Sound of war

2003. Február 14.




zene

A gyász régi jó ismerősként követett már. Úgy szegődött szorosan a nyomomba, mint egy különösen fekete, fény nélkül is vetett árnyék. Ezt nem kergette szét még a Garden Lodge plafonig nyúló, boltíves üvegablakain beáradó hajnali aranynapfény sem. Ez elől nem lehetett elrejtőzni. Sem elfutni. Egy dolgot tehettem, ha nem akartam látni. Sötétségbe burkolózni egészen.
Szó szerint semmim sem maradt. Feladtam már, hogy a hozzám hasonlókon segítsek. Magamon sem tudok. Nincs reményem a gyógyulásra, felhagytam a kutatásaimmal is már. Vérrokonom sem él már, csak olyanok, akik mesterségesen lettek azok, ők pedig mind a torkomba vájnák a foguk, ha megtehetnék. Elvesztettem már minden közeli hozzátartozóm… Cartwright az utolsó. Volt.
Egykedvűen vetettem neki a hátam a kandallónak, onnan néztem farkasszemet a könyvespolccal, ahonnan vártam őt. Mióta is nem találkoztunk? Én a munkámba temetkeztem az élet kegyetlenségei elől, ő pedig, ki tudja. Talán dolgozott. Elég rosszul áll a szénájuk, amint hallom, egyre több a rivális. Egyre több az ellensége. Talán a munkájával jár ez, de az ő gondja.
A lábamnál a padlón feküdt az utazótáskám. Nem tűnt nagynak, de elfért benne mindenem. Nem mintha a tárgyak vagy a pénz számítana még, de azok sem foglaltak éppen sok helyet.
- Miss Volkova…?
Alfred aggodalmas hangja csendült, én pedig az ajtó felé pillantottam, és halványan, örömtelenül rámosolyogtam.
- Minden rendben Al. Menjen inkább. 
Nem kellettek szavak, hogy én magyarázzam, mi történik, vagy hogy ő kifejtse a véleményét. Tanácsa nem is lehetett, de a szakmája profijaként nem is hangoztatta volna. Még egy pillanatig néztük egymást, aztán az öreg lassan bólintott, és eltűnt az ajtóból. Talán ez a gesztus búcsú is volt egyben tőle. Hallottam, ahogy veszi a kabátját, majd becsukódik mögötte a bejárati ajtó. Gondolom, nem ment messzire. De talán nem az a fajta, aki tapintatlan tinédzser módjára hallgatózik, legfeljebb a nagyobb csetepaté hangjára visszatér. De olyan itt nem lesz. Kultúrált felnőttek tudunk lenni. Nem jók, vagy becsületesek - de kultúráltak.
Nagy sóhajjal fordultam vissza a könyvespolc felé, ami mögött a titkos alagút rejtőzött, és ahonnan Christ vártam. Az a fantasztikus, hasznos alagút… Aznap mutatta meg nekem, mikor ajándékba hozta a medvét. Bárcsak megmaradt volna az az emlék szépnek, és nem írta volna át az, amit a közelmúltban megtudtam. Bár ne vált volna hazugsággá, de már nincs mit tenni.
Nagyot sóhajtottam, hátha az a kis hűs levegő elfújhatja bennem pislákoló harag lángját. Csak most még, amíg beszélünk. Most utoljára, köszönésképp, mindenért, ami eddig volt. Ami ezután lesz… Az más.
 A könyvespolc szétnyílt, én kicsit jobban odafordultam, de még mindig a kandalló faragott kőkeretének támaszkodva, összefont karokkal. Figyeltem, ahogy felbukkan, a szemem olyan tompa, mély szürkéskék volt, mint a jégmezők fénytelen alsó világának színe, nem izzott gyilkos, fagyos dühvel, még annak ellenére sem, hogy a fejemben járt, amit az embereimtől megtudtam.
- Tudom, mit tettél.
Azért ahogy pillantásom az arcvonásaira téved, a levegő bennreked egy pillanatra, és a szívem félrever egy ritmust. A csibészesen csillogó, kék szemek, a huncutság szántotta finom ráncok mit sem változtak attól, hogy elárult engem. Mit sem változtat azon, amit érzek, ha meglátom. Ugyanúgy körbevon és elbűvöl az illata, ahogy közelebb lép. De szorosabbra fontam a kezeim, és kihúztam magam kicsit, úgy néztem rá.  Magam sem tudtam, mit érzek, mi üljön az arcomon, de leginkább csak azt a hideg, sötét árnyékot éreztem. Jobb, ha abban maradok, és a többi érzést itt hagyom kísérteteknek, e díszes falak közt. Halkan folytatom hát, majdnem kérlelőn a végén.
- Nem is kell magyarázkodnod, valahol értem is. De Tőled akarom hallani. Kérlek... Adj meg nekünk ennyi végtisztességet, mielőtt elmegyek.

Anna



...s a csaló egy röpke pillanatra diadalt arat
a saját sorsa felett.....

..a trágár szavak esélyesek...

