Baker Street

Egy hosszú és egyenes utca London szívében. Számos üzlet, kávézó és múzeum található itt.
Metróval, de akár busszal is könnyedén megközelíthető.

[2000 nyár● MIKHAIL ●⭃ Félre festett árnyék ⥷]

2000 nyár
● MIKHAIL ●
⭃ Félre festett árnyék ⥷

álmomban kaszát nyeltem
az bennem aratott
puszta tarló rőt színekkel
kévék közt húscafatok

éjt állott víz a polcon
lépek, leverem
meztelenül hajózom
üvegszilánktengeren

darabokban

Keringőztek a falon. És még csak nem is tudtak róla. Némán bámultam őket, az emberek alakjait, ahogy gúgyt űzött belőlük a fény, rátűzte őket a falakra, és hangtalan zenére tánra perdítette őket. Kicsit fére ment az alakjuk, ahogy meg-meg törték őket a falak. De valahogy őket ez nem zavarta. Szerettem volna én is így érezni. Szerettem volna nem egy félre festett árnyék lenni a macskakövön, vagy a házak falán. A falnak dőlve álltam néztem a saját felrecsúszott rút árnyékomat, miközben áttáncolt rajtam ezer másik, és abban reménykedtem hátha feloldoz az egyik, hátha tánra hívja azt a csálé félre festett árnyékot előttem. Hátha megszűnök létezni nélküle, hátha elmúlik ez a fájdalom. De csak egyre rosszabb lett, mert az táncoló árnyékokban is kevesebb volt az űr, mint bennem. Egyszeriben rohadt fájdalmas lett nézi őket, és meguntam még azt is, hogy néha elidőztem egy-két csinos lányon aki ellibegett előttem.
Sötétedett, a lámpák és neonok elkezdtek felvillanni, én pedig ellöktem magamat a faltól, ami előtt ácsorogtam és megkezdtem a bolyongásomat a szűk kis utcák között. Egyszerre éreztem azt, hogy meg akarok találni valamit, talán a porrá lett másik életemet, vagy csak örökre el akarok veszni. Fogalmam sem volt, csak keringtem én is, minth halott árnyák az élők között.
Csak úgy heccből befordtultam valami discóbárba, hátha valami olyan hatást vált ki belőlem a lüktető tömeg masszája, a fényeg villózása, hogy egy kicsit megfeledkezem a létezésről. Valami ismert dal dübörgött, az emberek pedig évek múltán is ugyan úgy képesek voltak mindezekre úgy táncolni, mintha abban az egy pillanatban minden olyan felelslegessé válna, mintha minden csak zene, és szívdobbanás. Leültem az egyik félre eső helyre, és nem is tudom mit vártam. Igazából imédtam a zennét. Azt a zenét, ami szétszedte midnenem atomjaira, és aztán összepakolt. Szerettem ahogy megöltött belül, és úgy éreztem minden rendben van. Szerettem a lüktető hangfalakat, szerettem felugrani egyszerre a többiekkel,  és szerettem csak úgy lekapni egy mámoros boldogságtól ittas lányt, mert akkor hirtelen nem kötöttek le azok a minimélisan magamra aggatott láncok se, amik elvileg segítettek abban hogy rendes srác legyek. Nem számított csak éltem. Most sem számított semmi. Keserűen bámultam magam elé. Most se számít semmi. Csak jelenleg nem is éltem. Úgy igazán. Próbáltam volna tovább maradni de csak még jobban elkeserített az  avilág, ahova sosem fogok újra tartozni. Lemondóan felsóhajtottam, úgy mint egy kiégett vég kurva, és ettől még ideges is lettem, így nagy lendülettel indultam kifelé az ajtóhoz, amikor egyszerre megcsapott egy édes, keserűen édes illat. Az a mámoros kókuszillat. Túltettem magam rajta, vagy csak leráztam magamról a felelősséget, hogy ne kelljen az általan adott kegyetlen és szívtelen kosarán csüngöm? Nem tudtam eldönteni sosem. De amkor észrevettem felkavart. És ahogy kitisztultam az első döbbenettől már lobogott is el a dús, szőke hajkoronájával. Utána indultam, mint akit megbűvöltek, kergettem megint az az el nem érhető  lidérces édesen keserű álmot, pedig még csak a nevét sem tudtam kimondani. Vagy csak nem mertem? Nem tudom. Kirontottam az ajtón, és csak követtem a lobogó haját, még azt sem néztem kinek megyek neki, kit taposok meg. Csak egy emlék volt én pedig mégis részeg lettem tőle.
Ebből a furcsa lidércnyomásból egy hatalmas üttközés zökkentett vissza, ahogy elvágódtam a kőre, és bevágtam a fejemet, amit egy éles kavics méltetlenkodva meg is vágott. Esther eltűnt, és vele együtt azok a megváloszalatlan kétségbeesett vágyakozásaim is, amiket újra és újra messziről tépett fel, de még az is kegyetlenül fájt. Közben igyekeztem magam összekaparni, de igazából a legszívesebben ott maradtam volna fekve a téren, mint egy lecsúszott drogos, de valami azt súgta az a valaki éppen anyám születését átkozza, így aztán kérdőn pislogtam a közeleben álló zilalt férfi felé, hogy aztán a szokásos inteligens válaszommal elnézést kérjek.
- Öööö.... hát... hát sajnálom....

