Azt hittem nem szereted te se a kviddicset

[●2001. 05. ●]

We've had our share of hard times
But that's the price we paid
And through it all we kept the promise that we made
I swear you'll never be lonely

●2001. 05. ●

B   e   n   j   a   m   i   n


mi sei mancata

2001. május; Kviddicspálya; öltözet

A tavaszi szünet... Á, inkább nem is akarok róla beszélni.
Őszintén? Szar rájönni, ha tévedtem, de igazából tévedtem, ráadásul baromi nagyot. Nem a Roxfort a legrosszabb hely a világon. Sőt, igazából jobban belegondolva, egyáltalán nincs is a legrosszabb helyek listáján. Ha már nem, akkor a kaja miatt... De nem. A legrosszabb az anyám londoni háza, amitől hányingerem van, komolyan.
Nem is tudom, szerintem egyszer megöljük egymást. Baromi nagy szerencse, hogy zárva tartja a padlás ajtaját - bár nem értem, miért - különben már a hülye képeit is kidobáltam volna az ablakon. Egész végig azt hallgattam, hogy na, mi van a jegyekkel?, na, megkaptad a leveleimet?, na, remélem, elbúcsúztál már Olaszországtól idén nyárra, na, már csak két év, és lehet jelentkezni az akadémiára.
Hányni fogok.
Egész végig azt éreztem, hogy rohadtul hányni fogok. Egyenesen a képébe. És bárcsak megtettem volna! De őt ismerve, még az sem segített volna... De elegem volt, úristen, nagyon elegem volt.
Végig a szobámban gubbasztottam és számoltam a napokat, hogy mikor jöhetek már ide vissza, és csak akkor merészkedtem ki, ha esetleg elment boltba. De őszintén... Szerintem anyám tényleg kezd megőrülni.
Úgy értem, esküszöm. Én már nem mondtam semmit. Egyetlen árva szót sem. Csak beléptem az ajtón, ahol persze egyből megcsapott az a dohos, szellőzetlen szag, lelöktem a táskámat és kibújtam a cipőmből, ő meg elém csattogott, és elkezdte mondani a magáét, hogy mi a fenéért nem válaszoltam a leveleire, és hogy ajánlja, hogy azért, mert tanultam.
- Neked is szia, anya... - Csak ennyit motyogtam oda neki, aztán belöktem a bejárati ajtót, és elindultam a szobám felé, ami persze most sem maradt érintetlen, mert nem, nem bírta ki, hogy ne pakoljon benne ide-oda. Dühösen arrébb rúgtam a mindenfelé heverő vásznakat és ecseteket, ő meg sipítozva jött utánam.
- Mit csinálsz, Rayla Blake, azok ott mind értékesek! Merlinre...!
- Akkor mi a picsáért az én szobámat kell raktárként használnod?! - És komolyan nem értette a problémát, miközben lesepertem ágyamról a hülye anyagokat, amiket én nem is tudom, hogy mire használt, de szívem szerint mindent a fejéhez vágtam volna. Otthon szellős, napfényes hálószobám volt, saját erkéllyel, itt meg? Megkaptam a legkisebb lyukat, ráadásul mivel behordott ide néhány festményt is, közölte, hogy lehetőleg ne nagyon húzzam fel a redőnyt, mert még bajuk lesz... Szerettem volna kibaszni az udvar közepére azokat a képeket, hadd égesse őket szénné a Nap.
Szóval nagyjából így telt az a pár nap. És én tényleg nem értem... Anyám mindig is kattos volt, de nem ennyire. Nem ilyen brutálisan elviselhetetlen módon. Sőt. Karácsonykor még egészen jófej is volt.
Persze már egy ideje vége van a szünetnek, de valahogy elkerültük egymást Bennel. Nem úgy azzal a baromarcú Mattel, aki nem egyszer vonaglott el mellettem sértetten a folyosón, azonban sajnos nem volt elég ijesztő feje ahhoz, hogy beijesszen. Inkább csak megforgattam a szemem, sőt, egyszer még utána is szóltam, hogy a fáról lógva sokkal helyesebb volt, ő meg csak morgott... Szóval szerintem ő annyira nem élvezte a csüngést, dehát nem is értem. Sokkal jobban is járhatott volna, ha mondjuk jól pofánrúgom még mellé.
Utoljára Bent is a bátorságpróbán láttam, és ez elég szar érzés volt, ezért úgy döntöttem, ma inkább beáldozom a futással kapcsolatos terveimet, és mivel tudtam, hogy ő ilyenkor általában edzésen van, a Kviddicspálya felé vettem az irányt. Meglepően kellemes idő volt délutánhoz képest, így jól esett a séta a pályáig. Igazából az otthon töltöttek után a Roxfort minden formájában maga volt a felüdülés. Talán, ha többször kéne hazajárnom, a végére egészen beleszeretnék az iskolába.
Ezúttal azért már hoztam magammal a pálcámat, hiszen soha, de tényleg soha nem lehet tudni a múltkoriak után. Amint odaértem a pályához, felmásztam a lelátóra, és lehuppantam az egyik közeli padra, hogy jól lássak mindent, de egyébként sem voltak sokan. Ahogy arra számítottam, Esther sem volt itt... Én egészen élveztem a kviddics meccseket, ahhoz képest, hogy a repkedés... hát, mondjuk úgy, hogy nem az én stílusom.

[3/5/2001● RAYLA ●⭃ Azt hittem nem szereted te se a kviddicset ⥷]

3/5/2001
● RAYLA ●
⭃ Azt hittem nem szereted te se a kviddicset ⥷

Akarom, szeressen,
akarom, hogy lásson
égbe emelkedni,
ülni angyalvállon.

A szünet előtti összezörrenésem a csapat kapitánnyal kicsit végül is helyre pofozott, a gurkókon kívül. Szóval bár nem tetszett, hogy egy fontoskodó tizenötéves konkrétan leüvölti a fejem, csak kierőszakoltam magamból ey ígéretet, hogy akkor komolyan veszem az egészet, de úgy tényleg, és járok rednesen edzésekre. De persze akkor mér nem tudtam semmit arról, hogy mi az Merlin töke fog történni velem otthon.
Mert kinek jut eszébe arra gondolni, mundjuk a kripta melletti üres halottszagú házban ücsörögve a húga szobája előtt, hogy megjelenik a másik fele, akit egyszerre akar megölni és megölelni. Egyszerűen nem bírtam felfogni még az esti bezsélgetés után sem azt, hogy az a szemét hazajött. És otthon volt. Otthon. A saját nyomi dögunalmas szobájában ült, szinte minden nap. Komolyan nem bírtam feldolgozni, és igen minidg benyitogattam a szobájába, hogy mintha valami délibábot látnék csak a helyén úgy meredtem rá. De persze minden egyes hasba öklözésem után is ott volt. Nem tűnt el. És én nem tdutam eldönteni, hogy akartam-e, hogy ott legyen, vagy nem. Mert megint két véglett között örlődtem. És nem tudtam úgy elmenni a húgom és az apám ajtaja mellett, hogy ne csapott volna meg a hulla bűzös undorító szaga. Ami beszennyezte a házunkat. És nem tudtam nem feltenni a kérdést. Vajon, ha én öltem volna meg őket. Te így kivégeztél volna engem? És én tudtam a választ. Mert te semmit sem bocsájtasz meg.
Annyira vágytam arra, hogy Rayla mellett lehessek, de egyszerűen nem jött ki rá sehogy sem a lépés, és lassan eltelt egy egész hónap, és nem érezhettem a melegét a mellkasomon, nem érezhettem a finom ajkait a számon, és nem hallhattam a vicces olasz káromkodásait is. És mindennével együtt hiányzott. Egyre jobban. Egyre többször. És a hiányát Esther keserédes csókjai is egyre jobban éreztették.
A francba, Benjamin.
A francba.
Szinte minden egyes léptem ezt viisszhangoztatta, amikor az edzésre rohantam. Ki kellett kapcsolnom. Egy kicsit ki kellett engednem a gőzt. legalbb egy rövid pillanatra azt akartam, hogy az arcomba csapódó szél és a mögöttem loholó gurkók kicsapkodják belőlem azokat a förtelmesen és baromira kuszán álló gondolataimat. Ahogy elkezdődött az edzés, és ahogy a lelátókra néztem még horkantottam egyet. Hát persze, hogy nem jött el. Esther gyűlölte a kviddicset. Az ütések hangját. A verekedést a seprűkön. A gurkók vad süvítését. Valahogy ezek engem sosem izgattak. Még a fájdalom sem, amit néha éreztem, ha eltalált egy szaros ladba. Pedig rohadtul féltem mindig is a fájdalomtól. De most mindegy, Ben. Most csak te vagy a csapatod van. És most a csapatodra kell vigyázni.
AHogy a kvaff a kezembe kerül, ahogy elkezdek repülni a kapuk felé, ahogy a hajtótársaimmal kerülgetjük a gurkókat nem is igazán van még időm se másra gondolni. És mégis a szél, az adrenalin felpörget. És érzem azt a klanadvágyó kölyöknek az elszánt vigyorát, aki egykor voltam. AKi imádta az életet. Aki imádta az idióta tök testvérét. A kis angyalukat. A könyvmoly apját. És a folyton ideges anyját. És aki mindig mindenig meg akart menteni mindenkit.
Játék közben régen szerettem trükközni, feltünősködni. De valahogy ezt nem éreztem már magaménak. Hiába, Ben, még a kvidicsből is elvett belőled valamit a háború. De szerettem a gurkók közzé vetni magam, hogy megszerezzem a labdát, még ha annyi ütést is kaptam a másik csapattól, vagy a gurkóktól. Szerettem, mert izgalmas volt. Szerettem, mert veszélyes volt. És szerettem, mert a csapatomért még az épségemet is feláldoztam volna.
A hülye nagy Griffendéles szellem, mi, Aiden? Mennyire utáltad, amikor ezt csináltam.
Aztán amikor csak beügyeskedtem egy gólt, megint a látótérre pillantottam.
És megláttam Raylát.
És pofán nyomott egy gurkó.
Szóval Edward inkább lezavart a pályáról, hogy szedjem rendbe a vérző orromat. Meg amúgy is vége volt már az ezdésnek. De én még a pályán gyalogolva is hihetetlenkedve bámultam rá. Igazából mindent leszarva felrohantam hozzá, menet közben törölgetve a sajgó orrom, ami szerencsére egyre kevésbé vérzett, és azért a pálcám is működött annyira, hogy megtisztítsam a képemet a vértől.
Aztán pedig csak a karjaim közzé zártam, és leszarva mindent és mindekit megcsókoltam. És éreztem a finom eperhez hasonló csókjának az ízét a számon. És azt a napfányes eleven, frissítő illatot. És csókoltam megint kifulladásig. Mintha nem is tudnék betelni vele. Mert nem is tudtam. Aztán magamhoz húzva belesuttogtam a fülébe.
- Azt hittem nem szereted a kviddicset.
Remek Benjamin, ez életed legromantikusabb, de örülök, hogy viszont látlak mondata. De közben meg baromi sokat jelentett, hogy eljött. Talán fel se tudja fogni mennyire boldog voltam ettől.

