Belvárosi utcák

A belváros forgalmas utcái tele turistákkal és butikokkal és kávézókkal. Számos szuveníreket árusító bódé is található itt a turisták lehúzása végett, ugyanakkor egy-egy hagyományosabbnak mondható, kisebb élelmiszerbolt is fellelhető, ahol a legfinomabb édességeket vásárolhatod meg csillagászati összegekért.
Időnként ünnepségek és más kulturális események is zajlanak itt!

His dark materials



...A kincsvadászat első szabálya:
minden meglesz idővel, ami el van rejtve..

..a trágár szavak esélyesek...

Unalmas napnak indult a mai is, egész addig míg az eső alább nem hagyott. A Patkányfészekben történt három tárgyalás után máris jobb kedéllyel indultam el, hogy a délutánt végre a magaménak tudhassam. A munkában sok minden jó, a rugalmasság, az újdonság, a legkevesebb monotonitás és persze a haszonszerzés. No de egész álló nap ezt a változatosságot sem vagyok képes űzni, mert hát lássuk be fárasztó a sok barom igényeinek száz százalékos kiszolgálása, már ami az üzletfeleket illeti. Ráadásul mostanság még Aneliával is adódtak némi gondok. A kurtizánok egy része elpártolt tőle, újakat szerezni pedig macerás. Ráadásul némelyiknek a betanítása is több időt ölel fel, semmint számítottunk volna rá, így a siker is lassabban érkezik, mint terveztem egy-két fontosabb ügyfél esetében.
Ez pedig felettébb bosszantó.
Nem csak a Szirén az egyetlen problémám, de jelentős részét kiteszi a napjaimnak. Talán ezért is döntök úgy hogy a csütörtök délutánomat kivételesen másnak szentelem.
Mégpedig a vadászatnak.
Számtalan remek bolhapiac akad London külvárosában, mind mugli mind pedig varázsvilág-beli, de a belvárosban kevés hely van, ami az én igényeimnek is megfelel. A Westminster és a Garrow sarkán azonban van egy kis tér, ahol tökéletes kis táptalajt találtam már évekkel ezelőtt szenvedélyemnek. A jó pár rozoga bódéból összetákolt szedett vetett társaság eladósorában néha-néha akad egy-két igazi kincs, amiről nekik persze fogalmuk sincs.
Hogy is lehetne? Hisz muglik...
Reményeim szerint most sem kell csalódnom, bár ha épp üres kézzel és több fonttal térek haza Garden Lodge-ba, azt sem siratom meg.
Viszont maga a vadászat, a sunnyadó ösztön felélénkítése... máris katartikus élménnyel szolgál. Eszembe jut Olaszország és persze Anna, de messze űzöm az emlékképeket és vele együtt a megelevenedő angyalarcú kőszobrok képét is. Inkább csak nekiindulok a sétának a sorok között kerülgetve az embereket és mindössze egyetlen pillanatra érek a vállamba szelíden belenyilalló seb helyéhez. Több sérülés is borítja a testem, de csak ez az egy az, ami a mai napig kísért még néha fájdalommal is.
Kikerülök egy kövér asszonyságot, aki épp egy csinos kis bizsu nyakláncra alkudozik és elnézegetem egy hosszú percig a régi könyveket áruló idős ember standját. Azúrkék tekintetem a könyvek gerincén fut végig de közben kiürítem az elmém és várom hogy hívni kezdjen valami, ami ismeretlen, ami új, ami mágikus.
Így telik el egy fél perc, majd még egy majd újra ugyanennyi. Már majdnem a csalódottság lesz úrrá rajtam, hogy ez a mai nap sem alakul úgy, ahogy szeretném mikor távolról, nagyon távolról megérzem azt a lágy simogató hívó hangot, ami tudom hogy se nem Sophie, se nem a tudatalattim. Hanem a mágia maga.
Csak óvatosan....
Soph mindig is tartott az idegen dolgoktól, nem lep meg, hogy most sincs odáig a gondolatért, hogy újabb csecsebecse után nézek. De ez a kihívás, nem más...!
Szinte nem is gondolkodom, csak ösztönösen indulok neki az érzést követve. Az emberek, akik nem veszik észre hogy útba vannak szelíden odébb tosszantom. Egy férfit a vállánál fogva tolok arrébb és célirányosan haladok, bár magam sem tudom konkrétan merre. Egy lánynak neki is megyek figyelmetlenségemben. Elmotyogok valami elnézésfélét, de lehet az épp egy bazdmeg is és folytatom az utam, az utolsó sorok egyikéig, ahol megtorpanok. A hívó hang, az érzés tovatűnik én pedig bosszús leszek.
Hol van? Merre lehet...?
- Baszki!
Szalad ki a számon, és körbekémlelek. Az emberek rám se hederítenek, mindenki sétálgatva beszélget vagy alkudozik, én pedig kétségbeesetten fordulok körbe.
Nem lehet hogy elvesztettem. Nem, nem nem...!
Már szinte teljesen elfog a pánik mikor újra belém hasít az érzés. A lábaim automatikusan indulnak újra, hogy végül egy középkorú fickó standja előtt fékezzek le. A sok kacat közt egyetlen ember túrkál, de ügyet sem vetek rá. Pillantásom zaklatottan kutatja a mágikus energia forrását, s hamarosan meg is állapodik egy a piszkosfehér bársonyra kitett zsebórának tűnő tárgyon.
- Hát itt vagy...
Nyögök fel elégedetten, és a vigyor szétterül az arcomon. Csakis akkor lohad le, mikor a kezem kénytelen a levegőben megállni, mert egy kecses finom kis kéz épp beúszik elém és az óra közé a levegőbe és megkaparintja azt.

