Camden Town

Modest L. Dietricht pennájából



Alig néhány perce London szívétől, a turisták úti céljai közt, a Kings Crosstól egy metrómegállónyira ott dohog a szigetország fővárosának füsttel telt tüdeje tele a város színes, furcsa, különc lakóival, kik közt a megannyi külföldi nem látványosság. A nappali nyüzsgésben nem csak az embereket kell kerülgetned az előrehaladás érdekeben, hanem az utcára kiállított, színes holmikkal megpakolt próbababákat is, melyek záróra után az esti utcákon üvegesen bámulnak az arra tévedtekre és a pubokból haza igyekezőkre. Nappal a turista csorda foglalja el Camden főutcáját és parkját, este a helyi bandák, kik a kocsmákban, sötét sikátorokban bonyolítják üzleteiket. És hogy megfordulnak-e itt varázslók? De meg ám! A Regent's Park és a főutca közti utca egy sikátorában keresd a falból kilógó csapot - de vigyázz, hasra ne ess benne.

☾ You thought these streets were paved in gold, but their dirty and dark ☽

F a i t h C a r a v e o

2-0-0-1-j-ú-l-i-u-s-k-ö-z-e-p-e-f-e-l-é

☾ m y f u r ☽

Majdnem egy év után végre szagot fogtam. Kibaszottul szagot fogtam és szinte minden erőmet felemészti az, hogy a bennem lévő farkast visszafogjam, és ne rontsak ajtóstól a falnak. Mert nem baszhatom el. Nem szúrahtom el azt, hogy végre egy halovány kis nyomra akadtam, ami elvezethet ahhoz a féreghez. Nagyon tompa nyom, alig pislákol, de én már kiszagoltam és így már a nyomában fogok járni. Szépen csendben, a sötétben lapulva észrevétlenül. Kell a fasznak láthatatlanná tévő köpeny, elég csak az árnyak között járni. És ez annyira nem is bonyolult, ha te magad vagy egy megtestesült fekete árny.
Egy időre eltűntem Londonból. Túl sok auror kezdett hemzsegni ebben a rohadt városban, és amúgy is kellett valami eldugott kis falu, hogy a bonctermes incidens után lenyugodjanak a dolgok. Gondolkodnom kellett azon, amit azzal a nősténnyel beszéltem... Hogy is hívják, Annával. Aztán megint jött az a kurva telihold, amit kivételesen nem vérengzéssel töltöttem, hanem két taknyos kölyökfarkassal. És kibaszottul nem tudom, miért torpan meg a farkas is. Pedig ez is a múltban van. Ahogy minden egyes magyarázat, amit néha józanul Seanként - vagy annak a halovány árnyékaként - teszek. Faszom...
És megint itt vagyok, idehúzott a farkas ösztön, vagy egyszerűen csak tényleg csesztetni akartam Faith-t. Fogalmam sincsen, mert ahogy a városban kötöttem ki ott volt a szag. 
Bekeveredtem a Zsebpiszok közbe az összevarrt, még heges testemmel és a nyomorék gondolataimmal, valamint a szokásosan üres gyomrommal. Igazából csak egy kis félreeső zugra vágytam, meg arra, hogy regenerálódjak, esetleg elmossa az eső a nyomom, mert pár nappal ezelőtt persze, hogy rám akadtak azok a cseszett aurorok. Megint futásból és rejtőzködésből állt az életem, és azt hiszem az egyik cseszett varrás fel is szakadt közben. De szarok bele, mit számít. Abban a nyomortanyában pedig megéreztem az egyiküket. Azt, akit velem együtt vásárolt fel, miután látta, hogy mennyire kurva jól teljesítünk a Gödörben. Összeszorítom a számat, miközben a kiszemelt utca felé lépkedek, az esti félhomályban. Csendes szokatlanul esőmentes nyári angol idő van. De a csend alatt ott a vér, ott a halál bűze és az elhullott életek sikolya. Ahogy felidézem sorban egymás után azt a napot, amikor a fehér szoba után T. egy halom pénzért eladott a Gödörnek, és aztán várt, várt, kivárta, hogy tomboló vérengző szörnyeteg legyek megvett, és a maga keze alatt irányított, elfog a hányinger. De most végre van egy nyom, ami azt jelenti, hogy nemsokára megölhetem. Szinte izgatottság söpör végig rajtam, miközben odaérek a macskaköves út széléhez, és a szemben lévő koszos kis bolt bedeszkázott nyílásait bámulom. A kezemre játszik, hogy nincs eső, így tudtam követni azt a vérfarkast, akitől remélem ki tudok szedni néhány dolgot.
Leülök a járda szélére, miközben megdörzsölöm a pulcsim alatt azt a heget, amit szintén Faith varrt be. Lehunyom a szemem egy pillanatra és megint megpróbálom azt a halovány fonalat megkeresni és a nyomán belevezetni magam a ködbe, de nem, megint nem megy. Csak a sípoló fejfájás köszön vissza és asűrű, fullasztó, kibaszott szürke köd. Fel kéne adnom, hogy megtaláljam azokat a dolgokat, amiknek emberré kellene, hogy tegyenek. Kat más volt, hozzám ért, megéreztem a fűszeres illatát és szinte megállás nélkül villantak be a képek. De ő meghalt. És ha túlságosan játékos leszek esetleg Faith-el, ő is meg fog halni.  Francba, francba.
A francba.
De most nyugalom, Sean. Most vadászol. Kifújom a levegőt, és felhúzom a lábam, miközben a másikat kinyújtóztatom, és ráfektetem az állam a felhúzott térdemre. Bámulom az üres, üveges kirakatokat, a magából kifordult utcákat, hiszen ez a hely és teljesen más, mint reggel. De éjszaka mindennek más arca van. A sötétben mindenki megmutatja ki is igazából. És most én is beleolvadok ebbe a sötétbe, hogy ragadozóként kivárjam, ahogy az egykori sorstársam, aki amúgy kurvára utál, mikor jelenik meg a színen. Annyira kiélezem az érékeim arra az egy szagra, a Gödörből jött mocskos, véráztatta szagra, hogy fel sem tűnik az orromba furakodó másik illat.