A szél lágyan kap bele a kabátom hajtókájába és egy kellemtelen mocskos kis mozdulattal elintézi hogy az anyag az arcomba landoljon. Felmordulok eme rendezetlenség végezz de ugyanennyire vagyok házsártos a kusza hajamnak is, mert a levegő azok egyenletes menetét is megcsorbította. Összekuszált mindent ahogy Jamaica is a fűvel, a piával meg a nőkkel. Bár nem mondom hogy nem kellett a kikapcsolódás, talán hiba volt épp oda menni és pont karácsonykor. A kurva szeretet ünnepe meg minden…
Gyerekkoromba még valamennyire kedveltem is, végtére ekkor anyám többnyire józan volt és ajándékot vett nekem. Noha sose volt csicsás papírba csomagolva, ilyesmire nem futotta, se nagy doboz amibe méregdrága versenyseprű vagy egyéb lapult, de az a kevéske ócska kis kedvesség nekem felért minden más drága holmival… talán csak azért mert tőle jött. Megőrizni érdekes módon egyet se tartottam meg. Meglehet ezért vettem magamhoz Mirát és Dave-et is, hogy nekik ne kelljen karácsonykor szükölködniük, vagy egyedül tengetni mint én, aki anyám halála után magamra maradtam.
Ezért futottam volna el idén? A megszokás vagy az a furcsa új élet ami Volkovával már szinte már a tökéletesen normálisra hajaz? Magam se tudom, azt viszont igen hogy nem minden idilli már egy ideje. Hogy ő változott-e vagy én… nem tudom. A kémia működik, a szex fergeteges, de mégis mintha többre vágyna… vagy én akarok mást… meglehet mindketten. Soha semmi nem állandó, mindent addig kell élvezni amíg van. De csak azután értékelsz valamit igazán miután elvesztetted. Az alagutakon a dohos ódon csempészfalakból a félhomályon át szüremlik a közeledő vihar előszele. Sejtem valahol hogy vár rám, ha nem ma hát holnap beszélek vele. Nem szoktam félni különösebben dolgoktól, de a kellemetlen beszélgetésektől (pláne nőkkel) megkímélem magam ha lehet. Lélekben felvértezem magam a fúriák haragjára és csak annak örülök hogy Mirabella biztosan nem lesz fültanúja a dolognak sem a hazaérkezésemnek.
Zilált külsővel esek be a nappaliba, és nem is csalódok. Önkéntelen túrok bele a hajamba hogy ne úgy nézzek ki mint aki most kelt ki az ágyból holott… lefeküdtem egyáltalán? Nem sokat aludtam a gépen, kivételesen muglimód utaztam a feltünésmentesség érdekében meg a járat hossza is sokat hozzáadott a döntésemben. A karikák a szemem alatt a többnapos vívódás, szesz, lélekápoló drog és a kialvatlanság együttesétől sötétlenek de a könyvszekrénynek dőlő nő hatására felélénkülök. Olyan mint egy jó erős fekete… bár félek, ő pörköl meg engem.
- Tudom, mit tettél.
Egy halk sóhajjal lépek be és dobom le a poggyászom. Szinte semmi nincs benne, csak pár tolvajláshoz elhagyhatatlan kellék meg vizes fürdőgatya és koszos ing, na meg persze az illegális fűszállítmányom hogy ne kelljen Camdenbe kirándulnom pár hónapig… vagy hétig. Az időfaktor Annán áll.
- Neked is szia, bébi!
Hangomba van némi lesújtó él, bár inkább szórakozom rajta vagy a köszönésének elmaradásán. Bár felé lépek ő elhúzódik így csak csalódottan veszem le a kesztyűmet és dobom a kis komódra. Nem tekintek rá, inkább kerülöm a pillantását. Tudja? Mégis honnan? Melyik spiclit küldte utánam?
- Nem is kell magyarázkodnod, valahol értem is. De Tőled akarom hallani. Kérlek... Adj meg nekünk ennyi végtisztességet, mielőtt elmegyek.
- Mi a faszt akarsz? – emelem rá jegesen a tekintetem. Nem értem. Mit mondjak neki? Mi a picsát akar hallani?
- Sose mondtam hogy örökkön meg örökké. Nem vagyok ez a nyáladzó típus, de ezt tudtad jól. Vagy látsz gyűrűt az ujjadon?
Dühödök fel és inkább ellépek a bárszekrényhez. Kell egy sotch vagy valami, amivel leöblítem az undort ami feltörekedni kívánkozik. Most döbbenek rá hogy ezt elszúrtam. Baromira elszúrtam.

