Battersea Pie Shop

Emily Myra Dean pennájából



Mindenki tudja, hogy az angolok odavannak a pitékért. Legyen az édes vagy sós, zöldséges vagy húsos, pudingos vagy gyümölcsös, a lényeg, hogy pite legyen. A Battersea Pie Shop gyorsan meghódította a közönséget, tucatszám viszik innen a pitéket. Nem is csoda - ki ne szeretné a szájában érezni az almás-szedres, vaníliasodóval leöntött, tejszínhabbal díszített pite csodálatos ízét? Mindenki, nem igaz? Egy biztos, hiba nem-kipróbálni. Még a királynő is rajong érte.

TEÁZZUNK!

outfit

Furcsa újra itt lenni… Ebben a számomra hideg és rideg országban. Sose tudtam megszokni, sose tudtam megszeretni. Végül pedig be is váltotta mindazt az úgymond reményt, amit gyerekként hozzáfűztem. Jött a háború, s még azt a csekélyke örömöt is telibe rondította, amit legalább maga ez az egész boszorkányság dolog ébresztett bennem. Szeretem a mágiát, ezzel nincs bajom, azzal viszont van, hogyha az emberek a mágiára hivatkozva felvértezik magukat túlzott önbizalommal és lenézéssel. Igen. A mágia durvább fegyver, mint azok, amiket a muglik használnak és mi még magunkat tartjuk feljebbvalónak? Mindegy… Fújom ki a levegőt. Erről nem Anglia tehet. Csak tény, ami tény, hogy az összes rossz emlékem ehhez az országhoz fűz jelenleg. Nem csoda hát, hogy nem repesek a boldogságtól, amiért mégis itt kell most lennem. Már nem a mai találkozón, az egy cseppet sem zavar. Sőt… A baj az anyám rokonságával van, akiket feltétlenül meg kellett látogatnunk újdonsült húgommal. És persze messze nem volt elég az, hogy csak az anyám jön, meg Imani. Rögtön meg kellett jelennie az egész pereputtynak. Bár így legalább láthatom Jadát megint. Az szintén a kellemes részéhez tartozik.

Még jobban összehúzom magamon kabátom, miközben hagyom, hogy a hűvös szél még inkább átrendezze kusza tincseimet. Ujjaim táskám vállpántjába akasztom. És minden rossz gondolat ellenére, majdhogynem boldogan lépkedek úti célom felé. Már megérte felkelni ezen a borongós reggelen… Állapítom meg, miközben kissé az égre emelem tekintetem, ahonnan hogy-hogy nem, eső kezdett szemerkélni. Sebaj. Éppenséggel nem kirándulni készültem. Vonok vállat csak úgy önmagamnak, beszélgetőpartner híján. Aztán fejemet visszafordítom lábam elé, mert itt aztán kerülgetni kell az utcácskák velejárójaként megjelenő kátyúkat. Jó, az azért otthon is akad, már nem az erdőben, mert ott speciel út sincs… Persze ha ismerném a várost, bizonyára találhattam volna közelebbi hoppanálási pontot is, de ez határozottan nem LA. Csoda, ha megtalálom magát a pitézőt. Ami felé már így is útbaigazítást kértem egy kedves mugli hölgytől, aki olyan eléggé környékbelinek tűnt, meg olyan piteevőnek is. De csak úgy zugban, amikor rossz kedve van azért, amiért jó kedve van azért, csak bevallania ne kelljen.

Szerencsére tényleg olyan könnyedén megtalálom a kedves kis kirakatot, hogy aztán azon nyomban be is lépjek az ajtón, majd kinézve egy rejtettebb zugot el is induljak felé. Közben a pincértől szerzek egy étlapot. Majd hanyag mozdulattal ledobom táskám a négy szék egyikére, hogy aztán mellé ülve ki is válasszak gyorsan a kínálatból egy erdei gyümölcsös darabot és egy mogyoróval ízesített kávét. Most nem akarok teát rendelni. Nem érdekel a konkurencia. Mosolyodom el miközben leadom a rendelésemet, hogy aztán táskámban kotorászva némileg előre kikészítsem a megrendelt csomagokat és a mintákat is.

A cigarettáról való leszokás után és miatt kezdtem el mágikus teafüvek keverésével foglalkozni. Előtte persze mindezt a tehetségemet a dohányfű felé fordítottam, de nem ártott már a váltás. Persze teáim között is megjelenik néha egy-egy majdhogynem kábítószernek minősülő darab, de ezeket főképp törzsi rítusokhoz ajánlom fel. Nem akarok rossz ember lenni. A teáim gyógyítsanak, vagy segítsenek ellazulni, vagy segítsenek koncentrálni, netán meggyógyulni. Ez a célom. És ezen is dolgozom. Még ha egyelőre főképp a keverés, semmint az eladás rész megy jobban. Agnessel karöltve az az álmunk, hogy egy üzletet nyissunk majd. Én különféle növényeket keresgélek szerte a világban, miközben kísérletezgetek. Agnes pedig a kertekben termő növényeket dolgozná fel és vezetné a kicsiny boltunkat, első körben például itt Londonban. Persze ez a hosszú távú cél. Hiába van mögöttünk apám miatt nem kis tőke, először szeretném azt megtudni vevő-e a mágusok népe arra, amit össze akarunk hozni.