[enyém, tied?]

enyém, tied?

nem tudom, mikor vagyok

És olyan is, mint ama szelidek,
kik mint a gyermek, igen, olyan is vagy,
oly boldog is, hisz semmit sem akarsz már
csak ragyogni a novemberi napban,
és illatozni toboz-könnyüen.
Csak melegedni, mint az üdvözültek.

Az, hogy ma kifejezetten boldog vagyok, csak abolhapiacnakköszönhető. Egyszerűen elveszek ebben a forrongó zajos tömegben, hagyom, hogy az alkudozások, és rikácsolások kiűzzék a fejemből a családom lángoló, méregszínű képét, és messzire sodorják őket. Legalább a mai napra ne kelljen arra gondolnom, mi legyen a következő lépés,merre induljak el ismét, hogy lemészároljam a családom gyilkosának az egyik rokonát. Mert, na, ha már vendetta, akkor rendesen kéne csinálni.
Na, szóvalmost itt hömpölygök a muglikkalegy térbe összenyomrogatva,jó lehet akadnak is itt kósza varázslók, meg minden, de most ők érdekelnek a legkevésbé.Mert a mai napom varázsmentes nap lesz, úgy értem semmi kedvem most összebotolni semmiféle ilyen alakokba. Szünet. Igen szünetet tartok. Varázsszünet. Még a reggelem is teljesen varázsmentesen zajlott... Leszámítva a kollégiumi ruhaválogatós szekrényt, khm. Itt és most pedig szemorgazmusolni jöttem, meg azért, hogy végigtapizzam az összes kütyüt, cuccot, izét, ismeretlen eredetű mugliketyeréket, meg amit csak találok, abban a reményben, hogy hátha megakad valami igazán izgalmas dolgon a szemem.
De mennyi de mennyi jó cucc van itt, hát én mindjárt meghalok annyira pörgök. Mintha most élném meg a második gyerekkoromat, úgy tapadok minden egyes bódéhoz. Na persze már nem mozgok teljesen idegenként itt, de akárhányszor jövök,mindig távozok egy rekesznyi cuccal. Vagy kettővel...Hárommal... Na szóval, jó sokkal. Most is éppen ezt csinálom, hagyom, hogy beszippantson Elvis Presley dögös tekintete egy bakelitlemezről, meg hát ha már így elvarázsolt, csak nem hagyom magára, hogy még több kéz összetaperolja az orrát...Meg ha már a lemezeknál voltam, vettem egy igazán klasszikus bakelitlejátszót...Meg rádiót.... De ez ilyen két világháború közötti muglirádió, és nagyon fasza cucc. Imádom  a rádiókat. Meg mindent, ami valahogy zenét csihol magából. És még elveszek egy köves bódénál is, hogy a világirodalom klasszikusai közül bezsebeljek párat. Rengeteget lehet tanulni ezekből a múlt századi könyvekből, és még mindig gyönyörködtet a tudat, hogy ennyire más a muglik élete, mint a miénk. De néha volt, hogy azt kívántam, bárcsak ne is születtem volna varázslónak. Akkor megkímélt volna a sors a halálfalóktól és a Meteora családtól.