2003. Február 14.




zene

Mikor lettem én ilyen? És mi hozta ki belőlem? Jobb volt, mikor csak a könyveknek éltem, és mégsem tudtam semmit. Most túl sokat is tudok, és a könyvek.. A könyvek félresiklanak, hogy a helyüket Cartwrightnak adják át.
- Neked is szia, bébi!
Ezt csak egy lesújtó pillantással válaszolom meg, és kicsit még zárkózottabb tartást veszek fel. Csak egy hajszálon múlik… Csak egy apró mozzanat hiányzik még, hogy a bűvkörébe ejtsen, mint mindig, hogy elfelejtsem, mit is akarok, hogy hova is jutottunk. Talán fittyet kéne hánynom arra, amit tett, és a sok feszültséget megint úgy tölteni ki rajta… De megmarad az a biztonsági távolság, és én próbálom felvértezni magam az illata ellen, a kesztyű lebbenő menetszele ellen, meg a duzzogása ellen, ami olyan veszett jól áll neki.
Meg az a különleges, fűszeres illat is, ami beleivódott az útja során. Körbelengi a ruháját,  haját, de talán a bőréből is árad a kábulat, a tiltottság, a veszélyes élvezet aromája… Gondolom, a csomagjában sem kamillatea van, de ez az illat nemcsak rátapadt. Ez ő maga.
- Mi a faszt akarsz?
- Van az itt elég! - vágom vissza vészjóslón, és talán azért-e, mert elkap a tekintetével, talán épp azellen küzdve támadással, de lépek felé egyet. Talán e durvaság a részéről elég, hogy azért távol tartson magától. Nem vagyok már kislány. Nem is fogok úgy viselkedni, és nem hagyom, hogy ebből a vívódásból bármi kilássék. Nem is számít. Érzelmek nélkül ez egy olyan egyszerű helyzet, elárult, ellenem fordult, hát elmegyek, és felveszem a kesztyűt. Már tudom, hányadán állunk. Csak azok a nyomorult érzések…
- Sose mondtam hogy örökkön meg örökké. Nem vagyok ez a nyáladzó típus, de ezt tudtad jól. Vagy látsz gyűrűt az ujjadon?
Először elkerekedik a szemem, aztán felháborodva szalad fel a szemöldököm.
- Úgy nézek én ki, mint akit ez érdekel?! És mi… Hogy jön ez most ide?
Az értetlenség és a düh keveréke égeti a torkom, de kiabálni olyan nívótlan volna, és ugyanakkor teljesen felesleges is. Amelyik kutya ugat, az nem harap… De én legszívesebben belemélyeszteném a fogaimat - és sajnos, élvezettel tenném. De visszafogom a farkast, hadd morogjon csak duruzsolva. Aztán ahogy átgondolom, nevethetnékem támad a felismerésre.
- Szóval kurváztál is… Mindegy, nem is vártam többet - prüszkölök fel örömtelen mosollyal. Nevetséges ez az egész, és ahogy bámulok a jeges, kék íriszbe, küzdök a vonzásával, azon gondolkodom, hol is szúrtam el ezt. Baromira elszúrtam… valahol. Már csak az nem világos, hogy ott, hogy engedtem neki, vagy ott, hogy feleszméltem belőle?
- Nem, Cartwright. Most nem erről van szó, ez már nem is érdekel. Nem a csicsás ékszerekről van szó, és eszemben sem volt leláncolni Téged - azt már megtette más, drágám.
A tekintetem borostás nyakára vándorol, majd a finom láncot követve a gyűrött ing alatt lapuló medálra. Most is ott van, tudom.  Az a szellem már megbéklyózta őt, ezüsttel, csillogással és vérrel. Eszem ágában sem lett volna még egy súlyt tenni rá. Megszabadulni attól nem tud, hát legalább velem már nem kell bajlódnia.
- Most arról van szó, hogy rájöttél, kezdek az utadba kerülni azzal, hogy az orosz falkába beépülök, és ezért elárultál engem. Tudom, hogy Te vagy a felelős azért, ami apámmal történt. Tudom, hogy megpróbáltál keresztbe tenni a terveimnek. Hogy a kevés emberem közül, akiket magam köré gyűjtöttem, megpróbáltál elcsábítani, sőt eltüntetni párat... Zavart a tudat, hogy felérhetek hozzád?
Most már sziszegek. Most már nem félek a vonzásától. A kék íriszek hűvös izzása se oltja ki a tüzet, ami bennem forrong. A pálca valahogy a kezembe kerül, egyik pillanatról a másikra, hogy én se fogom fel, csak a tényt, hogy az ujjaim körbeölelik. Pedig azért nem volt eleve a kezemben, mert nem akartam használni. Ellene nem… Nemcsak, mert valószínűleg ő ügyesebb mágus, hanem azért is, mert hiába volna érzelmek nélkül tiszta sor, mit kéne tennem, de nem zárhatom ki őket. Ahogy egész közel állunk, erősebben rohan meg a beléivódott füstös növényi illat. Furcsa, mert el is kábulhatnék tőle, de első ízben történik, hogy inkább kjózanít. A pálcám még rá szegeződik, de meggondolom magam.
- Úgyhogy ez az utolsó alkalom, hogy békével beszélhettünk volna. De jobb is így, látod, ezt is elbasztuk...
A varázsfegyver hegye kicsit arrébb siklik az utolsó pillanatban, és a nonverbáis átok elszáguld mellette, így bár kivédhette volna, de úgysem őt célozta végül. A poggyásza egy lobbanással lángra kap. Fehér, aromás füst tölti meg a szobát. Talán a közös múltunk is így hamvad el most, bódító füsttel égve. Körbevesznek minket a gomolygó fodrok, én pedig nagyot fújok, hogy az orromba került adagtól megszabaduljak. Hátralépek, a sarkam a csomagomnak ütközik.
- Szóval szia, Bébi... - suttogom gyűlölködve, sötét mosollyal, és a távozás mezejére lépnék. Csak még a szeme… Az  a jól ismert, csibészes csillogás a tekintetében, az még fogvatart. És van az a pillanat még, mikor küzdenem kell, hogy el bírjam róla szakítani a pillantásom.