f é l r e f e s t e t t á r n y é k
2000 n y á r

to: Ben

o u t f i t

Nem kellett volna rá innom azt a pohárka rakiját sem… de hát annyira kínálgatta magát ott az étkező asztal közepén, ahogy megcsillant benne a napfény, hogy képtelenség lett volna megállni a dolgot. Így hát ittam, nem is egy nagy kortyot, mindjárt kettőt, mielőtt megtöltöttem volna a feles poharat. Ezután hát némileg felvidulva keveredtem ki a szállodai szobából a Baker streetre, ahol szokás szerint minden aprócska szeglet tömve volt muglikkal, büdös, izzadós muglikkal s tudtam, hogy sokáig nem bújhatok a napszemüvegem mögé sem… de nem számított. Sütött a nap és szinte az orromban éreztem a bolgár mindennapok frissítő, ázott füves bűzét. Mintha csak megint Mominoban lettem volna. A tagjaimon végig futott a libabőr, hiába volt amúgy meglehetősen meleg az angliai időjáráshoz képest.
– Chavdar prez gora vŭrveshe, Chavdar prez gora vŭrveshe, s krushevo listo svireshe i na gorata dumashe: Goro le , goro zelena, ima li ,goro , yunatsi – Énekelgettem magam elé egy bolgár dalocska kezdőversszakát. Nem tudom, honnan jutott eszembe, elvégre legutóbb gyerekként hallottam, de olyan erőszakos tört fel az emlékeim mélyéről, hogy majdnem táncra is perdültem ott a tömegben. Csak azért nem tettem, mert az első ritmikusabb lépésemnél jelezte, az egy éve szilánkosra tört bokám, hogy bizony marhára nem kéne ilyesmibe kezdnem.
– Ima li ,goro , yunatsi, ima li ,goro , yunatsi i az pri tyakh da otida, khaĭdutin ,goro,da stana. Gorata mŭlchi, ne duma, vodata buchi, ne chuva. – Egy árnyalattal hangosabban kezdtem el énekelni aztán, de a hangom a következő versszak végére elcsuklott. Megmerevedtem egész testben, ahogy az utca végében a fejek felett megpillantottam őket… őket a fekete csuklyájukban, s szinte hallottam a röhögésüket is, miközben a nevemet mondták ki. Ösztönösen hátrálni kezdtem, nem érdekelt, hogy egy bűzös, kövér pasasba ütköztem bele így és az izzadtsága ott csillogott a bőrömön. Egyszerűen csak eltaszítottam és gyorsabbra véve próbáltam gyorsabbra venni a tempót.
Hirtelen már csak a fájdalmat éreztem rohanás közben. De nem érdekelt, nem akartam újra a halálfalók markába kerülni… nem akartam, hogy megöljenek… nem is értettem, miért futott át rajtam a pánik, hiszen Voldemort uralmának már régen vége volt, a legtöbb nyomorult meg az Azkabanban ült, de én mégis elhittem, hogy megint ott lehetnek, megint üldözhetnek.
Így csapódtam bele abba a gyerekfélébe vagy ki a francba, aki ott állt vagy ment vagy a fene tudja mit csinált, de az tuti, hogy nagyon lassan és nem ugrott arrébb, mint mindenki más. Egyenesen neki estem a felsőtestének, ő elesett, én meg rá. Hangosan, dühösen sóhajtottam, mikor nagy nehezen oldalra gurultam a mocskos betonon. Megint nem tudtam mozdulni. A fájdalom megbénított. A bokám lüktetett és már tudtam: utol érnek, megölnek, végem.
Valahogy aztán mégis feltornáztam magam, belekapaszkodva egy ház falába. De a lábam még mindig remegett és csak úgy tudtam megtartani magam, hogy nem engedtem el az a mocskos falat, ami szinte fekete volt.
–  Öööö.... hát... hát sajnálom.... – Hallottam meg a kölöktől, aki az előbb még előttem állt.
– Van is mit, te kis… – mondtam, de a tekintetem ösztönösen megint a távolba vándorolt. – Meg akarnak ölni… – Fogtam meg és rángattam magam elé, hogy elbújjak mögé, bár cseppet sem volt férfias és még törpe is volt. – Védj meg! Parancsolom! – Tettem hozzá némileg határozottabban.

[2000 nyár● MIKHAIL ●⭃ Félre festett árnyék ⥷]

2000 nyár
● MIKHAIL ●
⭃ Félre festett árnyék ⥷

tükörképem

álmomban kaszát nyeltem
az bennem aratott
puszta tarló rőt színekkel
kévék közt húscafatok

