Szárnyas Vadkan

Egy eldugott kis kocsma Roxmortsban, amit Abeforth Dumbledore üzemeltet. Igen... Annak a Dumbledore-nak a testvére. Meglehetősen barátságtalan hangulatú épület és a látogatói sem épp azok a széparcú máguok. Megfordulhat itt mindenféle furcsa szerzet. Emiatt a Roxfort diákjai csak ritkán látogatják. Általában főképp csak akkor, ha valamilyen nyilvánosságot nem igénylő elfoglaltságuk van, netán ha súlyosnak számító házirendsértésre készülnek...

B E N J A M I N
2000 11 17




mi lenne jó?
outfit

Mit keresek én itt? Ez jutott eszembe, amikor megint a Szárnyas Vadkan ajtajához érek. Legutóbb sem jelent meg az ivócimborám, szóval fenntartásokkal nézek körbe. Homályos emlékeim vannak csak arról a napról, amikor Sage-dzsel itt találkoztam először. Látom magam előtt a mindenen is vihogó, földön gubbasztó magamat. Be akarok egyáltalán menni? Akarom én ezt? A hűvös szél meggyőz arról, hogy nem akarok tovább kint ácsorogni. Szóval akaratlanul is belépek, hagyom hogy a meleggel együtt csapjon meg a kocsma keserű, füstös szaga. Most éreztem először azt, hogy lehet tényleg nem is akarok itt lenni. A pult mögött álló kocsmáros bácsi egy gyatra mosollyal köszönt, én meg beülök az egyik szélen található üres asztalhoz. Van egy csapat varázsló, akik hangos vircsaftolással adják mindenki tudtára, hogy van egy varázsketyeréjük, amit nem tudnak kinyitni. Hangosak és valószínűleg részegek. Az egyik pasi, harmincas évei elején járó, alacsony, sötét pacák megfogja az ördöglakatra hasonlító valamit, és odajön vele az asztalomhoz.
- Hallod kisanyám, te biztos értesz ehhez, nyisd má ki.
Csak csendben nézek a férfira, aki a velem szemben lévő székre dobja le magát. Igazi úriember. Körbenézek, hátha látok egy ismerős arcot, akihez be tudok csapódni. Semmi kedvem ehhez a majomhoz.
- Sajnálom nem érek rá, épp várok valakit.
- De olyan szépen kértelek má, na legalább nézz rá. - szépen kért, mi? Enyhe túlzásnak érzem. A kütyüt elém tolja az asztalon, én meg nézem.
- Egyáltalán tudják mi ez? Vagy hogy mi van benne? - megint körbenézek, és mintha látnék valakit. Bizonytalanul kezdem el nézni a srácot. Lehet hogy háztárs?
- Nem tudjuk, pont ez az izgalmas benne.
- Sajnálom, nem értek az ilyenekhez. - mondom, ahogy elindulok a srác felé. Legfeljebb nem az, akire gondoltam. Még mielőtt ellépnék az asztaltól, megfogom a varázsketyerét, és bedobom a  bambán bámuló részeg varázslók közé. Mintha kutyák közé dobtam volna csontot, úgy ugranak rá, amíg egymással vannak elfoglalva, odamegyek a fiúhoz és leülök mellé.
- Bolondok. -motyogom, ahogy végigmérem. Olyan ismeretlenül ismerős, mintha mindenhol ott lenne, mintha mindennap látnám de valahogy mégsincs ott sohasem sehol. Abban sem vagyok biztos, hogy tényleg griffendéles, lehet csak az emlékezetem vág át valami ordenáré módon.
- Kérlek ne hagyj egyedül. - szólalok meg ismét, alig hallhatóan. Nem tudom, hogy merjek e ránézni, úgyhogy az ingem ujját kezdem gyűrögetni, ahogy a dulakodás hangjai egyre hangosabbak és hangosabbak lesznek.

[17/11/2000● TAINA ●⭃ dimenziók ⥷]

17/11/2000
● TAINA ●
⭃ dimenziók ⥷

tükörképem

♪ a saját könnyem folyóján lehajókázni
innen volna jó
de kár hogy bennem van az űr
csak nincsen hozzá bennem űrhajó ♪

