Alexej A. Zharkov

ALEXEJ ANTONOVICS ZHARKOV

Alapok

jelszó || Ahova Elliot bácsi befér, oda be is megy!
így ejtsd a nevemet || Alekszej Antonovics Zarkov
nem ||férfi
születési hely, idő || Moszkva; 1969, február 13.
horoszkóp ||vízöntő
kor || 30
vér || fél
munkahely || Samogon Szeszipari Nyrt., „manager asszisztens”

A múlt

Kevés jobb alkalom adódik életed történetének átfutására annál, mint amikor életveszélybe kerülsz. Nagyon szegényen halok most meg, mert egyebem sincs, mint a pénz – most döbbentem rá, a műtőasztalon fekve hanyatt, tüdőmben egy jéghideg golyóval, egy vadidegen, egyébként állatorvos által tartott szike alatt, várva, hogy rám borítsa a fekete szemfedőt az öntudatlanság. Felettem hideg, fehér fényével kíméletlenül vakít a műtőlámpa, az izzóba bámulva azonban nemcsak a szemem káprázását, s a mesterségesen tompított fájdalom kavargó ködét látom. A szemem előtt jobbára az dereng, hogy hol kezdődött ez az egész, és hogyan jutottam idáig – talán halálom pillanatáig és helyszínéig, mikor nincs senkim sem, akitől jó szívvel elköszönnék. Így hát egyhangúak és üresek az emlékképek, de kedvetlenül mégis végignézem őket.

Moszkva forgalmas, pezsgő és színes szívében láttam meg a napvilágot, egy tehetős polgári család negyedik fiaként. Polgári – mondom, mert annak ellenére, hogy apám mágus, a varázstalanok egyszerű, de a pénz okán fényűző életét éltük. Ma már tudom, hogy nem véletlenül lettünk ilyen magas rangú, befolyásos család. Nincs az az ár, amit az öreg Anton meg ne fizetett volna ezért, s a mágia neki egyébként semmibe se került. Hamar megtanultam, hogy az élet rendje ez; a gyenge elbukik, az erős felemelkedik. Nincs ebben semmi bonyolult.

Anyánk temetése azon alkalmak egyike volt, mikor az egész családunk összegyűlt, beleértve nem csak a szoros vérrokonokat, de a távolibbakat és a befogadott tagokat is. Én akkor nagyjából négy éves lehettem. Álltunk a borús, szürke ég alatt, a temető gyertyái kísértetiesen lobogtak a fejfák felett úszó ködben, s az összegyűlt fekete tömeg hátborzongató némasággal állt körül minket, amint figyeltük, hogyan nyeli el a hideg, sötét föld az édesanyám törékeny testét rejtő míves koporsót. A fekete ing szorosan gombolt nyaka rettenetesen szorított, a metsző szél keresztülfújt rajtam, s én, bár nem akartam, remegtem, mint a nyárfalevél. Anton a vállamra tette a kezét, de nem jó szándékkal. Úgy megszorított, hogy kicsordult a könnyem, ami amúgy is ugrásra készen állt már a szemem sarkában hintázva. A fájdalom égő érzése legalább átmelegített egy pillanatra, ha nem is a legjólesőbb módon.

- Szedd össze magad! Nem lehetsz gyenge! – sziszegte úgy, hogy csak én, meg a körülöttünk álló három nagyobb testvérem hallottuk. Rám se nézett közben. A másikak megvetően fújtak, az egyikük – de már nem tudom, melyik – alattomosan a lábamra taposott. Arra emlékszem, hogy apró, fekete kisgyermek cipőm egészen belemélyedt nagy bakancsa alatt a temető sarába. A fájdalom is élesen élt emlékezetemben, de abbahagytam a remegést, a könnyek felszáradtak, s én tompa tekintettel bámultam, hogyan szórják a rozsdás lapátok a földet az egyetlen személyre, aki valaha szeretett. Szót fogadtam apámnak. Többé nem engedtem magamnak gyengeséget. Azt eltemettem oda, arra a nyugalmas, szent helyre édesanyám mellé, szívemet pedig örökre érzéketlenné fagyasztotta az a sír felett átsöprő jeges, kíméletlen szél.

