Holiday Transylvania

Holiday Transylvania
- A kíséretet járta erdő  -


Mira
2000. július

.outfit.

Nem voltam büszke magamra. Egy tizenéves lányra zúdítani minden érzésemet és krízisemet, aligha lehetett jó döntés. Nem Mira volt az első, aki elszenvedte ezt, ám őszintén reméltem, hogy ezúttal nem úgy alakulnak a dolgok, mint a legutóbbi helyzetben. A végeredmény mi lett? Még több fájdalom és szenvedés… nem csak nekem. Én már elviselem. Ehhez szoktam, ez voltam én, a megtestesült kín, amihez persze némi önsajnálat is társult.
Szörnyű volt kimondani mindazt, ami bennem volt. Tönkre tettem Forestet, elvettem a világtól, a rajongóitól, hogy csak az enyém legyen és mások arcába röhöghessek, mikor próbálkoznak. Mégsem volt mindez elég, hiszen, mikor Anson felbukkant állandóan vesztesnek éreztem magam. Kijelenteni, hogy a férje vagyok? Nevetséges, ostoba ténynek tűnt. Ez nem akadályozott meg senkit semmiben. Ha valaki Nathanielt akarta, hát pontosan olyan könnyen elvehette, mint előtte. Nem sok beleszólásom volt. Ráadásul akárhányszor veszélyben éreztem a kapcsolatunkat a hang, ami bennem lakott ellen fordult. Olyanokra akart rávenni, hogy öljem meg, végezzek vele… Ez vagy te, egy szörnyeteg… ennek születtél… A hang úgy búgta a tényeket, mintha csak finom kis estimesét akarna lehelni a fülembe. Igaza volt.
Tudtam persze, honnan jött. Hiszen nekem is megvoltak a magam szörnyei, akik állandóan az életemre törtek. Sokban nem különböztek tőlem, azoknak mégis előbb felismertem a veszélyességét, mint ennek. S ahogy Mirára néztem… a gyomrom azonnal görcsbe rándult. Őt is bánthatom akár. Nem érdekelt persze, hogy Cartwright minimum kinyírni. Nem érdekelt az a gőgös ta… ember. Csak is a lány érdekelt, akit már lassan barátnak is mertem nevezni.
– Szerintem úgy lett több, hogy valamiben különlegesebb volt. Értesüléseim szerint a… öö… szóval a sima fizikai érintkezések jelentős részéből nem lesz semmi komolyabb. Végülis… Hagyta magát megbilincselni, és lehet, hogy nem is volt az akkora erőszak, amekkorának most érzed. Vagy, neki ez nem volt ellenére… Akkor pedig nem szörnyűség, egyáltalán. De ha mégis… Szóval el kellene döntened, hogy te mit szeretnél. És hogy együtt mit…
Megráztam a fejem.
Forest nekem csak egy játék volt, mint annyi más. Megszerettem, de vajon ő is megszeretett? Ezerszer futott végig ez a gondolat az agyamon, hiszen éppen ő volt az, aki annyiszor akart csak a testi élvezeteknek adózni. Én pedig nem tudtam ellenállni. Amint megéreztem az illatát, engem is elfogott a vágy. Az érintése szinte megperzselte a bőröm. Sosem éreztem előtte hasonlót. Talán ezért is fordult át ennyire érzelmibe a dolog. Ezért akartam őt mindennél jobban és lám meg is kaptam. Könnyen elcsábítottam mindig is, akit akartam. Néha erőlködnöm sem kellett… így kaptam meg őt is. Nem is mertem hinni, hogy Esmé után még bárkit ennyire szerethetek. Az volt addigi életem csúcspontja. Most pedig annyira fáj, hogy elveszítem. Az a szakítás akkor sem fájt ennyire, mikor hangosan zokogtam. Itt nem voltak könnyeim, nem volt semmi, némi veszekedésen kívül, mégis mintha a szívem szakadt volna bele az egészbe. Csak néztem, ahogy minden darabokra hullik és közben arra gondoltam, hogy nélküle élni sem tudnék, ő meg olyan könnyen sétál el mellettünk… üvölthettem volna a fájdalomtól, zokoghattam volna, csapkodhattam volna a mellkasát, hogy nézzen rám. De amint szóra nyitottam a szám, elfogyott a hang és csak viseltem, amit viselni kellett.
Ezúttal nem tudtam válaszolni Mira szavaira sem. Ez már túl mély s kínzó volt ahhoz, hogy elviseljem. Szinte éreztem, ahogy a szívem tovább reped, vadul lüktetve a mellkasomba. Egy sóhajtás hagyta el az ajkaimat csupán… s hálás voltam erdő fáinak. Az a reccsenés, amitől Mira rám, magára és a fehér macskára öntötte a laposüveg tartalmát, hirtelen térített magamhoz. Mintha csak azt mondta volna: Ideje magadhoz térni, Elliot! Ez az átkozott önsajnálat nem segít. Valóban így volt.
–  Merlin piás macskájára! – Mira felé fordultam, ahogy felkiáltott. A macskát viszont csak a szemem sarkából láttam, amint kereket old.
– Jaj Elliot, sajnálom, bocs… Micsoda pazarlás. – Alig fogtam fel, hogy Cartwright lánya éppen egy zsebkendővel próbálja meg helyre hozni a rajtam okozott károkat. Nem ázott annyira át a ruhám végül is, de azért rendesen bűzlöttem a lángnyelvtől. Ez közel sem volt olyan kellemes, mint mondjuk magamba dönteni.
– Öhm… – megköszörültem a torkom. – Pont olyan szagom van, mint a Vakegér előtt alvó csövesnek. – állapítottam meg némileg bosszankodva. Közben átvettem a felém nyújtott zsebkendőt és be is dobtam a tűzbe. Egy pillanatra megnőttek a lángok, majd szépen visszazsugorodtak, addigra már a pálcámat kerestem.
– Bocs, tényleg… Basszus, meg kell keressük a cicát, jól elfutott a lüke. És ha ezek után elkezd mosakszani... Jobb napja lesz, mint nekünk.
Nem néztem a lányra. Egy néma varázslattal megszárítottam magam. A ruhacsere egyelőre várhatott, a macska fontosabb volt, aki bevette magát az erdőbe… egy olyan erdőbe, ahol mindenféle lakik. A szó szoros értelmében. Hiszen ezt a helyet, egy-két bolond muglin kívül mindenki kerül a környékbeli falvakban.
– Remélem legalább jót éreztél… – Nevettem el magam és elindultam a sátor felé, hogy a szandál helyett, amiben elindultam legalább egy bakancsot keressek. Veszélyes lenne meztelen lábbal bevenni magam az ág-avar-kő rengetegbe. – Na keressük meg azt a cicust. – Tettem hozzá, majd kirángattam a táskámból a barna túrabakancsot. Egy szempillantás alatt beleléptem, alaposan meghúztam a fűzőt és intve Mirának el is indultam arra, amerre a macska futott.
– Mi is a neve? – kérdeztem Mirára pislogva és átkaroltam a vállát. Még véletlenül sem akartam, hogy elkeveredjen mellőlem. Veszélyes hely ez… persze pont ezért hoztam ide. Alig tettünk két métert, már is valamiféle zaj ütötte meg a fülemet. Jobbra fordultam, ahonnan vélni hallottam, ám nem volt ott semmi, még a cicus sem.
A pálcámat előre szegeztem. Így tettem meg a következő lépést. Te kis senki… – hallottam meg Reagan hangját. Talán csak a fejemben létezett, mert nem volt körülöttünk továbbra sem senki. Ellenben egyre hűvösebb lett az erdőben, én meg persze túl vékonyan voltam felöltözve. Libabőrtől remegett az egész testem. Te kis senki… te kis senki…
– Nem vagyok senki– Suttogtam magamban, mintha őrült lennék.