B   e   n   j   a   m   i   n


mi sei mancata

2001. május; Kviddicspálya; öltözet

Meglepően jó érzés volt lepunnyadni a lelátó kemény, kényelmetlen padjára, lelökni magam mellé a hátizsákomat, és egy halk sóhajjal hátradőlni. Ahogy a finom szellő az arcomba csapott és hátrafújta vöröskés tincseimet, és nem volt más dolgom, mint valahogy megpróbálni kiszúrni Ben alakját a repkedők között.
Nem volt bajom a kviddiccsel. Meglepően kedveltem, valami beteg módon még az erőszakossága is bejött, így igazából azelőtt is sokat ücsörögtem a lelátókon, hogy összeismerkedtünk volna Bennel.
Felhúztam a lábaimat, hogy átöleljem őket, és úgy üldözzem zöldes tekintetemmel a fiú alakját. Olykor elkaptam a folyosó persze, de általában Estherrel az oldalán, szóval köszi, de nem... Továbbra is tartottam magam ahhoz, hogy nem közelítem meg úgy a fiút, ha Esther is ott van, és ennek sok oka volt természetesen.
És inkább nem is részletezem... Mert nem akarok Estherre gondolni.
Nem akarom a tudatot, hogy ott van, hogy van... Mert akkor csak jönne megint a keserű szájíz, és az egyre inkább növekvő bizonytalanság. Hogy miért nem tudsz dönteni, Benjamin...
De nem. Ezt most nem akartam. Valami másra volt szükségem az anyámmal elszenvedett napok után. Még ha fájt is bevallani a folyton kemény szívemnek... Egy ölelésre Benjamintól? Nem utasítottam volna vissza.
Lehunytam néhány pillanatra a szemem, és megpróbáltam elüldözni minden negatív gondolatot, de sajnos nem volt olyan egyszerű. Olyan mélyre legyökerezett anyám, hogy már a hangjára és a leveleire se volt szükség, hogy ott visongjon a fejemben...
Húzz már innen.
Már azért egy jó ideje visszatértem a kastélyba, de még mindig kísértett. A szavai, hogy nem enged vissza Olaszországba... De mit is tehetne? Régóta tudta, hogy nem tud befolyásolni. Hogy nem vagyok az a finom, ártatlan kislány, aki nem mer vele ellenszegülni. Talán elcseszte, amikor belepártolt az olasz vérbe, ugyanis ha nem is annyira látszott rajtam és a vonásaimon, a személyiségembe erősen keveredett az az eleven vadság, pláne, ha konfliktusokról volt szó. A nyarak után ez még rosszabb volt. Akkor talán az akcentusom is erősebben érződött, meg minden, hiszen azért két hónap az két hónap, és az olasz levegőre amúgy is hamarabb álltam át, mint az angolra.
Inkább kinyitottam a szemem, és visszafordultam Ben felé. Vagyis a pálya felé, Bent csak másodpercek múlva tudtam kiszúrni a többiek között, és valószínűleg akkor is csak azért, mert épp közelebb reppent a lelátóhoz. És akkor feltűnt, hogy ő is észrevett. Láttam az arcán csillanó felismerést, ahogy egy kicsit le is lassított, de a pillanat nem tartott sokáig... Sőt, talán még egy pillanatig sem...
Mert puff.
Vagyis Bennek puff, nekem pedig egy éles szisszenés.
Jajjmár, Fraser! Folyton szerencsétlenedsz.
Azért egy kicsit aggódva ültem feljebb, hogy utána pillantsak, de azért csak nem üthet ez a golyó olyan nagyot, hogy nagyon komoly sérülést szerezzen... Ugye? Hiszen így lenne logikus, ezt az izét mégiscsak diákok játsszák.
Persze a Roxfort maga sem olyan veszélytelen hely, szóval én már nem is tudom...
Azért úgy tűnt, hogy egy darabban van, azért visszadőltem a helyemre, és csak figyeltem, ahogy lassan vége az edzésnek, és mindenki leereszkedik a fűbe. Aztán már nem kellett sokat várnom, hogy felbukkanjon... Mert valahogy tudtam, éreztem, hogy fel fog bukkanni. Így pedig el sem mozdultam a padról.
- Úgy láttam, a többiek nem az arcukkal védik ki azt a lab... - De a megjegyzésem elkopott az ajkai között, amik az enyémre simultak, kezeit pedig megéreztem a derekamon, a hátamon, mindenhol, és hirtelen még arról is elfelejtkeztem, hogy hol vagyunk, kik vagyunk. Egy halk, elégedett morajlást hallattam, amit csak ő hallhatott, és közelebb fészkelődtem hozzá, olyannyira, hogy ruháim teljesen átvegyék az erőteljes, férfias illatát. Annyiszor keveredtünk már csókba... De még mindig nem tudtam megszokott ismerősként köszönteni az ajkait. Azokat a finom, forró ajkakat, amik tökéletesen tudták, hogy hogyan mozduljanak ahhoz, hogy egy hideg löket szaladjon végig hátamon.
Istenem, pedig ha Esther látta volna... És valahol igazából fájt is a dolog egy kicsikét. A tudat, hogy mit művelünk a háta mögött, miközben mindketten szögegyenesen állítjuk: csak barátok vagyunk.
A barátok vajon csinálnak ilyesmiket?
Nem tudtam, hogy csak én éreztem rövidnek a pillanatot, vagy tényleg az volt, de aztán Ben kicsit arrébb húzódott, hogy utána leheletét ne az ajkamon, de a fülemnél érezzem meg.
- Azt hittem nem szereted a kviddicset.
Halványan felhúzott szemöldökkel toltam magamtől távolabb egy kicsit, hogy felnézhessek az arcára. Istenem, mennyire hiányzott... Persze ismertem magamat, és tudtam, hogy ezt nem csak nem mondanám ki, de valahogyan arcomon sem hagytam nyomát, és kis félmosolyt leszámítva... De talán Ben tudott már bennem annyira olvasni, hogy... Á, miről is beszélek? Saját magamban sem tudok olvasni...
- Minden meccseden itt ülök, te hülye.
Aztán egyszerűen csak képtelen voltam ellenállni a vágynak... Ujjaim a gallérjánál szorultak meg, és úgy húztam megint közelebb, hogy ajkaink ismét összesimuljanak. De olyan kellemes csend volt, nem néztem körbe, de szinte biztos voltam benne, hogy senki nincs körülöttünk... Ha pedig igen... Nem, nem is érdekelt. Senki és semmi nem érdekelt. Fogalmam sem volt, mikor váltam ilyenné, de egy újabb pillanatig csak ajkaink összhangját élveztem, mielőtt újra kicsit hátrébb araszoltam volna, hogy számon át aztán beszívjak egy nagy adag levegőt is. Akkor aztán pillantásom lassan végigkúszott rajta, és igyekeztem nem ajkamba harapni a látványtól, az már tényleg túl sok lett volna.
- Szexi vagy az kviddics szerkódban, mondták már? - Aztán kisiklottam a karjai elől, hogy a még padon heverő táskámért lépjek, és vállamra kapjam azt. - Sétálunk egyet?
Hirtelen, minden meggondolás nélkül jött, de igazából annyira jó idő volt, hogy csak reménykedtem benne, nem épp Estherrel volt találkozója. Olyan jó lett volna egy kis időt eltölteni együtt, nem pedig csak még egy alkalmat csapni hozzá az öt-percekre-látjuk-egymást féle összefutásainkhoz. Az már kezdett az agyamra menni.

[3/5/2001● RAYLA ●⭃ Azt hittem nem szereted te se a kviddicset ⥷]

3/5/2001
● RAYLA ●
⭃ Azt hittem nem szereted te se a kviddicset ⥷

Akarom, szeressen,
akarom, hogy lásson
égbe emelkedni,
ülni angyalvállon.