Később jöttem rá, hogy az a sok ember mind nem a halottat kívánta utolsó útjára kísérni, s nem baráti szeretetből voltak jelen. Voltak bár családtagok, kollégák vagy a családhoz közelállók, valahányan azért jöttek, hogy saját szemükkel lássák, hogyan tesszük túl magunkat a tragédián. Hogy megtör-e valamelyikünket… Hogy sebezhetőek lettünk-e általa, s van-e esély most a gyengénkre taposni, és átvenni a helyünk… Csalódniuk kellett. Az élet ment tovább, mintha mi sem történt volna. Apám ugyanolyan erősen tört előre, mint annak előtte. Ugyanannyi talpnyaló és hulla mutatta útját, s ugyanúgy felvert minket a pénz.

Korai éveimet a Samogon Szeszfőzde óriási, rothadt gyümölcs, izzadság, vér és szúrós alkoholszagú gyárának tövében töltöttem, pompás kúriánkban, jobbára egyedül, a nevelőim által kiadott feladatokon dolgozva, gyakorolva. Szabadidőmben, ha épp nem kötöttek le a tanulmányok, Anton egy beosztottjára bíztak, s őt kísérve beleszoktam a cég életébe is. Magát apámat sosem láttam, csak azokon a nagyobb ünnepeken, amikor a figyelő szempárok azt várták tőlünk, hogy családként viselkedjünk.

A három bátyámnál nem mutatkozott varázserő, de ez nem is volt fontos. Idősebbek, nagyobb termetűek, érettebb eszűek voltak nálam. Hamar bekerültek a részvényesek közé, a cég igazgatói tanácsába is. Én a kicsi voltam. A felesleges ráadás. A mindegy. Ez azonban hirtelen megváltozott. Jól emlékszem a napra, amikor édesapám magához hívatott az igazgatói irodába. Alig lettem tizennégy éves, még nem voltam a nagykorúság közelében sem. Nem értettem, mi történik, de nem is kérdeztem. A varázslóiskolából rángatott haza magához, én pedig szobor-arccal, engedelmesen, fegyelmezett vigyázz-állásban jelentem meg előtte.

Ő az asztala mögött ült, flegma arccal, megvetőn összehúzott szemöldökkel, s úgy méregetett, mint valami kellemetlen idegent. Mellette egy borzasztóan sebhelyes arcú, félszemű, sötétbőrű alak állt, hátát az ébenfa könyvespolcnak vetve. Ő, Antonnal ellentétben érdeklődve tanulmányozott, alaposan és mohón, mint a piacon a húst szokás. Én egyenesen, rezzenéstelenül és némán álltam előttük.