éjt állott víz a polcon
lépek, leverem
meztelenül hajózom
üvegszilánktengeren

darabokban

Megint láttam az az átkozott árnyékot. Azt az üres, úrként tátogó sötét testét, amint elcsúszva felfestődött a fekete falra, ami mellett ott remegett egy furcsa fickó. Nem tudnám megfogalmazni mi járt akkor a fejemben, csak a fülem monoton sípolása visszhangzott bennem, éles késként hasítva bele a bennem lévő sötétségbe. Esthert láttam, és még kicsit bódult voltam az illatátó, és attól a furcsa torokszorító akarom-nem akaom érzéstől, így még pár másospercig ülve maradtam, mert nem találtam vissza magamhoz. Mondjuk úgy nehéz is, ha az ember csupa üresség  meg minden. Aztán csak erőt vettem magamon, bár valamiért olyan lassúnak tűnt az egész talpra vergődés. Amúgy is, bevertem a fejem, a leghülyébb ponton, így úgy véreztem a sebtől,mintha meg akartam volna halni.
– Van is mit, te kis… – hallottam az elfojtott hangját, és már vártam is a szitokszavakat, de azok fura módon elhaltak. Nem hittem magamról, hogy ilyen félelmetes látványt nyújtok a termetemmel, meg azokkal a 'nekem mindegy hagyjál' tekintetemmel. Inkább csak ledörzsöltem a lüktető sebemből szivárgó. Jó, igzaából et már ömlésnek is lehetne nevezni, szóval ömlő vért. Mielőtt bármi mást is kinyöghettem volna, megint megszólalt a pacák, és ahogy elnéztem enyhén a pánik közepén volt, remegett a hangja, meg amúgy körülbelül mindene. - Meg akarnak ölni. - közölte velem, mire én csak elkerekedett szemekkel meredtem rá, és hát semmi kedvem nem volt belekeveredni bármilyen megölési dologba. Nem éreztem magam a toppon nem voltam az akissrác aki igazságosztónak és lovagnak meg ilyesmiknek képelte magát.
- Ööööö, hát az kellemetlen... - csúszott ki a számon, miközben maga elé cibált, nem mintha olyan nagy ellenállás sorult volna belém, magamat egy élő rongybábunak éreztem. - Mellesleg nem hiszem, hogy pont jó embert talált meg a testőr szerepre - szűrtem ki a fogaim közül.
Csak egy pillanat volt az egész, mégis baromi goyrsan átragadt tőle rám a halálfélelem. És már megint a múltba estem, bele mélyen abba a dagonyába, ahonnan már meg sem próbáltam kimászni. Ott feküdtem, láttam a zöld fényeket, és aztán éreztem minden egyes zsigerem kínját, ahogy eluralkodik rajtam Aiden átka, ahogy kipréseli belőlem az utolsó élni akarást, ahogy a mellkasomba, az agyamba és a húsomba és beleváj a fájdalom. És a félelem. Egy autó dudálása és egy követelőző hang zökkent vissza abba a szrke jelenbe, ahol nem a méreg és bíborszínű fájdalom uralkodik, hanem az a torz üresség.
– Védj meg! Parancsolom!
Hogy tessék? Szemöldök réncolva hátra pislogtam, mert azt hittem hirtelen, hogy a királyi család egyig tagja vergődik mögöttem, de ahogy néztem, sehogy sem ugrott be a vonása az újságokból, meg ilyen médiumokból. Lehet valami távoli rokon? De hát apám mindig is azt tanította, hogy meg kell védeni azt aki rászorul, még akkor is, ha az egy követelőző szarzsák. Így mondta, és emlékszem valamiért a krupliszsákot azonosítottam vele, és a piacon egyszer el is kiáltottam magam anyám mellett a kruplis cuccra mutatva, hogy nézd anya, mekkora szarzsák. Természetesen az árus mögött volt a krumpli is.
- Hát jó... igyekszem azt hiszem - dünnyögtem kelletlenül. Mert azért bosszantott, hogy valami szolgának van nem tudom minek nézett. Aztán már láttam is közeledni valami fekete csukjás alakokat, akik talán a Ku-Klux Klán fura brit utánzatai is lehettek volna. Parák voltak. Nagyon. Szóval futás. Nem is nagyon figyeltem arra, mit csinálok, csak megragadtam a könyökét, és sietve húztam magam után, reménykedve abban, hogy lerázzuk ezeket az akármicsodákat. És csak szaladtam. Anynira, hogy belerohantam a tömegbe. Annyira, hogy nem figyeltem. Szóval igen nekimentem azoknak az alakoknak, akik elől éppen menekülni akart a pasas. Villant valami vaku meg minden és azt hiszem elszabadult a pokol. És egyre jobban az a fura érzésem támadt, hogy hozzá ragadt a tenyerem a könyökéhez.

