ítélet helyett

[●1988-1998●]

Vadnak születtünk, az utca nevelt
Senki nem vigyázott ránk
A beton házak között nem várnak csodák
Így lettünk mi megátkozott nemzedék
Soha nem láthattál könnyet a szemünkben
Ha volt is, észre sem vetted
Ha féltünk, egymástól vártunk biztatást
Így lettünk mi megátkozott nemzedék

●1988-1998●

[01/09/1996⭃ a sétáló bőröndök esete ⥷]

01/09/1996
⭃ a sétáló bőröndök esete ⥷

♪ Hiába a béke,
Egyszercsak vége.
De addig élj! De addig élj!
Próbáld ki amit nem próbáltál, semmitől se félj!
De addig élj! De addig élj!
Próbáld ki amíg megteheted, míg az időd nem kevés!
Hát addig élj! ... ♪

harmadévesként sem voltam nyugodtabb, sőt otthon is és a tanárok is attól féltek, hogy ez bizony egyre rosszabb lesz. Bár esküdni mertem volna mindig is, hogy nem voltam rossz gyerek, igazából sosem bántottam senkit, nem okoztam örömmel fájdalmat az embereknek. Kifejezetten lovagias és hősies srácnak tartottam magam. Mindig igyekeztem olyan dolgokat csinálni, ami egy kicsit megbojgatta az unalmas napokat, és ezért sosem értettem, miért akadtak ki rám a tanárok, és prédikáltak nekem a szabályokról. A felnőttek mindig is borzelmesan unalmasak voltak, és megfogadtam, hogy én nem leszek olyan karótnyelt, ha nagy leszek.
Éppen leszálltam az új tanév kezdetén a vonatról, hogy aztán a nyakamat tekergetve megkerestem a tekintetemmel az ikertestvéremet, aki rettentően unalmasan és rémisztően szabályszerűen már fel is kapaszkodott az egyik lovaskocsira, amit relytéjes okokból kifolyólag nem is húzott egy szem ló sem, csak úgy mozogtak maguktól. Szerintem biztosan valami láthatatlan varázskecske húzta őket. De hogy miért pont varázskecskékre tippeltem azt máig nem tudom megmondani. Viszont az elképzelés nagyon is viccesen nézett ki. Szóval ahogy összetalálkozott vele a tekintetem vágtam felé egy ocsmány grimaszt, hogy idegesítsem, mire ő összevont szemöldökkel meredt rám, de aztán elvigyorodtunk, majd én elvegyültem a tömegben.
Vagyis óvatosan hátráltam, míg a többiek egyenként felmásztak ezekre a szekerekre, és azt hiszem véletlenül Harry lábát is megtapostam, de szerintem észre se vette, mindig olyan furán meszsire révedő képpel nézett maga elé. De nem is nagyon foglalkoztam a felsősökkel, csak egyre csak igyekeztem eltávolodni a tömegtől, és feltűnésmentesen beugrottam egy bokorba. MÉg jó, hogy kapóra jött a sötétség. Már izgatottan vigyorogva dörzsöltem a tenyeremet, majd miután elindultak a suli felé, én lopakodó üzemmódba kapcsolva osontam utánuk. Szerettem ezeket az egyszemélyes akciókat és kevésbé volt esély arra, hogy lebukjak.
Az volt a tervem, hogy miközben a diáktársaim bent ücsörögnek a teremben, és míg a manók nem cipelik fel a bőröndöket én egy kicsit megbabrálom őket. Már nem voltam elsős szerencsére és a bűbájok elég jól mentek. Szerencsémre, amikor elértem a bőröndöket nem mozgolódtak a közelben azok a fura házimanók. Hogy őszinte legyek minidg is frászt kaptam tőlük, és attól a gyilkos tekintetüktől, amikkel minket illettek. Brrr. A bőröndök tehát ott vártak rám. Igazából, abban a percen, ahogy felemeltem a fenyőből készült pálcámat, szélesebbre vigyorodtam, és egy még jobb ötlet jutott az eszembe. Csak lebegtetni őket össze-vissza, az túl unalmas lenne.
Feltűrtem a taláromat és nagy levegőt vettem.
- Loco...
- AHÁ! - a kilátástól kiesett a pálám a kezemből, és bár felismertem a hangját nagyon is rámhozta a frászt. Mérgesen felkaptam a földről a fegyveremet majd felé fordultam, hogy neki szegezzem a fő kérdést, hogy mi az anyánkért lopakodik úgy, mint valami suttyó, de Aiden fontoskodva megszólalt.
- Tudtam, hogy itt leszel, meg sem lepődöm, hogy megint valami rettentően gyerekes dolgot tervezel csinálni. Nem lehetne egyszer az, hogy te is beülsz a nagyterembe és nem csinálsz felhajtást? Tavaj például seprűvel berepültél, és csillámszivárvánnyá változtattad az összes gyertya fényét Dumbledore beszédje közben... Trutymóba úszott az egész terem.
- Hogy lehetsz ilyen unalmas Aiden, elvileg ugyan az az anyánk - sóhajtok fel a szememet forgatva. - Mellesleg jogom van gyerekes lenni, mert gyerek vagyok. És most egy sokkal viccesebb dolgot akarok csinálni ami kevésbé lesz koszos.
Közben újra felemelem a varázspálcámat, és még mielőtt Aiden rámugrana, elmormolom a varázslatot olyan gyorsan, ahogy csak tudom.
- Locomotor! - kiáltottam, aztán elterültem a földön, én pedig csak vigyorogva, röhögve kezdtem el Aidennel verekedni, aki rámtehénkedett, közben pedig elégedetten szemléltem ahogy a bőröndök össze-vissza kavarodva felemelkedtek a plafonig, majd hülye keringésbe kezdtek.
- Na jó, most intézted el, hogy kirúgjanak - fújtatott rám mégresen, és pöfölt, ahol ért, de azárt én sem hagytam magam, és bár megszámlálhatatlan alakalommal verekedtem vele, egyre nehezebb volt legyőzni őt, és egyre jobban összevertük egymást. Nem értette, miért ilyen unalmas, nem értettem miért nincs benne velem együtt a hülyeségben, nem értettem, hogy miért nem képes egy kicsit velem együtt szórakozni. NAgyon feldühítet, és egyszerre rettegtem, hogy eljön az a nap, amikor végleg olyan nagy ellentét lesz közöttünk, hogy teljesen eltávolodunk egymástól. És ez a jövőkép rettenetesen fájt.
- Csak egyszer élném meg, hogy együtt szórakozunk, nem pedig folyton nekem esel, de hülye gyökér! - A kiáltásom talán hangosabbra sikeredett, de egyre mérgesebb és kétségbeesettebb lettem. Aztén már az sem tűnt fel, hogy egy erős széllökés huzatot kavart az előcsarnokban és kivitte a hátán az összes lebegő bőőröndöt, amik ahogy láttam összevissza kallódtak a birtokon és ki tudja hol.
Egyszerűen csak verekdtünk és vitáztunk, pedig akkor már tanácstalanul pislogtak körbe a házimanók a bőröndöket keresve, majd kivágódott a Nagyterem ajtaja és a házvezetőm viharzott ki rajta, de valahogy nem esett le nekünk, hogy jött valaki felénk, csak bírkóztunk és gyepáltuk egymást, és már a vérünk is kicsordult meg Aiden feje is jó nagy monoklival lett gazdagabb.
- Elég! - csattant a McGalagony rémisztően hangos hangja, mire megfagytunk a verekedésben és felpislogtunk rá. Lekászálódtam a testvéremről és egy ártatlanul vigyorogtam rá, miközben tudtam, hogy Aiden most be van szerva attól, hogy mit fogunk kapni a fejünkre. Igazából nagyon nagy fejetlenség lett közben, ugyanis a manók jelentették, hogy valami szél kivitte a bőröndöket az udvarra, miközben én még ártatlanabbul vigyorogtam, Aiden pedig mérgesen bámult rám. A házvezetőm pedig rendkívül tömör és tárgyilagos hangon elhívott minket az irodájába, ahol alapos fejmosást kaptam, és ráadásul Piton is alaposan részt vett ebben, mivel Aiden az ő házába tartozott. Igazából nem nagyon figyeltem mint magyaráztak nekünk, jobban lekötött az, hogy a seprűlovaglástan tanárnő éppen az ablak előtt lebegő bőröndöt igyekezett volna elkapni, ami nagyon viccesen festett.
Végül csak feloldották a tanárok a varázslatot, nekem fogalmam sem volt, hogy kell, erre a részére nem emlékeztem. De végül nekem és Aidennek kellett felcipelni az elkószált bőröndöket a hálótermek elé. Mindezek ellenére eléggé marandandó élményt hagyott ez a bőröndös eset a tanárok, Aiden és a többiek emlékezetében, és bár nagyon sokan megdobáltak - leginkább a lányok - papírgalacsinokkal, azért kaptam egy-két elismerő hátbaveregetést is. Minden esetre, bár nem ez volt a legizgalmasabb csínytevésem, nagyon is elégedett voltam magammal.