Nem, nem, most nem gondolok rájuk, és inkább, figyelemelterelés képpen végigtaperolok egy fura faragott ágyat, amit nem is értek, hogy a fenébe zsúfoltak ide, de a muglik igazán lenyűgözően pakolásznak. Szóval taperolom a Poszeidon testet formázó ágylábakat, mire előbukkan egy erőszakos tekintetű muglinő, aki minden bizonyára magának akarja ezt az ágyat, bár amilyen feje van, van is tippem, hogy mire akarja használni ezeket a kidolgozott Poszeidon ágy-lábakat, vagy miket. Még félre is lök. És ó, jaj. El is sodródom de nem csak én, hanem a kettes számú Poszeidon is. És reccs, az ágy összeesik. Na tessék, ezt jól megcsináltad, te nő. De bosszankodás helyett vihogva feltápászkodom. Annyira jó lenne most csak úgy sutty megjavítani szerencsétlen ágyat, de ezek olyan röhejesen ordibálnak, az egyik prüszköl, a másik vinnyog, és Merlinre, mik ezek a gesztikulálások, mindjárt elrepül. Aztán persze én leszek a hibás, meg kérik, hogy fizessem vissza az egészet, én meg készségesen oda dobom a mugli pénzt, aminek sose bírom megjegyezni a nevét, talán többet is, mint amennyit kér. De hát a pénz sosem volt számomra létkérdés, túl sok örökségem van és én pedig egyedül vagyok. Meg azért dolgozok is. Én pedig még mindig röhögve elsétálok, úgysincs értelme most varázsolnom és úgyse akarok.
NADE!
Most, hogy kiröhögöm a belem és még utánam rikácsol pár káromkodást a nő, tovább is billegek, hogy valami igazán érdekes cuccot is beszerezzek. Bár már körülbelül tömve van a ház velük, dehát így is túl nagy, túl üres, de ha másra nem is, raktárnak mindenképpen tökéletes. Már éppen elmerültem a gondolataimban, hogy a piacozás után mégis mit csináljak ezen a varázsmentes napomon, amikor megakad a szemem valami eszméletlenül szép, cuccon, egy óraszerűségen,bár azért azt tudtam hogy vannak olyan izék errefelé, amik nem is igazán úgy néznek ki, mint ahogy azt elsőre gondolom. Például egyszer vettem egy kisebb vázát, aztán az kiderült utólag, hogy egy borospohár. Bár lehet szimplán csak hülye vagyok. Szóval rá is cuppanok a cuccra, és megfogom, hogy kinyissam. Ám meglepetésemre ez a cucc belül tényleg nem igazán nézett ki órának, sokkal inkább valami még rejtélyesebb muglicuccnak, és a számlap is teljesen máshogy nézett ki.
Szóval csak elkerekedett szemekkel vizsgálgatom, miközben valami fura érzésem is van felőle, de ezt most szépen hátra is sepregetem, hagyjanak a mágikus tapasztalataim most békén. Közben egy pillanatra felnézek a tanulmányozásból, és tekintetem összeakad egy férfiével, aki a kezemben lévő cuccot bámulja. Egy kicsit rosszallóan pillantgatok felé, hogy de ne nézze ki a kezemből ezt a cuccot.
- Üdv! - mondom azért nagy lendülettel, mert ha már szemezünk, akkor ne kukaként tegyük. Vagy mi.

His dark materials



...A kincsvadászat első szabálya:
minden meglesz idővel, ami el van rejtve..

..a trágár szavak esélyesek...

