Bagolyház

A Roxfort Bagolyháza. Itt találhatóak meg az iskola baglyai, és a diákok baglyai is itt lelhetőek fel a tanév alatt. Aki levelet vagy csomagot akar küldeni valahova, az szépen felsétál ide, és vagy a saját baglya, vagy egy iskolai bagoly segítségével elküldi azt.

Bagolyszaros lelkizés



Merel
2000. november eleje

csúnya szavakat tartalmaz

outfit

Hangosan kapkodtam a levegőt. Azaz érzésem támadt, hogy menten megfulladok, ahogy remegve kapaszkodtam patika üres pultjára. Körülöttem már olyan csend volt, hogy saját, ziháló légzésemen kívül semmit sem hallottam. A mellkasomban pedig ott ücsörgött az a fura nyomás, mintha éppen most akarnak kiszakadni a szívem a helyéről. Dean és az öcsém csak félperce sétáltak ki az ajtón, de már akkor is éreztem, hogy valami nincs rendben. Nem is tudtam pontosan mi történt, talán csak annyi, hogy elmerengtem azon, milyen gyönyörű a táj és erről eszembe jutottak a régi dolgok és az, hogy már megint mennyit áldoztam. Boldogtalan voltam, még ha odahaza el is játszottam, hogy beilleszkedem Forest csodásan normális családképébe.
Reggel úgy jöttem el, mintha természetes volna nekem, hétkor dolgozni indulni és este hatkor úgy értem haza, mintha természetes lenne munka után a családdal lennem. Vacsoráztunk, beszélgettünk, Adának felolvastam, dajkáltam a másikat, összebújtunk Foresttel, de közben megállás nélkül ott volt a gombóc a torkomban. Ez nem én voltam. Nagyon nem. Mégis visszatartottam a könnyeket és otthon csak léteztem, mint egy egyszerű, családos ember… mint az anyám, mint Dean, mint Daniel… de nem, mint Elliot O’Mara. Négyhét után szakadt el bennem valami. Négy nyomorúságos hét után, aminek a végén bele tudtam volna roppanni abba a rengeteg szorongásba, ami hirtelen felszabadult.
Bárhova mentem volna, csak haza nem. „...Magadnak, Elliot, ne hazudj. És ha nem akarsz a saját lelki gödröd mélyén maradni, tegyél is ellene.” Nem is tudom miért derengett fel, életem talán második pánikrohama közepén Merel májusi szövegének ez az egy mondata. Igen hazudtam magamnak, igen, én elengedni próbáltam a lényem talán legfontosabb részét. Ezért színészkedtem, de a szívem mélyén éreztem ennek minden fájdalmasságát.
– Nem lehet… nem lehet hazamenni… – Ziháltam magam el és egy hirtelen ötlettől vezérelve, szédelegve elindultam a hátsó helyiség elé. Egy üveg lángnyelvet vettem magamhoz, amit mindig tartottunk idebent egy üveggel, hátha kell „lazulni” egy kicsit, meg egy doboz Csillámpóni müzlit vettem magamhoz, más nagyon nem akadt. De ez éppen elég volt ahhoz, hogy a világvégére is elmeneküljek otthonról.
Nem tudom, miért de úgy éreztem Merel kell nekem. Talán azért, mert rajta kívül senki sem tukmálta úgy igazán, hogy beszéljek vele… bár Mirát, amennyire lehetett a nyár folyamán beavattam a dolgaimba. Neki sok olyan dolgot elmondtam, amit másnak nem, de a kímélése céljából sok részletet kihagytam. Merelt is kímélni akartam, de közben meg tudtam, hogy most még nagyobb szükség van rá, mint májusban. Így hát Roxmortsban kötöttem ki, ahonnan hamarosan, a Szellemszállásra való betörést követően a Roxfot birtokára jutottam. Egy pillanatra felbámultam a kastélyra, aztán az északi szárny felé véve az irányt, a Bagolyházat kerestem. Kellett egy madár, hogy szóljak Merelnek… s közben marha szánalmasnak éreztem magam.
Felcaplattam a lépcsőn, a madárszartól mocskos épületrészbe és egy darab régi csokipapírt előhúzva a zsebemből, felvéstem rá: Beszélgetni akarok. Bagolyház. Most. Kérlek. Elliot. Aztán összecsavartam és a bagolynak átadva, már csak vártam.
Előkészítettem a müzlit és a whiskyt, mintha valami lakoma lenne. Aztán csak ácsorogtam ott a hidegben, bámulva saját leheletem, ahogy fehéren reppen arcom elé. Szánalmas vagy, O’Mara… Kántálta a hang.
– Akkor sem lépek el…