Sokat keveredtem el mostanában a Szárnyas Vadkanhoz. Magam sem tudtam miért, de még ha nem is ittam le magam, de jól esett behúzódni egy sarokba és észrevétlenül bámulni a részegeket és a furábbnál furább alakokat. Na persze minden egyes alkalommal, amikor megjelent vagy a sziluettje vagy a teljes alakja Abeforth Dumbledorenak infarktust kaptam. És számos alkalommal csak a változatosság kedvéért mindig feltettem magamban ezerszer a kérdést.
Mit keresek én itt? Nagyjából kísérteteket. Szellemeket, a múlt darabkáit, halott emberek árnyékát, akik nemes halált haltak az ostromban. Annyit gondolkodtam, hogy már a halálsikolyokat is hallottam az agyamban. NEm volt ez így jó, éreztem, hogy idegesen remegni kezd a kezem, amint ökölbe szorítottam. Nem jó ez így. Ne gondolkodj. Csak ne gondolkodj. AKkor minden elnémul. Megint kikapcsoltam az agyamat és a székemmel a fal felé furdultam, majd nekidőltem és lehunytam a szememet. Csak az ürességben voltam jól.
Közben félfüllel csak hallgattam valami dulakodást és zajongást, majd kilesve észrevettem, ahogyan nagy meg kevésbé nagy alakok tömörültek valami izé köré. Zajongtak vele, feszítették, dobálták, elreppentették, bűbájokat és átkokat szórtak rá, de a cucc nem is akart kinyílni. Talán ha a régi önmagam lettem volna odanyomakdotam volna, talán megpróbáltam volna én is. De már régen nem éreztem izgatottságot semmi iránt.
Aztán kis idő elteltével valaki mellém csapódott, mire összerezzentem és megnéztem magamnak az idegent, aki annyira nem is volt idegen. Rémlett a fura haja valahonnan. Mintha összefutottunk volta nagyon nagyon messziről. De nem nagyon voltamaz a fajta aki megjegyez magának arcokat. Ahogy elnéztem, eléggé pánikos hangulatban volt, meg nem is illett nagyon az összképbe, ami azt illeti.
- Bolondok. - motyogta, mire én megint a fószerek fele bámultam. Ebben igaza is volt. De nem is sejti, hogy milyen nagy bolond mellé ült le. Még a jelenlegi állapotomban az sem volt biztos, hogy meg tudnám védeni. Éljen a legendás griffendéles bátorság, hurrá, igazi férfi vagyok. A fiatalabb énem biztos letépné a tököm, ha tudná, milyen szerencsétlenné váltam. De azért bólintottam, mert igaza volt.
- Kérlek ne hagyj egyedül.
Sóhajtottam egy nagyot. Végül is, két fura ember csak többre megy, mint magányosan egyedül. Mert ez a lány is határozottam fura volt.
- Hát jó. Ülj le, mintha valami régi haverok lennénk, vagy ilyesmi - dünnyögtem én is, remélve, hogy meg is hallotta.
Úgyhogy csendben üldögéltünk tovább. Már amennyit tudtunk csendben lenni meg ülni, ugyanis a következő pillanatban felénk repült egy teljesen random emberi test, neki az asztalnak, ami felborult, miután lefolyt róla a repülő pacák. Ösztönösen rángattam magammal fel a székről a lányt, azt hiszem ez már csak ilyen óvó-védő ösztön lehetett, vagy mi, elvégre a húgomat is sokszor kellett megvédeni a saját hülyeségeitől...
Ahogy elnéztem a tömeget, egyre rosszabbul nézett ki a helyzet, verekedtek, és ezt követték az összevissza csapódó átkok, nem mintha olyan erősek lettek volna, de azért előkaptam a fenyőpálcámat és kivédtem egy-egy kósza bűbájt. Nem akartam se csigát hányni, se semmi ilyen bénaságot. Megkezdtem a hátrálást a társammal, de még el se értük, amikor elénk állt egy tagbaszakadt pacák. Úgy nagyjából széltében hosszában kitakarta az ajtót. Nagyszerű, itt halunk meg.
- Állj! - parancsolta a nyomatésoksítás kedvéért. Nem mintha nem élltunk volna egy helyben, de mindegy. Ránéztem a lányra, akinek még a nevét se tudtam, na mindegy, majd a túlvilágon megkérdezem tőle. - Nem rejtegettek ti valamit? - szűrte ki a fekete-sárga fogain keresztül a hapsi, mire én értelmesen vissza is kérdeztem.
- Mi van? Mit rejtegetnénk?

