Fernando Flores

José Fernando Flores Castillo

La vida no es la que uno vivió, sino la que uno recuerda, y cómo la recuerda para contarla

Alapok

jelszó ||

"Utállak! Vegyél nekem unikornist!"
így ejtsd a nevemet ||

Hozé Ferrnándó Floresz Kastijjo
nem ||

férfi
születési hely, idő ||

Santiago de Chile, 1965. április 2.
horoszkóp ||

Kos
kor ||

36
vér ||

félvér
munkahely ||

Kincsvadász

1. rész: Santiago De Chile 1973

Egy egyszerű családba születtem 1965-ben Chile fővárosában. Mikor megérkeztem a családba már volt egy két éves bátyám, Juan Santiago, az én születésem után pedig hat évvel megszülettek az ikrek – egy fiú és egy lány, Lucas Antonio és Sofia Francisca. A szüleim nagyon szerettek volna egy kislányt, így Sofia volt a család kis hercegnője. A gyerekkorom mondhatjuk, hogy csendesen telt egészen 1973-ig. Augusto Pinochet államcsínye alapjaiban változtatta meg Chile mindennapjait, én ekkor még csak nyolc éves voltam, de féltem, mint mindenki ebben az időszakban. A szüleim keményen próbáltak lázadni a kialakult politikai rendszer ellen, így nem volt más választásunk, mint szeretett otthonunkat hátra hagyva menekülni az országból annak reményében, hogy valahol máshol fogunk egyszer majd otthonra találni. Nyolc évesen menekülni pedig nem volt könnyű, nem voltam benne biztos, hogy kijutunk az országból vagy, hogy egyáltalán túléljük-e ezt mindannyian. Egy átlagos család voltunk, de most politikai menekültek lettünk egy csapásra. Ugyan én a politikai részből ennyi idősen sokat nem értettem, az mégis egyértelmű volt, hogy az életünk már soha nem lesz ugyanolyan.
Fogalmam sem volt róla, hogy valaha fogom-e még látni az otthonomat vagy jobb lesz, ha elfelejtem örökre, hogy itt éltünk valaha a családommal. Logikusnak tűnt volna Észak-Amerikába menekülni, de a szüleim úgy döntöttek, hogy a legjobb az lesz, ha elhagyjuk a kontinenst is. Így kerültünk Európába, ahol végül Nagy Britanniában kaptunk menedékjogot.
Mivel hosszú ideje már menekültünk csak az járt a fejemben, hogy ez vajon beárnyékolja-e majd az egész életünket? Vajon mindig is mi leszünk az a furcsa család Chiléből, akik folyton költöznek és egyik napról a másikra hagynak maguk mögött mindent? Ekkor még a testvéreimmel fogalmunk sem volt arról, hogy anyánk boszorkány. Nem beszélt róla korábban és otthon nem igen használt varázslatokat, de sosem tudtuk meg, hogy ennek mi volt a pontos oka. Az otthonunk elvesztése félig olyan volt, mintha a nemzeti identitásunkat is elveszítettük volna. Anglia más volt, mint amit Chilében megszoktunk. A magam részéről nehezen tanultam meg az angol nyelvet és a mai napig olyan akcentusom van, amit a legtöbben megmosolyognak. Nem akartam elfelejteni, hogy ki vagyok és honnan jöttem, de amikor a bátyám, Santiago megkapta a levelét a Roxfortból úgy tűnt, hogy még egy olyan világ részesei vagyunk, amiről eddig sejtésünk sem volt.
Gyerek voltam még, de az, hogy menekülnünk kellett egy politikai rendszer elől korán felnőtté tett, mondhatjuk, hogy kényszerből. Akárcsak Santiagot, az ikrek még nagyon kicsik voltak ekkor, így ők sokat nem fogtak fel az egészből, a menekülésre pedig egyáltalán nem emlékeztek. De a szüleink ragaszkodtak hozzá, hogy ne felejtsük el a kultúránkat, mert attól még, hogy most már angol állampolgárok voltunk mi igenis Chiléből származtunk – legyen az akármilyen hely is.