Beszélgetni akarok. Bagolyház. Most. Kérlek. Elliot.
Kérdőn nézek egy darabig a csokipapírra, amivel egy bagoly az imént megtalált. Hát jó. Megfogom a madarat, hogy ne akarjon egyelőre elszállni, de végül elvetem a gondolatot, és nem írok vissza, erre nincs nagyon mit úgyse, amit nem érne rá már ott szóban.
Elindulok, a baglyot menet közben engedve el, valószínűleg előre, gyanítom a címzés meg akkor már normális levél hiányából, ezt Elliot már a helyszínről küldte. Fintorgok egyet, főleg a sajgó lábszáramnak, azt az esést még mindig érzem, bár szól kicsit a választott hely sajátosságainak is.
-Igazi helyszínválasztó tehetség veszett el benned- kezdem köszönés gyanánt, ahogy a bagolyházba értem. "…Nyomtalanul", bár ezt végül nem tettem már hozzá mégsem. Aztán persze csodálkoztam mégegyet az összlátványon, az üveg ital meg a doboz műzli elég sajátos párosával. Tény, Elliot érdekes étrendi preferenciáin nem kéne nagyokat csodálkoznom.
-Na és a háziddal foglalkoztál azóta, vagy pont azt jöttél bepótolni?
Az üzenete sürgősségéből, és abból a kérlelésből, ami úgy nézett ki, mint ha legnagyobb eséllyel visszautasítanám, nem én rángattam volna elő belőle, hogy bármennyire megnyíljon, igazából nincsenek kétségeim, hogy ezügyben keresne meg.