B E N J A M I N
2000 11 17




mi lenne jó?
outfit

Dünnyögött valamit arról, hogy üljek le, mintha haverok lennénk, vagy valami ehhez hasonlót, nem voltam biztos benne,  nem igazán tudtam kivenni a szavait. De legalább egyre biztosabb voltam abban, hogy ezt a srácot láttam már. Nem zavartattam magam különösebben, előhalásztam a kabátzsebemből a flaskámat, és feltűnésmentesen belekortyoltam. Aztán majdnem félrenyeltem, mert egy faszi landolt előttem az asztalon, mint főfogás, és az asztallal együtt csattant a padlón. Még fel sem fogtam mit látok, amikor a srác felrántott a székről, aminek eredményeképpen leöntöttem magam vodkával, lehet ő is kapott belőle egy keveset.
- Ó hogy a macska vigye el! - motyogom, ahogy félkézzel nagynehezen felmanőverezem a kupakot arra a vacakra. Közben a srác a pálcával embereink elkóborolt átkait és bűbájait pattintja vissza. Vagy mi. Olyan, mintha azt csinálná. Nem igazán figyelem, csak a szemem sarkából látom, miközben én a flaskámmal balfaszkodom, és kétségbeesetten körbetúrom a zsebeimet, hogy azért megmarkoljam a pálcám. Ha Potternek bevált, végülis az orrbadugós módszer alkalmazható. Egy nagyjából minden dimenzióban hatalmas kiterjedésű pacák állja az utunkat, ami valljuk be nem volt túl hosszú, és csak most tűnt fel, hogy az egyik kezemmel a srác kezét szorongatom. Elengedem a kezét, mintha nagyjából megégetett volna,  és a kabátom másik zsebébe süllyesztem a kezem.
- Nem rejtegettek ti valamit?
Öhhhhhhm. Ez most komolyan mi a frász. Nagyokat pislogok, nem tudom mit reagáljak, ahogy Ismeretlen Ismerős kérdéssel felel a kérdésre.
- Mi van? Mit rejtegetnénk?
Bugyután nézek rá, majd támad egy talán működő ötletem. Kicsit előrébb lépek, és a fiú elé állok, na nem mintha a 160 centimmel ki tudnám takarni, hogy védelmet is nyújtsak.
- Lehet nálam van, amit keresel. - kezdek vadul kutatni a zsebeimben. Amikor beleakadok egy kósza hullámcsattba, a gusztustalan pasas felé nyújtom. - Itt van, a mindent nyitó kulcs. Ez mindent kinyit. A kütyütöket is.
Ó, nem mondom, hogy nem rettegtem, nehogy feltűnjön neki, mit is nyomtam az arcába. Elveszi, nézegeti, hümmög. Én közben hátranyúlok és az ujjaimat a srác csuklójára kulcsolom. Ha futni kell, tudjunk futni.
- Nem tűnik mágikusnak. - dünnyögi a kétajtós szekrény barátunk. - Ha tényleg működik, elmehettek. - erre a hasával kezd el tolni vissza, a kocsmába befelé, mire nekiütközöm a srác mellkasának. Hátrálunk, Mr. Dagadó pedig az asztalhoz lép, amit körbebunyózik a népes társaság. Még mindig Srác csuklóját szorongatom, és keresem az alkalmat a menekülésre. Amint kikerülünk az események előteréből, futni kezdek az ajtó felé, magam után húzva Srácot. Közben imádkozom, nehogy megint valamelyik nagyobb darab pasas ismét visszarángasson minket. Nem bírom ezt a levegőt. Nem bírom ezeket az embereket. Minek jöttem ide? Saját pián a roxi udvarán is le tudnék részegedni. Minek is jöttem ide?

[17/11/2000● TAINA ●⭃ dimenziók ⥷]

17/11/2000
● TAINA ●
⭃ dimenziók ⥷

tükörképem

♪ a saját könnyem folyóján lehajókázni
innen volna jó
de kár hogy bennem van az űr
csak nincsen hozzá bennem űrhajó ♪

Alapjáraton bírtam ezt a helyet. Mindig belekeveredtem valami bunyóba, még amikor nem voltam ekkora nagy balfasz, meg amúgy is mindig élvezte, hogy Aident is belekeverettem egy-két balhéba, ha már nem szállt le rólam és fontoskodva mindig utánam koslatott, hogy számon tartson. Mintha neki kajakra ez lett volna a hobbija, vagy ne, tudom. Minden esetre én örültem, hogy a testvéremmel lehetek, még ha ez ilyen szerencsétlen és idegesítő körülmény is volt. A Vadkan nem hazudtolta meg most sem magát, és alig telt el ár perc, már repkedtek a tárgyak, és az emberek is. Alapjáraton a régi énem szeretett belevetődni ebbe a kavalkádba, és ordíva ütöttem én is.
Na tessék, megint itt tartottam, a régmúltn csámcsogtam, a halott testvéreim emlékén merengtem, és a lekgisebb erőfeszítés beleölése nélkül sem akartam ezen a semmittevő, merengő állapoton változtatni. Miért is kellett volna? Nincsen semmi ebben az életben, ami akár egy kicsit is motiválhatna.
De jelenleg nem izgat itt ez a nagy bunyó, csak el akarok húzni innen, és nem is értem minek jöttem ide, így hát nagy lendülettel ki is slisszolnék a lánnyal együtt, de egy ogre természetesen el is állja az utunkat, mert miért nem történhetne valami simán és egyszerűen az életben? Egyáltalán gőzöm sincsen mi a szutyokról beszél, mi lenne nálam és mihez? Annak örülök, hogy a pálcám itt van, nem hogy valami más. Hülyén bámulok a faszira, hátha leesik neki, hogy fene se tudja, hogy mit akar és arrébb slalomozik az ajtóból, de aztán a helyzetet a lány oldja meg. A pcák kezébe nyom egy hullámcsatot, azt hiszem. A húgom is minig ilyenekkel szórakozott, így kicist othon vagyok a lányos témában bár erre nem voltam kifejezetten büszke anno. Bár tény, hogy némelyik filmben ilyenekkel niytogattak ajtókat, dehát azok csak filmek voltak. Hiába voltam aranyvérű, a szüleim szerettek az általuk fejlettebbnek vélt muglidolgokkal élni, így ismerketdünk meg a filmekkel és egyéb ilyesmikkel. Szerettem őket.
Ahogy kinyöszörögte magából a választ az ogre, visszapöccentette a lányt felém, így nekem üttközöt, én meg erre nem voltam felkészülve így kicsit megtántorodtam. Nagyon férfias, monthatom, hogy egy lánytól majdnem padlót fogtam. Csak sodródtam az asztal felé, és már éppen egy kis dobozkaszerű cucc fölé görnyevde hajolt a és a cuccal kezdett babrálni. Egyre idegesebben és idegesebben. Közben a lány keze még minig a csuklómat szorongatta, aztán annyira belefeledkeztem a dobozka bámulásába, hogy nem voltam felkészülve a menekülésre se, se pedig a pacákok dührohamára, meg arra se, hogy elhúztak az ajtó felé.
- Sikerült! - kiáltotta a pacák és hangosan zengett az egész épület, én meg csak vonódtam a lány után, aki mindenáron ki akart innen slisszolni.
- Érdekes hajtűd van - dünnyögtem aztán a lánynak, de ahogy az ajtó felé indultunk, az ajtó már nem volt ott. Sőt ahogy láttam semmi sem volt ugyan ott a kocsmában, ahol amúgy lennie kellett volna. Totál összekavarodott az egész szoba, aminek a közepén a kis ládikó volt nyitott tetővel. Már abban is kételkedni kezdtem, hogy egyáltalán a padlón állok, és lehet ez már a plafon vagy valamelyik fal.
- Szerintem robbantsuk ki a falakat... vagy valamiket - mondom, mert tényleg teljesen elvesztem ebben a térhajlított közegben.

