magiske runer

Adressat: Elliot

16+

Nem félem a halált, de ez az állapot, amibe a nő, és valószínűleg a sziget többi lakosa került elborzaszt. Olyan se nem halott se nem élő, és a két világ közötti lét lehet a legkeservesebb. Amikor sehova sem illesz, és mégsem halhatsz meg, nem vethetsz véget a kínnak, a gyötrő állapotnak, és egészen biztos vagyok benne, hogy a testét marja az éhség az örökös, deres fájdalom, az élet és a halál utáni keserves sóvárgás. Talán még a szellemek sorsa is kellemesebb, mint az, amilyen állapotban ez a nő libeg előttünk. A szívem elfacsarodik egy pillanatra, amikor a testvéreim jutnak az eszembe, és őszintén remélem, hogy bár a haláluk kínkeserves volt, megváltás számukra Hél földje. Az a hely még ennél az állapotnál is sokkal hangulatosabbnak mutatkozik. És egyszerűen képtelen lennék elviselni a látványukat, ahogy szellemként bolyonganak a tengerben.
Megrázom a fejem, és visszatérek a jelenbe, Elliot mellé, a lidércszerű nőhöz, a jeges házba, ahol ott van előttünk karnyújtásnyira a láda, és megint kezd pezsegni bennem az adrenalin, az izgatottság, és kíváncsiság, hogy mégis miket rejthetnek az itteni ládák. Bár a tárgyak kevésbé vonzanak sokkal inkább a hely és veszély kétségbeejtő homálya az, ami felpezsdíti a véremet. A kiszámíthatatlan veszélyé, ami bármikor lecsaphat és amitől akár az életed is veszheted. Ez pedig mindennél jobban izgalmasabb.
– Nos, én szívesen megfizetem azt a nagy árat. Persze nekem nincs is sok veszíteni valóm az életemen kívül.
- Azért azt még őrizd meg még egy kicsit - csapom vigyorogva hátba Elliotot, és ahogy hozzáér a tenyerem a hátához, kellemes bizsergés szalad végig rajtam. Nem igazán volt időm azon merengeni, hogy mégis mit érzek iránta, de valamilyen apró láng mindig is fel-fel lobbant bennem, akárhányszor hozzáértem, vagy pillantottam. Egészen addig míg el nem oltotta a lángot az a sárga szempár, ami mindig beleégette a sötétséget a bőröm alá.
Amíg idióta módon filozofálgatok és a szokásos háborúmat vívom a gennyes sárga szemekkel, a láda kinyílik és mi tényleg egy másik világba csöppenünk. Elliot kezét éreztem a sajátomban és még rántódtam is hozzá, aztán amikor eloszlik a sötétség félig megkönnyebbülve veszem tudomásul, hogy az a sötétség nem belőlem árad, hanem a ládából. Tekintetemmel gyorsan körbejárom a teret. A szívem meglódul egy pillanatra a hűvös, rideg fenyőerdő és az alattunk elterülő tó láttán. Mégis csak északi táj, ami szinte bele van vésődve a bőröm alá, hogy az otthonom mindig is a tenger és észak marad. Aztán a morgás felé kapom a fejemet és egy felpáncélozott agyaras jegesmedve kezdett felénk morogni és ágaskodni. A szám sarka megrándul, és egy elszánt kis félmosoly szökik az arcomra, ahogy elönt az a jóleső izgalom.
– Most kéne egy szerencse puszi…
- Esetleg egy ilyen megfelel? - kérdezem, aztán számat az ajkára tapasztva megcsókolom. Talán még ő is érzi tőle a lüktető szenvedélyt ami a bőröm alatt hömpölyög, aztán felegyenesedem, és előveszem a baltámat, a bal kezemmel pedig a fekete zakóm belső zsebéből előhalászom a fenyőpálcámat, és a másik kezemben megpörgetem a baltát, majd egy erős dobás kíséretében elhajítom, egyenesen a medve felé, de az csak átrepül felette.
- Nos, ez egy illúzió, de van egy olyan érzésem, mi attól még sérülhetünk - pillantok le Elliotra, majd megragadva arrébb szaladok a medve elől, aki heves morgás közepette akar minket esetleg elfogyasztani.  Az a furcs érzésem támad, hogy bármennyire is igyekszem a part felé vergődni nem nagyon jutok hozzá közel. Aztán lepillantok a befagyott vízre, és felsóhajtok.
- Készülj, hogy lehet megint vizes leszel - mondom, majd magamhoz szorítva Elliotot, egy átokkal megpróbálom betörni a jeget. Ami nem egyszerű, miközben morog közben a hátam mögött egy agyaras medve, de remélem Elliotak sikerül így valamennyire fedeznie. Aztán egyszer csak sikerül betörni egy ponton a jeget, én meg teljes erővel rátaposok a repedésre, mire az szinte parancsszóra végigfut a tavon, majd nagy levegőt véve belecsapódok a vízbe, ami nem hideg. Mintha valami olyan helyen lebegnénk, ahol nincs levegő, de a víz érintése sem létezik. Teljesen elmerülök benne, és várom, hogy a medve is beleessen, de nem jön utánunk, így aztán egy idővel a felszín felé kezdek úszni, miközben nem eresztem Elliotot sem.
Ahogy megyek a felszín felé, viszont a víz egyre vízebbnek hat és egyre hidegebb. Amint a fejem kibukkan a tenger habjai közül morogva konstatálom, hogy nagyjából a hajó mellett bukkanunk fel. Ez egy nagyon érdekes illúzió. MInél gyorsabban kivergődök a partra, hogy ott aztán megszárítsam Elliotot.
- Hát ez rendkívül érdekes volt - morgom, és elvigyorodva megborzolom a haját, majd ha kifújjuk magunkat visszafelé indulok vele a házhoz. Vajon hol van a baltám...

magiske runer


Søren
2001. március 25.

