Távol sírkert

Távol a kastélytól, jó tízperces gyaloglás után találhatsz rá a sírkertre, mely sokak szerint erősen kísértett hely. Ide temették a Roxfort hajdani igazgatóit, nemes diákjait, az ostromban elhunyt arctalanokat, sőt, állítólag magukat az alapítókat is, Mardekár Malazárt kivéve.

Charlie Oswin

ha cseng a fül és fáj az arc a szájnál
valószínű, hogy valamit elhibáztál

- Trullus aurantiaco! - hirtelen pördülök meg, de a következő pillanatban hanyatt is esek. Biztos egy hátráltató ártás, vagy a franc se tudja. Ezt még nem tanultuk egyik órán se, ha jól nem emlékszem. Inkább csak káromkodok egy sort, aztán az orrom alatt morogva lépek be a nagyterembe, és szememmel egyre Oswint keresem. Mégis valami fura, és sajnálatos módon két beszólásból meg is tudom állapítani, hogy micsoda. Narancssárga lett a hajam... Ó, hogy a tökömet már, nem igaz!
- Gyere, muszáj gyakorolnunk. - megfogom Charlie karját, azzal már húzom is ki az udvarra, onnan pedig a sírkert irányába. Tisztában vagyok azzal, hogy sokan nem szeretik ezt a helyet, és félnek, hogy majd rájuk támadnak a szellemek, de azért annyira nem para a hangulata a dolognak. Ha nem megy túl közel az ember, akkor még tök kellemes is itt tanulni - elvégre nincs semmi humoros, ami elvonja a figyelmet. - Párbajozzunk, mert rohadtul elegem van abból, hogy vagy anyám vagy a jelenlétem miatt színezgetik hol hangosan, hol némán a hajamat vagy a szemöldökömet. - Meg úgy alapból is már elegem van! Kapja be mindenki.
Előveszem a varázspálcámat, és beállok a kezdéshez. Nagyon remélem, hogy halad, mert nincs kedvem sokat tökölni. Haladjunk már, a francba is! Annyira még a hajam sem érdekelt, hogy visszaszínezzem, szóval ő se most kezdje kinyalni magát.
- Oppero - intek felé a pálcával, és nagyon remélem, hogy ebben az idegállapotban is képes vagyok megtalálni az irányt, amerre áll. Ha nem, az elég csúnya lenne. Persze, ha kivédi, az más tészta, mert lényegében akkor is eltalálom, csak nem közvetlenül, hanem a védőátkát. Minden varázslatban ott van a mágus is. Olyan ez, mint a zene és más művészetek. Hiszen ez is az valahol...

A párbaj vagy valami hasonlóféleség
2001. január 26.

Már megint nem aludtam egy kicsit sem. Így akárhányszor leültem egy kicsit elbambultam, akárcsak a nagyteremben. Már majdnem el is aludtam volna úgy, ott ücsörögve, ha nem szúrja ki a szemem a bója módra világító Tommy. Nem értem mi van ezzel a gyerekkel, van benne valami rohadtul fura mostanában… talán ennek a káros következménye az is, hogy átment nagyon alterbe ezzel a narancssárga séróval.
– De divatos valaki… – közöltem kimerült hangon, mikor eszembe jutott, hogy az éjszaka valami árny üldözött végig az iskola folyosóin. Azt hiszem csak álmomban, de ki tudja. Mindenesetre, miután tudatosult bennem a tény, nem kifejezetten volt kedvem tovább aludni, csak szorongattam a párnám és állandóan az a Csehországban töltött időszak járt a fejemben. A saját apám ejtett fogságba, egyelőre nem tudtam tovább lépni a dolgon, ahogy a sok furcsaságon sem ami addig történt közöttünk.
– Gyere, muszáj gyakorolnunk. – Magyarázta, miközben megragadta a karomat és szabályosan vonszolni kezdett kifelé a nagyteremből. Azt sem fogtam fel, hogyan rángatott talpra, de egy félpillanattal később már odakint találtam magamat a birtokon. – Párbajozzunk, mert rohadtul elegem van abból, hogy vagy anyám vagy a jelenlétem miatt színezgetik hol hangosan, hol némán a hajamat vagy a szemöldökömet.
Nagyjából ekkor fogtam fel, hogy a sírkert felé megyünk. Nem akartam, nem akartam odamenni, mert a legszörnyűbb álmaim végén egy sötét árny éppen itt ás el. Remegve álltam meg, miközben Tommy már régen támadópózt vett fel velem szemben.
– Öh… – Nyögtem ki egy kissé kétségbeesetten, aztán megköszörülve a torkom a pálcámat kezdtem kutatni a talárzsebemben. Nagyjából ekkor döbbentem rá, hogy én ezt marhára nem is akarom. Mégis minek párbajozzak vele? Én nem akarok gyakorolni, főleg nem itt.
–  Oppero – Hallottam és szart sem csináltam. Csak remegtem, mint valami idióta… aztán betalált a varázslat. Röhögtem, de nem azért, mert vicces, hanem mert erre késztettek. A tíz másodperc, amíg tartott csak arra volt elég, hogy a hasamat fogva fetrengjek a hideg földön. Basszus, ez Tommy gyerek tuti megbolondult, kirángat a hidegbe egy száll talárba.
Még fel sem álltam és felé lendítettem a pálcám: – Levicorpus!
Lihegve tápászkodtam fel a földről. Egészen átfagytam és ahogy végig néztem a sírkert emlékkövein, csak még jobban kirázott a hideg.
– Miért foglalkozol ennyire másokkal? Kit érdekel a véleményük? Azért támadnak, mert támadási felületet biztosítasz nekik. Ez nem a párbajozási képességeidről szól, hanem arról, hogy felveszed-e vagy sem. – Némiképpen talán túl kioktatóra sikerült ez a rövidke monológ, de nem számított. Ha nem védte ki a támadást, amúgy sem esett volna nekem azonnal. – Ráadásul éppen velem akarsz gyakorolni… bolond vagy?