Holiday Transylvania
Aktuális helyszín: Romániai erdő

♫  ♪  ♪ Percival ♫  ♪  ♪

2000. július

A csend beszélt most. Több volt benne, mint amit akármilyen szóval meg lehetne fogni. Elszégyelltem magam, ostobaság volt tőlem ilyen mélyen belegázolni ebbe az egészbe. Segíteni szerettem volna, de ha ránéztem a másikra, inkább úgy tűnt, bántottam… De mondani erre már nem tudtam semmit, ahelyett véletlenül szépen eláztattam magunkat. Az alkohol elmossa a gondokat, ugyebár?
– Öhm… Pont olyan szagom van, mint a Vakegér előtt alvó csövesnek.
A fellobbanó kékes szeszláng tüzét talán nem érezhettem az arcomon igazán, de a tudat elég volt, hogy a rémület eluralkodjon rajtam. Pont úgy csapott fel bennem az iszonyat, mint a tűz búzavirágkék szirma, és bár Elliot kerülte a pillantásomat, én azért feltűnésmentesen mögé húzódtam. Bár a másik oldalról meg a hátborzongatóan hűvös, kísértetek ígéretét hordozó erdei szél fenyegetett – de még mindig inkább az, meg Elliot homelessz aromája, mint a részegen tomboló lángok.
- Remélem legalább jót éreztél – jegyzi meg, és végre felnevet, én pedig félig vigyorgok, félig meg fájdalmasan fintorgok. Aztán kissé aggodalmasan figyelem, ahogy rövid időre magamra hagy, és eltűnik a sátorban. Nem maradok egyedül sok időre, csak néhány röpke pillanatra, de ez ad egyfajta kóstolót abból, mi volna, ha önállóan jöttem volna el erre a kalandos utazásra. Nagy sóhajjal próbálom elűzni magamtól a reszketést és a gyámoltalanságot, s karba font kezekkel várom, hogy Elliot visszatérjen. Azért megnyugtat a szikár, fölém magasodó alak. Még látom az árnyakat az arcán, de a feladat kellemesen kizökkent mindkettőnket.
– Na keressük meg azt a cicust.
- Máskor azt mondanám, ne keressük, mert még meglesz… De most remélem, minél hamarabb elkapom a grabancát – fújtam borzongósan, és szorosan felzárkóztam útitársam mellé. Jó volt erős karjának rejtekébe bújni, adott egyfajta biztonságérzetet, én pedig feltűnésmentesen kissé hozzábújtam.
– Mi is a neve?
- Nemezis. Mezzinek szoktam becézni. Meg Merlin nyüves macskájának. Szerintem pont ugyanannyira nem hallgat egyikre se – tettem hozzá fintorogva. - De meg kell találnunk. Ő... Ő az utolsó családtagom, korábbról - tettem hozzá, és próbáltam minél feltűnésmentesebben lenyelni a torkomba szemtelenkedő gmbócot. Az aggodalom egyre erősebb hullámokban ostromolta önuralmam gátját, s én igyekeztem tartani magam, de az első zajtól megrezzenve kapaszkodtam bele Elliot ingjének a szélébe. Követtem a pillantását, a szememet meresztgettem, de hiába, nem láttam semmit, és ez bizonyos szempontból még annál is rosszabb volt, mintha valami ocsmány fenevaddal néztem volna szembe. Az eszem így kipótolta a hiányzó részeket és a lehetséges verziók egyike sem volt épp szívderítő.
- Mi… Szerinted mi az? – köszörültem meg a torkom, és ideges, erőltetett mosollyal néztem fel rá. Nem akartam a félelmemmel terhelni, úgyhogy majdnem összeszedtem magam, bár a kék szemek tükre úgy remegett, akár a tó vizének színe, mikor megborzolja a szél.
Nem jelentett jót, hogy pálcát szegezett a semmi felé, de szabályzat ide, vagy oda, én is rákulcsoltam ujjaimat az enyémre. Ha kell, akkor használom, majd aztán találja ki a Minisztérium, ha tudja, hogy külföldön, életveszélyben milyen tettnek minősülne ez.
Tudtam, hogy szólongatnunk kéne a cicát, de eljött a pont, hogy nem jött ki hang a torkomon. Ahelyett csak figyeltem előre, a szél alattomos, épp csak nem érthetőn suttogott a fülembe valamit. Elliotot is kirázta a hideg, világosan éreztem.
– Nem vagyok senki.
A halk szavak is, ebben a csöndben igencsak figyelemfelhívók voltak. Megint felnéztem rá, bár nem voltam biztos benne, hogy visszanéz-e. Mintha mással lett volna elfoglalva, mintha olyan valamit nézett és hallott volna, amit én nem. Vagy a szél levegős szavait értette meg jobban nálam, nem tudom. De bárhogy is, azzal, amit mondott, nem tiltakoztam.
- Nem hát – vágtam rá viszonylag pattogósan, bár a határozottságomon némileg tompított, hogy csak suttogás jött ki belőlem.
- De… Kivel vitatkozol? És könyörgöm, ne mondd, hogy senkivel... – faggatóztam még halkabban, szinte tátogva, és hogy kicsit megnyugtassam mindkettőnket, finoman rásimítottam kezemet a karjára. Ujjam végigsimított a furcsa szalagon, amit Elliot mindig magán hordott. Az erdőből újabb, baljós neszek borzongattak végig, és nagyon elgondolkodtam rajta, vajon ez majd később, utólag egy jó kis sztori lesz, amit ijesztgetősen elmesélhetek a háztársaknak, vagy… Vagy nem lesz utólag. De Elliot jelenléte még visszatartott attól, hogy ezt a lehetőséget komolyan számba vegyem.
 