outfit

A kezemben egy pillanatra sem remegett meg a varázspálca, hiába hatolt át a hideg a ruhámon. Nem volt olyan erőteljes és csontig hatoló, mint amire az ember egy ilyen havas-jeges világban számítana. A medve kétlábra állt, agyaras tüskés teste megfeszült, ahogy beleszimatolt a levegőbe, majd nagyot bömbölt az ég felé. Olyan volt, mint egy csatakiáltás, ami azt kívánta jelezni: „Elliot O’Mara-Rowle letépem a fejedet.” Én pedig ezt el is hittem. Képes lett volna rá, mégis csak vadállat volt… hatalmas és lenyűgöző vadállat. Merlinre, O’Mara, mi ez a különös érdeklődés a nagydarab állatok iránt? A hang hüledezett bennem egy sort, de közben őszintén reméltem, hogy a fejem a helyén marad a mai napra.
– Esetleg egy ilyen megfelel? – Fel sem fogtam a kérdést, Søren ajkai már az enyémeken voltak. Közéjük sóhajtottam, ahogy pálcát tartó kezem visszahúztam és végig simítottam a borostás arcon. Nem szúrt, inkább puha volt, olyan férfias, ahogy szeretem. Valami végig lüktetett a testemen és mintha ezzel a csókkal Søren maga adta volna át ezt az érzést. Megremegtem, fel sem fogva, hogy ő már elhúzódott és éppen egy baltát hajít szerencsétlen medve felé.
Nem akartam, hogy eltalálja. Nem akartam bántani egy állatot… és amint arra fordultam a gondolat még erőteljesebben hasított belém. A balta pedig egész egyszerűen átrepült rajta. Pislogtam kettőt, mire tudatosult bennem, hogy ez amit látunk olyan, mint egy illúzió. Ott van, de közben nincs is. Észbe kaptam végre, bár az ajkaim még bizseregtek a csóktól, így hát felemeltem a pálcám, a medvére szegeztem… nem valószínű, hogy sok értelme volt persze.
A medve újra mordult, majd megindult felénk. Nem futott, inkább erőteljesen cammogott, mint aki el akar szórakozni velünk. Sejthette, hogy fölényben van ebben az álomvilágban, ezért hát nem is erőltette meg magát, hogy tiszta erőből rontson nekünk.
– Nos, ez egy illúzió, de van egy olyan érzésem, mi attól még sérülhetünk – Søren megragadott és elhúzott előle, mire a medve megint felegyenesedett és még hangosabban bömbölt bele az erdős-tavas környezet furcsa csendjébe. Még egyszer ránéztem, mielőtt a vikingem felé fordultam, hagyva, hogy húzzon maga után a part felé. Hiába… akármennyire is rohant, mintha egy helyben toporogtunk volna, alig távolodva a medvétől, alig kerülve közelebb a biztonság ígéretét rebegő parthoz. Találj ki valamit… muszáj, muszáj, muszáj! A szavak úgy lüktettek bennem, mint a szalag a csuklómon. Újabb adag adrenalint pumpált belém a tény, hogy le kell győzni ezt a medvét.
– Nem az erő a lényeg itt… – mondtam Sørennek, mikor rájöttem, hogy akármit próbálunk erőszakosan csinálni, annak nincs értelme. Sem a medvére támadásnak, sem a rohanásnak nem volt következménye, egyszerűen, mintha nem létezett volna ezen a helyen ilyesmi. Túl kellett járnunk az illúzió eszén, azaz magunkhoz kellett térnünk a való életben ahhoz, hogy innen kijussunk.
Ahogy Sørenre pillantottam, láttam, hogy a befagyott tó felületét kémleli. Merlinre, ez az ember zseni… Hirtelen olyan csodálattal bámultam a vikingemet, mintha csak valami féle megváltó lenne. Soha életemben nem volt ennyire okos és talpra esett úti társam, persze soha nem is kalandoztam mással csak úgy, akinek volt tapasztalata a kalandok terén. Christopher volt talán az egyetlen ilyen, de ő meg rám bízta a piszkos munkát.
– Készülj, hogy lehet megint vizes leszel – mondta és magához szorított.
– Semmi sem jobb, mint egy kis jeges víz, ha az ember magához akar térni. – Válaszoltam halkan és vártam, hogy az átok, amit a tó felé küldött, hatni kezdjen. Szorosan lehunytam a szemem. Nem akartam sem látni, sem érzékelni mindazt, ami rám várt. A repedés hangja után talán egy pillanat telhetett el. Zuhanás, víz… de nem volt fagyosan hideg, mégis éreztem, ahogy a vízszerű valami alatt kellemetlen libabőr fut át rajtam. Hagytam, hogy most Søren diktáljon s vonjon maga után, miközben úszott ott a semmiben. A víz egyre hidegebbnek tűnt, egyre nedvesebbnek… egyre veszélyesebbnek. A testem megborzongott, ahogy megéreztem a levegőt a bőrömön és végre megtöltötte a tüdőm. A hajó mellett voltunk valamerre, és egyre közelebb a parthoz.
– Mi a fene… – motyogtam, ahogy a parton megpróbáltam lábra állni. A ruháim nehezek voltak a víztől, még mindig reszkettem, ahogy a haj a homlokomhoz tapadt. Éreztem, hogy Søren megszárított, de fel sem fogtam, mert csalódottságot éreztem. Nem értettem mi történt. Mármint nyilvánvalóan nem volt semmi a ládában, ha itt és nem ott kötöttünk ki, ugye? Megborzongtam a szellőbe még így is, de Søren meleg ujjai a tincseim között kicsit felmelegített.
– Nem volt érdekes. Tuti nem volt a ládában semmilyen kincs… – szontyolódtam el, ahogy nagy nehezen megindultam visszafelé a házhoz. – Akkor biztosan ott tértünk volna magunkhoz mellette, nem pedig a tengerben. – Az ajkaimhoz értem, mert a sósvíztől cserepesek lettek. Nem tetszett ez a kiszáradtság érzés.  Mérgesen bámultam a távolban megint feltűnő házra, közben belekaroltam Sørenbe… nem mintha ez változtatott volna a dacosságomon. Máris utáltam ezt a helyet… legalább egy ősrégi karamellás cukorka lehetett volna benne.
Hozzá simultam Sørenhez, hátha az ő teste melegebb, mint az enyém. Már száraz voltam, de amikor a víz tényleg vízzé vált, akkor megéreztem a hideget. Még azért korai volt egy csobbanáshoz, ráadásul itt északon különösen fagyos a tenger még nyáron is. Fúj víz… fúj sós víz… fúj tenger… Megborzongtam, ahogy felfogtam, mi is történt. Undorodó fejjel bámultam az egyre közeledő házat.
Hamarosan el is értük a küszöböt. A láda feltárulva állt a közepén, a szellem azonban nem volt ott. Megszabadítottuk volna? Talán igen, hiszen a jeges hideg is eltűnt, a cukorkákkal együtt, amiket adtam neki.
– Nos, legalább egy megtévedt lelket megszabadítottunk… – állapítottam meg. Aztán elhúzódva Sørentől, beléptem a ház közepére és belenéztem a ládába. – Azt hiszem, ez a tiéd… – vettem ki a baltát, amit elhajított és felé nyújtottam. Sajnos kincs nem volt benne, ez pedig csalódást okozott. Kirángattam a zsebemből az immáron másodjára is elázott térképet. Most még inkább elmosódtak rajta a betűk és a felfestések.
– A legközelebbi jel az ūruz, egy toronnyal jelölték. Valószínűleg csak egy rom. Ha igazi torony lenne, már kiszúrtuk volna. – Állapítottam meg. – Hattarvík felé kell mennünk és pont félúton lesz oda. – Tettem hozzá és már mentem is ki a házból, hogy elinduljunk a deneverés torony felé. Nem gondoltam bele igazán ebbe a kalandba eleinte, de most még is megnyugtatónak éreztem, hogy a futhark betűinek megfelelően haladunk.