Szóval íme, ma végre találkozom az első vevőmmel. Mármint az első olyan vevőmmel, aki nem a Roxfortból ismer, és aki nem az ott elkezdett üzletelés miatt folytatná tőlem a vásárlást. Izgatott vagyok. Úgy fest tetszett neki az első, megvásárolt csomag. És bár én nyilvánvalóan tudom, hogy amit készítek az nem csak hatásos, de finom is. Ennek ellenére meglepődtem rajta, amikor pont az itt tartózkodásom alatt megtalált a baglya további megrendelésekkel. De én, ha már így Angliában voltam, gondoltam inkább egy személyes találkozón adom át, és kóstoltatom esetlegesen meg a további alkotásaimat.

Szóval csak ülök, immáron kézhez kapott kávémat kevergetem gépesen, miközben kabátomat elrendezem magam mögött és próbálom hajamat is ráncba szedni. Ez utóbbi nyilván lehetetlen, de ettől még igyekszem nagyon komoly és felnőttes, üzletasszonyos benyomást tenni, ahogy várakozom az első nagyon komoly és felnőtte vásárlómra.

[DAKOTA]

DAKOTA



outfit

And all I gave you is gone
Tumbled like it was stone
Thought we built a dynasty that heaven couldn't shake
Thought we built a dynasty like nothing ever made
Thought we built a dynasty forever couldn't break up

– Mikor mosolyogtál utolájára? – Hallottam, ahogy Sophie hangja a füleimben cseng. Egészen közelről hallottam a suttogását s éreztem a leheletét a fülemen. Talán a parfümének finom, elegáns aromája cirógatott végig az arcomon, én még sem mertem utána kapni. Még féltem elhinni, hogy nem hagyott el teljesen és egy része ott lüktet bennem, talán éppen a szívemben.
– Amikor a teát ittam… – válaszoltam rekedt suttogással.
A tükör előtt állva még sápadtabbnak hatottam, mint máskor. Tudtam jól, hogy amit kimondtam nem volt helyes és annál kevésbé őszinte válasz. Igen, talán el-elmosolyodtam, talán újra éreztem a régi felszabadultság emlékét. Nem volt ugyanaz, de éppen elég ahhoz, hogy legalább egyetlen napra elfelejtsem a keserűséget, a sebeket, amik a testemet és még inkább a lelkemet borították. Nem gondolkodtam, csak élveztem, hogy lehullik a vállamról a nehéz teher. Kinéztem az ablakon, mint annak idején Sophie-val. Hagytam, hogy rám találjon a hűvös téli szellő és csak bámultam bele a környék mocskos szennyébe… és gyönyörűnek láttam. Olyan gyönyörűnek, mint még soha.
– Amikor melletted ébredtem… – suttogtam ismét.
Sophie olyan volt, mint a napsugár, ami a leghidegebb, legsötétebb, legveszélyesebb sarkokat is megvilágította és felmelegítette. A kedvességével bennem akár jéghegyeket is megtudott mozgatni s azt kívántam, bár ott lenne mellettem még mindig, csakhogy leállítson, lefogja a kezem, mikor az kést szorítva lendül a magasba. Kellett az én gátam, az én őrzőm, nagyon is kellett… csakhogy már nem volt olyan módszer, amivel visszarángathattam volna az élők világába. Egyedül bennem élt, valahol mélyen.
Megmostam az arcom. Nedves tenyérrel ütögettem rajta végig, hátha egy kis életet lehelhetek belé. – Nekem mindenhogy gyönyörű vagy. - Hallottam meg Sophie hangját ismét a fülemben csendülni. Összerezzentem. Megremegtek az ajkaim, mintha csak egy jó adag sírás készülne kiszakadni belőlem. Nagyon is szükségem volt arra a teára, hogy ismét jól érezzem magam.
Felöltöztem és már mentem is ki a lakásba. Az ajtó előtt csatlakoztak be szokás szerint a testőreim. Nem érdekelte őket, hogy hova megyünk, ők csak készenlétben álltak, hogyha bármi történne. Eddig csak egyszer próbáltak rám támadni… mikor az a jósnő a tenyerembe döfött egy jókora kést. A fiatal boszorkánnyal az első csomag beszerzése után, bagollyal lebeszéltünk egy újabb megrendelést, amit ezúttal egy pitézőben fogok átvenni. Ennél nevetségesebb helyzetbe persze nem is keverhettem volna magam… csakhogy nagyon kellett az a tea. Legalább annyira fontossá vált, mint annak idején Sophie reggeli ölelése.
A Covent Gardenben volt a helyszín, ahol nem egyszer megfordultam már. Apám számtalanszor rángatott el kevésbé kifinomult és elegánsabb színházakba azon a környéken. Az egyikben többször megfordult a szeretett Mademoiselle Clermontja is, nem éppen szemérmes keretek között. Mindezek ellenére is kicsit nehezen igazodtam ki a rengeteg étterem, kocsma és cukrászda között. Legalább húsz perces bolyongás volt, mire kiszúrtam a Battersea Pie Shop feliratot.
– Várjatok meg itt! – Jegyeztem meg a két emberemre pillantva. Közben belestem a hatalmas ablakon, hogy tekintetemmel megkeressem a boszorkányt, akitől vásárolni készülök. Nem volt egyébként nehéz kiszúrni – és nem, nem csak azért, mert bájos volt –, hanem mert ő ücsörgött egyedül magányosan egy szelet pite és egy csésze, gőzölgő valami felett.
Lassan löktem be az ajtót és léptem be a helyiség melegébe. Nagyot dobbant a szívem, ahogy a benti kellemes, langyos levegő megérintette a hidegtől kipirosodott arcomat. Éreztem, amint átjár a melegség. Még le sem ültem az asztalhoz, máris megállítottam egy pincérnőt: – Hozna nekem egy erős eszpresszót, kedves?
Nem vártam meg a választ, az asztalhoz léptem.
– Szia! – köszöntöttem és felé nyújtottam a kezemet. Ha elfogadta, úgy az ajkaimhoz húztam és lágy csókot leheltem rá. – Cooper Hayes vagyok. Elnézést a késésért, egy kicsit régen jártam Londonnak ezen a részén. Már szinte el is felejtettem, hogy olyan az egész, mint egy hatalmas, gasztronómiai labirintus.
Közben leültem a szemközti székbe és megérkezett a kávém is.
– Köszönöm, drágám – böktem oda a pincérnőnek. Csak ezután pillantottam újra a bájos és valóban meglehetősen fiatal boszorkányra. – Igazán örülök, hogy személyesen is tudtunk találkozni.

