King's Cross Pályaudvar

London szinte legkisebb forgalmát bonyolító vasúti pályaudvara, ennek ellenére mégis elképesztő a tömeg általában. Ez a helyszín természetesen a varázslók számára is fontos helyszín. A Roxfortba induló vonat is innen közelíthető meg.

[Amikor összesodor a véletlen...]

Amikor összesodor a véletlen...

to: Miyako
2000. szeptember 1.

outfit

Zseniális. Most utazhatok ezen a koszos, áporodott szagú, fülledt mugli vonaton, amin még légkondicionáló berendezés sincs. Még szerencse, hogy a nonverbális varázslás erre is megoldást tud nyújtani, így elmormolok gyorsan egy hűtő varázslatot és fellélegzek legalább egy pillanatra. Kemény nap áll a hátam mögött és bizony még hol a vége?! Sokkal könnyebb lenne hazajutnom természetesen hopponálással, csakhogy mióta babát várok, állandóan émelygek, és hát erre cseppet sem segít rá a hopponálás, pláne nem ilyen nagy távolságra... Biztos kidobnám a taccsot, a szédülésről nem is beszélve, és hát az meg nem opció, hogy kockáztassak egy ájulás miatti esést csak azért, hogy hamarabb A-ból B-be érjek.
A mai fotózás már nagyon nem esett jól. Azt hiszem, itt az ideje, hogy megmondjam Patricknek, hogy mondja le a jövő heti munkáimat. Legalább addig, amíg véget ér ez a rosszullétes időszak...A medimágusom szerint a második trimeszterben már sokkal jobb lesz és őszintén szólva már vágom a centit, hogy valóban így legyen. Persze csodás dolog a babavárás, áldott állapot meg minden.... az ember fizikai testét leszámítva. Mert ha csak arról lenne szó, hogy lelkileg felkészül az ember lánya arra, hogy 180 fokkal megváltozik az élete, hát én állnék elébe. Csakhogy ennél sokkal többről van szó. Minden szag és étel valódi ellenség tud lenni, ha nem jókor, nem jó helyen találja magát vele szembe a kismama. Jelen esetben én, aki nagy sokára végre leszállhat erről a csotrogányról. Megigazítom a napszemüvegemet és a kalapomat, hogy lehetőség szerint senki ne ismerjen fel. Az utolsó, amire most vágyok, hogy rajongók hada akarjon tőlem autogrammot meg közös fotót kérni. Ráadásul nem csak a varázslók, hanem a muglik miatt is aggódhatok, hiszen az arcomat ők is ugyanúgy látják nap mint nap az óriásplakátokon. A szemembe húzom a kalapomat, ahogy lassú, megfontolt mozdulatokkal haladok a King’s Cross kijárata felé, amikor.... szinte elsodor egy hosszú, fehér hajú ismeretlen.
- Már megbocsáss - sziszegem felé kimérten, hogy némiképp legalább érezze rosszul magát, ha kis híján elgázolt engem. Alig várom, hogy végre Oleghez költözhessek Norvégiába, és nyugtom legyen ettől a zajos, koszos, zsúfolt Londontól...
- Legközelebb óvatosabban szélvészkedj, ha lehet - folytatom még mindig meglehetősen hidegen, miközben végigsimítom beszéd közben óvó mozdulattal a gömbölyödő pocakomat, hogy pszichésen is megnyugtassam magam arról, hogy az még mindig a helyén van. Csak remélni tudom, hogy ezek után sem ismer fel és nem veti magát a nyakamba őrült rajongóként a lány....
Miközben várom a reakcióját, lassan végigmérem őt. Az nem kérdés, hogy cseppet sem átlagos a külseje. Ha jól látom, akkor albínó lehet. Kicsit elfog a sajnálat, amiért biztosan folyamatosan megbámulják őt mások, de én nem tartozom ezen emberek közé. Először is tudom, milyen zavaró, ha kéretlenül bámulják az embert, másodszor a modellvilágban nem egy különleges megjelenésű varázslót és boszorkányt, no meg muglit láttam ahhoz, hogy ne sokkoljon le a külseje.