Adressat: Elliot

16+

Amikor visszaérünk a fagyott állapotban lévő kunyhóhoz, ahol eltűnt a nő szelleme, őszintén remélem, hogy nem fogunk több ilyen kóbor, elátkozott lelket látni, mert mindig eszembe jutnak a testvéreim, és az értelmetlen haláluk. És valahogy úgy érzem, az egész súly az én vállamra nehezedik, bennem bíztek,, én pedig képtelen voltam őket megvédeni. A gondolataimból ELliot hangja ránt vissza a valóságba.
– Nos, legalább egy megtévedt lelket megszabadítottunk… – Erre csak hümmögök egyet és bólintok. - Azt hiszem, ez a tiéd…
- Kösz, Elliot - húzom vigyorra a szám, miközben megkaparintom a baltát. Kissé talán túlságosan is sokat jelent nekem, így ez a mozdulatomon is látszik, ahogy elveszem a kezéből. Végigfuttatom az ujjaimat a baltára vésett motívumokon, és rúnákon.
Igazából senkit nem öltem meg vele, az anyámon kívül. Bár megtehettem volna. De mindig is a tisztességes küzdelmet becsültem, és nagyra tartom a varázspárbajt, mintsem azt, hogy orvvul hátba hajítsam ezzel a baltával. Inkább csak valami szimbólumként hordom magammal, egy emlék a családomról, az apámtól, akit meggyötört a szörnyeteg, és a testvéreimről. Meg azért elrettentő hatást is kelt főleg ha az egyik árus makacskodik és nem képes teljesíteni az alku saját részét. Becsúsztatom az övem szíjába. A láda meg minden bizonnyal üres, legalább is Elliot csalódott és bosszús tekintetéből erre következtetek.
– A legközelebbi jel az ūruz, egy toronnyal jelölték. Valószínűleg csak egy rom. Ha igazi torony lenne, már kiszúrtuk volna. Hattarvík felé kell mennünk és pont félúton lesz oda.
- Hát akkor indulás arra - csapom lelkesen hátba, majd elindulok  oda, amerre a térkép mutat. A táj fülledt fagyos levegője, a kihalt csendje elsőre tűnt békésnek, de a tudat, hogy mi történt itt rátett egy lapáttal. A fű itt-ott jegesen zúzmarás, nem köröznek a sziget felett madarak, mintha el lenne átkozva.
Mivel kellemetlen az egész, kissé talán hosszúnak tűnő utat megtenni, megtöröm a csendet. Még ha a helyszín nem is éppen alkalmas erre.
- Na és mondd csak, te világ életedben ilyen kalandor lélek voltál? - pillantok felé, miközben caplatok valami kisebb emelkedőn.
Nekem igazából nem volt sok választási lehetőségem, mert a kalózhajón hozzá kellett szoknom a kalandokhoz, a rabláshoz és az öléshez is. Pedig már gyerekként is tartottam magam a tisztességes küzdelem elvéhez, és valahogy ha felajánlottam a párbaj lehetőségét eddig nem igen utasították vissza. A kapitány szerint van bennem olyankor valami állatias vadság, és némi elszánt tűz, aminek nem lehet ellent mondani. Mindamellett én imádok párbajozni, harcolni, mert értelmet ad ennek a kifakult léleknek ebben a testben, és egy rövid időre tüzet csihol bennem, és azokat a sárga szemeket is elkergeti előlem arra a rövid időre.
- A gyerekeid ez hogy viselik? - kérdezem aztán de úgy, hogy abba semmi ellenséges, vagy túlságosan kutakodó él nincs benne. Őszintén fogalmam sincsen, hogy vannak-e gyerekei, csak ez a kérdés valahogy kicsúszott a számon.
Ahogy lassan odaérünk a célhoz, látszik, hogy rom. Az egész hely egy rom, tele föld felett szálló fehér, minden bizonnyal fagyos gomolygással, és szinte recseg a talpam alatt a vékony jéggé fagyott föld. A tekintetemmel körbepillantok a romon, és kiszúrok néhány elgyötört megfagyott testet körülötte. De ezek halottak. Rothadó, máló halottak mind.
Hacsak kapzsiságból szegték meg a kötelességet, melyet rájuk bíztak, elítélhetném őket, de mégsem teszem. Inkább csak remélem, hogy a szenvedésükhöz képest megváltás a szellemüknek Hél Birodalmában lévő örök és üres bolyongás.
- Úgy tűnik nincs itt semmi. Pedig izgalmas lett volna valami szörnyeteggel itt is megkűzdeni - vigyorgok Elliotra, majd körbefordulok a helyszínen. - Van tipped, hogy merre menjünk?

magiske runer


Søren
2001. március 25.

outfit

Legalább Søren baltája meglett… vagyis csak ezzel próbáltam nyugtatni magamat, miközben kiléptünk a romos kunyhóból újra a friss levegőre, hogy a tornyos hely felé vegyük az irányt. Hogy volt-e értelme a rúnák szerint haladni? Nem voltam benne biztos, hiszen akármennyire is erőltettem a gyengén látó szemeimet, nem láttam semmi ilyesmit magasodni a távolba. Pedig biztos voltam benne, hogy a város közel van, legfeljebb egy órányi sétára innen.
– Azt hittem, hogy legalább minden rúnakőnél találunk valami kincset… elég csak a levegőbe szippantani – hát én így is tettem közben, majd folytattam: –, az ember máris érezheti micsoda mágia járja át a helyet. Nem csoda, hogy a térképész meg akart ölni ezért az információért. Ha van itt valami az nagyhatalmú és bizonyára rendkívül érdekes. – Magyaráztam és újabb lépést tettem a térkép szerinti irányba.
Csendesen bámultam előre, miközben haladtunk. Ahogy a szél végig cirógatott a szememen, pislogtam egyet. Még itt volt a tél hideg, fagyos emléke, kicsalt egy csepp könnyet a szememből.
– Na és mondd csak, te világ életedben ilyen kalandor lélek voltál? – kérdezte Søren, ahogy elértük egy kisebb lejtő alját. Reméltem, hogy ahogyan elérjük a tetejét kirajzolódik a várva várt torony. Azonban csak nem akart előbukkanni, így elhúztam a számat. Kicsit közelebb húzódtam hozzá, mert megnyugtatott az illata. Nem is igazán tudtam, mit érzek vele kapcsolatban… mármint kedvelem… de valahogy furcsa…
– Hát, ha a természetemre gondolsz, mindig is kíváncsi ember voltam. A varázstárgyak is vonzottak már gyerekként… de kalandor… ha egyáltalán nevezhetjük annak azt, ami vagyok, nem igazán azért lettem, mert akartam. Egyszerűen rákényszerített az élet, miután kirúgtak a Roxfortból – vállat vontam. Ez még mindig, annyi év távlatában is érzékeny pont volt. Dumbledore sosem állt ki igazán értem és a tőle megszokott alaposság és agyafúrtság, mintha az én esetemben nem is létezett volna. Mindenfajta vizsgálat nélkül, koholt vádak miatt csapott ki. Pedig akkoriban még túl gyenge lettem volna ahhoz, hogy Cruciot használjak. Egyszerűen nem volt meg bennem az a hatalom, ami most igen… amivel most akár életet is elvennék. – Mostanra ez az egész átment szórakozásba. Élvezem, hogy megszerezhetem, amit akarok. Az élet másterületeire ez úgyis kevésbé igaz már.
– A gyerekeid ez hogy viselik? – kérdezte.
Hirtelen a lélegzetem is elakadt. Nem tudtam, honnan tudja, hogy vannak gyerekeim… vagy voltak… vagy akármi. Mármint igazából most nem tudom hogyan állok ezzel. Örökbe fogtam Averyt, vagy legalábbis magamhoz vettem és ő az egyetlen, akit lányomnak nevezhetek. A többiek Natnál maradtak.
– Hát… honnan tudod, hogy vannak gyerekeim? – Pislogtam rá, majd megköszörültem a torkomat. –Két évig voltam a házas. A férjemnek volt két gyereke, aztán befogadtunk egy bajba jutott kamaszlányt… és hát a közös gyerekünk, az én vérszerinti gyerekem majd nyáron fog megszületni. De azt hiszem, sosem fogom látni. – Keserűség költözött a számba, ahogy kimondtam ezeket a szavakat. Nem tudom, miért voltam ennyire őszinte vele. Talán, mert olyan nyugodt, határozott ember volt. Nem hittem volna, hogy visszaél az ilyesmivel. – Neked vannak gyerekeid? – kérdeztem, csakhogy végre ne én legyek a téma.
Nem tudom, miért de kicsit érdekelt Søren. Időnként éreztem, ahogy fellángol közöttünk valami, de közel sem olyan tüzesen, vadul, akarva, mint annak idején Nattal. Ő inkább magányos farkasnak tűnt, akivel egyszer-egyszer összejöhet az ember. Igazság szerint hiányzott tartozni valakihez. Talán ez volt az egyetlen dolog, ami a Nattal való kapcsolatomból, mint vágy megmaradt. Meglehet ezért is volt ez a se veled, se nélküled dolog közöttünk, pedig mindkettőnknek jobb lett volna, ha egyszerűen pontot teszünk az ügy végére.
– És mi a helyzet a te démonoddal… honnan er… – kezdtem bee, de akkor megláttam a romhalmazt, ami egykor a torony lehetett. Fagyos gomolygás járta át, ám mágia nyoma innen nem érkezett. Az valahol távolabb lüktetett.
– Ez… – nyögtem magam elé csalódottan. –Ez volna a torony?
Előrángattam a zsebemből a térképet, mikor Søren is konstatálta, hogy itt nem fogunk semmit sem találni. A térkép alapján arra fordultam, amerre a következő hely lehetett. Éreztem a mágiát onnan, nem Hattarvík irányából. Így hát a fejemmel arra böktem, nem az „f” hanggal jelölt település irányába. Ennyi volt a válaszom, ahogy megindultam s a távolból, alig száz méter megtétele után hatalmas fa bukkant elő. A levelein még csak levelek nyoma sem látszott és az egyre inkább borultnak ható égbolt alatt baljós kép mutatkozott. Egészen olyan volt, mint az a girbe-gurba fatörzs, ami alatt Reagan rothadó maradványait elégettem.
– Valami itt lesz… – suttogtam teljes beleéléssel. Éreztem ahogy a végtelen erő végig lüketett a testemen és vonzz arra. – Te nem érzed?
Ahogy elértünk a fához szellemnek nyoma sem volt. A tenyerem a törzshöz érintettem. Végig cirógattam durva felületén, hogy még jobban érezzem a benne dolgozó lüktetést. Valami erő összpontosult ott, amitől nem féltem… pedig talán kellett volna. A következő pillanatban a szívem még hevesebben kalapált, majd tiszta erőből hátra dobott.
A hátam a fagyos-füves földnek csapódott. Hangosan nyekkentem egyet és egy pillanatra annyira forgott velem a világ, hogy fel sem fogtam, a nedvesség, ami beteríti az arcomat eső volt.
– A fában van valami… – mondtam, ahogy felültem és Sørenre pillantottam. De ő valahogy más volt. Régi ruhák voltak rajta, csupa bőr meg prém… és ahogyan magamra néztem láttam, hogy rajtam is. A fán pedig egy arc rajzolódott ki. Egyenesen ott, ahol korábban érintettem a törzsét. Újabb illúzió volt ez.
A fán lévő arc eltorzult, mintha dühös lenne és ahogy kinyitotta a száját, felordított. Az ordítás olyan hangos volt, hogy a fülemre kellett szorítanom a kezemet. De már a föld is remegett, annyira, hogy repedezni kezdett alattam. Így hagyva, hogy fájdalmasan szaggassa a dobhártyámat, Sørenért nyúltam, hogy magam mellé húzzam. Az ordítás csatazajjá változott. Vikingek és páncélos szászok harcoltak egymással körülöttünk, olyan közel, hogy egy-egy kar vagy láb nekem ütközött. Éreztem, ahogy az arcomra vér fröccsen.
– A fa… – Emeltem meg a hangom, hogy Søren hallja, majd egyenesen neki rontottam a törzsnek, mintha csak testi erőmtől fogva kidönthetném.