Anna



...s a csaló egy röpke pillanatra diadalt arat
a saját sorsa felett.....

..a trágár szavak esélyesek...

A cifra káromkodásomra csak visszaszájalást kapok, ami talán máskor nevetésre késztetne s most is felfelé görbül a szám széle. Imádom hogy ilyen, ellenkező zabolátlan, kezelhetetlen, sose belenyugvó. Hol baszódott el minden akkor köztünk? Talán ott, hogy úgy éreztem bele akar préselni valamibe, ami sosem volt és sosem lesz az én világom? Vagy mert túlzottan a normálist, a már-már átlagost súroltuk, mi akik közel sem vagyunk azok? Vagy mert szimplán ez az energikusság kettősséget szül és könnyen a visszájára fordul?
- Úgy nézek én ki, mint akit ez érdekel?! És mi… Hogy jön ez most ide?
Most rajtam az értetlenkedés sora. Ha nem úgy érti ahogy, akkor mégis… Megnyúlik a képem a felismeréstől, na meg attól hogy elszóltam magam. Nem mintha titkoltam volna vagy szőnyeg alá söpörném de nagy dobra se verem az épp aktuális… szeszélyeimet. De persze a nyitott kapcsolat fogalmát mint olyat nem egyeztettük le Volkovával és a farkas haragját se vívnám ki feltétlen…
- Szóval kurváztál is… Mindegy, nem is vártam többet
Nem tudom mi üt szíven… a tudat hogy bár nem mondtam ki tudja, vagy talán gyanítja vagy az hogy semmi többet és jobbat nem nézett ki belőlem. Sajnálatos dolog csalódást okozni, a maximalista lelkem nehezen is bírná… ha nem lenne tele a faszom minden más problémával.
- Nem, Cartwright. Most nem erről van szó, ez már nem is érdekel. Nem a csicsás ékszerekről van szó, és eszemben sem volt leláncolni Téged - azt már megtette más, drágám.
Duplán örülök hogy elindultam minden egyéb meggondolatlan elszólást megelőzve a szeszt tartalmazó üveg felé, mert csak egy állatias mordulás a válaszom inkább erre a beszólásra is. Mindig sejtettem hogy Sophie számára egy hátráltató tényező, amit se jó szemmel nem néz se kibékülni nem fog vele, versenyezni meg nem is igazán tud… Szinte vártam az alkalmat mikor a pofámba kapom és tessék… vágjak kicsinyesen vissza hogy én meg pont ezt vártam? Kurva élet…
Inkább megragadom az elegáns üveg nyakát és jó nagyot zuttyantok belőle a kristálypohárba. Bár igazából minek is? Csak mosogatnivalót gyártok szegény Alfred-nak mert amint ez a kis ’tárgyalás’ elapad biztos az üveg fenekére nézek alaposan és nem holmi kis pohárnyi adagokkal magamba döntve. De mindegy… adjunk a kurva látszatra… ebben is.
- Most arról van szó, hogy rájöttél, kezdek az utadba kerülni azzal, hogy az orosz falkába beépülök, és ezért elárultál engem. Tudom, hogy Te vagy a felelős azért, ami apámmal történt. Tudom, hogy megpróbáltál keresztbe tenni a terveimnek. Hogy a kevés emberem közül, akiket magam köré gyűjtöttem, megpróbáltál elcsábítani, sőt eltüntetni párat... Zavart a tudat, hogy felérhetek hozzád?
- Neked teljesen elmentek otthonról?
Nem tudom hogy a szavai csípős éle, a hanglejtése vagy a vád maga és annak lehetetlensége hoz-e ki jobban a sodromból, de hiába a fűszeres párlat… ezen még az se segít hogy ne háborogva vegye be a gyomrom. Halkan koppanva teszem le az asztal lapjára a poharat. Jelentőségteljesen. Kimérten, amilyenek a szavaim is bár belefojtom az indulataimat.
- Egyszer mondom el… tisztán és érthetően, szóval jól figyelj. Semmi közöm nincs apádhoz és sosem árultalak el…
Mi is számít árulásnak? A szó klasszikus értelmébe még igazat is mondok. Legalábbis ami az üzleti részét illeti maximálisan.
- De ha te ahelyett, hogy engem kérdeztél volna meg, elhiszel minden faszságot amit állítanak rólam, akkor… mindegy. Nem fogok magyarázkodni neked, baszod.
Állom a tekintetét, és még csak meg se rezzenek mikor a pálca rám szegeződik. Elővehetném a sajátom, de úgyse használnám, akkor meg mégis minek? Nem vagyok ostoba kisgyerek, aki ettől érzi erősebbnek magát hogy a másik orra előtt lóbálja. Meghagyom hát neki ezt az élvezkedést, had higgye hogy felettem áll, utalja a szituációt.
- Úgyhogy ez az utolsó alkalom, hogy békével beszélhettünk volna. De jobb is így, látod, ezt is elbasztuk...
Mikor az átok becsapódik szinte kívánom hogy rám szegezze, mert tudom, kibaszottul kiérdemeltem. Ehelyett a táskám válik az enyészetévé és a lángok látványa odacsalja rá el róla a tekintetem. Szomorú sóhajjal pillantok fel.
- Szóval szia, Bébi...
- Most tartozol fél millió fonttal alsó hangon, kisfarkas.
Talán van valami a hangomban, ami megállásra kényszeríti. Vagy talán a jelző, amivel illettem. Mióta nem használtam? Talán toszkána óta? Mintha évezredek teltek volna azóta el. Miért lettünk mások? Mi változott? A vállamon még mindig érzem az angyalpenge okozta sebet, mégis… mintha egy másik élet nyomai lennének ezek…
Felé lépek úgy hogy beszorítom a falhoz. Nem lesz igazi rabságba, csak két kezem közt a fal a hátánál. Közelségében könnyen el tudnék veszni, az illata ismerős, bódító, vonzó és persze démonian szertelen. Nem is értem hogy tudok neki ellen állni egyáltalán.
- És szerintem nem akarsz nekem tartozni…
Súgom szinte, mert kár kiabálni ilyen közelségben. Amúgy is van valami misztikus a halk szavakban. Sajátos, egyedi mágiájuk van. Bizsergés a bőrnek, ahogy belelehelem ajkai ívébe, ritmusváltás a szívnek, mert nem akarom hogy elmenjen. Sosem akartam, és szerintem ő maga sem akarja ezt igazán.