[27/11/1997⭃ játszunk teremtőset ⥷]

27/11/1997
⭃ játszunk teremtőset  ⥷

♪ de nem az volt vagy legalább nekem valahogy nem volt részem benne
hogy a szívemet úgy üsse ki a lány mint a Carter doktor a vészhelyzetbe'
nekem volt igazi vagy te voltál már igazi valakinek egyszer
én nem tudom csak kérdezem tőled te meg kezdjél most valamit ezzel ♪

Az első csókom hányás ízű volt.
Tudjátok én szerettem a lányokat. Szerettem nekik csapni a szelet, különösen egy nagyon szép, formás, nagy mellű, nem-semmi-seggű lánynak, Esthernek. Ahogy a többi fiú, én is és Aiden is teljesen rá voltunk zsogva, hiszen mégis csak ő volt Az A Lány. Voltaképpen nem ismertem olyan srácot, aki nem lett volna belé szerelmes. A dereka és a lába körül csak úgy fodrozódott a szoknyája, ahogy kecsesen lépkedett. De a legesélyesebb akkor is én voltam. Na jó, ott volt a második helyen Aiden is, de ő csak is a második helyen volt. Igen a második helyen.
Nagyon aljas módon vette el tőlem és még ranidra is elvitte, egy olyan tipikusan unalmas nyálas randira, mert hát Aiden mindig csupa unalmas dolgokat csinált. És miért nem velem jött? Csak azért mert Aiden tudta, hogy mi az a Blackstreet Boys. Beszarok, én meg azt hittem, hogy valami kviddics csapat, vagy valami varázslós együttes, de nem ezek egyenesen mugli fiúbanda voltak, ráadásul nem is a Oasis vagy a Rolling Stones fajtából, hanem az olyan nyálas ripacsfiúkbólálltak, akik csak azért voltak egy csapatban mert jól néztek ki. Igen, és a lány ezt szerette, az ilyen fura együtteseket, és oké, ezt még el is fogadtam volna, de hogy Aiden erről tudott, és úgy vágódott be nála, mintha ő is olyan rohadt jártas lenne ebben a világban. Hát nem hittem el. És értitek, karon fogta és elvezette a messzi naplemente felé a csajomat, és bámulták a Napot. Komolyan hogy lehet valaki ennyire gyökér? És miért ment vele mág pluszba? Hát mert ő olyan misztikus. Ppppppfffffffffffööö. Misztikus. Pppppppprrffpppp.... Batmen misztikus, Aiden pedig egy gyökér. Apám minig azt mondta legyek a nőkkel férfias, bókoljak úgy, hogy levegyem őket  alábukról, és mindezek mellett ne veszítsem el a menőségemet se, mert az fontos, hogy coolnak tűnjek a szemükben és férfiasnak. De minden bizonnyal Aidennek mást mondhatott mert ezek közül ő egyiket sem csinálta úgy, ahogy azt apa mondta. Átment abba, hogy ő ugyan azokat szereti, mint a csaj, és akkor bumm meg van ugyan az az érdeklődési kör. A lehető legunalmasabb dolognak tartottam ezt, meg sem hagyta magának azt  avarázst, azt a felfedezést azt a jó élményt, hogy egymásra hangolódjanak. És én mindig is tudtam hogyan kell a lányoknak tenni a szépet, és már rég lenne barátnőm, ha komolyan is gondoltam volna őket. De kamaszos eltökéltségemben nagyon rápörögtem Estherre, és nekem ő kellett.
Szóval miután megtörtén a világ legualmasabb naplemetés sétájuk, és kiderült, hogy még meg sem csókolta, már tudtam, hogy nyert ügyem lesz. Nem is tudom, hogy ez a beteges rajongásom a lány felé szerelm volt-e, de mindig rá gondoltam, minidg jobban rákészültem a találkozásinkra és nagyon adtam neki magam, mert egyrészt le akartam győzni Aident, másrészt tényleg akartam őt. Hollóhátas volt egyébként az egyik legszebb Hóllóhátas, akit valaha is láttam. Tehát, úgy volt, hogy elkaptam este, amint sietett vissza a hálókörletébe. Már  alépteiről megismertem pedig még nem is láttam az alakját azon a sötét folyosón. Amint elért a rejtekhelyemhez, fogtam és kiugrottam alaposan ráhozva a frászt. DE nem tehetek róla, a rablást azt muszáj volt megterveznem, sóval felkaptam az ölembe, és elszaladtam vele. Nehéz volt amúgy közlekedni egy lánnyal a nyakamban, a vak sötét folyosókon. A szemem nagyon nehezen szokott ehhez hozzá, és így sokszor belementünk egy egy oszlopba, amint mindg felröhögtünk. Nagyon fel voltam dobva, mert a karjaim közott volt érezhettem a kellemes virágillatás, és még azt a szívességet is megtette nekem, hogy nem rikácsolt, ami miatt még nagyobbat nőtt a szememben. A karjaimban tartani szívmelengető érzés volt amúgy, és még a hülyeség is belém szorult, mert nagyon vigyáztam, hogy ne ejtsem le.
Amint kiértünk a kviddics pályára leültem vele az egyik padra lent, az udvarrésznél.
- Bocs - vigyorogtam rá, majd előhalásztam egy mindenízű drazsét. Szerettünk ezzel ökörködni. Ő nem szólt semmit, csak szépen mosolygott rám, csillogó kék szemével, én pedig olyan csillogást ritkán láttam egy lány szemében. Közeleb csusszantam hozzá egy egészen picit, és még azt is elfelejtettem, hogy az egész heves lányrablás csak azért volt, hogy megbosszuljam Aident. Ismertem, és tudtam, hogy most éppen őt fogja keresni, de valamiért a lány csak nézett rám és nem nézett ki úgy, mintha annyira izgatta volna, hogy Aiden után szaladjon. Ezt pedig még inkább felbátorított.
Tudjátok, nehéz leírni amit akkor érezhetettem. Ritka alkalmak egyike volt, hogy nem fecséreltem a szót. Nem mertem elijeszteni semmivel úgy ült ott, mintha csak egy illúzió lenne, mintha bármelyik pillanatban elillanhatna és egyedül hagyna azon a sötét hűvös éjszakán. Olyan gyönyörű volt, a szívem a toromba dobogott, és még el is vörösödtem, amint a finom ujjaival elvett egy narancssárga színű drazsét a kezemből. Én bambán bekapta egyet, és megnyugodva konstatáltam, hogy ez kakaóscsiga ízű, viszont ezzek egy időben észrevettem hogy az ő arca rettenetesen elfintorodik.
- Fhúúj.... - prüszkölte. Én pedig autómatikusan közelebb húztam magamhoz, és az egyik kezemmel beletúrtam a puha hajába.
- Ben?... - kérdezte halk, meglepődött hangon, de mielőtt bárhogyan is folytatta volna
- Hát.. az enyém finomabb volt - dünnyögtem, majd előre hajoltam és megcsókoltam. Nem tudom miért akartam így eljuttani hozzá azt a kakaóscsigás ízt. Nem tudom miért nem adtam neki oda egy másikat. Valahogy az jutott az eszembe, hogy nagyon menő és romantikus lenne. De a csók hányás ízű volt. Összekoccantak a fogaink és ő a meglepődöttségtől ráharapott a nyelvemre. És mindezek mellett az egész csók lehányt kakaóscsiga ízű lett. Nem ijedt meg, sőtt még közelebb is csusszant hozzám, éreztem a mellét a mellkasomon, amitől megint csak talpig elvörösödtem. Nem tudtammit csináljak, szégyenemre megijedtem attól, ami végbement bennem, és elakartam tőle húzódni. De ő csak lágy hangon belebúgott a fülembe, miközben megfogta a kezemet.
- Játszunk teremtőst.

[23/07/1993⭃ ne légy már ilyen nyomi ⥷]

23/07/1993
⭃ ne légy már ilyen nyomi ⥷

♪ A gondok ha túl nagyok,
én akkor is itt vagyok.
A szavak széthullanak:
ne aggódj, tartalak! ♪