Meg sem lep hogy beárnyékolja a túlzottan idillinek ható boldogságomat egy kéz. Méghozzá egyértelműen női kéz, már csak aprócska méretéből adódóan. Hát szopás, hogy nem vagyok az udvarias fajta. Alap esetben persze egy idegennek az jönne le, de a valóság egészen más.
Ami az enyém, az az enyém is lesz. Kerül, amibe kerül.
Anno Walton is hamar elfogadta ezt a hozzáállásomat, ahogyan azt is, hogy nem szeretek osztozni. Volkova is megtapasztalta már, hogy ha a fejembe veszek valamit, azt bizony hét pálcával sem verheti ki senki belőle, de még egy alapos exmemoriam sem biztos, hogy segít.
Ez az idegen azonban még nem tudja, kivel is akadt össze.
De majd ha...
Pillantásom átsiklik az illetőre, és a gondolat megakad az agyamban. Nemcsak a dölyfösség, vagy a fellobbanó harag, de minden eltűnik az agyamból. Nem marad más, mint azok a valószínűtlenül kék szemek, amik olyan de olyan ismerősek.
- Üdv!
Hirtelen a torkomra forr a szó és fél percig csak bámulom. A medál a nyakamban megremeg majd húzni kezd lefelé. Sophie tudja mire gondolok, Sophie sejti amit én csak ostoba módon feltételezek.
Nem... az nem lehet. Kizárt.
Márpedig... mintha a te szemeid lennének.
A hang a fejemben, egykori szerelmem hangja felháborít. Nem tudom mi a rosszabb, a célzás maga vagy a lealacsonyítás. Nekem nincs vér szerinti gyerekem, erre mindig kényesen odafigyeltem. És még ha másképp is lenne... érdekelne? Nem.
Elég nekem David és Mirabella, főleg Mirabella...
- Helló. Elhagyhatnád az ostoba kontaklencséket...
Morgom oda a lánynak, aki fiatal ugyan de idősebb kicsi Főnixnél. Mennyivel is? Talán négy de meglehet öt évvel. Ki tudja... ezeknél a mai fiataloknál sose tudni.
- És semmi szükséged arra. Voltaképp tudod egyáltalán mi ez?
Hamar kiderül vajon kicsoda micsoda is ez a fruska. Ha rávágja az általános választ nem több egy ostoba muglinál. Több mint valószínű az is, hisz ide csak nagy ritkán elvétve kóborol varázsló avagy boszorkány. Ezeddig mindössze kétszer futottam bele.
És pont emiatt körbe is pillantok gyorsan. Remélem hogy nem pillantom meg Dakotát feltűnni valamelyik bódé mögül. Nincs szükségem újabb kellemetlen találkozásra no meg konkurenciára a személyében.

[enyém, tied?]

enyém, tied?

2000. november

És olyan is, mint ama szelidek,
kik mint a gyermek, igen, olyan is vagy,
oly boldog is, hisz semmit sem akarsz már
csak ragyogni a novemberi napban,
és illatozni toboz-könnyüen.
Csak melegedni, mint az üdvözültek.

Ahogy a cucc felé nyúlok határozottan belém nyilallik a fájdalom. Bár már több hónapja annak, hogy azzal a hülye libával szívtam abban az elfuserált erdőben, eléggé le vagyok robbanva. A bordáim még mindig fájtak, mert egy átka aztán jól telibe kapott és azért még nem hiszem hogy jól vagyok asok gyökér meg csontok, meg növényizék támadásától, a rémálmokról meg ne is beszéljünk. A nyakam körül pedig az elbaszott támadásom miatt egyre csak szorul a hurok.
Tudnak rólam.
És én ezt nem akartam. De hülye voltam, hogy azt hittem olyan simán fog menni. Pedig el fogom kapni őket. Olyan indulatosan gondoltam erre a rohadt nagy családra, hogy az ujjaim ahogy azt az akármit megmarkolták, teljesen elfehéredtek és csak bámultam magam elé, gondolom az előbbi vidám hangulatból egyből átcsaphatott az arcom valami pszichopatáévá, aki éppen most készül mindjárt mindenkit kibelezni. Le kell nyugodnom. De azért nem mondom azt, hogy nem félek. Igen is féltem, mert már a nyomomban lehettek, nem is mertem a koliban aludni, hanem random megszálltam valahol, akár muglik között. Hihetetlen, mennyire befostam tőlük. De akkor is megölöm őket, ha darabokra is szakadok, akkor is. Ez az egy mondat zakatol a fejembe, amikor valaki megmocorodik mellettem, és visszazökkenek. Talán még agresszívan is nézek egy pillanatra, de aztán csak valami pacák az aki stíröl, de előveszem újra a maszkomat, mert itt muszáj azt hordani. Mert ha valamit hibásnak látnak benned úgyis leköpnek.
Hát köszönök neki.
De valahogy nem nagyon jut el hozzá azt hiszem így kíváncsian közelebb megyek és oldalra billentett fejjel rábámulok megint. Talán süket? Valahogy nem hinném, viszont ha már ő így méreget én is szem ráncolgatva végigpásztázom, hátha valami távoli ismeretlen ismerős ez. De igazából nem ugrik be a feje sehonnan.
- Bejön a szemed színe - jegyzem meg aztán vigyorogva, valahogy sosem tudtam a gondolataimat annyira kordában tartani, majd barátságosan vigyorogva hátrébb léptem tőle. Még a végén azt hiszi, hogy fel akarom szedni vagy mi.
- Helló. Elhagyhatnád az ostoba kontaklencséket... - morogja felém az ipse, én pedig még direkt ki is meresztgetem a szemem. Hm hm? Tán baj van velük hm?
- Akkor először te - mondom neki inkább nem vagyok most olyan passzba, hogy random idegen pasikkal veszekedjek a szememről. Fáraaaadt vagyok, komolyan, az a hely teljesen kikészített, még az agyam sem pörög úgy ahogy kéne.
- És semmi szükséged arra. Voltaképp tudod egyáltalán mi ez?
- Miért ne lenne? - kérdezek vissza egy kicsit szemtelenül. Most komolyan miért, ki ő, hogy eldöntse mire van szükségem? Sznobok... - Biztos egy olyan iránytű, ami megmutatja mi az amit igazán akarunk - forgatom meg a szememet. Komolyan egy mugli piacon vagyunk, mit kéne itt találni egy éneklő szőnyeget? Amúgy meg azt se vágom, hogy ő most mugli vagy nem, szóval nem igazán akarom az orrá alá dörzsölni, hogy egyébként van vele valami fura.