Bagolyszaros lelkizés



Merel
2000. november eleje

csúnya szavakat tartalmaz

outfit

Hosszan bámultam a lángnyelves üveget, mintha a tudatalattim már abban reménykedne, ez majd aztán elbódít annyira, hogy már ne fájjon semmi. A szívem még mindig vad ritmust járt, de legalább már nem folytak patakokban a könnyeim. Csak a tagjaimban éreztem az elnehezülő fárasztó érzést, ahogy visszapillantottam a bagolyház bejárata felé. Gyenge voltam minden porcikámban és már tagadni is nehéz lett volna, hiszen úgy remegtem, mint a nyárfalevél a hideg őszi szellőben. Valóban éreztem, ahogy a fagyos levegő áttör a kabátomon és egy egészen kicsit kicsíp az arcomat is.
Semmi baj, Elliot… semmi baj… Próbáltam magamat nyugtatni, de amint eszembe jutott, mit készülök tenni, összeszorult a szívem. Nem akartam ilyen lenni, nem akartam tönkre tenni még egyszer Merelt, de közben már annyira feszített belülről az a rengeteg fájdalom, vagy éppen önsajnálat, ami ott volt bennem. Nem éreztem helyesnek róluk beszélni vagy velük foglalkozni, mert tudtam, hogy ez nem az a normálisnak nevezett valami, amit Forest annyira elő akart csalni belőlem, hogy rendes családunk legyen. Amint ez eszembe jutott megint hangosan, hörögve kaptam levegő után.
– Higgadj le, O’Mara! – suttogtam magam elé, ahogy a lélegzetem fehér füstként kacskaringózott előttem ismét. Egészen lehűlt a levegő így késő délutánra, ráadásul alaposan be is sötétedett. Nem voltam benne biztos, hogy Merel ki tud szabadulni odabentről.
– Igazi helyszínválasztó tehetség veszett el benned.
Észre sem vettem, hogy Merel megérkezett. Így egy pillanatra összerezzentem a hangjától, de láthatóan nem csak én. Egy-két bagoly felborzolta a tollát vagy éppen huhogással konstatálta az újabb vendéget.
– Csak azt ne mondd, hogy nem meghitt. – Mondtam és közelebb léptem hozzá, a vállára tettem a kezemet, hogy a szemébe nézhessek. Nem tudom miért, de úgy éreztem meg kellett ezt tennem, mielőtt bármit is kinyögnék arról, ami nyomaszt. Valójában csak ott ácsorogva és nézve a sötét szempárt konstatáltam, hogy milyen hideg van és fogalmam sincs, miképpen kéne belekezdnem az egész mondandómba.
– Na és a háziddal foglalkoztál azóta, vagy pont azt jöttél bepótolni?
Keserű íz töltötte meg a számat, ahogy egy mosolyt erőltettem a képemre. Néma csendben bámultam hosszú percekig Merelt megint csak, aztán éreztem, ahogy eltorzul a fejem és a könnyek megjelennek a szemembe. Utáltam, ilyen lenni… de Merel már látott sírni, talán a második találkozásunknál. Nem volt mit titkolnom előtte. Ő tudta, hogy nem vagyok olyan erős, mint amilyennek mutatni akarom magam.
– Pótolni. – Elhúztam a kezem és mutatóujjammal megtörölgettem a képem a szemeim alatt, gátat szabva azoknak a könnyeknek. Egyszerű mozdulattal léptem oda a whiskyhez és bontottam ki. Az első korty az enyém volt… és nem, nem vagyok úriember, mint általában is. Így hát ezután nyújtottam csak Merel felé, ha akarta elvette. – Hoztam egy kis rágcsálnivalót is. Az öcsém lányának kedvenc müzlije. – tettem hozzá és még egy nagyot szipogtam bele a baglyoktól cseppet zajos környezet morajába.
Most vágj aztán bele rendesen! A hang kegyetlenül bíztatott, mintha ebből is csak valami kegyetlenséget akarna kihozni. Képes lett volna rá, hogy aztán addig kínozzon, míg a legegyszerűbb úton véget nem akarok vetni az egésznek. Egyszer nyáron megragadtam azt a kést, mintha ki tudnám vágni magamból… hogy ne tegyen tönkre mindent a saját belső keserűségem. Abban a percben ott elborultam.
– Hogyan kell belevágni egy ilyen beszélgetésbe?– kérdeztem kicsit bizonytalanul, de érezhette a hangomon, hogy most ezt az egészet komolyan gondolom. Nem táncolok vissza. Beszélek. Szépítés nélkül.
 

