Minisztériumi flesselés Elliottal

Party kellékek


Giacomo
2000. május

.outfit.

Lehugyozni Willam Karótnyelt Barrow asztalát… hát kell ennél jobb terv? Nagyot sóhajtottam, amolyan örömködés féleképpen, mikor Giacomo is becsatlakozott hozzám a liftben. Elmeséltem volna neki, hogy miért is nem bírom a fickó képét, de az meglehetősen hosszú és kínos sztori lett volna. Főleg, mert a színészpalánta egy cseppet sem volt tisztába a múltammal… ami igazából a jelenem is. Addig volt jó a dolog, hiszen miért is kellett volna tudnia bármit az én gyűjtőszenvedélyemről? Hogy aztán elrejtse előlem a kincseit vagy ő is bemószeroljon valamelyik lapnál? Abból ugyan nem kértem egy kicsit sem. Ha egy valamit megtanultam Forest mellett, hát az az volt, hogy a legtöbb ember megbízhatatlan és legjobb odahaza, a négy fal között tartani a titkainkat.
Az ötödikre érve kiléptem a folyosóra. Persze elsőre megtorpantam Giacomo kérdésére, azon agyalva, hogy vajon merre lehet a tahó irodája. Miért is lennének táblák vagy bármi, ami mutatja az utat? Végül is, a Minisztériumnak miért is lenne feladata könnyebbé tenni az ügyintézést? Sajnos Barrow nem hozott ide a közös kis görög kalandunk után, amint átléptük az országhatárt elengedett, megfenyegetve, hogy figyelni fognak rám. Aztán véletlenül elvesztek a papírok, nem neki hála.
– Jó kérdés… – Megrántottam a vállamat, majd némileg lassítva indultam tovább. Nem gondolkodtam még mindig józanul, ami nem csak abban nyilvánult meg, hogy a legtöbb iroda ajtaja szivárványszínben vibrált előttem. Képes lettem volna ugyanis végignézni minden táblát, minden ajtót, míg meg nem találom az áhított nevet. Ebben még az sem akadályozott meg, hogy a legtöbb felirat összemosódott a szemeim előtt.
– Hát így elég nehéz lesz megtalálni… – állapítottam meg valahol mögöttem a fiú. – Mit tegyünk?
Megint megálltam és visszafordultam felé, még csak néhány lépés választott el tőle. Már éppen szóra nyitottam volna a számat, mikor a liftajtó csilingeléssel tárult fel és egy rózsaszínhajú, mérgesképű banya lépett ki. Egy ideig a feje felett repdeső pillangókat bámultam, csak azután siklott le a tekintetem a mogorva arcával. Remek, O’Mara, máris felismert! – gondoltam, mikor a szemeiben megláttam azt a bizonyos csillogást.
– Maguk meg mit keresnek itt? – Kiáltott ránk. Döbbenet és talán egy csepp félelem csendült a hangjában. Éreztem Giacomo tekintetét magamon, de hirtelen nem jutott eszembe semmit. Fél percen keresztül csak tiltott átkok sokasága keringett a gondolataim között. Nem, O’Mara, most nem kaphatod elő a pálcád és kínozhatod halálra… főleg nem a kölyök előtt! A hang morgott bennem, mint valami vén láncdohányos. Aztán hirtelen csend lett. A tekintetem Giacomora vándorolt. Tudtam: én vagyok az idősebb, nekem kell ezt most úgy rendesen megoldani.
– Drágám, hiszen éppen magát kerestük! – Kiáltottam fel aztán. – Nathaniel Forest nagy rajongója, igaz-e? – kérdeztem, persze blöff volt az egész. Legnagyobb meglepetésemre az öregasszony bólintott. Én pedig közelebb léptem hozzá és kezet nyújtottam felé.
– Elliot Forest vagyok – mutatkoztam be, mire a nő szemei még jobban kikerekedtek. Így hát rákacsintottam és mosolyra húztam a számat. Végre elpirult, hogy kapná be… erre vártam attól kezdve, hogy feltettem a kérdést. – Egy nyereményjáték keretében kisorsoltuk Mr. Forest legeltökéletebb rajongóit, így magára esett a választás. Találkozhat velem, a titokzatos Elliottal személyesen…
Bassza meg, hát hányni tudtam volna a saját szövegemtől. Aztán még meg is nyomorgatott a nő. Jól van, jól van… csak öt perc… Ezzel próbáltam magam nyugtatni, miközben már egy darab zsebkendőt dedikáltam neki. Sosem dedikáltam semmit, szóval eléggé szokatlan volt odabiggyeszteni, hogy: E. Forest. Szeretettel Rosie-nak, Nat nagy rajongójának.
– Igazán megtisztelő volt Önnel tölteni ezt a pár percet. – Mondtam aztán és egy intéssel elindultam a lift felé. Úgy húztam be magunk után, hogy meg se álljunk a felszínik. Az meg aztán végképp nem érdekelt, hogy a mi Rosie-nk mit dumál még utánunk.
– Haza kell mennem, hogy lemossam magamról a szégyent… – motyogtam kissé gondterhelten és Giacomora néztem. Vajon mit gondolhatott rólam? Hogy ocsmány, beképzelt rohadék vagyok? Igaza lett volna, habár ez még ilyen formában nem nyilvánult meg soha. Nem próbáltam magam hírességnek eladni Nat miatt, habár rendszerint megkaptam ugyanazt a felismerő tekintetet, amit a banyától. Voltak akik féltékenyen sugdolóztak, mások nyíltan utáltak. Csak Nat szerint voltak rajongóim.