f é l r e f e s t e t t á r n y é k
2000 n y á r

to: Ben

o u t f i t

– Mellesleg nem hiszem, hogy pont jó embert talált meg a testőr szerepre – magyarázta a gyerek, mikor végre magam elé rángattam. Az az idióta dal, amit korábban hangosan énekeltem, most még hangosabban, még elevenebben jelezte a gondolataim mögött, hogy nem kellett volna bájitalra innom, pláne nem olyan bájitalra, amit már alapból azért találtak ki, hogy az ember betépjen tőle de rendesen.
– Leszarom. – közöltem és úgy szorongattam, hogy ne tudjon még véletlenül se kilépni előlem. Nem, mintha ne lenne ott az az öt centi magasság különbség közöttünk még hiteles is lett volna a bujkálás, de persze egy törpét sikerült kifognom. Arról már nem is beszélve, hogy fel sem ismert… engem. Naponta jelenik meg a Prófétában a fejem, de ennek esze ágában sem volt rájönni, hogy én bizony Mikhail Belot vagyok.
– Hát jó... igyekszem azt hiszem.
Hümmögve helyeseltem csak, aztán megláttam a csuklyásokat. Némileg a gyerekbe kapaszkodva tettem hátrébb egy lépést, nem mintha ez segített volna a dolgon. Ha tényleg engem kerestek, akkor bizony végem volt… már pedig ezek egyenesen felém tartottak.
– Bassza meg… – nyögtem, mikor már csak alig két méterre voltak. Erre végre a gyerek is kapcsolt és elkezdett rángatni valamerre. Nem fogtam fel merre haladunk a Baker Streeten, de azt éreztem, ahogy büdös, izzadt emberek érnek hozzám. Undorodtam, üvölteni tudtam volna, de nem számított, mire időm lett volna kivágni egy hisztit már tovább húzott a kölyök. Döbbenet, milyen erő volt benne annak ellenére, hogy az előbb még csak egy szarházinak tűnt.
Néha-néha hátra fordultam, hogy ellenőrizzem, merre vannak az üldözőim. Egy idő után már eltűntek a tömegben és nem láttam őket… ekkor villant belém az érzés, hogy talán nem is halálfalók voltak, hanem valami elcseszett szekta tagjai, akik fel akarnak származni az istenük oltárán. Na annak nem örültem volna, főleg, miután kiderült, hogy Pierre-rel is valami hasonló történt és ezért tűnt el annak idején.
– Mi a francot akarnak ezek tőlem… – lihegtem magam elé. A nagy rohanásban megint megéreztem a bokámat. Alig álltam a lábamon, de a gyerek tartott és ez azért javított a helyzeten… legalábbis addig a pillanatig, amíg meg nem villant az a kibaszott vaku. Egyenesen bele a szemembe. - Mi a picsa! – Álltam meg, ezzel együtt persze a kölyök is, és toporzékolni kezdtem. – Mi a büdös francért nem mehetek úgy végig az utcán, hogy ne vakuzzanak pofán?!
A tekintetemmel az újságírókat kerestem, de már a könnyeim is megeredtek. Utáltam ezt az érzést, főleg félig betéve, félig nyomorékul. De közben néhányan hangosan sikoltozni, meg Belotozni és Mikhailozni kezdtek körülöttünk, ezért nem engedhettem, hogy gyengének lássanak. Meg kellett törölnöm az arcomat.
[– Menekíts ki innen… könyörgöm… – Morogtam oda a gyereknek. Bár néhányan már azt találgatták, hogy kölyök az új pasim… az új… egy pasim sem volt előtte könyörgöm. Igazából semmilyen kapcsolatom, amit nyilvánosan kellett volna vállalnom. Nem is volt soha tartós kapcsolatom… Merlin seggére, komolyan kezdett elszabadulni a pokol.

[2000 nyár● MIKHAIL ●⭃ Félre festett árnyék ⥷]

2000 nyár
● MIKHAIL ●
⭃ Félre festett árnyék ⥷

tükörképem

álmomban kaszát nyeltem
az bennem aratott
puszta tarló rőt színekkel
kévék közt húscafatok

éjt állott víz a polcon
lépek, leverem
meztelenül hajózom
üvegszilánktengeren

darabokban

Ha a bambulásnak létezett valaha felsőbb határa, azt én teljesen kimaxoltam aznap. Mert belemegyek ezekbe az ilyesztő alakokba. Baszki ez nagyon-nagyon fail. És még a falon csámpázó árnyékok is röhögtek rajtam. Ez volt az a pillanat, amikor elgondolkodtam azon, hogy mit szívtam. Vagy mit ittam. Vagy ennyire para parfümöt használt Esther, hogy még minidg részeg voltam tőle. De kezdett elegem lenni, főleg mert a saját árnyékomon kívül ött kajtatott utánam Aidené is. A vakuk pedig csattogtak, mint a veszett fene, és kezdtem mérges lenni, arra is hogy ilyesmi belekevertem magam mert szerencsétlen voltam.
- Mi a picsa!
Ja pintosan én is így gondoltam. Ebben egyetértek veled, fura népszerű fickó. De sajnos nem volt lehetpségem ezt is kimondani, mert már másra figyeltem. Hogymi. Én. Járok. Vele. Aztsetudomkiez!!
– Mi a büdös francért nem mehetek úgy végig az utcán, hogy ne vakuzzanak pofán?!
- Nemtom, de most már én sem fogok tudni rendesen végigmenni az utcán ezek szerint... - böktem ki a választ. De ahogy ránéztem... Pontosabban felpillantottam a fazonra láttam rajta, hogy teljesen kész van, és még valami hisztiroham is kitörni készülődött belőle. Oké, én értettem a lány hisztikhez, sőt szakértőjük voltam, a húgomnak köszönhetően. De mit kezdjek a férfi hisztivel? Szerintem életemben nem voltam olyan tanácstalan, mint abban a helyzetben. Alapvetően a meneküléssel is gondban voltam, mert gőzöm sem volt arról, hogy ezek sima újságírók, vagy ezek is olyan fura akárkik, akik a Szombati Boszorkánynak küldtek be képeket. Azzal az újsággal képben voltam, anyámnak járt. Azaz most is járt, csak tele volt vele már nem csak a postaláda, hanem az udvar bizonyos sarka is. Már nem is olvasta, csak előfizetett rá. Én meg nem akartam a hülye magazinokat pakolgatni.  Közben a fotósok köré gyűltek az emberek is, akik kántálták a nevét. Mikhail Belot. Ó, de ismerős volt ez a név. Csak nem tudtam honnan. Minden esetre ezek szerint legnagyobb balszerencsénkre eléggé híres is volt. Rásandítottam, aztán a széttaposott árnyékomra is a földön, majd nagyot sóhajtottam. Most az egyszer legyél férfi Ben, és ment meg egy férfit. Nem hittem volna hogy valaha is eszembe fog jutni egy ilyen nemes gondolat.
- Menekíts ki innen… könyörgöm… – morogta mellettem az illető, mire én mondtam is volna valamit, de aztán valami tűsarok lábon szúrt, azán egy retikül pofán gyűrt, meg egy téglányi szatyor háton támadt.
- Szóval ő az új pasija? Hihetetlen, mindig is látszott rajta, hogy a fitalokat szereti.
- Én meg elengedtem Willikét az egyik előadására!
Na jó,amit nagyon utáltam az az igazságtalanság. Az előítélet és a hülye városinők. És ha ez a szentháromság találkozott abból mindig katasztrófa sült ki. Rettenetesen feldühítettek. Nem tudtak róla semmit és máris elítélték. talán emiatt is kötöttem ki a házamban. Nem tudtam. De azt nagyon is, hogy ezt a furcsa hapsit talán teljesen irreálisan elkezdték roszmájúan boncolgatni. Nagy levegőt vettem és határozott hangon megszólaltam.
- KUSS! Ha valaki egy másik ember gerinctelenségén csámcsog, akkor először inkább azon gondolkodjon el, hogy nem gerinctelen-e az, amit saját maga állít róla. Ha pedig olyan szemét, szennylapokhoz illó pletykáknak hisznek, nem rosszabbak azoknál az agymosottaknál, akik zokszó nélkül követték Voldemortot, egy olyan "szent" cél érdekében, ami csak hazugságokra épült.
Ahogy kijelentettem a nevet, megfagyott körülöttünk a levegő, amit elégedetten nyugtáztam. Talán most a falon lévő árnyékok is megdermebtek egy kicsit. És ez a rövid megtört pillanat elég volt ahhoz, hogy kitörjek az ostoba emberek ostoba gyűrűjéből, és magammal rángattam ezt a Mikhail Belot nevű furcsa alakot is. Mérgesen trappoltam tovább, de nagyon feldühített mindig is az emberi butaság. Az, ha vakon követték a hülyeségeket, a hazugságokat. Aiden is ilyen volt. Ezért gyűlöltem őt. Végül egy félre eső sikátorba keveredtünk ami tele volt a két egymás melletti étterem és kávézó kukáival is szemeteivel. De inkább ezek, mint a fura csuklyás alakok és az őrült háziasszonyk.
- Elnézést ha durva voltam - pislogtam rá, bár ebben a sötétben nem igazán tudtam kivenni az arcát. De még minidg a könyökét szorongattam, pedig őszintén el akartam már engedni. Csak nem tudtam. Ez rettenetesen kellemetlen. Remélem nem fog minket így látni senki, vagy lefotózni, ilyen kellemetlen és nagyon gáz szituációban. 
-Hát öhm...