-A hideg csontigszél, vagy a bagolyaroma amennyiben beljebb húzódunk előle?
Gondoltam, találkozópontnak szánja, de egyre inkább felmerül bennem, hogy beszélgetni is itt tervezne a drága, nem vagyok benne biztos, hogy jól megfontolt helyválasztás, amennyiben olyan vagy mégkiadósabb mélylelkis dolgokat akar kibeszélni, mint az utóbbi néhány személyes találkozásaink témái voltak.
Ez a komolyság, amivel a szemembe néz, ez valami új, tőle szokatlan, és ebből gyanítom, hogy kifejezetten fontos és súlyos ügy a lelkének. Különben nem jött volna magától. Májusban is csak én tapostam elő belőle bármit, nem mondta volna magától. Mivel megszólalnia már nem sikerül magától, megpróbálom megindítani a házi feladatos keresztkérdéssel.
Sokáig csak néz rám utána is, biztató mosollyal próbálom támogatni, hogy összeszedje magát, így is csak egy kurta válaszra futja egyelőre.
-Engedd csak ki. Nem gyengeség, csak elismered, hogy emberből vagy, és vannak érzéseid.
Inkább iszik, úgy tűnik, aztán felém nyújtja. Átveszem, elnézem az üveget, miközben a szavait hallgatom. Nem lep meg az, hogy alkohol, de nem Lángnyelvre számítottam első gondolatként, újabb jel, hogy komoly lehet a gond. Ez nem az a pia, amiből egy üveg fölött hosszan el lehet beszélgetni, inkáb röviden és egyre kevésbé. Ebbe a gondjait fojtani tervezheti inkább. Egyelőre nem iszok belőle, ismerve az ellenállásom mértékét, de vissza se adom még az üveget.
A műzlire akaratlanul is elnevetem magam kicsit, gyorsan el is fojtom, és legyezek, hogy "semmi, semmi", tényleg nem ide tartozik, csak túl jellegzetesen a Wenlock-Pye bunyóhoz kötődik számomra tavalyról, azt a meccset igazán látnom kellett volna tavaly.
De most valóban nincs helye a témának.
-Pont úgy: vágj bele. Add ki magadból, mindet, mindent, bármit, ami kikívánkozik. Üvölts, ha kell, csapkodj, dühöngj ki mindent, amit visszatartottál, aztán leülünk megbeszélni, rendberakni, ha kell, kisírni, amég meg nem nyugszol a magad tempójában. Segítsek benne?- Teljesen komolyan kérdezem, gúnyolódás, piszkálódás bármi nyoma nélkül, amivel ez legutóbb kéz a kézben járt. -Szedjem ki belőled harapófogóval, provokáljalak, ösztökéljelek bármi módon?
Tudom, hogy nehezen tud ilyenbe belekezdeni, mert tudjuk, milyen jól tudom akarata ellenére előásni belőle. Most felajánlom ugyanezeket, ha szükségesnek érzi, mert most akarja is, hogy előássunk mindent
-Viszont szerintem ehhez tényleg nem jó helyen vagyunk itt. Elég bajod lesz enélkül az igazán gyönyörű idő nélkül is, jobb ötlet lenne valahol, ahol kényelmes, véletlen sem zavar meg senki, és nem kell semmi mással foglalkoznunk, mint amiért jöttél. Főleg, ha ilyesmivel akarod kísérni- emelem meg a Lángnyelves üveget, és készítem fel lelkiekben arra, mire vállalkozott a kérésével. Mert már így pár perc alatt látszik olyan komoly ügynek, hogy nem akarok közben kifele figyelgetni, ki jár véletlen erre, mit hall, bele akar-e piszkálni, főleg ha kiderül, hogy nem is egy diákkal beszélgetek igazából. Sem tanárfélével, tehát tilosban jár idebent.
-Szükség?- vetem fel a múltkori ötletet, be is vált, talán a legjobb hely is biztosítani minden tényezőjét annak, hogy zavartalanul foglalkozhassak Elliottal.