[Köszönöm a játékot!]

Minisztériumi flesselés Elliottal

Harmadik szín: Az átriumban

Elképzelni sem tudtam volna, hogy ebben a helyzetben mégis mit tud alkotnia  cimborám. Valami mégis azt súgta nekem, hogy nem lesz gáz, Elliot elég leleményes ahhoz, hogy kitaláljon valami hatásosat.
– Drágám, hiszen éppen magát kerestük! Nathaniel Forest nagy rajongója, igaz-e? – kérdezte magabiztosan csengő hangon, amitől egy pillanat alatt lecsökkent a paraszintem a felére.
A nő erre megdöbbenten bólintott, és pillanatnyi döbbenetét Elliot ügyesen ki is használta. Előadta neki ezt a mesét a nyereményjátékról, meg hogy őt választották ki, és a legdurvább az, hogy a nő csontig benyalta az egészet. Még autogrammot is kért, amit elnézve egyszerűen nem bírtam levakarni az arcomról a vigyort, de hát ki is hibáztathatott volna ezért? Elliotnak zsigerből ment a sztárkodás, és ezt el is raktároztam magamnak, hogy később, ha mondjuk egy-egy színielőadás előtt beparázna esetleg, előhúzhassam példaként ezt a kis kalandot a tarsolyunkból, vagyis nevezetesen azt, hogy milyen profin lekezelte ezt a vadidegen nőcit....
– Igazán megtisztelő volt Önnel tölteni ezt a pár percet – zárta a színjátékot a haverom, mire én is készségesen mosolyogva kezet csókoltam a nőnek és én is adtam alá a hippogriffet.
- Legyen szép estéje kedves Rosie! Majd mesélje el a barátnőinek, hogy micsoda szerencséje volt. Higgye el, Elliot Forest nem szokott ám akárkivel ilyen meghitt pillanatokat eltölteni - kacsintottam még a nőre. Elliot ekkor félreérthetetlenül intett egyet, hogy ideje távoznunk, én meg persze késlekedés nélkül követtem őt. Ahogy beszálltunk, még integettem egyet a takarítónőnek búcsúzóul.
- Viszlát Kedves! - majd mikor bezárult végre a rács, nagyot sóhajtottam.
– Haza kell mennem, hogy lemossam magamról a szégyent… – motyogta mellettem Elliot lemondóan, amit alig akartam elhinni.
- Ne csináld már Öregem! Ez aztán iszonyat meleg szitu volt, de te zseniálisan kimentettél minket a szorult helyzetből - emeltem a kezem egy elismerő pacsira Elliot felé, várva, hogy belecsapjon.
- Te aztán tényleg nem vagy semmi! - csóváltam a fejem még mindig kicsit hitetlenkedve.
- Hát úgy tűnik, nagy ritkán mégiscsak van valami jó is abban, hogy egy híres író a férjed. Gyakran élsz ezzel a szupererőddel? -  böktem meg lazán a vállammal az övét egy kis ugratásként. Amikor kiszálltunk a telefonfülkénél, még mindig kicsit szürreális volt minden körülöttem, de azért a kezdeti fless intenzitása már jócskán halványodott.
A fülke mindenképp jó megoldásnak tűnt a távozásra, hiszen így ha véletlenül le akarnák követni utólag  a minisztériumban, hogy honnan is jött ez a két betolakodó, akkor csak egy nyilvános helyet találnának majd nyomként. Innen könnyedén hazahopponálhatunk, vagy haza is sétálhatunk, ha akarunk, feltűnés nélkül. A fülke előtt bevártam Elliotot és feltettem neki a kérdést. 
- Na, ez biztosan benne van a top öt legizgalmasabb estémben, köszi az élményt! - mosolyogtam.
- És most mi legyen Pajti? Menjünk haza vagy még afterozzunk egyet valahol? - tettem fel a kérdést Elliotnak. Nekem igazából most bármi megfelelt, az is, ha nyomban lefekszem aludni a koliban, meg az is, ha ledöntünk még pár sört zárásként egy lebujban. Megvártam Elliot válaszát, majd ennek megfelelően indultam meg a sötét éjszakába.

