Kölyök

KARÁCSONY

Elképzelhetetlennek tűnt egy karácsony Elliot nélkül. Némiképp úgy éreztem magam, mint valami röpképtelen madár, csak vergődtem a földön. Bár én legalább a saját magam által hagyott jó kis mocsokban. Nyilván mindig minden az én hibám volt. Hát ez is. Miközben magam sem tudtam, tulajdonképpen már megint mi az égzengéses lóbroki történt közöttünk? Úgy éreztem, hogy semmi. Miközben valami mégis, hisz a férfi, akit szerettem nincs itt, nincs velem, nem volt itt karácsonykor sem, hogy velem ünnepeljen, inkább egyedül töltötte a szeretet ünnepét, vagyis hát nem egyedül, de mindenképp nélkülem. És ez… Ez… Mindegy. Erre nincsenek szavak.

Próbálok a felszínen maradni, de a baj az, hogy közben egy apró kis gondolat fészkelte magár a fejembe. Mi lenne ha… És most kicsit olyan, mintha ez lenne a legrosszabb, legbűnösebb dolog, ami történhetett. A mi lenne ha… Mondat bűntudatot kelt bennem és még több félelemmel lát el, mintha csak simán egy Elliot nélküli élet elé állnék. Jelenleg még nem fogadom el, hogy létezik ilyen. És közben mégis… A józan ész azt mondja egyszer meg kell találnia  továbblépés útját. Ha a te a csillagokat is lehozod és mégsem vagy elég… Akkor biztosan minden csakis a te hibád? Akkor biztosan csak te vagy az, akinek bűntudatában gyötrődve, fetrengve a fájdalomban kell léteznie?
Nem tudom.

Sóhajtok egy nagyot és újra csak kimondom magamban. Nem, nem tudom.
De léteznem és dolgoznom kell. Nem merülhetek el saját kérdéseimben. Hiszen itthon él velem két gyermekem is, akiknek szüksége van a meghittségre és boldogságra. Még ha Ada most a mindennapos hisztijeivel igencsak távol áll a meghittől vagy a boldogtól…
A harmadik gyerekem pedig ma fog meglátogatni minket. És ez fontos. Amúgy is alig töltöttem vele némi időt mostanában. De szerettem volna, hogy tudja, bármi is fog történni ezek után, az én asztalomnál mindig lesz helye, az én házamban mindig lesz hol aludnia. Attól függetlenül is, hogy nála már csak az első szülött fiam került váratlanabbul az életembe…

Örülök a látogatásának. Nagyon is. Szóvala megmondtam Adának, hogy akkor a mai nap tessék viselkedni és nem egész nap Elliot után sírni, vagy mehet megint a nagyanyjához. Erre azt hiszem kicsit összeszedte magát és szipogva elment, hogy játsszon egy kicsit Effyvel. Kis Nat is nyűgösebb, mint lenni szokott, mégis ma valahogy vigyorral az arcán ébredt. Most is ott van a kis járókájában és vigyorog rám, miközben én felteszem az utolsó díszeket is a konyhában. Igen… Már egyszer feldíszítettem a házat, csak valaki a hisztis viselkedésével levarázsolta onnan. De mindegy. Ajándékok bekészítve a fa alá. Ebéd a sütőben. Sütik szétszórva a házban, szépen tálalva, giccs a helyén. Már csak a díszvendég hiányzik. Aki bármelyik pillanatban meg is érkezhet…

[NAT]

