Tele a világ kincsekkel

[ღ Tele a világ kincsekkel ღ]

ღ Tele a világ kincsekkel ღ

Cranagh, Észak-Írország

[ღ Tele a világ kincsekkel ღ]

ღ Tele a világ kincsekkel ღ

Elliot

(2003. november 18.)

Ruci

Majd ha ide ér
az őszi szél, elkísér.
Elmentél, nem vagy már,
eltüntél, rám vártál...

Közeledik. Érzem a levegőben. Érzem a fákon, és minden egyes nappal egyre jobban belopózik az ajtón. Hozza magával a kellemes fahéj és narancs illatot, ami elvegyül a fenyő jellegzetes aromájával. A felhők a messzeségben havat sejtetnek, lassan a fák levelei is teljesen lehullanak. Közeledik. Szép komótosan, és én egyre inkább ráfekszem erre a hangulatra. Meeert... hamarossaaaaan ittt vaaaan a KARÁÁCSOOONY!!
Amúgy is kellő boldogságban úszok, az esküvő óta, csak mégjobban érzem az erős köteléket Jasper és én köztem Sose hittem volna, hogy ilyen fiatalon megházasodom, hogy vele élhetek, és ez annyira boldoggá tesz. Az esküvő is olyan csodaszép volt, MIk nélkül meg se valósulhatott volna. Mintha egy álomba lebegnék, amiből nem is szeretnék felébredni. Anynira furcsa, hogy mostantól Sophie Flynn vagyok, és mégsem hat olyan idegennek, ez a névváltoztatás sem. Ahh egyszerűen csak szerelmes vagyok és boldog. Annak ellenére is, hogy Jasper ma megint későig ügyel, és igazából nekem meg megint egyedül kellett vonla otton ücsörögnöm, egészen addig, amíg el nem nyom az álom, valami esti film alatt, ami a tv-ben megy. Unalmamban, ha egyedül vagyok be szoktam kapcsolni. Zserbó meg megugatja, főleg ha valami félelmetes van benne. Kis bátor harci ebem. De most nem az a nap van, amikor unatkozom, mert Elliot meghívott az új Észak-Írországi lakásába, hogy ott legyek vele. Izgatott vagyok, és már nagyon várom, hogy kellemesen kikapcsolódjak vele. Olyan cuki, és anynira jó, hogy Avery után sem szakadt meg vele a kapcoslat. MOnjduk Aidenék összekötnek minket, és JAsper az első sorból szurkolt neki és Aidennek, hogy újra összejöjjenek. Jasper olyan édes volt akkor is.
Szóval azt beszéltük meg, hogy ideje lenne egy kis karácsonyi bevásárláshoz. Szerencsére elég jól félre tudtam tenni a büfés fizetésemből, hogy ne kelljen nélkülöznöm, és mindenkit elhalmozzak ajándékkal. Nég kész listám is van, hogy kinek akarok vásárolni, Mirustól kezdve, Estheréken át egészen Arminékig. Imádok adni, sokkal jobban, mint kapni. Az olyan jó érzés, amikor valaki örül az ajándékának.
A hűvös utcán sétálgatunk Elliottal, nem rég pakoltam ki nála, és hát a házuk újfent lenyűgöző. Vidéki illat van, a nedves talaj illata keveredik az istállókéval. Olyan élettel teli, és nem is zavaró.  Az utcák kellemes karácsonyi hangulatban fürdenek, már égnek a délutáni, ünnepi fények, a lehelletem pedig minden egyes lélegzetnél apró gomolyfelhőként kúszik tova a levegőben. Hideg van, és kicsit megborzongok, de a kabátom melegít, és kesztyűt is vettem a biztonság kedvéért, a nyakam pedig teljesen be van bugyolálva a sálamba.
- Még sosem jártam itt, gyönyörű ez a hely. Olyan kellemes, nem csoda, ha imádod - mondom vigyorogva ELliotnak, miközben lassan megérkezünk a kirakodókhoz. A kis bódék körvonala már látszik. - Aiden hogy bírja? - kérdezem kíváncsian, mert tudom, hogy ő olyan előkelő és nemes és büszke és... Jasper szerint már-már kínosan finnyás, aki még egy muslicától is sikítófrászt kap. Oké a bogarak és rovarok furák meg sok ijesztő, mondjuk az olyan undibbak, de vannak aranyosak is. Mint a katica, vagy a szentjános bogár. Ó, és a hőscincér! Annak olyan cuki neve van.
Ahogy megérkezünk a vásárba, rögtön az orromba robban a mézeskalács és a kellemes, intenzív forrócsoki illat. Mélyet szippantok a levegőből. Karácsoooony. Imááádooooom!
- Úúúú, Elliot, indítsuk az estét egy forrócsokival! - ragadom meg a kezét és húzom is oda. A néni mindenféle forrócsokit árul, van gyümölcsös ízű, sós, meg minden  amiből valaha is késíztettek forrócsokit. - Néézd, marcipános forrócsoki. Úúúú, fahéjjas is van. És vaníliás iiis. Lehet csomagosan is venni, látod? Az ott például kókuszos! - magyarázom lelkesen és olyan hevesen mutogatok, hogy nem is lejet követni. De forrócsoki! A világ egyik legjobb dolga a fahéjhon és a vanílián kívül.

◂ tele a világ kincsekkel▸

2003. november 18.

◃ s o p h i e ▹

we’re only obsess over relationships
that feel unfinished

style: winter time ║ zene: Hogsmead winter ambience

Az élet egészen más volt a faluban, ahol felnőttem, mint odahaza Londonban. Nem csak a természet békéje és illata volt más, valahogy én is mintha megnyugodtam volna, kevésbé kapkodtam vagy merültem bele a saját depressziómba. Végre kicsit képes voltam nyitni is, ezért hívtam meg magunkhoz Sophie-t, aki azon panaszkodott, hogy Jasper megint éjszakás lesz. Aidenből nem néztem volna ki, hogy szívesen csatangolna velem a belváros kicsi, karácsonyra készülő kirakodójára. Nem hiszem, hogy neki való a vidéki élet, hiszen itt az emberek elég egyszerűek voltak.
Sophie a házban található egyetlen vendégszobát kapta meg. Az is csak átmeneti volt, hiszen Lulu használja majd akkor, amikor hazajön a Roxfortból. Kissé tinis, de még inkább kislányosba hajló lak volt az, ahol kényelmes csendben lehetett tőlünk. Ezúttal ügyeltem arra, hogy Lulu távolabb kerüljön a hálótól. Sejtettem, hogy hallott valami az együttléteinkből, amilyen pironkodva bámult ránk a hangosabb esték után.
Ahogy kiléptünk az utcára és bezártam magunk mögött a kaput, már húztam is össze a fekete puhikabátomat. Kellett a meleg itt északon. Sokkal hűvösebb volt, mint az ország déli részein és máris hóesésre állt az idő. Volt valami kellemes ebben az egészben. Szerettem, ahogy a lélegzetem hófehér füstként lebeg az arcom előtt. Fázni szerettem, mert kevésbé volt elviselhetetlen, mint a forróság, amitől általában rosszul lettem.
-  Még sosem jártam itt, gyönyörű ez a hely. Olyan kellemes, nem csoda, ha imádod - magyarázta Sophie.
- Nagyon békés - bólogattam, ahogy zsebre dugtam a kezemet. Annak ellenére, hogy csendes környéken állt a manótól kapott ház, viszonylag közel volt a falu. Talán két-három kanyarra már távolról ki is rajzolódott a kirakodó vásár, mely egészen közel állt a templomhoz. Még láttam a fát, ami alatt anyám sírja állt. Jó volt hozzá is közel lenni. Csak lágy mosollyal pillantottam arra, mielőtt fordultam egyet, hogy megnézzem az első bódét. Gyömbéres kekszet árultak ott, mindenféle alakút. Valójában nem sokban különbözött a mézeskalácstól, de én imádtam.
- Aiden hogy bírja? - kérdezett rá Sophie.
- Kérdezz könnyebbet... - sóhajtottam fel, majd kihúztam magamat, hogy kicsit jobban belássak a választékra. Sophie is bizonyára érezte az illatot, ahogy közelebb léptem, de igazából nem időztem el ott sokáig. Még nem volt elképzelésem a karácsonyról. - Gyakorlatilag beáldozta magát azért, hogy én itt élhessek az év egy részében. - Nyeltem egyet.
- Úúúú, Elliot, indítsuk az estét egy forrócsokival! - Sophie hirtelen ragadta meg a kezemet. Rászorított az ujjaimra és már húzott is egy másik árus felé, akit én meg sem pillantottam mindaddig. Kellemes volt a csokoládé illata és rengeteg féle volt. Sosem értettem, mit kell ezt variálni. A forrócsoki úgy volt jó, ahogyan kitalálták. - Néézd, marcipános forrócsoki. Úúúú, fahéjjas is van. És vaníliás iiis. Lehet csomagosan is venni, látod? Az ott például kókuszos!
Elfintorodtam.
- Gyanítom a hagyományosnál egyik sem jobb, csak a több alapanyagtól drágább. - Mondtam, erre a banya valamit morgott az orra alatt. Olyasmit, hogy "szemtelen kölykök." - Most mi van...? - néztem rá nagyokat pislogva. Erre láttam a képén, hogy felismert.
- Tudja maga, mi az, hogy kedvesség? Bizonyára nem, ezért hagyta el Nat Forestet olyan csúnyán. Azóta is, minden hónapban küldök neki csokoládékat, hogy helyreálljon a lelke. - magyarázta felháborodva és végig mérte Sophie-t, mintha most vele lennék együtt. Aztán rá is mutatott: - Egy ilyen libáért elhagyni?! - Csattant fel, majd a fakanalat, amivel addig a csokit kavargatta felénk rázta. Olyan hevesen, hogy - az addigra szerencsére kihűlt - forrócsoki cseppek ránk repültek. Unottan le is töröltem az arcomra cseppentet, mjad lenyaltam az ujjamról.
- Ő csak a barátom. - Közöltem mérgesen és még Sophie elé is álltam. Nem akartam, hogy miattam leforrázza esetleg. Ilyen őrültekkel van tele a világ, az a legnagyobb baj. Natnak meg szinte a világ minden pontján van rajongója. Azok meg annyit tudnak rólam - hála Vitrolnak -, hogy tönkre tettem az életét.
- Na persze! - Folytatta, ezért inkább megfogtam Sophie-t és odébb tereltem.