2. rész: Új otthon, Roxfortos évek

Alig vártam, hogy Roxfortos legyek, Santiago történetei alapján biztos voltam benne, hogy élvezni fogom minden percét és izgatottan számoltam vissza a napokat, míg végül meg nem érkezett az én levelem is. Eddigre megszoktuk Angliát többé-kevésbé, vidéken éltünk egy egyszerű házba és próbáltunk önfenntartók lenni. Apa még nálam is nehezebben tanult meg angolul, szinte lehetetlennek tűnt, hogy el tudjon helyezkedni valahol, pedig mugli volt. De azt hiszem nem is nagyon próbálkozott, hiányzott neki Chile és otthon amúgy is csak spanyolul beszéltünk.
Anya még egy ideig otthon volt az ikrekkel, de hamar belátta, hogy ez nem mehet így sokáig. A Minisztériumban végül el tudott helyezkedni, mint kiderült a nemzetközi ügyek intézéséhez éppen szükségük volt valakire, aki folyékonyan beszél spanyolul. Szerencsénk volt, de ettől még nem lettünk gazdagok. Soha nem úszkáltunk a pénzben, de valahogy engem ez nem érdekelt, hiszen miután én is Roxfortos diák lettem egyre több izgalmas dolgot csinálhattam és ahhoz nem kellett feltétlenül pénz.
Hamar megtapasztaltam, hogy a varázslat jó dolog és nagyon hasznos is. Bájitaltanból kiváló teljesítményt nyújtottam, Gyógynövénytanból szintén valamint a Legendás Lények Gondozása is az egyik kedvenc tantárgyam volt. Sajnos más tárgyak nem különösebben kötöttek le, már-már aggódtak értem, hogy egyes tárgyakat nem is fogok tudni teljesíteni. Lusta voltam, hogyha olyasmiről volt szó, ami nem foglalkoztatott, elaludtam órán, nem írtam meg a házi dolgozatokat. Viszont elkezdtem kviddicsezni és a házam csapatának a terelője lettem egészen addig, míg véget nem értek a Roxfortos tanulmányaim. Azt hiszem, hogy ez valamennyire lekötötte az energiám egy részét, de természetesen nem száz százalékosan.
Be kell ismernem, hogy sokszor kevertem magamat bajba, mivel a tiltások ellenére sok kitérőt tettem a Tiltott Rengetegbe. Azt hiszem, hogy a tiltott dolgok kifejezetten vonzóak voltak számomra, mindig kerestem valamit, még akkor is, hogyha igazából azt sem tudom, hogy mi az pontosan. Egyszer ötödikes koromban még a Fekete tóba is lemerültem csak úgy kíváncsiságból és találkoztam a tóban élő sellőkkel – hát nem volt szép látvány, a mugli könyvekben és mesékben nem ilyen sellőket festenek le. Kemény küzdelem után sikerült elcsennem tőlük pár kincsüket, ami azt hiszem rányomta a pecsétjét az egész életemre.
Rájöttem, hogy ebben van az igazi kaland, mikor az ember keres és végül talál is valamit. Kincseket, amik talán egyes embereknek semmit sem érnek, de másoknak a világot jelentik. Nos, az ilyen típusú akcióim rendszerint azzal végződtek, hogy a házam pontlevonást kapott, én pedig büntetőmunkát. De nem tudtam uralkodni magamon, égtem a vágytól, hogy új dolgokat lássak és minél több érdekes tárgyat találjak meg eldugott helyeken.