Holiday Transylvania
- A kíséretet járta erdő  -


Mira
2000. július

.outfit.

Vajon Mira is érezte ezt a mindent átjáró furcsa sötétséget, ami egyre jobban körbe vett minket? Talán nem. Benne ott pislogott valami kis fény, egy aprócska ragyogás, ami olyan könnyen tartotta távol a feketeséget. Ezért is karoltam át még erősebben, mikor éreztem, hogy kicsit hozzám bújik. Szükségem volt rá, mint valami titkos erőre, ami bennem is talán eltudja nyomni a sötétet, mert az bizony ott volt és egyre jobban terjeszkedett. Olyan volt ez, mint valami kor. Hamarosan át fogja venni felettem a hatalmat s talán jobb is, hogy a sors egyre inkább vezet vissza a régi magányomba, mert így megvédhetem magamtól Forestet, a gyerekeit…
A szalag egyre őrültebben lüktetett, ahogy haladtunk előre a fák között.
– Nemezis. Mezzinek szoktam becézni. Meg Merlin nyüves macskájának. Szerintem pont ugyanannyira nem hallgat egyikre se – Mira hangja megint egy csepp melegséget hozott a rideg tájba. Döbbenetes volt, hogy az évnek ebben a szakaszában, milyen borzasztó, csontig hatoló hideg uralkodott itt. Talán ez is az erdő különlegessége volt, hiszen annyi megmagyarázhatatlan dolgot fedeztek már fel éppen itt. –  De meg kell találnunk. Ő... Ő az utolsó családtagom, korábbról.
Még erősebben szorítottam rá Mira vállára. Nem azért, mert valami neszt hallottam, egyszerűen csak nagyon sajnáltam azért, amiken át kellett mennie. Bár én csak az anyámat veszítettem el, de legalább olyan igazságtalanságból, mint ő az egész családját. Nálam csak tovább súlyosbította a helyzetet a tény, hogy apám tehetett róla. Egyértelművé tette, hogy köze volt a dologhoz. Már csak néhány embert kellett volna eltávolítania a föld színérő – közöttünk engem is –, hogy a kis titkát egyszerűen kitörölje ennek a világnak az emlékei közül… bár maga mondta el a lányainak, szóval ki tudja. Soha életemben nem volt még egy ilyen kusza, érthetetlen ember a környezetemben.
Éreztem, hogy ott van régen még mindig. A bőröm még a ruha alatt is libabőrös lett… megborzongtam, ahogy a szél szinte magával hozta a hangját és az odaköltözött a testemben saját belső kegyetlenségem mellé. Gyűlöltem, ahogy azt suttogja visszhangozva saját elmémmel, hogy: Egy senki vagy, O’Mara. Egy senki. Annyiszor kovácsoltam már erőt ebből a szóból… annyiszor volt a védőpajzsom, de most megint úgy hasított belém, mint mikor kínok között a bőrömbe véste Reagan.
– Nem hát.
Mira hangja, mintha víz alól jött volna. Furcsa volt, mert éppen csak értettem, közben megannyi hülyeség kevergett a fejemben. Szavak, bántó, sértő gondolatok és nem tudtam tőlük elvonatkoztatni. Lehunytam hát a szemem és megpróbáltam összeszedni magam. – Ez nem te vagy… ez nem te vagy… – Suttogtam magam elé, nyilván alaposan ráijesztve ezzel Mirára. Nem akartam persze, de ez is az én hülyeségem, akárcsak a korábbi elszólás Cartwrighttól. Nem egy gyerekkel kellett volna elszórakoznom csak azért, mert rossz passzban voltam éppen.
– De… Kivel vitatkozol? És könyörgöm, ne mondd, hogy senkivel...
Ahogy végig simított a karomon, melegség járt át. Éreztem, ahogy egészen magamhoz térít a dolog, de ahogy az ujjai a szalaghoz értek… majdnem elöntött az őrület. A józaneszem vad harcot vívott a bennem tomboló sötétséggel.
– Ne érintsd meg. – Közöltem halkan. Nem akartam benne kárt tenni, de Natban már többször majdnem sikerült, mikor hozzáért. Féltékeny voltam, dühös és keserű, szinte remegtem tőle. Ám mielőtt még újra szóra nyitottam volna a számat neszelést hallottam. Mira vörös buksija felett pillantottam meg egy fekete alakot szinte lebegni a fák között. Egyenesen felénk. – A picsába…– Bukott ki belőlem. Talán Reagan volt, talán nem, mindenesetre én azonnal rá gondoltam. Megragadtam Mirát és odavontam magamhoz. Erősen szorítottam, majd tettem hátra egy lépést.
Felemeltem a pálcámat és a furcsa alakra céloztam. Még csak azt sem tudtam eldönteni, hogy kísértett vagy valami látomás, de még mindig felénk tartott.
– Maradj ott! – Rekedten magyaráztam, közben olyan hangosan kapkodtam a levegőt, mintha kilométereket futottam volna le. A valami egyre közelebb került hozzánk, majd egyszerűen szerte foszlott, pont egy lépéssel előttem. – Reagan tönkre akar tenni, még holtában is… lehet, hogy ez valami átok, amit azért tett rám, hogy szétmenjünk Nattal…
Elengedtem Mirát, felhúztam a fekete ingem ujját, hogy kirajzolódjon az átokseb, amit a testemen hagyott, mielőtt leszúrtam. A betűk egészen felizzottak most. Vörösen rajzolódott ki a SENKI felirat. Zaklatottan bámultam a kacskaringós vonalakat, majd a tekintetem Mirára vándorolt.
– Elrontottam a kirándulást. Sajnálom, hogy ekkora idióta vagyok… – magyaráztam, már egyáltalán nem volt jó ötlet, hogy éppen idejöttünk. Önzőség volt azt gondolnom, ha nem egyedül térek vissza, majd minden sokkal könnyebb lesz. Nem volt. Reccsenést hallottam, pontosan a fejem fölül, de nem olyan halk kis erdei hang volt, amint felnéztem megláttam egy súlyosabb faágat felénk zuhanni. Megragadtam Mirát és minden koncentrációmat bevetve egy méterrel odébb hoppanáltam. – Azt hiszem Reagan hullája ki akar nyírni… gondolom nem esett jól neki, hogy leszúrtam, mikor még élt…