[ღ Tele a világ kincsekkel ღ]

ღ Tele a világ kincsekkel ღ

Elliot

(2003. november 18.)

Ruci

Majd ha ide ér
az őszi szél, elkísér.
Elmentél, nem vagy már,
eltüntél, rám vártál...

Olyan jól esett egy kicsit nyugis lenni az esküvői őrület után. Igazából még mindig a felhők felett járkálok... nem mintha nem ott lennék, amióta Jasperbe menthettelenül beleszerelmesedtem... De most meg még a felesége vagyok és ez egy nagyon furcsa és nagyon jó és kellemes érzés, olyan, mint amikor az ember teljesen újjászületik egy jó masszázs után, vagy nem is tudom mihez hasonlítsam. Egyszerűen csak jó, és olyan boldog vagyok, szinte folyton csak vigyorognék. Ehhez pedig még hozzácsapódik a karácsonyi hangulat, ami hevesen kopácsol az ablakon, pedig még Halloween sincsen, igazából azt nem is nagyon szoktam kiélni, azt  hiszem, mert a sütőtökökön és a rémisztgetésen túl látom már a piros orrú ránszarvast, a szánt és a Mikulást meg a karácsonyfákat az advenzti koszorút és minden egyebet is, ami ezzel jár, meg a hógömböket. A sok-sok hógömböt és a súlyos, sűrű pelyhekben szakadó havat, meg a tájat, meg Jaspert, ahogy együtt töltjük az ünnepeket, végre kettesben. Hiányzik egy kis kellemes kikapcsolódás vele, mostanában teljesen elhavazott minket az élet. Egy kicsit jó is kiszakadni az egyetemvárosból ide vidékre, kedves emberek közzé.
Ellioték tóparti háza olyan Aidenesen modern és nagyon hatalmas még úgy is, hogy nem is számít olyan nagynak. Lola aranyos szobájában pedig vigyáztam, hogy ne tegyek kárt semmiben, ha az ember vendégségben van még attól is stresszel, hogy ha ráül egy kanapéra, mert hát vendég és mi van ha valami elromlik, csak azért mert ránézek? Szóval igyekszem rendesen ottlenni, közben pedig olyan jó, hogy végre ELliottal is együtt tudok lenni. Jól áll neki az itteni levegő teljesen ki van virulva, és élettel telibb. Kint a levegő is másabb, mint otthon, mintha egy teljesen más világ lenne, és a gondolat is elönt, hogy Jasper is itt született Észak-Írországban. Édes lehetett a fehér hajával a hóesés közepén. Aw. Összehúzom magamon a kabátot, és párafelhőket lihegve indulok meg ELliottal a vásár felé.
- Nagyon békés - mondja Elliot én meg csak bólogatok hozzá. Ez teljesen igaz. Olyan otthonos és aranyos az egész.
- Illik hozzád, mintha a táj a részed lenne - mondom rápislogva, ahogy sétálgatuk az úton, és lassan láthatóvá válnak a kis bódék is, a szívem meg egyre hevesebben dobog a mellkasomba. Alig várom, hogy vásárolgassak mindenféle hülyeséget ELliottal. Elliot olyan szeretettel néz végig a helyen, és néz el messze egy pont felé, hogy az egyenesen megható. Persze közben kérdezgetem Aidenről is, tudom, hogy ő ehhez a helyhez túl modern, de azt is, hogy Elliotért a világ végére is kiköltözne. Még mindig kicsit furcsa, hogy én is egy elvezett távoli unokatestvér vagyok, és a nagyim egykor Hope volt, csak valahogy belőle elveszett a varázslat és bennem született újjá.
- Kérdezz könnyebbet... Gyakorlatilag beáldozta magát azért, hogy én itt élhessek az év egy részében - magyarázza Elliot én meg kicsit megtorpanok, hogy megfogjam a kezeimmel az övéit, és a szemébe nézzek.
- Elliot, Aiden sosem érezné úgy, hogy feláldozza magát, vagy az elveit érted. Egyszerűen ennyire szeret és ez fantasztikus dolog - magyarázom neki és elvigyorodom. Aztán persze egy idő után rákattanok a forrócsokikra, mert a forrócsokik azok mindig minden mennyiségben nagyon-nagyon jók. Olyan mintha egy adag forró ölelést inna meg az ember. A néni aki fogad minket azonban olyan unott arcú néni, aki inkább lenne otthon, mint itt. Értem én, hogy nem sok kedve van ácsorogni és árulni egy rakat őrült és lelkes embernek, de... ezzel meggyilkolja a karácsony szellemét.
- Gyanítom a hagyományosnál egyik sem jobb, csak a több alapanyagtól drágább. Most mi van...? - néz Elliot a nénire, aki mogorván leszemtelenez minket, amit én se értek. Érzem ahogy halódik a karácsony szelleme. Biztos nem szereti ezt a nőt senki azért ilyen goromba. Kellene neki egy ölelééés. Mielőtt még bármit is reagálhatnék az asszonyság random kiakad.
- Tudja maga, mi az, hogy kedvesség? Bizonyára nem, ezért hagyta el Nat Forestet olyan csúnyán. Azóta is, minden hónapban küldök neki csokoládékat, hogy helyreálljon a lelke. Egy ilyen libáért elhagyni?!
Szabályosan elsápadok, nem igazán értem ezt a hirtelen fellángolást de az emberi agresszió megijeszt főleg Vincent óta. Nem nagyon követtem Nat Forestet de Elliotot miatta olyan rossz embernek állította be mindig Vitrol. Nem is tudok megszólalni, igazából legszívesebben el is menekülnék egyenesen a föld alá. A híg csoki meg le is fröcsköl minket amitől meg össze is rezzenek. Olyan lesz a ruhánk és az arcunk is. Ez a nő egy agresszor.
- Ő csak a barátom - mondja mérgesen Elliot és elém is áll, én meg úgy érzem meg kell védenem Elliotot is. A csokicseppek magamhoz is téríteni.
- Egyébként is semmi köze Elliothoz, meg ahhoz, hogy mi is történt kettejük között... Csuda unalma élete lehet, ha ezen jár az agya, még akkor is, amikor a karácsonyon kellene - magyarázom, és Elliot már el is húz onnan, mielőtt a nyakunkba egy egész kondér forrócsokit kapunk, Azért anynira azt nem szeretem.
- Az emberek olyan... ahh... - sóhajtok fel kicsit odébb, aztán megindulok a sütis kekszes stand felé, ahol Elliot merengeni kezdett csak én elhúztam onnan. - Nézelődjünk itt, ez a kackiás bajszú bácsi sokkal szimpibb a kekszeivel, mint az a zsíros hajú néni - sóhajtok fel, és megindulok vele az édes illatú édességek felé. A gyömbér kellemes aromájától már-már megkordul a hasam is.