B E N J A M I N
2000 11 17




mi lenne jó?
outfit

Sosem volt különösebben a szívem csücske ez a hely. Egyetlen dolog miatt jártam ide, az pedig az volt, hogy itt nem szólt be senki a flaskám miatt. Csúnya részeg itt sem szerettem lenni. Egy pillanatra felvillan az a füstös és homályos este, amikor itt találkoztam először Sagedzsel. Már majdnem elmosolyodtam a gondolatra, amikor rájöttem, hogy a nosztalgiázásnak és nyáladzásnak nem most van itt az ideje.
Tehetetlenül estem rá Srácra, ő meg esett tovább. Elég tehetetlenek voltunk. De én még nem mertem pattogni, ő meg nagyon elveszettnek tűnt. Feszülten vártam arra a bizonyos pillanatra, amikor már a dobozka köti le minden figyelmét. Már elindultam amikor hallottam a dagadót felkiáltani.
-Sikerült!
Nem számítottam rá, hogy tényleg működni fog a hullámcsat. Az csak a filmekben működik. Lehet most sikerült asszisztálnom ahhoz, hogy valaki elszabadítsa a poklot. Szép volt, te buta liba. Ügyes.
- Érdekes hajtűd van. - nem válaszoltam. Inkább visszafordultam az ajtó felé, vagyis amerre két perce még az ajtó volt. Úgy érzem kihúzzák a talajt a lábam alól. Semmi nem úgy van, ahogy kellene. Nem érzem a rendet. Ez az egész egy elfolyt, groteszk állapot, és mindennek a közepén, az apró, ládaszerű kütyü. Mintha az épület megváltoztatta volna az elhelyezkedését, hogy teljes egészét a kurva dobozka köré rendezze. Kezdtem kétségbeesni. Ha nem lettem volna ennyire hülye, és kicsit jobban átgondolom, mi a szart csinálok, nem nyitja ki. Valamit muszáj kezdenem a helyzettel, kétségbeesetten állok meg és nézek a fiúra, akit rángattam magammal. Lehet tényleg elhajlította a teret ez a nyavalya, de az is lehet hogy ez valami tudatmódosító ketyere. Mindenesetre nem éreztem magam túlságosan stabilnak.
- Szerintem robbantsuk ki a falakat... vagy valamiket. - széttárom a karom.
- Hát akkor hajrá! - fakadok ki - Legalább valami hasznosat is csinálnál végre...
Idegesen toporzékolok, és kezdem el tapogatni a legközelebbi falat, ami jelenleg inkább plafon. Sima egyszerű meszelt fal tapintása van, de ránézésre a tetőablakokat és a gerendázott plafont simogatom. Szóval igazából maga az épület nem változott... De hol van az ajtó? A srác felé fordulok ismételten.
- Merre van az ajtó? Ez csak a látszat. - csapkodom meg a gerenda valaminek kinéző falat. Érzem, hogy a tér körülöttünk tovább forog egy még groteszkebb állapotba, elcsúszik a kezem alól a gerenda. Megijedek a mozgástól és lehuppanok a hátsómra, és úgy pillantok fel Srácra.
- Egyébként... Tania vagyok.

[17/11/2000● TAINA ●⭃ dimenziók ⥷]

17/11/2000
● TAINA ●
⭃ dimenziók ⥷

tükörképem

♪ a saját könnyem folyóján lehajókázni
innen volna jó
de kár hogy bennem van az űr
csak nincsen hozzá bennem űrhajó ♪