His dark materials



...A kincsvadászat első szabálya:
minden meglesz idővel, ami el van rejtve..

..a trágár szavak esélyesek...

- Bejön a szemed színe
Meglepő felelet és egyben merész is. Pláne hogy úgy mondja mintha csak ki akarna kezdeni velem. Ez azért is vicces, mert hasonlatos a szeme színe a sajátomhoz. Kissé nevetséges de olyan érzés mintha saját magamnak bókolnék. Talán ezért is förmedek rá közel sem túl kedvesen. Mirabella után meguntam pátyolgatni a tinédzserket. A pubertás nem nekem való. Mert mi is van benne? Viták, hisztik, dacolás és persze jó adag vad vágy, amit a lányok a fiúkon próbálnak kiélni. Nem feltétlen van ezzel baj, de hát a saját szerelmi életem jóformán egy őskáosz, nem vagyok berendezkedve más ostoba csitri lelki bajaira is. Szóval Mirával is nehézkes a szituáció, ezt a csajt is hamar le akarom zárni. Érthető az ok, nemde?
- Akkor először te…
Visszafelesel. Hát erre nem tudok csak pofát vágni. Mégis mit képzel? Ki ő? Az apja lehetnék…
Talán az is vagy…
Sophie halk hangjára felciccenek, de a lány ezt valószínű sértődött felhorkantásnak veszi. Hát leszarom.
- Mit képzelsz te magadról?
Dörmögöm neki oda félhangosan, hogy az eladó azért ne épp azt szúrja ki a portékán versengünk. Még a végén felsrófolja az árat ami kurvára nem lenne jó az egómnak és a pénztárcámnak se. Nem mintha ne tudnék bármit megvenni, de nem azért gürizek, hogy egy szemrevaló csitri bekavarjon itt nekem. És amúgy is, elveszi a vadászat élvezetét.
- Miért ne lenne?
- Csak.
Zsigerből jön a tömör válasz, ami ellentmondást nem tűrően pattan le ajkaimról. A hatás kedvéért a kezem a derékszíjamra vándorol és a lányka fölé magasodom. Ha kell bevetem az atyai szigort is, bár az csak Mirabellánál hatásos igazán. Vagy rajta se ha úgy vesszük hogy kiszökik és smárol azzal a félkegyelmű mugli sráccal…
- Biztos egy olyan iránytű, ami megmutatja mi az amit igazán akarunk
Rajtam a meghökkenés sora. Valóban mágikus iránytű, és valóban ez a funkciója, de egy szimpla egyszerű földi halandó ezt nem tudhatja. Szóval tehát boszorka a leányzó.
Szemeim összeszűkülve méregetik őt. Hát így állunk. Ha konkurensre akadok kénytelen vagyok tesztelni. Ez amolyan… megszokás.
- Mégis mennyit adnál érte? Mennyit ér ez neked?
Ujjaimmal a kezében lévő tárgyra bökök és várom a feleletet. Kíváncsi vagyok mennyire járatos a muglik savanyú világában. Mennyire is mozog mindkét színtéren? Vagy csak ide vetődött ostoba liba? Meg kell hagyni, annak azért elég csinos.