3. rész: A chilei kalandor

Mikor befejeztem a Roxfortot azt hiszem a teljes tanári kar felsóhajtott örömében, hogy végre nem kell velem bajlódniuk. Igazából az ellenére, hogy imádtam a Roxfortot és tudtam, hogy hiányozni fog, én is örültem, hogy vége van. Nem volt ugyan semmi pénzem, de már ekkor tudtam, hogy amint lehet, útra fogok kelni. Olyan volt, mintha a talpam alatt folyamatosan lángolt volna a talaj, mindig menni akartam valamerre, mindegy volt, hogy merre és hogy hol töltöttem a napjaimat, csak úton akartam lenni és ez végül is sikerült.
Anyám nem örült, hetekig nem is szólt hozzám, mert szerinte meggondolatlan voltam és idióta. Nem arról volt szó, hogy hátra akartam volna hagyni őket, szerettem a családomat természetesen. Santiago eddigre már egyetemre járt, elszántan arra készült, hogy auror lesz belőle. Mindenkinek más az álma nyilván, neki ez volt, nekem az, hogy találjak valami értékeset egy elhagyatott helyen. Az ikrek még a Roxfortba jártak, de mindketten sírtak, hogy ne menjek el. Nagyon hozzám nőttek, pedig viszonylag kevés időt tudtam velük tölteni. Abban biztos voltam, hogy ők fognak a legjobban hiányozni a családból.
De abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy én választhattam meg a saját sorsomat és elindultam. Nem számított, hogy nincs pénzem, mert rájöttem, hogy elveszett tárgyak felkutatásával komoly pénzeket tudok összeszedni. Eleinte nem igazán volt hírnevem, így elkezdtem „házalni”. A húszas éveimben Európát jártam körbe, könyvekből és szóbeszédből tájékozódtam, hogy az adott országokban milyen híres varázslócsaládok élnek, majd felkerestem őket. Volt pár pofára esésem, de akadtak olyanok, akik valóban rászorultak a segítségemre és így szépen lassan beindult az üzletem. Egy idő után már engem kerestek fel, hogy segítsek megtalálni valamit és ez elég jó érzés volt. Azt csináltam, amit imádtam, olyan kalandokba keveredtem, amik akár az életembe is kerülhettek volna, de valahogy mégis mindig túléltem.
Jártam Európa minden egyes országában, nem sokkal azután, hogy betöltöttem a harmincat eljutottam Oroszországba és Fehéroroszországba, ahol tényleg majdnem meghaltam. A kemény hidegeket nehezen bírtam Szibériában, már nem is tudom, hogy hogyan éltem túl. De erről szólt az életem: vagy majdnem megfagytam valahol vagy majdnem kiszáradtam. Mégis boldog voltam, és ha haza is mentem, akkor sem tudtam egy-két napnál több időt egy helyben tölteni. Anglia szürke és unalmas volt nekem, úgy éreztem, hogy ott nem vár rám semmi érdekes.
– Valami kezd megváltozni, Fernando – mondta a bátyám egy késő nyári napon. Én már éppen azt tervezgettem, hogy itt lesz az ideje visszatérnem Dél-Amerikába. Anyámnak még meg sem mertem említeni, szerinte már rég le kellett volna telepednem és családot alapítanom, itt Angliában, ami most már ténylegesen az otthonunknak számított. De anyám nem olyan volt, mint én, mert én vissza akartam menni Chilébe, látni akartam az egykori otthonomat.
– Miről beszélsz? – kérdeztem vissza miközben felnéztem a térképemből.
– Régen voltál itthon – sóhajtott fel Santiago. – Egyre több a sötét varázsló, valamiben mesterkednek, a Minisztérium pedig egy katasztrófa.
– Mikor nem volt katasztrófa? – kérdeztem kicsit gúnyosan. Tudom, hogy Santiago aruror volt, talán éppen abban is volt elég kaland, de a magam részéről el sem tudtam volna képzelni, hogy a Minisztériumban dolgozzak.
Anyát már nyugdíjazták időközben, így ő a ház körül töltötte az idejét. Apa beteges volt már eddigre és nem volt hajlandó megszólalni angolul egy egészen kicsit sem, csak spanyolul lehetett vele bármiről is beszélgetni. Lucas és Sofia pedig felnőttek azalatt, hogy én bejártam a világ egy részét, de én még mindig gyerekként láttam őket.
Sofia még mindig a mi kis hercegnőnk volt, így egészen megijesztette, hogy mennyire felnőtt az utóbbi években, ő és Lucas talárkereskedést nyitottak pár évvel ezelőtt. Mindketten nagyon tehetségesek voltak művészetek terén és az üzleti érzékük is kimagasló volt. De igaza volt Santiagonak, tényleg régen voltam itthon és fogalmam sem volt róla, hogy mik történnek itt a mindennapokban. Az egyetlen probléma az volt, hogy nem is igazán érdekelt.
Harminckét éves koromban pedig megkezdtem utamat Dél-Amerikába. Bejártam az egészet, de Chilében töltöttem a legtöbb időt. Az ország ismét megváltozott, de furcsa módon, amikor ott voltam otthon éreztem magamat. Anglia is az otthonom volt, hiszen ott volt a családom, de ez itt – ez más volt, olyan volt, mint egy igazi hazatérés. Egy rövidke pillanatig még az is megfordult a fejemben, hogy itt maradok, letelepedek és megpróbálok családot alapítani. Csakhogy a családalapításhoz eleve hiányosságokkal néztem elébe és sejtettem, hogy nem fogok tudni egy helyben maradni amúgy sem. Talán nem is volt nekem való a családi élet. De jól éreztem magamat, kutattam kincsek után, bajba kevertem magamat és megint menekültem. Mégis minden rendben volt, egészen addig, míg Santiago levele meg nem érkezett.