Nagyszerű vagy Ray, komolyan briliáns, zseniális, nem is tudom hova ragozzam még. Egy lány ment meg a mai nap ki tudja hanyadjára, és csak azért mert te egy olyan méretes pöcs vagy, és balfasz, hogy hihetetlen. Hol van a régi Ben, aki fejjel ment volna neki ezeknek az alakoknak? Hol van a régi Ben, aki annyit dumált volna neki, hogy végre egy kicsit megmosolyogtassa, mert láthatóan elégg rottyon van. Hol van az a kölyök, akit csak úgy fűt az energia, aki büszke, aki csak azért is menőzik, és aki csak úgy röhög ezeknek a képébe. Jelen esetben még egy félős Mardekros is bátrabbl, mint én. Még Aiden is bátrabb lenne,mint én. Erre nagyon kiakadtam, én ökölbe szorítottam a kezemet. Utáltam magamat, amiért ilyen vegetációban löttyögtem '98 óta.
Szánalmas volt. Szánalmas voltam.
A helyszín olyan borzalmasan nézett ki, mintha valami hirtelen bedrogozott volna, minden imbolygott és random változott a tér, a kocsmában az emberek csak lézengtek és szédelegtek, még szerintem inni is elfelejtettek. Szar volt az egész helyzet, szar volt és nekem a gyomrom is kavargott, pedig a repülés miatt bírtam a furcsa állapotokat, de repülés közben nem fordult fel velem random egy szoba és másztak el az ajtók és az asztalok előttem.
- Hát akkor hajrá! Legalább valami hasznosat is csinálnál végre... - sóhajtottam egyet. gyerünk Ben, legyél végre tökös gyerek, ne viselkedj úgy mint egy beszari elsős. Nem akartam beégni még jobban a csajnál.
Megpróbáltam, de a varázslat visszacsapódott, és még épp időben rántottam el onna magunkat. Nem akartam lyukas hassal meghalni, az nagyon undorító lett volna. És mit kezdenem anyám tök megában egyedül? Csoda, hogy a testvéreim és az apám halála után nem akasztotta fel magát vagy ilyesmi...
- Merre van az ajtó? Ez csak a látszat... - modnja én pedig értetlenül pislogtam rá, és követtem a tekintetét a gerenda felé.
- Hát én nem vágom, nem is tudom hirtelen mi micsoda... - dünnyögtem felé, aztán a teintetem a káosz közepén lévő ládára vándorolt, ami fura módon egy helyben állt, és mégis olyan borzasztóan elérhetetlennek tűnt. Ha azt be tudnánk csukni, lehet megúsznánk azt, hogy az idők végezetéig ebbe semennyire sem perspektív világban sínylődjünk.
- Egyébként... Tania vagyok.
- Benja... - mutatkoztam vona be én is, de az egész mindenség egyet fordult, legalább is úgy éreztem és nekiütőtem az ablaknak, ami be is tört. Most az lett a padló, és minden egyre csálébb lett, meg beszívottabb. Én itt fogok megőrülni. - Benjamin... - hadartam el gyorsan én is a nevemet, miközben fogtam a karját. Fáltem ha elengedem egyedül maradok ebben a helyzetben és amúgy is mondanom kellett neki valamit. - El kéne érni azt a cuccot, és megpróbálni bezárni - magyaráztam, és valamiért a hangom olyan tompán hallatszódott, mint amikor az ember beteg és hülyén tompán hall. Amúgy is szedd össze magad ben, ne hagyj mindent a lányokra, mert az egyáltalán nem férfias. Azért nekem is meg kéne villogtatni valamit a régi énemből. - Mi lenne, ha monjduk megpróbálnálak oda dobni? Tudom hülyén hangzik, meg minden, de te könnyű vagy én meg fogjuk rá, hogy fitt... - úgy van Ben, csinálj még jobban hülyét magából. - Ha varázsolnék szerintem megint vissza ütne, vagy mi... - mondtam én rá bámultam Tainára. - Gonodlom nem nagyon van ehhez kedved - tettem hozzá, mert hát ki akarná, hogy egy random csávó csak úgy eldobja? A lányok egyik értelemben sem szerették.

B E N J A M I N
2000 11 17




mi lenne jó?
outfit

Hogy én mennyire gyűlölöm a kubizmust. Valamiért ez volt az első gondolat ami eszembe jutott, miután Srác varázslata visszapattant és elrántott valahova a picsába. Teljesen felkészületlenül ért, de talán jobb, mintha eltalált volna. Olyan szinten szétszakadt a tér, és kavarodtak meg a formák és a színek. Mintha egy kubista festményben ragadtunk volna, pár buggyant varázslóval. Szilánkos volt a tér, mint egy Picasso-festmény. Miközben bemutatkoztam, gondolataim visszavándoroltak a ládához, ami már-már irritálóan mereven állt, nyitva a fix pozíciójában. Már majdnem megtudtam, milyen néven fut a srác, amikor a láda, mint olyan félbeszakította szegényt -de azért valahogy a Benja-ból rájöttem, hogy valószínűleg Ben szerencsétlen - és fordult egyet velünk megint a tér. Gyűlölöm a kubizmust. Gyűlölöm a tehetetlenséget, amivel nekivágódunk az ablaknak. Hallom a szilánkok csörömpölését, mintegy a távolból, mintha nem is lennék jelen igazán.
- Benjamin... - hadarta el a nevét, miközben úgy kapaszkodott a karomba, mintha az élete múlna rajta. A hangja viszont távolinak érződött, mintha egy dobozból jönne. Gyűlölöm ezt az érzést. Mintha nem ugyanabban a térben lennénk és egy falon keresztül beszélgetnénk. Gyűlölöm a tehetetlenséget.
-  El kéne érni azt a cuccot, és megpróbálni bezárni. - bármennyire is irritált a helyzet, ebben valószínűleg igaza volt. Jelenleg az életben, és egészben kijutásunkhoz a legnagyobb esély az a hülye láda. Gyűlölöm azt a ládát. Gyűlölöm az egész helyet, és az állapotot.
- Gyűlölöm a kubizmust. - morgom az orrom alatt.
- Mi lenne, ha monjduk megpróbálnálak oda dobni? Tudom hülyén hangzik, meg minden, de te könnyű vagy én meg fogjuk rá, hogy fitt... - prezentálta Ben a csodálatos ötletét. Gyűlölöm ezt az ötletet, de valószínűleg ennél jobb dobásunk úgy sem lesz. Ha meg esetleg véletlenül megint fordul velünk a tér, és keresztül esek ezen a nyomorult kocsmán, hát legyen úgy. Remélem a varázslóknak is van Darwin díjuk, mert ez egy tuti díjas előadás lesz.
-Gondolom, nem nagyon van ehhez kedved - folytatta a mondandóját, de nem hiszem hogy itt már azon múlnak a dolgok, hogy van e kedvem hozzájuk, vagy nincs. Megvonom a vállam.
- Hát nem igazán, de egy kubista festményként létezni ezen a helyen a továbbiakban, sincs túlságosan sok kedvem, szóval inkább dobj el és ölj meg véletlen, mint hogy mindketten meghaljunk, így, mintha be lennénk lsdzve. - Benre néztem, hogy hogyan tovább, mert én egyedül nem tudom eldobni magam, és még mindig kapaszkodott a karomba, mintha muszáj lenne, úgyhogy még csak vetődni sem tudtam volna, ha akartam volna se. Egyedül arra a nyomorult ládára koncentráltam, pedig a szemem sarkából láttam a csetlő-botló, ide-oda zuhanó, ballábas, arcommalmosommegazablakot figurákat.
Ben, ha kitöröd a nyakam, én nagyon mérges leszek.