[enyém, tied?]

enyém, tied?

2000. november

És olyan is, mint ama szelidek,
kik mint a gyermek, igen, olyan is vagy,
oly boldog is, hisz semmit sem akarsz már
csak ragyogni a novemberi napban,
és illatozni toboz-könnyüen.
Csak melegedni, mint az üdvözültek.

Harciasan fürkészem a fazon arcát, bár annyira nem, hogy neki is ugranék, inkább olyan állom a sarat szemekkel meredek rá, miközben megint érzek valami nem mugli tárgyhoz illő fura bizsergést a kezemben tartott cucc felől. Ahogy őt vizslatom, tényleg elég rémisztő mennyire hasonló a szemünk színe. Ha nem lennék teljesen biztos abban, hogy a családom minden tagja halott, akkor még én is összezavarodnék, hogy nem-e az apám fiatalodott meg valami félresikerült bájitaltól. A helyzet minden esetre komikus. Igazából nem nagyon van kedvem ölre menni egy ilen izé miatt, de szerettem húzni mások agyát... Nagyon is. És ez a fazon pont olyannak tűnt, akinek lehet is. Amúgy is tök vicces pofákat vág itt előttem, erre meg szélesen el is vigyorodom. Érdekes egy fickó.
- Mit képzelsz te magadról? - szegezi nekem a kérdást, mire az egyik kezemet a csípőmre teszem és azt kitolva oldalra lazán megállok előtte.
- Jaj, nagyon sokat - bólogatok határozottan, és nagyon komoly fejet vágok hozzá. - A húszé éveseké a világ meg minden egyéb - húzom vigyorra a számat. kíváncsi meddig bírja, ha az ember szemtelenkedik vele. Nem tűnt túl türelmes alkatnak.
- Csak. - Ez egy dacos válasz. Felvont szemöldökkel pislogok fel rá.
- Áhá! Most már mindet értek - bólogatok úgy, mintha tényleg megvilágosodva érezném magam.
Nem hittem volna, hogy a blöfföm bejön szóval én is éppen annyira meglepődve bámulom a csóka fejét, mint ahogy ő minden bizonnyal az enyémet. Hm. Aha, szóval itt rejtegetnek ilyen mágikus tárgyakat is. Vajon apám hány ilyet vett meg így pusztán tévedésből? Mondjuk csak nem volt olyan ostoba, hogy nem vette volna észre. Lehet el is adta azokat a fekete piacon.
- Mégis mennyit adnál érte? Mennyit ér ez neked?
Mi vagy én valami becsüs? Beszarás, komolyan én csak nézelődni akartam meg mit tudom én elkölteni az örökségem felét random kakukkos órákra meg nem tudom, erre most fel kéne becsülöm ezt a hülyeséget? Oké, nyugi Tessa, nem olyan fából faragtak, hogy ne tudd magad kivágni a hülye szitukból. Felkötöm én a nyakam... Vagy az övet? Nem is tudom mit szoktak mondani a muglik. Fura mondásak vannak.
- Hüümmmm - sandítok rá a tárgya, ami meglehetősen kopott és ósdi, kinyitva pedig a fedelén látszik hogy nem éppen Északra mutat. - Gondolom egy hibás iránytűért nem lehet betegre keresni magunkat, elég olcsó lehet, de ha már azt nézzük, hogy van megbűvölve tök ritkának látszik.
Igazán szerettem volna még tovább folytatni ezt a nagyon izgi alkudozás szerű dolgot, de a tekintetem megakadt egy nem messze a csávó mögött álló fura sötét kapucnis pulcsiban álló alakon, aki egyenesen felénk bámult.
- Az valami haverod? - suttogom, de mire kettőt pislogok, a fazon felén kezd rohanni.

His dark materials



...A kincsvadászat első szabálya:
minden meglesz idővel, ami el van rejtve..

..a trágár szavak esélyesek...