A békák különösen nagy intenzitással ugárgattak a kertben. Tintin, a húgom - aki utálta ha így becéztem én meg már csak azért is így hívtam - meg mindig visítva szaladt fel a teraszra, ha elugrált előtte egy béka, miközben ő dzsungelesdit játszott a veteményesben a babáival. Éppen a nagy tölgyfa mellett szórakoztam a távirányítós repülőmmel, amiről azt képzeltem, hogy egy hatalmas nagy fekete sárkány és éppen a fűben elszórt katonáimat, az Emberek Seregét égeti hamuvá, amikor belepofátlankodott a játszóhelyemre Aiden. És megtaposta az egységemet. Egészen búvalbélelt volt, és azt sem tudtam mi a baja, de nagyon mérges lettem.
- Egy TROOOLL!! - kiálltás kíséretében felé vette hirtelen az irányt a helikoptersárknyom és alaposan fejbe vertem. Ég koppant is, ő pedig megtántorodott és még több katonámat nyírt ki a böszme ngy lépteivel. - Uuuutállaaaak - mondtam neki ordítva, és rá ugrottam, de a legfurább az egészben az volt, hogy nem állt ellen, sőt még hagyta magát, ahogy ütlegeltem, de ez egyre jobban unalmas lett. Aha, szóval arra meg ki a játék, hogy megunjam? Te galád, én csak azért sem unom meg! De persze nem voltam olyan elmebeteg hogy szétverjem a saját testvérem fejét, úgyhogy taktikát váltva idegesítően kezdtem el csápolni, ahogy a húgunk szokta. Nem fáj de nagyon irritáló volt.
De csak meguntam és ott gubbasztottam a hasán, miközben Aiden felém hunyorgott. Apáék ha látták is csak a szokásos balhénak tudták be, ha nagyon összevesztünk, amikor már bútorokat dobáltunk egymás felé, akkor szóltak közbe. De amúgy eléggé lefoglalta őket Tintin, mert nagyon is rajtuk lógott. Aztán idővel megunta őket akkor köszöntött be a hisztikorszak és természetesen leginkább a mi agyunkra ment és mindenben utánozni akart minket. És még hajat is kellett neki fonnom.
Na mindegy ez egy másik történet, most arról van szó, hogy Aiden miért lett hirtelen olyan nyomi. Szóval mivel nem volt hajlandó kommunikálni, megfogtam a fekete pólóját és úgy rángattam vele őt.
- Na mi van, mondj már valamit, ne legyél már ilyen nyomi!
De megint abba a hülye dacos csendbe üttköztem, és semmilyen fárasztó túlmagyarázást sem kaptam a részéről, hogy hát milyen szörnyű dolgot csináltam vele, blablabla, csak bámult rám a saját fura tükörképemként. És bár elsőránézésre nagyon is hasonlóak voltunk, az mindig is megkülönböztetett minket egymástól, hogy én mindig fittebb és helyesebb meg menőbb voltam nála. Jah, és az én hajam sötétebb volt mint az övé. De ez nem olyan fontos.
- Aiden - morogtam rá fenyegetően - Ha nem nyögöd ki mi a bajod, bezárlak a kriptába, és beszélgethetsz Dilis David szellemével - zsaroltam meg. Dilis David az egyik felmenőnk volt, valami asztrológus, de hogy is fogalmazzak. Hát bedilizett, és nagyon furákat csinált.  Amúgy ez nagyon menő dolog volt szerintem, hogy az egyik felmenőm szelleme random ott kísértett a kriptában. Egészen addig gondoltam így mindig, míg engem nem zárt be oda Aiden. Szóval így mi? Hát jó!
Megragadtam, de nem is ellenkezett. Jött utánam ez pedig egyre jobban aggasztott. Na de mégis mi a fene baja van? Megőrülök, hogy nem mond semmit, kész vagyok, mi van már vele? De már annyira felidegesített ahogy vselkedett, hogy alőször meg sem hallottam, hogy megszólalt.
-... és sosem leszek olyan, mint te.
- Hö? - fordulok felé olyan hirtelen, hogy a gerincem is reccsent egyet. - Na tessék, de gyökér, miattad még a gerincemet is kitöröm... - morogtam felé miközben a karját szorongattam.
- Benjamin - sóhajtott egy mélyet. - Én attól tartok külön házba fogunk kerülni a Roxfortban. És ez tulajdonképpen nagyon nyomaszt. Tippem is van rá, hova fogunk kerülni, és nem, nem fogadok egy adagy trutyiba veled, hogy aztán a képembe dörgöld ha vesztek.
- És most ettől vagy ilyen nyomi? - kérdeztem tőle a fejemet vakargatva. Korához képest ilyesztően nyakatekerten tudott fogalmazni és én komolyan abban a hitben voltam, hogy Hollóhátas lesz. Hát kurva nagyot tévedtem, és még jó is, hogy nem figadtunk egy adag trutyiban. Megszívtam volna.
- Olyan egyszerű vagy, Benjamin - sóhajtott fel, majd kirántotta a kezét a szorításomból és megigazgatta a pólóját. - Ha külün házba kerülünk, más utakon fogunk járni...
- És? - néztem rá bambán, miközben kaparattam a kripta falát, és bambán néztem hogy málik a sok por el a kezem alatt. Gőzöm sem volt hova akart kilyukadni, és nagyon untam az ilyen lelkis dolgokat, de a tesója voltam, gondolom ez is beletartozik ebbe a dologba, hogy meghallgatom ha nyomi. Felsóhajtott és nagyon látszott rajta, hogy próbálja leegyszerűsíteni az én szintemre az ő túlgondolt agyalását.
- Ajj, hát hogy nem mindenben leszünk már úgy egy hullámhosszon... Úgy értem más barátaink lesznek, más csajaink... azt hiszem, mások... szóval Másak leszünk - bökte ki kicsit ingerülten. Én meg még mindig nem értettem mi van.
- Éééés? - meredtem rá már én is türelmetlenül.
- Benjamin...- dobbantott. Igen most már mérges. - Nem érted? Már lehet nem leszünk olyan jóban azután. Ha olyan nagyon más házba kerülünk. És félek hogy a végén, amiatt amiket választunk magunknak meggyűlöljük egymást... Hogy nem érted... ajj... - dobbantott idegesen és még be is húzott nekem egyet. Erre csak elvigyorodtam, és röhögtem. Ő meg úgy nézett rám, mintha Dilis Dave lennék. Azért vissza húztam neki egyet, hogy egálban legyünk.
- Dehát Aideeeeen, én mindig is utáltalak - néztem rá vigyorogva. - Elvégre tesók vagyunk. Ez ilyen tesós dolog. És amíg egyikünket sem ölöd meg, amit belőled úgysem nézek ki, tök mindegy milyen utat játsz be. A testvárem maradsz, és a vér kötelez meg ilyenek, szóval ja. - Ezzel aztán rá vigyorogtam, és nagyon reméltem hogy jól érti mire célzok.
De most már nem tudom. Nem tudom mire gondolhatott. Mert visszanézve ezeket az emlékeket, sosem ismertem igazán. És talán emiatt gyűlöltem meg őt. Mert sosem ismerhettem meg igazán. Mert ellökött minket magától.

[1995⭃ És ezek után képes leszel a szemébe nézni? ⥷]

1995
⭃ És ezek után képes leszel a szemébe nézni? ⥷

To the right, to the left,
We will fight to the death
---
The war is won
The war is won