Raylát minidg más volt csókoni. Mármint oké, olyan Raylás volt, de mindig minden alkalommal egyre jobban és jobban élveztem, ahogy összeforrunk, ahogy egyást érintik az ajkaink, ahogy belebódulok az üdítő illatába, ahogy néha egy-egy kósza hajszála megcsiklandozza az arcomat, ahogy közelebb húzom magamhoz és ölelem, mintha el se akarnám engedni. Igazából már rég feladtam azt, hogy megfejtsem mi is volt köztünk, mert szerintem arra szó se nagyon létezett. Barátság extrákkal? Az olyan közhelyesen hangzott és bénán. De mutasson valaki más ilyen legjobb barátot, akik nem bírják ki az összefutást anélkül, hogy egymás csókjába ne temetkezzenek bele, és addig addig smároljanak, míg teljesen kifogynak a levegőből. Szerettem, hogy dorombolt, amikor megcsókoltam, olyan szexivé tette, tipikusan vadmacskássá. Egy nagyon nagyon dögös vadmacskává. A kezem végigszaladt a hátán, hogy a tarkója után beletúrjak a dús, puha hajába és belemosolyogtam a csókba. És valahogy nem érdekelt akkor, hogy ez mind Esther háta mögött történik. Nem érdekelt, hogy az az idióta Margit meglát. Nem érdekelt. És most te se, Aiden. Csak Rayla, Rayla, Rayla.
Ahogy arrébb tolt magától, és találkozott a tekintetünk, megint éreztem azt, hogy mennyire kitöltött bennem egy olyan mély, és üres lyukat, amit mindig ott éreztem magamban. A hiányát. Mert rohadtul hiányzott, és szinte minden nap ő rá gonodltam, mintha valami rohadt romantikus nyálfiú lennék, ő járt a fejemben. Pedig a nyálfiús szerep mindig Aidené volt. Mint amikor az ablaknak támaszkodva ültünk és néztük a lányokat.
Sziasztok fiúk!
Szia, Mary. Ma is gyönyörű vagy, mint mindig, a szemed akár a tenger, vad és szenvedélyes.
Kö..köszönöm...Úristen, Aiden Frasernek tetszik a szemem!
Fúj Aiden, ez nagyon gáz...
Helló srácok.
Hát helló Susan, még minidg jó a segged!
Benjamin Fraser, te disznó!... Hallottátok, Ben Frasernek tetszik a fenekem!
Benjamin, te olyan vulgáris vagy. És egy idióta.
A francba, mikor fogom ezt abbahagyni? Azt hiszem sosem. Inkább csak zakatoló szívvel pislogtam arra a lányra, aki mindennél többet jelentett nekem. Még Esthernél is többet.
- Minden meccseden itt ülök, te hülye.
- Nee, komolyan? Titkos rajongóm voltal régen is, mi? - vigyorodtam el, de aztán már megint ott éreztem őt... Mindenhol ott éreztem, én pedig megint átöleltem, és megint nem akartam elengedni. De Benjamin, te senkit nem akarsz elengedni, akit valaha is megszeretsz. Aztán valahogy megint elléptünk egymástól, de még mindig ott éreztem az ajkamon Rayla puha, és finom érintését, mintha örökké ott hagyta volna. És akkor igyekeztem normálisan lélegezni, nem úgy, mint valami tüdőbajos. Csak nyugodtan, Ben. De a tekintetem továbbra is az ő gyönyörű, élénk szempárjába akadt és úgy néztem őt, hogy megint minden egyes kis rezdülését magamba igyam.
- Szexi vagy az kviddics szerkódban, mondták már?
- Hmm, tudod, neked jobban elhiszem - vigyorogtam magint rá, aztán amikor kisurrant a karjaim közzül, egy pillanatra az égre néztem, és bámultam az elvonuló felhőket.
- Sétálunk egyet?
- A magáé vagyok mára, hölgyem - kacsintottam rá, és kézen fogtam, miközben lecaplattam vele a lelátóról. Nem is tudom merre mentem, csak mentem, miközben Rayla ujjai köré kulcsoltam a sajátomat, mintha jártunk volna, de asszem, a barátok is mászálhattak így, nem? Na jó feladom, hogy megfejtsem ezt az egészet. Azt sem nagyon tudtam eldönteni, hogy Rayla mit szeretett volna kettőnktől, valahogy sosem bezséltük ezt meg. Talán mert féltem a viszonzatlan kimondott szavaktól? talán mert mást mondtunk volna egymásnak, mint amit éreztünk? Fogalmam sincsen.
ELhaladtam egy terebélyes fa mellett, és megint, ahogy annyiszor tettem, minidg is, odapillantottam, még ott volt a félmosoly is a számon, de aztán rájöttem, hogy te nem vagy ott. És ez most is kurvára fájt, még akkor is kurvára fájt, hogy tudtam, visszajöttél. EGyszerűen nem bírtam nem oldalra nézni, hogy elkapjam az egosita képedet, hogy hátha ott vagy, hogy hátha az egész nem történt meg, hogy hátha... hátha... hátha... De még most is az üresség, amit magad után hagytál ott volt. És gyűlöltem, hogy ott volt. Még akkor is, amikor eldöntöttem, sosem bocsájtok meg neked.
Végül lehuppantam Raylával valahova a fűbe, nem voltak sokan a környéken, páran odébb tanultak, vagy bandáztak, de se Esther se a barátnői nem voltak sehol. Raylára néztem, és elgondolkodtam egy pillanatra. Hogy vajon látja-e még bennem azt a semmit, amit még mindig éreztem? AMit azt hiszem sosem fogok tudni betölteni még akkor sem, ha egész életemben mellette lennék? Látta vajon, hogy mennyire nem találtam még most sem önmagam. Csak tapogatóztam a sötétben. Ahogy te is, Aiden. De valahogy iygekeztem ezeket a kérdéseket mélyre elásni. Megint. És azzal foglalkozni, hogy mellettem van. Magamhoz húztam és átöleltem, hogy beletemetkezzek a mézédes illatába.
- Na mesélj, történt veled valami izgismostanában? - mosoloygtam rá, és belecsókoltam a nyakába. Annyira hiányzott. Annyira mocskosul hiányott.

B   e   n   j   a   m   i   n


mi sei mancata

2001. május; Kviddicspálya; öltözet

Nehezen tudtam volna szavakba foglalni, mit jelent nekem Benjamin. És pont ezért örültem, hogy nem kért rá.
Talán lassacskán tényleg kezdett kiismerni, hiszen az biztos, hogy több oldalamat látta már, mint bárki ezen a világon... Talán még a saját anyámnál vagy apámnál is többet. Hiszen senki előtt nem szerettem kiakadni, és kifordulva sírni, ahogy az alkohollal sem szétcsapni magam... Ajj, a francba, ezek után még mindig baromira szégyelltem magam. De ez már a múlt volt, amin nem tudtam változtatni, akármennyire is akartam, még ha sértette is az önérzetem, a magamról kialakított képemet.
De Bennel kicsit úgy éreztem, hogy leengedhetem a páncélomat. Hogy nem kell mindig a tökéletes, törhetetlen forróvérű csajt mutatnom magamból. Mert ő úgyis látja... Lát engem. Ugye? Szerettem volna elhinni, miközben belesimultam a finom ölelésébe, ami már úgy hiányzott.
Bárcsak kiélvezhettük volna az utolsó heteinket, napjainkat, amit együtt tölthetünk, és ezalatt nem csak a csókjaira gondoltam. Persze, az is nagyon jó volt... De alapvetően a közelében is olyan jó érzés volt meglenni, akár csak vele nevetgélni valamin, a karjaiba fészkelődni, vagy csak némán sétálni Roxmortsban egymás mellett. Mert mindentől eltekintve, ő a barátom volt. A legjobb barátom, akinek nem volt szüksége kérdésekre ahhoz, hogy elfogadjon, és próbáltam én is így tenni. Kérdések nélkül, csak előre.
Mert a kérdésekre válaszolni kell, és válaszokat keresni rohadtul szar.
- Nee, komolyan? Titkos rajongóm voltal régen is, mi? - Csak mosolyogva megforgattam a szemem, mielőtt aztán megint magamhoz húztam volna egy csókra. Túl sok idő kimaradt... Mindent be kellett pótolni, még akkor is, ha folyton csak limitált időt tölthettünk együtt.
- Most sem vagyok az, ne álmodozz... - válaszoltam aztán, amikor kissé kifulladva végül elvergődtünk egymástól, én meg megpiszkáltam a gallérját. Aztán még egyszer felpillantottam a barna szemeibe, mielőtt odébb húzódtam volna, hogy összeszedjem a cuccaimat a pad fájáról, és nekilendüljünk sétálni.
- A magáé vagyok mára, hölgyem. - Elégedetten bólintottam, hiszen ez is ritka volt... De aztán ezt nem tettem hozzá, csak hagytam, hogy összefonódjanak az ujjaink, és követtem őt le a lelátóról.
Csendben sétálgattunk valameddig, egy békés, fűvel fedett kis pontig, hogy ott huppanjunk le egymás mellé, távolabb pedig más diákok tanultak vagy beszélgettek, de nem figyeltem rájuk. Csak Benre, ahogy magához húzott, és karjaiba zárt... Én meg piszkáltam a felkarját, de valami furcsa volt. Valami más volt... És nem találtam választ erre.
De megígértem, nincs kérdés. Talán ő is érezte ezt a furcsaságot, de nem tudott volna válaszolni... És pont ez a lényeg. Hogy válaszolni nehéz... marhára nehéz. Nem csak másoknak, magunknak is. Így csak lehunytam pár pillanatra a szemem, ahogy a nyakamba csókolt... De közben szinte vártam, hogy egyszercsak meghalljam Esther sírását, ahogy észrevesz minket valahonnan... És szinte reflexszerűen húzódtam arrébb puha szája alól, még ha annyira jól is esett... De nem, nem lehet. Így is túl kockázatos volt ott fent csókolózni. És utáltam ezt az érzést, azt, hogy nem lehet... Hogy nem telhettünk be egymással, ahogy csak akartunk, hogy nem tehettük azt, amit akartunk és szerettünk volna, csak mert... Csak mert ott volt Esther. És erre elkomorodtam egy kicsit, ismét. És már megint ott pislákolt... Miért van itt Esther, vagy miért vagyok én? Viszont itt már nem csak a választól, de a kérdéstől is féltem.
- Izgis... Nem igazán. Ha nem számítjuk az elmebeteg, begolyózott festő anyámat. Vajon van valami a festékekben, amitől beállhat? Ez az egyetlen válasz a viselkedésére... - motyogtam, és lepöccintettem pár fűszálat a térdemről. - Azért remélem, ő nem fogja levágni a saját fülét... Bár igazából mit érdekel... Úgyis mindjárt itt a nyár. Meg Olaszország...
És most mégsem lelkesedtem annyira. Több okból sem. Az egyik egyértelmű volt... De mi van ha, ha tényleg nem enged el? Ha valahogy elintézi... A gondolattól, hogy ott üljek abban a lyukban egész nyáron... Elrettentett, aztán dühös lettem. Nem teheti ezt. Nem fogja ezt tenni.
- Mindegy... Neked milyen volt a szüneted?