4. rész: A háború

Nem tudtam, hogy háború lesz a vége annak, amiről Santiago azon a nyári estén beszélt. Vagy lehet, hogy tudat alatt tudtam, csak nem érdekelt, azonban mikor megtudtam, hogy mi történik Angilában nem volt más választásom, mint hazautazni. De éppen egy küldetés kellős közepén voltam, nem hagyhattam ott mindent, míg meg nem találtam a kincset, amiért ide jöttem. Még szükségem volt pár napra és ugyan lélekben nem a kutatással foglalkoztam mégis rekord gyorsan megtaláltam az elveszett ládát, amit egy kétségbeesett boszorkány kerestetett meg velem. Rengeteg pénzt kaptam érte, aminek örülnöm kellett volna, de nem sejtettem, hogy éppen emiatt késtem el.
A háború közepén tértem vissza, anyám nem vett részt benne, sírva számolt be az eseményekről, de abból nem sokat értettem meg, amit ő mondott. A Roxfortba kellett mennem, Santiago ott volt a többi arurorral és amennyire értettem az ikrek is részt vettek a háborúban. Ez utóbbi hírtől azonban ideges lettem, ők voltak mindig is a kicsik a családban, semmi keresnivalójuk nem volt a háború közelében sem.
– Fernando, mikor jöttél? – kérdezte a bátyám, mikor végre megtaláltam az iskola egyik romos folyosóján. Fáradt volt, látszott rajta, de nem akartam szóvá tenni.
– Küldtél egy baglyot, jöttem, ahogy tudtam. Hol van Lucas és Sofia? – kérdeztem idegesen. Az egész Roxfort egy merő káosz volt, diákok, professzorok és aurorok szaladgáltak mindenfelé, a halálfalókról nem is beszélve. Az épület romokban hevert, holttestek feküdtek a földön egymás hegyén hátán, lehangoló látvány volt az egész.
– Nem tudom, valahol harcolnak, nem akartam, hogy itt legyenek, de nem hallgattak rám. Otthon kellett volna lenned, Fernando! – fakadt ki idegesen, de nem tudtam reagálni, mert a következő pillanatban ránk támadt két halálfaló. Tudtam, hogy igaza volt, szerettem is volna azt mondani neki, hogy igaza van, de én nem a kényelmes életet választottam. Éreztem, hogy haragszik rám, de nem volt időnk beszélgetni a sérelmeiről, hiszen harcoltunk. Ő végül eltűnt valamelyik mellék folyosón, én pedig tovább kerestem az ikreket azután, hogy a két halálfalót elintéztük.
De sajnos már elkéstem, mikor végre rájuk akadtam az üvegházak közelében. Fáradt voltam én is, kezdtem elveszíteni a koncentráló képességemet és alig-alig tudtam elkerülni egy-egy rontást vagy átkot, amit felém küldtek. Nem aludtam egy percet sem azóta, hogy Chilében otthagytam a ládikát a tulajdonosánál.
– Lucas, mi történt? – kérdeztem idegesen, az öcsém fél arca véres volt, a könnyei pedig patakokban folytak, spanyolul beszélt össze-vissza. Sofia a földön feküdt és üveges tekintettel nézett fel a csillagos égre. Pontosabban már nem nézett semerre, de nem akartam felfogni, hogy mi történt. Lucas megzavarodott az ikertestvére holtteste láttán, a haját simogattam, hogy megnyugodjon. Senki sem talált ránk az üvegházak mellett, még csak a közelbe sem jött senki, de a csata hangjait még hallottuk a távolból.