[17/11/2000● TANiA ●⭃ dimenziók ⥷]

17/11/2000
● TANiA ●
⭃ dimenziók ⥷

tükörképem

♪ a saját könnyem folyóján lehajókázni
innen volna jó
de kár hogy bennem van az űr
csak nincsen hozzá bennem űrhajó ♪

Vérzett a kezem, mert kitörtem az ablakot, ami random odateleportált a falba, amikor éppen felkészültem rá, hogy a kezemmel tompítsam a becsapódást. vajon legalább az eremet vágta el? Nem? Na basszus, akkor még élnem kell egy kicsit, gondoltam kelletlenül, mert akkor annyira nem akartam se élni, se halni, de mégis csak visszatartott az a nyári kép, anyám sovány hátával és az ablak mögötti családi kriptánkkal. Mi lenne ha én sem lennék. Azt hiszem ő sem élt volna sokáig, bár így sem tudtam sosem, hogy mégis mi tartotta életben őt. Az ablak törés kicsit segít visszatéríteni a közegbe, ami még mindig olyan pulzáló volt, mint a testemben áramló vér, de mertem remélni bennem nem ilyen groteszk.
Amúgy nagyon kíváncsi voltam, hogy Abeforth most ilyenkor mégis hol a fenében van és mit csinál. Lehet éppen kecskét fejt, mert ő nem kerengett a térrel együtt, ahogy mi, a többiekkel, akiknek a feje és a teste néha megnyúlt és torzult is. Nem nagyon mertem ránézni a lányra, mert féltem ha ő is neki állt volna így nyúlvámyozni, akkor tényleg behánytam volna. Az meg borzalmasan kínos lett volna, azért nem szerettem a lányok előtt mutogatni a gyomrom tartalmát. Ennyire nem voltam lúzer, legalább is ebbe kapaszkodtam, hogy ennyire azért nem voltam.
- Gyűlölöm a kubizmust. - Ahogy mormogja végül is nem állt messze a valóságtól. Nem hittem volna hogy valaha is bekerülök egy Braque képbe kerülök, pedig ez a helyzet nagyon is annak látszott. Elképesztő, hogy voltak azok a festők ilyeneket festeni. Én rosszul lettem volna tőle. De lehet ők is. Anyám szerette a festészetet, és pont annyira szerette a húgom is. Mindegy merre volt, festett, pacsmagolt, ha nem éppen a fura babáival játszott. De ezek az álmok és ködös találgatások, hogy ő is festő lesz, eltűntek a húgom lelkével együtt, és szertefoszlottak, millió apró kis üvegdarabkára.
- Nekem se a legjobb haverom - dünnyögtem vissza, de valamiért a saját hangom is visszhangzott volna. Mint amikor az emberhez beszélnek, miközben ő éppen levegővisszatartási kísértetet tart a fürdőkád mélyén. Vagy amikor a testvérét nyomja vízbe, csak úgy poénból, mert fiúból van és erősködik. Aidennel sokat bírkóztam így, aztán egyre unalmasabb lett, főleg miután bekerült a Mardekárba.
Menthetetlen voltam. Bármi is történt körülöttem, beleütköztem az emlékükbe. Akármi előhozhatta őket, egy darab falevél is, vagy egy nyitott ablak az utca egyik házánál. A hangok, a nevetések, a testvérek a járdán, vagy a parkokban. Fájdalmas volt, pedig egyre inkább belefáradtam ebbe az egészbe. Csak mozit néztem, az elmémben lejátszódó régi filmeket, és nem nem fakultak meg az idővel, egyre inkább belém vésődött, hogy még kevésbé tudjam elfelejteni.
- Hát nem igazán, de egy kubista festményként létezni ezen a helyen a továbbiakban, sincs túlságosan sok kedvem, szóval inkább dobj el és ölj meg véletlen, mint hogy mindketten meghaljunk, így, mintha be lennénk lsdzve.
- Nem foglak megölni, azért ennyire csak nem vagyok balfasz - mondtam elgondolkodva, mert közben azo gondolkodtam hogy lenne a legkevésbé fájdalmas eldobni. A húgomat hajigáltam be sokszor a vízbe, de gondolom egy 5 éves súlya nem annyi, mint az övé. Aztán csak megemeltem, és még azon is meglepődtem, hogy milyen rohadt könnyű. Nem voltam benne biztos, hogy tényleg felemeltem-e ezért rásandítottam és igen, tényleg felemeltem. Lehet ez a hányadék tér még a súlyokat is megváltoztatta, de minden esetre nem tettem neki megjegyzést, azt a lányok mindig zokon vették, sokan még akkor is, ha bókba volt ágyazva, de ahhoz nagyon hülye picsának kellett lenni.
Összeszedtem azt a maradék erőt, amit a kviddics edzéseken szeretem és igyekeztem minél pontosabban eldobni, nem akartam kinyírni, nem akartam hogy az ő szelleme is kísértsen vagy szellemesen vagy emlékként, aztán ha a lendítés közben összekapartam a megmaradt Griffendéles bátorságom meg önbizalom töredékem eldobtam, és néztem hogy vetődik keresztül a himbálózó téren, és nagyon reméltem hogy eléri azt a hülye ládát. Mondjuk élve. Az egy nagyon jó dolog lett volna.