Tudod, én emlékszem arra a napra, amikor majdnem megöltél.
Olyan napnak indult, mint ha csak egy átlagos nap lett volna. Persze annyira mégsem volt az, hoszen az a gusztustalan rózsaszín vattafelhő mindent tönkre tett. Hogy ő lett volna-e az oka, amiért mi is tönkre mentünk? Nem tudom. Talán ő volt, az ő jelenléte volt a gyújtós és egyszerűen csak berobbantotta a bombát alattunk. És porig égetett minket. Emlékszem, hogy reggel még azon szórakoztunk a klubbhelyiségben, hogy valahogy ki kéne játszani a kviddicses szabályait, hogy csak azért is ki kéne menni edzésre. Délután volt és a Griffendél is olyan hangos volt, ahogy csak tőle kitellett. Szerettem azt az ordibálós társaságot, még akkor is, ha sokszor elborult az agyuk, még akkor is, hogy neked akartak menni, akárhányszór megjelentél engem keresve.
Tudod, izgalmasnak találtam az egész harcot a Mardekár és a Griffendél között, farokméregetés volt, hogy ki a jobb, az erősebb, és ez egy olyan háború volt, amire te is figyelmeztettél. De nem csak én vettem olyan komolyan, Aiden. Hanem te is. És talán ez is okozhatta a vesztünket.
A klubbhelyiségbe aztán berohant az egyik alsós, tök zuhált volt, a talárja féig lecsúszott a válláról, a nyakkendője hátra fele csüngött a hátán, annyira rohant. Még meg sem szólalt, amikor valaki megkérdezte:
- Umbridge? - A gyerek bólintott.
- Elkapták őket. Állítólag csak a Konyhában voltak tegnap este... De most mind a ketten a Gyengélkedőben vannak... Tiszta vér minden...
- Ki köpött? - hangzott fel egy másik kérdés,és én ekkor valamiért felkaptam a fejemet és a srácra néztem az ajtóban. Mire ő egyenesen a szemembe bámult. Olyan csend telepedett le az egész zajos helyiségbe, hogy azt hittem megsüketültem a saját dühömtől. Kirohantam. És téged kerestelek.
Sosem volt nehéz megtalálnunk egymást így kölyökkorunkban, amíg nem volt a húgunk, amíg nem volt elég idős, hogy bújócskázzon velünk rohat unalmas volt. És utána persze mindig összekaptunk, hogy csaltunk. De egyszerűen csak tudtuk hol van a másik. Még ha nem is olvastunk egymás gondolatában.
A Nyugat-déli összekötő hídon sétáltál, én meg rohantam. Tudtad, hogy érted jövök, és szinte előttem van az arcod, ahogy azt a plafonnak emeled. Lassan fordultál felém, én meg beléd csapódtam és a falnak löktelek, hogy csak út lepattantál róla utána.
- Te normális vagy, Bejnamin? - ordítottad felháborodva, én meg ökölbe szorítottam a kezemet és úgy mértelek végig, mint aki képtelen felfogni, hogy a testvére, a másik fele egy besúgó. Egy áruló. Umbridge kutyája...
- Te köpted be őket, ugye? - rontok neki, és biztos voltam benne, hogy érezted, mennyire rohadtul dühös voltam. És egyszerre nem értettelek. Képtelen voltam benned olvasni. De talán ez hazugság. Egyszerüen csak nem akartam benned olvasni, nem akartalak érezni, elnyomtam, mintha nem is lettél volna. Csak a szavakat akartam hallani. És talán ez volt életem egyik legnagyobb hibája. De csak elkerekedett szemekkel bámultalak, amikor elkezdtél nevetni, a tükörképem kinevetett, de ez valahogy más nevetés volt.
- Igen. - A hajamba túrtam, és körözni kezdtem, olyan ideges voltam azt hittem felrobbanok.
- Te...
- És akkor mi van, Bejamin, hm?
- Mi az, hogy mi van? Komolyan még ezt kérdezed?!- a hangom szinte élesen csattant és visszahngozva rohant végig az üres folyosón. Már mindenki a vacsorához készülődött, csak mi álltunk ott egyedül. - A legjobb barátaim, Aiden. Képes voltál őket beköpni, mert elmentek kajáért éjszaka... Oké, hogy prefektus vagy, de kurvára tisztában kéne lenned azza, hogy mit csinálnak velünk, ha Umbridge ezt megtudja... - a hangom remegett. És csak egyetlen egy kérdés kezdett pattogni bennem. És már előre féltem a kérdés utáni válaszodtól.
- Ugyan már, Benjamin, a szabályok azért vannak, hogy betartsuk őket. Hogy az emberek ne valami idióta csordaként viselkedjenek, hanem mondjuk nagyjából úgy ahogy egy normális embernek kell viselkedni. De persze hiába beszélek, az ostoba Griffendélesek úgyis csak kavarják maguk alatt a szart. Nem is baj, hogy megtanulták, hogy következményekkel jár, ha nem tartanak be valamit. Az iskola eddig nem kezelte helyén rendesen a szabálysértőket. Most legalább Umbridge rendet tart.
Elképedve bámultalak, és azon gondolkodtam, hogy miféle egymosást kaphattál te abban a penészes klubbhelyiségben a víz alatt.
- Te hallod azokat a mondatokat, amik elhagyják a szádat, Aiden? Hallod, hogy mit beszélsz? Merlinre, hová lett a bátyám? - kérdezem, de meg sem várva a választ kiabálva folytattam. - Nem vagy normális, tudod mit csinált velük az a picsa? Tudod? Kínozta őket vágod, mert megszegték a házirendet. Ha olyan lángész vagy, vagy mi a thesztrálf@asza, tudhatnád, hogy ilyenkor baszottul kussolni kéne. De te besúgó vagy! A tesvérem egy besúgó, hát én nem tudom, hogy hova hugyozzak.
Csak megvetően felhorkantottál, és fejcsóválva csettintettél a nyelveddel.
- Fárasztóan sokat dumálsz már megint, tesó. Az a két sárvérű meg nem számít.
- Baszd meg, Aiden. Már megint itt tartasz? Nem simerek rád. Ezt tanította nekünk apa, hm?
- Apa kurvára nem tanított nekem semmit! - csattantál fel, mire én összerezzentem és a dühös fintorba fordult arcodat bámultam. - Csak neked... Én meg le vagyok szarva. Te is tudod.
- Ha ezt gonodlod, akkor hülyébb vagy, mint egy Hugrabugos, baszki... - nagyon-nagyon kis híjja volt annak, hogy nem ugrottam neked, de egyszerűen visszatartott az a sokk, amit okoztál. Úgy ejtetted ki a navét, mintha valami megbocsájhtatatlan tett volna. Apa nem tett köztünk különbséget, még anya sem. De te Aiden, miért vesztél el ennyire? - Miért tetted ezt, Aiden? - bámultam rá elszörnyülködve, és csak néztem, ahogy a lemenő nap egyre sötétebbé festi a sziluettedet. És beburkol az árnyék, a sötét, és minden fény eltűnik mögötted. Megvontad a vállad, miközben bennem egyre hangosabban ott dübörgött az a két szó: Nincs igazad, nincs igazad, nincs igazad. Vedd észre, Aiden. Vedd már észre...
- Én a rendet tisztelem. És az a nő maga a rend - vontad meg a válladat és el akartál mellőlem lépni. Mintha csak azt remélted volna, hogy ezzel lezárhatjuk. Mintha nem akartad volna, hogy még jobban összevesszünk. Mintha menteni akartál volna magadtól.
- Ha neked az a rend, akkor én kiverem belőled - morrantam rád, és neked estem, de hát úgyis hiába volt. Viszont nem, ekkor még csak az orromat törted be, és eltörted a bal karomon az ujjaimat. Utána elléptél tőlem, én meg nagy nehezen a falba kapaszkodva feltápászkodtam. Remegtem a fájdalomtől és még az sem töltött el büszkeséggel, hogy lett egy monoklid a szemed alatt.
- Hagyd ezt abba, Benjamin. Csak tartsd be a szabályokat és nem edik bajod.
- Miért, ha véletlenül rajta kapsz valami házirend sértésen, engem is beköpsz? - háttal álltál nekem, és azt bámultam. De te nem néztél rám, nem fordultál vissza, csak egy sóhajjal hátrabiccentetted a fejedet.
- Valószínüleg igen, Benjamin. Nem ment fel az, hogy a bátyád vagyok.
Erre csak összeszorítottam a számat és hihetetlenkedve bólogattam. Kiköptem a számba feltóduló vért a földre.
- És ezek után...még képes leszel a szemébe nézni, Aiden? - Csak halk kérdés volt, egyszerűen csak eszembe jutott, hogy ha hazamegyünk, ő így képes lesz azokba az ártatlan kék szemekbe belenézni. Igazából nem számítottam arra, hogy mi fog történni.
De szinte ahogy ezt kimondtam megszűnt minden. Csak a sötét maradt, a fájdalom, a csontjaim roppanása, a szemem előtt táncoló sárga, fekete és fehér foltok.
Azt mondták, hogy nem mentem a Nagyterembe, amikor vacsora volt. Azt mondták, hogy Aiden keze tiszta vér volt, és nem keresett engem, pedig mindig kiszúrta, ha hiányoztam valami miatt. Azt mondták, hogy a vacsora után Mcgalagony a keresésemre indult, mert takarodó után sem voltam sehol. Azt mondták, a sikolya szinte az egész iskolában visszahngot vert, amikor megtalált, és még Frics sem tudott megszólalni, amikor a nőhöz futott. Azt mondták, hogy a vér, ami a számból folyt, nem vörös volt, hanem fekete, tele véres gubicsokkal. Azt mondták, még a Madame is rosszul lett a látványomtól, de ezt nem nagyon hittem el.
Azt hiszem, Aidenben elpattant valami, valami amitől meg akart védeni, de ezt akkor dacos makacssággal nem akartam észrevenni. Sem azt, hogy egyedül ép a jobb kezem maradt. Azt hiszem azután is ütött és vágot, miután nem voltam eszméletemnél, miután már alig kaptam levegőt.
Két és fél hónap volt, mire felépültem. Két hétbe telt felébrednem. És azalatt az idő alatt nem jött el hozzám. Hiszen a tettes sosem megy a bűntett helyszínére visza. És én lettem az ő bűntettje. Pedig annyiszor lejátszottam magamban, hogy mit fogok neki mondani, és tudta, hogy azt várom, hogy idetolja a képét. Mert nem akartam rá haragudni. Ugyan, Aiden, mindekinél elgurul néha a gyógyszer, ez ilyen. Vagy nem is tudom, mint mondhattam volna neki. De ahogy telt az idő, nem jöttél. Én meg egyre jobban mérges, dühös, elkeseredett lettem.
Szóval nincs szükséged rám? Ahogy akarod, testvér. Ahogy akarod...
Miután kikerültem a Gyengélkedőről nem szóltam hozzád, és még csak nem is kerestelek a tekintetemmel. Ha te ennyire nem akarsz rólam hallani, hát legyen. Nem rángatlak többet a suliban. És akkor szűntünk meg talán egymásnak, miközben tudtam, minden este tudtam, hogy ebbe belepusztulok. Belepusztulunk. De tartottam magam ehhez.
Aztán véget ért az iskola.
Tudod, a vonaton megszűntek a házak. A háborúk. Ott csak kölykök maradtunk. Csak megkerestelek az egyik fülkében, és kirángattalak Godswell gyűjűjéből. A nyakad köré csaptam a jobb kezemet, ó erősen megszorítva és csak húztalak egy olyan fülkébe, ahol kizavartam két kisebb kölyköt és nekilöktelek az ülésnek. Nem tudom, meddig ültünk ott kukán az ablakból kibámulva. De aztán elővettem egy nasis zacskót, amiven színes, virágformájú édességek voltak.
- Én adom oda neki a fehér tulipánt - mutattam feléd vigyorogva, mire felpattantál.
- Na, nem, Benjamin, azt add ide nekem! - és azon kezdtünk el veszekedni, ki adja oda azt a csokit a húgunknak. És verekedtünk, behúztunk a másiknak, de akkor nem volt háború. Csak két testvér voltunk. Arra a nyárra megint csak két ostoba kölyök voltunk.
De amint visszatértünk a suliba minden megint megváltozott.
És legyűzött minket a háború.
A saját háborúnk.
A házaink közötti háború.
És az ostrom is.

