Dolce Vita Café

[- Különben eszedbe sem jutott volna, hogy nem volt rajtam ruha -]

2001.  j ú n i u s  10.


He sang a song when he did it
He was cold and he was so unforgiving
Now she dances to the song on the minute
Yeah, all the time, all the time

Nap mint nap összefutok furcsa emberekkel, pláne itt. Az ember azt gondolná, milyen kellemes alakokat vonzhat a Dolce Vita - de ez a hely is egy ugyanolyan szemétdomb, mint a többi. Nincs kiírva az ajtajára, hogy "bocs, csak kedves embereket engedünk be!". A barmok pedig mindenhol ott vannak. Még ebben a mediterrán paradicsomban is, vagy mi a fenének hívja folyton a főnököm. Nos, ő is egy fura alak. De nem annyira, mint aki itt áll előttem. Mert belőle árad valami... Valami különös.
Sajna nincsenek szavaim, amivel leírhatnám, amit érzek rajta.
Hogy nevezném-e magam jó emberismerőnek? Akkor már rég felvázoltam volna a fickó egész élettörténetét. De én nem vagyok valami elmébelátó, se pszicho-medimágus.
- Egy szóval sem mondtam, hogy ízléstelen vagy, szépségem.
Sosem hatottak meg a szép szavak, úgy, ahogy a csúnyák és a sértegetők sem. Mert ezek csak hangok, amiket a levegőből kreálunk. És ezek a szavak rólam mindig is leperegtek. Egy ember volt, akinek a hangja kicsit tovább jutott... és ő most zöld falak közt csücsül.
Olykor elfog a bűntudat, ha eszembe jut, hiszen tényleg egyre ritkábban látogatom. Nem is tudom, mi ennek az oka - mindig közbejön valami. Néha nem véletlenül. Ez egy furcsa dolog. Az agyam tudja, hogy ő már nincs köztünk. És pont ugyanez a szervem mégsem képes felfogni. Mert amikor megpillantom, ő még mindig anya. Karikás, fáradt, üres szemekkel, fakó bőrrel, ősz tincsekkel. Egy fotelben kuporog és a kreált tájképet bámulja a falon. És tudom, hogy amikor felbukkanok, engem is csak egy jelentéktelen ápolónak hisz. Szóval ő igazából már nem az anyám. Csak egy maradék kis lélekdarab a testében, és... Ezen nincs semmi nehezen felfogható, ezek tények, rideg, szabványos tények. Mégsem könnyű.
Szóval bűntudatom van, miközben azt is tudom, hogy hülyeség - ő nem emlékszik. Sem rám, sem a szavaimra. Egyig fülén ki, a másikon be, és ismét csak értetlenül pislog rám. Én meg még mindig olyan reménykedve keresem az értelmet a szemében, mintha...