TEÁZZUNK!

outfit

Persze nem áltatom magam. Ugyanúgy nem nézek ki többnek egy kislánynál. Még az öltözködésnél sem erőltettem meg magam. Nem bújtam Jada ruháiba, hogy komolyabbnak vagy elitebbnek tűnjek… Persze tény az is, hogy nem a tea businessemen múlik jövőbeni megélhetésem. Arra ott a nem kicsi vagyonkeretem, ami minden jogdíjjal és szerződéssel csak nő és nő. Cserébe persze a későbbiekben, mikor apáék majd lemondanak, bele kell folynom a kosárlabdaipar ügyeibe. De addig még jó sok szabad év van előttem. És akkor sem kell majd zárdába vonultan éldegélnem. Javarészt minden megy már magától. És azt a világot úgyis a férfiak uralják. Nem én leszek, aki ezt teljes mértékig felborítja majd. Zain unokatestvérem szépen a kezébe veszi az irányítást, én pedig ellézengek tovább, mint boszorkány. És teafű árus. Mert tény, ami tény, hogy jelenleg ez érdekel, ezzel szeretnék foglalkozni.

Kitartóan kevergetem mogyoróval ízesített kávémat, miközben egy jó időre belemélyedek a kínálatom leírásának olvasgatásába. Persze számtalanszor átnéztem már, sőt Agnes is átnézte. Hibátlan és tökéletes. Ha bejön az üzlet és tudjuk valahogy terjeszteni, márpedig megrendelés alapján, bagollyal simán lehetne, akkor ki kell dolgoznunk még többfélét. De az eddigiek tényleg jók. Leteszem a lapot és végre ajkaimhoz emelem az édes kávét, hogy kortyoljak belőle egyet. A hab persze ott marad, keretezve kicsit a számat, de csak addig, amíg finoman le nem törlöm egy szalvétával. Nem kéne ténylegesen úgy kinézni, mint egy gyerek… Dorgálom meg magam közben, és a süteményhez egyelőre inkább nem is nyúlok. Ki tudja azzal milyen katasztrófát tudok leprodukálni. Az is lehet, hogy majd inkább becsomagoltatom elvitelre... Bár nyilván elég nehéz megállni, magát a megkóstolását is úgy, hogy közben a pitéző összes illata ellened próbál merényletet elkövetni.