Köszönöm a játékot!

Party kellékek


Giacomo
2000. május

.outfit.

Szégyenérzet fogott el. Nem szerettem kihasználni, hogy igazából az egész világ Forestként ismer és csak egy nagyon kis töredéke az ismerőseimnek tudja a valódi vezetéknevemet. Nem voltam soha igazán Forest, hiába házasodtunk meg Nattal. Ez csak amolyan pletyka volt, már ami a vezetéknevet illeti. A média pakolta rám, miután az „Elliotot” túl rövidnek tartották. Igazából örültem, hogy nem egyedül kell megszégyeníteni magam. Giacomo még rá is segített egy kicsit az eseményekre.
–  Ne csináld már Öregem! Ez aztán iszonyat meleg szitu volt, de te zseniálisan kimentettél minket a szorult helyzetből.
Nem csaptam Giacomo tenyerébe. Lehet, hogy ő ezt sikerként könyvelte el, én azonban a teljes megaláztatásnak éltem meg a dolgot. Mégis hogy lehetne jó? Ez megint a totális példája volt annak, hogy az én rohadt mindannapjaim csak is Nathaniel Forestből állnak. Be kell látni, így van. Nem vagyok már éppenséggel olyan komoly tolvaj sem, mint régen, nem szökdösök erdőkbe az engem üldözők elől. És basszus! Zavar, ha kócos vagyok csak mocskos a cipőm… engem… engem, aki tizenöt évig elvolt fedél nélkül. Felvitte a dolgomat az a…
–Nem volt akkora dicsőség… – válaszoltam kissé hideg hangon.
– Hát úgy tűnik, nagy ritkán mégiscsak van valami jó is abban, hogy egy híres író a férjed. Gyakran élsz ezzel a szupererőddel?
Remek. A kis barátod is vásári majomnak néz, akin jól lehet szórakozni! Gúnyolódott a hang, mire én persze összerezzentem, hiszen szokás szerint megborzongtam. Végig nézve a folyosókon másra sem vágytam, minthogy ki innen és felejtsük el a történteket. Ez nem is volt igazi színészi alakítás, csak egy játék. Olyan játék, amiket régebben is űztem, ha valamit meg akartam szerezni magamnak. Abban azonban mégis csak több dicsőség volt, mint ebben.
– Hagyjuk. – Mondtam talán túlzottan zaklatott stílusban is. Egy pillanat alatt tűnt el a hidegség a hangomból. Giacomo érezhette, hogy fájó pontra tapintott ezzel. Nattal nem volt ez az egész több kakaskodásnál, amiben valakit lenyomnak. Mindig én veszítettem. Erre tökéletes példa volt az egész, ami éppen történt velünk. Persze ezt ő nem tudhatta. Nem avattam be ilyen mélyen a kapcsolatunkba és kár is lett volna. Nem hiszem, hogy Giacomo érthetné. Én sem értettem volna egy évvel ezelőtt.
Nem akartam erről beszélni többet. A lift nyikorgó hangjára koncentráltam, aztán az utcára ahová érkeztem. Mély levegőt vettem, élvezve, hogy végre nem abban a fojtogató Minisztériumban vagyok. Ő bevárt a fülke előtt, én pedig közelebb léptem. Mintha kezdett volna múlni a szerek a hatása és ettől úgy éreztem, nem is annyira buli ez az egész helyzet. Szerettem borsot törni mások orra alá. De valahogy ennél viccesebben és kevésbé megalázóan.
– És most mi legyen Pajti? Menjünk haza vagy még afterozzunk egyet valahol?
– Menjünk inni, kell egy pár pohárka lángnyelv, hogy helyre álljon a lelkibékém…

Köszönöm a játékot!