Holiday Transylvania
Aktuális helyszín: Romániai erdő

♫  ♪  ♪ Percival ♫  ♪  ♪

2000. július

Menet közben tűnt föl igazán, hogy Elliot mennyire reszket. Az okát én csak később tapasztaltam meg, mert a világ sötét hidege nehezebben ért el hozzám így, a felnőtt karjának oltalmában. Talán a család szó kimondása okozta a rést a gáton, ami így ereszteni kezdte a rossz érzések hullámait. Az árnyékokat hirtelen mélyebbnek láttam, a fényeket (azt a kis keveset) még tompábbnak. Míg a szemem előtt a gyilkos tűz után maradt hamu emlékképei suhantak át, addig a metsző szél rajtam vágott keresztül.
- Brrr… - borzongtam meg, és egy pillanatig még értetlenül húztam ki magamat, kissé kipislogva Elliot karja alól. Feltettem volna a kérdést, hogy „Miért lett itt ilyen hideg?”, de a torkomra fagyott a szó. Valahol mélyen tudtam, nem kellett kérdezni. Ez az erdő valahogy előhozza az ember lelkében élő holt szellemeket. Újra meg újra megostromoltak a rossz érzések, s hiába küzdöttem, egyre erősebb rémképek tolultak a fejembe.
Mondjuk volt rutinom a visszatartásukban. Maradt bennem valami talán abból a tűzből, ami engem is majdnem elpusztított. A parázsló harag mentett meg akkor is, az vett rá, hogy küzdjek utolsó vérig, ha kell, és most is azt éreztem felizzani. A dühös egyszarvúfejet formázó, fekete kis kő-medál hirtelen melegíteni kezdte a mellkasom a ruha alatt, s én ráfektettem a szabad kezem tenyerét – bár ez kívülről olyannak tűnhetett, mintha a szívemet fognám rémületemben. Abban se lett volna semmi furcsa.
– Ez nem te vagy… ez nem te vagy…
Csak néztem Elliotot, aggódva, vajon mi van most a fejében, mi kerítette így hatalmába. Már azt hittem, túl van rajta, de mikor a szalaghoz értem – talán csak a hirtelen kitörés és ijedelem miatt, de mintha áram rázott volna meg.
– Ne érintsd meg.
- Bocs. Véletlen volt, csak…
– A picsába… - Ez nem jelenthet jót. Nem mertem megfordulni, de amit a mandulavágású tekintet tükrén láttam, az épp elég is volt.
Úgy pislogtam ki Elliot karjainak biztos oltalmából, mint egy kis bagoly a ketrecből. Csak annál talán hálásabban. Valahogy ez a gesztus, ez az engem körbevevő, óvó erő távol tartotta ismét az imént még rohamozó hideget és borzalmakat – de így a kíváncsiság is hajtott, hogy felnézzek.
– Maradj ott! – utasította Elliot az alakot, amely a fák közül egyenesen felénk úszott. Futnunk kéne? Vagy varázslattal megtámadni? Még sosem láttam ilyen teremtményt, de olyan gyorsan közelített, hogy nem tehettem menekülési javaslatokat. Összepréseltem ugyan az ajkaim, de így csukott szájjal is feltört torkomból egy halk, félig elfojtott sikkantás. Mire azonban ennek visszhangjai elültek, a lény is eltűnt. Bár az iménti viselkedéséből nem úgy látszott, hogy végleg. Inkább csak ezzel is ránk akart ijeszteni, mert most még azt se tudtuk, merről fog legközelebb támadni.
Hogy gondolkodni tudjak, meg mert nagyon jól esett, szorosan beletúrtam a fejem Elliot vállába, s ujjaim a ruhájába kapaszkodtak. Fekete árny… Hideg… Iszonyattól elborult elmék… A képet nem raktam össze egyszerűen, mert csak a bulvársajtó lapjaiból volt igazán fogalmam ezekről a sötétebb varázslényekről, de mivel jobb ötletem nem volt, csak arra tudtam gondolni, hogy…
– Reagan tönkre akar tenni, még holtában is… lehet, hogy ez valami átok, amit azért tett rám, hogy szétmenjünk Nattal…
- Elliot, jó ég… - suttogtam, és tátott szájjal olvastam a szinte izzó betűket a bőrén. Ahogy elengedett, a hideg újra megostromolt, s iszonyatos libabőr futott végig a tarkómon, hogy szinte fájt.
- Azért az is lehet, hogy megölni akar, nem? - kérdeztem, de a hangom bosszantóan cincogósra sikerült.
– Elrontottam a kirándulást. Sajnálom, hogy ekkora idióta vagyok…
Alig volt időm felfogni a szavakat, a reccsenést, már odébb is találtam magunkat. S ahol az előbbi lábnyomunkat láttam, oda most egy jókora faág zuhant. Nyitva felejtettem a számat.
- Azt hiszem Reagan hullája ki akar nyírni… gondolom nem esett jól neki, hogy leszúrtam, mikor még élt…
Észbe kaptam, és megráztam a fejem, aztán újra megragadtam Elliot kezét. Az erdőt kutattam zaklatott tekintetemmel, újra meg újra körbekapkodva a fák között.
- Biztos nem, gondolom nem örült de… Elliot, van patrónusod? Csak mert… Az talán feldobná a kirándulást, tudod... Az az előbbi izé pont olyan, mint ahogy a dementorokat képzeltem. Sose láttam olyat, de eléggé olyan lehet ez is – tettem hozzá bizonytalanul.
- Szóval próbáljuk meg megtörni valahogy azt az átkot, hátha az emeli a kis utazásunk fényét - tettem hozzá kényszervigyorral, ami egy szempillantás alatt elhagyott a következő ijesztő momentumnál.
Hirtelen sziszegős fújás ütötte meg a fülemet a hátam mögül. Rémülten ugrottam egy aprót, és megperdültem, de aztán megnyugodva eresztettem ki a rémülettől benn rekedt levegőt. A fehér cica tért vissza, lecsapott füllel, dühösen pillogott a fák felé, és miközben fenyegetően villogtatta apró, fehér kis fogacskáit a környezetünk felé, odacövekelt a lábunkhoz strázsálni.
- Jó fiú vagy, Mezzi - súgtam, és futólag végigsimítottam a harcias kis lény selymes kobakján. Aztán eszembe jutott valami.
- Ha nem patrónust küldesz... Megtennéd, hogy akkor nyomsz egy Finité-t a cicára? Csak... Csak úgy. Ne kérdezd miért. De jobban biztonságban érezném magam - rántottam meg a vállam, és várakozva figyeltem, mi fog történni még.