f é l r e f e s t e t t á r n y é k
2000 n y á r

to: Ben

o u t f i t

Ez az én szerencsém. Amikor már azt hinném, megúszom a szektás, emberelkapó csuklyásokat, jön egy halom fotós meg öregasszony, akik azon csámcsognak, hogy úgy még is kivel élem a szexuális életemet. Hát ha egy valami bizonyos volt, hát nem egy ilyen taknyos kölyökkel, mint ez itt mellettem. Éppen csak azért simultam hozzá, mert szükségem volt némi védelemre. Nem akartam ugyanis, hogy valaki akár véletlenül is hozzám érjen a mocskos kis mancsaival. Az ilyesmi ugyanis azt szokta követni, hogy: „Ó, Mikhail! Csak egy ölelést! Csak egy aláírást!” Hát egyikre sem voltam éppen vevő, pláne nem a magánéletemet élve.
Óvatosan sandítottam oldalra, miközben már tovább is mentek a nemi életem boncolgatásában. Mintha a tömegben láttam volna ellibbeni egy fekete köpenyt. Nem kellett volna ráinnod azokra a bogyókra, Mikhail, nagyon nem. Egy kissé talán szidtam magam a történtek miatt, de közben oly valóságos volt az egész, mintha csak megint ott lettem volna azon a bizonyos „partin.” Persze el aligha írta volna le, ami valójában volt. Mr. Blackwater nem tartott ugyanis közönséges koktélozgatásokat, sőt lényegében semmi mást sem, ami átlagos lett volna. Az akadémia nevében pedig folyamatosan engem küldtek támogatónak s hát a titkárnő, aki átadta a meghívókat meghitten súgta oda általában: ez is egy olyan orgia lesz. Majd úgy kuncogott, mintha legalábbis izgalmas volna az embernek úgy kínálgatni a testét, mint valami különleges ételt.
Nos, Mr. Blackwater utolsó orgiáján, amin egyébként tetemes összeget ajánlott fel a táncakadémia finanszírozására, nem egy ilyen csuklyás alak jelen volt. Állítólag olyan emberek voltak, akik nagy befolyással bírnak és nem vállalhatják fel a kilétüket. Mindezek ellenére persze pontosan ugyanolyan szemérmetlenül fogdostak, mint a kevésbé jelentős személyek. Azóta valamiért visszatértek a csuklyás alakok az álmaimban vagy ha éppen annyira kábulatban voltam, mint amennyire ma reggel is.
– KUSS! Ha valaki egy másik ember gerinctelenségén csámcsog, akkor először inkább azon gondolkodjon el, hogy nem gerinctelen-e az, amit saját maga állít róla. Ha pedig olyan szemét, szennylapokhoz illó pletykáknak hisznek, nem rosszabbak azoknál az agymosottaknál, akik zokszó nélkül követték Voldemortot, egy olyan "szent" cél érdekében, ami csak hazugságokra épült. – Összerezzentem a gyerek hirtelen fennhangjára, na meg az igazságosztó monológi is egy egészen picikét meglepett. Valamiért nem illett a korábbi szerencsétlenkedéséhez, ahhoz az egy pillanattal későbbi meglepően férfias ráncigálás. Esélyem sem lett volna elhúzódni, de hát nem is bántam, csak menekülni akartam az engem körülvevő emberek gyűrűjéből. Így hát, minden lehetősége megvolt elvonszolni, én pedig örültem, hogy valaki töri az utat.
Hogy hogyan kerültünk a mocskos sikátorba, közvetlenül egy kibaszott kuka mellé? Jó kérdés, mindenesetre undorodó fejjel bámultam az engem körülvevő mocskot. Jobbkezem besikolt a nadrágzsebembe, hogy onnan egy parfümmel illatosított zsebkendő rángatva ki, eltakarjam az orromat, közben folyamatosan azt mantrázva, hogy nem szabad itt hánynom.
– Mi a jó… – kezdtem volna, ám még mielőtt bármit is mondhattam volna a gyerek megint megszólalt.
– Elnézést ha durva voltam – magyarázta. Én meg megpróbáltam elhúzni tőle a karom, de nem akart elengedni. Ez már kezdett enyhén hátborzongató lenni, mármint nagyon hősiesen megmentett, hogy aztán megerőszakoljon és megöljön egy kuka mellett? Na kösz, azt már nem. Ha valamibe belehalok, akkor az legalább az alkohol vagy a drogok legyenek, ne pedig egy ilyen faszság.
– Hát öhm...
Megköszörültem a torkomat és még erőszakosabban próbáltam elhúzódni, ám csak nem akart elereszteni. Döbbenet, hogy manapság milyen fiatalon lesz valakiből mocskos perverz.
– Na jól van, igazán kedves és hőies voltál, de most már eressz el! – közöltem és erőszakosan rántottam el a karom, még lépve is egyet hátra. Csakhogy itt volt a bibi, valami nyálkás, csúszós dologra léptem rá… egyszóval szószerint a mocsokra, amit kihordtak a szomszédos étteremből. Hanyatt vágódtam, bemocskolódott a ruhám, a hajam, a gyerek pedig szinte kizárt volt, hogy ne rám essen, ugyanis még mindig makacsul ragaszkodott.
– A jó isten bassza meg! – Toporzékoltam bele a sötétbe.