◂ tele a világ kincsekkel▸

2003. november 18.

◃ s o p h i e ▹

we’re only obsess over relationships
that feel unfinished

style: winter time ║ zene: Hogsmead winter ambience

– Illik hozzád, mintha a táj a részed lenne – jegyezte meg Sophie, ahogy a falu szíve felé sétáltunk. Szerettem ezt a helyet valóban, kiegészítette az őrült pörgésemet a maga nyugalmával. Én olyan voltam, mint egy őrült káosz, ami mellett szükség volt egy fehér, békésségre. Aiden nyugodt volt persze látszólag, de ugyanaz a sötét bizonytalanság kavargott benne, ami bennem is. Ezen a helyen meg egyszerűen vibrált. Bogarak, kosz és hideg. Ez volt a legnagyobb gond.
– Bárcsak Aidenhez is illene… – sóhajtottam fel. Aztán persze megosztottam Sophie-val, hogy szerintem csak áldozatot hozott értem. Ez pedig sosem volt jó dolog. Nat is megpróbálta és hova jutottunk. Könnyebb volt, ha én alkalmazkodom, már amúgy is megszoktam, hogy akárhol is vagyok, jól érezzem magam. Ez a vidéken lakás is csak egy átmeneti állapot volt.
Sophie persze megtorpant, meg érintette a kezeimet és a szemembe nézve mondta: – Elliot, Aiden sosem érezné úgy, hogy feláldozza magát, vagy az elveit érted. Egyszerűen ennyire szeret és ez fantasztikus dolog. – Annyira ártatlan volt, ahogy ezeket a szavakat megfogalmazta, de a világ nem volt ennyire egyszerű. Az emberek meg főleg… kiváltképpen Aiden.
Sóhajtottam egyet.
– Az emberek nem feketék és fehérek. Aiden szeret engem, de önmagát ezért sosem fogja tudni feladni. Túl erős a személyisége. – Magyaráztam, majd lassan tovább indultam, hogy bevesszünk a bódék rengetegében. Nem voltam oda a forrócsokiért, akármilyen édesszájú is voltam, de ha választanom kellett, akkor inkább a hagyományos verziót ittam volna, mint a tündérfing ízű verziót. 
Mondjuk miután úgy rám förmedt a banya, amúgy sem vettem volna meg. „Nat Forest.”  Kibaszott lerágott csont és még itt vidéken sem hagynak békén vele. Már két éve elváltunk és nem óhajtottam megint belemélyedni annak a kapcsolatnak a bonyodalmaiba. Éppen elég sebet ejtett rajtam, mégis mindenki őt látta áldozatnak… még saját maga is. Ha tükörbe nézne, sem jönne rá, hogy éppen miatta váltam el tőle. Miatta baszki, mert szenvedett, hogy a jó kurva anyját mindenkinek, aki ezt most már nem képes belátni.
– Egyébként is semmi köze Elliothoz, meg ahhoz, hogy mi is történt kettejük között... Csuda unalma élete lehet, ha ezen jár az agya, még akkor is, amikor a karácsonyon kellene – magyarázott Sophie, de addigra már kézen fogtam, hogy tovább húzzam onnan. Nem akartam, hogy nyakon öntsenek forrócsokival, ráadásul a gombóc is ott feszített a torkomban. A világ éppen elégszer emlékeztetett rá, hogy tönkre ment a házasság, amit magaménak hittem örökre. A végén senki sem volt ott, csak mi ketten és még Nat is vak volt látni, hogy az iránta érzett szerelmem sebzett volt és elhanyagolt. Csak vártam és vártam, hogy viszonozza, őt viszont a világ csillogása érdekelt. Az, ami a miénk volt, megszokottá vált neki.
– Az emberek olyan... ahh... – folytatta Sophie, talán nem nézett rám és nem látta, hogy máris könnyek gyűlnek a szememben. Nem akartam picsogós kislánynak látszani… de úgy éreztem, hogy mindenki Natban lát áldozatot. Hát nyilatkoznom kéne nekem is, hogy értsék én mit érzek? Miért mindig csak ő van a középpontban? – Nézelődjünk itt, ez a kackiás bajszú bácsi sokkal szimpibb a kekszeivel, mint az a zsíros hajú néni – álltunk meg a kekszes stand előtt, de akkor hirtelen felzokogtam. A bácsi úgy pislogott rám, mintha ilyet még nem látott volna. Nyilván nem harmincas pasasok szoktak a standja előtt sírni.
– Miért mindig Nat… – szakadt ki belőlem kétségbeesetten. Nem akartam, hogy ilyen legyen, de már annyi ideje gyűltek és gyűltek a dolgok. – Senkit sem érdekel, hogy én hogyan éltem meg… – folytattam és megráztam a fejemet, de erre a bácsi felém nyújtott egy kekszet.
– Na, hát a keksz mindent jobbá tesz. Finom. Mézeskalácsos. – Mondta dörmögős hangon, én pedig bizonytalanul elvettem azt.

[ღ Tele a világ kincsekkel ღ]

ღ Tele a világ kincsekkel ღ

Elliot

(2003. november 18.)

Ruci

Majd ha ide ér
az őszi szél, elkísér.
Elmentél, nem vagy már,
eltüntél, rám vártál...

– Bárcsak Aidenhez is illene… - sóhajtott fel Elliot, mire én is követtem ebben. A leheletem sűrűbb felhőként kúszott el a levegőben. Na igen, Aiden valahogy nem a vidéki típus. Még annyira se, mint Hope bácsi, aki olyan furán viselkedik, és kint él abban az üres vidéki kastélyban. Néha persze meglátogatta Ericáékat is, és azt  hiszem Johann se nagyon tudta hova tenni azt a fazont. De ha az ember túllép azon, hogy elsőre milyen ijesztő, egészen aranyos. Na, de Aiden valahogy ennyire se. Még benjaminból ki is nézném ő még a kockás ingjeivel el is menne itt a helyi favágónak. Próbálom hát megvigasztalni ELliotot, hogy nem hiszem Aiden feladta volna egy részét, csak mert ide kellett költözniük. A szerelem sok mindenben merészebbé és beválalósabbá teszi az embert. Én például megtanultam sósakat sütni, Jasper miatt, pedig az eddig eszembe se jutott! De azt hiszem ezzel nem segítettem Ellioton.
– Az emberek nem feketék és fehérek. Aiden szeret engem, de önmagát ezért sosem fogja tudni feladni. Túl erős a személyisége. - újra sóhajtok. Nem nagyon értek az emberekhez igzaából, és talán tényleg naiv vagyok. Sokszor nem lehet a dolgokat megoldani egy öleléssel. Vincentnél se ment volna, és mi lett a vége. A gondolatára megborzongok. Már nem kísért olyan sokszor a rémélmaimban, Jasper is és Zserbó is velem vannak, de néha még most is rosszul érzem magam ezektől.
- Én ezt tudom. De Aiden, ha nem akart volna jönni azt is mondta volna. Így pedig ne érzed rosszul magad. Te is mondtad, hogy erős személyiség. És mégis itt van veled. Ez pedig egy nagyon szép dolog a részéről - mondom, és próbálok bíztatóan mosolyogni. Elliotot rossz lehangoltnak és szomorúnak látni. Szerettem volna, ha nem furdalja őt ezért a lelkiismeret. Közben már persze elérjük a bódékat is, kellemes karácsonyi illatok repkednek a fejünk felett, és én csak remélni tudom, hogy nem manó az egyik eladó, hogy megint olyan furcsákat varázsolgassanak, mint a legutóbbi ilyen vásáron.
Nos, nem, manót nem fogunk ki, csak egy goromba, megkeseredett, erőszakos nénit, aki olyan rémisztőan áll a forrócsokis koncér mögött, hogy ha őt veszem észre előbb és nem a forrócsoki tényét, akkor oda ezerszázalék, hogy nem húzom Elliotot. Megnézhetnéd legközelebb, hogy mi felé száguldasz Sophie! Ráadásul még Nattal is előjött, ami meglehetősen rosszul esik ELliotnak. Pont Natot előhozni. Nem sokat tudok róla, róluk... De nem csak Natból állt a házasság, nem csak Natnak fájhatott, de ez valahogy senkinek se esik le, aki csak Vitrol gagyi cikkeit olvassa.
Az emberek szörnyen buták tudnak lenni.
El is menekülünk onnan, elhagyjuk a süllyedő hajót, a dagi nénit a forrócsokikat... ÉS látom, hogy ELliot szeme szinte könnyben csillog. Megijedek, hogy mégis mit csináljak, így nagy erőbedobással megyek vele a sütikhez, azonban a kackiés bácsi, vagy az édességek, se segítenek neki, egyszerűen felzokog. Nagy szemekkel nézek rá, miközben a bácsi csak felé nyújt egy kis kekszet.
- Miért mindig Nat… Senkit sem érdekel, hogy én hogyan éltem meg… - zokog fel ELliot, és elveszi a kekszet.
- Jaj... Izé, ebből kérek még ötvenet! - magyarázom a bácsinak, és Elliot felé fordulva megölelem, olyan szorosan és barátságosan. Egy eredeti kiadós Sophie-s ölelést kap. És közben próbálok nem pánikba esni attól, hogy mit csináljak. Gyerünk, Sophie, csak mondj már valamit, lehetőleg ne hülyeséget és akkor minden rendben lesz.
- Ejj, ez a Nat... - dörmögi a bácsi teljes zavarában, és látszik róla, hogy ő még azt se tudja ki ő. Azért pakolgatja karácsonyfás papírtasakba a kekszeket.
- Elliot, ők egy hamis igazságot ismernek - dünnyögöm halkan, nem mintha ez vigasztalná. - Nem tudom mi volt köztetek, de... De az biztos, hogy a szeretteidnek te vagy a fontos, akármit is mond rólad a világ... A legfontosabb vagy Aidennek, a családodnak, nekem is. Nekünk bármikor elmondhatod, hogy mi az ami fáj, és csak rád fogunk figyleni, ezt biztosan tudom - mondom és rámosolygok, majd kifizetem a bácsit.
- Most megyünk, és megesszük ezeket a finoomságokat, és elmegyünk a kedvenc helyedre ebben a városban, és megnézzük milyen szépek onnan a csillagok. Ott pedig elmesélheted nekem mi történt, ha szeretnéd. Bölcs nem vagyok, de figyelni fogok rád - fogom meg a kezét, miközben várakozva rápillantok, hogy merre is menjünk.