[1991⭃ Én mindig látlak ⥷]

1991
⭃ Én mindig látlak ⥷

And if we hit on troubled water
I'll be the one to keep you warm and safe
And we'll be carrying each other
Until we say goodbye on our dying day

Aident mindig is úgy ismertem, mint a tenyeremet, még akkor is, ha volt egy olyan rétege, ahova szinte alig láttam el. De attól még a tetsvérem maradt. Akkor is, amikor egyszerűen rájött az öt perc és lelépett a játékunk közepén. Vagy amikor a játékos bírkózés közben akkorát vert be nekem, hogy elájultam. Vagy bezárt egy egész éjszakára a kriptába.
Igazából Aiden sosem volt hülye, mindig tudta, hogy hibázott, vagy ha rosszat csinált. Még akkor is, ha apa nem baszta le. És tudtam, hogy olyankor kurva nagy volt a lelkiismerete, csak egyszerűen fizikailag képtelen volt bárkitől is bocsánatot kérni. Egyszerűen nem jött oda hozzám, hogy bocsi, elgurult a gyógyszerem. pedig igazából én csak megrántottam volna a vállam, és nem is foglalkoztam vele. Maximum abban a fél órában, amikor mérgemben meg tudtam volna fojtani. De én csak kiadtam magamból a feszültséget és letudtam ennyivel. De Aiden nem ilyen volt. Mindent magában tartott, és ez nagyon idegesített.
Amikor másnap reggel apa kiengedett a kriptából, mert valahogy csak feltűnt nekik, hogy nem voltam sehol, tudtam, hogy Aiden előző nap azt hazudta, hogy már régen a szobámban vagyok. A kripta éjszaka szörnyű hely volt, minden nyikorgott benne, mintha a halott szellemek egyszerre életre kelltek volna, ráadásul ott volt a cslád egyetlen házi szelleme is, Dilis Dave, aki valamelyik sarokban ült és csak zokogott, hangosan bömbölt, hogy a falak visszaverték a hangját. És hiába dugtam be  afülemet, az egész zokogás beszűrődött, mintha már a saját lényeből jött volna. Rettenetesen féltem, pedig elég sokat bújócskáztam ott az elején vele, és röhögve szaladtunk végig a labirintus szerű folyosókon. De akkor a halál árnyáka szinte fekete lepelként borult rám, és nyolc évesen egyedül a kriptában éjszaka, felért egy kínzással. És közben ahogy telt az idő, egyre mérgesebb lettem Aidenre és egyre jobban utáltam. Attól még, hogy kikaptam a kezéből a könyvet, amit olvasott és mérgemben, mert nem figyelt rám beledobtam véletlenül egy sáros tócsába, ami Chrissie-n csapódott, nem kellett volna ennyire bosszúszomjasnak lennie.
Szóval amikor apa kinyitotta az ajtót, ésészrevettem, hogy ott állsz mögötte, még az aggodalmas képed sem hatott meg, egyszerűen csak felpattantam és ordítva rád vetettem magam.
- Megöllek, Aiden, te szemét rohadaék! - így ugrottam rád, és még be is húztam neked, de persze te sem hagytad magad. De mielőtt még jobban összeverekedhettünk volna, apa megszólalt.
- Gyertek az irodámba, mint a ketten.
És tudtuk, hogy ilyenkor le kellett álnunk. Apa sosem használt rajtunk erőszakot, de mindig képes volt leállítani minket. És akkor percekkel később ott ültünk egymás mellett a dolgozószobájában, egymást bámulva gyűlölködve, miközben apa pipával a szájában hunyorogva eszkábált össze egy makett hajót. nem is tudom meddig ültünk ott, és apa nem kiabált. Pedig tudtam, hogy te ettől csak dühösebb voltál. Hogy még most sem szidott le téged, amikor rosszat csináltál. Én is dühös voltam rá, amiért nem is védett meg sosem előled.
- Az, hogy megöllek, kicsit erős kifejezés, nem igaz, Benjamin? Főleg hogy a saját bátyádra mondod ezt - pillantott fel rám és átható, türelmes barna, tekintetével egyenesen az én szemembe bámult. Én pedig rettenetesen elszégyelltem magam és csak összefontam a kezemet magam előtt, majd belepréselődtem a bőrfotelbe, miközben Aiden felé pislogtam. Mert belegondoltam abba, hogy mi van ha meghal... És már csak elképzelni is fájdalmas volt a hiányát.
- Ne haragudj - motyogtam, és már nem is tudom ez apának szól-e vagy Aidennek. De ő csak horkantott egyet és büszkén bámult kiaz apa mögött lévő ablakból. Furcsa motozós csend következett, aztán apa sóhajtott egyet és Aiden tekintetét kezdte el kutatni.
- Ha legközelebb ilyen előfordul, Aiden, ne hagyd el a kamra kulcsát, rendben?
Apa sosem volt szogorú, főleg veled nem. Mert tudta. Tudta és látta is, hogy mi volt benned. Hogy mi van benned. és pontosen ezért nem akart, és nem mert téged bántani. Mert hitt abban, hogy te is tudsz ragyogni. Csak félsz a saját fényedtől. De ezt sosem lesz alkalma elmodnani neked. Mert akkor is csak dühösen felpattantál és rákiabáltál. Nem is emlékszem, hogy mit. Én meg utánad rohantam, de te teljes erőből rávágtad az ajtódat az orromra. Igen, betört. Ekkor mentem dühösen vissza apához, és kezemet csapkodva a levegőben, össze-vissza, csak hőbörve mondtam a magamét.
- Én megőrülök! Ennek mi a baja? Komolyan, még ha eljutna a tudatáig, hogy nekem semmi bajom vele. De miért ilyen apa? Miért akar mindig mindent egyedül megoldani? Komolyan a falra mászok tőle. Én...én...én... - komolyan ki akartam mondani hogy meg fogom egyszer fojtani, de apa átható tekintettel rám pillantott, miközben a hajó rábócát szerelte össze.
- Benjamin, ülj le - fújtatva leültem elé, és idegesen dobogtam a lábammal. - Tudod, hogy hogyan érez most ugye?
- Igen, de...
- Akkor meg csak bezsélj vele.
- Apa, Aidennel beszélni ilyenekről...
- Fiam, azt nem mondhatom meg neked, hogyan keresd meg az utat hozzá. Nem adhatom a szádba a szavakat. De nem is kell, mert ott vannak benned, csak használd őket. A testvéred, és te érted meg őt a világon a legjobban. - És már vissza is fordult a makketjéhez, én meg motyogva kirobogtam a folyosóra, hogy ott körözzek. Chrissie kíváncsian nézett engem a rózsaszín szobájából a temérdek plüss között. Iagzából apa csak kimodta, amiket én nem akartam beismerni, vagy amikkbe túl fiatal voltam még belegondolni. Ő tartotta a fálykát, és adta a kezünkbe, csak néha ezt elejtettük út közben.
Aztán egyszer csak megálltam, és elmordultam.
- Argh, Aiden, te olyan fafejű vagy, mint egy troll... Apa! Segíts főzni!

Kilenc évesen már egészen sok midnet megtanultam a konyhában, apa mellett, de azért a kedvenc kajádhoz egyedül még kevés voltam. De legalább abban biztos voltam, hogy ott ülsz bent a szpbádban és bámulod a plafont. Vagy megpróbálsz olvasni. Igen itt a hangsúly a próbálnin volt. Igazából belegondolva tök könnyen megtaláltuk egymáshoz az utat, csak az idő folyamán szinte olyan volt, mintha szándékosan akartuk volna eltűntetni, szándékosan rúgtuk volna rá a port, hogy ne halljuk meg egymást. Pedig néha fájdalmasan egyszerű volt az egész.
Fájóan könnyű.
Berúgtam az ajtódat és az öldebe nyomtam a phad thait, majd kihúztam az íróasztal előtt lévő széket és az ágyad elé tolva rávágtam magamat.
- Egyél. Neked csináltam.
- Nem hiszem, hogy egyedül csináltad, Benjamin... - dünnyögted, de én most erre kivételesen nem vágtam vissza, csak megvontam a vállamat. És láttam is rajtad, hogy meglepődtél. De elkezdted enni, miközben úgy mérgegettünk egymást, mintha most láttuk volna egymást először. De tudtam, hogy mit éreztél. És te is tudtad, hogy én mit éreztem.
- Tudod, minden mesében van egy ronda sárkány és egy lovag.
- Benjamin, ha valami hülyeséget kezdet el nekem magyarázni, akkor rádborítom.
- Oké, de csak akkor ha elmodnhatom, és csak akkor öntöd rám, ha nem tetszik, amit hallani fogsz - vigyorogtam rád, mire égnek emelted a szemedet, valami olyan fejjel, hogy már megint le fogsz fárasztani Benjamin.
- Szóval mindig egymásnak esnek, meg ölik egymást, folyton háborúznak. De igazából már annyiszor összecsaptak, hogy ismerik a másikat. Mert ha szünetet tartottak csak beszélgettek, persze átordítva egymésnak mondjuk a sziklák mögött, hogy aztán a kajázás után megint csatázzanak. De igazából fel sem tűnt nekik, hogy a legjobb barátok. Pedig azok. És még ha sebeket ejtenek is egymon, még ha büszkék is bocsánatot kérni, nem akarnak egymásnak rosszat.
- Ez baromság Benjamin. Honnan szedtél ilyen hülyeséget? Holnaptól én fogok Chrissie-nek felolvasni.
- Jó ötlet! - vigyorgok rá, mire megint csak néztél, le volt írva az arcodról, hogy: de én tettem veled, Benjamin, ha apa nem is, de te tépj darabokra, mert bezártalak oda. - Mellesleg látlak ám, tesó. Szóval ne emészd magad! Én minidg látlak még akkor is, ha nem akarod.
Hosszú csönd állt be közzénk, de valamiért a kaja csak nem kötött ki a képemben, és inkább megetted előttem az egészet, miközben végigbámultam a túlságosan pedáns szobád.
Annyira másak voltunk és mégis. Mindig jót akartunk a másik felünknek, nem igaz, Aiden?
- Akármit csinálsz, én megbocsájtok. Még ha... lehet egyszer valami olyan lesz, hogy azt akarod ne bocsájsak meg. Én akkor is megfogok. Mert te mindig is az én beképzelt testvérem maradsz.