[3/5/2001● RAYLA ●⭃ Azt hittem nem szereted te se a kviddicset ⥷]

3/5/2001
● RAYLA ●
⭃ Azt hittem nem szereted te se a kviddicset ⥷

Akarom, szeressen,
akarom, hogy lásson
égbe emelkedni,
ülni angyalvállon.

Utáltam az egészet, azt, hogy nem ölelhettem át a suliban fesztelenül, pedig annyira jó lett volna, csak egy szöveget kellett volna ott az emeleti ablakfülkéknél is kibökni Esthernek, hogy amúgy Rayla Blakert szeretem, úgy kb azóta amióta belementem a karácsonyi vásáron? Vagy előtte, amikor valamiért mindig őt kerestem, akármerre is lobogott a vörösesbarna haja? Még nem is igazáb gondoltam bele, miért tartottam a háború után is félig rajta a szememet, és félig Estheren, miközben őt is baromira kerültem. talán raylát meg akartam menteni, az egyetlen olyan pontja volt a múltamnak, amire visszaemlékezni sem fájt annyira, még ha végig is visította a lefelé vezető utat, és azzal fenyegetett hogy lehány. Valakit meg akartam menteni, de hogy mitől nem tudtam. Hülyeség volt és zavaros, talán para is, de nem akartam még valakit elveszíteni, ha már egyre jobban azt éreztem, hogy Etshert is elveszítettem akkor, amikor szakított velem is és Aidennel is, és mégis most vele voltam inkább mint raylával és... és... és... annyi, de annyi fájdalmas beteges logikátlan baromság volt az egész amit én generáltam, mert nem tudtam dönteni, nem tudtam hova nézzek kit figyeljek, mert nem akartam hogy Esther is meghaljon a múltammal, holott egyre jobban elsodródott tőlem még akkor is, amikor a Csónakházban egymásnak feszültünk, még ha AIdent motyogta akkor is, még ha... Még ha...
A francba, Bejamin nincs erre időd. Mindenre alig van idő, az meg rohan, sose fárad el, csak rohan és eltépi mellőled azokat akiket szerettél, mert sose lesz elég, sose lesz elég, mert minden egy pillanat és elillan és tovatűnik. Nem igaz, Aiden? Semmire sincs idő.
És arra sincs idő, hogy megálljak, hogy kiélvezzem Rayla minden egyes porcikáját mert őt is összezavartam, mert ő is azt nézi ki köp be minket megint, ahogy én is és nem tudtam ott a zöld mezőn ülve az ölembe húzni, hogy nekem dönthesse a hátát, hogy átkaroljam a derekát, hogy megcsókoljam a finom illatú, selymes nyakát. És nem volt idő, mert én mindjárt a hátam mögött hagyom ezt az egész iskolát, de tudom, hogy minden egyes repedésébe vésett emléket,amit 4 évvel elezőttig feltöltöttem Aidennel és a gyerekkorommal magamba fogom hordozni.
Felbámultam az égre, a haloványan pislákoló Napra, és a fűvel kezdtem babrálni, miközben most tűnt fel, hogy a kviddics cuccomba ülök. Kicsit sem voltam feltűnő. Na mindegy, legalább Raylának tetszett.
- Izgis... Nem igazán. Ha nem számítjuk az elmebeteg, begolyózott festő anyámat. Vajon van valami a festékekben, amitől beállhat? Ez az egyetlen válasz a viselkedésére... Azért remélem, ő nem fogja levágni a saját fülét... Bár igazából mit érdekel... Úgyis mindjárt itt a nyár. Meg Olaszország...
- Ha kell egy barna herceg, barna seprűn csak szólj és megszöktetlek, nagyon romantikus tudok lenni. Bár Olaszország messze van, ki tudja, hány csókba fog kerülni ez neked - vigyorogtam rá, de valahogy tudtam, hogy sokkal szarabb is a helyet annál, hogy elbaromkodjam. Csak ha nem akart bezsélni róla minek kérdezzem.
Ő mellette se fogsz állni, őt is magára hagyod, mert nem beszéltek meg vizonyos dolgokat Benjamin?
Morcosan eldobtam erre a fűcsomót a kezemből és néztem, ahogy a zöld szálak elszálltak a széllel, ami felkapta őket.Megígértem Raylának, hogy nem hagyom cserben. Soha.
- Mindegy... Neked milyen volt a szüneted?
A kérdésre asszem félre nyeltem. Hát kedves Rayla milyen is volt a szünetem? Nos, egyenesen a kriptából kimászott a halottnak hitt bátyám, akit meg akartam ölni, aztán megtámadott minket egy halálfaló, szétbaszta apánk szobályát, kinyomtam a szemét, Aiden meg megölte, aztán összeverekedtem vele, és összevéreztem Chrissie szobályát. Szóval egészen átlagos volt, aha. Ez ilyen rutin dolog itt, hogy a halottak feltámadnak, mondjuk Aiden fizikálisan is, meg az is hogy olyan elmebetegek toppannak be az életedbe, hogy megőrülsz és az eszedet veszve te is meg akarod őt ölni, pedig tudod, hogy nem élnéd túl.
Te sem élted túl, igaz Aiden? Akkor sem élted volna túl, ha muglikat öltél volna meg.
- Egészen izgalmas volt - nyögtem ki aztán egyet gonodlva, Rayla háta mögé csusszatnam, és babrálni kezdtem a hajával. - Chrissie sok mindent nem hagyott neked, de azt mindig is imádta, hogy ha a haját befontam - motyogtam, és elkedztem az övét is befonni. valahogy sosem szégyeltem ezt a lányis tulajdonságomat. - Ha van egy húgos sok lányos dolgot megszoksz - vigyorogtam, de aztán el is hallgattam. Mert már nem volt húgom. Inkább csak sóhajtva belecsókoltam mégis csak Rayla hajába, hogy aztán a hajával foglalkozzak. Így legalább nem látta hogy megremegett az állam, sem azt, hogy milyen sűrűn pislogtam. Aztán ha befontam én komolyan leszartam, hogy látták-e vagy nem átöleltem hátulról és a fejemet az övének döntöttem.
- Na, ne hidd, hogy nem jövök vissza. Még a végén unatkoznál nélkülem.
Mert robogott felém az utolsó nap, de valahogy nem tudtam az elkéozelni, hogy csak úgy vissza se jöjjek. Vissza se jöjjek hozzád.