2003. Február 14.




zene

Hogy elképed, furcsán szórakoztatónak találom ezt az egészet. Ha nem lenne ilyen kiélezett helyzet, és ha csak ennyi lenne, talán kinevetném, ahogy áll ott leforrázva, mint egy nassolásért megszidott kisgyerek. De megszidnám-e azért, mert falánk?
Elképzelhető, hogy túl idilli is volt, ami köztünk kialakult. Tudtam, hogy milyen. Nem akartam megváltoztatni. Talán ő érezte úgy, hogy ott is elvárás van, ahol nincs, és szűkösebb a keret, mint valójában. De magam se tudom, igazából milyen szorosan fonódott körénk, és mit is vártam…
Semmit. Tudtam, hogy nem jó fiú. Tudtam, hogy a szíve másé. De a tudást és a józan észt félretettem az élvezetért. Vajon én rontottam el ezzel, vagy ő azzal, hogy helyettem próbált gondolkodni? És viselkedni…
De mikor a szíve béklyóinál tartok, nézhettem volna a lánc helyett az üvegre is. Nem karcsúbb, mint én. Éppoly kemény és törékeny egyszerre. Nincs bennem kevesebb tűz, mint amennyi abba szorult. Mégis azzal oltotta a szomjúságát az utóbbi időben. Van egy részem, ami kiverné a kezéből a csicsás piásüveget, és élvezettel nézné, ahogy szilánkokra meg izzó aranyosan csillogó, alkoholos cseppekre robban a padlón, mert bántja őt. Hiába az élvezet, közben tönkreteszi vele magát. De aztán fásultan talál meg a felismerés, hogy én se vagyok jobb attól az üvegtől.
- Neked teljesen elmentek otthonról?
Felszegem az állam, de a harag alatt szomorúság is megbújik. A pohár koppanása mintha pontot tenne dacos hallgatásomra. Tudom, hogy azért próbál engem beállítani bolondnak, hogy megpróbálja a hamis tiltakozását igazolni.
- Egyszer mondom el… tisztán és érthetően, szóval jól figyelj. Semmi közöm nincs apádhoz és sosem árultalak el…
Ahogy szájára veszi apám, a farkas dühe felizzik odabenn, és nagyon küzdenem kell azért, hogy megőrizzem legalább a tettetett hidegvéremet.
- De ha te ahelyett, hogy engem kérdeztél volna meg, elhiszel minden faszságot amit állítanak rólam, akkor… mindegy. Nem fogok magyarázkodni neked, baszod.
- Nem is kell…
Gúnyosan és negédesen, csak lehelem suttogva a szavakat, mert az én torkom is marja valami, ami ugyan nem az alkohol, de ugyanúgy le tudja győzni az ember józan eszét. De ez a veszély most nem fenyeget.
- Nem voltál ott, hogy megkérdezzelek.
Ezt már kicsit hangosabban jelentem ki, jelentőségteljesen, és majdnem dorombolva, amolyan “erre mondj valamit, ha tudsz” kihívó arccal. Persze, nyilván tud. Amilyen tapasztalt, talpraesett szélhámos, tudom, akármiből ki tudja magát vágni. Ha itt lett volna, megtette volna.
- De talán mindkettőnknek szívességet tettél. Megértem, tényleg, ez is csak üzlet, nem igaz? Útban voltam, visszafogtalak. Ne aggódj, többé nem teszem.
Felcsapnak a lángok, fényük vörös kontúrral körberajzolja szikár alakját, ahogy közeledik. Nem mozdulok. Csak figyelem a tincsei közt megcsillanó, lobogó fényt. Megüti az orrom az alkohol csípős párája, megbénít a közeledő, azúrkék szempár izzása.
- Most tartozol fél millió fonttal alsó hangon, kisfarkas.
Ahogy két keze mellettem a falhoz zár, kihúzom magam, és hátammal egészen a hideg kőnek simulok. Azért is, makacsul nézek vele farkasszemet, enyhén felfelé fordulva ahogy fölém magasodik. Világossá teszem, hogy nem félek tőle. Nem… Ez nem félelem. Ő is tudja jól, bár mutatni nem engedem a vonásaimnak, hogyan hat rám az ismerős, csibészes becézése vagy az, ahogy fölém borul és körbevesz a jelenlétével. Nem vagyok kislány, hogy megremegjen a térdem tőle. De a szívemre nem tudok rászólni, az vadul zakatol. Felszakad egy apró sóhaj is. Van abban valami őrjítő, ahogy próbál uralkodni magán. Talán épp az, hogy tudom, el fog bukni megint…
Vagy lehet az a veszély vonz, hogy magával fog rántani engem is. A varázspálca nagyot koppan a padlón, aztán lassan, egyre halkuló görgő hanggal tovagurul a padlón. Hadd higgye csak, hogy a szép szemével, a sármos mosolyával és a körben fogva tartó karjaival lefegyverezett. És hadd higgyem én is.
- És szerintem nem akarsz nekem tartozni…
Megborzongatnak a szavai, ahogy megérzem a bőrömön gonosz cirógatásukat. Most már nem egy sóhaj szökik ki, halkan, hang nélkül, de szaporán próbálok levegő után kapni. Jó, hogy lehűt a hátamnál a hideg kő, így még érzem magam körül a valóság stabilitását. Talán ez segít még egy kicsit ellenállnom azoknak a huncut ajkaknak.
Vagy a farkas. Aki igazi túlélő, sunyi és kitartó ragadozó. Úgyhogy, mivel a pálca már úgysincs az ujjaim között, találok egy sokkal jobb fegyvert. Megragadom Cartwrightot, méghozzá pontosan abban az érzékeny magasságban, ahol a kezem van. Nem pálca ez, de azért… Adok neki okot, hogy ő is szaporábban vegyen levegőt. És hogy az a ketrec, amit a karjai fonnak körém, talán megremegjen. Egyelőre csak fogom őt, ez az érintés még bármi lehet, gyönyört éppúgy okozhat, mint kínt. De most mindjárt eldől ez. És csók helyett a közeli ajkaira most még vészjósló, halkan súgott szavakat kap vissza.
- Akkor kérem a számlát… És jó árat mondj…