[2000 nyár● MIKHAIL ●⭃ Félre festett árnyék ⥷]

2000 nyár
● MIKHAIL ●
⭃ Félre festett árnyék ⥷

álmomban kaszát nyeltem
az bennem aratott
puszta tarló rőt színekkel
kévék közt húscafatok

éjt állott víz a polcon
lépek, leverem
meztelenül hajózom
üvegszilánktengeren

darabokban

Nem szerettem a sajtót. Nem szerettem az olyan kaliberű szenzációhajhász firkászokat, mint amilyen az a Vitrol is volt. Nem szerettem ha valai torzított az igazságon, mert az már hazugásg volt és manupiláció, én pedig mind  akettőt gyűlöltem. Apám a tisztességes és őszinte életre nevelt, nem számít mit mond a tömeg, te csak ragaszkodj a saját elveidhez, még akor is, ha sneki sem hisz neked. Talán ezért is tartottam ki Harryék mellett, ezért hittem nekik abba hogy bizton kurva szar lesz hamarosan. És még igazuk is lett... Egyszerűen nem értettem miért támogatta őket Aiden. Nem tudtam felfogni mit látott a halálfalók között, mit látott, ami miatt ahhoz ragaszkodott annyira. MIért? Miért? Annyira meg akartam tőle kérdezni, hgy miért nem járhattunk együtt azt az utat, amit én. Az volt a helyes. Én abban hittem. Annyi kérdésem volt, és sosem lesz megválaszolva. Biztos voltam benne, hogyha élne, megfojtanám. Addig kiabálnék vele, amíg meg nem süketül. Addig, míg választ nem kapok arra a kérdésre. Miért árult el minket?
Dühösen rángattam ki a tömegből a híres fószert, az agyam zakatolt és nem néztem merre megyek. Szaladtam is talán, el az árnyékok elől, el Aiden röhögő árnyéka elől.
Hirtelen nem akartam látni snekit, azt se fogtam fel igazán, hogy húzok magam után, vagy rángatok valakit. Csak el akartam tűnni, a sok megválaszolatlan kérdés elől. Zavartak a fények. zavartak az emberek, valami olyan helyet akartam, ahol talán lenyugodthatok. Remegett a kezem, a lábam. Döhös voltam a bátyámra. Aki halálfaló lett, aki elárult minket. Nem tudom mikor lett az imperius hatása alatt, de meg tudtam volna ölni, ha életben lett volna. Én felnőttem, a húgom már sosem fog. Az apám sosem lát majd kviddicsezni, az anyám meg csak a kriptát bámulja a lakás ablakából minden nap. Nyugodj meg Benjamin. Nem mész semmire. EL kell engedned. Valahogy valamikor. De egyszer el kell engedned.
A sikátorban nagyot sóhajtottam, és igyekeztem összeszedni a maradék lélekjelenlétemet. A sportcipőmet bámultam, aztán csak ránéztem a fura alakra. Szerettem volna már lerázni, útjára bocsájtani vagy ilyesmi, és gondoltam ő is így van ezzel. Mégis ki szerette volna ha így összepletykálják egy random idegennel? Hát senki. Még fájtam is egy kicsit a fura random női retikül támadásától, a karom ahol telibe kapott ki is pirosodott egy kicsit. Megköszörültem a torkomat.
- Öhm - mormogtam megint, miközben ő egyre pánikrohamosabban kezdett el hátrálni és rángatni, de én meg csak mentem utána, nála volt a karom. Szóval lehet azt hiheti, hogy meg akarom erőszakolni? Komolyan úgy néztem ki? Bár ha belegondoltam, eléggé nyűtt fejem volt már egy ideje, abba meg mindent bele lehetett magyarázni. Valami büdüs halom mögött ácsorogtunk, amibe tökre nem volt kedvem belezuhanni.
– Na jól van, igazán kedves és hőies voltál, de most már eressz el! – kezdte hisztérikusan, majd lépett egyet hátra.
- Talán nem kéne... -hátrálni, mondtam volna, de már késő volt elvágódótt valami szaron, bele egyenesen még több szarba, és én meg nyilván estem utána, és rávágódtam.Reméltem nem követett erre minket senkit. Olyan hülye helyzetben voltam, hogy a pálcámért se tudtam nyúlni, hogy muglibiztossá tegyem a helyet. Hát fail. Azt hiszem lefejeltem a mellkasát, reméltem nem állt le a szíve tőle, elég kemény fejű gyerek voltam, sokszor szórakoztam Aidennel, hogy lefejeltem ő meg majd elszédült tőle.
– A jó isten bassza meg! – kiabálta, és lehet prüszkölt is. Én nagyon igyekeztem róla levergődni, de az volt a helyzet, hogy nem tudtam, mert rátapadtam. Oké, ez életem legkínosabb pillanata. Még annél is kínosabb, mint amikor rányitottam a szeretkező szüleimre egy éjszaka. Utána nem sokkal jöttek azza, hogy testvérünk lesz. Micsoda véletlen...
- Őrizzük meg a nyugalmunkat - mondtam, és igyekeztem határozott lenni. - Esküszöm nem jelent semmit nekem, nincs kedvem itt fetrengeni magán... - hadartam gyorsan a magyarázkodást, hátha nem kezd el tőle visítani. - Nem tudom miért ragadtunk össze, de nekem sem tetszik, lehet meg kell várnunk, míg elmúlik... - mondtam egy kelletlen sóhaj kíséretében, miközben tényleg imádkoztam Merlinhez, hogy ne jöjjön erre senki se.

