó kapcsolat a miénk, sokkal inkább hasonlít barátságra, mint anya-fia kapcsolatra, ha őszinte akarok lenni - fejtette ki Estherrel való kapcsolatát Cherub.
- Szerencsére az édesapám is él, nagyon jó egészségnek örvend ő is. Vele kamaszkoromban voltak súrlódásaink, de mára kiegyensúlyozott lett a viszonyunk - mosolyodott el, majd bekebelezte a maradék narancslevet és perecet is, miközben Hana szavait hallgatta.
- Óh,én szeretek kicsit gyerek maradni belül. ELmenni olyan helyekre, ahol kicsiként átszottam, hintában üldögélni. Ilyen idősek lennénk már. De jó érzés visszautazni. Ha csak egy rövid időre is történik. Mi a legkedvesebb emléked kiskorodból, Cherub-san? - tette fel a kérdést a tanárnő, miközben már visszafelé indultak, hogy megtekintsék a második felvonást is.
- Hmmm.... nehéz kérdés.... a legjobb emlékeim az öcsémhez kapcsolódnak, Morpheushoz, akivel rengeteg kalandot éltünk át. Egy a házunkhoz közeli erdőben folyton kviddicseztünk és elég vakmerő játékokat játszottunk, de érdekes módon sosem történt semmi bajunk. Mintha csak valami őrző-védő tündér velünk lett volna.... - mondta elgondolkozva, majd a helyére kísérte Hanát, és ő maga is leült.
- És te, kedves Hana? Mire emlékszel vissza legszívesebben a gyerekkorodból? Jut eszembe, a Te szüleid élnek még? - fordult az egzotikus szépség felé és csak úgy itta a szavait, amíg a függöny ismét el nem gördült, hogy kezdetét vehesse a folytatás. A darab második része sem okozott csalódást, Hamupipőke hányattatott sorsa után igazán üdítő volt látni, ahogy jóra fordult a sorsa. A táncosok teljes átéléssel adták elő a romantikus történetet, a balerina és a férfi táncos szinte varázslatba illő emelést és forgást mutatott be szerelmük beteljesülésekor, amit színművészmágusok is megirigyelhettek volna. Nem csoda, hogy számos szem könnybe lábadt az előadás végén, és vastapssal hálálta meg a közönség az élményt.
- Hogy tetszett a finálé? - mosolygott rá Hanára Cherub, majd felemelkedett a székből.
- Mehetünk, Szép hölgyem? - kérdezte előzékenyen a karját nyújtva ezúttal is a nő felé.

[Cherub-san2000. 07. 12.ongaku]