***
 
to: E l f e l d a
ruházat

Már elég rutinosan szlalomozok az emberek között a zsúfolt King’s Crossi előtérben, így nem jelentenek nekem különösebb akadályt. Még úgy sem, hogy fel vagyok pakolva bőröndökkel. Úgy rohanok negyven perccel a Roxfort Express indulása előtt, mintha kergetnének, hogy enyém lehessen a legjobb hely a vonaton. Aztán pedig elővehetek egy könyvet, hogy ráhangolódjak a tanévre.
Vitját elég korán otthon hagytam. Ilyenkor már nem kísérget ki az állomásra, tizenhat éves vagyok, már ismerem a járást. Nem mellesleg hamarosan ő is megy dolgozni, úgyhogy nem akartam feltartani ezekkel a felesleges dolgokkal. A cuccaimat már tegnap összekaptam, úgyhogy nem kellett amiatt sem aggódni. Bár Vitja már tudja milyen vagyok, már nem kérdez rá minden második pillanatban, hogy elraktam-e ezt meg azt. Meg kellett tanulnom annyira önállónak lenni, amennyire ebben a korszakban lehet. Ma reggel kikérdezett, megbizonyosodtunk róla, hogy minden megvan, majd Rint és Rent is a helyükre raktuk, hogy el tudjam őket vinni. Szegények most elég kellemetlenül érezhetik magukat a nagy sietségben, de nem tudok túl sokat tenni ellene.
Nem öltöztem túl melegen, hisz ilyenkor még egész szép az idő és meleg van. Bár a szokásos bakancsom ott van a lábamon és egy farmerdzsekit is elraktam, ha hűvösebbre fordulna az idő. Szinte érzem magamon a muglik furcsa tekintetét a fehérségem miatt. Szegények nem látnak gyakran albínót. Bár nem vesztenek semmit. Ez amennyire különleges tulajdonság, annyira macerás. Ultrahiperérzékeny bőröm van és a szemem is kevésbé bírja a fényt, ezért olyan semmilyen színű kontaktlencsét is hordanom kell, amit gyűlölök, de sajnos nem tudok vele mit kezdeni. Ha egyszer nem akarok megvakulni, akkor muszáj hordanom. Az emberek tekintetével meg egy ideje nem foglalkozom. Ezt az iskolában megtanultam kezelni, ahol kevés barátom van az adottságom miatt. Én nem szégyellem a külsőm mások baromságai miatt.
Nehéz lépteim közepette gondolkozom el, s még így is kikerülöm a legtöbb embert. Ám sajnos egy pillanatra nem figyelek oda és már bele is rohanok valakibe.
- Már megbocsáss – sziszegi felém a gyönyörű nő, akibe belementem. Nem hat meg.
Lassan végigmérem. Nem lepődik meg a kinézetemen, gondolom sok hozzám hasonlóval találkozott már a pályafutása során. Természetesen felismertem, hogy ki a velem szemben lévő, de nem különösebben érdekelt. Elfelda Hall. Gyönyörű és tehetséges a szakmájában, de nem az én stílusom.
Látom, hogy a szemébe kalapot húzott, hátha nem ismerik fel, de nem hiszem, hogy sokat ért el vele.
- Legközelebb óvatosabban szélvészkedj, ha lehet – mondja, s végigsimít a hasán. Terhes?
Grimaszolok a megszólalására. Elismerem én is figyelmetlen voltam, de ehhez két ember kell.
- Legközelebb ne húzd le ennyire a kalapod, akkor esetleg látni fogod, hogy melyik rajongód akar megtámadni – adok hangot a gondolataimnak.
Mivel az aprócska ütközéstől a földön landoltak a cuccaim, máris hajolok le, hogy megnézzem a cicáimat, hogy jól vannak-e. A nyávogásuk irányába kapom a fejem és odalépek a ketreceikhez. Az egyik felborult, így lassan elkezdtem visszafordítani, hogy a macsek ne vágódjon oldalra. Ám jobban megnézve őket, nem lett semmi bajuk, aminek örülök. Összeszedem a holmim és kissé lesajnálóan intve egyet a boszorkánynak indulok meg megint a kilenc és háromnegyedik vágány felé, hogy elfoglaljam a helyem a vonaton. Kíváncsi vagyok mennyire küld el melegebb éghajlatra a modell, míg én a történteken röhögök magamban. Bár az azért elégedettséggel tölt el, hogy életnagyságban is láttam egy híres embert. Érdekes dolog lehet úgy élni, hogy mindenki ismer. Én viszont biztos nem élném túl azt a sok figyelmet és a megterhelést, hogy jól teljesítsek a munkámban és közben mindenkinek megfeleljek. Igazán tiszteletre méltóak az olyanok, akik meg tudnak ezzel küzdeni. De az, hogy így viselkedik velem egy közülük való, azt nem tűröm. Ahhoz túl büszke vagyok.
A felháborodásom eloszlik és visszatérnek a gondolataim a Roxfortra, miközben ismét kerülgetem a muglikat.