[1993 nyár⭃ ha elég hangosan játszottok, akkor meg fogom hallani ⥷]

1993 nyár
⭃ ha elég hangosan játszottok, akkor meg fogom hallani ⥷

Aiden ébresztője

Amikor reggel felkeltem, általában midneki fent volt Aidenen kívül, mert ő mindig dél előtt sosem mászott ki az ágyból. Engem meg nem túlzottan érdekelt, csaz az ő kedvéért nem maradtam csendben, és ha Chrissie a mellettem lévő szobában tudott aludni attól, hogy én a gitárjaimat nyúztam, Aiden is megtehette volna. Szóval általában felkeltem, és a kockás pizsamanadrágban, és a régen kinyútt vörös pólómban bedugtam az erősítőbe a kedvenc gitáromat, és gyötörni kezdtem a húrokat. Legalább is anya meg Aiden szerint mindeképpen gyötrés volt, ahogy a szoba közepén félig terpeszben, vagy ugrálva vagy akármit csinálva pengettem és gyűrtem a húrokat.
Amikor belecsaptam, megzendült az erősítő, és apa rögtön megjelent az ajtóm előtt, de már ezzel egy időben hallottam anya dühös ordítását is.
- BENJAMIN RAY FRASER! - és már rohant is fel a szobámig meg sem állva, kék szeme pedig szabájosan szikrákat hányt, ahogy jobb kezét csípőre tette és amásikkal mutogatni kezdett felém. - Felébreszted a bátydádat, azonnal fejezd be!
- Nem is tudom, drágám melyikőtöktől kel fel Aiden - vigyorodott el apa, mire anya mérgesen vállba legyintette, de közben már oda támolygott egy nagyon-nagyon álmos és nagyon-nagyon-nagyon mérges Aiden is.
- Benjamin most véged! - rontott be a szobámba, és kivette a kezemből a gitárt, de a verekedésik nem jutottunk el, mert anyáék veszekedése sokkal viccesebb volt.
- Te csak ne vigyorogj itt ártatlanul, Rudolf Fraser, az egész a te hibád, mert ezen a borzadályon tanítottad meg játszani!
- Ugyan már, Erica, imádtad, amikor én gitároztam.
- Az halk volt! Argh, miért is nem hegedülni tanítottad, vagy... vagy fuvolázni?! - Én erre vágtam valami hüle grimaszt, mire Aiden elröhögte magát, apával együtt. Valahogy elképesztően nevettségesnek tűntem a képzeletemben egy hegedűvel a kezemben.
- Képzeld már el Benjamint egy fuvolával. Ez annyira drasztikus, mint Aident elképzelni, ahogy a dob mögött ül - csóválta apa a fejét mosolyogva és megpuszilta anyát, aki csak morgolódott tovább. - Ez is egy művészet. Legyen szó akármilyen hangszerről, a fiaid igazi művészek.
- Túlságosan is érzelmes lettél, Rudolf. Az nem művészet, ha széthasad az ember feje. Nem is értem, hogy vagy képes az ilyen zenét szeretni, nem is értem hogy vettél meg vele... - háborgott anyám, majd zavartan elpirulva inkább kivonult a konyhába, apa meg viygorogva követte.
- Aiden, de bénán néznél ki rock sztárként - húztam gonosz mosolyra a szám, és már bele is túrtam a hajába, hogy mégjobban összekócoljam. - Bár így úgy festesz, mint valami punk. Nem is rossz.
- Aha... Neked annyi, Benjamin - mordult rám, én meg röhögve kirohantam a szobámból nyomomban Aidennel

Apa tanított meg minket zenélni. Téged leültetett a zongora mellé, nekem meg a gezembe nyomta r régi akusztikus gitárját, aztán amikor rájött, hogy az még minidg túl halk nekem kaptam tőle egy elektromos gitárt is. Szeretett minket megtanítani zenélni.
- Tudjátok, miért jó a zene? - kérdzete egyik alkalommal, miután lent ültünk a nappaliban, és Aiden pöffeszkedő büszkeséggel fejezte be a zongorázást. Sokkal könnyebben tanult meg zenélni mint én, és ezért mindig is irigyeltem. De persze talán ha nem lett volna így, nem siettem volna azzal, hogy én is megpróbáljak ugyan olyan jól bánni a gitárokkal, mint ahogy ő játszott a zongorán. Mert ahogy Aiden tudott zongorázni...
- Hmm, imádják a csajok - válaszoltam vigyorogva, mire apa bólintott és várakozóan ránézett Aidenre. De ő valahogy mindig is terelte a témát vagy kitért előle.
- Jah persze, csak erre jó a zene mi? Ne légy már szánalmas Benjamin.
De azt hiszem apa mindig is értette, hogy mit akartál ilyenkor modnani, és csak hümmögött egyett. Mélyen dörmögős hangon, aztán megint megszólalt, miközben a könyvét kinyitva a combjára fektette. De te megtaláltad benne a lelked, ugye, Aiden?
- Csak féltékeny vagy, mert én menőn játszom. De ahogy te zongorázol, menten eret akarok vágni - bámultam rád összehúzott szemmel. Te erre csak forgattad a szemed, de én közben nem mondtam el neked, mennyire szerettem ahogy játszottál. Ahogy az ujjaid alatt megszólalt a zongora, valami elképesztően boldog-szomorú hangján, én bár a falnak mentem tőle, mégis gyönyörűnek találtam. Ellenben én csak nyúztam a húrokat, és valahogy nem volt benne semmi elegancia.
- A zene sokmindenre jó, fiúk. De igazából olyan, mint a patrónus bűbáj. Előhívja azt a fényes darabot belőled, amiről magad se hiszed, hogy létezik. A zenével tisztán létezhet az ember, és ha megszólaltatja bármilyen hangszert, az az ő patrónusoaként fog megszólalni. Egy gitás is felsírhat, pont olyan fájdalmasan, ahogy a zongora is tud szólni - Egy ideig csendben ültünk, aztán apa sóhajtott egyet.
- Mind a ketten nagyszerűen játszottok. És remélem, ha majd egyszer meghalok, ugyan úgy fogom utána is hallani ahogy zenéltek.
- Apa már megint átszellemültél. Ne beszélj hülyeségeket... - emeltem égnek a szememet morgolódva, Aiden meg a szokásos módon háborgott.
- Mégis hogy hallaná bárki a zenét, ha már nem él?!
- Ó, én meg fogom hallani. ha elég hangosan játszottok, akkor egészen biztos meg fogom hallani - állt fel apa a foteljéből, és Aidenhez lépve kedvesen megborzolta a haját. Te erre mindig duzzogó fejet vágtál, és megint elbújtál abba a páncélba. De láttalak és apa is látta. Hogy igazából rohadt boldog voltál attól is amit mondott, és ahogy megborzolta a mindig féltett hajadat is.
Apa felmet a dolgozószobájába én meg ott maradtam veled, a zongoránál.
- Játsz valamit nekem, Aiden - vágtam hanyatt magam, és mintha csak erre várt volna, Chrissi is bedugta a fejét a hátsó ajtón.
- Na mi van, Bejnamin eret akarsz vágni? Amúgy meg nem.
- Ja, most kedvet kaptam hozzá... Na, ne már, itt van Chrissie is - vigyorogtam rád, majd miközben Chrissie is lehuppant mellém, te pedig sóhajtva belekezdtél valami klasszikus darabba, amiket sose bírtam megkülönböztetni egymástól anynira, de nem is az volt a lényeg. Hanem ahogy játszottál.
Vajon megértetted apát, hogy mit akart neked ezekkel a szavakkal üzenni, Aiden?
Miért haragszol rá?
Ő sosem haragudott rád. Még aznaps sem.