Ai desu ka?...
dressu

Cherub-san
2000. 07. 12.
ongaku

Ahogy Cherub-san válaszol, kíváncsian elgondolkodom azon, milyen furcsa esetei is lehetnek egy plaszti-medimágusnak. Az egyszer biztos, hogy nem könnyű a munka. Engem összességében nem nagyon érdekelt a medimágus szak, valahogy nm éreztem magamban az erőt, hogy emberi életek fögjnek tőlem testileg vagy lelkileg. Nem vagyok ahhoz elég erős, és talán nekem sem ártana felkeresni egy psziho-medimágust. Most így belegondolva Shouta elvesztésekor sem kerestem fel senkit, egyszerűen nem volt erőm, és féltem, ha csak szóba is kerül, abban a pillanatban blepusztulok a fájdalomba.
A lelki kiegyensúlyozottságról szólva, csak egyetértően hümmögök, bár kicsit magam ellen is, mert még most sem vagyok teljesen kiegyensúlyozott állapotban.
A kakaóscsigák általában finomak a pékségekben szeretem a levelestészta ízét és az egyre csokisabb belselyét.
- Ez Willow kedvence is - jegyzi meg mosolyogva Cherub-san.
- Hontoni?  - csillan fel a szemem, miközben az elegáns medimágusra pillantok, majd vele szemben foglalok helyet az asztalnál, és elkezdem tördelni a csiga tésztáját. Valahogy sosem vetemedek arra, hogy beleharapjak, úgy túl hamar elfogyna. Közben mosolyogva hallgatom ahogy Cherub-san mesél a családjáról.
- Igen, nagyon szoros, jó kapcsolat a miénk, sokkal inkább hasonlít barátságra, mint anya-fia kapcsolatra, ha őszinte akarok lenni.  Szerencsére az édesapám is él, nagyon jó egészségnek örvend ő is. Vele kamaszkoromban voltak súrlódásaink, de mára kiegyensúlyozott lett a viszonyunk - válaszolja a medimágus.
- Oh, sugoii desu. Nagyon jó kellemes család lehet a tiéd, Cherub-san. Mindig örömmel hallom, hogyha ilyen harmónikus lett a szülő-gyermek kapcsolat. Még a súrlódások ellenére is. Kevés gyereknek adatik meg, hogy mind a két szülő mellett megtapasztalja acsalád és az otthon érzését - gondolok ismét Shoutára, és a számos kérdésére, hogy az ő apukája hol van. Azt hiszem az én hibám is, hogy nem vigyáztam rá. De nem tudtam hogyan magyarázzam meg az élet ezen sötétségét egy négy éves, élettől duzzadó kisgyermeknek. A hangom talán nem olyan szomorú, mint a tekintetem, de összeszedem magam. - És ahogy látom, kíváló szülő is lehetsz - teszem hozzá mosolyogva. Nem is tudja, hogy milyen megkönnyebbülés látni azt, hogy egy férfi is képes jó apa lenni. Mégha ott van előttem chichi-ue mintája is, a hitem a férfiakban és az apaságban súlyosan megremegett. De úgy tűnik még vannak rendes úriemberek.
Közben én is befejezem a kakaóscsigát és lassan visszabandukolunk a helyünkre, hogy megnézzük a finálét.
- Hmmm.... nehéz kérdés.... a legjobb emlékeim az öcsémhez kapcsolódnak, Morpheushoz, akivel rengeteg kalandot éltünk át. Egy a házunkhoz közeli erdőben folyton kviddicseztünk és elég vakmerő játékokat játszottunk, de érdekes módon sosem történt semmi bajunk. Mintha csak valami őrző-védő tündér velünk lett volna....
Az emléke megmosolyogtat.
- Kawaii desu - kuncogok fel halkan. - Nekem nincsen testvérem, de mindig is szerettem volna egy anikit* - teszem hozzá elmélázva. Nagyon érdekes gyerekkorod lehetett, Cherub-san. A fiú testvérekkel minden sokkal kalandosabbnak tűnik.
Lassan vissza is érünk a helyünkre, aztán még egy kicsit marad időnk beszélgetni.
- És te, kedves Hana? Mire emlékszel vissza legszívesebben a gyerekkorodból? Jut eszembe, a Te szüleid élnek még?
Óh, ha tudná, hogy mennyi érzelmet vált ki belőlem ez a kérdés. Sok mindent szeretnék elmondani. Shouta első szava, ami természetesen a ramen volt. Shouta első lépései. Vagy amikor először hívott haha-uenek. De ott vannak a szüleim által szerzett csodálatos mlékek. Anyámat látni táncolni. Vagy amikor a szüleim csendben ültem egymás mellett a gőzölgő teájukkal az asztalon és behunyt szemmel élvezték csendben egymás társaságát. Ők testesítették meg az igazi békének és szeretetnek a jelentését.
- Sok emlékem van, mindegyik gyönyörű, és szerencsére a rossz emlékeim ellenére is több a jó. Tudod, néha elutaztunk Japánba, nyaranként. Chichi-ueval nem áltak szóba a szülei, mert egy gésát vett el egy gazdag japán lány helyett, de haha-ue gyerekkori házában mindig szivesen látott obaachan... Azaz a nagymamám - kerestem elő az engol megfelelőjét az emlékeim közül. - Igazi tradicionális városvégi japán ház volt, japán kerttel, kis patakkal, koi halakkal, és cseresznyevirággal. Oda haha-ue néha esténként kiment és zenélt a kotóján. Őt látni az éjszakában nagyon szép és túlvilági volt. Úgy festett mintha ő lenne a cseresznyefa szelleme -idézem fel magamban haha-ue zenéjét. Sosem fogom elfelejteni, milyen nagyszerűen játszott.
NAgyon sóhajtok, amikor a második kérdéshez érek.
- A szüleim már nem élnek. Haha-ue... Vele valószínüleg a halálfalók végeztek. Egyszerűen eltűnt a második felbukkanásakkor, a háború idején. De nagyon szerettem. Igazi japán hölgy volt. Kifinomult, elegáns és törékeny, a művészet megtestesítője. Nagyon sokmindent tanultam tőle a hazámról. Chichi-ue egy csendes, bölcs ember volt. Nemsokkal anyám halála után ő is elment - az unokája elvesztését nem bírta feldolgozni. És sosem hibáztatott érte. - Nem viselte el a sok fájdalmat, ami a hiány miatt kínozta. Ha nem lettek volna ilyne jók hozzám, talán az én sem lennék az aki - fejezem be mosolyogva a mondandómat. Már éppen kérdeztem volna arról valamit  aháborúról,amikor elsötétült minden és kezdődött a második, utolsó felvonás.
Nagyon élveztem minden pillanatát, és talán legbelül naívan reménykedtem abban, hogy előbb vagy utóbb minden keserű sors jobbá válik. Pedig tudom, hogy van olyan, ahonnan nincsen megváltás. De azt hiszem ezen majd otthon kesergek egyedül. Minden esetre megható volt, bár jómagam igyekeztem uralkodni a könnyeimen, hiszen azt tanították nekem, hogy nyilvánosság előtt nem illik sírdogálni. De a taps mindent elárult az előadásról, nagyon hálás voltam, hogy a lovagias Cherub-san elhozott engem erre.
- Hogy tetszett a finálé?
- Lenyűgöző darab, jó látni, hogy egyre jobbak és jobban lesznek az előadások - válaszolom mosolyogva. - És neked hogy tetszett?
Megragadom a felém nyújtott karját és együt lékedünk ki a szabad, csillagos esti égbolt alá. Pironkodva sétálok mellette, mert nagyon kellemes estét tölthettem el vele együtt, még a munkám előtt.
- Nagyon jól éreztem magam veled, köszönöm a meghívást - hajolok meg illedelmesen, amint kiérünk teljesen a szabadba. Nagy szemekkel pislogok fel rá, és elcsodálkozom, milyen kellemes tekintete van Cherub-sannak, és közben várom a válaszát. Nem igazán tudom, hogy most mit szokás ilyenkor csinálni, egy de-to után, kissé sutának is érzem magam.