NAT

2000. december 25., Tengerszem
o u t f i t

A küszöb előtt állva bámultam fel a hatalmas épületre, és összehúztam magamon a kabátomat meg a sálamat. Az időjárás nem volt túl kedvező, azon kívül, hogy jeges szél fújdogált, valami kis hószennyedék is szálldogált, pont olyan sűrűn, hogy idegesítően folyton az ember arcába csapjon és eláztassa a haját valamennyire.
Ez volt az első alkalom, hogy a Tengerszemben járok... Nat nagyon menő és drága házában. Ahogy hazautaztam, először Ballardékhoz mentem, ott találkoztam Kis Nattal és Adával, akik azonnal belopták magukat a szívembe. Hihetetlenül aranyos kis teremtések voltak mind a ketten, igaz, nem sok időt tölthettem velük, hiszen utána találkoztam Elliottal. És mentünk Londonba. Nos, nem feltétlen egy olyan karácsony este volt a tegnapi, amiről mindenki álmodozik, de tulajdonképpen nem is az ünnepen volt a hangsúly. Sőt, az szinte egészen eltörpült a jelenlegi történések mellett, hogy talán már tényleg nem is érdekelt...
Ha valami miatt panaszkodnék, az a ház szigetelése. Egy kicsit fáztam éjszaka, de Wampus aranyos volt, és odafészkelődött az oldalamhoz aludni. Biztos imádták volna Adáék, ha ma elhoztam volna... De végülis ottmaradt a lakásban Elliottal, akivel biztos vagyok benne, hogy máris megkedvelték egymást.
Kifújtam a levegőt, és figyeltem az általam hagyott kis ködöt. Egy pillanatig hezitáltam, mielőtt az ajtóhoz lépte volna bekopogni. Nem is tudom, miért... Rég láttam Natot, és hiányzott. Jó lett volna már megölelni, és egyben látni azt is, hogy jól van. Kicsit rosszul éreztem magam amiatt, amiért az, hogy Elliottal legyek ebben az időszakban, valahogy előnyt élvezett mind a kétszer, és féltem, hogy emiatt majd Nat megrahagszik rám, vagy legalábbis rosszul esik neki... Holott én mindkettejüket ugyanúgy szerettem. Elliotot talán egy kicsit jobban ismertem, talán egy kicsikét közelebb álltunk egymáshoz, de ez nem azt jelenti, hogy Nat nem volt hihetetlenül fontos.
Sokszor visszagondoltam arra, mi van, ha máshogy alakul az a nap... Ha fogadnak be. Vajon visszamentem volna apámékhoz? Valószínűleg a válasz igen. Hisz nem lett volna sok más választásom.
Akárhogy is próbáltam mindezt kizárni, ez az egész valahogy mégiscsak olyan elcseszett volt... Pontosabban a tudat, hogy nem voltam benne biztos, miikor látom legközelebb az igazi apámat.
Nem tudom, mióta álldogáltam itt, kicsit elkalandoztam... Az ajtóhoz léptem, és bekopogtam, gondolva, mégsem igazán örülnének ha csak úgy berontanék, vagy ilyesmi. Egyre növekvő izgalommal figyeltem, mikor nyílik ki az ajtó, és közben megdörzsöltem a már kissé áthűlt kezeimet, hogy valami kis életet leheljek beléjük.
Ha végre kitárult a bejárat, és megpillantottam Nat hatalmas alakját, széles mosoly szökött az arcomra. Tényleg nagyon jó volt őt látni, ez csak most tudatosult bennem igazán, ahogy megpillantottam. Milyen érdekes volt a tény, hogy itt van ez a híres író, akiért annyian rajonganak mindenfele, akiknek a könyveiről plakátokat látok a városokban... És én megismerhetem egy egészen más arcát, sőt, szinte az apámként szerethetem őt is. Tulajdonképpen jobban belegondolva, még ilyen kevés idő alatt is szinte több dolgot tettek értem, mint az igazi apám, aki csak beletemetkezett a munkájába. Homokba dugta a fejét. Mindig.
- Arra számítottam, mikulás jelmezben leszel - vigyorogtam, ahogy lerohamoztam a férfit egy nagy öleléssel. Mondjuk mellette úgy éreztem magam a méreteimmel, mint egy kismacska. Közben kicsit beljebb is húzódtam, mert jól esett az onnan áramló, kellemes hőség. - Boldog karácsonyt, Nat! Hogy vagy?