Elég legyen! Anya most nincs itt. Anya egyáltalán nincs itt.
- Különben eszedbe sem jutott volna, hogy nem volt rajtam ruha - mutatok rá a tényre, és a hatás kedvéért még felé is biccentek a kanállal, mielőtt a csészébe engedném. Majd átpasszolom neki a kívánt feketét. - Adhatok esetleg még valamit?
Aztán hirtelen bevillan. Én meg majdnem eszemet vesztem.
Én ostoba, ostoba, ostoba! Hiszen egyértelmű, itt lebegett az orrom előtt! Ő az. Ki más lenne? Az illatára már valóban nem emlékszem... de a hányására igen. Meg azokra a kis darabkákra, amikhez nem engedett hozzányúlni a professzor. Pedig rettentően kíváncsi voltam, milyen érzés, miután órákig a gyomorban van valami... Nem furcsa? Azt hinnénk, milyen gyorsan lebont valamit a szervezet, közben pedig baromira nem. Egy lassú, ráérős kis segg az egész emésztőrendszerünk. Csodálatos!
Arra is emlékszem, hogy odavonultam hozzá az órák után, de nem volt hajlandó megválaszolni az amúgy baromi egyszerű kérdéseimet. Merlin szerelmére, milyen rohadt régen volt! Majdnem tíz éve. Erre azért megborzongtam. Azóta rengeteg dolog történt... És én még mindig emlékszem arra a hülye taccsra az óra közepén.
- Ó, baszd meg... - Felhúzom a szemöldökömet. Oké, persze, utána többet nem ült mellém, az tény, de ennyire utált volna? Hiszen lehányta a kezemet is, nekem kéne utálnom őt. Bezzeg én rajongtam. Várjunk csak! Többet nem ült mellém, egészen... Tulajdonképpen hova is tűnt? Nem voltak róla egyéb képeim, csak arról a sápadt kölyökképéről. - Te amúgy... Mit is mondtál, ki vagy?
- A Bájitaltan professzor - mormogom oda, aztán hitetlenkedve megcsóválom a fejemet. - Harmadikban egyszer melletted ültem Bájitaltanon, te meg elhánytad magad. Érdekes, hogy nem emlékszel, biztos elég kellemetlen volt neked. - Azt azért megtanultam, hogy a diákok és az emberek nagy része nem rajong azokért a dolgokért, amik az emberből jönnek ki. - Faith vagyok.
Vajon miért néz rám úgy, mintha valami ragadozó lennék? Vagy valami bogár, amit el kéne taposni. Ez régen volt, amúgy sem fontos már. Persze nekem egy kissé az, de az már csak egyéni probléma. Az emberek nagy része nem olyan kattant, mint én.