Anna



...s a csaló egy röpke pillanatra diadalt arat
a saját sorsa felett.....

..a trágár szavak esélyesek...

Bosszantó a makacssága, ahogy nekiáll feleselni. Ugyanakkor nem is várok tőle se kevesebbet se mást. Unalmas is lenne a készségesen belenyugó szende szűzlány szerepe, meg szarul is állna, mert ő zabolázatlan és vad, talán a benne szunnyadó farkas miatt. Abban biztos vagyok hogy ez a tűz az, ami lázba hoz engem is, ami miatt kitartottam ennyi ideig mellette, ami egyáltalán nem szokásom s ami miatt egyszerűen nem tudok ráunni. Csak ha a körülmények idealitása hajszálnyira kileng… akkor az egész szerkezet valahogy meginog.
Ékes bizonyíték az elégő szenvedélybetegségem füstös illata, ami mint egy puha láthatatlan kendő körbeölel minket is szinte beissza magát a pórusaim legmélyére. Mondhatnám hogy mámorító érzés, de jobb azért más formába benyelni a szert. Nemcsak ütősebb de hatásosabb is. Ám ma a sovány élvezeteké a főszerep, aminek elegáns fűszere a mindkettőnkben kölcsönösen a másik felé forrongó düh. Én pikkelek rá mert oda a befektetett pénzem ő meg mert ostoba naivitással elhisz rólam minden szart is.
Könnyűszerrel kerítem körbe, félig-meddig felpiszkálni, félig-meddig megállítani. Mintha nem is ellenkezne nagyon, kicsit mintha várná is. Hát igen, kiismert a röpke hónapok sokasága alatt, nem vagyok az a könnyen feladós típus. Bőrbizsergetően mámoros a közelsége, szinte már betegesen szenvedélyes, ami egy másfajta drog az eddig számomra ismertek között. Talán amolyan karmikus kapcsolat ez, egészségtelenül összefonódott, több életen átívelő szövetség, ezért nem tudjuk vagy épp nem akarjuk elengedni a másikat. Vagy csak mert szimplán az ujjai közül kihullik saját varázspálcája, és a megadás szimbólumaként gurul el valamerre odébb tőlünk és mert a keze egy másfajta ’pálcára’ fonódnak rá, ami egészen biztosan hozzám tartozik. Nyögök egyet félig örömmel vegyített megkönyebbüléssel, félig meglepetésemben. Ugyan nem szorít annyira a marka hogy az kínkeserves fájdalom legyen, de hamar válhat azzá ha nem vigyázok.
- Akkor kérem a számlát… És jó árat mondj…
- Sose mondok rosszat
Vágok vissza mielőtt elmélyítem a szavaimat követő csókot. Nem lágy, nem kedves hanem határozott, kissé erőszakosan követelőző, de mentségemre legyen mondva ha határozott ’keretek’ -  jelen esetben ujjak - közé vagyok szorítva megnő a teljesítési kényszerem. Könnyeden tolom a falhoz de nem nehezedem rá teljes súlyommal csak annyira hogy eszébe se jusson elszökni. Két karom ami eddig csak béklyót képezett körülötte távolságot tartva most köré fonódik. Könnyen bele tudnék merülni ebbe, és talán egy alapos hempergés mindkettőnknek jót tenne, mégis megállok mielőtt elkapna a hév hogy valami vízszintes felületre fektessem, legrosszabb esetben is a padlóra.
És nem, nem a kurva bűntudat miatt mert az mint olyan már nem igazán dolgozik bennem. Sokkalta inkább a sértett hiúságom nem hagy nyugodni.
- Miért? Mi a faszért nem hívtál fel hogy megkérdezd?
Azt már nem is firtatom miért nem volt fontos neki, hogy karácsonykor velem legyen. De vannak dolgok, amiket talán nem kellene firtatni és lehet ez is olyan, amit megbánok hogy feláldoztam.