[- Merlin seggére...]

2001.  j ú l i u s  k ö z e p e

• outfit •

I wasn't looking for nobody when you looked my way
Possible candidate, yeah
Who knew
That you'd be up in here looking like you do
You're making staying over here, impossible

Bűzlök valami durván felcukrozott kávétól. Ázik benne a hajam és a ruhám... én magam pedig izzok az emberek iránti lehetetlen gyűlölettől a sötét utca közepén. Komolyan, miért ilyen rohadt nyomorék mindenki? Az nem is érdekel, hogy még bocsánatot sem kért, azzal amúgy sem tette volna jóvá... Inkább meg kellett volna köszönnie, hogy nm vertem pofán, mire belémrohant abban a szent és sérthetetlen pillanatban, hogy végre a hátam mögött hagytam volna a mai napra a kávézó undorítóan mediterrán és boldog falait. Ez meg rámborította a kávéját. És csak vigyorgott, hiszen milyen vicces, haha, még én is adtam ki neki... Nos, az is rohadtul vicces lett volna, ha emiatt úgy tökönrúgom, hogy egy hétig szopránt énekel.
De én jó kislány vagyok, és nem cseszem el a végre már-már megszokottá vált munkahelyemet egy ilyen tapló köcsög miatt. Így csak magamban morogva kiviharzottam, és most itt vagyok, egy nagy folt rohadék kávéizével a mellkasomon... mert hogy ez a cukros lötty, amit a pasi ivott, még csak kávénak sem nevezhető. Ez kávészerű, koffeines üdítőital, amiből napi kettőt betolsz, aztán pár év múlva elvisz a diabétesz... Gyönyörű halál! Remélem én boncolhatom majd. Az tökéletes karma lenne.
Egyszerű lett volna hazahoppanálni, most mégis inkább sétálok. Kell egy kis friss levegő, és amúgy is este van, én pedig szeretem az estéket. A hős, üres utcákat, a rejtelmes sötétséget. Így inkább sétálok ahelyett, hogy dühtől és kávészagtól izzva hazarobbannék. Ott talán amúgy is Isabel levelei várnak... Rászokott, hogy mióta nem ér el napközben, levelekkel bombáz. Azt hiszi, még mindig vevő vagyok a programjaira. Pedig nem vagyok. Lassan megérthetné, hogy rá sem vagyok kíváncsi, miután minden egyes szavával anyámra emlékeztet.
Végigsétálok a macskaköves utcán, és a kirakatokba pakolt dolgokat fürkészem. Nem mintha nem tettem volna már meg pontosan ugyanezt az utat jópárszor, de azért a ruhaboltok egészen érdekelnek, hátha kiszúrok valamit... Ez a könnyed kis nézelődés az este csendjében pedig tökéletes ahhoz, hogy egy kicsit kikapcsoljak, és még arról is képes legyek elvonatkoztatni, hogy mennyire gyűlölöm azt a rohadt fickót, aki kávét merészelt rám önteni, aztán meg pofán röhögni... Ó, nem, talán mégsem sikerül. Továbbra is szívesen megfojtanám.
Szóval, tökéletesen ismerem ezt az utcát. Tudom, hogy hova lépek. Hiszen ez csak egy utca, egy tökéletesen sima, akadálymentes szakasz... és a következő pillanatban mégis elvágódok, úgy, hogy azonnal megérzem az égető fájdalmat tenyeremen, amivel védeni próbálom magam a földtől... végülis sikeresen.
- Merlin seggére...
A szívem dübörög, de nem a szégyen vagy a fájdalom miatt. Nem... Merlinre, ez düh. Mert tudom, hogy én épp valakiben zuhantam el, nem pedig valamiben, és azt is tudom, hogy ezáltal nem fogok csak úgy elsétálni, mint a kávézóban. Itt az ideje gyilkolni.
Lepillantok a felhorzsolódott, vérző tenyeremre, aztán lassan megfordulok, és nemes egyszerűséggel a seggemet is leteszem a földre, ahogy ellenségesen a sötét alakra bámulok. És tényleg csak egy hajszál választ el, hogy előrángassam a pálcámat.
- Mi a jó francért heversz úgy itt, mint valami... - kezdek bele a szidásba, de aztán egyszercsak ismerőssé válnak a fickó vonásai, aki előttem ül. Ettől pedig csak méginkább felhúzom magamat. - Te?! Komolyan... te?!
Mi a fenéért botlok bele valahogy mindig Seanbe? Komolyan gondoltam, amikor azt mondtam neki legutóbb, hogy nem akarom látni többet. Pontosan elég volt az az őrült eset a suliban, sőt, több, mint elég. És még az sem érdekelt, hogy anno olyan kegyesen elém okádott.
- Nem hiszem el... Komolyan azt akarod, hogy leátkozzalak? - mormogok felé dühösen, aztán felpattanok, és a kevésbé sérült kezemet óvatosan a nadrágomba porolom, a másik viszont túlságosan fáj ehhez a művelethez már így is. Fantasztikus... ez a nap egyre jobb és jobb lesz. Aztán már készülök is tovább vonulni, de aztán mégis végigmérem még egyszer a srácot. - Amúgy meg mit fetrengsz itt?

[- Mi a szar... Komolyan nem látsz?]