◂ tele a világ kincsekkel▸

2003. november 18.

◃ s o p h i e ▹

we’re only obsess over relationships
that feel unfinished

style: winter time ║ zene: Hogsmead winter ambience

Nem kellett volna átadnom magamat ezeknek a kellemetlen érzéseknek. Egész egyszerűen csak le kellett volna nyelnem a keserűséget és tovább lépni, élvezni a forgatagot, ehelyett hagytam, hogy belém marjon annak a bolond nőnek minden szava. Elegem volt már, hogy mindig ő az áldozat, miközben egy ilyen fontos döntést egyedül rám testált.
- Jaj... Izé, ebből kérek még ötvenet!- magyarázta Sophie, mikor a bácsi kezéből kivettem a kekszet. Nem volt nagyon étvágyam, ezért csak szipogva bámultam az édességet. Túlságosan is kiborultam, és ezen ötven darab mézeskalács sem tudott volna segíteni. Nat mindig is tátongó seb fog maradni, ami néha-néha behegesedik, ám könnyen felszakad még évek távlatában is.
- Ejj, ez a Nat... - dünnyögött a bácsi is. Zavartan csomagolta az ötven darab kekszet, ami meglehetősen sok papírzacskóba keveredett el. A zokogásom nem hagyott alább, sőt csak még jobban hüppögtem, a könnyek pedig gyerekesen folytak végig az arcomon.
-  Elliot, ők egy hamis igazságot ismernek - dünnyögte. Tudtam, hogy nem tud mit mondani, mint általában senki. A legtöbb ember csak akkor tudta kinyitni a száját, ha szidni akart vagy Natot védeni a szörnyű személyemtől. - Elliot, ők egy hamis igazságot ismernek - dünnyögöm halkan, nem mintha ez vigasztalná. - Nem tudom mi volt köztetek, de... De az biztos, hogy a szeretteidnek te vagy a fontos, akármit is mond rólad a világ... A legfontosabb vagy Aidennek, a családodnak, nekem is. Nekünk bármikor elmondhatod, hogy mi az ami fáj, és csak rád fogunk figyelni, ezt biztosan tudom - mosolygott rám Sophie és átadta a galleonokat a bácsinak, aki mosolyogva nyújtott felé vagy egy tucat papírzacskót. Egyelőre bele sem gondoltam, hogy segítenem kéne neki a cipekedésbe. A kabátom ujjával törölgettem az arcomat annak reményében, hogy így megszabadulok egy adag könnytől, de persze újabb adag került a helyére.
- Most megyünk, és megesszük ezeket a finoomságokat, és elmegyünk a kedvenc helyedre ebben a városban, és megnézzük milyen szépek onnan a csillagok. Ott pedig elmesélheted nekem mi történt, ha szeretnéd. Bölcs nem vagyok, de figyelni fogok rád - fejezte be Sophie a mondandóját.
Lassan bólintottam, jelezve, hogy értem, amit mond. Ám nem gondolkodtam sokat a kis templom felé vettem az irányt, melynek kertjében anyám sírja is feküdt. Szerettem a Szent Patrik templom, kissé sárgás, ám szépen felújított épületét. Ahogy ott állt a tipikus észak-ír tájban, valahogy borzongatóan gyönyörű volt.
- Gyerekként idejártam kórusba. - Magyaráztam, ahogy átléptük a templomkert kőkapujának küszöbét. Az ajtó tárva-nyitva várta az ide érkezőket. A környéken nem igen kellett tartani rablásoktól, így nem volt gond, ha valaki csak úgy besétált. Mi is így tettünk, én pedig lehuppantam a hátsó sorok egyikébe. - Ott álltam. - Mutattam előre, hogy Sophie is el tudja képzelni. - Öt másik fiúval, szép, fehér hálóingbe.
Igen. Mindennél jobban utáltam azt a ruhát, csak anyám kedvéért voltam kórista. Szeretett volna ebbe a közösségbe tartozni, normális családi életet élni, én meg annyira neveletlen voltam, hogy folyton bohóckodtam, megloptam a többi gyereket. Az anyukák jó része már-már sértődötten bámult rám, anyámat pedig gyűlölték, amiért szépséges volt. A vidéki élet kicsit nehéz volt, ám felnőttként könnyebben viseltem. Egész megszoktam, hogy a régi szomszédok felismernek és köszönnek.
- Bocsi, hogy kiakadtam. Nat még mindig kicsit nehéz téma.

[ღ Tele a világ kincsekkel ღ]

ღ Tele a világ kincsekkel ღ

Elliot

(2003. november 18.)

Ruci

Majd ha ide ér
az őszi szél, elkísér.
Elmentél, nem vagy már,
eltüntél, rám vártál...