B   e   n   j   a   m   i   n


mi sei mancata

2001. május; Kviddicspálya; öltözet

Sokszor nem tűnt fel, mennyit is beszélek. Olykor csak reménykedni tudtam, hogy nem zavarja Bent - úgy értem, nem akartam úgy tűnni, mint aki folyton csak panaszkodik a saját rosszától, miközben az én problémáim? Ugyan már, még csak egy lapon sem voltak említhetők Ben bajaival és sötét árnyaival a múltjából.
Látszott rajta, hát persze, még ha sokat eresztett is azért a hetek, hónapok során, az a kimondatlan fájdalom ott lengett benne, a szavai mögött. Szerettem volna csak hozzásimulni a mellkasához, és addig üldögélni ott, amíg az olasz napsütés valamelyest átragyogja őt is. Legalább csak pár pillanatra...
Bárcsak jöhetne velem Olaszországba! Akár csak pér napra vagy hétre, de Bosa tökéletes volt arra, hogy az ember elfelejtse minden gondját. Oké, talán kicsit elfogult is voltam, hiszen az volt az otthonom, de komolyan így éreztem. Egyszerre volt finoman csendes és olyan olaszul pezsgő a levegő ott, igazából utcánként változott ez... ha pedig az ember tudta, merre menjen, nem is kellett váltakoznia.
- Ha kell egy barna herceg, barna seprűn csak szólj és megszöktetlek, nagyon romantikus tudok lenni. Bár Olaszország messze van, ki tudja, hány csókba fog kerülni ez neked. - Erre csak halkan felnevettem.. Barna herceg, barna seprűn, remek... Valamiért a barna herceg fekete cabrioban jobban tetszett volna.
- Kicsit sem lennél feltűnő... - húztam fel a szemöldökömet, aztán figyeltem, ahogy ellöki a fűszálakat, amelyek közül néhány ismét a nadrágomon végezte. Éreztem a hirtelen őt átjáró feszültséget, én pedig nem bírtam ki, kíváncsi pillantást vetettem felé hátra... De az arca olyan rejtélyes maradt, és megfejthetetlen. És nem voltam ebben jó. Az érzelmek, már megint... Fejtegesse őket az, aki akarja!
Halk sóhajjal visszafordultam előre, és már majdnem megszólaltam, hogy "de tudod, hogy bármit elmondhatsz nekem", mert amúgy Aiden sztoriját hallva, már igazán nem sok minden akaszthatott ki... Meg amúgy is. Nem voltam túl jó a tanácsokban, meg semmi, de azért Ben gondjait bármikor szívesen meghallgattam... És ez haladás, oké? Nem mindenkivel voltam így. De aztán végül Ben megszólalt.
- Egészen izgalmas volt - mormogott, aztán piszkálni kezdte a hajamat. - Chrissie sok mindent nem hagyott neked, de azt mindig is imádta, hogy ha a haját befontam.
Alapvetően nem szerettem, ha birizgálnak és fogdosnak, de valahogy mindez Ben ujjaival annyira más volt. Ahogy befészkelődtem a mindenfelé lengő, tipikus illatába, egyszerűen csak élveztem, ahogy foglalkozik velem, és ez most sem volt másképp. Elégedetten lehunytam a szemem.
- Ha van egy húgos sok lányos dolgot megszoksz. - Szinte éreztem, ahogy lelankad a mosolya, miközben fonni kezdte a hajam. Én pedig már megint csak elakadt szavakkal ültem ott... Mert mit is mondhatnék? Hogy sajnálom? Olyan rohadt nagyra tartották ezt a szót, de semmin nem változtatott. Tényleg semmin... Halkan sóhajtottam, ahogy belecsókolt a hajamba is.
- Biztosan... imádta, ahogy befonod a haját. - Szerintem ez sem segít, Rayla, vöröskód, vöröskód... - Bár, igazából ki tudja. A lányok furák, tudod. Néha akkor is hisztiznek és visítanak, ha igazából tetszik nekik a dolog...
Vagy csak én...?
Ha úgy éreztem, kész van, akkor hátranyúlva végigtapogattam a fonatot, hogy érezzem, mennyire szoros, aztán elismerően hümmögtem.
- Oké, ha hajat festeni és vágni is tudsz, akkor azt hiszem, ezentúl nem költök fodrászra. - Aztán kényelmesen elhelyezkedtem a mellkasánál, és mostmár valahogy az sem érdekelt, hogy ki néz és ki nem... Pletykálhatok csak, tőlem aztán! Aztán egy pillanatig csak élveztem azt a finom csendet Benjamin leheletével vegyítve köztünk, és ahogy a lágy szellő végre nem fújta arcomba a hajamat.
- Na, ne hidd, hogy nem jövök vissza. Még a végén unatkoznál nélkülem.
Visszafogtam a sóhajt, csak kissé elhúztam oldalra a számat. Hát, az tuti... Bár így is egész sokat unatkoztam, de ennek inkább nem adtam hangot.
- Ugyan már, megleszek. Tudod, eddig is kibírtam valahogy az isteni Benjamin Fraser nélkül... Szóval ez a két év már sima lesz.
Sima, mi? De már nem is érdekelt, mennyire őszinték a szavaim. Talán egy kicsit örültem is volna, ha már eljön a szeptember, mert talán most jobban paráztam tőle, mint amennyire valójában ijesztő is volt. Megdobogtattam ujjaimmal a térdem.
- Inkább csak érted aggódok. Biztosan unalmas lesz, hogy nem kereshetsz meg minden szünetben, hm...? - Vagy Esthert. Mindegy, Rayla, mindegy.
De aztán újra jött egy kis csend... És nem is tudom. Nem is tudtam, mit mondjak. Mert valamit igazán kellett volna, ugyanis az a furcsa érzés, ami szivárgott belőle... Mintha egy kicsit nem őmaga lett volna, és ez zavart. Kérdéseket vetett fel, pedig mint tudjuk, nem vagyok odáig a kérdésekért. De hogy maradjak csendben? Az is olyan idegen volt tőlem.
- Minden rendben van, Ben? Úgy értem... Tudod, hogy értem. - Vagy legalábbis csak reméltem, hogy tudja, mert nekem fogalmam sem volt.

[3/5/2001● RAYLA ●⭃ Azt hittem nem szereted te se a kviddicset ⥷]

3/5/2001
● RAYLA ●
⭃ Azt hittem nem szereted te se a kviddicset ⥷

Akarom, szeressen,
akarom, hogy lásson
égbe emelkedni,
ülni angyalvállon.

Egy kicsit amikor Raylával voltam olyan volt, mintha megfagyott volna az idő. Nem rohant semerre és nem létezett a múlt sem és valahogy a jövő sem. Csak olyan volt mintha egy nagyon-nagyon-nagyon hosszú út után kikötöttem volna. És a kikötő volt az ő ölelése, az illata, a puha ajka, a selymes haja, mindene. Egy picit úgy éreztem, képes voltam akkor lazítani, képes voltam egy picit elengedni magam, képes voltam kiengedni magamból azt a Bent, aki meghalt. Mert meghaltam én is.
Mind meghaltunk.
Igazából még Esther sem számított, de kellett volna? Valahogy ő ebben a kikötőben nem kapott helyet magának és egy részem ennek örült. Mert Azok a pillanatok Esther nélküliek voltak, és csak Rayláról szóltak. Ha vele voltam nem a háborgó tajtékos örvényt és a hideg hullámokat, a fekete dagonyát láttam magam körül, amibe szüntelen süllyedtem és süllyedtem. Hanem azt a békésen hullámzó tengert, amit Chrissie is annyira imádott, apával együtt. És most mégos szégyelltem, hogy ezt az egész idillikus és pillanatnyi békét megzavarta az egész tavaszi szünet. Mert ott dübörgött bennem hirtelen minden emlékem Aidennel, Chrissie-vel, anyával, apával. Mindekivel. Megelevenedtek a képek és fekélyes gennyes sebekként martak. Még akkor is, ha mind olyan szép volt. És mégsem tudtam ezért Aident hibáztatni.
Belenéztem Rayla kíváncsi tekintetébe, ahogy felém pislogott, és ki is nyitottam a számat, hogy utat engedjek mindennek, hogy elmondjak mindent, hogy csak meséljek, amíg ránk nem esteledik, de aztán inkább megakadályoztam, hogy kiömöljön minden belőlem. Mert akkor nem lett volna megállás. Se a szavaknak, sem azoknak a rohadtul nem férfias könnyeknek, amik most is csípték a szemem. De nem akartam mindent rázúdítani. Köcsög dolog lett volna. Úgyhogy inkább loptam tőle egy hosszú csókot, mielőtt válaszoltam volna arra, hogy mégis mi az istent csináltam tavaszi szünetben. talán megint túl hosszú és mohó csók volt. De még mindig nem tudtam betelni az ajkainak puha érintésével és ízével.
De megint csak Chrissie táncolt a fejemben, és jutott eszembe akkor is, amikor elkezdtem a haját fonni. Beleharaptam inkább az ajkamba. Komolyan ez az egyetlen témád, amit fel tudsz hozni Benjamin? Aidennek igaza volt, a múltat el kellene engednem. De hogyan csináljam, tesó? Neked sem megy, ugye?
- Biztosan... imádta, ahogy befonod a haját. Bár, igazából ki tudja. A lányok furák, tudod. Néha akkor is hisztiznek és visítanak, ha igazából tetszik nekik a dolog...
- Az biztos, hogy imádta. Aiden mindig elbénázta. Imádtam ezzel csesztetni őt...  - vigyorodok el büszkén. A tökéletes - és még sem az - bátyám képtelen volt egy rendes hármasfonásra. - Óóó, szóval azért hisztiztél amikor leugrottam veled a tetőről? - kérdeztem gonoszul, de persze tudtam én, hogy nagyon is nem tetszett neki. - Ismételjük meg? - vonogattam a szemöldökömet, hogy cukkoljam, de nem hagytam abba a vigyorgást sem.
- Oké, ha hajat festeni és vágni is tudsz, akkor azt hiszem, ezentúl nem költök fodrászra.
- Igazi fodrászmester vagyok, vagy hogy a francba mondják a muglik. - Közben átöleltem és mélyen beszívtam Rayla nőies illatát. Hátha kitódulnak belőlem azok a nyomasztó gondolatok, hátha össze tudom magam kaparni, hátha... hátha... hátha...Hátha jobb lesz.
Eszembe jutott, hogy jövőre nem jövök ide vissza. És valahogy örültem is neki, hogy nem tódul és kísért az a sok emlék, ahogy azt minden nap tették, négy éve. De ahhoz nem kellettek a falak. Ahhoz elég volt csak a régi életemre gondolnom. És mégis ott nyomta a mellkasomat az a súly, hogy ennyi volt. Kifutok a nagyvilága félig céltalanul, félig abba kapaszkodva, hogy kviddics játékosként érhetek valamit. És mindezek mellett rohadtul utáltam, hogy itt hagyom Raylát. És nem mosolyoghatok vele össze minden nap. Nem húzhatom be egy oszlop mögé, hogy aztán végigcsókolózzam vele az egész szünetet az órák között, hogy aztán fájjon még a szám is. Mindig is utáltam a változásokat, amik kizökkentettek abból, amit megszoktam. Amit szerettem arról mondjak le megint és en még csak tenni sem tudtam ellene semmit. Ahogy nem tettem semmit sem azért, hogy megmentsem Aident. Megmentsem apát. Megmentsem Chrissie-t.
- Ugyan már, megleszek. Tudod, eddig is kibírtam valahogy az isteni Benjamin Fraser nélkül... Szóval ez a két év már sima lesz.
- Hmmm, valóban? - dünnyögtem, majd megint belecsókoltam a nyakába. - Egészen biztos? - húztam mosolyra a számat közben, majd a homlokomat megpihentettem a haja között. Kurvára hiányozni fogsz. De persze nem voltam olyan nyálas, hogy ezzel lerohanjam. Valahogy bíztam benne hogy ő is tudja. Hiszen ismert.
- Inkább csak érted aggódok. Biztosan unalmas lesz, hogy nem kereshetsz meg minden szünetben, hm...?
-Ha hiányzol úgyis tudni fogod. Ne lepődj meg, hogy ha egyszer csak megjelenek és lekaplak amikor gyanútlanul kisétálsz Bűbájtanról - motyogtam bele a hajába.
A csönd azonban megint szarrá vágta az egész beszélgetést, mert megint eszembe jutott apa szétbaszott szobája. És Chrissie rózsaszín birodalma. Ami a mi vérünktől volt mocskos.
- Minden rendben van, Ben? Úgy értem... Tudod, hogy értem. - Megint beleharaptam a számba és felsóhajtottam.
- Aiden él. És a szünetben hazajött.
Még magamat is megleptem, hogy ez így kisiklott a számból. De valahogy erre hirtelen fel is borult megint velem az egész világ én meg csak kizuhantam onnan. Elvesztettem az egyensúlyomat. Szóval Raylát ölelve és magammal húzva elterültem hanyatt a földön, és a felhőket kezdtem el bámulni.
- Bárcsak hamarabb... bárcsak megmenthettem volna önmagától...