[- Különben eszedbe sem jutott volna, hogy nem volt rajtam ruha.]

☾ B U T I ' M C R E E P☽

F a i t h C a r a v e o

2-0-0-1-j-ú-n-i-u-s-1-0

☾ m y f u r ☽

Éhes vagyok. Csóró és éhes. Ez egy nagyon szar kombináció. De már elegem van abból, hogy esténként kapom el az egereket vagy a patkányokat. Hülye város, szívesen vadásztam volna valami nagyobbra, laktatóbbra, de aligha mászkáltak Londonban szarvasok. Maximum az állatkertben voltak, de annyira troll nem vagyok hogy onnan szerezzek húst. Még a végén lebuknék és megint gubbaszthatnék valami rács mögött és fel se tűnnne senkinek hogy amúgy helló, ez egy animágus... Hátha kifelé menet el tudok csórni valami maradékot, ha ez a csaj mondjuk visszatért a képzeletbeli boncoláshoz. Szar dolog az éhség, mert legyengít es tompa leszek, de most a koffein fontosabb.
Lehet meg kéne próbálni mondjuk valami értékesebbet lopni hogy annak az árából mondjuk legalább több napra el tudok lenni. Ki kéne használni, hogy Londonban vagyok, nem? Tömeg van az ember észre sem veszi hogy mondjuk elcsenem a kezéből a tárcát, vagy ilyesmi. Vehetnék magamnak valami kemping cuccot, és akkor már a patkányokat se nyersen kéne farkasként ennem,hanem grillezhetném is. Fogadjunk senki se evett meg úgy patkányt. Mi baj lehetne, maximum rászabadítok egy második pestist a városra.
Igazából tudom hogy jóképű vagyok, úgyhogy kifejezetten sértő, hogy ennyire semennyire sem hatom meg. Pedig még csak le se akarom róla olvasztani a bugyit. Hmmm de nem mintha megakadályoznám benne, ha le akarná dobni... Khm. Bár a büszkeségemen csorba esik mégis a játékosság belevisz abba, hogy tovább húzzam az agyát. Nem mintha meghatott lenne tőle. Nem az, hogy el se pirul, de még meg sem sértődik. Van valami baja? Nem mintha jogom lenne ezen agyalni, ebben a helyiségben úgyis nekem van a legnagyobb agybajom. Hobbim az emberölés es a hullacincálás. Legalább is a bennem lévő farkasnak biztos. Komolyan tökre érdekel, hogy mivel tudok belőle bármit is kicsikarni. Türelmes vagyok es kibaszott kitartó.
- Különben eszedbe sem jutott volna, hogy nem volt rajtam ruha. - Oké, nem tudom megállni, felröhögök. Rohadtul illúzió romboló tudom lenni, ha valakinek nem esik le a bókolás, de ez valami rohadtul szórakoztató.
- De kérlek, az Éva kosztüm a legjobb, amit egy nő viselhet - nézek rá vigyorogva. Oké vannak kivételek amikor nem, de inkább bele se gondolok a kivételekbe. Amúgy hogy lehet valaki ennyire racionális? - Nekem nyugodtan hihetsz.
Arra, hogy kérek-e valamit már csak a fejemet rázom. Aztán olyan hülyén kezd bámulni nekem meg nem tetszik. Nem a szemkontaktussal van a bajom, farkaszszemezésben jó vagyok. Ki hitte volna. De ez a vizslatás, olyan áthatóan bámul, mintha tudna valamit. Ez pedig zavar, és idegesít. De egy picit még vissza tartom őt is és magamat is. Elsőre támadni túl feltűnő. Es kockázatos, főleg ha csak azért bámul mert rájött, hogy jól nézek ki. Ciki lenne ha emiatt ölném meg. Főleg neki.