Határozottan nem tudom mit cisnáljak, így hát csak anynira vagyok képes, hogy ötven mézeskalácsot kérjek a bácsitól, hátha azok jobb kedvre derítik Elliotot. Azért ez olyan szomorú, nem? Jön az ember, üdén és vidáman a vásárba, erre egy vásárhelyi troll az egész napját tönkre teszi. Ha lenne bennem valami Benből, akkor biztosan belenyomtam vonlna a néni fejébe az üstöt, de persze ilyen sose jutna az eszembe, mert addigra öttször körbepánikolom az agyam, hogy mégis mit csináljak. tehetetlennek érzem magam, Elliot meg szinte vígasztalhatatlannak tűnik, ahogy sír és hüppög. A bácsit is meghatja, igazából abban is biztos vagyok, hogy nem is kéri el tőlünk a teljes árat a mézikből, akik engedelmesen lapulnak meg a szatyrokban, amiket magamhoz ölelek. ELliotot is magamhoz szeretném ölelni, mert olyan bánatos, mint egy kiskutya, akit egyedül hagytak az autópálya mellett.
Nem jó dolog, ha az ember szomorú, a könnyeket mindig ezer másik követi, az ember csak elgyengül, mintha még a létezés is nehéz lenne, és a rossz szomorú gondolatok egymást követik. A világ szép hely, minden rosszasága és a rosszmájú emberek ellenére is. Tanácstalan vagyok, hogy vigasztaljam meg Elliotot, igazából mindig is rosszul kezelem ezeket. A szomorú,s író emberektől én is sírhatnékot kapok, mert sajnálom őket. Próbálok most nem belezokogni Elliot arcába, mert mégis csak nem kéne, úgyhogy zavartan kierőszakolom magamból a szavakat. És remélem van nálam zsebkendő. Az amit a bácsi adott az előbb, kevésnek tűnik.
Elindulunk a fényes utcákon keresztül a kis sírkert felé, ami úgy fonja körbe a templomot, mint egy békés ölelés. A templom gyönyörű, kellően angolos, olyan, mintha egy régmúlt világ romjain állna örökös őrt. Ez valahogy olyan megindító. Hirtelen eszembe jut, hogy nem látogattam meg anya sírját, sem Balthasarét. Erre kicsit elszorul a szívem. Anya minden furcsasága ellenére is az anyukám volt, de egyszerűen még nem volt erőm elmenni hozzá. És Bal. Ő csak túl fiatal volt. Elnyomok egy sóhajt és elkergetem ezeket a gondolataimból, most nem akarok belezuhanni a saját szomorúságomba, mivel Elliot mellettem éppen kellően a padlón van.
- Gyerekként idejártam kórusba - töri meg a különlegs csöndet Elliot hangja, ahogy haladunk a templom belseje felé. Ezeken a helyeken mindig olyan gyönyörű csönd ül, mintha valami teljesen más lengené be az egész környezetet. - Ott álltam. Öt másik fiúval, szép, fehér hálóingbe - mutat előre ó, én meg nagy szemekkel csodálkozó Óóóhh-t hallatva bámulok arra, amerre Elliot mutat. Elképzelem, ahogy kisfiúkén ott ácsorog, olyan szép kisfiúsan.
- Nahát. Nagyon elegánsan hangzik. Azt hiszem te lehettél akkor is a legaranyosabb - mondom és kicsit neki dőlök, olyan barátságos bújással, hogy ezzel is kicsit felvidítsam. A szép emlékek mindig megölelgetik az ember lelkét, még akkor is, ha valaki szomorú. - Nagyon szeretheted ezt a helyet - pislogok még körbe, mert az igazat megvallva tényleg lenyűgöző.
- Bocsi, hogy kiakadtam. Nat még mindig kicsit nehéz téma - mondja ismét Elliot én meg csak felé nyújtok egy zacskó mézeskalácsot, amik kellemesen édes, fahéjas mézes illatúak, és még szinte teljesen frissek. Az ember szinte elolvadna, ha enne belőlük szerintem.
- Mindenkinek vannak nehéz témái - sóhajtok, majd ráemelem a tekintetem Elliotéra. A nehéz témák meg falánk dolgok az emberben, egy kicsit néha szeretik rágni a lelket. - Nem tudom, min mentél vele keresztül, és azt hiszem nincs annyi unikornisos sebtapaszom, hogy az összes sebet beragasztgassam vele, de ha kell egy ölelést tudok adni. Sokat - vigyorgok rá.
Igazából nekem nem nagyon volt nyomorúságos életem, a kapcsolataimmal nem szenvedtem sokat, egyedül anya az, ami még most is olyan furcsán idegen és mégis fájó pontja az életemnek, meg Bah halála az ostrom alatt. Nem nagyon vagyok az élet bölcse sem, hogy minden bánatra mondjak egy vigasztaló szót, de ha csak anynit tehetek, hogy Elliot mellett ücsörgök és fogom a kezét, miközben szomorú, és meghallgatom, akkor azt meg is teszem.

◂ tele a világ kincsekkel▸

2003. november 18.

◃ s o p h i e ▹

we’re only obsess over relationships
that feel unfinished

style: winter time ║ zene: Hogsmead winter ambience

Valószínűleg régen akadtam ki ennyire. Már nem is nagyon gondolkodtam Nat Forest, hiszen lényegében nem találkoztam vele. Csak akkor fogott el enyhe keserűség, mikor megláttam valahola képét. Szerettem Natot, őszintén, mély érzésekkel, de alapvetően nem illettünk össze, amikor ő boldog volt, én szenvedtem, amikor én boldog, ő szenvedett. Bár Aiden is jóval kifinomultabb nálam. Más világban élt, ám a szakadék közel sem tátongott olyan szélesen, mint a világ leghíresebb mágusírójával.
A templomban kellemesen hűvös volt, de még nem annyira, hogy dideregni kezdjek. Az apró, katolikus építmény csendje volt az, amit igazán szerettem. Így, amikor beültem a hátsó sorba Sophie-val együtt, nem is szólaltam meg azonnal. Csupán akkor kezdtem el mesélni, mikor a régi képek megrohantak a saját, kicsi énemről. Emlékszem, apróbb voltam, mint a többi gyerek. Az első néhány évemben nem sok étel jutott az asztalra, Dean mellett változott meg minden.
-  Nahát. Nagyon elegánsan hangzik. Azt hiszem te lehettél akkor is a legaranyosabb- felelte Sophie, ahogy a kórista énemről meséltem neki. - Nagyon szeretheted ezt a helyet.
Elvigyorodtam.
Valójában tényleg szerettem. Egészen pontosan Deant szerettem, mert őt láttam apának, ő volt a férfi példakép és minden erőmmel azért küzdöttem, hogy foglalkozzon velem, lássa, méltó vagyok arra, hogy a fiának nevezzen. Kár, hogy ő ezt harmincéves koromig észre sem akarta venni. Most már persze nincsenek közöttünk kínos csendek. Szerette, hogy anyámra hasonlítok.
- Eléggé. De az a ruha minden volt, csak elegáns nem. - Ráztam meg a fejemet. Közben felemeltem a kezem, hogy a könnyeimet letöröljem, na nem mintha nem követte még sok másik őket. Szerettem volna erős lenni, de a válásom még mindig vérző seb volt. Elvettem a felém nyújtott mézeskalácsot. Tudtam, hogy most a cukor jót fog tenni.
- Mindenkinek vannak nehéz témái - szólalt meg aztán Sophie. - Nem tudom, min mentél vele keresztül, és azt hiszem nincs annyi unikornisos sebtapaszom, hogy az összes sebet beragasztgassam vele, de ha kell egy ölelést tudok adni. Sokat - tette hozzá. Ez volt jó ebben a lányban, olyan őszinte szeretet volt benne, amiről sokan csak álmodoztak. Azonban, ahelyett, hogy elsírtam volna megint magamat, inkább csak beleharaptam a mézeskalácsba.
- Nem akartam elrontani a napot... - mondtam csámcsogva, aztán finoman lenyeltem a falatot. - Csak így az ünnepek környékén még kicsit érzékeny vagyok. A gyerekeket sem látom, meg úgy tudod. Ott volt egy családom. - Nyeltem egyet. Nem akartam, hogy újra jöjjenek a könnyek, mégis fátyolossá tették a szememet. Kicsit lenéztem a lábaimra, ahogy az előttünk lévő pad alatt pihennek. Kellett egy fél pillanat, hogy folytatni tudjam és ne sírjam el menten magamat. Na meg azért még magamhoz vettem egy falatot a mézeskalácsból is.
- Sose válj el. - Tettem hozzá, ahelyett, hogy a saját problémámra térnék át. - Minden kapcsolat elképesztően gyönyörű és fontos. Emlékezni kell rá, mit szerettél meg a másikban, különben egy idő után monotonná válik... és akkor elkezditek bántani egymást. - Nyeltem megint egyet. Eszembe jutott, miket tettünk egymással. Verekedtünk, martuk egymást, a sérüléseket pedig nem győztük rejtegetni.

[ღ Tele a világ kincsekkel ღ]

ღ Tele a világ kincsekkel ღ

Elliot

(2003. november 18.)

Ruci

Majd ha ide ér
az őszi szél, elkísér.
Elmentél, nem vagy már,
eltüntél, rám vártál...