B   e   n   j   a   m   i   n


mi sei mancata

2001. május; Kviddicspálya; öltözet

Lehunytam néhány pillanatra a szememet, ahogy a hajammal volt elfoglalva. Ez a néhány perc, amíg békésen üldögélhettünk egymás mellett, ahogy a már majdnem meleg levegő az arcunkba lengedezett... kellemes volt. Lehunyt szemhéjaim alól azt képzeltem, hogy Olaszországban ülünk a fűben, vagy esetleg a házunk hátsó udvarán a medence mellett... Bárcsak. Akkor nem kellett volna inkább kihúzódnom a szája elől, akkor nem kellett volna körbelesnem, hogy Esther felbukkan-e valahol. Hogy aztán hisztirohamban kitörve elrohanjon, Ben meg utána... én meg csak nézzek utánuk, aztán egy halk sóhajjal, inkább eltűnjek a klubhelyiségünkbe.
Olyan vegyesek voltak az érzelmeim. Egyszerre lett volna már nagyon jó, ha eljön valahára a június vége, és egyszerre... á, nem is tudom. Hisz így sem tudtunk olyan sok időt együtt tölteni Bennel, mint amennyit szerettü... vagy legalábbis én szerettem volna. De tök mindegy, végülis. Én elvoltam, és mindig is elleszek.
- Az biztos, hogy imádta. Aiden mindig elbénázta. Imádtam ezzel csesztetni őt...  - Hümmögtem, kíváncsiságból megpróbálva elképzelni a húga képét a fejemben. Vajon neki is ilyen dús, sötétbarna haja volt és pimasz arca, vagy egészen máshogy nézett ki? - Óóó, szóval azért hisztiztél amikor leugrottam veled a tetőről? - Erre aztán felhúztam a szemöldökömet.
- Aha, naná...
- Ismételjük meg? - Csak egy unott pillantást vetettem a vigyora felé hátra, mielőtt ismét kényelmesen elhelyezkedtem volna úgy, hogy hátam tökéletesen beleolvadjon a mellkasa völgyei-és hegyeibe.
- Felejtsd el, Fraser! Akkor nem a seprűd lenne az egyetlen, ami eltörik.
Persze, talán most ötletem sem volt, hogy is törnék ketté egy seprűt - a másikra már annál inkább -, de azért biztos voltam benne, a pillanat hevében nem lenne szükségem habozásra.
Aztán inkább végigtapogattam a szoros fonatomat, amiből valahogyan még szálak sem álltak ki mindenfele, pedig azt még én magamnak sem tudtam elkerülni. Oké, igazából én nem tudom, hogy csinálják a többiek, de valahogy nem ment könnyedén, hogy kitörjem hátrafelé a kezem és még a fonatom is szép legyen, így most csak elégedetten vigyorogtam rá, kiélvezve, hogy nem melegít a hajtömegem.
- Igazi fodrászmester vagyok, vagy hogy a francba mondják a muglik.
Bólogattam.
- Hát az tuti... amúgy is azt tervezem, hogy vágatok valamennyit a hajamból.. De ezekszerint te is megoldod. - Előrehúztam a hajam végét, hogy megszemléljem az alját. - Mondjuk úgy vállig, szerinted?
Talán ebben egy kicsit benne volt az is, hogy minél hosszabbra nőtt a hajam, annál inkább hasonlítottam anyámra, hiába volt ő szőke, és ez elég erősen negatív érzelmekkel töltött el. Szerencsére a hajam tekintetében sosem voltam félős, simán befestettem, vágtam belőle, amikor csak megjött a kedvem.
És aztán megint jött a nyár gondolata... És az a sok, fura érzelem. Amiket még mindig nem értettem, és talán sose fogok. Talán én is örököltem anyámtól valamiféle őrületet, mert hogy ő az volt, az nem is volt kérdés...
- Hmmm, valóban? - dünnyögtem, majd megint belecsókoltam a nyakába. - Egészen biztos?
Nem, nem az. Egyre inkább éreztem, hogy nem az, és abban biztos voltam, hogy ha anya tényleg nem enged vissza, akkor én szeptemberre be fogok dilizni. Egész nap bezárva abba a rohadt, festékszagú házba, a gazos, sötét kiskerttel, a mindenfelé pakolt vásznakkal és félkész, száradó, vagy csak selejtes képekkel... Megborzongtam. Nem teheti ezt, nem teheti... Hiszen annyira nem lehet kattos, hogy tényleg elhiszi, én bármikor is képes lennék ilyen varázsdokivá válni, hm?
- Még annál is biztosabb - mondtam aztán, de egyszerűen nem néztem rá. Csak előre, a fák felé meredtem. Aztán lágyan megköszörültem a torkom. - Ne aggódj értem, Ben!
- Ha hiányzol úgyis tudni fogod. Ne lepődj meg, hogy ha egyszer csak megjelenek és lekaplak amikor gyanútlanul kisétálsz Bűbájtanról.
- Tutira nem lesz feltűnő...
Még halkan fel is nevettem egy rövidet, de aztán jött az a csend, az a furcsa, mélyre kapó csend... Éreztem a finom szuszogását a nyakamban, de nem volt ugyanaz. Azóta nem volt ugyanaz, hogy a nyakába vetettem magam a lelátón... Valami megváltozott, de nem értettem, hogy mi. Nem találtam azt, hogy mi. Így muszáj volt rákérdeznem. Bármennyire is nem akartam, bármennyire is jó lett volna, ha képesek vagyunk tartani azt, hogy nincs kérdés.
- Aiden él. És a szünetben hazajött.
Cazzo mindenre számítottam, de erre? Erre nem. A szavai döbbenten arcomra csapódtak, és egy pillanatig nem hogy válaszolni, de gondolkozni és levegőt venni sem voltam képes... Éreztem, ahogy magával húz, de csak tehetetlenül terültem el mellette a fűben, az ég kékje alatt. Dehát... dehát ő meghalt, nem? Hiszen...
Lehunytam néhány másodpercre a szemem. Most mondta ki, hogy nem, ne legyél hülye, Rayla. Aiden él, akárhogyan is... de él.  És ezzel kell megbirkózni, nem a miérteket keresni.
Felültem, de csak félig, épp annyira, hogy felé tudjak fordulni, és a szemébe nézzek. Ám a számon minden felkészülés ellenére is csak valami hülyeség csúszott ki. Mert nem... erre mégsem lehetett felkészülni.
- Che cazzo... Ben...! - Ez nem segít, Rayla, hahó! - Dehát...
- Bárcsak hamarabb... bárcsak megmenthettem volna önmagától...
Újra lehunytam kicsit a szemem, és sóhajtottam. Kellett egy rövidke kis pillanat, hogy összekaparjam agyam különböző szegleteiből, mit akarok mondani, de úgy éreztem magam, mintha fejemben szétkúsztak volna a szavak, akár csak a cukorka a földön.
- Önmagadtól? Ben, hallod te magad? Ez nem... ahh, cazzo... Bármi, ami történt, az nem a te hibád tudod? Nem azt mondom, hogy az Aidené, de ne hibáztasd magad semmiért... Oké? - Halk sóhajjal hátrébb húzódta egy kicsit, mert kellett a tér. Elképzelni egy Ben hasonmást, amint fel-le sétálgat valamerre... mio Dio... Oké, persze, az esélye, hogy már láttam ezelőtt is, elég magas volt. Csak éppen nem ismertem meg, mert hogy is tettem volna? Ha az ember összefut valakivel alapvetően nem az az első gondolata, hogy vajon kettő van-e belőle.
Kissé frusztráltan préseltem ki tüdőmből a levegőt számon át, aztán bizonytalan pillantásokat vetettem Ben felé.
- És... legalább jól van? - A francba is, mit kell ilyenkor mondani, vagy kérdezni? Biztosan nem ezt, de meg kellett szólalnom... És valamiért arra rá sem kérdeztem, ő hogy van. Mert valahogy... egyszerűen sejtettem azokat az érzelmeket, amelyek lefolyhattak benne. Még ha nem is érthettem meg gazából, mit is éhet át.