bratyó

Szabad egy táncra?




2000. 07. 12.

öltözék

Bólogatova hallgatta Hana szavait arról, milyen jó családja is van neki tulajdonképpen. Cherub sokat gondolt erre.... hogy mennyire szerencsés. Egész életében úgy érezte, egy szerencsecsillag örködhetett érte, hiszen mi mással magyarázhatta volna, hogy a szülei elfogadták és támogatták őt a transzfigurációs beavatkozás során? És hogy aztán az élet kifürkészhetetlen szándékának hála Alexiával egymásra találtak egy éjszaka erejéig, amiből egy valódi kis csoda született?
Mekkora valószínűsége volt mindennek? Egy nőből átváltozott férfi és egy férfiból átváltozott nő szenvedélyének? Amelyből egy hihetetlenül bölcs és szeretetteljes kis lény született... Willow. Cherub arcán átsuhant ez a meghatódott, hálával teli érzés, amit szinte mindig érzett, mikor a lányára gondolt.
- Így van, és nagyon hálás is vagyok a családomért - mondta még mindig kissé elvarázsoltan, mint aki egy kicsit odébb szállt gondolatban, csak a teste tartott Hanával ebben a pillanatban.
- Nekem nincsen testvérem, de mindig is szerettem volna egy anikit. Nagyon érdekes gyerekkorod lehetett, Cherub-san. A fiú testvérekkel minden sokkal kalandosabbnak tűnik - válaszolt Hana, mire Cherubnak sikerült gondolatban is visszatérnie partnernője oldalára.
- Hogy kalandosabb-e azt nem merném lefogadni, Willowt elnézve egy lánytestvér is lehet igazán bátor és merész, így könnyedén átélhet tanulságos kalandokat két nővér is, úgy vélem - fejtette ki véleményét. - De az nem kérdéses, hogy az én gyerekkorom is nagyon izgalmas volt az öcsém mellett... - mosolyodott el, aztán érdeklődve hallgatta Hana gyerkekorának legszebb pillanatait.
- Tudod, néha elutaztunk Japánba, nyaranként. Chichi-ueval nem áltak szóba a szülei, mert egy gésát vett el egy gazdag japán lány helyett, de haha-ue gyerekkori házában mindig szivesen látott obaachan... Azaz a nagymamám. Igazi tradicionális városvégi japán ház volt, japán kerttel, kis patakkal, koi halakkal, és cseresznyevirággal. Oda haha-ue néha esténként kiment és zenélt a kotóján. Őt látni az éjszakában nagyon szép és túlvilági volt. Úgy festett mintha ő lenne a cseresznyefa szelleme.
Ahogy Hana beszélt, Cherub lelki szemei előtt egyfajta filmként peregtek le a nő által megfogalmazott jelenetek.
- Ez igazán varázslatos lehetett - felelte csillogó szemmel, aztán kissé elszomorodott, amikor hallotta, hogy a nő ilyen fiatal létére már teljesen árva. Ráadásul akkora tragédia érte, hogy anyja halála után nem sokkal édesapját is elveszítette. Szörnyű trauma.
- Nagyon sajnálom Hana - simított végig kedvesen a nő kézfején, mintegy vigasztalásul. Remélte, hogy nem veszi zokon a közeledését... Elvégre felnőttek voltak, mi rossz is lehetett volna ebben az apró gesztusban? Ha akarta, Hana szó vagy bármiféle válasz nélkül hagyhatta az érintést, hiszen ezután kezdetét vette a második felvonás. Cherub örömmel hallotta, hogy Hanának tetszett a darab, úgy érezte, ez a randi felettébb jól sikerült....és ezt aztán Hana hálás szavai is alátámasztották.
- Nagyon jól éreztem magam veled, köszönöm a meghívást - találta szembe magát a nő meleg, barna tekintetével, majd ösztönösen megsimította az arcélét a kezével, épp csak egy pillanat volt az egész. Cherubot zsigeri szinten megigézte a nő puhasága, lágysága, ami áradt belőle. Rég érzett ilyet egy nő közelében, és szinte gyógyítóan hatott rá mindez. Tudta, talán most kapott egy esélyt az élettől, hogy úgy bánjon ezzel a kivételes nővel, ahogy az valóban megérdemli.... és ezáltal ő is jobb emberré válhasson.
- Én is csodásan éreztem magam. Remélem hamarosan újra láthatlak majd.... - nézett bizakodóan Hana szemébe, majd egy puha kézcsók után távozásra készen így szólt.
- Vigyázz magadra! - s megindult egy kihalt utca felé, hogy dehopponáljon otthonába. Alig várta, hogy a kényelmes fotelben egy forró tea mellett felidézze a mai este legszebb pillanatait és levelet írjon az ő Hanájának.