Körbenézek, miközben az asztalra könyökölve megtámasztom kissé a fejem. Nem csoda, hogy a királynő is szereti az itt készült pitéket. Állítólag. Bár cseppet sem lepne meg. Az egész hely hordoz magában valamiféle fennkölt bájt, amitől vonzóvá válik. Nyilván közrejátszik az itt készült ételek és italok minősége is. De manapság köztudottan ennél több kell a sikerhez. És lássuk be, hogy ez a mogyorós kávé… verhetetlen…

Aztán a mélázásomból egy különleges alak felbukkanása zökkentett ki. Ha nem tudnám, hogy léteznek varázslók, most bizony nagyon is csodálkozóan nézegetném a hímzéses, fekete blézerbe bújt férfit. Pont ahogy magára is von számos tekintetet a pitézőn belül. Én meg persze csak elmosolyodom, majd óvatosan, hogy semmit se verjek le, felállok.
- Szia. – Üdvözlöm még mindig, egyre szélesedő mosollyal, hogy aztán a felé nyújtott kezemen egy meglepő kézcsók landoljon. Na ilyet se pipáltam még… Kerekedik csodálkozásra a szemem, miközben még nagyobb mosoly jelenik meg az arcomon. – Dakota Bourgh. – Mutatkozom be illedelmesen, majd egy vállvonás és székre huppanás közben jelzem, hogy foglaljon nyugodtan helyet ő is. – Nekem mondod? – Kérdezek vissza, jót vidulva a szabadkozásán. – Eddigi életemben csak annyi időt töltöttem Angliában, amennyit a Roxfort falai között. Azt se tudtam merre induljak el… De persze hamar útbaigazítottak. Csak így a gyorsabb utazási lehetőségek ki voltak zárva. Nem baj. Várost néztem… - Magyarázom, mert nálam eltévedettebb nem lehetett ma senki ember fia vagy lánya. – Amúgy én is örülök. – Kezdem, miután elment a pincérnő, aki majdnem annyi figyelmet kapott, mint én, és szerintem ezzel egy évre többet, mint máskor. – Nem sokat vagyok Angliában. Szóval most megragadtam az alkalmat, hogy bagoly helyett személyesen szállítsak. – Beletúrok a táskámba, aminek a tetejére már kikészítettem a választott füveket. – Persze a későbbiekben mehet ugyanúgy a bagoly posta majd. Legalábbis ha elégedett leszek a füvekkel meg a szállítással meg úgy mindennel. – Ahjj túl sokat beszélek. Mosolygok szégyenlősségemben és idegességemben. Holott alapjáraton nem arról vagyok híres, hogy pironkodom a dolgokon. De ez most tényleg komoly és végre nem játék. Hanem bizonyítéka annak, hogy képes vagyok valamire az életben apa pénze nélkül is. – Persze lesznek limitált kiadások is, attól függően milyen alapanyagokhoz juthatok hozzá. Tudod a DakoTea még egy kezdődő, de remélhetőleg fejlődő dolog lesz. Nem szeretnénk, hogy a vevőink ránk unjanak… - Fogd be! Utasítom magam és inkább a kávémért nyúlok, hogy belekortyolva újabb habfolt kerüljön az ajkaimra.

[DAKOTA]

DAKOTA



outfit

And all I gave you is gone
Tumbled like it was stone
Thought we built a dynasty that heaven couldn't shake
Thought we built a dynasty like nothing ever made
Thought we built a dynasty forever couldn't break up