B E N J A M I N
2000 11 17




mi lenne jó?
outfit

Ha kitörik a nyakam, én rohadt mérges leszek.
- Nem foglak megölni, azért ennyire csak nem vagyok balfasz. - jó, Ben, én értelek. De ebben a szituban, hogy csak úgy nyúlnak, folynak, kerengnek a falak és az emberek, nem teljesen jogtalan az aggodalmam.
Valahogy úgy gondoltam, még most el kéne kezdenem hálálkodni valami felsőbb hatalomhoz, vagy valakihez, az elmúlt szép és nem olyan szép évekért. Sagere gondoltam. Ja, határozottan nem kéne kitörnöm a nyakamat. Ahogy Ben megemelt, éreztem, hogy több erőt fektetett a megemelésembe, mint láthatóan kellett. Most elég mély ponton vagyok a súlyomat illetően. A százhatvanpár centimhez alig vagyok jelenleg 48 kiló. Két lábon járó csontváz, de egyszerűen nem tudok leerőszakolni kaját a torkomon. Szóval, ja, csont sovány vagyok, de legalább eltudom dugni a nagy ruháim alá. Legalább nem tett a srác semmilyen megjegyzést. Az kellett volna még, hogy belegázoljon az önbizalmamba is. Meglehetősen kellemetlen volt, ahogy tartott, de nem akartam nyavalyogni, csak essünk túl rajta. Ahogy eldob, igyekszem nem tehetetlenül esni, nem tudom mennyire lehetek borzalmas látvány, vagy éppen merre járok. Be ne csukd a szemed, te liba. Kit érdekel, hogy villantasz a fél kocsmának, ez most a nagyobb jóért történik. És érzem, ahogy pördül egyet körülöttem megint minden, és olyan, mintha a semmiben lebegnék, és mintha minden megállna egy pillanatra, én meg nézem azt a rohadt ládát és kinyújtom a kezem és remélem elérem, és még mindig nem értem talajt és nem tudom hol van Ben és látok elzuhanni egy fickót magam mellett, és ami eddig fent volt, az lent lett és most már nem lebegek, hanem zuhanok és félek és még mindig azt a rühes ládát nézem, és nem fogom elérni és. És. És PUFF! Ahogy csattanok a földön érzem, ahogy kiszakad az összes levegő a tüdőmből, hallom a sípolást, érzem a metsző fájdalmat, és azt is érzem, ahogy lassan fordulni kezd a padló, hogy levessen magáról. A kinyújtott kezem irányába nézek, nem tudom bemérni milyen messze vagy épp milyen közel vagyok a ládához. Mielőtt teljesen elfordulna a padló, ami itt mintha lassabban mozogna, kúszni kezdek előre. Érzem ahogy a deszkák közötti mocsokba mélyesztem a körmöm, és hogy a gravitáció szép lassan elkezd visszahúzni. Még mindig kurvára fáj a mellkasom, már a körmeim is mintha le akarnának szakadni, fáj minden, és halvány lila dunsztom sincs, Ben hová tűnt. Remélem, még él. Nem veszem le a szemem a ládikóról, egyre nehézkesebben kúszok, lassan már a karomnál fogva lógok, alig bírom tartani magam, amikor végre érzem, valami mozdíthatatlanba ütközik a kezem. Kinyitom a szemem és igen! Meg van a láda!
Gondolkodás nélkül csapom be a tetejét, és érzem, ahogy ismételten a padlón csattanok. Újra elkapott a sípoló fájdalom, látom ahogy forog körülöttem párat a hely, és szép lassan minden visszatalál a helyére. Átfordulok a hátamra, alig kapok levegőt. Hallom, ahogy mindenki jajgat és káromkodik. Nincs erőm megmozdulni, de amennyire lehet, igyekszem felmérni a terepet. Az egész egy káosz, minden és mindenki szanaszét hever. Érzem ahogy könnyek szöknek a megkönnyebbüléstől, és a fájdalomtól a szemembe. Hirtelen felülök, amit megbánok, mert fáj mindenem és kicsit szédülök, majd elkiáltom magam.
- Ben, élsz még?