Meghalt a húgom, a kislány, akire annyira vágytak a szüleim halott volt és Lucas elvesztette a legjobb barátját, a legértékesebb testvérét, a másik felét. Az ikrek között mindig is különleges kötelék volt, de csak most értettem meg igazán, hogy ez mit is jelentett az öcsém számára és valószínűleg mit jelenthetett ez Sofia számára. Lucas könnyei megállíthatatlanul potyogtak és én féltem, hogy ezt a fájdalmat soha nem fogom tudni elvenni tőle. Későn érkeztem és ennek az volt az ára, hogy Sofia meghalt.
De sajnos ezzel nem ért véget minden, a családom hatalmas árat fizetett a háborúért. Lucas soha nem épült fel ebből a traumából teljesen, félembernek érezte magát Sofia nélkül és hónapokig nem ment vissza az üzletükbe dolgozni. Folyton azt hajtogatta, hogy a húgunk nélkül ezt nem tudja egyedül csinálni és egy éven keresztül nem szólalt meg angolul – minden bizonnyal ez is a trauma utóhatása lehetett, mintha elfelejtette volna a nyelvet. És ez nem minden, Santiago is megsínylette a háborút, mivel nem voltam mellette nem tudtam, hogy miken ment keresztül, de rendesen megkínozták a halálfalók és ugyan nem halt meg, de maradandó agykárosodást szenvedett. Sajnos nem volt más választásunk, mint a Szent Mungóban hagyni, hogy szakemberek ápolják őt. Minden héten meglátogattuk, de olyan volt, mintha nem is a bátyám feküdne a kórházi ágyban, hanem egy idegen. Nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán felismer-e minket. Lucas egy ideig nem látogatta meg, Sofia elvesztése így is elég nagy trauma volt neki, de én és anyám ott voltunk. Apám betegeskedett és nem szívesen hagyta el a házat, kezdett elfordulni tőlünk, az év végével pedig meg is halt.
Sokat vesztettünk ebben az időszakban és hiába kaptam megkereséseket nem mehettem sehova sem. Anyám olyan volt mintha haragudott volna rám, talán azt gondolta, hogy a történtek az én hibám volt, mert nem értem oda időben. Egy kicsit én is így éreztem, de nem akartam magamat utálni, hiszen ha ott is lettem volna időben lehet, hogy akkor sem tudtam volna semmit sem tenni. Viszont most ott akartam lenni az öcsémnek, miközben összeszedte magát. Santiagon nem tudtam segíteni, néha úgy éreztem, hogy ahhoz sem vagyok elég erős, hogy meglátogassam, de anyám makacs volt és mindig magával rángatott.
Anglián belül igyekeztem dolgozni, de hiányoztak az igazi kalandok, kezdtem úgy érezni, ahogy múlt az idő, hogy lassan üressé válik az életem és ezt nem akartam. Szörnyű dolgok történtek, de mégsem szerettem volna az otthonunkban ragadni életem végéig. Az nem nekem való volt és ezt mindenki tudta, de még akkor is maradnom kellett Lucas miatt elsősorban.