Elliotnak nehéz élete lehetett, olyan, amit el se tudtam volna képzelni. Nem ismertem minden mélységét a múltjának, és azt hiszem talán ő se akart mindent megosztani velem. A rossz és nehéz dolgokról az emberek néha nem is tudnak mesélni. Én is nehezen meséltem Jaspernek anyáról, a naplójáról, meg arról, hogy mit is tett önmagával  alegvégén. Még mindig lekiismeret furdalásom van tőle, hogy nem voltam ott, nem voltamjó lánya. Hiszen akkor se tudtam rá vigyázni, amikor leugrott a fáról. Megrázom a fejem, és elhessegetem ezeket a gondolatokat a fejemből. Az emlékeknek súlya van, és néha olyan nagyon lerántják az embert, hogy utána csoda, hogy ismét a felszínre tudja magát küzdeni. Elliotot is ellepik ezek a nehéz emlékek, de én itt vagyok mellette, hogy ha kell mellette lebegjek odalent a mélyben, vagy pedig segítsek neki, hogy újra szépen és színesen lássa a világot. Ami nem rossz hely, szép és jó, csak néha vannak dolgok, amik elromlanak, vannak emberek, akik tönkretesznek, és ezek után nehéz ezt látni a világról. Pedig az nem változik, csak mi, emberek, akik benne élünk.
Hagyom, hogy kicsit csendesen ücsörögjünk, meg ácsorogjunk a hűvös, mégis meglehetősen impozáns templom belsejében. Szinte egyenesen feltöltenek a falai, és valami furcsa kellemes erő lappang azokban az öreg falakban. Ki tudja hány bánat súlyát cipelik ők is, vagy hány örömöt őriztek meg.
- Eléggé. De az a ruha minden volt, csak elegáns nem - dünnyögi Elliot, miközben a szemét törölgeti. Odanyújtok neki egy mézest, amit el is fogad, de most még ötven mézeskalács se lenne képes azt hiszem Elliot szeméből felitatni a könnyeket. Elnyomok egy sóhajt és tényleg nem tudom, hogy mit is csináljak. A szomorú és síró emberektől én is az leszek, és én is sírnék inkább ELliottal, pedig kétlem, hogy annak olyan nagyon örülne, és hogy jótékony hatással lenne rá. De olyan nagyon sajnálom, és úgy érzem meg se tudom úgy vigasztalni.
- De biztos, hogy büszkévé tetted a családod - dünnyögöm bíztatásként, de lehet, hogy ezzel csak még jobban elszomorítom? Jó ég, mit csináljak. Inkább csak kicsit közelebb csusszanok hozzá. Aztán csak kibökök valami vigasztalás félét, és egy kicsit szorosabban is ölelgetem meg. Mert az ölelés jó dolog, az az egyik legjobb, és nem sok mindenem van most, de sok ölelést tudok adni, és mindegyik szívből is érkezik.
- Nem akartam elrontani a napot... - szólal meg én meg elhúzódok egy kicsit az ölelgetésből, és rápillantok, majd megingatom a fejem, hogy nem rontotta el. Vannak dolgok, amik egyszerűen kiszakadnak belőlünk, és ezzel nem rontja el a napot, csak mert néha túl sok gombóc gyűlik fel az emberben.
- Csak így az ünnepek környékén még kicsit érzékeny vagyok. A gyerekeket sem látom, meg úgy tudod. Ott volt egy családom. - Ah, olyan szörnyű lehet ez....
- Ez borzalmas lehet, Elliot, nagyon sajnálom. De tudod, talán nem vígasztal annyira, mint kellene... de itt sose vagy egyedül, mert körbevesznek a szeretteid. És őket nem fogod elveszíteni. Aident sem.
Bólintok is, hogy nyomatékossá is tegyem, miközben lelkiismeretesen tartom felé a mézeskalács szatryot, hogy tudjon magának venni, és én is veszek belőle egyet. Egy Rudolf alakút, majd magam elé nézek, miközben Elliot is hallgatásba burkolózik egy rövid pillanatra, én pedig nem is merem megtörni, csak azon agyalok, hogy hogyan vidíthatnám fel. Mondjak egy viccet? Nem is tudok viccet mondani.
- Sose válj el. Minden kapcsolat elképesztően gyönyörű és fontos. Emlékezni kell rá, mit szerettél meg a másikban, különben egy idő után monotonná válik... és akkor elkezditek bántani egymást.
Sóhajtok és egy kicsit megfogom Elliot kezét.
- Hé, de te se fogsz elválni. Képzeld el menyiszer kéne, akkor, mert jó sokszor házasodtál össze Aidennel. Jó sok papírmunka lenne. De meg elkaptad a csokromat is, naa! Ez már csak jót jelent, nem igaz? - kérdezem, és bíztatóan el is vigyorodom. Persze ettől lehet, hogy nem lesz jpbb a kedve, de minden elemi és agyi erőm bevetem, hogy egy kicsit jobban érezze magát.

◂ tele a világ kincsekkel▸

2003. november 18.

◃ s o p h i e ▹

we’re only obsess over relationships
that feel unfinished

style: winter time ║ zene: Hogsmead winter ambience

Ha valamit nem akartam megismételni, akkor az a Nat miatti kiakadásom volt. Persze a templom békéje lényegében nekem is hozott egy kis megnyugvást a bennem uralkodó zűrzavarban. Sophie-nak ezt tényleg nem kellett volna látnia... azok a könnyek olyan feleslegesek voltak, mint minden erőfeszítés, amit annak idején a Nattal való kapcsolatomért tettem. Miért is sírtam? Fontos volt, tényleg szerettem, egy részem pedig még most is képes volt őt ugyanúgy szeretni. Csak hát, valahol mélyen eltemetve. A mostani életem boldogabb volt.
- De biztos, hogy büszkévé tetted a családod - mondta Sophie és bár a szavai kedvesek voltak, nem igazak. Ez volt az egyetlen dolog, amit biztosan tudtam, hogy nem történt meg. Az anyám őrülten rajongott értem, gyakorlatilag minden elé helyezett... de sosem tudtam büszkévé tenni. Nem értem el semmit, valójában még most sem. Csak volt családom.
Fanyar mosollyal ráztam meg a fejemet. Jobb is volt tovább terelni a szót a szánalmas hisztimre, azt jobban viseltem, mint a semmit mondó életem történetét.
- Ez borzalmas lehet, Elliot, nagyon sajnálom. De tudod, talán nem vígasztal annyira, mint kellene... de itt sose vagy egyedül, mert körbevesznek a szeretteid. És őket nem fogod elveszíteni. Aident sem. - Nyeltem egyet, ahogy Sophie kimondta ezeket a szavakat. Igaza volt, Észak-Írország mindig olyan volt, mintha hazaértem volna... nem úgy, mint mikor megjöttem a menekülőutamról Angliába. Ez máshogy volt megérkezés, valami különös biztonságérzettel társult.
- Hé, de te se fogsz elválni. Képzeld el menyiszer kéne, akkor, mert jó sokszor házasodtál össze Aidennel. Jó sok papírmunka lenne. De meg elkaptad a csokromat is, naa! Ez már csak jót jelent, nem igaz?
Sosem akart elmúlni ez a félelem, amit Sophie-nak bevallottam. Mindig attól tartottam, hogy egyik nap arra ébredek, hogy Aiden meggondolja magát és fogja az életünket, tovább áll vele, én pedig magamra maradok a házban. Egyszer már megtörtént és még túl élénken élt bennem a dolog.
- Remélem jót jelent... - bólogattam és a számhoz emeltem megint a mézeskalácsot, hogy beleharapjak. Finom, karácsonyos érzés volt így belekóstolni. Valójában hiányzott már ez az időszaka az évnek. Olyan kellemes, összebújós, melegedős volt, ami eddig hiányzott a mindennapjaimból, most pedig tökéletesen a része volt.
- Vajon Aiden értette, hogy megint el kell vennie? - Nevettem fel, próbáltam a könnyeimet háttérbe szorítani. Azért még ki-kiszöktek a szemem sarkában. Natot nehéz lesz kiverni a fejemből, talán egy élet is kevés lesz rá, hiszen ott van a kisfiam vele.
Elcsendesedtünk egy pillanatra. Léptek zaja hallatszott és idős férfi - talán a templomi segéd - került elő az oldalajtó mögül. Csak biccentett felénk, majd leült a kisméretű orgona mögé, hogy karácsonyi dalokat kezdjen el gyakorolni. Bár itt nem sok mágia volt, mégis valahogy olyan más volt az egész... a hangulat azonnal megváltozott.
- Ó... ez tök szép.

[ღ Tele a világ kincsekkel ღ]

ღ Tele a világ kincsekkel ღ

Elliot

(2003. november 18.)

Ruci

Majd ha ide ér
az őszi szél, elkísér.
Elmentél, nem vagy már,
eltüntél, rám vártál...