Ezt kapd ki, te üresfejű, kígyónyelvű, átlátszó hasú retikül-alapanyag! Szitkozódok magamban a libán, akinek van kedve rajtam élcelődni. Nem bírom, ha gúnyt űznek belőlem, ez talán részben azért is van így, mert kellően sokáig voltam kénytelen elviselni a társadalmi megaláztatás sokrétegű formáját. Ráadásul pont, hogy egy ilyen kis ostoba fruska adja.... mélységesen felháborító.
Magamba csikorgatom a fogam, miközben ujjaim bizseregnek hogy megérintsék a kezében lévő iránytűt. Ha ez egy Morgen-féle darab, márpedig a ritka rovátka arra enged következtetni a szélén, akkor számomra ritka fontos kincs. Részben mert pár száz darab készült belőle még a második világháború idején, másrészt mert a legtöbbet megsemmisítették a tudatlan mágiafelhasználók. Ugyanolyan érzékeny ez is, mint minden, amit átjár a varázslat, ugyanúgy lelke van és ugyanúgy ápolni kell. De mit ért ehhez egy ostoba minisztériumi alkalmazott?
- Gondolom egy hibás iránytűért nem lehet betegre keresni magunkat, elég olcsó lehet, de ha már azt nézzük, hogy van megbűvölve tök ritkának látszik.
Megbűvölve....
Elsápadok, mert felismerem nemcsak a konkurenciát de egyben a veszélyt is. Lehet ez az ostoba kis szuka csak úgy véletlen keveredett ide, de lássuk be kurva jóindulatúnak kell lennem, hogy egy mugliktól hemzsegő piacon pont erre következtessek. Inkább valószínűbb, hogy vagy engem követett vagy másnak dolgozik. Esetlegesen a kettő együtt. Rögtön bejön a képbe, Davis, Hayes és még pár ellenségem képe a képletbe, és ennek kibaszottul nem örülök.
Cifrán káromkodom egy sort, akkor meg pláne, mikor a kéklő íriszek kiszúrják a közeledő idegen és fenyegető alakokat.
- Az valami haverod?
- Hogy Merlin vágná szájba...
Szitkozódom, miközben azúrkék tekintetem a lány és a felénk közelgő alakok között cikázik. Próbálom felmérni mennyire csapda ez. Mennyire engem akarnak megszopatni, mennyire a tárgyra utaznak vagy mennyire sáros ez a fruska. Nem tudom eldönteni, így hát csak odadobok némi pénzt az árusnak miközbe megragadom a lány karját olyan erősen, hogy esélye sincs ellenkezni vagy kiszabadulni és egy határozott rántással közlöm a tényállást.
- Velem jössz. Most!
Azzal elindulok  a közeledő fickókkal ellentétes irányba. Így telik el egy fél perc, miköben ő persze kapálózik én meg miközbe őt tartom töröm az utat. Az iránytű most rá van bízva, remélem nem lesz balga és ejti el, mert akkor lehet itt helybe megfojtom.
Azonban hamar irányt kell váltanunk, mert újabb két alakot, egy nőt meg egy férfit szúrok ki, akik szintén ránk utaznak.
- Ha kedves az életed nem hurcoltatod magad!
Sziszegem a kísértetiesen ismerős szempárba nézve. Mindössze erre a mondatra fordulok hátra. Agyamban már egy terv kezd kirajzolódni, hogy is másszunk ki ebből a sárkányveremből, amibe nyakig belekerültünk.
- Bármi történjen is, tedd amit mondok és ne engedd el az iránytűt!
Ez nem igazán kérés, nem is annak szánom. Inkább parancs. megszoktam, hogy mindenki azt teszi amit mondok. És jelen helyzetben is, talán a veszély, talán a lányba és a bennem pumpálódó adrenalin teszi jótékony dolgát és esetlegesen felhagy végre a dacolással. Ebben bízom legalábbis, miközben bevonszolom az egyik oldalsó sikátorba, ahogy végre sikerül kijutni a piac legszélére.
Ott elengedem és intek neki hogy a fal takarásába álljon. Majd csendet intek ujjammal, hogy ne most kezdjen el nekem okoskodni.
Kivárok öt szívdobbanásnyit. Majd hasra vetem magam miközbe elkiáltom magam.
- Feküdj!
Pontosan erre rá egy pillanatra süvít el egy kábító átok a fejünk felett a téglafalat beomlasztva. De én már csak a háttér zörejeként élem ezt meg, mert egyetlen féloldalas mozdulattal elgáncsolom az embert, aki az átkot küldte, hogy aztán közelharca bocsátkozva megpróbáljam megszerezni a pálcáját.