☾ You thought these streets were paved in gold, but their dirty and dark ☽

F a i t h C a r a v e o

2-0-0-1-j-ú-l-i-u-s-k-ö-z-e-p-e-f-e-l-é

☾ m y f u r ☽

van az éjszaka kihaltságában valami betegesen megnyugtató, még akkor is, ha igazából nem igazán kedveled. Megbújik a padkák, a macskaköves utak repedésein, a házak falain, a pislákoló fényekben, és a kirakat üvegein visszatükröződő alakokban. Egy kicsit engedem, hogy ez az egész átjárjon, hogy kitöltsön, és egy kicsit próbáljam ezzel a dermesztő kihalt, éjszakai nyugalommal megetetni a farkast. De persze ő csak lazán kihányja ezt, mint ahogy mindig. Én nyugodt vagyok, hellyel-közel, ő pedig a szokásához híven ki akar robbanni. Úgy érzem magam, mint egy tudathasadásos. De lehet van is benne igazság. Két lény van ebben a testben, még akkor is, ha az a másik csak szimplán valami kórság beteges lenyomata. De persze erre megint megsértődik a farkasom, és szinte üvöltve kéri ki magának azt, hogy ő bizony él és lélegzik. Teliholdkor mondjuk biztosan.
Csak fásult tekintettel bámulom az egyik üzlet falát makacsul, miközben úgy gubbasztok ott, mint valami kéregető. De szerencsére az emberek nem a segítőkészségükről híresek, így kellő nyugalommal ülök a padkán, azzal a tudattal, hogy egy arrafelé járó alak sem akar nyakon dobni kajával. Kösz emberiség, tudtam, hogy egyszer még hálás leszek, amiért mindent leszartok magatok körül. Egyszer tesztelni kéne, mit tennének, ha az orruk előtt ölnék meg valakit. Gondolom ugyan úgy leszarnák. Éljen a nagyvárosi élet, ahol senki sem óhajt beleavatkozni más dolgába. Majd ha egyszer hiányozni fog London bűze, ez lesz az első, amire gondolni fogok.
Mozgolódásra leszek figyelmes a boltból, amire felfülelek, de aztán valaki eltaknyol a kinyújtott lábamban, mire elégedetlenül felmordulok. Komolyan ennyire azért nem vagyok láthatatlan.
- Mi a szar... Komolyan nem látsz?
- Merlin seggére... - hallom meg az ismerős hangot, mire hangosan kifújom a levegőt. Ezt nem hiszem el. Miért? Ennyire nem hiányzott, szóval miért? Bassza meg, annyi felé lehet menni ezen a kicseszett utcán, miért pont bennem kell eltaknyolni? Ott van például a túloldalon az a kiálló macskakő. Merlin tökére. Összeráncolt szemöldökkel bámulom, ahogy Faith próbálja összeszedni magát, és bár a látvány kifejezetten vicces lenne, fél szemmel még mindig a túlsó oldalon lévő bolt felé pislogok.
- Mi a jó francért heversz úgy itt, mint valami... Te?! Komolyan... te?! - mered rám rohadt mérgesen, mire én elvigyorodom.