5. rész: Új kalandok

Eseménytelenül telt el a háború utáni első év, Lucas karácsony után döntött úgy, hogy elég volt az önsajnálatból. Láttam, hogy fél egyedül utcára lépni, mert Sofia nélkül ő sem volt teljes ember. Sajnáltam, de szerintem tudta, hogy nem fogok én sem sokáig mellette maradni. Anyám alig beszélt hozzám, talán egyre jobban haragudott rám, nem tudom, de az ellentétet, ami kialakult közöttünk sosem oldottuk meg. Ettől függetlenül rendületlenül látogattam vele együtt a bátyámat és igyekeztem erős maradni. De Santiago állapota mintha egyre csak romlott volna, amikor rám nézett csak ürességet láttam a szemében és ez megijesztett. Az én erős bátyám olyan volt, mint egy kiszáradt kagylóhéj.
Következő év januárjában elkísértem Lucast az üzletbe amikor először döntött úgy, hogy ideje lenne legalább kitakarítani a helyet. A kinyitásról még nem beszéltünk, reméltem, hogy hamarosan elhatározásra jut ezzel kapcsolatban is. Persze, tudom, hogy a trauma hatására most minden nehéz volt neki, még emberekkel beszélgetni is nehezére esett volna.
– Nekem ez nem fog menni, Fernando, olyan magányos vagyok nélküle – sírt Lucas, miközben belém kapaszkodott.
– Nyugodj meg, menni fog, erős vagy! – mondtam és közelebb vontam magamhoz, majd megöleltem. – Büszke vagyok rád, összeszedted magadat és most Sofia miatt folytatnod kell, amit együtt elkezdtetek.
– Tudom, de… Santiago sosem lesz a régi, te pedig megint el fogsz menni. – válaszolta letörten, majd megtörölte a szemeit. – Nem maradhatnál csak egy kicsit tovább?
– Lucas…– sóhajtottam fel gondterhelten.
– Visszamész Dél-Amerikába? – kérdezte, de csak lehajtottam a fejemet. Több megkeresést is kaptam Dél-Amerikából és igen, szerettem volna visszamenni oda, ahol igazán otthon érezhettem magamat. De most úgy éreztem, hogy két tűz között vagyok, mert hajtott a vágy, hogy ne csak üljek itt Angliában a babérjaimon, de aggódtam Lucas miatt. Valami azt súgta, hogy nem kellene még magára hagynom.
– Vannak még kincsek ebben a szürke országban is, amiket meg kell valakinek keresnie – veregettem meg a vállát végül. – De igen, idővel visszamegyek Dél-Amerikába. Talán egyszer elviszlek téged és anyát is Chilébe, ha valaha megbocsát nekem.
– Az jó lenne – értett egyet Lucas, hiszen ő semmire sem emlékezett Chiléből, csak két évesek voltak Sofiával, amikor elmenekültünk. A neveltetésünk miatt viszont természetes módon ő is szerette volna látni a szülőhazánkat. – Szétszórhatnánk Sofia hamvait… – végig sem tudta mondani megint eltörött a mécses, én pedig esetlenül próbáltam megvigasztalni.
Tehát egyelőre úgy nézett ki, hogy maradok Angliában, ami egyáltalán nem hangzott izgalmasnak. Viszont valahogy pénzhez kellett jutnom, így feladtam egy hirdetést a Reggeli Prófétában, hogy egy ideig itt leszek elérhető az országban, ha valakinek meg kellene esetleg találnom valamilyen kincset. Nagyon unalmasnak hangzott a dolog, ezért reménykedtem benne, hogy hamarosan újra útra kelhetek, de ugyanakkor Lucas-t nem szívesen hagytam volna magára ilyen állapotban.