Köszönöm a játékot!

[Cherub-san2000. 07. 12.ongaku]

Ai desu ka?...
dressu

Cherub-san
2000. 07. 12.
ongaku

Ahogy a család szóba lerül, Cherub-san arcán valami távoli elkalandozott kifejezés ül, én pedig mosolyogva tanulmányozom az elkalandozott varázsló arcát. Mennyi mindenre gondolhat most, és vajon a szeretteire gonolhat-e. Talán a kislányára gondol. Észreveszem azt a szeretetteljes csinllogást a tekintetében, ami az enyémben is megül, akárhányszor Shoutára gondolok.
- Így van, és nagyon hálás is vagyok a családomért - hm, ez így van rendjén. Nagyon ritka a jól működő szülő gyermek kapcsolat, de szerencsére ezekszerint neki sincsen hiánya még most sem belőle. Egy kicsit irigy vagyok rá, de ez az a jóindulatú irigység, és inkábbosztozom annak az örömében, hogy minden szerette életben van. Hiszen snekinek sem jár az a fajta fájdalom, hogy teljesen magára maradjon a világban.
Aztán ahogy meséltem, jól esett felidézni ezt a régi, kopottas emlékemet, melyet kincsként őrzök attól a pillanattól kezdve.
- Ez igazán varázslatos lehetett - mosolyogva bólintok.
- Hai. Ez a legjobb szó rá. Varázslatos.
Ahogy felidőztek bennem a szüleim elvesztésének emlékei kicsit éreztem, hogy talán lehet ezzel megölöm az idilli hangulatot.
- Oh, gomenasai... Nem akartam ezzel problémát okozni, hogy rossz témát hozok fel - bukott ki belőlem a tipikus japán majrézás, de szerencsére Cherub-san megsimította a kézfejemet, ami megnyugtaott.
- Arigatou - suttogom, többet nem igazán mondhatok, hiszen elkedződik az utolsó felvonás. Ahogy véget ér, kicsit szomorkásan veszem tudomásul, hogy lassan vissza kell zökkennem a valóságba, a csendességbe, az üres házba. De talán nem leszek olyan magányos, mint eddig.
Kint állva még búcsúzás előtt Cherub-san megsimítja az arcomat, mire teljesen elpirulok, és szóhoz sem jutok. De talán nem is baj, hogy elnémulok, mégsem rontok el így semmit a zavart csevegésemmel. Úgyhogy csak pirulva pislogok a férfira talán kissé tanácstalanul is, hogy most mit csináljak.
- Én is csodásan éreztem magam. Remélem hamarosan újra láthatlak majd.... - mondja, majd egy finom kézcsók után indulni készül. Azt hiszem én nekem is vissza kéne térnem a valóságba.
- Minden bizonnyal még látjuk egymást, Cherub-san - mondom, majd meghajolok és integetek utána, miutá összeszedem magam a zavartság után.
- Vigyázz magadra! - mondja még búcsuzóul, majd eltűnik az utcákon én meg ott maradok, aztán leesik, hogy kerülgetnek az emberek, így odébb sétálok, hogy hazahopponálhassak. Ahogy kis koppanás kíséretében hazaérek, a cicám mérus jön a lábamhoz dörgölőzni, én pedig felkapom, és megindulok Shouta fényképe elé, hogy elmesélhessem neki a ma estémet. Minden bizonnyal féltékeny lenne, ha itt lenne velem. És morcos. De egy idő után megértene mindent. Aztán a mesélés után még írok egy levelet Cerub-sannak, majd álmosan ágyba is dőlök a macskámat ölelgetve.

KÖSZÖNÖM A RANDIT

[/i]