És baszki ismert. Valahogy valami módon ismert. Oké a Roxfortban az emberek vagy így, vagy úgy de legalább látásból ismerik egymást. De a jelek szerint ennek a csajnak nem csak ah évfolyamtársa voltam hanem mellette ültem. Próbálom megtippelni hány éves lehet. 20 körül asszem, szóval valahogy én is annyi vagyok. Remek, most már be tudom lőni, hogy hány éves vagyok. Es annyira sokra megyek vele mi? Arra jó, hogy ezt is tudjam, és mégjobban frusztráljon mennyi év mehetett sutba. Hány éves voltam a fehér szobában? Gőzöm sincs... Úgy látszik o ennek tökre örül. Mondjuk minden normális ember örül annak, hogy újra találkozik azzal aki telibe okádta, nem?
Annyira akartam emlékezni. De ha az ex memoriannal fosztottak meg az emlékektől, akkor rábasztam. Azokat az emlékeket soha a budos életben nem kapom vissza. De nem, muszáj. Muszáj valamit találnom, még ha a fejem fel is robban tőle. Minden embernek fáj amúgy ez? Úgy értem az emlékezés.
Muszáj találnom valamit. Legalább az illatát. De Kathrinánál se működött. Próbáltam, és semmi. Szürke gomolygó füst az egész életem. Amire meg emlékszem az meg annyiból áll, hogy embert ölok. Fájdalmas. Minden olyan kibaszott fájdalmas...
Leteszem a kezemből a nyomi cseszét és az ujjaimmal masszírozni kezdem a szemem. Nem mintha beindulna tőle a memóriám. De muszáj valamit előásnom. Gyerünk Sean...
- A Bájitaltantan professzor. - Haha, kurva vicces. De most még egy halovány mosolyra se futja. Nyomozok. Nyomokat keresek. De olyan mintha minden szagot elmosott volna a víz.
- Harmadikban egyszer melletted ültem Bájitaltanon, te meg elhánytad magad. Érdekes, hogy nem emlékszel, biztos elég kellemetlen volt neked. - Nem egy bonyolult kép. De hiába képzelem el az egészet nem látom tisztán. Se a lányt, se magam se a termet, se a hányást. Vajon volt benne vér? Akkor öltem már embert. És mikor volt a harmadik?
Felrobbanok a kérdésektől, es borús ideges bennem a farkas is. Mert nem érti mire jó ez, minek nekem emlékek, ha csak a hajsza létezik ba csak a ma létezik. De én tudni akarom a válaszokat. Csak azért is. Igen rohadtul makacs vagyok.
- Biztos nagyon örülhetél neki... - motyogom. Aztán valami bevillan. Egy illat nagyon nagyon halványan. De el is tűnik mielőtt megragadnám. Fasza. Mindig ez van. Mintha valami rohadtul nem engedne közel ahhoz, ami vagy aki voltam. Mintha valami a szürke ködben folyamatosan beszippantaná ezeket. - Bocs Faith, de nem emlékszem - mondom aztán rohadtul tompán. De ahogy kimondom a nevét valami megint bevillan. Ahogy áll és valami gyerek dunnyog neki. És ismét elfoszlik.
- Régi emlék lehet...

