A Glenhull és Cranagh közötti erdőség

◂megint te▸

2003. október 14.

◃vincent▹

we do
terrible things
for the
people we love

style: autumn vibes ║ zene: paint it black

Össze kellett szorítanom az ajkaimat. Nem akartam megadni azt az örömöt senkinek, hogy felülvöltsek a fájdalomtól… pláne annak a gyökérnek nem, aki azt a csapdát felállította abban a bizonyos kastélyban, Skóciában, ahol elszenvedtem a sérülést. Nem. Aki csak ismerte az Elliot O’Mara nevet, tudhatta, hogy nem vagyok gyenge. Legalábbis igyekeztem ezt a látszatot kelteni, mert valójában törékenyebb voltam a legvékonyabb üvegnél. Nat Forest látta. Aiden Fraser látta… még Alexej is, amikor belé kapaszkodtam tavaly áprilisban. Ő volt a mentőöv, ő volt az, aki még megmutatta, hogy élek. Vele tényleg éltem, pedig addig úgy járkáltam, mint egy élőhalott.
– Elhinnéd, ha azt mondanád, hogy kapuzárási pánik?
– EL! EL, TE BAROM! – Üvöltöttem, mert hangoskodni egyszerűbb volt, mint a könnyeimet nyelni. A fájdalom persze újabb hullámmal érkezett és elviselhetetlennek tűnt… tudtam gyógyítani, ismertem és kevertem is jó bájitalokat, mégis hihetetlennek tűnt, hogy ő ezt nevezte orvoslásnak.
Kellett egy pár perc, hogy összeszedjem magam. A könnyek eddigre megindultak, sőt egyenesen patakokban folytak végig az arcomon, mintha megint összetörték volna a szívemet. Azt az oldalamat sosem mutattam volna meg Vincentnek, ő már gyerekként is kiröhögött, mikor elsírtam magam – habár elég ritkán fordult elő. Ökölbe szorítottam a kezemet, hogy legalább egy morgást kipréseljek magamból.
– Egy cigit elszívhatok, mielőtt meggyil… – Beléfojtottam a szót, azzal, hogy tagoltan közöltem a fenyegetésemet, éppen azelőtt, hogy végképp elpattant volna bennem valami. Aztán neki rontottam, lenyomtam a fűbe, éreztem, hogy megint nyeregbe kerülök. Túlzás lett volna azt állítani, hogy nem voltam legyengülve, vagy nem éreztem semmit, de a lendület és az indulataim hajtottak.
Megérdemelte volna, hogy alaposan behúzzak neki, de nem tettem. Tedd meg, O’Mara… ne kínozd magad tovább! Üss, ha ütni akarsz. Ahogy a képébe szóltam az avart és a szemébe néztem, rájöttem, hogy nem is őt utálom. Miért utálnám? Idióta, gusztustalan módszerei vannak, de igazából magamat gyűlöltem. A testem gyenge volt, beteges, túl sokat vállaltam és minden fájdalom mögött ott volt a félelem, hogy meddig maradok még itt, mennyit lehetek a gyerekeimmel és Aidennel. Csak élvezni akartam mindazt, amit az élet végre megadott, mert most voltam helyben, most voltam boldog. Nem halhattam bele abba, amit harmincöt év alatt összeszedtem. Ha eddig bírtam az átkokat, most miért kell másképp lennie?
– Sose jönnél el a rendelőmbe és sosem kérnél segítséget. – Szólalt meg, ahogy nagyot szippantott a cigibe. Hagytam magamnak fél percet, mire legurultam róla és csak elterültem a fűben. – Ehelyett megőriztem a méltóságod, bár azt hittem drágább árat fizetek érte.
Sóhajtottam egyet.
– Ez nem csak a méltóságomról szól… – töröltem végig az arcomon a kabátom ujjával. – Az csak egy része. – Tettem hozzá és próbáltam nem elsírni magam. – A másik fele miatt kell a manó is. – Nem kellett volna folytatnom persze. Végül is Vincent mit érthet ebből? Szerette Tiát, de mennyire? Érezte azt, amit most én? Nehezen tudtam róla elképzelni, hiszen minden nőt szédített. Ezt pedig nem ítéltem el, Nat előtt én is ilyen voltam, annak ellenére, hogy néhány hónapot Esmével töltöttem… és talán egy kicsit Mathias kishúgába is beleszerettem.
– Mi lenne, ha mesélnék Tiáról? – szólalt meg újra. – Az a nyavalyás mindig akkor bukkant fel, amikor épp érzelgősködtünk a múlton, lehet ebből táplálkozik. – Folytatta halkabban.
Legszívesebben vállat vontam volna, de így fekve nem volt látványos. Ráadásul Cleo is odacsattogott mellém, hogy lefeküdjön. A fejét pedig a mellkasomra tette. Ő talán nem is érezte, milyen hűvös az avar.
– Mesélj… – addig sem én vagyok a téma. Legszívesebben így fejeztem volna be. Arról viszont már letettem, hogy előkerüljön a manó. Bizonyára már messze jár és azon vihog, hogy milyen gyorsan futottam utána… vagy éppen mennyire nem.
– Pihennem kell egy kicsit – ismertem be halkan. Így ha beszélni támadt kedve, hát minden esélye megvolt egy kis ideig.