- Óó, üdv Faith. Már hiányzott az ordibálásod. Most bár nem csak belső szerveket tanulmányozol majdhogynem test közelből, hanem a betont is? - kérdezem gonoszul vigyorogva, de nem húzom magam alá a kinyújtott lábamat, hanem lazán a helyén hagyom.
- Nem hiszem el... Komolyan azt akarod, hogy leátkozzalak? - felpillantok az arcára, miközben félrebillentett fejjel figyelem, ahogy a kezét törölgeti a lábába, miközben valami erős kávés illat is megcsapja az orromat a szokásos mellett.
- Nem érné meg neked a leátkozásom, hidd el. Bár lehet nyernél rajtam egy két galleont - modnom kellően figyelve arra, hogy az igazságot szándékosan egy tipikus ironizálás mögé rejtsem. Amúgy tényleg, vajon mennyi vérdíj van a fejemen? Pár hónapja elvesztettem a fonalat. De mondjuk az embernek nem az a legelső gondolata, hogy akiben eltaknyol az mondjuk egy körözött gyilkos. Már értem miért van olyan sok lehetőség a krimi sorozatokban.
- Amúgy meg mit fetrengsz itt?
- Hogy én? Az egyik hobbim. Néha te is kipróbálhatnád, hogy lazulsz egy eresz alatt, kicsit karót nyelt vagy - vonom meg a vállamat. Aztán eltolom a látószögemből a lányt. - Bocs a nagy hátsódtól nem látok. Amúgy meg nyugodtan el is húzhatsz innen, nem való ez a hely éjszaka az ilyen lányoknak - dünnyögöm.
Ha Faith bármit is mond, nem figyelek, mert a bolt mellől kilép az a sovány, girhes, kissé hajlott hátú csávó. Szinte teljesen kivehető, ahogy felkapja a fejét, és kiszagol. Szinte beledermed a mozdulatba, ahogy egyenesen felénk bámul. Úgy tűnik nem mindenkiben lapul olyan hidegvérű farkas a vadászat alatt, mint aki bennem is van, mert a következő pillanatban egy átok csapódik közzé és Faith közé, miközben heves léptekkel közeledik felém a régi sorstársam.
Nem kapkodom el a dolgokat, csak lazán felállok, és zsebre dugott kézzel bevárom, ahogy a másik vérfarkas közelebb verődik. Az utcalámpák halovány fényében is kivehető az arca. Az arca, aminek a bal oldalán hosszú mély karomnyomok vannak, és egy fakón villogó üres szem. Kicsit durván osztogatta a farkasom a pofonokat. Nem mintha sajnálnám. Közben pedig abban a reményben ácsorgok ott halál nyugodtan, az vérre és a bosszúra éhes szívemmel és farkasommal, hogy Faith mondjuk lelép.
- Nahát, micsoda véletlen, hogy itt futunk össze... Bár kicsit félre ment az átkod, csak nem rosszul látsz? - fürkészem félrebillentett fejjel, mire dühösen hol rám, hol Faith-re szegezi a pálcát, mint aki nem tudja eldönteni kit is támadjon először.
- Te tetted ezt velem! - mondja dühtől remegő hangon. - Hasta impetus!