- Ő lenne az. És az említett részvényeket is megkapod. Akkor megegyeztünk, Ruslan? – kérdezte apám az idegent, aki erre torz vigyorral válaszolt, majd félig nekem beszélve pontosított:
- Alfa, ha kérhetem, méltóságos uram! És igen, ahogy megegyeztünk. A Falka az Ön és mélyen tisztelt családja szolgálatára áll – mondta vérlázítóan hamiskás arckifejezéssel. Nekem nem tűnt szolgának, de persze ezt nem tettem szóvá. Soha, semmit nem tettem szóvá, ha nem kérdeztek.
Az Alfa elrugaszkodott a támasznak használt bútortól, s lassú, ráérős léptekkel körbesétált körülöttem. Meg sem rezzentem, akkor sem, mikor szánt szándékkal hozzámért hosszú, sárga körmével. Végül megállt, kellemetlenül közel, s az arcomba hajolt úgy, hogy a bőrömön éreztem forró leheletét.
- Nemsokára feljön az undok, sápadtképű telihold, tudod? Jól nézd meg a szép emberszemeiddel, kislegény, mert többet így nem fogod látni! És bárhogy máshogy sem, ha nem élnéd túl a ma estét, úgyhogy mutasd meg, mennyire vagy ügyes – lehelte rám a gúnyos szavakat szégyentelen élvezettel. Nem hozott vele zavarba, sőt. Talán most először kaptam figyelmeztetést úgy, hogy abban benne foglaltatott, van esélyem „elég” ügyesnek lenni. Most először éreztem, hogy arra kíváncsi valaki, mi a legjobb, amit nyújthatok, s nem pedig arra van kihegyezve, amit elszúrhatok. Magamban megesküdtem, beleadok mindent. Túlélem, bármi is várjon rám.
És úgy is lett, úgy van azóta is. Így éltem túl, így lettem a falkáé, ilyen egyszerűen. Különös, mert bár nem nevezném őket a családomnak, az első Falkában töltött hold-éjjelem után éreztem először, hogy tartozom valahová. Hogy számítok valahol. Építettek az eszemre, a kitartásomra, a fegyelmezettségemre, megbecsülték a munkámat, ha felhajtottam valakit, akit nem találtak, vagy sikerrel lebonyolítottam egy nehéznek induló tárgyalást, esetleg „beszerveztem” soraink közé egy személyt, akire stratégiai szempontból nagy szükségünk volt. És – kissé gyerekes módon – remekül szórakoztak szófukarságomon és megingathatatlan komolyságomon. Van róla tudomásom, hogy a hátam mögött (és nem ritkán a szemtől szembe is) kiröhögnek, de ezzel nem foglalkozom. Bár a Falka most már Anton Zharkov és a Samogon igazgatói tanácsának szolgálatában állt, nekem az Alfa és a rangsorban felettem álló más falkatársak parancsolnak – bár ez utóbbiak hamar mögém kerültek, s ma már nem sokan vannak, akik nálam előrébb volnának.

Ahogy azonban múlt az idő, egyre több lett az ellenség is körülöttem. A Samogon riválisai, más nagyiparosok, akik szemet vetettek a nyilvánvaló aranybányára, bűnözők (mert olyan is akadt), családon belüli konfliktusok, állandó rivalizálás - a Falka remekül megállta a helyét, s Anton kimozdíthatatlannak tűnt. A mugli rendfenntartásnak éppúgy esélye sem volt, mint ahogy a mágikus hatóságok sem igazán tudtak tenni semmit – hiszen a háttérben zajló dolgokról javarészt nem is tudtak. Aki pedig igen, az sem szólt, s a teliholdas éjszakán jobbára mellettünk loholt.

A Vörös Újholdra viszont nem számítottunk. Farkasvadászoknak mondanám őket, ha egyszerűen össze akarnám foglalni, de ennél többről is van szó. Esetükben a teljes kiirtás a cél, s sajnálatos módon kiemelkedő sikerességgel haladnak céljuk felé. Soraik közé egyre több ravasz, kitartó és tehetséges mágus lépett, mígnem most már komoly fenyegetést jelentenek. Komolyan gondolják, gátlástalanul ölnek, és remek módszereik vannak a farkasok felderítésére épp úgy, mint a mágia követésére a közelünkben. Kár, hogy későn vettük észre ezeket a tényeket.

Életem történetét végiggondolnom igazából nem jelent hosszú időt. A szike és az egyéb orvosi eszközök fémes kocogása visszatérít a jelenbe. Nem nézek a fiatal doktornőre, aki próbálja kioperálni belőlem az átkozott Újholdasok mágiakövető lövedékét – nem nézek rá a szép, fehér arcra és a fekete, hullámos hajzuhatagra, mert olyan fájdalmasan gyönyörű, és annyira kínzóan retteg tőlem, ami túltesz magán a halálos tüdőlövés érzésén is. Azt hiszem, e pillanatban szembesülök azzal, ki is vagyok én, s milyen életet éltem le. Az okos, és félelemtől remegő szemek tükrén visszatetszeni látom mindazt, ami vagyok – és nincs véleményem. Egykedvűen veszem tudomásul, mert már nincs más, amit tehetnék.