Holiday Transylvania
- Hangulatos kis kocsma és a kíséretet járta erdő  -


Mira
2000. július

.outfit.

– Biztos nem, gondolom nem örült de… Elliot, van patrónusod? Csak mert… Az talán feldobná a kirándulást, tudod... Az az előbbi izé pont olyan, mint ahogy a dementorokat képzeltem. Sose láttam olyat, de eléggé olyan lehet ez is. – Ahogyan a lány kimondta a szavakat, jött a felismerés. Valójában tényleg eléggé hasonlított arra, ami ránk talált ott kastély romjai között Montregoval. Csak az hideg, vérfagyasztó érzés maradt el, ami azt követte. Ez más volt, keserűség és bűntudat gyötört. Elvettem egy életet, hogy aztán kihulljon az ujjaim közül az, amiért képes voltam egy ilyen lépésre. A lelkem tisztaságát… ami valójában sosem volt makulátlan, adtam fel Forestért, most pedig akárhogy kapok utána, ő csak egyre távolabb kerül. Az én hibám-e? Biztos. Én teremtettem meg ezt az új valóját, én változtattam meg magam egy gyilkossággal.
Semmi sem volt már a régi, de persze Mira ezt nem tudhatta. Ezért sem kellett volna rázúdítani a dolgokat. Nem ismert az előtt, nem ismerte azt az Elliotot, akibe még szorult annyi emberség, hogy ne gyilkoljon meg valakit, aki amúgy megérdemelné. Hol volt már az a kócos kis tolvaj, aki mindenkinek adott egy második esélyt? Talán éppen a sokadik ilyennél veszítettük el… mert nem csak én éreztem a hiányát, hanem Nat is. Sosem leszek már az, aki voltam. Az életformált, az elmúlt két évben intenzívebben, mint valaha. Sőt. Nem is volt egészen kettő az, hiszen még csak augusztus volt, én pedig az ősz közepén tértem haza, mint a tékozló fiú.
– Szóval próbáljuk meg megtörni valahogy azt az átkot, hátha az emeli a kis utazásunk fényét.
Nyeltem egyet. Hogyan ismerhettem volna be egy újabb gyengeséget? Nem akartam megint azt mondani: erre nem vagyok képes. A szívem mélyén tudtam, bármit megteszek, ha az életben maradásról van szó. S most nem a sajátomról beszélek. Az az élet nem sokat ért, de a lányé annál inkább. Ő még fiatal volt, nem rontotta el. Az én életem szalagját azonban már nem lehetett visszatekerni. Elrontottam tizenöt évesen, elrontottam harmincévesen, elrontottam harmincegy évesen és most harminckétévesen is el fogom rontani megint. S hogy mi lesz Forest után? Talán semmi. Ő volt az én falam, a határom, amit még el tudtam érni és amin túl már nem tudok tenni semmit.
– Nem tudok patrónust idézni. Megpróbáltak megtanítani rá… de képtelen voltam… – Erőtlenül húztam elő a pálcámat, hogy tegyek egy próbát. Életem legboldogabb pillanatát gondolkodás nélkül is megtaláltam. Az esküvőnk volt az. A pillanat, mikor gyűrűt cseréltünk Foresttel. Akkor tudtam igazán, hogy hol van a helyem. – Azért megpróbálom… gyakorlásképpen, ha kéne… – Köszörültem meg a torkomat. – Expecto Patronum… – A hangom halk volt, de határozott, amilyen általában kell egy varázslathoz. A pálca végéből néhány halványkék szikra pattant ki, de nem történt semmi több.
Nem akartam, hogy Mira bíráljon, azt mondja, egy felnőttnek ezt tudnia kell. Ezért csak lehajtottam a fejemet és úgy vártam a szavait… még mielőtt bármit is mondhatott volna, előkerült a macskája. Fújva, lecsapott füllel. Hálás voltam a jószágnak, ezúttal kihúzott egy kellemetlen helyzetből. Szánalmas vagy, O’Mara… fekete mágiával játszol, de patrónust nem tudsz idézni… A hang nem kímélt. A hang kegyetlen volt, mint mindig.
– Jó fiú vagy, Mezzi. – Ahogy Mira végig simított az állat hátát, én megint megéreztem a figyelő tekintetet magunkon. Mintha a szemem sarkából megint láttam volna a fekete alakot, ám amikor odafordultam, nem volt ott semmi, csak a fák rengetege. Aztán jött az újabb zaj.
– Ha nem patrónust küldesz... Megtennéd, hogy akkor nyomsz egy Finité-t a cicára? Csak... Csak úgy. Ne kérdezd miért. De jobban biztonságban érezném magam.
Bólintottam egyet. A pálcámat a macskára emeltem, de még mielőtt varázsolhattam volna bármit is, hörgő, süvítő, sikító hangok sokasága rohanta meg a füleimet. Nem tudtam, hogy csak képzelem-e vagy tényleg megtörténik. Nem kellett megfordulnom, megint ott volt szemközt fekete teremtmény. Reagan… Tudtam, hogy ő az. Közben a macska felé böktem egy hangtalan Finiét és a pálcámat egyenesen a kísértetformára szegeztem.
– Menj mögém, Mira… kérlek… – mondtam, szinte reszketve a hidegtől. Ez nem az a fagyos valami volt, ami az ember lelkéig hatol. Ez csupán az itteni időjárás okozta. Ebből sejtettem, hogy nem dementorral van dolgunk.