Nem tudom, mikor voltam utoljára olyan helyen, ahol nem csak részeg bolondok énekeltek vagy éppen próbálták meg kitekerni puszta kézzel egymás nyakát. A kocsmákban sosem terjengett finom édesség illat vagy éppen kellemes kávéaroma sem. Hiányzott valahol ez az élet, hiszen ez a Shopie-val közös életünkre volt jellemző. Benjamin születése előtt folyton megleptem, elvittem a legdivatosabb helyekre, néha-néha megnéztünk valamit a színházba, a végén pedig beültünk kávézni. Ő csak mosolygott rajtam, mert a muglik annyiszor megbámultak… vicces volt valahol ez az egész, hiszen én születtem varázstalan családba és nem Sophie. Egyszerűen csak én voltam az, akinek jobban kellett alkalmazkodnia a varázsvilág elvárásaihoz. Be kellett olvadnom egy olyan közösségbe, mely a megélhetésünket jelentette. Talán a neveltetésem miatt könnyebben vettem az ilyen akadályokat, hiszen sosem ismertem azt a bizonyos szabadság érzést, amiről annyian beszéltek. De éppen ebben rejlett az az erő, aminek köszönhetően megtörhetetlen hatalmam volt az alvilág minden területe felett – legalábbis Tudjukiig mindenképpen.
Megpróbáltam nem foglalkozni a felénk pislogó sokasággal. Éreztem, hogy bámulnak, de nem zavartattam magam… hátha valahova biztosan nem illettem, akkor az egy pitéző volt. Az édes illat persze nekem is tetszett, hiába nem ettem tortát vagy pitét. A feleségemre emlékeztett, ahogy hétvégente megpróbált rávenni, hogy legalább egy falattal egyek az újabb desszertjéből. Állandóan recepteket vadászott, hogy megtalálja az egyetlen édességet, amit szeretek.
Ajkaimhoz emeltem a kávés csészét, amint távozott a pincérnő. Egy nagyot kortyoltam az erős feketéből, hagyva hogy kicsit felrázzon a kinti hűvös után. Szükségem volt most erre, mert különben megállás nélkül arra koncentráltam volna, hogy Sophie parfümének finom illata újra és újra végig cirógat az orromon és mintha finom ujjai a hajamba játszanának. Talán megint súgna valamit, csakhogy jelezze a jelenlétét – de legalábbis az én őrültségemet mindenképpen. A lehető legéberebbnek kellett lennem, hogy ne tűnjek túlzottan bolondnak.
– Ezt örömmel hallom. Azt hiszem, minden vásárló nevében mondhatom, hogy jó megismerni azt, aki ilyen csodákat képes összeállítani. – A lehető legőszintébben csengett a hangom.
Kevés embernek voltam hálás, de ennek a bájos, kócos fiatal boszorkánynak mindennél jobban. Ő volt az első, aki olyan szerrel szolgálhatott, ami legalább egy rövid időre el tudta lazítani mindig feszült idegeimet. Amikor megittam a teáját olyan boldogságot éreztem, mint régóta nem. Nem volt kitörő, őrült kacagás, csak nyugodt, békés elégedettség és egy kis mosoly, amivel kibámultam a sápadt napfénybe és a komor utcákra. Hogy a fenébe tűnhetett mindez olyan csodálatosnak? Fogalmam sem volt, de jól esett az a kis melegség, amíg megtöltötte a mellkasomat.
– Amint elfogynak, jelzem majd bagollyal vagy esetleg én is ellátogathatok Amerikába időnként. Talán jót tenne egy kis levegőváltozás és akkor személyesen átvehetem a teát. – Nem tudom, miért mondtam ezt. Egészen úgy hangzott, mintha valami beteg alak lennék, aki a nyomában akar lenni. – Azt hiszem még is csak jobb lesz, ha nem megyek oda. Mostanában sok a dolgom és akármennyire is szeretném, nem nagyon tudok kimozdulni az országból. – Hazudtam. Valójában semmi tarthatatlan nem volt, csak nem akartam máris annyira rászállni.
Elmosolyodtam a saját szerencsétlenkedésemen. Inkább még egy nagyot kortyoltam a kávéból, hogy összeszedjem magam, mire leér a meleg ital a gyomromba.
– Limitált kiadás? Jól hangzik és szerintem remek üzleti fogás. Egy kezdő vállalkozásnak sok mindent be kell vállani ahhoz, hogy talpon maradjanak, de ilyen minőségi termékekkel bizonyára menni fog – mondtam. A tapasztalat beszélt belőlem, hiszen én is beleszagoltam ebbe az életbe több irányból is, bár leginkább csak befektetőként.
Ahogy rápillantottam megint elmosolyodtam és máris a zsebembe nyúltam, hogy elővegyem a makulátlanul fehér, hímzett, négyszögalakúra hajtott selyem zsebkendőt. Általában nem használom őket semmire, ezúttal mégis a lány felé nyúltam vele. Az ajkai fölött vékony rétegben megült a kávé habja, én pedig máris úgy apáskodtam fele, mintha csak Benjamin kakaózta volna össze magát… vagy éppen Sophie. – Drágám, ne tolakodj annyira, megijeszted! – Súgta a finom kis hangja, valahol mögöttem. Ujjainak érintését megint megéreztem egyre ritkuló fekete tincseim között.
– Ne haragudj, csak van ott egy kis hab…
 

TEÁZZUNK!

outfit

Tetszett ez a hely. Otthonos volt és barátságos. Nyilván a folyamatosan a levegőben kerengő meleg piteillat sokat dobott a hely hangulatán. És ott volt még a különleges kávégép furcsán kattogó és sziszegő hangja, ami minden egyes lefőzés alkalmával érdekesen harsant bele a tompán nyüzsgő közegbe. Emberek külön-külön beszélgetése húzódott össze egyetlen morajlássá, hogy mindenkit belezárjon apró kis burkába, ami roppantul fontos magánügyek kibeszélését jelentette. Jó volt. Jól esett. Amit magam is furcsállottam, mert ez itt Anglia. És őszintén szólva magamnak ismerném be legeslegutoljára, hogy találtam valamit, ami jobban tetszik, mint odahaza bármelyik trutyi az utcakövön. Mert eddig sajnos mindenhez így álltam hozzá Angliában. És lehet ebben a pillanatban megértették velem, hogy van valami, ami mégis hiányzik. Ez. Ez a megsemmisíthetetlen mágus hangulat. Ami áramlik az ódon kövekből szinte mindenfele. Nálunk a modern utcaképek között mindenki elveszik, aki mágus. Beépül és eltűnik. Vannak nagyon hangulatos és érdekes helyeink. De kevés az az ember, akivel meglátogathatom őket.