[3/5/2001● RAYLA ●⭃ Azt hittem nem szereted te se a kviddicset ⥷]

3/5/2001
● RAYLA ●
⭃ Azt hittem nem szereted te se a kviddicset ⥷

Akarom, szeressen,
akarom, hogy lásson
égbe emelkedni,
ülni angyalvállon.

Azt mondták, a halottak egy idő múlva kezdtenek elhalványodni. Elfelejtjük a hangjukat, az arcukat, aztán már csak pillanatok maradnak belőlük, és lassan nem lesz más csak egy foszlány, amibe kepeszkodunk, meg a maró, égető érzés, hogy elfelejtettük valakit aki valaha az életet jelentette számunkra. Én ezt valahogy képtelen voltam elhinni, hogy Chrissie és apa képe elhalványodik majd valaha az emlékeimben. Ugyan úgy ott voltak minden nap, minden apró pillanatban, a fehér tulipánokban a mezőn, mert az volt a kedvenc virágok, a tengerben, az égen repülő sirályokban, a ház minden egyes centiméterében a csillagokban, olyan elevenen, hogy már egyenesen belepusztultam a látványba. És néha csak oldalra kaptam a fejem, ha egy olvasó alakot láttam a szemem sarkából, vagy pedig ha egy szőke kislány szaladt el előttem kacagva.
Csak vigyorogtam Rayla fenyegetőzésére, mert tök vicces volt olyankor. Meg alapból aranyosn vicces és annyira imádtam benne, hogy sosem volt ugyan olyan, sosem reagált mindenre ugyan úgy, és mégis úgy éreztem, mintha ezer éve ismertem volna. Szerettem, hogy heves volt, hogy hirtelen felrobbant, és azt is, hogy olyan hevesen és elevenen csókolt vissza, hogy mér az emlékétől is beleborzongtam. Gonodltam, hogy az olaszok ilyen szenvedélyesek, de nem hittem volna, hogy ennyire. És szerettem volna elhitetni magammal, hogy csak velem ilyen, hogy talán ilyen hatással voltam rá. De nem tudtam, hogy hogyan is érzett. Mármint gondoltam, hogy barátságnél több de mégsem, és nem mertem rákérdezni, hogy akkor mit is gondolsz te rólam, Rayla Blake? Addig biztosan nem, amíg ott volt mögöttem Esther.
- Hát az tuti... amúgy is azt tervezem, hogy vágatok valamennyit a hajamból.. De ezekszerint te is megoldod. Mondjuk úgy vállig, szerinted?
- Lehet pályát tévesztettem Rayla és mennem kéne hajnyírónak - meresztettem rá nagy szemeket, aztán csak hozzábújtam és élveztem, ahogy a háta a mellkasomon pihen, és élveztem azt a megfagyott törékeny pillanatot, amit loptunk magunknak. - Hmm vállig? - erre előredőltem és megcsókolgattam Rayla vállát is. De egyszerűen minden porcikáját annyira kívántam. - Szexi lennél - vigyorogtam és beledünnyögtem a csókba, miközben hagytam, hogy az a vad és nyári, tüzes illat teljesen a hatalmába kerítsen.
- Ne aggódj értem, Ben!
- Már hogyne aggódnék, még valaki más ellop előlem - csóváltam meg a fejemet. Úgy montdam ezt,mintha együtt lettünk volna, mintha alapból azt gonodltam volna, hogy érez is valami irántam Rayla, de ez a pont még megfejthettelen volt nekem is. Mert volt valami, de mégsem tudtam mi. És féltem, hogy csak belegondolok olyanba, ami nem is létezett. Féltem attól, mi van ha elhagyom Esthert és Rayla is közli velem, hogy áh, ez csak barátság volt kicsit megfűszerezve Ben, és kaptam volna egy erős vállba boxolást is mellé.
Hogy nekem milyen rohadt nagy szükségem lett volna akkor egy Aiden féle könyörtelen és köcsög tanácsra. Talán nem lettem volna utána olyan kurvára töketlen. Felsóhajtottam.
És megint annyira jól esett nem úgy bezsélni róla, mintha megszűnt volna létezni. Pedig sejthettem volna, csak makacs voltam meghallani, hogy él. Makacs voltam megkeresni, és nem tudom... Pedig megtalálhattalak volna Aiden. Mert sosem tűnhettél el úgy, hogy ne találjam meg hogy hol a búsban vagy. Kurva mérges voltam magamra, hogy még mindig egy gyenge kölyökképű öcsike voltam, aki még mindig túlságosan rád támaszkodott. Még a négy év alatt is rád támaszkodott.
Nőjj már fel, Benjamin. Itt lenne az ideje.
És azt hogyan kell, Aiden?
Basszameg Chrissie. Ez a te hangod volt.
Annyira erősen beleharaptam erre a szám belsejébe, hogy éreztem a vér fémes ízét, és a fájdalom utáni összerándulást.
- Che cazzo... Ben...! Dehát...
- Jah, valahogy így - motyogtam tompán, és erőszakosan bámultam bele a Nap sárga fényébe.
Bárcsak elég lettem volna hozzád, Aiden.
Bárcsak... bárcsak... bárcsak...
- Önmagadtól? Ben, hallod te magad? Ez nem... ahh, cazzo... Bármi, ami történt, az nem a te hibád tudod? Nem azt mondom, hogy az Aidené, de ne hibáztasd magad semmiért... Oké?
Erre csak kinyújtottam Rayla felé a karomat hogy legalább valamilyen biztos pontot keressek rajta, és a kezem megállapodott a combjának szexin izmos vonalán. Kapaszkodnom kellett abba a nyugodt dermedt pillanatba, amit ő hozott az életembe, mert éreztem, hogy kizökkentem, éreztem, hogy a gát szakadt, egyre jobban és jobban, nem bírta azt a tengeróceánt ami mögötte húzódott, a azt a sok elnyomott bánatot. De össze kellett szedbem magam, nem bőghettem, mint valami idegbeteg barom. És Raylának is sokkal nagyon baja lehet, még ha nem is bezsél róla, egyszerűen nem akartam a saját szánalmamat ráerőltetni.
De bárcsak ilyen könnyű lenne, Rayla. De nem megy. És ezt mondtam Aidennek én is. És neki sem megy.
- Amit egymással tettünk, azt nem tudjuk megbocsájtani magunknak Rayla. Pedig mind a ketten ezt akarjuk egymástól. És nem megy - motyogtam, de aztán felé kúsztam és a fejemet az ölébe fektettem. Kellett a közelsége, még ha az előbb arrébb is húzódott. Kellett a testmelege. Rayla testmelege, nem Estheré.
- És... legalább jól van?
- Szarabbul van, mint én - mondtam kicsit berekedt hanggal. Felnyúltam és a tenyeremmel megsimogattam az arcát, és az ő tekintetét kerestem. - De asszem, elvagyunk. - Nem igazán tudtam még mit mondhaték. - Majd ha nyáron elugrasz hozzánk, találkozhatsz vele... De téged biztosan imádna - vigyorodtam el. Ebben valahogy biztos voltam. Kikészítette volna, de mégsem tudnád utálni, nem igaz, Aiden?
Nem tudom mennyi ideig feküdtem ott Rayla ölében, de kicseszettül jól esett. Aztán valahogy elillant ez a nehezen megszerzett pillanatunk is, mert valami háztársam kujongatott értem felénk rohanva. Nagy nehezen feltápákszodtam, és felhúztam magam után Raylát is. De annyi örömöm volt benne, hogy nem Esther jött. És mégsem furdalt a lelkiismeretem hogy nem hiányzott.
- Fraser, jönnöd kell. Most - ligehte a srác, mire én felvont szemöldökkel bámultam a vörös, szeplős, kissé pufók arcára.
- MIt csinált Aiden? - csúszott ki a számon, mire égnek emeltem a tekintetemet. Nagyszerű, mert ez a múlt igaz? Még mindig a múltba élsz, Benjamin. Még mindig. - Bocs - nyögtem ki, miközben Hoopkins zavartan bámult rám. Tessék, Aiden, ezt teszed velem, hogy már azt sem tudom melyik évet írunk.
- Godswell bezárt két elsőst A feje tetejére állt terembe...
]- Ahhaa, és mondjuk a taárok?.... Na mindegy... megyek - sóhajtottam, majd még egyszer magamhoz húztam Raylát és megcsókoltam. Mintha most látném utoljára, olyan forrón. Mert midnig minden percben azt éreztem. Aztóta a nap óta. Hogy mi van, ha most látok valakit utoljáta?
- Jót ne halljak felőled, Rayla Blake - vigyorgtam bele a csókba és végtelennek tűnő mádodpercek után végül követtem Hoopkinst, de még vissza-visszanéztem rá. És próbáltam minden egyes vonását belevésni az emlékeztembe.