Adressat: Elliot

16+

Elnézem Elliot csalódott arcát, bár én is így érzek. Ha az ember megkűzd valamiért szereti megkapni érte a jutalmat, főleg ha az életét is kockáztatja. De persze itt egyedüli jutalmat annak a  nőnek a megszabadult szelleme kapott. Nem mintha ellene lennék, hogy jót tegyek. Csak mégis ha az ember az alvilágban mozog megszokja, hogy minden fáradozása után ott va valami ami azt igazolja megéri. Talán túl naiv feltételezés volt, azt hinni, hogy minden rúnánál van valami különleges.
– Azt hittem, hogy legalább minden rúnakőnél találunk valami kincset… elég csak a levegőbe szippantani, az ember máris érezheti micsoda mágia járja át a helyet. Nem csoda, hogy a térképész meg akart ölni ezért az információért. Ha van itt valami az nagyhatalmú és bizonyára rendkívül érdekes. - Úgy túnik ELliot is hasonlóan gondolkozhatott, mint én, de amint a levegőbe szippant vigyorra húzódik a szám. Bár én is érzem annak a valaminek az erős pulzálását ez az egész olyan tompa, hogy ha egyedül lennék biztos végigverekedném magam az összes rúnán. Mondjuk már csak az izgalom és a kűzdés kedvéért is. A kűzdés tart életben, az ad okot, hogy ne hagyjam magamon is győzedelmeskedni a szörnyet.
- Máregészen kíváncsi vagyok arra, hogy mégis mi az amit ez a hely rejteget, amiért még a kedves térképész is az életedre tört, és ammiért ekkora büntetést kaptak azok, akik itt őrzőkként maguknak akarták azt. Haalmas árat fizettek érte, lidércként, se nem élőként se nem holtként bolyongani a világban talán az egyik legnagyobb büntetés. - modnom eltnődve, és reménykedem, hogy egyik testvérem sem jutott erre a sorsra. Belesajndulna a szívem, ha látnám őket a tenger vizén kísérteni, tudván, hogy azért váltak ilyenné, mert képtelen voltam őket megvédeni az anyámat elemésztő szörnytől, és a tengertől. De nem hagyom, hogy a haldokló testük képe, hogy a kicsi húgom üres tekintete betemessen. Inkább menetelás közben megszólalok, hogy megtörjem a csendet és az emlékek fojtogatását. A táj, ahogy megyünk egyre előrébb, egyre zúzmarásabb, jegesebb és dermedtebb lesz. Szinte a bőrömön érzem a halál ismerős lenyomatát.
- Hát, ha a természetemre gondolsz, mindig is kíváncsi ember voltam. A varázstárgyak is vonzottak már gyerekként… de kalandor… ha egyáltalán nevezhetjük annak azt, ami vagyok, nem igazán azért lettem, mert akartam. Egyszerűen rákényszerített az élet, miután kirúgtak a Roxfortból. - Erre hümmögök egyet. Nem különösebben háborít fel a tén, sőt nem is kérdezek rá. Azt hiszem elég mély nyomot hagyhatott ez benne. És még nem is mondahatom azt, hogy nem tudom átérezni.
- Nem attól lesz valaki jó varázsló, hogy elvégzi az iskolát. Én sem fejeztem be a Durmstangot, csak az első évben jártam oda. Egymagad megtanulni életben maradni az iskola védőburka nélkül igazi kihívás, de az eremedménye mindig megvan - mondom elgondolkodva. A kalózok, akik megtaláltak engem és Rettát szerencsémre varázslók voltak, így nem okozott gondot a tapasztalatok megszerzése, bár elég kűzdelmes volt 11-12 évesen egymagam elsajátítani az átkokat és varázslatokat. De azt hiszem erősebb lettem, sokkal erősebb, mintha csak abban a sötét iskolában tanultam volna.
– Mostanra ez az egész átment szórakozásba. Élvezem, hogy megszerezhetem, amit akarok. Az élet másterületeire ez úgyis kevésbé igaz már. - vigyorra húzom a számat, miközben közelebb sodródom Elliothoz. A közelsége megnyugtató, a szem is messze van, és ez annyira jó érzés volt, hogy szinte felszabadultam mellette. SZinte, mert azt hiszem sosem leszek úgy igazán teljesen felszabadult.
- Jó dolog, ha az ember talál magának egy célt, ami életben tartja - dünnyögöm. Igazából csak ártatlan kérdés volt tőlem ez a gyerek téma, de valahogy ha blöffölök rá szoktam tapintani a lényegre, holott arra is fel voltam készülve, hogy azt válaszolja: nincsenek.
– Hát… honnan tudod, hogy vannak gyerekeim?
- Csak blöff volt - válaszolom őszintén.
- Két évig voltam a házas. A férjemnek volt két gyereke, aztán befogadtunk egy bajba jutott kamaszlányt… és hát a közös gyerekünk, az én vérszerinti gyerekem majd nyáron fog megszületni. De azt hiszem, sosem fogom látni. Neked vannak gyerekeid?
Erre egy hosszú hümmögéssel váratom a választ, mert őszintén én sem tudom. Lehet kapok majd egy csomó levelet régen meglátogatott nőktől, hogy amúgy fogllakozzak a gyerekeikkel,a mik amúgy az enyémek is. Sokszor voltam feszült és csak belemenekültem néhányszor a forró, heves szenvedélybe, csak hogy elzavarja valami az anyám szörnyének sárga tekintetét.
- Nem tudom. Az is lehet, hogy van egy csomó - vonom meg a vállamat.
– És mi a helyzet a te démonoddal… honnan er… – kezdte volna, mire őszintén megkönnyebülök, hogy a kérdés lógva marad  alevegőbe, és a tekintetem a romos torony felé fordítom, és szinte vele egyött sóhajtok fel csalódottan. Csak egy céltalan kitérő, én pedig nem kedvelem az ilyen céltalan és felelsleges utakat. Hozzászoktam, hogy az idő és az út pénzbe kerül, és ha az áruért is megyek az elvesztegetett idő miatt csökkenhet az ára is.
– Ez… Ez volna a torony?
- Úgy tűnik...
AZtán ahogy felesznélnék, Elliot már lódul is tovább, én pedig sietve, öles léptekkel követem. Aztán a fa, ami előtt megállunk egyre kísértetiesebb képet fest, és az események olyan gyorsan peregnek, hogy mire felfogom, hogy ebből a fából valami vészjósló erő ered, Elliot már a földön van, én meg apáim régi ruháiban feszítek, Elliottal együtt. Nem mintha nem tetszene, kifejezetten jól is néz ki még Elliot is benne, de az egész römét elveszi a fa törzsében lévő arc ordítása és a hirtelen kibontakozó csata. Emberek feszülnek egymásnak, én meg Elliot felé lépek, felhúzva őt a földtől. Egy kósza kard eltalál, és érzem, ahogy a karomon csorogni kezd a vér.
– A fa… – ordítja Elliot, majd felé rohan, mire én követem. Még szerencse hogy a vikingek közzül is a testesebb fajtába tartozom így nem olyan nehéz átverekedni magam a harcoló tömegen, bár itt ott szerzek még némi vágást magamon, de nem nagyon izgatnak a sérülések. A fához érve megragadom Elliot karját, és az arc hatalmasra tartott szája felé mutatok, ahol már vér is bugyog kifelé, és mintha minden ordítással valami erősebb lökést is generálna, ami miatt úgy hat, sosem érhetjük el.
- A szája - mondom hangosan artikulálva - Fénylik benne valami - Előhalászom a pálcámat és egy védőburkot emelek körénk, abban reménykedve, hogy az egyre erősebb és metszőbb löketektől legalább egy kicsit megvéd minket, majd ütemesebb léptekkel az ordító fa arc felé vonulok.