[- Te tényleg szeretnéd, ha megtanulmányoznám a belső szerveidet, hm? -]

2001.  j ú l i u s  k ö z e p e

• outfit •

I wasn't looking for nobody when you looked my way
Possible candidate, yeah
Who knew
That you'd be up in here looking like you do
You're making staying over here, impossible

Ez a nap hivatalosan is nem lehetne rosszabb. A listám utolsó utáni pontján szerepelt összefutni Seannal. A múltkori Mandragórás sztori sem igazán érdekel, engem nem érdekel, miféle embereket vágnak fel holmi amatőr és béna nekromágusok, akik túl lusták a hibátlan és precíz munkához, én csak tanulni akarok, és ezzel együtt kizárni minden egyéb más tényezőt. Mint például Seant, akinek az okoz gondolom kielégülést, ha idegesít. Bár mondhatnám, hogy nem fogok figyelmet szentelni rá, de képtelen vagyok nem megvédeni magamat, ha valaki a méltóságomba és büszkeségembe próbál beleharapdálni. Ezt gyűlölöm... ezt is. Elég sok mindent gyűlölök, és ennek nagy része mind egyes személyekhez, vagy úgy alapvetően az emberekhez köthető.
- Óó, üdv Faith. Már hiányzott az ordibálásod. Most bár nem csak belső szerveket tanulmányozol majdhogynem test közelből, hanem a betont is? - Ha nem London közepén lennénk, most tényleg valami kúszómászóvá átkoznám, aztán könyörtelenül eltaposnám. Próbálok úrra lenni dühömön, és nem megadni neki azt az örömöt, hogy láthatja, ahogy felhúz, de csak fújtatok felé, ahogy arrébb araszolok, égő és sajgó tenyerekkel.
- Te tényleg szeretnéd, ha megtanulmányoznám a belső szerveidet, hm? - sziszegem vissza felé. - Ne aggódj, nem altatnálak el közben, még végig is nézhetnéd.
Lepillantok a véres tenyeremre mégegyszer, ahogy végre felpattanok. Nem a vér zavar, vagy a seb csúnya, felsértett látványa... Csak csíp és éget, ami viszont nagyon zavar. A fájdalom zavaró. A másik kezemmel el is kezdek a pálcám után kutakodni, de közben Sean tovább dumál hozzám, és ez akaratlanul is elvonja a figyelmemet. Ugyan már, Faith, te nem ilyen vagy! Fogalmam sincs, mi van benne, hogy ennyire képes felhúzni, én alapvetően sokkal nyugodtabb vagyok ennél.
- Nem érné meg neked a leátkozásom, hidd el. Bár lehet nyernél rajtam egy két galleont.
Erre csak felhúzom a szemöldökömet, de inkább nem is reagálok - komolyan azt hiszi, azért nyírnám ki, hogy meggazdagodjak a teteme felett? Á, ostoba! Én csak kiélvezném, ahogy egy fokkal kevésbé válik végre idegesítővé. De amúgy tényleg, mi a fenéért hever úgy itt, mint valami csöves? Persze ez a részlet még egészen bele is illene a képbe, mégis szeretném azzal nyugtatni magam, hogy csak j kedvéből üldögél kint... nem mintha érdekelne, hol lakik. Igazából leszarom.
- Hogy én? Az egyik hobbim. Néha te is kipróbálhatnád, hogy lazulsz egy eresz alatt, kicsit karót nyelt vagy. - Felhorkanok. Karót nyelt! - Bocs a nagy hátsódtól nem látok. Amúgy meg nyugodtan el is húzhatsz innen, nem való ez a hely éjszaka az ilyen lányoknak.
Elégedetlenül felmorranok, ahogy arrébb lök, és sértetten pillantok le az arcára, annyira, hogy még a kezem is megáll félúton, amiben a pálcát tartom. Éjszaka van, alig mászkálnak az utcán, így nem félek attól, hogy elénk kavarodik egy mugli.
- Ugyan már, Sean... inkább csak valld be, hogy élvezed a hátsóm látványát - reagálok végül egy pillanat után, mert úgy döntök, veszélyes és szánalmas lenne kiengedni a dühömet. Inkább csak felszegem az államat, és úgy döntök, tényleg itt az idő távozni. Hazaérve meg mondjuk veszek egy pezsgős habfürdőt, hogy megünnepeljem a mai túlélésemet, és azt, hogy holnap nem kell mennem dolgozni. Azonban alighogy hátrébb lépek, hirtelen egy átok csattan bele a falba kettőnk között, én meg erre megrándulok. Bár a pálcám a kezemben van, annyira meglep a dolog, hogy csak egy pillanattal később tudok reagálni - odébb lépek és megfordulok, és egy nyeszlett külsejű pasit pillantok meg közeledni. Mellettem pedig lassacskán felkászálódik Sean is, mintha csak nem most akarták volna pofáncsapni egy átokkal.
- Nahát, micsoda véletlen, hogy itt futunk össze... Bár kicsit félre ment az átkod, csak nem rosszul látsz? - cukkolja Sean az idegen fickót, mire visszafogok egy sóhajt. Komolyan? Oké, egyáltalán miért állok még itt? Ám mielőtt esetleg elslisszolhatnék, az őrjöngő sebesképű átkokat kezd dobálni. A pálcájából hirtelen lándzsák robbannak ki, én pedig egy pillanatra a fájó tenyeremről is elfelejtkezem, ahogy ujjaim rászorulnak pálcámra, és maga elé kapom azt.
- Protego totalum! - Szerencsére a pálcám nem kezd el lázadni, így nem nyársalnak fel ezek a hegyes szarságok. Helyette elégedetlenül morogva közelebb lépek, és ha a fickó épp nem velem van elfoglalva, akkor megcélzom a pálcámmal. Seggfej! Elérkeztem arra a pontra, hogy már tényleg lehetetlenül elegem van az emberekből.
- Everten Static! - Ha pedig a varázslatom beüt, akkor elégedetten nézem végig, és utána bosszús tekintettel illetem Seant. Semmi közöm az ő  nevetséges kis bandaháborúihoz, de onnantól, hogy rám is támadnak, engem is érint a dolog.