f é l r e f e s t e t t á r n y é k
2000 n y á r

to: Ben

o u t f i t

16+

Ahogy a hátam a padlónak és a tengernyi ocsmány szemétnek ütközött, egy pillanatra elakadt a lélegeztem… majd tudatosult bennem, hogy az ing, amit egy lakásnyi árból vettem sikeresen bemocskolódott, akárcsak a gondosan rendezett hajam, síktani tudtam volna. Ehelyett káromkodás szakadt ki a számon, talán, hogy a gyerek inkább megijedjen és elhúzzon a francba. De nem. A mocskos perverz úgy tapadt rám, hogy már attól féltem ott erőszakol meg annak a mocskos sikátornak az elhagyatott ízéja közepén.
– Száll le rólam, te hülye gyerek! – kaptam fel a vizet, mert már minden olyan helyemhez értek a részei, amire nem adtam engedélyt az biztos. Nem, mintha a könyök tapira kapott volna ilyesmit, de azt még elviseltem a menekülés erejéig.
–  Őrizzük meg a nyugalmunkat – mondta. Na persze, majd hagyom magamat megerőszakolni, még is mi a fenét gondolt. Azonnal pofon is csaptam, mielőtt még folytathatta volna a mondandóját. Az a mocskos kis rohadék… mégis hogyan nevelik ezeket abban a Roxfortban? Hogyan?! Hogy vessék rá magukat mindenkire, akire rágerjednek? – Esküszöm nem jelent semmit nekem, nincs kedvem itt fetrengeni magán...
Megint pofon vágtam. Nem érdekelt az sem, hogy bizsereg máris a tenyerem a fájdalomtól, még így is örülhetett, hogy nem azonnal egy öklöst kapott. Nem voltam soha sem jó a verekedésben, de a testem védelmében hajlandó lettem volna leütni a kis nyomorékot.
– Undorító vagy! Undorító! – üvöltöztem, de csak nem jött arra senki, hogy megmentsen, ez a gyerek meg túl heves volt. Akármennyire is mocorogtam, egészen rám csimpaszkodott és már tuti, hogy éreztem valamit ott is. Nem akartam, nagyon nem, mert mégis ki közeledik így valakihez? Az előző szónoklatát már majdnem benyeltem és azt gondoltam, normális… hát tévednem kellett. És még csak nem is egy ötcsillagos szállodában akart a magáévá tenni, hanem a szennyes sikátorban. Az eddigi erőszakos vadállatok legalább megadták a módját a dolognak.
– Nem tudom miért ragadtunk össze, de nekem sem tetszik, lehet meg kell várnunk, míg elmúlik...
Újabb pofon csattant az arcán, ettől már egészen megfájdult a tenyerem is. Nem tudtam mi tévő legyek… mert hiába mozgolódtam megint, csak nem akart leszállni rólam. A düh remegésként futott át a testemen, majd kiszakadt belőlem a hiszti, amivel már annyi asszisztenst űztem el a magam közeléből. Vajon egy szatírnál beválik az ilyesmi? Aligha… ezek mindent elviselne, csakhogy bedughassák a részeiket a számukra megfelelő helyekre… de én ezt nem akartam, nagyon nem!
– Én mindenkinek tetszem, te seggfej! – visítottam bele a környék csendjébe. – Segítség! Segítség! – folytattam aztán, hátha arra jár valaki és végre megment. Azonban ez a környék totálisan kihaltnak tűnt, ami a gyerek kezére játszotta a helyzetet. Mégis mi a franctól erősebb nálam ez a törpe? Csak attól, hogy fiatalabb egy pár évvel?! Ez igazságtalan.
– Ha hozzám mersz érni, feljelentelek… vagy elásatlak a testőreimmel! – vicsorogtam rá. Tudtam, hogy ott a pálca a nadrágom zsebébe, de majdnem biztos voltam abban is, hogyha elő is rántom, hát az nem sokat fog érni.