Önkéntelenül sóhajtok fel, miközben a velem szemben ülő férfire figyelek újra. Nos igen. Ő hozzá hasonlót, aztán tényleg keveset látni odahaza. Vagy inkább semennyit. Pont ezért nyűgöz most annyira le. Legalábbis a furcsán beállított haja, na az nagyon vad. Meg az az aranyhímzés a kabátján, amiről az ember a szemét se tudja levenni. Nem csoda, hogy úgynevezett meghitt magányunkat megtöri egy halom fürkésző szempár, akik hol innen hol onnan, de kíváncsian tekintenek ránk. Hát mit ne mondjak izgalmasan festhetünk így egymással szemben. Nem mintha zavarna. Sőt, nézzenek csak. Ilyen párost se látnak többet errefelé így, egy asztalhoz vetődve.

- Egyszerű, amúgy… - Mosolyodom el, szinte elpirulva, Merlinre Dakota szedd össze magad, csak épp először ismerték el a munkád, nem a világ. – Az adja az egésznek a kulcsát, hogy van időm, kedvem és lehetőségem ezzel foglalkozni. A növényeket már gyermekkoromban megismertem. Pár dolgot hozzátanultam a Roxfortban, de többnyire kísérletezés az egész. Persze az sem ártott, hogy a barátnőm apja ellátott mindenféle méreg elleni gyógyitallal. Igen… Magamon próbálom ki a dolgokat, ki máson tehetném? Persze vigyázok magamra. Mindig van ott valaki, aki meg tudja velem itatni, amit épp meg kell, ha baj lenne. De eddig csak egyszer volt… Az sem vészes. – Megint felsóhajtok, immáron zavaromban, mert nyilvánvalóan egy komoly üzletasszony nem csacsog mindenféléket holmi mérgezésekről, épp akkor, amikor egy vásárlót próbál úgymond megfogni magának. De hát, olyan kis kedves fazon…

- Igen az jó lenne. – Nevetek fel, hogy aztán egy pillanat alatt le is konyuljon a vigyor ajkaimról. Előbb fellelkesít egy látogatás lehetőségével, aztán meg szépen ledöngöl azzal, hogy mennyire elfoglalt… Miért is érdekel ez engem annyira? Persze fogalmam sincs róla. Mindig örülök az új barátoknak. Főképp a nem mindennapiaknak. Ja… tökre. Alapjáraton a szocializációs képességeim egyenlők a nullával. A barátaim többsége mugli és még a kisiskolás koromban ismertem meg őket. Na jó nem is. Tudok kedves lenni. Az vagyok. Mindenki megmondhatja. – Akkor ne gyere… - Vágom rá kissé talán indulatosabban, mint szerettem volna. Ennyit a kedvességről. – Mármint, Amerika nagy és érdekes, mindig van ott számodra hely. De ha nem érsz rá, természetesen nem kell. Bagollyal mindent el tudok juttatni hozzád. – Próbálom menteni a menthetőt.

És persze mindeközben még csak azt sem sikerült észrevennem, hogy ismételten habos lettem attól a fránya kávétól. Csak akkor tűnt fel, mikor felém nyúlt, valami anyagból készült zsebkendőfélével.
- Ó jajj… - Sikkantottam fel hangosan, miközben elkaptam a zsebkendőt. Legalábbis azt hittem először, hogy csak azt, de sikerült valami úton-módon az ujjait is közé fogni és így az egész kezét az asztal fölött áthúztam az ajkamhoz, hogy letöröljem a kóbor kis habocskát. – Upsz. – Vonom aztán meg vállam és engedem el, immáron az egész kezét zsebkendőstül. – Bocsánat. Általában nem szoktam ennyire béna lenni. Ez most az elemek harca ellenem. De csak, mert izgulok. Sose szoktam. Még vizsgák előtt se. – Szabadkozom, miközben szomorkásan lehajtom a fejem, hogy az ölemet vegyem inkább tanulmányozás alá. Most fog itt hagyni. Érzem. Egy ilyen bénától ki akarna komoly és komoly hatásokkal dolgozó teát venni? Legközelebb Agnest küldöm magam helyett… - Te vagy az első vásárlónk. A legeslegelső. Ez csak két barátnő álma… Eddig hobbiból csináltuk a sulis társainknak. Ez az első, hogy komoly, felnőtt vásárlónak adjuk el a portékánk.