Jellem

Fernando tipikusan az a típusú ember, aki nem képes sokáig egy helyben üldögélni. Mindig szüksége van arra, hogy el tudja foglalni magát valamivel, különben megőrülne az unalomtól. Neki egy csendes délutáni pihenés egyenlő a rémálommal. Szereti a kalandokat, a kiszámíthatatlan eseményeket és mindig örül, ha valami meglepő történik vele egy-egy útja során. Szereti teljes szívével élni az életet, miközben olyan helyeken jár, ahol előtte talán soha senki nem is volt. Az adrenalin az élete szerves része, általánosságban nem ijed meg az új helyzetektől. Úgy érzi, hogy nehezen tudja kifejezni az érzéseit, különösen ha azok negatívak, de nem is szereti, hogyha az emberek szomorúnak látják. Ugyan nem szereti a túl hosszú, lelkizős beszélgetéseket mégis kifejezetten jó hallgatóságnak számít és a maga módján igyekszik jó tanácsokat is adni, hogyha valaki ilyesmire kéri. Sokszor keveri magát bajba, amit ő csak egy újabb kalandnak él meg a legtöbb esetben és kifejezetten örül, amikor valamilyen kiszámíthatatlan esemény részese lehet.

Apróságok

mindig ||

kalandozások, utazgatások, séták, térképek, érdekes történetek
soha ||

unalom, egyhelyben ülés, túl hosszú beszélgetések, idegeskedés, futás
hobbik ||

új helyek felkutatása, kirándulás, térképszerkesztés
merengő ||

Legjobb emléke, amikor elkezdett utazgatni. Legrosszabb emléke, amikor meglátta Sofia holttestét és, hogy Santiago milyen állapotba került a háború után.
mumus ||

Múmia
Edevis tükre ||

A családját látja együtt egy nagy asztal körül: az apja életben van még és boldog, Sofia szintén életben van és Santiago is éppen úgy viselkedik mint az agykárosodása előtt.
százfűlé-főzet ||

Szürkéskék színű, kissé kesernyés és citrusos ízzel.
Amortentia ||

nedves föld szaga, dohos szag amit kriptákban és efféle helyeken lehet érezni illetve jázmintea illat.
titkok ||

Gyűlöli magát, amiért „elkésett” a háború elejéről és úgy érzi, hogy az ő hibája teljes mértékig, hogy Sofia meghalt, Santiago pedig agykárosodást szenvedett.
azt beszélik, hogy... ||

valójában nem fejezte be a Roxfortot, mert olyan borzalmasan teljesített a hét év alatt, hogy inkább eltanácsolták még a RAVASZ letétele előtt.

A család

apa ||

Juan Franco Vásqez Castillo, 65 lenne, jó volt a viszonyuk
anya ||

Camila Isabella Rivera Flores, 62, nem túl jó, felszínes viszony
testvérek||

Juan Santiago Flores Castillo, 38, viszonylag jó, az állapota miatt azonban jelenleg leginkább semmilyen
Lucas Antonio Flores Castillo, 30, nagyon jó viszony
Sofia Francisca Flores Castillo, 30 lenne, nagyon jó viszony volt