Holiday Transylvania
Aktuális helyszín: Romániai erdő

♫  ♪  ♪ The hate inside... ♫  ♪  ♪

2000. július

Gonosz varázslat a patrónus idézés az olyanok számára, akiknek kevés boldog pillanat jut az életben. Elmélázva bólintottam, mikor Elliot felvázolta, mi a helyzet vele. Nekem idáig meg sem fordult a fejemben, hogy többre is kíváncsi legyek ezzel a varázslattal kapcsolatban annál, mint amit a harmadikos sötét varázslatok kivédése tankönyv érintőlegesen említ. A boldog emlékek előkerítése… Talán nem az én asztalom. Akad persze néhány, de az eltelt idő és a kihúnyt tűz szürke hamupora elhomályosította, megfakította mindet, a használhatatlanságig.
- Azért megpróbálom… gyakorlásképpen, ha kéne…
- Csak egy ötlet volt, igazán nem muszáj… - legyintettem, de a másik mégis nekiveselkedett. Tudom, hogy a bűbájnak nem ezt kellene eredményeznie, de az erdő borús sötétjében ezek a kis, kék színű fénypontok, amik felvillantak, mégiscsak gyönyörűnek hatottak, s csempésztek a szemünkbe egy kevés visszatükrözhető csillogást. Nem voltunk épp rózsás helyzetben, de halvány mosollyal figyeltem a villanásnyi időre feltűnő szikrákat, és amikor Elliot csalódottan lehajtotta a fejét, finoman megsimítottam a  vállát. Mondtam volna talán, hogy tetszett az a néhány pislákoló fénypont, és hogy egyszer elmondhatná, hogy is van a varázslat mikéntje, hogy majd együtt gyakoroljuk, de nem adódott rá alkalom.
Bár visszakaptam a cicát, a helyzet nem vált kevésbé aggasztóvá. A kis állat gyanúsan feszült viselkedése és Elliot hirtelen összerándulása semmi jót nem ígért. Feltűnt újra a sötét alak, a rémület pedig jeges bilincsként lassan bénított meg újra. Elliot néma varázslata azonban e letaglózottság egy jó részének is véget vetett.
A bűbáj hatására a macska apró kis teste megnyúlt, sebesen formálódott, míg egy fehér szőrű, kecses ló alakját vette fel. Ez volt Nemezis igazi valója, igazi angol telivér alkatú, magas, de szálkás patás. A válla alacsonyabban volt, mint Ellioté, s e pillanatban nyakát hattyúsan behajlította, így a feje nagyjából a miénkkel volt egymagasságban. Az erdő nyomasztó sötétsége és a velünk szemben fenyegetőn cövekelő lény fekete alakja erős kontrasztot vetett a ló hószínű, hullámzó sörényével és haragosan izzó, összehúzott szemével.
- Látod, mégis idéztél egy patrónust. Az enyémet - suttogtam és odasimultam ismét Elliot oldalához, szabad kezének ujjaira fonva az enyémet. Nagyon figyeltem, hogy ne remegjek, pedig titkon majd megfagyott ereimben a vér, ahogy a rémre meredtem. De nem akartam Elliotot még azzal is terhelni, hogy miattam kelljen aggódnia. Griffendéles vagyok. Bátor vagyok. Félek, de akkor is.
– Menj mögém, Mira… kérlek…
- Melletted maradok. - Halkan mondtam, nem erőszakosan, de ellentmondást nem tűrőn és támogatón. Éreztem, hogy meg akar védeni, és persze, még mindig megtehette, hogy egy mozdulattal maga mögé penderít, de finoman megszorítottam a kezét, ez segített nekem is jobban összeszedni magam. És mutatta, mit gondolok, amit ki is mondtam.
- Elég a kísértetéből. Mit szólsz? Elbánunk vele. Vagy itthagyjuk örökre a faszba. - Hiába mondtam halkan, a csúnya szó kiszaladt a számon, s egy pillanatra bevillant annak a képe, akitől rámragatt a szófordulat. Nem mondhatni, hogy túl sok időt töltöttem a nyáron Cartwright-tal, de az legalább minőségi volt. Vagy mi.
- Ha nem fog rajta a varázs, majd Mezzi kitapossa belőle a szuszt. Vagy eltűnünk innen. Te dönts, de tudom, hogy rendben lesz  - mondtam. Ki akartam tartani Elliot mellett, akkor is, ha rettegtem.  Megremegett a hangom, amikor a fekete rém felhördült, s moccant felénk egy keveset, de nem tágítottam. A nyakamban függő, kőből faragott lófej épp olyan haragosan nézett előre, ahogy mellettünk Nemezis is összepréselte ajkát és nyakára lapította fülét. Halkan, rövidet horkantott, s aprót dobbantott mellső patájával, néhány földdarabot kapálva fel. Az ő fajtája alapból nem agresszív, de ha meg kell védeni a társait… Akkor az lesz.
Hirtelen ugrott el mellőlünk, pattanásig feszült izmaival úgy lőtt ki, akár íjhúrról a nyíl, s robogva, csattogó fogakkal rontott a rémnek, aztán akár sikerült találatot bevinnie akár nem, az “Üss és fuss!” harcmodort alkalmazva eltűnt az erdő fái között. De a patadobogás mutatta, hogy nem ment messze. Én továbbra is Elliot oltalmában maradtam, és összepréselt szájjal, a másik kezébe kapaszkodva próbáltam úrrá lenni a rettegésen. Nem tudom, hármunk közül kiért aggódtam a leginkább.