Megint sóhajtok egyet. Igen, túl sokat sóhajtozok. Aztán bátortalanul Mr. Hayes-re emelem a tekintetem. Úgy nyúlok bele ismét a táskámba, hogy ezúttal kivegyem a gondosan bekészített és gyönyörűen becsomagolt teákat, amikért elviekben jött. Amiket meg akart vásárolni. Nem kért hozzájuk mesét, bénázást pedig még annyit sem. Inkább egyszerűen kiteszem őket szépen az asztalra. – Ettől függetlenül. Ezek minőségi teák. Átmentek mágikus ellenőrzésen is. És kereskedelmi forgalomba hozhatóak. Nyilván a feltűntetett figyelmeztetésekkel… De jók. Tényleg. Kóstoltad. Tudod. Már csak tudnunk kell eladni őket. Hogy minél több ember élvezhesse.

[DAKOTA]

DAKOTA



outfit

And all I gave you is gone
Tumbled like it was stone
Thought we built a dynasty that heaven couldn't shake
Thought we built a dynasty like nothing ever made
Thought we built a dynasty forever couldn't break up

Ritkán hozom zavarba magam mások előtt. Igaz, az sem sokszor fordul elő az életembe, hogy magam szórakoztatására teszek dolgokat. A napjaim nagyrésze azzal telik, hogy megpróbálok pénzt szerezni, visszacsábítani a régi üzletfeleimet, hátha akkor beindul végre körülöttem valami. Ezt pedig mind-mind azért teszem, hogy az embereimet magam mellett tartsam. A vagyonom legkisebb részét szánom magamra, ebből egy házvezetőnőt fizetem nagyrészt, meg az ételt, amit megeszek. Ráadásul mindezt nagyrészből a Gringottsból felvett kölcsönből finanszírozom, ami egyelőre jól esik, de hamarosan meg kell kezdeni a törlesztést és az lesz a rosszabbik része. A stressz egyenesen felemésztett, szinte összejátszva a gyásszal, ami még mindig kínzott. Ezért volt szükségem arra a teára, hogy legalább egy órácskára kellemesen gondtalannak érezzem magam.
– Még talán szakíthatok időt egy amerikai útra. – Próbáltam még menteni a helyzetet. Tisztán kihallottam ugyanis a hangjából, hogy nem tetszik neki a hirtelen mentegetőzésem. Én csak nem akartam túl rámenősnek tűnni, hiszen bájos lány, szép mosollyal, nyilván naponta kap hasonló megjegyzéseket. Nem mondom, hogy ilyen célom volt, de éppenséggel érthette úgyis.
Felé nyúltam a selyemzsebkendővel – ami természetesen makulátlanul tiszta volt Olga gondos kezeinek köszönhetően –, a célom az lett volna, hogy megtörölgessem. Szerencsére még időben leállítottam magam, várva, hogy átvegye az anyagot. Csak éppen arra nem számítottam, hogy az egész kezem kell majd neki és maga felé húzz egy egyszerű mozdulattal. Először csak zavar pislogásra futott, aztán hirtelen elnevettem magam. Volt ebben a lányban valami, ami pontosan annyira felszabadító volt, mint egy korty az isteni teájából.
Szép lassan visszakerült a hátsóm a székemre, ő pedig szomorkás szabadkozásba kezdett. Nem akartam, hogy elmenjen a kedve, főleg, hogy bevallotta, én vagyok az első vásárlója, akit nem ismert korábban. Jól emlékszem, milyen volt, mikor az a volt diáktársam maga mellé vett dolgozni és először súgtam neki oda valamit. Ő mérges lett, az ötletem még is bejött és ő a partnerévé tett. Felemelő volt a siker érzése.
– Nem csoda, hogy izgulsz. – Válaszoltam halkan és nagyot kortyolva a kávém aljából, megszabadultam a csészétől. Kezeimet az ölembe ejtettem. – Ne aggódj, bájos vagy így is. – Tettem hozzá kedves mosollyal az arcomon, hátha attól megjön a bátorsága. Lehet, hogy a valóságban egy szörnyeteg vagyok, ahogy annyian terjesztik, de akit nincs okom bántani, azzal tudok igenis kedves lenni.
A kért csomagok hamarosan az asztalra kerültek, én pedig előráncigáltam a gondosan kiszámolt – és egy kis plusszal megtoldott – galleonokat rejtő szütyőt a zsebemből és átcsúsztattam neki.
– Nem kérem a visszajárót. – Hangsúlyoztam ki. Közben a másik zsebemből előkaptam azt a pénztárcát, amibe a mugli fizetőeszközt tartottam. – Nem gondoltatok arra, hogy esetleg az Abszol úton nyissatok egy üzletet? Kezdő vállalkozásnak éppenséggel jót tenne, ott nagyon sokan megfordulnak és a magam fajta, otthon ülő mágus is szívesen elgyalogol odáig.
Letettem a kávémra és a Dakota rendelésére is a pénzt az asztallapjára.
– Köszönöm a teákat. – Bólintottam és elvettem azt, ami az enyém.