[- A test csak egy szerkezet -]

2001.  j ú n i u s  10.


He sang a song when he did it
He was cold and he was so unforgiving
Now she dances to the song on the minute
Yeah, all the time, all the time

Még a halálban is légy győzedelmes. Egy plakáton olvastam egyszer, a Mandragórán. Egy medimágus szerepelt rajta, kezében egy hatalmas, dobogó szívet tartva... Egy szívet! Bármit megadtam volna azért, hogy én is átéljem. Hogy érezzem, hogy az ujjaim közt pulzál és él... Zseniális, gyönyörű, lenyűgöző. Az emberi test gyönyörű és rejtélyes, én meg minden kis titkát tudni akarom.
A pályaválasztás előtt eléggé vacilláltam, hogy inkább az általános medimágiát válasszam-e, viszont tudtam, hogy hosszútávon nem jönnék ki túl jól az emberekkel. Hiszen beszélnek, sírnak, nem fogják fel, amit mondasz nekik, hasonló dolgok. Ehhez nekem sosem volt elég türelmem. Vagdosni és kutakodni, nos, ez volt nekem való. Az elején egy kicsikét zavart a kihűlt testek látványa... De mostmár nem. Ez csak tudomány. Megszületünk, meghalunk. A halál után meg nem tök mindegy igazából, hogy a boncasztalon végzed, vagy máshol? Én mondjuk tutira odáig lennék, ha darabokra szednének halálom után. Bár végignézhetném! Az ember nem sokszor láthatja a saját szerveit.
- De kérlek, az Éva kosztüm a legjobb, amit egy nő viselhet - dumál tovább a csávó, én meg hümmögök egyet. Végeredményben igen, bár engem a legkevésbé a külső borítás izgat. Az igazi izgalmak a bőr alatt lapulnak... Persze tudom, hogy ő nem erre gondol, nagyon is jól tudom, az már már kérdés, hogy szánt szándékkal nem szállok be a játékba. Nem mintha nem lett volna formás kis arca - van ám szemem. De az én vágyaim között valahogy a testiség könnyedén elvegyül. Talán az is közbejátszik, hogy túl gyakran látok meztelen embereket? Persze, egy halott azért sok szempontból más.
- A test csak egy szerkezet - húzom meg a vállamat, ahogy a kávéját készítem. Ez a beszélgetés már most bőven túl hosszúra húzódott. - A külső rétege pedig elég unalmas, ruhában és anélkül is.
Igazából már nagyon várom, hogy végezzek az egyetemmel, és végre azt dolgozhassam, amit tényleg élvezek. Ott nem kell emberekkel jópofizni és csevegni, ez már egyből egy hatalmas előny. Persze még van néhány évem addig, ami kissé elkeserítő, de ilyenkor azzal nyugtatom magam, mennyi mindent tanulhatok még addig. Igazából magam sem tudom, miért nem jöttem rá egyből a Roxfort után - vagy akár közben -, hogy nekem ez az utam. Azt hittem, hogy még nem tudom, mit akarok, pedig már akkor is nézegettem az akadémiákat. A RAVASZ tárgyaimat is az alapján választottam meg.
Süt a srácról, hogy konkrétan gőze sincs róla, miről dumálok. Igazából nem lep meg, bár az is tuti, ha én okádtam volna oda valahova egyik órán, azt képtelen lettem volna elfelejteni, hiszen biztos halálra szekáltak volna utána a többiek. Pedig ez csak egy kis kaja, Merlinre... Meg egy kevés ez-az még mellette.
Persze a nevére én sem emlékszem, ahogy sok egyéb dologra sem. Talán ha nagyon igyekeznék, néhány emlékfoszlányomban még feltűnne, de annyira azért nem érdekel a dolog, így meg sem erőltetem magam.
- Biztos nagyon örülhettél neki... - jegyzi meg, mire megvonom a vállamat.
- Csak egy kis hányás... - Úgy döntök, nem emelem ki, hogy igazából kurvára imádtam. Még elmenekül a többi vendég, aki itt lebzsel, a főnököm meg utána kinyír. Pincérnőnek lenni szívás.
- Bocs Faith, de nem emlékszem - mondja végül, én pedig újra vállat vonok, jelezve, hogy annyira nem is fontos. - Régi emlék lehet...
Ezt most úgy mondja, mintha be sem tudná határolni, mikor volt... pedig már mondtam, harmadikban. Á, tök mindegy, ez az arc tényleg nagyon fura, a fejéről is sugárzik valami különös, pláne most, hogy olyan fejet vág, mintha csak sípcsontom rúgtam volna. Talán csak egy rossz nap, talán csak szimplán kattos. Az én napom viszont itt még nem áll meg.
- Nos, kilenc év az hosszú idő - válaszolom, aztán lepillantok a kezemben tartott apróra, mielőtt elraknám. - Lényegtelen! Tényleg régen volt. Szóval... - A háta mögé biccentek, finoman jelezve, hogy állnak mögötte, szóval a beszélgetésnek ideje véget vetnünk. Úgy döntök, most a kedvesebb oldalamat veszem elő először, aztán ha ebből nem ért, és ismét előhozakodik valami meztelenkedős témával, akkor arrébb zavarom.