[<---->]

Nosztalgia

2003.10.14



Autumn outfit <----> Journey style

Meg tudom érteni a zaklatottságát, abszolút jogos, bár ez medimágusi mivoltomból eredően is ismerős terep, mindig üvöltöznek és hisztiznek a betegek, ha fájdalmas részt nyomkodok és nem értik miért csinálom mindent. Ha csak odanyomtam volna a pálcát és elsütöm a bűbájt, mi van, ha nem jó ideget találok el? Addig lövöldözöm a bűbájt, míg kinyírom a lábában a teljes idegrendszert és a fájdalom less később a legkisebb probléma. Ez azonban nem érdekli a varázslótársadalmat, csak az a lényeg hogy fájdalommentes legyen a kezelés. Hogy meg fog látszódni? Maradhatnak mellékhatások esetleg kiújulhat a nem megfelelő kezelés miatt? Az nem fontos.
Azonban nem elég, hogy ilyen módon láttam el a kedves páciensemet egy erdő közepén, de a bizonyos személy ráadásul hiú és egoista volt, olyan alak, aki nem szívesen mutatta gyengének magát mások előtt, főleg nem a gyerekkori barátjának, akivel rengeteget bohóckodott. A lényeg igazából, hogy sikeres volt a beavatkozás, még ha Elliot kicsit kellemetlennek is érezte azt, legalábbis nem hozta szóba azóta a problémát és fájdalom sem volt leolvasható az arcáról.
Nagyot sóhajtva szívtam bele a cigimbe és mosollyal nyugtáztam, ahogy valamelyest ellazulva feküdt mellém.
– Ez nem csak a méltóságomról szól… - kezdett bele, miután már teljesen lehiggadt és inkább fáradt ember benyomását keltette az ideges helyett. – Az csak egy része.  A másik fele miatt kell a manó is. – magyarázta, majd ki is fújtam a füstöt, miután feszültem vártam a mondat befejezését, azonban kellemetlenül csalódtam a szavaiban. Kell neki a manó. Mit fog elérni vele? Boldog most nem? Ha azt mondja, amit hallani akar, akkor ugyanez marad, boldogság, ha viszont beigazolódik a félelme, hozzám hasonló alkoholista, érzelmi idegronccsá válhat. Nincs benne semmi jó…nem poén. Hiába szedek fel azóta is nőket, egyik sem tudta helyettesíteni őt.
– Mesélj… - válaszolta megtörtem, mire én ismét mélyet szívtam a cigiből és végiggondoltam, melyik történetem meséljem el neki.
– Pihennem kell egy kicsit. – tette hozzá, bár reméltem nem annyira akar relaxálni, hogy szemét becsukva, mert akkor nincs értelme a történet mesélésének. Figyelnie kell, ha megjelenik a manó, lecsaphasson rá pálcájával.
- Pihenj barátom, de közben azért hegyezd a füled és a pálcád. – mutattam felé ujjammal, majd felnéztem a borongós égboltra, úgy gondoltam végig hogy is csomagoljam be neki az egyik kedvesnek szánt történetem, ami elég szomorú ahhoz, hogy ez a kis törpe visszatérjen ide.
- Rengeteg parázs volt kettőnk között az összeköltözésünkkor, nem tudom mennyire emlékszel az a keleti Oni maszk. Tudod az az ijesztő japán szamurájos maszk a mugliknál. – magyaráztam, mivel biztos voltam benne, hogy először nem fogja érteni.