[- Te tényleg szeretnéd, ha megtanulmányoznám a belső szerveidet, hm? Ne aggódj, nem altatnálak el közben, még végig is nézhetnéd.]

☾ You thought these streets were paved in gold, but their dirty and dark ☽

F a i t h C a r a v e o

2-0-0-1-j-ú-l-i-u-s-k-ö-z-e-p-e-f-e-l-é

☾ m y f u r ☽

Szórakozva figyelem ahogy Faith felkínlódja magát, miközben még mindig kényelmesn üldögélek a járda szélén, mintha csak oda lennék teremtve. Pedig ide vagyok. Nincs helyem sehol, se erdőben, se házban, se egy motelben. Csak az utca szélén, egy kis sikátorban, ahol a napi betevőm egy-egy suicid hajlamú patkány, mert oda tévedtek mellém. Ez vagy te Sean, egy otthontalan senki, akit nem keresnek, nem hiányolnak. Néha eszembe jut, mit kezdek majd magammal, ha megölöm azt a szarrágót. Talán csak levetem magam egy szikláról. Talán csak elásom magam az erdőben, talán csak hagyom magam éhen dögleni. Igazából a haláltól nagyjából a bosszúm tart vissza, azon túl nem sok célom és értelmem lenne ebben a világban maradni. De legalább az emberiséggel teszek egy jót, amikor szarrá kínzom, és hagyom kimúlni azt a mocskot. Olyan jó arc vagyok, megajándékozom a világot, miközben ez a kibaszott világ vett el tőlem mindent.
- Te tényleg szeretnéd, ha megtanulmányoznám a belső szerveidet, hm? Ne aggódj, nem altatnálak el közben, még végig is nézhetnéd.
- Mi tart vissza? - tárom szét a kezeim. - Legalább veled együtt megnézném tényleg megvan-e még a szívem - mondom fanyar mosollyal. Valahogy költői szempontból egészen biztos vagyok benne, hogy nincsen szívem. Kiégették, és elrohadt. De az is lehet, hogy már szőrös, és egy dobozban vár arra, hogy valaki ledöfje.
- Ugyan már, Sean... inkább csak valld be, hogy élvezed a hátsóm látványát - erre direkt feltűnően megbámulom a hátsóját, miközben sunyi vigyorra húzom a számat.
- Már egyszer-kétszer volt alkalmam kiélvezni. De végül is a jóból sosem árt - mondom, aztán a tekintetem visszafordítom teljesen a bolt bedeszkázott ajtaja felé, nem sok figyelmet szentelve annak, hogy mit hadovál még mellettem ez a csaj. Igazából nem gondolok bele semmi extrát ezekbe a felszínes bókokba, csak szórakozom. Néha egy pszichopata is kiélvezheti a nyugalmat, nem? Azt a kis nyugalmat, ami csak egy kibaszott illúzió. Úgysem megyek a szavaknál tovább, a szavak meg jóformán szart sem érnek.
AZtán a következő pillanatban már itt is áll előttünk a régi ismerősöm, akit mellesleg meg kellett volna ölnöm, de úgy tűnik a tökéletes gépezetben is lehetnek hibák. A támadására előveszem a pálcámat és hárítok, majd felé csapok egy átkot, de azt félre löki Faith varázslata.