Holiday Transylvania
- Hangulatos kis kocsma és a kíséretet járta erdő  -


Mira
2000. július

.outfit.

Ez az… ronts még a helyzeteden. Röhögött ki a szerencsétlen próbálkozások végén a hang. Ez a partónus dolog nem ment nekem. Az életemben minden, ami jónak tűnt, arra kezdett emlékeztetni, hogy milyen jól tudom tönkre tenni a dolgokat. Akárhányszor boldog voltam, jött valami, ami olyan szinten rombolta el a korábbi örömöt… hogy nem maradt más csak állandó keserűség. Volt idő, mikor boldogok voltunk Foresttel, volt idő, mikor boldoggá tette, ha ehettem egy tál meleg levest s volt idő, mikor boldog voltam, ha barátok vettek körbe. De már ezek az apróságok sem voltak meg. Éheztem lélekben és testben is.
Azonban, ahogy az aprócska fehér macska nőni kezdett és kecses kis állattá változott, az én szívembe is melegség költözött. Szerettem a szépet, a lenyűgözött, a giccsest. Ez azonban túlzásoktól mentesen, olyan természetesen gyönyörű volt, mintha csak kint ülne az ember a háza előtt, várva, hogy felkeljen a nap. Ilyennek láttam Mira macska-lovát.
– Látod, mégis idéztél egy patrónust. Az enyémet.
Ahogy ezt kimondta, még arról is megfeledkeztem egy pillanatra, amivel szemben álltunk. Az állat hófehér szőre, kecses alkata elvonta a figyelmet a sötétségről. Talán egy pillanatra arról is, ami ott gyűlt bennem. Mira érintése is olyan meleg volt, hogy érezhette, amint beleremegnek a tagjaim. Én reszkettem. Az egész testemet libabőr borította.
– Melletted maradok. – Mondta aztán, mikor a rémalak közelebb került hozzán. Én ösztönösen tettem hátra egy lépést, így magammal húzva a kezemet szorongató lányt. Még mindig az volt az érzésem, hogy Mira belelát a lelkembe, mintha ő értene minden bennem zajló folyamatot. A sötétséget és a fényt, egyszóval azt, ami igazán én voltam.
Egy részem szerette volna kimondani, hogy nem, nem maradhat mellettem. Mégsem tettem. Tudtam jól mi lenne a vége; dacos ellenállás, amihez nem volt sok kedvem. Nem értettem a kamaszokhoz. Talán azért, mert én magam is örök tizenötéves voltam, akit kidobtak a Roxfortból, mert rosszat csinált. Azóta nem változtam sokat, éppen csak nőttem tíz centit. Minden másban követelőző voltam, önző, szabályszegő… pedig én változni akartam. Natért képes lettem volna felnőni. De már az is valami furcsa ellenállásba torkolt. A figyelmét akartam, de akárhogy ugráltam, nem figyelt.
–  Elég a kísértetéből. Mit szólsz? Elbánunk vele. Vagy itthagyjuk örökre a faszba.
Elvigyorodtam. Mintha csak Cartwrightot hallottam volna.
– Vajon ezt honnan tanultad el? – kérdeztem incselkedve és kinyújtottam a pálcám a teremtmény felé, ami időközben annyira közel került hozzánk, hogy hallottam a hörgő, fulladozó hangot… amit azon a bizonyos napon Reagan is hallatott. Beleszúrtam a kést, talán nem tökéletesen és megsértettem a tüdejét is. Hörögni, morogni kezdett, míg végül össze nem esett az avarban.
– Ha nem fog rajta a varázs, majd Mezzi kitapossa belőle a szuszt. Vagy eltűnünk innen. Te dönts, de tudom, hogy rendben lesz.
Még jobban rászorítottam a pálcámra, de akkor a macska-ló úgy pattant el mellőlünk és rontott neki a rémnek, hogy szinte fel sem fogtam, hogy Mira megremeg.  Nem, minden idegszálammal arra a borzalmas teremtményre koncentráltam, ami egykoron minden bizonnyal Reagan volt. Akárhogy is, én olyan bosszút esküdtem ellene, mint korábban még soha. Le kellett győznöm a rémeinket, azt ami állandóan közénk állt Foresttel. Bár az állat támadására némileg megtántorodott és távolabb került tőlünk, mégsem tágított.
– Lejate! – Kiáltottam. A dementorszerű valami megint hátrarepült, de nem sikerült elég erősre a varázslatom ahhoz, hogy kellően messzire taszítsam. Hirtelen, mintha felingereltem volna, közelebb libbent, alig egy méterre állt tőlünk és kinyújtotta a fekete palást alatt rejtegetett karját felém. Nem látszott semmi… de én éreztem. Éreztem, ahogy a bennem rejlő sötétség megbolydul és egészen átveszi felettem a hatalmat. Nem Elliot O’Mara a tolvaj voltam többé, hanem Elliot Rowle, aki képes a legszörnyebb rémtettekre is, ha az erejét akarja fitogtatni. Márpedig az én hangom most azt kántálta: Öld meg újra, pusztítsd el, végezz vele…
Nem eresztettem le a varázspálcámat. Ugyanúgy álltam vele szemben, ahogy ő mellettem. Egy mozdulattal félretaszítottam Mirát, nehogy baja essen – igen, éppen csak ennyi lélekjelenlétem volt. Aztán megremegve a dühtől sorra szórni kezdtem a legveszélyesebb átkokat a teremtényre. Ez nem párbaj volt. Kész kivégzés – már ha egy szellemet el lehet pusztítani.
– Cutler! Opprimo! Osruptum! – Üvöltöttem, úgy hogy az erdő fái visszaverték fekete mágiát idéző szavaimat. S felettünk, szinte a bokrok is beleremegtek. Nem ejthettem komolyabb sebet a lényen, de az hátrálni kezdett, majd egy hirtelen mozdulattal tova szállt. Lihegve rogytam a földre. Térdeim halkan koppantan az avaros talajon.
– Sosem szabadulok tőle… – Sírtam el magam, de elfordítottam az arcom, hogy Mira ne láthassa.