B   e   n   j   a   m   i   n


mi sei mancata

2001. május; Kviddicspálya; öltözet

Egy pillanatra szinte elhittem, hogy ez a pillanat örökké fog tartani. Hogy addig fogunk itt üldögélni, amíg lehűl az idő, feljön a Hold és a sötétség, amikor már senki nem lesz itt, de mi még mindig egymásba karjaiban...
Dolce dio, mikor lettél ilyen nyálas, Rayla Blake?
Fogalmam sincs, mi történt velem. Sosem érdekelt a romantika, igazán a pasizás sem, pláne nem a Roxfortban - elvoltam én a saját kis világomban, túlságosan lefoglalt a hazám iránti sóvárgás. Persze, ott volt Benjamin... De valahogy tökéletesen elég volt nekem az a távolból-csodálom dolog, amíg kegyetlenül el nem felejtkeztem róla. Persze, már értem, hogy miért - hiszen az ostrom után nem csak a testvére, de ő is eltűnt.
Nem gondolom, hogy nem lett volna merszem odamenni, ha igazán akarok valamit. De kicsi voltam... és még mindig rohadt fiatal vagyok. De akkor meg pláne. Minden kislánynak kell valaki, aki után csorgathatja a nyálát messziről. És talán jó volt ez így... Minden jó volt. Az, hogy csak most találkoztunk ismét, az, hogy elölről kezdtünk mindent... Talán az a sorsnak csúfolt izé mégis csak jól végzi olykor a dolgát.
Olykor.
Inkább visszakoncentráltam a jelenre. Nem szerettem a múlton rágódni, igazából semmin nem szerettem rágódni. Inkább csak a jelennek, a pillanatnak élni... A rosszon meg minél gyorsabban átevezni. Vagy inkább úgy tenni, mintha nem lenne semmi. Mintha semmi nem bántana... És Ben volt megintcsak az egyetlen, aki belátást nyerhetett a maszk mögé, akibe annyira kétségbeesetten kapaszkodtam, hogy már fájt. Csak azon aggódtam, hogy neki ne fájjon... és ha mégis, azt észrevegyem... És őszintén szólva, féltem tőle egy kicsit, hogy nem fog menni. De nem. Te nem vagy az anyád, és eszedbe se jusson ilyeneken agyalni.
Persze, elbeszélgettünk és elnevetgéltünk Bennel, de mégis éreztem, hogy ott húzódik valami a háttérben. Furcsa megérzés volt, és reméltem, hogy nem ront el mindent, ha előhozakodok vele... De már képtelen voltam koncentrálni a szavaira, akármit is mondott. Aztán egyszer csak kibökte.
Engem meg mintha arconcsaptak volna.
Elképzeltem magam előtt Aiden arcát. Valószínűleg meg sem tudnám őket különböztetni... Talán ez lehet Esther egyetlen mentsége is, hogy nem tudta őket megkülönböztetni, és ezért kavart mindkettejükkel. De nem is tudom... Olyan természetes volt a gondolat, hogy Benből csak... egy van, vagy nem is tudom. Az elején azért, mert nyilván fel sem merült bennem egy iker gondolata, most meg... Aiden halott volt. Legalábbis ezt hittem... hittük. Mert Ben is ezt hitte, de hát persze... Ha három évig nem hallasz valakiről, akit láttad, hogy eltalál valami gyilkos szar, hát... na?!
Miért nem jelzett valahogy? Hiszen... A fenébe is, ennek nem volt értelme. Olyan hosszú idő alatt biztosan lett volna lehetősége legalább vagy levélre, vagy valami... Máskülönben, ez így rohadtul bunkó dolog volt. És őrült. Őrület...
Figyeltem Benjamin arcát, amelyet beragyogott a napfény. Igyekeztem leolvasni róla valami olyat, ami megnyugtat, valami kis jelét, hogy na, nincs baj, legalább hazajött és jól van, valami kis örömöt... Mert mindig ezt kutattam. Az örömöt. Egy kis boldogságot.
- Amit egymással tettünk, azt nem tudjuk megbocsájtani magunknak Rayla. Pedig mind a ketten ezt akarjuk egymástól. És nem megy. - Sóhajtottam egyet, miközben ő valahogy átmászott az ölembe, legalábbis a fejével, de épp túlságosan ki voltam akadva ahhoz, hogy ez gondot okozzon.
- Ben, nemár... Gyerekek voltatok - motyogtam oda neki. Persze én beszélhettem, sosem volt testvérem, persze, a rokonaimmal kialakulhattak volna szorosabb kapcsolatok, ha valaki nem rángat el Olaszországból olyan fiatalon...
Hagytam, hogy az ujjaim a hajába csusszanjanak, és eljátszadoztam néhány hosszúra nőtt tinccsel. Nem is igazán tudtam, hogy az ő, vagy inkább az én nyugtatásomra volt ez egy jó pótcselekvés.
- Szarabbul van, mint én - Halkan sóhajtottam egyet, miközben tenyere az arcomra kúszott. - De asszem, elvagyunk. Majd ha nyáron elugrasz hozzánk, találkozhatsz vele... De téged biztosan imádna.
Varázsoltam egy kis mosolyt az arcomra, miközben végiggörgettem ujjaimat a hajában, átfésülve a hullámos tincseket.
- És ha mégsem? Lehet, hogy halálra irritálnánk egymást. - Megpiszkáltam az arcát is, azt a kis gödröcskét ajka sarkán. - Egyébként meg... szívesen átugrom hozzátok. Mondjuk nyár elején, amíg itthon vagyok.
Vajon zokon venné, ha megkérném, hogy hadd költözzek oda, csak addig se kelljen elviselnem anyámat?
Aztán leült közénk az a kis csend, de nem bántam. Csak piszkálgattam a puha haját, amely szétterült az ölemben. Nem akartam úgy tűnni, mint akit tökre nem érdekel ez az egész, egyszerűen csak... Nem is tudom. Ez volt a természetes reakcióm, azt hiszem. Minden kicsit is rossz dolog. Eltemet, eltemet, eltemet, felejt, felejt, felejt. Olyan dolog volt ez, amelyen ha akartam volna, akkor sem tudok változtatni. Mert egyszerűen így voltam összerakva... Vagy talán csak én is őrült vagyok, mint anyám. Még csak fel se tűnt volna... ő sem vette észre.
Rayla...
- Fraser, jönnöd kell. Most! - Felkaptam a fejem a kiabálásra, és kicsit összehúztam a szemöldökömet, ahogy közeledett a vörös hajú kissrác, kifulladva és piros fejjel. Hát persze, oda a mai napunknak is... - Godswell bezárt két elsőst A feje tetejére állt terembe...
Viszont ha ez a Godswell az volt, akinek sejtettem, akkor nem bántam, ha Ben megy, és kiheréli. Csak egyedül maradni volt megint szívás. De tök mindegy, túléled, nem?
Figyeltem, ahogy Ben feltápászkodik, aztán inkább én is felálltam, mert már így is félő volt, hogy a fű beletört a nadrágomba.
- Ahhaa, és mondjuk a tanárok?.... Na mindegy... megyek - Benre pislogtam, amint magához húzott, és már nyitottam is volna a számat valami szóra, de addigra megéreztem azon az ő ajkait. Meglepetten ért a hevesség, meg közben a tény, hogy bámul ez a kis vörös gyerek... Szerettem volna elhúzódni, de csak hogy emlékeztessem: hahó, Esther még mindig létezik, de persze képtelen voltam erre. Benjamin Fraser ajkai elől nem lehetett csak úgy elhúzódni.
- Jót ne halljak felőled, Rayla Blake. - Felhúztam a szemöldökömet a vigyorgásra, miközben feljebb rántottam vállamon a táskámat.
- Jót? Ugyan már, ne sértegess... és hé! - Már távolodni kezdett, mikor utána szóltam. - Rúgd tökön helyettem is.
Ártatlan vigyort varázsoltam a szavak mellé, aztán, ahogy már teljesen elhalványult az alakja, lassan elindultam én is valamelyik irányba. A séta ötletét hamar elvetettem, így inkább csak visszamentem a klubhelyiségbe, hogy ott próbálkozzak meg a házikkal, amik még vártak rám... De a lelkesedésem nem tartott tovább a szokásos három percnél. Így csak bekuporodtam az ablak mellé, a doromboló Claw-val az ölemben, és azon gondolkoztam, mi lenne, ha... Annyi ha volt. És egy csak méginkább sajdította a jelenlegi dolgokat. Mindent. Egyszerűen mindent... Mert valahogy Benen kívül semmi igazán pozitívat nem találtam most.
És még Ben is múlónak tűnt, mint a reggeli köd. Így csak reménykedtem benne, ő igazából olyan, mint az angol köd... hogy igazából sosem tűnik el. De kijár egyáltalán nekem az ilyesmi?

☼ Köszönöm a játékot! ☼