KARÁCSONY

Őszintén… Nem nagyon volt kedvem ehhez. Mármint ehhez az egész ünneplésesdihez. Nem volt kedvem azt mutogatni, hogy nézzétek jól vagyok, amikor éppenséggel ez volt az utolsó, ami elmondható rólam. Nem, nem voltam jól. Nem ez volt életem ünnepe. és mégsem tudtam lekuporodni a szobámban az ágyra és átadni magam a magánynak és a fájdalomnak. Több voltam már egy darab önmarcangolásnál, ennyit éreztem. Megint elhagytak, de igyekeztem most végre némileg erőt meríteni saját szánalmamból. Meg úgy az életemből. Vannak gyerekeim. Elliotnak köszönhetően még a számuk is megszaporodott hirtelenjében kettőből négyre, ha vesszük azt a kis fejlődő babát is, aki reméljük majd egészségesen jön a világra. Egy a mostaninál boldogabb apának az ölelésébe. Merthogy őt majd nekem kell nevelnem. Őt is. De jól van ez így. Tudat alatt mindig is családra vágytam. Hát nem nagyon panaszkodhatok, most már aztán van családom. Jó pár gyerekkel, akik közül az egyik épp most lépett be az ajtómon.

- Szia Avery. – Húzódok ki finom öleléséből, hogy aztán finom puszit leheljek a homlokára. – Sose voltam az a nagy beöltözős ember, Ada már megszokta, Kis Natnak meg majd bérelek fel Télapót, ha vágyik rá. – Pajkos mosollyal az arcomon húzom oda ujjam ajkam elé, hogy figyelmeztessek a titokra. – Tudod, ők még hisznek a mesékben. Ez maradjon köztünk. – Koppintok aztán ujjammal az orrára. Lüke szokásom, pedig valahogy ez tőlem a szeretet jele és csakis olyanok orrát koppintgatom, akik tényleg hozzám tartoznak.

Beljebb húzom közben kicsit. Innen már bőven látszódik a hatalmas karácsonyfa, ami szinte a fél nappalit elfoglalja és az emeletig felér. Alatta ott a rengeteg kicsomagolt és még becsomagolt ajándék. Ada onnan integet fogadott nővérének, miközben KisNat kíváncsian kukucskál ki járókájának korlátjába kapaszkodva.
- Már nagyon vártak. –  Mondom mosolyogva a gyerekek felé mutatva. Azt hiszem látszik rajtam, hogy némileg zavarban vagyok. Lányomnak tekintem, mert Elliottal azt ígértük neki, hogy számíthat ránk innentől egész életében. De ettől még valahol egy idegen is egyben. Ráadásul már szinte felnőtt én pedig abszolút nem tudom, hogyan és miről kell vagy kellene beszélgetni vele. Lehet ehhez Elliot jobban ért. Adának a gyerekkorát is ő hozta vissza. Az amit én adtam addig neki, csak árnyéka volt a gyerekkornak. Neveltem egy kisfelnőttet… Mindegy…
- Anyu hozott rengeteg sütit, az ebédet viszont én követtem el. – Mutatok kicsit a nappalival összenyitott konyha felé. – HAPCI! – Hapcizom aztán el magam hirtelen, azt hiszem egyenesen Averyre, bár remélem sikerül kikerülnie az én medveköpetem. – Bocs… Kaptam valami különleges indiai fűszert, amire mint kiderült allergiás vagyok. A baj az, hogy amikor megpróbáltam kidobni belehapciztam és most mindenhol ott van, hiába takarítottam fel… Ne haragudj…  

[NAT]