Halván gőzöm nincsen, hogyan is kellene elliotot megvigasztalni, hogy egy kicsit jobban legyen, főleg, hogy én is úgy érzem elkap a sírhatnék, mert annyira sajnálom. Az egész múltját Nattal, és valahogy minden elválás szomorú, az sebet okoz az emberben, vagy magát vagy a másikat okolja a történtek miatt, de a sebek az ember bőre alatt maradnak. Azt hiszem sosem érthetem meg, hogy min is ment keresztül a házassága idején, de Avery is már sokszor célozgatott arra, hogy Nat milyen volt. És igazából egyre többször csak ELliotról mesélt, mintha Nat szépen lassan eltűnt volna. Szomorú dolog ez... főleg, hogy Elliot sebei még mindig olyan erősen lüktetnek benne. Főleg, hogy csak Nat sebeiről van szó minden egyes alkalommal a Szombati Bosziban. Az erkölcs csak tintával írt szó. Legalább is Vitrol számára igen, mert amit Elliottal csinál, az nem erkölcsös. Nem lehet ezt a nőt vajon beperelni, vagy valami?
Próbálom összeszedni a gondolataim, mondani valami bíztatót, és kedveset, ami talán egy kicist pozitívabb hatással van rá, mint a bánat, ami éppen eszi őt. Remélem az egyre jobban fogyó mézeskalács is jót tesz neki, bár azt hiszem az izgalomtól inkább én vagyok az, aki elfogyaszt lassan két zacskóval is. De legalább van anyni, hogy szerintem a hely összes embere jól lakna vele. Na mindegy, egy kicsit túlzásba estem, amikor bepánikoltam, hogy Elliot sír. Jó, most is pánikolok, mert Elliot még mindig sír. Gyerünk, Sophie, küldd azokat a pozitív hullámokat neki.
- Remélem jót jelent... - dünnyögi ELliot én meg csak bólogatok. Én is félek. Olyan sok kapcsolatom foszlott semmivé, hogy egyszerűen olyan már, mintha nem is történt volna semmi. Olyan, mintha sose láteztek volna, mintha még csak szerelmes se lettem volna. Ez pedig megrémiszt, mert mi van ha elkopik az, ami Jasperrel is van? Valahogy félek tőle, hogy megun, elkopik mellőlem, pedig már a felesége vagyok. A felesége! Ez mégis jelent valamit, ugye? Félni attól, hogy elvesztjük a legfontosabbat a legszörnyűbb érzés a világon. Már elvesztettem Balt is, és még most is sokszor hiányzik. Lehet ELliotnak is hiányzik ami akkor volt. Vannak érzések, amik sosem térnek vissza, és van fájdalom, ami mindig lüktet.
- Tutiiii. A menyasszonyi csokor nem is tudod, milyen csodákra is képes - mosolyodom el bíztatóan. ELliot olyan, mintha félne teljesen boldog lenni. Bedig biztos vagyok benne, hogy Aiden sose lenne képes bántani őt.
- Vajon Aiden értette, hogy megint el kell vennie? - kérdezi és egy kicsit el is neveti magát. Felidézem Aiden arcát, aki hirtelen elsáőadt, ahogy ELliot kapta meg a csokrot, aztán még zavartan el is pirult. Az egy nagyon szép pillanata volt az esküvőnek. Pedig az egész olyan szép volt, olyan jó, mintha egy hatalmas hegyet másztunk volna meg mind a ketten, és minden rossz, minden akadály ellenére ott álltunk Jasperrel a tetején.
- Az hiszem igen, ő mindent érteni szokott, tudod olyan okos, meg minden - mondom vidáman és lelkesen bólogatok is hozzá, lassan úgy nézek ki, mint azok a bólogató fejű kutyák, az autók hátsó ablakán. Jasper hogy kiégett tőlük, amikor meglátta. Közben a sok zacskó között nagy nehezen a kabátom zsebébe nyúlok, és átadok Elliotnak egy rózsazsín, csillámos zsebkendőt, amit sebtében kaptam le még otthon a polcról, pedig azt hiszem Lolának akartam elküldeni. Na mindegy, legalább az apukájának jó szolgálatot tesz.
Ekkor lép be az ajtón egy nagyon ünnepélyes arcú bácsi, és ül le az orgona elé. Olyan elegánsan ül le, mintha csak egy koncertre készülne, és lassan elkezdi az orgonán játszani a karácsonyi dalokat. Ennél szebben azt hiszem még a Száncsengő, Száncsengőt sem hallottam szólni, a hangok megtöltik a templomot és különleges mágia ül meg a falak között.
- Ez tényleg gyönyörű - dünyögöm én is. Fogalmam sincs mennyi ideig hallgatjuk még a dallamokat, de egyből átjár az, hogy most rögtön mindenkinek adnék ajándékot. AHogy abbamarad az orgonázás, csak nem bírok magammal, odaadok zavartan egy zacskónyi mézeskalácsot a bácsinak, aki szintén zavarba jön a szakálla alatt.
- Nagyon szép volt - magyarázom, aztán inkább megragadom Elliot kezét, hogy kimenjünk a templomból. Nem is értem magam, megszállt a Szentlélek, vagy valami, de azért remélem a bácsi is örül a méziknek. Kint már hűvös van, a hó meg... hé, hó.
- Óóóó! Havaziiik - mutogatom lelkesen, és tényleg, havazik, észre se vettem, meddig voltunk bent, de annyi már eltelt, hogy csodaszép fehérség vonja a tájat és a kis sírkertben lévő sírokat is, mintha csak be lennének takarva azok, akik odalent fekszenek.

[Az nem normális, ha az ember egyedül alszik el. Ha valaki szívverése helyett azt hallgatja, ahogy odakint csöpög a csap.]

◂ tele a világ kincsekkel▸

2003. november 18.

◃ s o p h i e ▹

we’re only obsess over relationships
that feel unfinished

style: winter time ║ zene: Hogsmead winter ambience

Az nem normális, ha az ember egyedül alszik el. Ha valaki szívverése helyett azt hallgatja, ahogy odakint csöpög a csap. Nat még is ezt várta tőlem, amikor elváltunk, hogy gyászoljak egész életemben, hogy maradjak egyedül és jöjjek rá, nélküle élni sem tudok. Csak azt felejtette el, hogy a pillanatnyi gyengeségeim ellenére én minden padlóról képes voltam felállni.
Ezért is volt jó ez a kis templomi beszélgetés Sophie-val. Egyszerre volt meghitt, helyrebillentő és olyan, nem is tudom, kellemes. Főleg, amikor már megtöltöttem a gyomromat mézeskaláccsal és a kellemes, karácsonyi zene is felcsendült. Bizonyára az ünnepi misére gyakorolt a férfi, aki korábban még felénk biccentett, most pedig olyannyira elmélyült a saját művészetében, hogy talán észre sem vett minket. 
- Ez tényleg gyönyörű- mondta Sophie.
Nem válaszoltam rá. Egyelőre csak lehunytam a szemem, hogy a dallamokat élvezzem. Szerettem a zenét, kiváltképpen az élőt, ami nem valami mugli dobozból vagy más eszközökből bömbölt. Ez volt az, ami igazán a szívemig tudott hatolni, meggyönyörködtetni, mint a legtöbb művészet. Elvesztem az ide-oda csavargatott hangok gyengéd sokaságában. Csupán akkor nyitottam ki újra a szememet, amikor az orgona elhalkult.
Sophie mellettem mozgolódott, majd nagy elánnal kitört a padok közül, hogy egészen az aprócska templom elejébe sétáljon. A bácsi az apró orgona mögött elpirult, ám örömteli biccentéssel vette át Sophie-tól a mézeskalácsból készült figurát.
Míg ez a jelenet lezajlott, én magam is felkeltem a padról. Kiléptem a sorok közé, majd előre hajoltam, hogy lesimítsam a nadrágomon gyűlt ráncokat és visszahúzzam a cipzárt a kabátomon. Így, amikor Sophie odalépett hozzám ismét, indulásra készen voltam.
- Nagyon szép volt- mondta és megragadta a kezemet. Ahogy vonni kezdett kifelé, majdnem felnevettem.
- Most zavarba jöttél és menekülünk a bácsi elől? - érdeklődtem valamivel jobb kedvűen, ám nem akartam ilyen gyorsan elhagyni a templomkertet. Még akartam tenni egy látogatást a csupasz fánál, a kerítés mentén. Anyám sírja éppen az alatt kapott helyet. Régen voltam itt. Talán utoljára Aidennel... pedig mindig melegséggel töltött el, mintha tényleg családlátogatásra mennék. Számomra a sírok nem hideg kövek voltak, hanem emlékhelyek, ahol felidézhettem megannyi fontos eseményt.
- Óóóó! Havaziiik - jelentette ki Sophie. Addig fel sem tűnt, hogy a fekete tincseimben apró, fehér hópelyhek ültek meg. Aztán, lenézve a talajra máris láttam, ahogy a hó vékony rétegben megpihen. Aztán elindultam, már-már tudatosan anyám sírja felé. Ha Sophie továbbra is fogta a kezemet, úgy mindenképpen magammal húztam.
- Bocs. Meg kell látogatnom valakit. - Jegyeztem meg, majd szépen elsétálva a hátsó kőkerítésig, megálltam a fánál. Anya sírja nem volt különösebben díszes vagy nagy, csak olyan hagyományos. De még most is ott díszelgett rajta a koszorú, amit Dean utoljára idehozott. 
- Szia, anya. - guggoltam le elé. Mosolyogva végig simítottam a kövön. Furcsa volt ez az anya szó. Olyan távoli és hideg, mintha csak álom lett volna a hozzá tartozó személy létezése. Az életem nagyrészét anyátlanul éltem le.