TEÁZZUNK!

outfit

Befogom. Eskü befogom. Vágok egy kedveskének szánt grimaszt, de persze fogalmam sincs mi születhetett meg belőle végül. Vagy hát, hogy milyennek látja első vevőm per asztalpartnerem. A Roxfortban egy idő után meglehetősen kellemetlen alak hírébe mentem át, azt hiszem… Legalábbis a háború utáni évem nem épp olyan volt, mint az előtte lévő. Sok barátom eltűnt, igen, ki így, ki úgy, de elvesztek mellőlem én pedig magamra maradtam. Agnes ott volt nekem. De ő sem számított már önmagának teljes mértékig, így igen… csak úgy léteztem bele a Roxfort sötét és komor folyosóiba.  

De már nem ez van. És vélhetőleg kedélyes elbénázgatásom és pironkodásom is épp ennek szólhat. A más életnek. A rengeteg újnak, ami napról-napra tárul fel a szemeim előtt. Ami folyamatosan új lehetőségeket nyit meg, új emberekkel. Főképp egy ilyen lánynak, mint amilyen én is vagyok. Akinek alapvetően minden, de minden adott hozzá, hogy akármilyen életet élhessen. Nincs anyagi gondom. Sosem lesz. Nekem sosem kell éheznem, szűkölködnöm. És innentől kezdve bármi rossz is jöjjön, oda menekülök, oda megyek, ahova csak akarok. Nincs semmi, ami ebben megakadályozhatna. Persze lehet ez is naiv gondolat. De boldog akarok lenni. És ez egy új Dakotát kell, hogy magával hozzon a régi, megfásult helyett, amit, akit a háború tett tönkre.

- Bármikor jöhetsz Amerikába. Tényleg bármikor. Én komolyan mondtam. – Húzom ki magam, megpróbálva eltűntetni minden pironkodásom nyomát és ismét visszabújni abba a kívánt komoly felnőtt szerepbe, amibe bele akartam. – A családomnak számtalan háza van Los Angelesben és a környékén, valamint a kaliforniai hegyekben. Nekünk vendégül látni valakit igazán nem nagy fáradtság, kunszt, vagy költség. – Magyarázom. Bár most szavaim talán fellengzőnek hatnak, de a mód, amivel közlöm, egyértelművé teheti, hogy nekem ez egy természetes momentum.

Persze most meg talán furcsa lehet, hogy valaki, akinek állítása szerint ennyi minden van a birtokában, vagy hát a családjáéban, az miért pironkodik az első vásárlója előtt, vagy épp miért harcol ennyire néhány kis galleonért. De persze nem azért küzdök. És ezt talán épp ez az előttem ülő, már-már nem is annyira idegen is tudhatja, vagy legalábbis érezheti. A teáimban a szenvedélyem van benne. És gyanúsan ez a minőségen is meglátszódik. Abban a pillanatban hagyom majd abba az egészet, amint ez a láng kezd kihunyni. Onnantól nincs értelme teafőző boszorkánynak hívnom magam majd.

Immáron tehát bátrabban nézek vevőmre, miközben felé tolom a táskából kipakolt teákat.
– Pontosan annyi és az, amit kért. Illetve egy kis ajándékként egyszerű fekete tea. Ezt nem magam kevertem, így kaptam Kínából. – Mutatok a kerek, csomagra, amiben ilyen diszkosszá préselt teafű van. Nagyon különleges ízzel. Nem lett a kedvencem és felhasználni se tudom jelenleg mihez, de valahogy ez a megrendelés olyannak tűnt, ahová beilleszthetem, mint ajándék. És most így elnézve a férfit, igen. Ez határozottan az ő ízlése kell, hogy legyen. Amúgy az az egy tea drágább, mint a komplett rendelése, de erről nem kell tudnia…

- Köszönöm a bókot és a rendelést. – Mosolyodom el, de az ötlete némileg meglep. Nem mintha nem gondoltam volna már rá korábban, de valahogy sose mertem volna belevágni így kezdetnek. Holott alapjáraton mindenem megvolt hozzá. Talán még pár teát kéne hozzácsapni a jelenleg elég szűkösnek mondható kínálatunkhoz. És való igaz eddig sosem gondolkoztam London legnagyobb varázsló utcájában, mint lehetőség. Na igen, mert Angliában se gondolkoztam volna… - Ez egy jó ötlet. – Mondom még szinte önkéntelenül magam elé meredve, miközben agyamat tucatnyi ötlet és lehetőség bombázza. – Köszönöm. – Mondom újra, immáron vigyorogva. És ebből a férfi is láthatja. Épp most adta meg azt a bizonyos isteni szikrát…

Köszönöm a játékot!