2003. Február 14.




zene

- Sose mondok rosszat.
Van egy mondás, amit bizonyos versenyzésre tenyésztett varázslényekkel kereskedő ügyfeleim körében gyakran hallok: Egy üzlet akkor jó, ha egyik fél sem elégedett. Ez is bizonyítja, hogy a mi bizniszünk milyen kurva rossz…
Mert az a csók… Aljas módon lerohan vele, és feladatja velem az összes ellenérzésem. A tervek, és észérvek elhagynak, a múlt most egy fal mögé szorul valahol a fejem hátuljában, a farkas mellé, hadd tépelődjön rajta az.
A hátamat a jeges fal borzongatja, de Christopher megmelegít a túloldalról, és érzem, teljesen csapdába ejt. Persze, nem tudom, nevezhető-e csapdának akkor, ha hagyom, hogy fogságba essek benne. Mert tiltakozni már nincs önfegyelmem.
- Miért? Mi a faszért nem hívtál fel hogy megkérdezd?
Halk sóhajra emelkedik mellkasom, amit ő pontosan érezhet, tekintve, hogy nincs köztünk egy sóhajnyi hely sem. Pedig ha most nem szólalt volna meg… Bárcsak ne tette volna. Kínomban az arcába tudnék nevetni, de uralkodok magamon annyira, hogy csak gúnyos mosoly maradjon ebből a vágyból. Is.
- Nem hívtalak volna?
Aggasztóan édesen dorombolom vissza ezt, és várok egy kicsit, hogy ha nem is ugrik be neki emlékkép, legalábbis érezze, én azért számítok rá, hogy gondolkodik rajta.
- Biztos vagy benne?
Ez már egy fokkal vészjóslóbb, de nem a negédes hanglejtés miatt, mert az nem változik. A szorításom viszont igen. Jelzésértékű, hogy kezdhet akár aggódni is.
- Mert én úgy emlékszem, hívtalak. Többször is. Legtöbbször csak nem vetted fel. Egyszer meg egy kedves hölgyemény vette fel, és amint megkérdeztem, kivel is beszélek, lecsapta. Szóval…
Fél hajszálnyira tartottam magam tőle, már ha ez lehetséges volt ebben az egyszerre dermesztő, és egyszerre perzselő fogságban, amibe beszorított. És most már nem segítettem tovább neki emlékeket keresni. Bár kíváncsi lettem volna, miért kellett neki elrohannia a bolygó másik felére, éppen Karácsonykor. Nem mellesleg pont, amikor szóltam, hogy van több, halaszthatatlan munkám. Igen, talán nehéz neki megérteni, hogy van, aki nem csak abból él, amiből ő. És ugyanakkor, belőle sem akarok élni. Édes, ahogy a két fogadott gyerekét elhalmozza, de én nem vagyok gyerek, túl hamar is nőttem fel ahhoz, hogy csak úgy babusgasson bárki. És igen, voltak olyan tárgyalásaim is, itt Londonban, amiket nem akartam elhalasztani, de őt sem akartam belekeverni.
Nem, nem akartam belekeverni. Mert ha belekeveredik, egyelőre csak szembe tud állni. Így is úgy tűnt, megtette. Mostanra elbizonytalanodtam kicsit, de ez talán csak a személyes vonzereje miatt lehetett, ahogy itt fölém tornyosult, és tette az ártatlant, ami olyan veszett jól állt a ravasz képének. Olyan eszeveszett jól…

Anna



...s a csaló egy röpke pillanatra diadalt arat
a saját sorsa felett.....

..a trágár szavak esélyesek...