[- A test csak egy szerkezet. A külső rétege pedig elég unalmas, ruhában és anélkül is. -]

☾ B U T I ' M C R E E P☽

F a i t h C a r a v e o

2-0-0-1-j-ú-n-i-u-s-1-0

☾ m y f u r ☽

Az ujjaimmal dobolok a pulton, és agyalok. Mondjuk mikor nem agyalok? Egyszerűen nem tudok nem azokra az üres helyekre gondolni,a fejemben. Talán jobb a tudatlanság? Jobb nem tudni ki voltam, hogy hova tartoztam, ba egyáltalán tartoztam valahova. Valakikhez. De egyszerűen nem tudom, felkar az a kamilla illat es a kislány teste. Az az egy tiszta kép van kifeszítva előttem, de ez se sokat ér. Nézem mintha csak egy fénykép lenne, de elmosódott, homályos nem tudom milyen állapotban van azon kívül hogy furán fekszik. Nem látom hogy hol fekszik hogy mi van körülötte. De az a szag, az a hányingerkelto szag betölti. Es bemocskolja, én pedig kibaszott dühös leszek tőle. És egyre jobban ki akarom nyírni T-t.
Elképzelem hogy ölöm meg. Ahogy szettepem, apró kis cafatokra. És nem fogom hagyni, hogy elkábuljon. Mert megfizet. Én leszek a rohadt karma, ami követeli a jussát.
Szarok beke, hogy a dutyiba dugott. Még meg is érdemlem. Igaz, hogy pont amiatt, amit kivételesen nem követtem el, de ez részletkérdés. Aszaga irritál. Az, hogy minden egyes emlekemben, amiben felfurdult megint az életem ott terjengett. Mintha valami kibaszott hülye atomfelhő lenne. De majd en leszek a keleti szél ami kisöpri ebből a világból.
Várom a kávém, de miért ilyen lassú? Egyáltalán már az is nagy szó nálam, hogy pont egy embertől fogadom el azt a szaros cuccot. De mondjuk ez annyira nem sérti a büszkeségem, mint az, hogy elém áll egy nyanya amikor éppen csak létezem az utca sarkon ülve, és baszki a képembe nyom valami kiflit. Hát minek nézek ki? Ha valamire rohadtul nincsen szükségem, az az emberek szánalma.
- A test csak egy szerkezet. A külső rétege pedig elég unalmas, ruhában és anélkül is. - Hümmögök egyet miközben elveszem a kávét.
- Szóval te a bensőséges kapcsolatokat szereted - vonom fel a szemöldököm. A farkasom imádja. Feltépni a húst, belevagni mélyen a meleg belsőségekbe. Néha elgondolkodom, hogy mire jó ez. Mi a szar van abban a teliholdban, ami képes arra, hogy teljesen megőrjítsen. Es akkor nincs semmi kontroll. Ezt gyűlölöm a legjobban. Hogy a tudatom nélkül cselekszem aztán a szaros farkas miatt szívok én is.
Felkavar. Komolyan egyszerre úgy érzem, totál kicsinál az egész. Az, hogy itt pofázom ezzel a csajjal, akit valamikori lehánytam. Inkább csak zaklatottan a számhoz emelem a hülye csészet, mert ugy érzem szetroppantom a pultot a kezem alatt. Mert nem megy. Nem megy. Nem megy.
- - Nos, kilenc év az hosszú idő - mondja én meg kiokádom a kávét. Azt már meg se hallom, hogy pofáz még valamit. Karhácsolva próbálom osszeszedni magam,miközben szerintem a csajt is telibe kaptam. De ki nem szarja le. A döbbent gyerek se érdekel mellettem. Remegő kezekkel túrok bele a hajamba. És ez az egész egyszerűen betemet. Mintha lapátoltak volna rám egy rahedli földet, élve eltemet.
Kibaszott 9 év. Kilenc év bezárva. Kilenc év, ami annyiból áll, hogy megölöm a lányt a fehér szobában, hogy utána bezárnak egy gödörbe, hogy direkt teliholdkor ketrecbe zárnak egy másik tomboló kétségbeesett szörnyeteggel, és a gazdag majmok az életünkbe fogadnak, es ölök. Fajtársakat ölök. Mert a bennem szunnyadó vadállat nem hagyja hogy meghaljak ott. Túlságosan élni akar. 9 vérbe fulladt év.
A faszomba. Elhagy az erő. Csak meredek magam elé, aztán kinyögök valamit, de fel se fogom mit beszélek. A hangom távoli, a farkas meg bekuszik a bőröm alá es betemet a bosszúra éhes verszomj. De nem nem ölök. Itt nem. Ma nem. Csak el akarok mosodni a kínzó esővel, be akarok szivárogni valahova... Mert ezt most nem tudom feldolgozni. Az éveket. Nem megy. Csak hátra arcot vágok es kirobogok a kávézóba, feldöntövetve az embereket.
És beleveszek egy sikátor mocskos bűzébe, és kiengedem a szörnyet.

[- Én inkább a nem létező kapcsolatokat szeretem -]

2001.  j ú n i u s  10.


He sang a song when he did it
He was cold and he was so unforgiving
Now she dances to the song on the minute
Yeah, all the time, all the time