magiske runer


Søren
2001. március 25.

outfit

A csatazaj olyan erővel hatott rám, mintha valaki hatalmas dobokot verne. Sørenen ősi viking ruha volt, rajtam pedig valami olyasmi, amit a képeken mindig szamurájokon láttam. Tetszett, de marha nehéz volt. Olyan groteszk, mégis gyönyörű volt ez a keleti ész északi világ egymás mellett. El is ámultam volna hosszú órákon keresztül, ha nem érezem meg az arcomra fröccsenő vért… és nem jön az a különös lüktetés a fa felől. A fa felől, aminek ebben a világban arca volt és egyre szélesebbre tátotta a száját, mintha csak azt akarná, hogy amikor belerohanok lenyelhessen.
Nem érdekelt a páncél, minden erőmet bevetettem, hogy neki rohanjak. Nem tudom miért, de úgy éreztem ezt kell tennem. Ki kell döntenem fel kell hasítanom, hogy megszerezzem a kincset, amiért idejöttünk. Nem botorkálhattam tovább, hogy fáj a lábam. Cselekednem kellett, mert akármennyire is tiszteletre méltó volt Søren, ez nagyon is az én dolgom volt. A vikingek mögöttünk küzdöttek, körülöttünk ordítások csendültek. Én nem illetem ide, ezt pedig az illúzió is tudta, talán ezért is változott meg rajtam a páncél. Eleinte ugyanis rajtam is viking jelmez volt, de aligha rendelkeztem bármiféle északi felmenőkkel. Még mindig inkább ázsiai voltam, mint európai, hiába a neveltetésem.
Csak akkor vettem észre, hogy Søren vérzik, mikor megragadta a karomat a fánál. A száj felé bökött, én pedig ahogy odanéztem láttam, ahogy onnan is vér buggyan ki és valami… valami ott csillog és… egy erő pulzált belőle egyenesen felém, utat talált a mellkasomba, hogy a szívem is átvegye. Tudtam, ott a kincs. Søren pedig ki is mondta: – A szája. Fénylik benne valami.
Nem figyeltem már rá, de tudtam, hogy varázsol. Nem érdekelt hát… fogtam magam, beledugtam a kezem a szájba és megragadtam a fémes valamit, ami benne volt. Ekkora a faarc ajkai a csuklómra haraptak. Éreztem, ahogy valami furcsa, fájdalmas erő hasít belém. Már nem csak a száj, hanem a kezem is vérzett. Mögöttünk a csatazaj még erősebb lett, aztán mintha az illúzió foszladozni kezdett volna körülöttünk. Eltűnt a táj, a harcolok, majd a zaj és végül nem maradt más csak a fémes tárgy a kezemben, a fájdalom a csuklómban… és aztán jött a fény.
Mikor kinyitottam a szememet a földön feküdtem a hátamon. Az a ruha volt rajtam, ami az illúzióban… mintha félig-meddig rajtunk maradt volna a hatása. Ahogy felemeltem a kezemben szorongatott kupát – amire bizonyára Wade is célozgatott – láttam, hogy az egész kézfejemet alkarközépig mély, vérző sebek borították.
– Áú – jegyeztem meg csak úgy mellesleg, majd vigyorogva felültem. Ez a kupa sokkal korábbi volt, mint az, amit legutóbb Wade-nek szereztem. Már csak az egyszerűségéből ítélve is. De volt benne valami veszélyes, nem szívesen emeltem volna az ajkaimhoz véletlenül. Az azonban biztos volt, hogy most már nem engedem el.
– Jól van a sérülésed? – kérdeztem és nagy nehezen feltápászkodtam, vigyázva, nehogy megint a fatörzshöz érjek. Láttam, hogy vérzik, mielőtt kivettem volna a szájból a dolgot, ezért aggódtam annyira. Azért nem akartam, hogy itt haljon meg vagy ilyesmi… főleg mert jelenleg nem éreztem magam elég összeszedettnek ahhoz, hogy gyógyítóvarázslatot hajtsak végre. Az egyik kezem szinte teljesen tönkre ment, a lábamban lüktetett a fájdalom.
– Ezt kerestük – Mutattam meg neki a vérés-aranyos kupát. – Azt hiszem, mondhatjuk, hogy sikeres volt az akció. – Kacsintottam rá aztán, majd belekaroltam a kevésbé sérült karommal. Bár nem mondtam ki, de szükségem volt rá, hogy a támaszom legyen. Nem akartam gyengének tűnni, ezért pontosan úgy vigyorogtam, mint addig és elégedett is voltam amúgy, ami azért sok mindent felül tudott írni bennem. Mégis csak előbb értem ide, mint az a hülye, aki majdnem kinyírt a térképért.