Fú, basszameg, miért kell ebbe beleszólni. Komolyan, most már emlékszem, miért szeretem egyedül megoldani a bajaim. Olyan nehéz lett volna fogni magát és kimaradni belőle? Olyan nagyon nehéz lett volna realizálni, hogy baszki, ezek egymásnak esnek, akkor én okos leszek és kimaradok belőle? Hát ezek szerint kurvára, mert minden bizonnyal megint nem az önzetlen segítőszándék vezérli, hanem valami hülye faszság.
Ahrgh. Nők! Idegesen rápillantok, majd a földre csapódó csávó felé indulok.
- Te. Maradj. Ki. Ebből - mondom erősen taglalva a szavakat, majd a járdán szédelgő vérfarkas felé lépkedek, majd egy rúgással visszateperem a földre, és a talpammal a mellkasára lépek.
- Te meg elmondod, hogy hol van! - mordulok a vergődő kapálózó csávóra, aki szánalmasan tekereg a talpam alatt, pedig ennyire nem lépek rá. Vagy igen? Hopsz.
- Nem adom fel neked... sohaaa - hörrögi, mire undorodva nézek le rá, és közben nagyon reménykedem, hogy Faith lelép. Csak nem ennyire hülye.
- Milyen kibaszott hűséges lettél... Meglengette előtted a kolbászát és te örömmel bekaptad mi? - mérem végig, azonban a faszi megkaparintja a földön lévő pálcáját és felém szegezi.
- Flagellii - szórja felénk az átkot, mire kénytelen vagyok lemászni róla, és kivédeni. A pálcám megint röhejes hangulatban van persze, mert miért is ne kivitelezné rendesen a védőpajzs varázslatot. Még a végén rózsaszín csillámot köp az ellenfél arcába. Oké, talán nem kéne ötleteket adnom neki. - Ő volt az, aki kihozott onnan... a Gödörből...- Felhorkanok, miközben Faith mellé hátrálok. Rápillantok, aztán úgy döntök, hogy tök mindegy már, mit tud rólam, és mit nem. Faszom.
- Expectantium - célzom mg a nyomorult lábát mire ismét összeesik, és nyöszörögni kezd, olyasmit motyogva, hogy ő adta meg neki a szabadságot, és nem érthetem miken ment keresztül. De ebben igaza van, nem értem. Mert telibe szarom a bajait. - Legközelebb a szívedre, vagy a tüdődre célzok! - dörrenek rá, majd felé lépek. A félelem pedig teljesen úrrá lesz rajta. Mint aki hirtelen bekattant. Vagy csak beverte a fejét. Bár akkor sem volt százas, amikor nekünk rontott.
- Miért falazol neki? Tőled is elvett mindent... - bámulok bele abba az egy ép szemébe. Kezdeném sajnálni, ha létezne bennem még valami emberi. De az végleg eltűnt belőlem akkor, amikor széttéptem Katet a fehér szobában. Közben hátra nézek, hogy ott van-e még Faith, és ha igen csak megforgatom a szemem.
Nos, üdv a beteg világomban Faith, ahol minden és mindenki ki van magából forgatva, hogy se nem ember, se nem állat, se nem vérfarkas, csak egy önmagában létező üres húskupac mindenki.