Bagolyszaros lelkizés



Merel
2000. november eleje

csúnya szavakat tartalmaz

outfit

– A hideg csontigszél, vagy a bagolyaroma amennyiben beljebb húzódunk előle?
Jó, talán nem volt olyan meghitt választás, mint azt reméltem, éppen a bagolyházba menni, de nem volt jobb ötletem. A Prófétát azzal harsogta tele az a Vitrol nevű nőszemély, hogy a kastélyban aurorok vannak, így jobbnak láttam olyan helyen meghúzni magunkat, ahol még véletlenül sem találnak ránk. Na nem azért, mert nem tudnám kijátszani őket. Egyszerűen csak nem voltam olyan állapotban, hogy bárkinek is rendesen túl járjak az eszén. Annyi minden feszített belülről és olyan hatalmasra nőtt már a gombóc a torkomban, hogy csak ideig-óriáig tartott, hogy mikor tör ki végleg belőlem az a rengeteg fájdalom, amivel elindultam ide. A légzésem még mindig kicsit hörgős volt, a szívem majd megszakadt. Nem értettem, hogy jutottam idáig… hogy lehet az, hogy Merelnek már megint igaza volt? Én erősnek hittem magamnak, olyannak, aki képes egyedül megbirkózni ezzel az egésszel… de egyre csak rosszabb lett.
– Engedd csak ki. Nem gyengeség, csak elismered, hogy emberből vagy, és vannak érzéseid.
A bíztatásra pedig megeredtek a könnyek, mintha mindig is erre a néhány szóra vártak volna. Valójában pillanatnyi kis remény volt, hogy majd bőgés nélkül el tudom mondani, mennyi minden van most bennem, mennyi minden fáj és hogy én már kevés vagyok a megoldására. Vajon Merel kinevetne, ha elmondanám neki, hogy én minden hülyeségem ellenére hajlandó lettem volna behódolni Forestnek? Hajlandó lettem volna arra várni, hogy majd rendes családunk lesz. Fogalmam sem volt, hogyan kéne belekezdeni és bevallani ezt valakinek, aki egykor tényleg sokat érzett irántam. Sokat, O’Mara? Összetörted a szívét! A hang kegyetlenül emlékeztetett arra, amit tettem.
A hörgős légzés zihálásba csapott át. Éreztem, ahogy megint egy halom érzés és némi pánik robog át rajtam. Nem akartam, hogy lássa, amint pánikrohamot kapok… nem akartam, hogy ilyennek lásson. Nem azért, mert gyengeség, egyszerűen csak nem akartam a legösszetörtebb valómba elmondani a történteket. Ebben semmi meghittség nem volt, csak szánalom. Vettem egy mély levegőt, fogalmam sem volt hogyan kezdjek az én mesémbe.
– Pont úgy: vágj bele. Add ki magadból, mindet, mindent, bármit, ami kikívánkozik. Üvölts, ha kell, csapkodj, dühöngj ki mindent, amit visszatartottál, aztán leülünk megbeszélni, rendberakni, ha kell, kisírni, amég meg nem nyugszol a magad tempójában. Segítsek benne? – A kérdésre megint megremegtek az ajkaim. Nem érdemeltem én ilyen kedvességet… főleg éppen nem tőle. De mintha értette volna mindazt, ami bennem zajlik. Minden fájdalmamat, minden kínomat. – Szedjem ki belőled harapófogóval, provokáljalak, ösztökéljelek bármi módon?
– Remélem, arra nem lesz szükség… – suttogtam magam elé. Talán hallotta, talán nem. Mindenesetre egyelőre szerettem volna rendesen elmondani neki s ha valahol megakadok, akkor hozhatja azt a harapófogót vagy mit és akkor úgy rángathatja ki belőlem, ahogyan csak tudja.
– Viszont szerintem ehhez tényleg nem jó helyen vagyunk itt. Elég bajod lesz enélkül az igazán gyönyörű idő nélkül is, jobb ötlet lenne valahol, ahol kényelmes, véletlen sem zavar meg senki, és nem kell semmi mással foglalkoznunk, mint amiért jöttél. Főleg, ha ilyesmivel akarod kísérni. – magyarázta és megemelte az alkoholos üveget. – Szükség?
Sóhajtottam egyet. Gondolkodj tiszta fejjel, Elliot! Megpróbáltam magamra parancsolni, hátha akkor elnyomom a hangot, ami jó formán már a gyengeségemmel gúnyolt. Na meg a szalag is, mintha egyre kegyetlenebbül lüktetett volna. Mindent el akartam mesélni Merelnek, amin az elmúlt egy évben keresztül mentem és ahhoz valóban jobb lett volna egy melegebb hely. Reagantől kezdve egészen a mostani helyzetig mindenre ki akartam térni.
– Jól tudom, hogy vannak aurorok az iskolában?– kérdeztem a Próféta legutóbbi cikkére célozgatva. Mindenesetre Merel felé nyújtottam a kezem, várva, hogy megfogja és szép lassan elhúzzam kifelé a bagolyházból, hogy meginduljunk a Szükség Szobája felé. – Nem szívesen kockáztatnék meg egy újabb tárgyalást… ja, majd erről is mesélek. – Tettem hozzá és lenyeltem a könnyeimet, elég lesz a Szükség Szobájában kitérni erre részletesebben.
Elkezdtem Merel a megfelelő irányba húzni. Addig nem beszéltem, nehogy az buktasson le minket esetleg. Gyors és hatékony akartam lenni, amíg képes voltam viszonylag tisztán gondolkodni.