[1997 tél⭃ miért mindig ő? ⥷]

1997 tél
⭃ miért mindig ő? ⥷

Idegesen doboltam a lábammal, miközben a nappali egyik foteljében ültem, és egyre jobban megbántam azt, hogy egyáltalán hazajöttem. Semmi értelme nem volt, Aidennel amúgy sem beszéltünk egy szót sem, amióta betettük a lábunkat a Roxfortba. Őszintén szólva nem is érdekelt az a hülye, csinálhatott azt, amit akart, elegem volt belőle, hogy folyton megpróbáltam visszarángatni oda, ahova nem is akart tartozni. Hát akkor baszódj meg Aiden. Fújtatva bámultam a plafont. Mert komolyan, miért is jöttem haza? Azért hogy anyám mág megint az orrom alá dörgölje menniyre csalódott bennem, hogy én nem vagyok olyan okos és tökéletes, mint Aiden? Hogy a jegyeim katasztrofálisak, és hogy már megint összevertek a többiek, mert nem viselkedtem úgy ahogy mondjuk Pitonék meg a többi nyomorék halálfaló elvárta volna? Komolyan, mit nem lehet azon megérteni, hogy én nem fogok nekik csak azért fejet hajtani, mert a félelmet használják ki hogy tiszteljék őket. Én nem féltem tőlük.
Hülye téli szünet, csak pár napja jöttem haza, és tessék, el is kezdődött a műsor. A Bezzeg Aiden műsor. Anyára pillantottam a szemem sarkából aki mérgesen fonta maga előtt össze a karját. Szőke tincsei mögül összehúzott kék tekintetével bámult. Legalább Chrissie tekintete nem volt ilyen pszichopata. De most még ő is idegesített. Mindenki idegesített. Anya és én túlságosan sok mindenben hasonlítottunk. A heves természet, a hirtelen robbanás, az, hogy egyikünknek sincsen elég türelme, főleg nem egymáshoz. Bezzeg Aidennez van. Hozzá mindekinek van türelme. Csak én lehettem ilyen elbaszott, ugye? Csak én, aki sosem tudott normálisan viselkedni? Anyámmal sosem jöttem ki jól, mindig veszekedtünk, ordibáltunk, és sosem értett meg. Aiden meg rohadtul hasonlított apára, de túl hülye volt, hogy ezt észrevegye. Ők meg ezért nem jöttek ki jól. Az ellentétek vonzák egymást alapon ő anyával én meg apával voltam el jobban. Aiden anya szememfénye volt, és meg voltam győződve róla, hogy engem szégyell a családban a legjobban. Mert én nem értettem semmihez. Seprűn repülni nem volt nagy szám.
Nem tudom meddig ültem úgy, hogy ő engem bámult, én pedig mindent csak nem őt. Nem voltam hajlandó anyára nézni, mert mindig ott volt a szemében, hogy Ez csak Benjamin. Az én selejtes fiam. Remek. Igyekeztem kikerülni a tekintetemmel a hülye karácsonyfát is a háttérben. Aztán egyszer csak megszólalt.
- Ezt te mégis hogy gonodltad, Ben? - mégis mit? Bocs anya, de tudod én túl hülye vagyok, hogy felfogjam az utalgatásaid. Szóval csak megvontam a vállamat, és hátradöntött fejjel néztem továbbra is a plafont.
- Benjamin azonnal válaszolj! - csattant fel anya, mire felsóhajtottam. - Hogy lehettél képes ilyen borzalmas jegyekkel hazajönni?
- Legközelebb haza sem jövök. Tök jól meglennétek csak Aidennel meg Chrissie-vel - dünnyögtem vissza. Nem arról volt szó, hogy nem tiszteltem a szüleimet, hogy nem tiszteltem az anyámat, de most minden túlságosan felbaszott.
- Ne feleselj velem, Benjamin! Te normális vagy? - idegesen túrt a hajába, és lelökte az asztalra az értesítőmet. - Hogy állhatsz bukásra mindenből? Az összes tárgyból?! Van fogalmad arról, hogy így a sajűt jövődet kockáztatod? - rivallt rám, én meg csaak forgattam a szememet.
- Egyik sem érdekel különösebben - válaszolta szemtelenül, és a lábammal piszkálni kezdtem a nappali szőnyegének a csücskét. Annyira a szokásos lemez volt ez már, hogy már nemérdekelt az sem, amit anya mondott. Akármikor javítottam sosem dícsért meg, mert mindig azzal volt elfogllava, hogy Aidenre legyen büszke, amiért megint mindenből kitűnő volt. Akkor meg nekem miért kellett volna fáradoznom? Ha már eleve lemondott arról, hogy én is hozhattam volna jó jegyeket, ha akartam volna. De tökre nem érdekelt már az egész. Nekem csak a repkedés maradt.
- Mert az ostoba seprűd és az, hogy folyton bajba kerülj az már jobban érdekel? Hogy nem vagy képes nyugton ülni a fenekeden, mint Aiden?
- Miért mindig ő? - csattantam fel, talán túl hangosan is, de már tele volt a tököm. Anya erreösszerezzent, de aztán már szikrákat is szórrt a szeme. Fogalma sem volt róla, mennyire kibazsott szarérzés az ő árnyékában lenni, hogy sosem lettem megdicsérve semmi miatt, hogy egyfolytában ő volt előrébb, én meg hiába rohantam utána nem értem utól, és még csak seggbe sem tudtam rúgni, hogy fordulj vissza. Hogy fordulj vissza Aiden, mert mégjobban elveszítelek a szemem elől. - Sosem akartad elfogadni, hogy én nem leszek olyan, mint ő. Sosem értetted meg, hogy az egyetlen, amiben valaha is jobb leszek nála, az a kurva kviddics, sosem fogod megérteni, hogy az nekem miért olyan fontos, sosem fogod megérteni, hogy mit is érzek minden egyes alkalommal, amikor rólam csak úgy elfeledkezel, ha Aiden megjelenik. - Csak kiabáltam és kiabáltam, és tudtam, hogy ennél már csak durvábbakat fogok a fejáhez vágni. De nem álltam meg. Mert nem is akartam. - Megbántad, hogy én is megszülettem, mi? - köptem ki az utolsó szavakat, mire anya ajka megremegett.
-Benjamin! Hogy mondhtaszt ilyet? Megőrültél?... Ha csak feleannyira is odatennéd magad, mint ő, akkor te előtted is több lehetőség állna, nem csak az ostoba repkedés...
- Ha csak fele annyira? Kösz anya, szóval te is elkönyvelsz hülyének. - Nesze neked, kibaszott karácsony, nesze neked kibazsott szeretet ünnepe, mi? Fazsomat. Nekem elegem van, hogy egyfolytába semmibe vagyok nézve. - Tudod mit? Akkor innentől kezdve legyél boldog vele - mordultam rá, majd egyszerűen kicsörtettem a házból, úgy ahogy voltam egy szál sötétkék pulóverben, farmerben és tornacibőben. Még hallottam, hogy valamit kiabált utánam, de nem álltam meg. Csak átlendültem a kerítésen és nekilódultam, a faszom se tudta, hogy hová. De egyszerűen képtelen voltam még egy percnál is tovább ott ülni anyám előtt, miközben a konyhából kiszűrődtek a kaják illatai.
Tudtam, hogy sosem leszek olyan okos, olyan menő vagy olyan bármi, mint Aiden. Tudtam, hogy képtelen vagyok a nyomába érni, tudtam, hogy csak egy hülye árnyéka vagyok, a tökéletességének az elbaszottabb árnyéka. De az hogy anya ezt szinte minden nap a pofámba dörgölte, már elegem volt. Csak trappolta a hólepte utcákon, a karácsonyi fényeken keresztül bele a tököm tudja hova - talán a semmibe -, és még az sem érdekelt, hogy ezzel tönkreteszem az egészet. Mindig úgyis én teszek tönkre mindent. Már megszoktam, hogy én voltam a hiba a családban.

[1997 tél (előző nap éjszakája és reggele)⭃ Olyan ismerős vagy ⥷]