Miközben a kávét készítem, figyelem a fekete löttyöt kavarogni a csészében. Tulajdonképpen ki iszik ilyet? A nagyon, nagyon elkeseredett emberek. Hisz ennek a szarnak még csak íze sincs, csak valami kesernyés szar. Én sem szeretem a túlcukrozott kávét, de azért egy kis tejjel általában finomabb... habár a tej önmagában undorító. Hmm.
Aztán észrevétlenül felsandítok az árlistára, és elgondolkozom. Ez a legolcsóbb löttyünk - ami mellesleg még így is érthetetlenül drága -, a srác pedig furcsa. Mármint, nem kifejezetten tűnik olyannak, aki nem tud magának megengedni egy rendes, iható kávét. A ruhái tiszták, meg minden... Újnak tűnnek. De igazából mi a francért agyalok ezen? Valójában teljesen lényegtelen. Én csak kiadom neki, amit kért, aztán remélem, hogy elhúz, és a sor is hamar elkopik mögötte.
- Szóval te a bensőséges kapcsolatokat szereted. - Visszafogok egy horkanást. Kinek kellenek kapcsolatok? Se testi, se lelki. Elég nekem Isabel, aki olykor felém néz, meg pár szaktársam, nem beszélve az anyámról, vagy legalábbis a porhüvelyéről... Merlinre, már ez is túl sok ember, akivel kommunikálni kell. És még ez a sok elvetemült, aki felgyűlik egy kávézóban... Jobban belegondolva, túl sok kapcsolatom van. Túl sok, abszolút felesleges kapcsolat, és épp ez is az.
- Én inkább a nem létező kapcsolatokat szeretem - közlöm, aztán vágok felé egy arcomra kreált műmosolyt. - Egészségedre!
Aztán egyszer csak beugranak az emlékek, ő pedig úgy néz ki, mint aki megint azt tervezgeti, hogy odahány elém. Nem mondom, hogy annyira élvezném... úgy értem, ezt a fajta mániámat most eléggé kielégíti az akadémia, hogy végre eljutottam arra a szintre, hogy ne legyen szükségem valami jött-ment okádékára, aki valószínűleg nem is ismer fel. Ami azért kicsit bántó, valljuk be... hát ennyire felejthető volnék? Mondjuk nem igazán beszélgettünk ezt az esetet leszámítva. De azért az ellenségeire emlékszik az ember, nem? Úgy értem, Griffendél, Mardekár, a köztük zajló gyerekes kis civakodás... Ááá, imádtam. Minden egyes pillanatát, pláne, ha vigyorogva az arcukba dörgölhettük, hogy miénk a kupa. És általában a miénk volt. Az a Potter figura akkor sem hozott mínusz pontot a háznak, ha félig leégette az iskola egyik szárnyát. Milyen rég volt...
És aztán egyszercsak rámköpi a kávéját.
Azt a nyálas, undorító fekete löttyöt.
Wow, wow, wow, na, ez aztán intimitás.
Nézem a pulton folyó kávémaradékot, érzem, ahogy a karomon végigfolyik a meleg folyadék, és lecsöppen, végigfolyik a bútorzaton, majd le a földre. Ez meg köhög-krákog közben a túloldalon - áááá, remek, szóval a torkából jött vissza -, aztán a szenvedése lassan eltávolodik, és hallom, ahogy az ajtó felé viharzik. Mire felpillantok, már csak háborgó, feldöntögetett embereket látok a nyomán.
- Hát kösz, hogy nálunk vásároltál... - morgom magamban, aztán egy sóhajjal felkapok egy rongyot a pult mellől, hogy letöröljem a karomról a nyálas koffeint, majd a maradékot a pálcámmal szedem fel a pultról. Még egy ilyen hisztis alakot! Nem tudom eldönteni, hogy azon akadt ki, hogy esetleg emlékszik rá, és túlságosan kellemetlennek érzi, vagy esetleg valóban elfelejtette, és... És igazából bármelyik opció is áll fenn, gyerekes. És furcsa. Rohadtul furcsa.
Oldalra lököm a rongyot, aztán egy sóhajjal felpillantok a pult mögött ácsorgó kiscsajra. Az olyan megszeppenten és nagyra nyílt szemekkel bámul rám, mintha csak én köptem volna ki a kávémat a mellkasára. Az emberek tényleg nincsenek hozzászokva semmihez, ami a szájukból jön ki.
- Mit adhatok? - kérdem, és hogy ne tetézzem azt a gyerekes rémületét, ami az arcát uralja, magamra erőltetek egy mosolyt. Persze nem egyszerű, mert semmi kedvem rá vigyorogni.
Említettem már, hogy pincérnőnek lenni rohadtul szívás?

______

k ö s z ö n ö m   a   j á t é k o t!