[ღ Tele a világ kincsekkel ღ]

ღ Tele a világ kincsekkel ღ

Elliot

(2003. november 18.)

Ruci

Majd ha ide ér
az őszi szél, elkísér.
Elmentél, nem vagy már,
eltüntél, rám vártál...

A bácsi, akinek a kezébe nyomom a mézes kalácsot elpirul és ettől én még inkább zavarba jövök. Nevettségesen gyerekes vagyok még mindig, lehet Jasper agyára megyek lassan, annyiszor jövök zavarba dolgoktól, meg attól is, amiket mondok, vagy mond nekem. lehetnék végre egy kicsit felnőttesebb, meg minden, nem? Ehhez képest megint fogom magam és zavartan szinte elmenekülök a helyről.
- Most zavarba jöttél és menekülünk a bácsi elől? - kérdezi Elliot én meg csak megköszörülöm a torkom. Elliot tökéletesen rátapint a dolog lényegére, én meg csak megállok egy kicsit, hogy kiszusszanjak, meg helyre hozzam a lelki világomat is. Ajj, de béna vagyok, hát komolyan, csak adtam egy kedves és ügyes bácsinak egy mézes kalácsot, hogy lehetek ilyen idétlen? Talán meg kéne változzak, egy kicsit határozottabb legyek, és tökösebb, hogy Jasper se gondolja azt, hogy minden terhet neki kell cipelnie.
- Hát ö. Khm, godnoltam ránk fér egy kis test mozgás, és... igen zavarba jöttem - mondom sóhajtva, megvallva a bűniemet, de aztán a gondolataimat leköti az, hogy hó! Minden hó! Szépen puhán befedi a tájat a templom kertet, a háztetőket, csodálatosan fehér minden, és olyan meghitten gyönyörű. Szinte csak bámészkodom ki a fejemből.
-Jól állnak a hópelyhek - fordulok mosolyogva Elliot felé, a fekete haján megülnek a kis kristályos pihék, és olyan tündéresen néz ki, nagyon menő. Még csak el se olvadnak hirtelen, igazán ünnepélyes a hangulat így a havazást nézni a templom közelében. Aztán Elliot nem kifelé indul meg, hanem befelé, és ahogy sétálunk, a kerítés mentén. A talpam alatt roppan a frissen hullot hó, mintha csak a föld sóhajtozna nagyokat, ahogy a csendes sírkertben bóklászunk. SZinte én is visszaveszem a lélegzetemet, mert nem tudom, az ember a sírok között csendes méltósággal sétál.
- Bocs. Meg kell látogatnom valakit. - magyarázza, én meg csak bólogatok, nagyokat, nem mintha látná, mert mögötte haladok, kissé szűkös itt a járás. Nem merek kérdezni se semmit, azt hiszem úgyis kapok valamilyen választ. A holtakról beszélni sokszor fájdalmas, előhozza a szép vagy az elvesztéssel kapcsolatos emlékeket. Amik valahogy kellemesek, és mégis néha elszorul tőlük az ember szíve.
Egy kis sírnál állunk meg egy kopasz fánál, minden csendes, csak a lélegzetem hagy némmi párás foltot az orrom előtt, nincs semmi se a sírkőn, semmi csicsás gyertya, csak egy szép koszorú, amin talán egy kicsit látszik az idő múlása. Elliotra pislogok, szinte ünnepélyesen, és csendesen álldogálok mellette.
- Szia, anya - guggol le ELliot és megsimítja a sírt, én meg érzem, hogy tiszta könnyes lesz a szemem. Valahogy olyan megható jelenet ez, és olyan szomorú és fájdalmas. Az embernek nem kellene elveszítenie az anyukáját, főleg nem túl hamar, amikor még annyi mindent meg kellene bezsélni, olyan sok mindent kellene tanulni tőlük. Eszembe jut az, hogy én semmit se tudtam anyáról, sose beszélgettünk, elvették tőlem a téveszméi, csak a mesék maradtak meg, amiket mondott még régen. Nem ismerem Elliot történetét az anyukájával, de akkor is túl szomorú látvány. Elnyomok magamban egy hüppögést is, majd Elliot mellé térdepelek a hóba, még az se zavar, hogy kissé érzem a lábamon a hűvöset.
- Csókolom, Elliot anyukája - mondom halkan. Nem igazán tudom még mit mondjak, nehezen boldogulok az anyukákkal és amúgy is ha ELliot szeretne neki mondani pár szót, inkább nem is baj, ha én nem fecsegek. A hó még hullik, szép tiszta fehér takaróvá változtatva körbe rajtunk mindent. Megülnek a pelyhek a koszorún is, én meg előhúzom a pálcámat és egy kicsit megbűvölöm a koszorút, hogy frissebben nézzenek ki rajta a virágok, szinte újnak hat, olyan mintha új ruhát kapna így az ember.
- Na, most már nagyon szép tetszik lenni - dünnyögöm, bár biztos hülyeség, egy sírkőhöz beszélek, és tök kínos, vagy nem tudom. Inkább gyorsan nézem a térdeimet, az sokkal érdekesebb hirtelen.

◂ tele a világ kincsekkel▸

2003. november 18.

◃ s o p h i e ▹

we’re only obsess over relationships
that feel unfinished

style: winter time ║ zene: Hogsmead winter ambience

Bárcsak azt éreztem volna, hogy az a kő hideg és lelketlen, de nem volt az. Anyukám volt ez alatt a kő alatt - valamilyen formában -, és még a nevét olvasva is kellemes melegség járta át a lelkemet. Jia O'Mara, szerető feleség és anya. Csak szavak, amik minden sírkőn díszelegtek. De ez az én anyukámé volt, ettől pedig felfoghatatlanul személyesség vált. Legalább sírni nem sírtam már a ténytől sem, hogy meghalt. Elfogadtam s bár végtelenül hiányzott a társasága, a bocsánatkérések, amiket érdemelt volna tőlem...
- Csókolom, Elliot anyukája - Dünnyögte mellettem Sophie. Kicsit rekedt volt a hangja, így amint letérdelt mellém ránéztem. Nem vártam, hogy sírjon miattam vagy az anyám miatt. Nem is tudott rólunk semmit, még is könnyes volt.
Azonnal a zsebembe túrtam. Reméltem, hogy találok egy csomag macis zsebkendőt, amit még Lulu rejtett a kabátomba, amikor legutóbb láttam.
- Na, most már nagyon szép tetszik lenni- folytatta Sophie. Csak akkor vettem észre a kezében a pálcát és a felfrissült koszorút a sírkőnek támasztva, amikor felé nyújtottam a kis csomagot. Ha akarta, kivehetett belőle egy darabot, hogy megtörölje a szemét és kifújja az orrát.
- Köszi. Anya imádnád. - Mosolyodtam el és még kicsit elnézegettem a követ. Az a sok minden, amit még életében kellett volna elmondanom neki, ott pihent az elmémben. Csak gyorsan végigfutottam őket gondolatban, majd felkentem. A térdem nagyot roppant, jelezve, hogy már én sem vagyok húszéves, aztán felkeltem és leporoltam a nadrágomat.
- Ne térdelj sokáig a hidegben... - Nyújtottam Sophie felé a kezemet. Ha elfogadta, óvatosan felhúztam és hagytam, hogy belém karoljon. Így vezettem magunkat vissza a bódék rengetegébe, szinte hagyva, hogy megint hozzám vágjanak néhány keresetlen szót. Végül is... mi lehet abból? Nat majd kimagyarázza, vagy örül, hogy az egész világ engem gyűlöl, mert elváltam tőle.
- Azt hiszem, ma már nem akarok több mézeskalácsot enni. - Jegyeztem meg mosolyogva, de a forrócsokis néniről is elszakítottam a tekintetem. - De, még megnézhetnénk az illatgyertyákat.
Ez volt a jó, hogy végre ki tudtam kapcsolni. A keresetlen szavak után jól esett a templom szokásos kis nyugalmában elmerülni. Végül is kit érdekel... csak egy nyanya véleménye, de akkor is néha-néha még fájt. Fájt, hogy senkit sem érdekelt az én hogylétem. Mindenesetre Sophie-val jó volt eltölteni egy napot. Jó érzés volt, hogy vannak még barátaim s ha meg nem is értik, amin átmentem, legalább ott vannak mellettem. Natnak ez aligha adatott meg.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!