[2000 nyár● MIKHAIL ●⭃ Félre festett árnyék ⥷]

2000 nyár
● MIKHAIL ●
⭃ Félre festett árnyék ⥷

álmomban kaszát nyeltem
az bennem aratott
puszta tarló rőt színekkel
kévék közt húscafatok

éjt állott víz a polcon
lépek, leverem
meztelenül hajózom
üvegszilánktengeren

darabokban

Nem egészen értettem a dolgokat, és valahogy most nem voltam abban az állapotban, hogy nyugodtan kezeljem ezeket a dolgokat, mint azt, hogy ráesek valami hírességre, meg aztán ordibál mintha belőlem ki lehetett volna nézni azt, hogy fura embereket erőszakolok meg a sikátorokban. Komolyan olyan fejem lett volna. Hiába próbáltam a lehető legpasszívabbnak lenni, egyszerűen nem hatott rá semmi, olyan volt mint a húgom, amikor valamitől nagyon félt és megállás nélkül visított, és nem hagyta abba. Csodáltam is, hogy nem fulladt meg. Biztos kopoltyúkat növesztett akkor, vagy nem tudom, de ez a faszi is olyan lányhisztit csapott, hogy félelmetes volt.
Én meg kezdtem mérges lenni, hogy nuygdjon meg, és ha nem lettem volna annyira tátapadvam komolyan szerettem volna leütni. Bevittem volna a Mungóba utána, vagy valami, hogy adjanak be neki nyugtatót meg nem tudom, de ez kezdett nagyon idegesítő lenni. Az apám hiába tanított türelemre, nem tudtam az lenn, mert nem hatott rá semmi. Gondoltam, hogy ha ráordítok, és elég félelmetesen tudtam ordítani, szörnyet fog halni.
Aztán pofán ütött, csattant egyet az arcomon a keze mire teljesen döbbentem bámultam rá.
– Én mindenkinek tetszem, te seggfej! Segítség! Segítség!
Szinte hallottam ahogy a cseppek megtöltik azt a bizonyos színültig lévő poharat és kicsordulni készül minden bennem lévő elfojtott düh, amiben Aidentől kezdve minden miatt felgyűlt bennem, így egyszerűen csak kicsapódott belőlem minden dühöm.
- Kuss már, basszameg, vagy esküszöm leütöm!
– Ha hozzám mersz érni, feljelentelek… vagy elásatlak a testőreimmel!
- Leszarom, tudja mit ásatson el jó messzire, legalább akkor végre nyugtom lesz. Nem fogom megdugni és nem is akarom, ha sérti az önérzetét és az egóját, ha nem, de azzal nem fog segíteni a helyzetünkön, ha úgy visongat, mint egy kutya, akit vernek, hanem normális emberi lények módjára mondjuk együttműködünk és megpróbálunk egymástól megszabadulni... Na! - tettem még hozzá a végére és mit megadtam volna, hogy ha most jól belecsesznék egy gurkóba, hogy kirepüljön a világból, már reflex szerűen le akartam gördülni, de ezzel együtt gördült velem én is, aztán csak azon voltam hogy hátha az izegmozgástól elválhatnak egymástól a testünk, és reménykedtem benne hátha leesik neki, hogy nem szándékos tapadásról van szó, még ha talán közben továbbra is csápol vagy karmol.
Nem tudom megmondani most sem, mennyit szenvedtem akkor ott vele, de egyszer csak elengedett mindenem és végre le tudtam róla mászni. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, és már csak azért is felcibáltam a földröl, mert nem volt szívem ott hagyni, és mert hogy bebizonítsam tökre nem akartam letámadni sem. Utáltam, ha elítéltem másokat és azt is, ha engem.
- Nyugodjon már le, komolyan, nem vagyok az ellensége - mondtam miközben leporoltam magamról a trutymókat meg a kajamaradékokat. Még jü, hogy nem így látott meg Esther. Hát persze, hogy most is rá gondoltam. Mindig rá gondoltam, szinte mint valami beteges álomra. Közben aztán kezdtem indulni innen el a fanébe mert komolyan attól tartottam, hogy hátba átkoz.
- Hát, nagyon örültem, meg ilyenek, de most én le is lépek, jó messzire, és nem nem fogom magát követni. Szóval további jó... nem tudom menekülést meg ilyenek.
Közben kiléptem a sikátorból és belevesztem a táncoló, nevető árnyékok közzé.

● KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT! ●
⭃ A helyszín szabad! ⥷