NAT

2000. december 25., Tengerszem
o u t f i t

Belépve a házba egyből megcsapott a kellemes meleg és a jó illatok egyvelege, hogy elmosolyodtam. Azért itt elég erőteljesen uralkodott a karácsonyi hangulat. A hatalmas karácsonyfa, a díszek, na meg az imádnivaló gyerekek is ott kukucskáltak felém erről-arról.
– Sose voltam az a nagy beöltözős ember, Ada már megszokta, Kis Natnak meg majd bérelek fel Télapót, ha vágyik rá. – Ahogy mutatóujját itt a szája elé emelte és pajkosan csillogó szemekkel nézett rám, halkan felnevettem. – Tudod, ők még hisznek a mesékben. Ez maradjon köztünk.
Lebiggyesztettem az ajkamat és valami megdöbbent fejet produkáltam, még akkor is, mikor az orromra koppintott.
- Micsoda? Milyen mesék? A Télapó igenis létezik! - Nagyon határozottan bólogattam felé, aztán beljebb lépve, levettem a kabátomat meg kibújtam a cipőmből is, mielőtt még vizes-sáros nyomot hagynék vele valahol. Aztán nagy vidáman odaintegettem Adának, aki az ajándékok közt hevert. Imádtam azt a kislányt, maga volt a megtestesült aranyosság, velem legalábbis. A többiek oldaláról azért néha hallottam panaszt felé, dehát a csajoknak össze kell tartaniuk, nem?
KisNat pedig még mindig ugyanolyan édes volt, mint legutóbb, amikor találkoztunk, azzal a kis huncut mosolyával. Szóval imádtam őket. A Tengerszemben most voltam először, de azért a drágaság és a luxus már így is átjött. Szinte nevetséges volt a kontraszt ez, meg a Kislak közt, de azért még mindig hiányzott az a kis házikó, a barik, meg az a táj...
- Már nagyon vártak. – Erre elmosolyodtam, és magamhoz öleltem a táskámat, amiben az ajándékok lapultak.
- Sziasztok! Mi újság? - Vigyorogva le is guggoltam, amikor Ada odaszaladt, hogy megöleljen, és én is megszorongattam. Igazából nagyon féltem az elején, hogy majd utálni fog... Hiszen csak egyik pillanatról a másikra betolakodtam az életükbe, nem is ismert, nem érthette sem ő, sem KisNat, hogy honnan kerültem elő én. De szerencsére nem így lett. Még az egyiptomi cuccos gyűjteményét is megmutogatta, amikor pár napot Nat szüleinél töltöttem. Ezzel szemben, azt hiszem én nem igazán nyűgöztem le a cápáimmal...
- Uhh, itt nagyon jó illatok vannak, Nat - hümmögtem elégedetten.
- Anyu hozott rengeteg sütit, az ebédet viszont én követtem el - magyarázta, mire követtem tekintetét a konyha felé, a gondolatra pedig meg is kordult a gyomrom. Már elég éhes voltam, szóval ez a gondolat fellelkesített.
- Na és mi a menü? - érdeklődtem visszaegyenesedve, aztán a kanapé mellé tettem a táskámat. - Én már elég éhes vagyok, és ti?
Éppen lemosolyogtam Adára, amikor hirtelen egy kisebb dörrenés rázta meg a házat, és még épp hogy ki tudtam térni Nat hatalmas tüsszentése előtt, és néhány másodpercig csak pislogtam. Na, ez igen!
- Bocs… Kaptam valami különleges indiai fűszert, amire mint kiderült allergiás vagyok. A baj az, hogy amikor megpróbáltam kidobni belehapciztam és most mindenhol ott van, hiába takarítottam fel… Ne haragudj…  
Erre halkan felkuncogtam, és inkább előhalásztam valamelyik zsebemből egy zsepit, hogy odanyújtsam neki.
- Szegény fűszer... Semmi baj.
Igazándiból Nattal egy kicsit mindig is kevesebb időt töltöttem eddig, ezért a helyzet... Nem mondom, hogy fura volt. Csupán nem olyan természetes, mint mondjuk Elliottal. Amgy sem ismertük egymást régóta... Most pedig az egész szakítás csak mégjobban megkavarta a dolgokat. Nem is igazán tudtam, hogy mit mondjak neki. Ha esetleg rákérdez Elliotra, akkor mit válaszoljak? Megkérdezzem én, hogy hogy éli meg ezt az egészet, vagy inkább hagyjam, és próbáljam meg elterelni a figyelmét az egészről? Nehéz kérdések voltak, én pedig nem szerettem volna hibázni...
Végül, ha egy kicsit hosszúra húzódott a csend, akkor a konyha felé böktem.
- Akkor eszünk? Megterítek - ajánlottam fel, vagy ha ez már megtörtént a nap folyamán, akkor a kaják kihordására is hajlandó voltam. Közben, ha a konyha felé indult, akkor én is követtem, és mellé léptem, várva egy kicsit, csak akkor fordulva felé, amikor már kicsit lemaradtak a hátunk mögött a gyerkőcök. - Szóval... Hogy vagy?