[17/11/2000● TAINA ●⭃ dimenziók ⥷]

17/11/2000
● TAINA ●
⭃ dimenziók ⥷

tükörképem

♪ a saját könnyem folyóján lehajókázni
innen volna jó
de kár hogy bennem van az űr
csak nincsen hozzá bennem űrhajó ♪

Nem voltam benne biztos, hogy eldobtam, egyáltalán vagy higy jó helyre dobtam, vagy valami. Annyira elvoltak mosódva a mindenek, hogy teljesen elvesztettem minden hitemet a valóságban is. De komolyan, lehet sokkot fogok kapni a rentől, ami majd a szemem elé tárul. Kábé mint a bányalovak, amikor kimentek a fényre. Lehet én megvakulok a normálistól. Aztán igazából minden még a szokottnál is jobban kaotikussá vált, mintha már a saját testem is összevissza kezdett volna facsarodni.
Esküszöm azt hittem meghalok. Éppen a földön oltam, aztán valahogy az egyész minden fel-le, jobbra-balra fordult kezdtem azt érezni, hogy a testem is folyni kezdett, mintha nem a megszokott helyükön lettek volna  a végtagjaim, mintha a fejem hátrafelé nézett volna, a testem meg beállt úgy mint valami egyiptomi falfrika, és komolyan eez fizikálisan fájd, de mindenhol fájt, igazából képtelen voltam beazonosítani honnan jöttek a fájások. Elgurultak mellettem páran, hörrögve nyögve, de úgy tűnt mintha a hangjaik nem is a testük felől jöttek volna, hanem mondjuk kintől, vagy lentőr. Egyáltalám miért is beszéltem irányokról? Itt csak, ahogy Tania mondta, kubizmus létezett.
Fogalmam sem volt mennyi idő telt el, hányzsor forogtam, folytam szedptem szét és rakódtam újra mlekulárisan össze. Kezdtem egyáltalán feladni azt a reményt, hogy Tania elérte a ládát, lehet tényleg kitörtem a nyakát és most meg fog ölni, megbosszúl, meg ilyenek.
AZtán vége.
Megdöglöttem.
Leállt minden, mintha csak nem tom. Komolyan semmi hasonlat nem jutott akkor az eszembe. De tényleg. CSak feküdtem hason és meredtem valami felé. Kellett egy kis idő, mire megszokjam, hogy nem változik semmi. Mégis a testem úgy érezte még mindig benne van ebben a káosztban, így hiába kezdtem el feltpápászkodni, minden megmozdult újra én meg rémültem vágtam hátra magamat, hogy ne, már megint csak ezt ne. Mellettem is midneki csak fetrengett, valaki még be is hányt. Még jó, hogy eddig visszatartotta, kitduja hogy hányt volna le meg kit ha az előző állapotokban adja ki magából a kiadnivalót. Komolyan nagyon elcsezett vagy Ben, hogy a hányásról filozofálgatsz.
- Ben, élsz még? - rikkantott Tania, mire én összerezzentem és megint felültem, és végre bemértem kissé még mindig ingatagon a pozíciómat. Valahol a kocsma egyik legtávolabbi sarkába vettődtem, két nagy darab pocakos ember közzé, így igyekeztem kiverekedni onnan magam.Nem sokat reagáltak erre, csak szuszogtak és nyögtek, én meg lajhármászásban kikúsztam, hogy összeszedjem a hangomat mert úgy éreztem az is valahogy összevissza facsarodott.
- Ja - kiáltottam én is, mélyeket lélegezve, aztán egy asztalba belekapszkodba talpra kűzdöttem magam. Nem akartam bénának tűnni egy lány előtt sem, és amúgy is én voltam a férfi meg ilyenek, szóval muszáj volt valami erős támaszt nyújtani neki, mondjuk ez az erős támasz adás jelen helyzetemben több sebtől is vérzett. De azért csak oda dűlöngéltem. Komolyan rohadt nehéz volt megszokni ezt az egészet, meg kellett tanulnom megint járni. A lány mellé érve felé nyújtottam a kezemet és ha elfogadta akkor felhúztam.
- Hát hülye kérdés lenne feltenni, hogy jól vagy-e, de amúgy jól vagy? - kérdeztem roppant zseniálisan. - Szerintem újra meg kell tanulni ember módjára közlekedni... meg létezni... Azt hiszem jó lenne lelépni - gyanakvó pillantást vetettem az emberhalomra és a dobozra, aztán ha semmi dolgunk nem volt kifelé keztdem el vezetni Taniát. Csak kint rend-sokkot ne kapjunk.