Megölhetett volna. Én az ő helyében ezt tettem volna. Betörtem hozzá, pálcával fenyegettem, hogy fogadjon szót vagy lelövöm, ordibáltam vele, és az ég szerelmére, még csak nem is emberek gyógyításával foglalkozik! Ő pedig áll felettem a szikével, és ahelyett, hogy a szívembe döfné, ahogy feltételeztem, inkább egészen elmélyed a feladatban. Fáradt, de elégedett arckifejezéssel emeli a magasba a gyilkos golyót. Ott csillog a lámpa fényében, a fogó szorításában. Hiába van azonban az orrom előtt, nem hiszek a szememnek. Még mindig érzem a helyét, a fájdalmat, talán nem is magát a lövedékét. Nem is azt nézem igazából, nem is látom a fémet, hanem ahelyett a nőt, Annát. Ő az, aki megtörte felettem az üres, hideg fényt, és akinek vérvörös ajka, fekete haja és világító, kék írisze színesebb minden szürke, poros emlékképemnél. És megmentette az életemet. Nem csak a tüdőlövéstől, de érzem, valami egyéb, annál sokkal borzalmasabb dologtól is. A szívem hevesen, fájdalmasan kalapál, amint farkasszemet nézek az égszín tekintettel. Újjá kellene születnem, úgy érzem. Kaptam a sorstól egy második esélyt – de tiszta lapot sajnos nem. Lapoznék talán, de az előző oldalakra kemény kézzel vésett betűk lenyomatai átütnek a következő papírra is. Nincs menekvés előlük. Ettől pedig, úgy érzem, kettészakadok. Az egészet magamba zárom hát, és megyek tovább.

A jelen

Kérte, hogy ne keressem. Mondta, hogy többé nem akar látni. A Falka kifejezetten utasított rá, hogy maradjak távol a dolgaitól – bár az Alfa számomra már nem parancsokat osztogat, és ez is inkább atyai intelem volt a részéről.
- Ez a szuka fogja okozni a halálod, Lex – morogta bosszúsan, én pedig szomorú tekintettel, egykedvűen bólintottam felé. Én is valószínűnek tartottam. Az első az életemben, aki miatt hülyeségeket csinálok. Aki miatt elragad a düh, a fájdalom, a vágy…
Ruslan próbált komolyságot és neheztelést erőltetni magára, aztán feladta és gúnyos kacajban tört ki. Ugatósan nevetett, inkább hiénára emlékeztetett, nem is farkasra.
- Te szerencsétlen! – dühöngött még mindig vihogva. – Próbálj meg nem beleszaladni a kaszás karjaiba, jó?
Én pedig újfent úgy tettem, mint aki hallgat rá. Aztán pontosan azt tettem, amit megtiltott.
Ráérősen ballagtam az alagsori folyosón a labor felé. Tudtam, hogy megint dolgozik valamin. Hogy még mindig, fittyet hányva a tudományra, az esélyekre, ő tovább kutat, mindig tökéletes körme szakadtáig küzd azért, hogy meglelje a gyógymódot. De a csendes folyosón most iszonyatos csörömpölés zengett végig, és egy női sikoltás. Tudtam, kihez tartozik. Kivont pálcával rohantam végig a maradék métereket, majd berobbantottam a helyiség ajtaját.
Anna a földön feküdt, egy íróasztal romjainak elégséges fedezékében. A bútordarabot egy félig ember, félig szőrös, farkaspofájú, habzó szájjal acsargó teremtmény tette lassanként a földdel egyenlővé.
- Avada kedavra! – A zöld villanás megtorpantotta az eseményeket, majd miután a furcsa teremtmény átalakuló, immár élettelen teste a padlóra zuhant, halotti csendet borított a helyiségre.
- Anna, mit műveltél? – Idegennek hat a hangom. Dühös vagyok. Rémült vagyok. És emiatt, hogy ezt hozza ki belőlem, még dühösebb. Anna csak tátog, ücsörög egy halom ezüstösen csillogó üvegszilánk között, és nem tud megszólalni sem.
- Ez… Ez egy mumus volt? – Az iménti futás miatt a szívem még a torkomban dobog. Mély lélegzetvételekkel próbálom összekaparni a nyugalmam, de a kezem, hiába engedem le a pálcát és nyújtom a lány felé, még mindig remeg az indulatoktól. Ha nem toppanok be… Ha később érek ide akár egy pillanattal is… - Te tetted ilyenné? Mit csináltál vele? Valamit beadtál neki?
De ő csak néz rám, mélységes iszonyattal szép arcán… És remélem, ez a mumusnak szól.