[- Inkább meg kéne köszönnöd! -]

2001.  j ú l i u s  k ö z e p e

• outfit •

I wasn't looking for nobody when you looked my way
Possible candidate, yeah
Who knew
That you'd be up in here looking like you do
You're making staying over here, impossible

Akárki is ez a fickó, legalább azt megvárhatta volna, amíg én arrébb szenvedem magamat a hülye kávészagommal együtt, és csak utána támadni... Komolyan úgy nézek ki, mintha ennek a srácnak valami szánalmas kis szövetségese lennék? Merlinre, én csak haza akarok menni és bedőlni a puha ágyamba, hogy elfelejtsem ezt a gusztustalan napot.
Az emberek undorítóak. A testük is, kívülről sokszor az. Belülről érdekes és egyszerű, nincs teleaggatva mondjuk ékszerekkel vagy elcsonkítva ezzel-azzal. Önmagában, minden egyéb nélkül gyönyörű és különleges az emberi test... akkor miért rontjuk el ezt annyira a külsővel? De komolyan, ez itt előttünk... Legalább megmosná a haját. De tényleg. Nem lenne túlzottan nagy erőfeszítés.
Sean úgy bámul rám, mintha elrúgtam volna az útból a macskáját, mire hasonlóan ellenséges pillantást vetek rá. Mi a fenét várt, hogy majd mosolyogva, karbatett kézzel elsétálok, miután majdnem felnyársalt a pasi azokkal a lándzsákkal? Olykor sajna tényleg kiolthatatlanul ott lobog bennem az a bizonyos griffendéles tűz, amit ha akarnék se tudnék elnyomni... nem tudom, hogy ezzel születtem, és a kopott, büdös süveg kiszagolta, vagy pedig az évek során szívta be magát a csontjaimba a magas lángon égő klubhelyiségünkben, mindenesetre itt van megint, és nem érdekel, ki ez a sebhelyes arcú... Ne kössön belém, hacsak nem akar bosszút.
- Te. Maradj. Ki. Ebből - sziszegi felém Sean. Miből? Hogy megvédem a saját bőrömet? Merlinre, ez azt hiszi, engem érdekelnek a hülye bandaháborúi a múltból? Nem, cseppet sem. Én tényleg csak haza akarok keveredni végre, és épp feltartanak. Szúrósan pillantok bele Sean hátába, ahogy otthagy, és elindul Zsíroshaj felé.
- Inkább meg kéne köszönnöd! - szólok utána. - Úgy látszott, nem állsz a helyzet magaslatán.
Aztán csak figyelem a lejátszódó jelenetet, és úgy döntök, inkább tényleg a falhoz húzódom. Nem mintha megijesztene bármelyikük is... nem jön be ez a nagydumás stílus, ahogy dobálgatják egymás fejéhez a hülyeséget... És valójában mit is keresek én itt? Nem is tudom, egy kicsit még készülök az újabb támadásra, és hogy azt hárítsam, de aztán eléggé egyértelművé válik az, hogy ez nem fog bekövetkezni. Hallom idáig a zsíroshajú hebegését, de nem is igazán tudom, miről dumál... Nincs is hozzá közöm. Nem szeretek belefolyni azokba a problémákba, amelyek nem hozzám tartoznak. Bőven elegendőek a saját gondjaim, amelyek egy ehhez hasonló nap után csak még rosszabbnak tűnnek. Persze a rossz napok csak rossz napok, az élet pedig halad tovább. A holnap sokkal jobb lesz, pláne, hogy nem látom azokat a habosabbnál-habosabb gusztustalanságokat és a lelkesen pattogó ifjú cukorbetegek fejét.
- Legközelebb a szívedre, vagy a tüdődre célzok! - Merlinre! Nem akarom látni, ahogy összeroncsolja azokat a gyönyörű szerveket.
Hirtelen ellököm magamat a faltól, és visszacsúsztatom a helyére a pálcámat. Ekkor jut el csak a tudatomig a lüktető fájdalom a tenyeremben is, de összeszorítom inkább a fogaimat, és úgy döntök, később törődök vele. Majd otthon, egy pohár kellemes bor mellett... Igen, ennek a gondolata nagyon is csábító.
- Ne tépesd szét magad, ha lehet, szépfiú! Ma szabadságon vagyok - szólok oda még Seannak, aztán nemes egyszerűséggel sarkon fordulok, és tovább indulok az utcán hazafelé. Talán egy kis aggódást kéne éreznem, valamiféle természetes féltést, nehogy kinyírják egymást... de nem érzem. Nem tudom, hogy csak a mai nap, vagy az alapvető embergyűlöletem. Talán mindkettő. Mindegy is! Nem én ölöm meg egyiket sem, addig pedig az égvilágon semmin nem kell aggódnom.

_____

k ö s z ö n ö m   a   j á t é k o t!