1997 tél
(előző nap éjszakája és reggele)
⭃ Olyan ismerős vagy ⥷

I R O N

Fogalmam sem volt róla, hogy mennyi ideje csörtettem ki a házból, és addig meg sem éreztem a tél hűvösségét, amíg el nem kezdett szakadni az eső, és körülöttem minden tiszta latyak lett. Igazából ha ideges voltam, csak nekiindultam a büdös nagy semmibe, hogy aztán addig sétáljak, míg eszembe jut egyetlen egy jó ok arra, hogy visszamenjek. Valahogy ezek a séták azonban az évek elteltével egyre hosszabbak lettek, és nekem egyre nehezebb volt magamból valami okot kipréselni, hogy amúgy ja vissza kéne mennem. Szerettem csak úgy belerohanni a világba, ebben nem volt még semmi rossz. És tudtam, hogy otthn mindeki azt gondolja, hogy amúgy Ben már megint elment valamerre és biztos balhézik. Nem voltam ennyire idegbeteg, de meg sem lepődtem, hogy midneki ezt nézte ki belőlem otthon, nem lepődtem meg azon sem, hogy senki sem ismert. Any abiztos ebből indult ki számára mindig is én voltam a rendbontó. Aiden meg biztos azt gondolta feltűnési viszketegségből csinálom. De igazából mind a ketten tévedtek. Csak menni akartam bele a francba, análkül, hogy bárki hozzámszólt volna. Aidennek mindig mindeki békét hagy, engem meg mindig hol ezzel zargat Chrissie, hol azzal anya, és még apa is, hogy jajj gyere főzni. Az egyedüllét csak Mr. Szeretem a Magánytnak járhat? Hülye Aiden. Morcosan belerúgtam egy kavicsba előttem, és hagytam, hogy had csapjon arcon a buszról felcsapódó víz és sár. Este volt, késő este, és london valamelyik fura negyedében lehettem. Lepukkant volt, és igzaából eszembe jutott, hogy nézni kellett volna merre mentem, de amikor ideges vagyok akkor csak megyek. Valahogy midnig haza lehetett találni, volt annak a háznak valami fura vonzása.
Sötét volt, haloványan égtek a lámpák, a tócsák latyakján tükröződött vissza a fényük, én meg telibe szartam azt is, hogy kezdtem átfázni, és tiszta víz voltam már. Teszek rá. teszek mindenre. A hülye jegyekre, Estherre, mindekire. Aztán egyszer csak a nagy puffogás közepette belementem valakibe. Vagy valaikbe. Kapucnis alakok voltak, és elég szakadtan néztek ki én meg csak felmordultam és mentem volna tovább, de nem. Ők valamiért úgy érezték, hogy betévedtem a felségterületükre, és nekem estek. Legalább volt kiken levezetnem a feszkót, nem mintha egyedül sokra mehetett volna egy 14 év körüli srác, a 20 éves formákkal, de legalább nem vertek halálra. Legalább is még lélegeztem, meg ilyenek, amikor magamhoz tértem. Feküdtem a nyirkos macskakövön, az oldalamon, és szinte mindenem kibaszottul fájt, és azt se tudtam hol mim tört el, vagy tört-e egyáltalán el valamim. Pedig én most nem kedztem semmit. Nyögve, nehezen feltápászkodtam a lábamra, és eltorzult arccal egyenesedtem ki. A jobb szemem lüktetett, az orrom vérzett, a szám és a halántékom szintén. Végignéztem a ruhámon, ami szakadt volt és véres... és a bal kezemben csak úgy égve sugárzott a fájdalom. De már csak azért sem akartam hazamenni. Hiába mondtam volna, hogy nem csináltam semmit.
Még mindig sötét volt, talán éjfél után járhatott, amikor kicsit elállt az eső, én meg kiértem egy régi leharcolt kosárpályára. Körbe volt kerítve, én meg levágtam magam a palánk alá. Veszélyes időket élünk, mi? Hát nagyon. Nem voltam már olyan ideges, mint mikor elindultam, könnyen túltettem magam a dolgokon, főleg ha közben még verekedtem is. És most már csak kibaszottul fájt az egész. Az, hogy Aiden ilyen lett. Az, hogy képtelenek voltunk már nem csak egymással, hanem a húgunkkal, a saját szüleinkkel rendesen kommunikálni. Inkább csak lehunytam a szememet két tüsszögés közepette és elaludtam úgy ahogy voltam átázva, lucskosan, véresen, lehet törött karral.
Halk pukkanásra riadtam fel, de túl lusta voltam kinyitni a szememet, aztán léptek zaját hallottam, majd valaki leült mellém.
- Akarom tudni? - tette fel a kérdést halkan, mire megvontam a vállamat.
- Hát helló apa. Egy kis hajnali séta? - lestem fel az égre, ami kedzett világosodni. Őszintén először még csak reménykedtem, hogy mondjuk Aiden mászik elő valahonnan. Beteges mániája volt megekeresni, ha túl sokáig nem jöttem haza, de úgy tűnik tényleg elengedtük a másikat. Attól féltem, hogy végleg, de ezt a gondolatot makacsol el is tereltem magamtól. Pedig mennyiszer estem neki a többieknek, amikor elkezdtek róla hülye pletykákat mondani. Hogy hé Fraser, a bátyád halálfalónak való. Vagy már közéjük is állt. Na persze. Azért abban reménykedtem, hogy ennyire nem lehetett hülye. És el is hittem. Ó, de mennyire, hogy elhittem ezt róla. És hányszor falaztam neki, akkor is, amikor nem is tudta, a hülye bagózás miatt. Még McGalagony előtt eljátszottam, hogy beleszerettem valami bájital miatt, mert más ötletem nem volt arra, hogy csaljam el a Kerengőtől. Mondjuk viccesnek vicces volt. Aztán persze leltározhattam a sok hülye hozzávalót Piton szertárában.
Apa csak fürkészően nézett rám, és éreztem, ahogy minden egyes vércseppemnél eligazodik, mire én szipogtam egy nagyot, és megtöröltem a pulcsim ujjával az orromat.
- Benjamin, a feszültséget nem más embereken kell levezetni. Lehet dobot kellett volna venni neked... Khm... Tudod, ha az ember belelendül nincs megállás - Merlin szerelmére, hát nem erről beszéltem? Komolyan miért hiszi azt mindenki rólam, hogy a verekedések után képes lennék kinyírni valakit? Sértetten rábámultam.
- Éééééés?! Azt hiszed, csak úgy kitörném hirtelen indulatomban valaki másnak a nyakát? Komolyan? - nyögve felpattantam, mire apa is feltápászkodott. - Én nem csináltam semmit. Csak nem vettem észre őket, tök sötétben álltak a tök sötét sikátorban... Aha, jó úgy nézel, mint aki el se hiszi. Miért van az, hogy Aiden hazudhat össze-vissza, és midnent benyeltek tőle, ha meg én mondok igazat senki se hiszi el? - hadonásztam idegesen a kezemmel, és járkálni kezdtem apa előtt, aki csak csendben figyelt.
- Senki sem állította, hogy hazudtok - aha, kösz. Gyanakodva pislogtam rá, miközben éreztem, hogy amúgy rohadtul átfagytam. De nem, nem fogok holmi fázástól rinyálni, csak büszkén kihúztam magam és apára néztem, és uralkodtam a vacogásomon. Amúgy is... Minek ide ez a többesszám? Apa akart mondani valamit, aztán elhalgatott, mint aki most realizálta, mit is mindtam. - Sötét alakok? Benjamin... Velük is talákozhattál volna.
- Ó, persze, majd pont engem akarnak csak úgy random megölni a halálfalók - forgattam meg a szememet és inkább tapicsgolni kezdtem a cipőmmel az előttem lévő pocsolyát. - Amúgy sem félek tőlük.
- Benjamin... - sóhajt fel apa, majd még mindig fürkészően néz a barna meleg pilantásával, miközben elgondolkodva, kissé gondterhelten megborzolja a haját. - Nagyon sötét idők ezek, és félek te sem és Aiden sem veszitek ezt komolyan.
- Pedig ő a Komolyember - horkanok fel. - Mindent halálosan komolyan vesz. - apa aggódva nézte a véres duzzadt arcomat, de még nem kezdett el sikítva a Mungóba rángatni, ahogy azt anya tette. Gondolom abból indult ki, hogy ha állok a két lábamon csak nem lehet olyan nagy baj.
- Mi történt Aidennel? - tette fel a nagy kérdést mire csak megvontam a sajgó vállamat megint.
- Nem tudom, apa. Mi vagyok én, Sherlock? Aiden dolgai megfejthetetlenek. És nem is érdekelnek.
- De Benjamin. Eddig is voltak balhéitok, de az, hogy lassan második éve nem beszéltek egymással, ha itthon vagytok, csaka akkor ha nagyon rá vagytok kényszerülve... Nyugtass meg, hogy a Roxfortban...
- A Roxfortban alig látjuk egymást, apa. Ez van.
Láttam, hogy szeretne mondani valamit. Láttam a szomorúságot a tekintetében, de aztán megint pukkanást hallottam, és mire felfogtam volna, hogy mi történt, már csak apa masszív háta volt az orrom előtt. Kinéztem mögüle, és sötét csuklyás alakokat láttam a kosrálypálya közepén állni, miközben ujjaik között a pálcájukat forgatták. Félnem kellett volna, de nem tettem csak elszántan bámultam rájuk, de apa megint eltakart, ezt pedig nem tudtam mire vélni. De valami azt súgta, hogy maradjak nyugton. Látod, tesó, nekem is megy néha.
- Nocsak, nocsak, kihez van szerecsém? - hallottam meg egy reszelős hangot.
- Csak egy egyszerű varázsló vagyok, uram. Azt hiszem nem is zavarok tovább - mondta, de a halálfaló közelebb lépett hozzá.
- Kit rejtegetsz a hátad mögött, csak nem a fiadat? Mondd, mennyire kedves neked az élete? - suttogta, majd apa mögé hopponált és a fejemhez szegezte a pálcáját. - Olyan ismerős vagy... - mondta, és a hirtelen feltámadt szél lesodorta a csuklyát a fejéről.
- Tényleg? Pedig maga nekem nem ismerős. Biztos rémlene a ronda pofája. Nem rémül meg reggelente a saját tükörképétől? - vágtam rá a választ, aztán valami hihetetlenül gyorsan történt minden, apa támadt, mert a halálfaló is támadt, egymásnak csattant az ostor én pedig megint a házunk udvarán álltam apa mellett, és mit ad az ég, anya rontott ki a hátsó ajtón és megint visítórohamot kapott.
- Benjamin Ray Fraser, hogy képzeled, hogy eltűnsz egy egész éjszakára? Mégis hogy lehetsz ilyen önző, pont most? Hogy jutott eszedbe kabát nélkül elmenni? Hogy... Mégis mi történt veled?! - hadonászott elém érve a karjaival, miközben a szőke hajszálai csak úgy repkedtek az idegességtől. - Vér? Már megint midnenhol véres vagy? Nyugtass meg, hogy ez nem a te véred... Ugye nem öltél meg senkit? Hogy áll neked a kezed? Benjamin megőrjítesz! - kiabált, és húzott is volna be a házba, de apán megakadt a tekintete.
- Beszélnünk kell - mondta apa, mire anya csak elengedte az ép kezemet és beparancsolt a házba, én meg ülhettem még hármnegyed órát a konyhában, hogy aztán Chrissie gyerekes kérdéseire válaszolgassak, és aztán kapjak egy random szidást Aidentől is.