A jövő

Füstös szél sepert át London amúgy takarítatlan, félreesőbb sikátorain. Az esőtől csillogó macskakövek torzan, széttörve dobták vissza az éjszakába a közvilágítás sápadt, hunyorgó lámpáinak fényét. Hiába pénzek milliárdjai, hiába országokon átívelő, nagyhatalmú cégek és tárgyaláson megőszülő, sunyi képű jogászok, az üzlet itt kezdődik, itt döntetik el ezeken a mocskos kockákon, a málló vakolat és a csepegő tetővíz között, az éjszaka sötétségével körbeöntve.
- Akkor elintézted? - szegezi nekem a fickó köszönésképp. Viszonzásul és válaszul csendben bólintok. Az auror, aki gyanakodott, már nem tesz nekünk keresztbe.
- Zöld út Angliába... - ízlelgette a másik a gondolatot hangosan, élvezettel megrágva minden szót. - A Samogon Holdfény vodkája a brit piacon... És az emberei is! Nazdarovje! - röhögött fel reszelős, ugatós hangján. Halovány mosollyal bólintottam felé, s vártam türelmesen, mi dolgom van még ezzel az üggyel.
- Ez hatalmas lépés. Itt kezdődik a nemzetközi szint! Már hajón vannak az első rekeszek, és már itt vannak az első Falkatagok... De nem hozhatjuk át az összes jó emberünket, nem igaz, Al? Keress nekünk néhány jó embert. Vagyis ne jót, csak alkalmasat. Megbízhatót. Aztán szervezd be. Pénzzel, vérrel, ami szükséges. Ügyesen és nyom nélkül. Ahogy szoktad - tette hozzá elismerően. Különös, mert ez az Alfának nem szokása, hogy nyíltan kifejezze az ilyesmit. És valóban, a ritka pillanat elillant. – És ezúttal ne vond bele a doktornőt, az most más jussa – tette hozzá sejtelmes vigyorral.
- Igenis - bólintottam nyugodtan. Már nem érdekelt az az ügy, elterelte a figelmem az új terep, az új feladatok. Éreztem, amint az adrenalin forrongani kezd a tagjaimban. Mint a farkas, mikor kiszagolja a prédát és vadászni indul. Nem is lehetett volna másként. Halk léptekkel hagytam mögött a sikátort.

Jellem

Alexej rendkívül fegyelmezett, munkamániás ember. Ijesztően üresnek tűnik, kívülről olyan, mintha soha semmit nem érezne, soha sem veszti el a fejét, nem mondja el, mit gondol, az arca sem mutat semmit. Ha szeretne kártyázni, pókeren már milliárdos lenne, ám az ilyen haszontalanságokat nem kedveli. Mindene a munka, a jó teljesítmény, a győzelem, a hibázás számára nagyon nehezen elfogadható. Olyan, mint egy gép, amellett a végletekig kitartó, állhatatos, kivételes intelligenciájával és makacsságával addig ügyeskedik, míg el nem végzi a rá kiszabott feladatot. Nem retten vissza sem fájdalomtól, sem a halál veszélyétől. Tudja, mi a dolga, és meg is teszi, kerüljön bármibe is. Valójában persze vannak érzései, van véleménye, vannak félelmei is, mélyen eltemetve egy halom atyai intelem, pofon és megaláztatás alá. Ha ezek nagy ritkán felszínre törnek, az olyan, mint mikor egy vulkán indul működésnek, és nem is kevésbé halálos. Ha nagy ritkán kiborul, akkor dühöng vagy egyszerűen valamilyen formában kifakad, néha kitör belőle a gúny vagy a szarkazmus. Ennek a bekövetkeztéhez azonban vagy életveszély, vagy valami nagyon megrázó, durva dolog szükséges. Vagy egyszerűen csak Anna.