Adressat: Elliot

16+

Az igazat megvallva szívesen részt vettem volna ebben a csatában, bár arra kíváncsi lettem volna, hogyan keveredtek pssze és miért a takedák a vikingekkel. Viszont nincs időm arra, hogy ilyen kérdéseken gondolkozzak és vágyakozva nézzem a harcot, halgassam a halált, ahogy kipréseli az elullt őseim tüdejéből az utolsó levegőt egy erőteljes ordítás kíséretében. Némileg büszke is vagyok, mert mégsem egy gyáva népségből származom, akik csak úgy elinalnak a félelmetes szamurájpáncl láttán. Meg kell hagyni ezek a maszkok a szamurájok fején kifejezetten jól is mutatnak. De most sokkal fontosabb Elliot meg az, hogy vigyzzak rá, így kivonom a fenyőpálcámat, ami kellemesen simul a kezeimbe, és csöretek nagy léptekkel a férfi után, a latyakos, sártól és emberi tetemektől egyre sűrűbb, véres földön. Szinte hallom, ahogy cuppog a bőrcsizmám alatt a föld. Egy pillanatra felrémlik előttem apám megcsonkított, levágott lábú vergődő, hánykódó teteme, és az anyám estének összerogyása, amint a fejszét beleállítom a fejébe, és látom, ahogy a vér áztatja a fapadlót. Kívácsni vagyok van-e abban a lakásban valami szörnyű jelenség. Egészen biztos gonoszok által lakott fészeknek tartják a kisváros lakói. De ebben igazuk is van. A szörnyetek élt ott, azzal a különbséggel, hogy azóta már elköltözött és velem van, engem üldöz.
De most nem fontosak a sárga pillantások, a felhasított heg a fekaromon, a hátam mögött fel-felkurjanó halálhörrgések, csak Elliot számít és utána vetődöm, attól félve, hogy eltalálja valami repülő lándzsa, vagy balta. Nem mintha nem tudta volna magát megvédeni, de ami a fában lüktetett jobban vonzotta, így arra tippeltem nem igazán figyelt a környezetére annyira.
Aztán a következő pillanatban - kissé csalódottan - veszem tudomásul, hogy eltűnik a csatazaj, de a föld a taplunk alatt még mindig vérben és sárban ázik, nyoma sincsen a zöld, harmatos friss pázsitnak. És a cuccunk is, amit megkaptunk az illúzió alatt rajtunk marad. Elégedetten dörmögök az orrom alá, majd rápillantok Elliotra, aki a véres kezében szorongatja a... kupát.
- Roppant hatásosan festesz ebben a szamuráj páncélban, Elliot - bókolok vigyorogva, majd igyekszem összeforrasztani a faarc foglenyomatait a kezén. Lesznek nyomai, de azok csupán halovány hegek, mégsem vagyok medimágus, és a gyógyító varázslatok nem tartoznak a szakterületeim közé.
– Jól van a sérülésed?
- Remekül - bólogattam továbbra is mosolyogva.
– Ezt kerestük. Azt hiszem, mondhatjuk, hogy sikeres volt az akció.
- Ezért a kupáért haltak meg annyian? Szinte érzem felőle, hogy valami nem stimmel vele, remélem sehol nem akarsz vele pohárköszöntőt mondani - hümmögök, majd odapillantok a vérző fához. Megesik a haldokló fán a szívem, ahogy látom inkább az ő vére szennyezi a földet, nem pedig az illúzió maradványa. De lehet itt már minden egybefolyt. Azért csak ki tudunk hajózni innen anélkül, hogy átlépénk valami ebilági és túlvilági határt, idő előtt. Nem viselném jól a testvéreimmel való találkozást. Kinyújtóztatom a tagjaimat amik recsegve ropogva roppannak ki, majd miután Elliot belém karol lassan visszaindulunk a hajómhoz, ami hűségesen ringatózik a lágy hullámok között, és Valkűr is vidáman dugja ki a fejét a korlát mögül amikor eghallja a vánszorgó lépteinket. A csempászet magányos dolog, nem gyakran társulok másokkal, nagy a kockázat. Vagy elárulhatnak, vagy elbasszák az egészet. Egy kutya pedig tökéletes társaság, főleg hogy nem félik úgy a vizet, mint a macskák.
A hajón aztán leülve szivarra gyújtok és egy sörösüveget nyújtok Elliot kezébe.
- Nagyon meg szeretnéd ismerni a démonomat, ha ennyiszer felhozod - mondom két pöfékelés között. - Viszont a tudás nincs ingyen - kacsintok rá.

[nyaláspálca]

magiske runer


Søren
2001. március 25.

Erősen 16+

samurai outfit

– Roppant hatásosan festesz ebben a szamuráj páncélban, Elliot – mondta Søren, miközben gyógyítani kezdte a fa okozta sérüléseimet. Még mindig nem igazán fogtam fel, hogy kikerültünk a látomásból. Talán azért nem, mert a testem valahogy megragadt a valóság és az illúzió között. Nyoma sem volt a fehér ingemnek vagy a reggel felkapott nadrágomnak. Még mindig ugyanaz a szamuráj ruha volt rajtam, ami korábban. A pálcám pedig a kard helyére volt betűzve.
– Csakhogy semmi közöm a japánokhoz. Minden felmenőm kínai volt anyai ágon tudtommal… – nevettem Sørenre, miközben a sebek szépen halványodni kezdtek. Nem tűntek el teljesen, de azt a részét talán az idő is megoldja majd.
Talán egy kicsit kérdőn néztem rá, ahogy azt mondta jól van a sérülése. Láttam, hogy véres… persze abban a csatában az is az lett volna, aki nem harcolt. Rám is számos idegen vér fröccsent, az arcomra éreztem, ahogy több apró csepp is hullott. Vajon Søren látta a piros pöttyöket a bőrömön megülve, megcsillanva a furcsa kis fényben, ami uralta a környéket? Talán ezek is szertefoszlottak az illúzióval és csak az maradt rajtam, ami érintkezett a fával: a ruha. Még éreztem magamon annak a régi kornak az erejét, a csata feszült pulzálását. Az lüktetett végig az ereimben. Rajtam ez nyomot hagyott… rajtam képes volt… de vajon Søren érezte ezt vagy ő teljesen elszakadt attól a csatától? Úgy megkérdeztem volna, de valahogy nem láttam helyét faggatózásnak. Vissza kellett mennem a hajóhoz, hogy új erőt gyűjtsek és esetleg meggyógyítsam az ő sérülését.
–  Ezért a kupáért haltak meg annyian? Szinte érzem felőle, hogy valami nem stimmel vele, remélem sehol nem akarsz vele pohárköszöntőt mondani.
– A kupáért vagy a kupa miatt… nem mindegy. – Magyaráztam, ugyanis az ujjaim alatt éreztem, ahogyan gonoszan lüktetett. Volt valami olyan erő benne, ami az embereket rossz dolgokra késztették. Éreztem, ahogy pulzál bennem tovább a feszültség, ahogy szinte érzem a vérízét a számban. Csak a bennem lappangó önuralom volt képes még győzedelmeskedni felette. – Van egy olyan érzésem, hogy iszogatás nélkül is pont elég veszélyes ez a szépség. – Tettem aztán hozzá és óvatosan simultam még közelebb Sørenhez. Nem mondom, hogy tökéletesen elfeledtetett velem mindent, de az illata elég volt ahhoz, hogy kicsit jobban érezzem magam.
A hajóhoz érve menten megláttam a vérebet. Na őt jó lesz távoltartani a kupától, mielőtt leharapja a legkedvesebb testrészedet, O’Mara, és akkor bizony nem lesz nyaláspálca az érdeklődöknek. Óvatos kis vigyorra húztam el a számat, majd popsit rázva sétáltam fel Søren előtt a fedélzetre. Egy ilyen szép szőrös fickó, mint ő megérdemli az ilyesmit. Nem mellesleg ez legalább olyan forróságot volt képes kiváltani az azonos neműekből, mint egy meleg nap a nyáron. Vajon felforrt a vér az ereibe? Hirtelen játékosabb hangulatom lett, ahogy helyet foglaltam a közelébe és a kezemben landolt sörös üveg tartalmából egy hatalmasat kortyoltam.
– Nagyon meg szeretnéd ismerni a démonomat, ha ennyiszer felhozod – mondta. – Viszont a tudás nincs ingyen.
Odahúzódtam hozzá és közel hajoltam az ajkaihoz, mintha meg akarnám csókolni. Ehelyett azonban csak résnyire nyitottam a számat, hogy forró levegőt leheljek felé. Ha megpróbált volna közeledni, hát hátra hajolok.
– Talán megtalálom a megfelelő fizetőeszközt hozzá. Most pedig kiszedhetnél ebből a páncélból, marhára nehéz. – Kacsintottam rá, majd mintha az előző flört meg sem történt volna, vártam, hogy nekem essen – és nem, nem olyan értelemben. – Tudod ki az én démonom? – kérdeztem aztán és a szemébe néztem ismét. – Éppen őt nézed.