[Amikor összesodor a véletlen...]

Amikor összesodor a véletlen...

to: Miyako
2000. szeptember 1.

outfit

Nem tetszik a tekintete, amivel végigmér engem. Cseppet sem. Láthatóan megvan rólam a véleménye, pedig ő volt az, aki belém jött, nem fordítva. A szokásosnál érzékenyebben érint ez  a pillantás, amit úgy érzem, nem érdemeltem meg. Amikor megkérem arra, hogy figyeljen oda a mozgáskoordinációjára, furcsa grimaszt is vág ráadásként.
- Legközelebb ne húzd le ennyire a kalapod, akkor esetleg látni fogod, hogy melyik rajongód akar megtámadni –mondja csípősen, amire hátrahőkölök.
- Hát te meg hol szocializálódtál? Börtönben? - kérdezem már-már hisztérikus hangszínen. Baromira nem jókor jött ez a kis beszólása, miután egész álló nap a dögmelegben kellett pózolnom, szédelgéssel és hányingerrel küzdve. Az utolsó csepp, hogy még egy vadidegen fruska is kioktasson. Cseppet sem izgat, hogy mi lesz az ő kis drágalátos cuccaival, amik a saját ámokfutása következtében kerültek a földre. Legszívesebben még jól rá is taposnék egy-egy könyvére, de aztán visszafogom magam, hisz nincs szükségem még több feltűnésre. A macskáira azért vetek egy aggódó pillantást, elvégre állatbarát vagyok, de több figyelmet nem érdemel már részemről ez az idegesítő lány. A lesajnáló biccentésére már villámokat szór a tekintetem.
- A soha viszontnemlátásra! - búcsúzom el hidegen, hiszen _engem_ még megtanítottak arra, hogy úgy illik, hogy az ember elköszönjön...akármilyen helyzetben is van, akárkivel. Ennél többet már nem szólok hozzá, a mai napra elég volt nekem ennyi stressz. Legjobb, ha minél előbb hazajutok, a csendes, gyönyörű, kellemes hőmérsékletű nappaliba és rávetem magam egy extra cukormázas répatortaszeletre, amit általában személyesen szoktam elhozni Molly mágikus sütödéjéből, de ezúttal úgy döntök, jobb ha egyenesen hazamegyek és megkérem, hogy szállítsák ki. Ezer éve jóban vagyunk Mollyval, még a Roxfort óta tartjuk a kapcsolatot, így biztosan megteszi a kedvemért ezt a kis szívességet. Pláne úgy, hogy a következő interjúban majd cserébe megemlítem, hogy a terhességem alatt szinte minden nap elfogyasztok egy sütit az ő kínálatából... Ráadásul ez mellesleg így igaz. Az egyetlen, ami a mennyei répatortán kívül erőt ad ahhoz, hogy kibírjam a következő két hetet, az Oleg támogatása és a kicsi mozgása, amit már egyre többször érzek a pocakomban. Olyan, mintha halacskaként úszkálna, ezzel sokszor aranyosan megcsikizve a hasamat belülről. Néha indokolatlanul el is nevetem magamat, és hát lehet, hogy ezért sokan azt gondolják körülöttem, hogy Elfelda kezd egyre flúgosabb lenni terhesen, de cseppet sem érdekel a véleményük. Nevessenek csak.
Ha minden jól megy, két hét múlva felszállok egy repülő hintóra itt Londonban és meg sem állok Sunmore-ig, ahol a Geiranger-fjord vadregényes tájaiban gyönyörködhetek majd a következő években a kisfiammal. Nyugalom, harmónia, csend, béke... Ez vár majd minket a gyönyörű De Groot birtokon, amely évtizedek óta Oleg családjáé. Melegség járja át a mellkasomat, ahogy erre gondolok... biztosan érzem, hogy az előttem álló időszak lesz életem eddigi legcsodálatosabb korszaka. Ezt a néhány hetet meg már féllábbal is kibírom addig, elhatározom, hogy senki sem ronthatja el a kedvem tartósan, bármennyire is keményen próbálkozik....

Köszönöm a villámjátékot!