- Fenn volt a falamon és neki persze nem tetszett, de csak viccesen beszólt érte mindig. Sose bántott, nem akarta leszedetni, csak nem tetszett neki és ezt fricskákkal jelezte, amivel egyszer rosszkor talált meg. – körvonalaztam neki a történetet.
- Megmondtam neki, hogy azt a maszkot a japánban töltött tanulóidőszakomban kaptam a mesteremtől ajándékba. Ő csak szabadkozott. Elnézést kért. – hunyorogtam felidézve az emlékképeket. – Emeltem a hangom. Csak emeltem. Megmondtam neki, hogy az én házam, azt teszek fel a falakra, amit akarok. – mosolyogtam keserűen.
- Persze, megharagudott. Sosem tartott igényt semmimre. Sosem húzott le, sőt nem is hivatta meg magát éttermekben, teljesen független, erős nő volt. Én pedig…kegyetlenül elbántam vele aznap. – szomorodtam el ismét, ahogy felidéztem könnyes szemeit és bepirosodó orrát. Mindig bepirosodott az orra hegye, amikor elérzékenyült.
- Aztán…mérgemben megfogtam és földhöz csaptam a maszkot. Ezer darabra tört. “Örülsz?!” Kérdez-tem tőle. “Egy emlékem romokban a hülyeséged miatt.” – idéztem fel Elliotnak ahogy beszéltem vele, miközben bal szememből egy könnycsep hullt alá. Ezt persze Elliot nem láthatta, a másik oldalon feküdt, de a hangomból kikövetkeztette a hangszínváltozást. De nem bánom. Megérdemlem a sorsom, mint ahogy azt is, hogy lenézzenek. Nem azért, mert sírok, hanem mert ekkora barom vagyok.
- A maszkot sosem tudtam bűbájjal helyrehozni. Már sosem lett ugyanolyan, így végül kihajítottam, majd annyiban hagytuk a dolgot. Nem hoztuk fel többet, nem kértem elnézést és ő sem viccelődött többet a cuccaimmal. Hónapokkal utána, mint tudod…szakítottunk. – rántottam meg a vállam, amolyan mellékcselekedetként.
- Hülye voltam, de ezt a sztorit ismered. Akkor költözött el, míg üzleti úton voltam, persze ott hagyott pár cuccot és…hát megkért szedjem neki össze és hagyjam az ajtó előtt. Nem akart látni. – mosolyogtam ismét, ahogy a még kiszáratlan könnymederben ismét lezuhant egy csepp bal szemem sarkából.
- Ott volt Elliot. A rohadt cuccai között. Becsomagolva gyönyörű keleties csomagolásba, selyem masnival. Egy ugyanolyan, eredeti Oni maszk. – fintorogtam keserűen már és püffögve próbáltam visszatartani a könnyeimet.
- Miért tesz valaki ilyet? – nevettem, ahogy megtöröltem a szemeimet. – Hogy vehette meg drága pénzért, miután én voltam vele a bunkó. Hogy lehet valaki ilyen tökéletes és önzetlen? Hogy tudtam így elszúrni…Elliot… - suttogtam az utolsó mondatot, majd sóhajtottam egy mélyet és meggyújtottam még egy szál cigit.
- Ha…fújtam ki a füstöt még mindig remegő ajkakkal… - erre nem jön elő a kis görcs…mindketten megérdemeljük a sorsunkat. – tettem még hozzá rámosolyogva unokaöcsémre.

◂megint te▸

2003. október 14.