Adressat: Elliot

16+

– Csakhogy semmi közöm a japánokhoz. Minden felmenőm kínai volt anyai ágon tudtommal… – vigyorog rám Elliot, mire megvakargatom a szakállamat.
- Úgy tűnik az illúzió sem nagyon tud a japánok és a kínaiak között különbséget tenni - dünnyögöm. Nem mintha én annyira értettem volna hozzájuk, de azért nagyjából el tudtam dönteni az ázsiaiakról, hogy hova tartoznak. A kínaiaknak elég a járásukat megfigyelni, mert trappolnak és a talppal lépkednek, mert náluk sok volt a mocsaras terület, amiben kellemetlen lehetett elsüllyedni. - Legalább engem eltalált - pillantok végig magamon. Az egész olyan volt, mintha csak egy kalandjáték során megszerzett bónusz kincseket kaptunk volna fizettségként, amiért kiálltuk a próbát. Nem is lenne rossz, ha több ilyen izgalmas helyzetben lenne részem, bár a csempészetet még mindig szívesen űzöm.
Egy kicsit még álldogálunk a fa mellett, de még mindig úgy érzem, hogy a csata részese vagyok, már csak azért is, mert valaki megvágott. Furán belém kúszott adrenalin lenyomata még egészen sokáig bizsergeti a tarkómat és a véremet is. Mintha még a hangok sem némultak volna el teljesen. Látom Ellioton, hogy valami kérdezni akar, de sürget az idő, és a hajóm sem állhat egy helyben örökké. De ha jól sejtem talán még benne is ugyan úgy lángol annak a csatának a heves nyoma.
Ahogy visszabandukolunk a hajó felé, és közelebb érzem magamhoz Elliotot, kevésbé égetnek a szemek, a tesvéreim szemei, a sárga pillantások. Eszembe jut, hogy van vajon a drága húgom, Retta, vele minden rendben-e. Éget a bűntudat, hogy az egyetlen életben maradt testvéremet is képes voltam így cserben hagyni. De biztos vagyok benne, hogy életben van. Mert akkor az ő kék pillantását is a hátamon érezném. Legalább is ezzel hitegetem magam. Szeretnék felkerekedni és megkeresni, de abban sem vagyok biztos, hogy ebben az országban van. Nem mintha a határok bármilyen módon akadályt jelentenének pont nekem. De azt hiszem tényleg rá kellene szánnom magam arra, hogy szépen lassan elkezdjem felderíteni Európa szerte a vöröslámpás negyedeket.
Annyira belemerülök ezekbe a gondolatokba, hogy észre sem veszem és a hajóm közelében vagyunk. Aztán az egész gondom pillanatok alatt el is seprődik valami távolabbi sötétebb mélységbe, amikor Elliot elkezdi magát riszálni előttem, én meg nem tudok nem elismerő pillantásokat vetni a formás, izmos fenekére és alakjára. Aztán ahogy közelebb hajolunk egymáshoz, szinte egyértelművé válik, hogy az egész csak egy roppant izgató játszadozás, amibe én is szívest örömest beszállok. Az élette élvezni kell, az alkalmakat a jelenben meg pláne. Mosolyra húzom a számat, miközben megcsap Elliot alkoholos, forró lehelete, de én is csak egy egészen picit hajolok közelebb, és sejtelmesen felvonom a szemöldököm.
- Talán megtalálom a megfelelő fizetőeszközt hozzá. Most pedig kiszedhetnél ebből a páncélból, marhára nehéz. –
- Szerencséd, hogy vetkőztetésben jó vagyok - kacsintok vissza én is, majd nekiesem lehámozni róla a pámcélt. Aztán amikor végre lehámozom róla játékos csókot lehelek a nyakára és a füle mögé.
– Tudod ki az én démonom? Éppen őt nézed - pillant mélyen a szemembe, mire elismerően hümmögök egyet és közelebb lépek felé.
- Ezt a démont meg tudnám szokni, minden nap - mondom kissé sejtelmes hangon, és addig hajolok hozzá, hogy éppen nem érnek össze az ajkaink. - Néha-néha kísérthetnél te is

magiske runer


Søren
2001. március 25.