Holiday Transylvania
Aktuális helyszín: Romániai erdő

♫  ♪  ♪ Peace be with you ♫  ♪  ♪

2000. július

– Vajon ezt honnan tanultad el?
Csibészesen vigyorodtam el, nem szélesen persze, ebben a helyzetben, épp csak futólag.  Nem vagyok a nevelőapám vér szerinti lánya, sem senkije tudtommal, de ezt a gesztusát azért szépen átvettem már. Szavak nélkül is megválaszolta a kérdést.
A fehérszőrű ló dühös rohama némileg visszaverte a fekete árnyat, de el nem kergette teljesen. A kecses jelenséghez nem illő, acsargó grimasz ült a lópofán, kivillantak a nagy fogak, a szeme fehérje. Sörény lebbent, lesújtott a vajszínű pata, aztán a négylábú tovaszáguldott, még mielőtt a rémalak kárt tehetett volna benne. Én lélegzetvisszafojtva néztem, féltettem őt is, minket is.
Mást nem nagyon tehettem. Figyeltem, ahogy Elliot visszavág a szörnyetegnek, aztán ahogy közeledik felénk. Varázsoljak? Ha most előkapom a pálcám, egyrészt vajmi keveset ér, amit produkálok vele, másrészt nem hiányzik, hogy a Minisztérium kérdezősködjék az üggyel kapcsolatban. Volt még a zsebemben egy toll - ha lenne ennek az izének szeme, talán kiszúrhatnám vele, de ez sem valószínű.
Amint Elliot félrelök, nem sikítok, inkább csak megint kihagyok egy lélegzetvételt ijedtemben. Mintha nem is ugyanaz az ember lenne, aki az imént volt. Az arc ugyanaz, de mintha másvalaki használná, más érzelmek, más ráncok, más csillogás a szemében… Kiráz tőle a hideg, és főleg a roppant erejű varázslatoktól, amiket produkál. Rendesen megsorozza a támadónkat, s én, amíg az egyensúlyomat keresem botladozva, le nem veszem a szemem a hátborzongatóan lenyűgöző teljesítményről.
Mintha az erdő sötétje is megritkult volna, mikor a rémalak szertefoszlott. Nagy sóhajjal léptem vissza Elliot mellé, és lehuppantam mellé az avarba. Én semmit se csináltam, csak elfelejtettem lélegezni a nagy figyelés közben, úgyhogy nekem is kellett néhány mély levegővétel, míg magamhoz tértem.
- Sosem szabadulok tőle… - fordult el, de a szavain hallottam, hogy újra szomorú önmaga, nincs már ott az a furcsa, erős szín a hangjában, ami a varázsigéket harsogta. Csak a bánatos, elkeseredett Elliot volt. A vállára simítottam a kezem, de a szemem lesütöttem, nem akartam zavarba hozni mikor így elérzékenyül, vagy túl tolakodó lenni.
- Legyőzted - jelentettem ki halkan, próbálva bíztatni egy kicsit. - Ezt a csatát is te nyerted. Megnyersz minden apró csatát, míg a háború tart, tudom. És magát a háborút… csak békével tudod megnyerni, de egyszer az is sikerül - tettem hozzá elismerőn, magamban nagyon fohászkodva, hogy ez így is legyen, s újabbat sóhajtottam, hogy legyen erőm fordítani szavaim irányán.
- De hallod, ez szép volt. Jól az eszembe véstem, hogy ne húzzak veled ujjat - vigyorogtam rá, és most játékosan megkoccintottam az öklömmel a vállát.
- Szerinted visszajön még? - pillantottam abba az irányba, ahol a rémalak az előbb eltűnt. A fák között azonban már nem nyúltak hátborzongató árnyak, csak Nemezis karcsú, fehér alakja ügetett elő onnét. Még hegyezte a fülét, forgatta a fejét, dühös-peckesen dobálta üstökét, nagy horkantásokkal fújtatva minket körbe. Persze vigyázott, nehogy ránk lépjen, s végül prüszkölve megállt fölöttünk. Szertelenül odaszagolt, majd nagyot fújt Elliot vállába, mintha ő is várná a végső ítéletet - megnyugodhatunk? Úgy tűnt, igen.
- Ha itt nincs több dolgunk, elmehetnénk... kicsit messzebb innen. Napfény, homokos part, kék víz… Kevesebb szellemszerű, ijesztő alak, tudod… Ha nem nudistrandra megyünk, szerintem jók vagyunk, és valami tóparton kipihenhetnénk… ezt… - biccentettem magunk mögé, remélve, hogy valóban ott hagytuk egyelőre azt, amit Elliot az imént elkergetett. Kis sétát követően meg is találtuk, amit kerestünk, de a nyaralásnak ez már mindenképp a skatulyásabb, unalmasabb része volt. De mi tagadás, ilyen is kell...

Köszi a játékot!