Apróságok

mindig || munka, munka, munka, csend, opera és komolyzene, kihalt, jeges sztyeppe
soha || részegség, dohányzás, tudatmódosítók, hangoskodás, ripacsok, haszontalan dolgok, tehetetlen emberek, önkontrollt vesztő emberek
hobbik || dolgozik, ha éppen nem, akkor esetleg operát vagy komolyzenét hallgat
merengő || Legjobb, amikor Anna megmentette az életét. Legrosszabb az anyja temetése.
mumus || Az apja, ahogy megszégyeníti és megveri, mint kisgyerekkorában.
Edevis tükre || Hogy Anna viszontszereti őt.
százfűlé-főzet || Rendkívül jeges, ízetlen, fémszínű
Amortentia || Hó, fenyő és Anna parfümje
titkok || Valaha érzékeny, kedves ember volt, ez az énje mélyen legbelül még mindig megvan, de sosem engedi felszínre.
azt beszélik, hogy... ||[font] Jégből van a szíve, nincsenek érzései.

A család

apa || Anton Zharkov, 65; sárvérű, munkakapcsolat van köztük
anya || Katharina Zharkov; 25 éve elhunyt; mugli volt
testvérek ||
Mikel Zharkov; félvér, 33, munkakapcsolat
Ivan Zharkov , félvér, 37, munkakapcsolat
Gregor Zharkov, félvér, 40, munkakapcsolat

Családtörténet ||

A Zharkov család egészen Antonig egy átlagos, szerényen módos moszkvai polgári családnak számított. Kis, helyi szeszfőzdét üzemeltettek. Anton azonban nagyra vágyott, neki ez nem volt elég. A fiú, aki megélt néhány mugli és néhány varázsháborút is, rendkívül ügyesen használta a véletlen sorstól kapott különleges erőt. A mágikus világtól óvatos távolságot tartott, a varázstalanban azonban gátlástalan eszközökkel tört felfelé a ranglétrán. A pénz és a hatalom megrészegítette. Minden idejét az akkor alakuló Samogon szeszfőzde töltötte ki, tárgyalások és a részvényesekkel való egyezkedés tette ki mindennapjait. A családra is úgy gondolt, mint egy befektetés, amely várhatóan megtérül, megbízható embereket és ellátást termel ki a számára. Felesége korán eltávozott az élők sorából, gyógyíthatatlan betegségben, melyre sokan mondták, hogy férje hidegsége miatt alakult ki nála. Négy gyereküket nevelők és bentlakásos iskolák gondozták. A családi pillanatok csupán kirakatképekként szerepeltek életük lapjain. Nincs igazi bensőséges viszony közöttük.

Külsőségek

magasság || 180 cm
testalkat || Sportos, szikár, magas, de nem robosztus alkat.
szemszín || kék
hajszín || fekete
kinézet ||
Egyhangú, üres, egyszerűnek mondható a ruhatára, jobbára fekete vagy fehér ingekből, fekete öltönyökből, esetleg úti felszerelésből áll. Kevés, de minőség kiegészítőt visel, mindig hord magán karórát és övet. Egyedül a sálak terén enged meg magának némi lazaságot, több, sötét, de kissé színes darab is van a birtokában.

Tudás és karrier
pálca típusa || 10 hüvelyk, közepesen rugalmas, sárkányszívizomhúr mag, fenyő fa
végzettség ||
Csak az alapképzést végezte el, azt szép eredménnyel, de minden másra az élet tanította meg.
foglalkozás || A Samogon Szeszipari Nyrt.-nél manager asszisztens (ami nagyjából az értékesítőtől a beszerzőn át a verőemberig mindent jelenthet)
iskola ||
elvégezte
varázslói ismeretek ||

Különösen a sötét varázslatok kivédésében (és pusztán azokban is) jó. Párbajmágiában igen magas szinten képzett, de ért varázstalan fegyverekhez is. Az átváltoztatástan és a bűbájtan sem megy neki rosszul, az álcázásban és a bájitaltanban is jártas, bár nem jeleskedik belőle. A „haszontalan” varázstudományok nem érdeklik, pedig egyébként kiemelkedően intelligens, tanulékony. Leginkább nonverbálisan szeret varázsolni. Ért a mugli fegyverekhez, akár lőfegyverek, akár szúró-vágók.

Egyéb

avialany ||Ben Barnes