- Nem hívtalak volna?
Nem kerül el a kérdés hangsúlyának jeges éle, mely szinte megdermeszti közöttünk a levegőt. A nő pillantása ellenben égető és csodálom hogy nem kapok lángra és égek el elevenen ennyire közelről. Arcomra kiül egy komor erőlködős arckifejezés, nemcsak a megszoruló ujjak hatására de lényeges rásegítése az is a dolognak. Én tényleg próbálok visszaemlékezni, de mindhiába. Csak ködös füstös emlékképek villannak be, többnyire azok is cikázva vad kuszaságba gabalyodva. Hogy azokból mi az iga vagy mennyire igaz, jó kérdés. Már bánom hogy nem ittam még egy felest indulás előtt meg érkezés után. Jobban tudnám ezt a beszélgetést lefojtatni.
- Mert én úgy emlékszem, hívtalak. Többször is. Legtöbbször csak nem vetted fel. Egyszer meg egy kedves hölgyemény vette fel, és amint megkérdeztem, kivel is beszélek, lecsapta. Szóval…
- Franca....
Dörmögöm méltatlanul és valóban nem értem mi a franc történhetett. Lehet a térerő vagy a mugli kültyü viccelt meg, de a pia és a fű volt túl sok együtt.
-  Biztosan a takarító volt…
Közlöm nemtörődöm hangon és szorult helyzetemből hogy kivágjam magam nem vezet más út egyre jobban kitűnik tisztátlan tudatom számára, csakis ha békülőszexbe csap át ez a kis intermezzo közöttünk. Talán ő is érzi ezt az átsuhanó gondolatot, meglehet akarja is, vagy talán épp bosszantja hogy nem rögtön ezzel kezdtem… nem tudom biztosan. De nem várom meg hogy heves tiltakozásba vagy számomra fájdalmas ’béketárgyalás’ ez újabb szakaszába lépjünk, inkább a tettek mezejét választom.
A hirtelenség spontanitását kihasználva magamhoz rántom, el a hideg faltól, hogy míg ajkaim az övére tapadnak keressek vaktába valami stabil felületet, asztalt vagy épp földet. Ujjaim a felesleges ruhát, mint hagymáról a héjat, hámozzák le róla ellentmondást nem tűrően. Igazából bármi jó ami előre mozdítja a patthelyzetes szócsatát pláne így, hogy elfogytak a szavak és csak ő tölti be a teret, a tudatomat. Az ismerős illata körbeölel ahogy karjai körém édes fonódnak bilincsbe verve ezzel és nem is értem minek mentem el vagy ő miért hagyott itt. Ahogyan azt sem mi változott meg, mert abban biztos vagyok hogy a felszín bár békésnek tűnik a mélyben viharosan vadul kavarog, akárcsak bennem és benne a kimondatlan sértettségek és egyéb ostoba érzések.

2003. Február 14.




zene

-  Biztosan a takarító volt…
- Biztosan…
Hallhatja, hogy egy percig sem hiszem, de most mégsem mondok mást. Ebben jó ő, kikapcsolja a máskor mindig olyan éber, józan eszem. Olyan, mint egy jó erős drog, és mondanám, hogy kellemetlen mellékhatások nélkül, de valójában nem lenne igaz. Nem, nagyonis van ára Neki, és ennek az egésznek. De hiába drága, és hiába tudom, hogy megfizetem még ezt… Hagyom magam sodródni. Engedem, hogy elcsábítson, csak még egyszer, és ahogy magához ránt, végleg feladom, nem ellenkezem egy pillanatig sem. Nem sok kell, hogy vízszintesben találjam magam, de nemcsak hogy nem ellenkezem, inkább mondhatni a sodrással úszom. Azzal a
jegeskék, őrjítően csibész sodrással, aminek ellenállnom úgyis képtelenség volna.

*

Felülök, és nézem, ahogy az asztalon, hason elnyúlva horkol. Talán a füst. Talán sporttáskájának áldatlan tartalma bódított el minket. Szeretném arra fogni az egészet, hogy ez történt. Lassan, csendben siklok ki a karjai közül, amik így az asztallapon pihennek tovább. Egy pillanatig még ülök mellette, és rájövök, már nem vagyok dühös. Őszintén szólva nem csak azt nem tudom, hogyan jutottunk idáig, de azt sem, mi is történt valójában. De akárhogy is, már csak szomorkodom, mert megérett a felismerés, hogy mindkettőnknek jobb lesz ez így.
Önkéntelen mozdulat jön, hogy végigsimítanék fedetlen hátán, de a kezem félúton a levegőben elveszti a lendületét, majd dolgavégezetlen lehanyatlik. Pont mint a fű, meg a gyufa. Remek kombináció, hirtelen sok élvezet… De tönkreteszik egymást.
Óvatosan elfordulok, és halkan, puha léptekkel leereszkedem a padlóra, hogy összeszedjem bizonyos elhagyott ruhadarabjaim, és újra magamra öltsem őket. Jobb lesz így. Ő foglalkozhat többet vele, hogy megvédje királyságát - vagy visszaszerezze már a sok feltörekvőtől, aki a helyére pályázik? Akárhogy is, van itthon dolga, és csak remélem, hogy én nem vagyok és nem is leszek egy azok közül, aki a riválisának nevezhető. Pedig ha azt tervezem, hogy a konkurens csempészbandát átveszem… Logika szerint benne van a pakliban, hogy lehetek.
Szóval jobb is így. Felöltözöm hangtalanul, felveszem a félrehajított csomagom, de mielőtt még felvillannának a kandallóban a smaragdzöld lángok, és elnyelnének, egy cetlit körmölök, amit leteszek mellé, hogy majd ha felébred, megtalálja:

Ha ez is csak egy üzlet, nincs több tartozás…
Vigyázz Magadra.
A

Köszi a játékot!