Családtörténet ||

A család 1973-ban menekült el Chiléből, miután Augusto Pinochet államcsínyt követett el. Politikai menekültként telepedtek le Angliába, ahol a körülményekhez képest igyekeztek beilleszkedni. A gyerekek mind Santiago de Chilében születtek, tisztelik a chilei kultúrát és igyekeznek nem elfelejteni, hogy honnan is érkeztek.
Juan Franco Vásquez Castillo egyszerű mugli, Chilében egy nyomdában dolgozott a család menekülése előtt, ugyanúgy mint az apja is korábban. A szülei a lázadásokban haltak meg. Angliában sosem érezte kifejezetten otthon magát, nem tanult meg elég jól angolul és nem tudott soha elhelyezkedni.
Camila Isabella Rivera Flores boszorkány, amit gyermekei csak azután tudtak meg, hogy áttelepültek Angliába. A vér szerinti szüleit nem ismerte, nevelőotthonban nőtt fel, így felmenőiről semmit sem tudott. Spanyol nyelvtudásának köszönhetően el tudott helyezkedni a Mágiaügyi Minisztériumban és nyugdíjazásáig ott dolgozott, korábban a gyerekeivel otthon volt, mint teljes állású háztartásbeli.
Juan Santiago Flores Castillo a család legidősebb gyermeke, a Roxfortban jól teljesített, majd a Griffendél Godrik Akadémia elvégzése után aurorként helyezkedett el. A háború alatt átélt kínzások miatt maradandó agykárosodást szenvedett, aminek következtében élete végéig a Szent Mungóban kell maradnia.
José Fernando Flores Castillo a család második gyermeke, aki arról híres képtelen egy helyben maradni. Célja bejárni az egész világot, új dolgokat felkutatni és megismerni. Saját magát kincsvadászként tartja számon, pénzért cserébe megkeres elveszettnek hitt kincseket, tárgyakat, akármit, amit csak kérnek tőle. Az egyszerűség kedvéért a Fernando Flores nevet használja hivatalosan, de bizonyos körökben csak „A chilei kalandor” néven ismert.
Lucas Antonio Flores Castillo és Sofia Farancisca Flores Castillo a család legfiatalabb gyermekei, ikrek, így életük során elválaszthatatlan kötelék alakult ki közöttük. Mindketten nagyon művészi beállítottságúak, így együtt tervezték el, hogy talárszaküzletet nyitnak, ahol minden egyes darabot saját kézzel terveznek meg. Sofia halála után Lucas sosem volt már ugyanolyan, mint korábban. Az ikrek közötti kötelék felbomlása rányomra a bélyeget a fiú sorsára, ennek ellenére mégis úgy döntött, hogy üzletüket újra nyitja és megpróbálja ezúttal egyedül tovább vinni, amit elkezdtek.

Külsőségek

magasság ||

180 cm
testalkat ||

sportos
szemszín ||

barna
hajszín ||

barna
kinézet ||

Fernando magas, bajszos férfi és a ruhái kivétel nélkül szinte mindig koszosnak tűnnek. Nem igazán ad a külsőségekre, a legfontosabb számára a kényelem és a praktikusság, hiszen van, hogy napokig csak gyalogol egy-egy úti cél között. Sokan ijesztőnek tartják első ránézésre, ami többször a hasznára vált már.

Tudás és karrier

pálca típusa ||

12 hüvelyk, vörösfenyő, sárkányszívizomhúr a magja
végzettség ||

Roxfort
foglalkozás ||

Kincsvadász
varázslói ismeretek ||

Bájitalok és gyógynövények terén komoly ismeretekkel rendelkezik valamint a Legendás Lények gondozása órának köszönhetően könnyen felismeri a különböző varázslényeket is. Párbajban közepesen jól teljesít, ha úgy alakul a helyzet meg tudja védeni magát. Fontos számára, hogy minél több praktikus varázslatot tudjon, amelyek segíthetnek, ha nehéz helyzetbe kerülne egy-egy kalandja során, így kevés szabadidejében igyekszik ilyesmiket tanulni. Háztartási bűbájokban egyenesen siralmas, de igyekszik fejlődni, habár az ilyen varázslatok tanulása nagyon untatja.

Egyéb

avialany ||

Pedro Pascal