outfit

Szerettem volna érezni valami forróságot Sørennel, mert jó volt a közelében. Ő kicsit olyan volt, mint én. Értette az életmódomat, érette, miért szeretem a szabadságom. Csak annyi volt a különbség, hogy neki a hajója volt a mindene, nekem meg az, ha kint lehettem és üldözhettem a saját álmaimat. Nekem sosem voltak nagy álmaim, mert ha vágytam is családra és gyerekekre, a keserű realizmus gyorsan elnyomta bennem az ilyesmit. Ezért hát mindig másba fektettem az energiámat, például varázstárgyak keresésére. Vajon Sørenben is van valami, amit ilyen erőteljesen el kell nyomni? Neki vajon, mik az igazi vágyai? Valahogy ő nem volt olyan nyughatatlan, mint én… talán nem is üldözött igazán semmit. De ha nem üldözött semmit, hát hogyan lehet szenvedélyes? Igazából szerettem volna Sørenben megtalálni ezt, előcsalni, bár nem magammal kapcsolatban… csak úgy az életével, a munkájával, hogy láthassam a csillogást a szemében, ami tüzes égen, ahogy beszél, ahogy tesz valamit. Valahogy úgy éreztem, neki ilyen nincs. Olyan nyugodt volt, mint egy tó felszíne egy napos, széltelen nyári délutánon, amikor nincs más, csupán a tikkadt forróság.
– Szerencséd, hogy vetkőztetésben jó vagyok – mondta és elkezdett a páncéllal babrálni.
Azért annak örültem, hogy a szamurájöltözet valamivel könnyebb, mint mondjuk a középkori lovagok fémpáncélja. Kétlem, hogy egy olyan cuccot elbírtam volna. Az én könnyű lépteimhez nem illett az ilyesmi, világ életemben osontam, cseleztem, nem védekeztem a külső támadások ellen. Ha nem tudtam elugrani időben, úgy benyeltem őket. Lényegében egy csoda volt, hogy még élek… de ezen igyekeztem nem túl sokat gondolkodni.
– Ha cicamicák bugyikáját szoktad lerángatni, aligha megyek sokra a tudással… – válaszoltam, bár addigra nagyrészt megszabadított a kényelmetlen öltözéktől, hogy alól kibukkanjon a fehér ing, a könnyű nadrág. Máris könnyebb volt lélegezni, csak Søren csókja miatt reszkettem meg egy pillanatra. Majdnem a legérzékenyebb pontomat találta el, éppen csak feljebb kellett volna helyezni az ajkait a fülemre.
Nem is tudom, miért mentem bele ebbe a démonos beszélgetésbe. Nem tudom, miért voltam képes megnyílni előtte, mert nem éreztem olyan hevesen a közöttünk perzselő kémiát, valahogy az is olyan nyugodt volt, mint Søren. Ez pedig inkább furcsa érzésket keltett bennem egyelőre. Mármint ott a házban, olyan volt, mintha ennél izzóbb lett volna, de tény, hogy ez a kellemes kis bizsergés jobban illett Sørenhez… hozzám pedig cseppet sem. Én ennél sokkal akaratosabb, sokkal vadabb voltam. Vajon ő is érezte közöttünk a furcsa kettősséget?
– Ezt a démont meg tudnám szokni, minden nap – mondta aztán kicsit sejtelmesebb hangon. Az elismerésre csak elmosolyodtam, de ajkaink még mindig nem értek össze. – Néha-néha kísérthetnél te is.
Elhúzódtam tőle, csakhogy éreztessem vele, ezt a játékot most én irányítom. Már éppen elég embernek dobtam magam oda könnyen. Nem akartam még egyszer megismételni, habár rendkívül vonzó lett volna, mert Søren külsőleg mindenképpen az volt, aki simán elcsavarja a fejemet. Ráadásul a belőle áradó északi nyugalom sem volt olyan rossz, csak nem igazán tudtam vele azonosulni, hiába tetszett annyira.
– Tudod, nem biztos, hogy jól járnál, mert ha én egyszer elkezdelek kísérteni nem lesz ilyen nyugis életed. – Mondtam és felé fordulva, egy ujjamat finoman végig húztam az ajkain. Søren minden porcikája tökéletes volt és biztosra vettem, hogy ő erről nem is tudott. A termete, az izmai, az arca, a szakálla, minden olyan erőről árulkodott, amiről én csak álmodozni tudtam.
– Nem biztos, hogy ennyit megérek…

Adressat: Elliot

16+

Nem voltam sosem az  aheves érzelmes kölyök még akkor sem, amikor anym jól volt. Inkább örököltem azt a tipikus északi nyugalmat. Azt a fajta nyugalmat, amit a fenyvesek érasztanak magukból, amikor befedi a földeket a hó. Olyan nyugalmat, ami a tenger habzó mélységében rejlik. De a mélységben ott rejlik a sötétség, és úgy tűnik az is egyaránt ott pislákol bennem. Érzek valami lángolásfélét Elliot felől, valamit ami meg akar bennem mizdítani valamit. AMi szikrát próbál gyújtani, de egyelőre az egész lelkem vér és vízéztatta, így képtelen tűz gyúlni bennem hosszabb ideig. Talán a szem miatt is van. talán a múltam miatt is van.
Viszont az nem kétséges, hogy jól esik a társaságában lenni, mert egy olyan ember aki ugyan úgy nyughatatlan, mint én. Bár az okaink azt hiszem lehet különbözőek. Mert lehetetlen lenne számomra, hogy egy hosszabb időre megtelepedjek valahol. Szeretek mozgásban lenni, szeretek a hullámok habjain hajózni. Talán igazából csak a sárga szemű démonom elől menekülök. Azt hiszem ez tényleg igaz lehet. Pedig szinte vágyom arra, hogy egyszerűen végre elsodorja mellőlem valaki.
Fura páros vagyunk mi ketten Elliottal, mintha az egész valami kétélő penge lenne, az egyik éles és erős, míg a másik tompa és gyenge, és bár nehezem ismerem be magam a saját gyengeségemet tudom, hogy a tompább végű él az én oldalam. Furcsán nyugodt mederben vagyok, amiből nem olyan könnyű kiszakadni, és azt hiszem talán sosem voltam az a fajta, aki lángolni tud. A lángolással vajon meg tudtam volna védeni a testvéreimet? Talán az az egy szikra és tűz volt eddg az életemben, amikor apám baltáját anyám koponyájába mélyesztettem. És a családom halálával mintha a tűz is kihunyt volna belőlem.
– Ha cicamicák bugyikáját szoktad lerángatni, aligha megyek sokra a tudással… – mondja Elliot, mire félmosolyra húzom a számat és dörmögős hanggal válaszolok.
- pedig elég nagy rutint adnak ehhez a feladathoz. - mondom, majd miután megszabadítottam a páncélzattól, félig felvont szemöldökkel végigmérem, és egy kicsit csak kiélvezem azt, hogy a szemek sem tapadnak rám olyan égetően nagy fájdalommal, hogy láthatatlan helyeget égessenek a hátamon keresztül a lelkembe. Közben adok egy tál kutyakaját Valkűrnek, majd lassan eloldozom a kikötött hajót is. Aután fordulok csak vissza Elliot felé, hogy újra kicsit közelebb menjek hozzá.
– Tudod, nem biztos, hogy jól járnál, mert ha én egyszer elkezdelek kísérteni nem lesz ilyen nyugis életed. – mondja suttogó hangom, miközben kiélvezem, hogy az ujjai az ajikaimon végigsimítanak. Furcsa volt a köztünk bizsergő levegő, mert bár nem szikrázott valami bizsergett, és mindenképpen izgalmassá tette a dolgot. - Nem biztos, hogy ennyit megérek…
- Dehogy is nem - dünnyögöm, aztán hagyom, hogy végül is ő irányítson. - Mindenképpen izgalmas lenne kipróbálni milyen kizökkenni a nyugis életből. - Bár a csempészet nem mindig az, főleg ha az ember mondjuk háborús övezetben visz be vagy ki néhány dolgot. Vannak muglik is akik felkeresnek, így sok esetben nem hagyatkozhatok a hopponálásra vagy ilyenekre. Minden esetre talán az ilyen éles helyzetek miatt is kell megőriznem a nyugalmamat. Viszont azt hiszem Elliotnak hagynám, hogy kirángosson egy kicsit ebből a nyugalmi állapotból. Lehunyom a szemem és csak élvezem az érintését, miközben a hajó is lassan útra kel. Néha megbűvölöm, hogy hazavezessen, és jelenleg ez biztonságos ötletlen tűnik, ha úgy adódnak a dolgok, hogy eljátszunk és puhatolózunk a másikkal. Igazából még én magam sem tudom, hova vezet köztünk ez az egész, de minden pillanatát élvezem. És engedem neki, hogy ő irányítson.
Ahogy a hajó végül pár nap múlva megérkezik a kikötőbe nagyot lélegezve lelépek a fedélzetéről, és ha Elliot is kilép velem vigyorogva felé fordulok.
- Ez remek út volt, minden pillanata tökéletes volt a számomra - mondom kacsintva. - Remélem még lesz alkalmunk találkozni - mondom neki, aztán mint egy búcsuzóul csókot lehelek Elliot dús ajkaira, mielőtt elindulnék a többi hajóhoz, hogy meg nézzem, hogy haladnak a minkával az embereim. Igazából még vágyok is arra, hogy lesz alkalmunk újra kalandozni. Ha elment, egy ideig csak a gondolataimba mélyedve csorgok a hajnali köd derengésében, majd végül kavargó gondolatokkal vágok bele megint a szokásos munkába, miközben egy percét sem bántam meg, hogy azt a pár napot Elliottal tölthettem.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!