◃vincent▹

we do
terrible things
for the
people we love

style: autumn vibes ║ zene: paint it black

Elfáradtam. Elfáradtam a lendülettől és minden mástól, ami hirtelen rám tört. Az a sok érzés nehéz teherként nyomott össze. Gyenge voltam, törékeny voltam, minden, amit el kellett rejteni a világ elől, de maszkot viselni nagyon nehéz volt. Hányszor viseltem az előző házasságom alatt, az előző életem alatt... régen minden más volt. Megterhelő, míg Aiden mellett ezek a terhek semmissé váltak, minntha nem is léteztek volna soha és csak lázálomnak tűnt minden emlék, mely egykor a mindennapjaim része volt.
Az avar roppant alatt, ahogy elterültem Vincent mellett. Nem is tudom, azért hunytam le a szemem, hogy a manó lépteinek zajára koncentrácljak. A tudatom mégis Vincent hangja töltötte ki. Nem akartam erre figyelni... nem akartam magamra venni mások szenvedéseit. Mindannyiunknak megvolt a maga keresztje és az övét már nem akartam cipelni. Legalábbis nem kellett volna.
- Rengeteg parázs volt kettőnk között az összeköltözésünkkor, nem tudom mennyire emlékszel az a keleti Oni maszk. Tudod az az ijesztő japán szamurájos maszk a mugliknál. – Magyarázta. Nem reagáltam persze, mert ismerhetett volna annyira, hogy tudja, minden ilyesmi a gyengém. Varázstárgyak, nem varázstárgyak, kincsek, minden ami ellopható és gyűjthető volt. Már gyerekként is elszedtem, ami tetszett. Talán néha-néha még be is avattam ezekbe a kistitkokba. Nem igazán unokatestvérek voltunk, inkább bizalmasok, jóbarátok.
- Fenn volt a falamon és neki persze nem tetszett, de csak viccesen beszólt érte mindig. Sose bántott, nem akarta leszedetni, csak nem tetszett neki és ezt fricskákkal jelezte, amivel egyszer rosszkor talált meg. – Folytatta aztán a lényegre térve.
Erre csak hümmögtem. Nat is ilyen volt, de ott a megjegyzések gyakorlatilag állandó vitába torkolltak, fizikai vagy nem fizikai bántalmazásba torkollva. Folyton öltük egymást, ha nem ő bántott engem, én bántottam őt. Beteges, mérgező kapcsolat volt az.
- Megmondtam neki, hogy azt a maszkot a japánban töltött tanulóidőszakomban kaptam a mesteremtől ajándékba. Ő csak szabadkozott. Elnézést kért. – Nat sosem kért elnézést. Addig magyarázott, míg azt nem kapta, amit akart. Utálta a helyet, ahol éltem, utálta, hogy kicsi, hogy nem fér el az ágyban. Utálta a kincseimet, utálta, ha ki akartam rakni Tengerszemben bárhova is. Csak az volt jó, ami rendezett és beleillik valami divatlapba. Az életterünkben sosem értettünk egyet. Míg én a káoszban éreztem jól magam, ő az ürességet szerette.
- Emeltem a hangom. Csak emeltem. Megmondtam neki, hogy az én házam, azt teszek fel a falakra, amit akarok. – Erre nyitottam ki a szememet. - Persze, megharagudott. Sosem tartott igényt semmimre. Sosem húzott le, sőt nem is hivatta meg magát éttermekben, teljesen független, erős nő volt. Én pedig…kegyetlenül elbántam vele aznap.
Sosem kellett volna ilyet mondani. Sosem. Túlzottan ismertem az érzést, amit az ilyesmi kiváltott, persze kívülről nézni minden könnyebb volt. Nem ítélkeztem. Az előző, sőt a mostani kapcsolatomban is rengeteg hibát követtem el... és még csak meg sem próbáltam helyrehozni őket. Gyakorlatilag Nat esetében feladtam, mert térdre kényszerített a makacssága és a tény, hogy teherként kezelte a velem való viszonyát. Aidennél meg egyszerűen csak nem foglalkoztam vele... mindig azt gondoltam, hogy egy kis kedvességgel vagy szexszel helyre tudom hozni, amit ellene tettem.
- Aztán…mérgemben megfogtam és földhöz csaptam a maszkot. Ezer darabra tört. “Örülsz?!” Kérdez-tem tőle. “Egy emlékem romokban a hülyeséged miatt.” – Folytatta Vincent, így nem kellett mondanom semmit. A hangjában éreztem a változást és tudtam, mit érez. - A maszkot sosem tudtam bűbájjal helyrehozni. Már sosem lett ugyanolyan, így végül kihajítottam, majd annyiban hagytuk a dolgot. Nem hoztuk fel többet, nem kértem elnézést és ő sem viccelődött többet a cuccaimmal. Hónapokkal utána, mint tudod…szakítottunk – tette hozzá. Nagy nehezen felé fordultam, bár nem akartam látni a könnyeit, ha esetleg sírni kezdett volna. Ez már rég nem a manó előcsalásáról szólt, hanem, hogy a gyerekkori barátom nincs jól.
- Hülye voltam, de ezt a sztorit ismered. Akkor költözött el, míg üzleti úton voltam, persze ott hagyott pár cuccot és…hát megkért szedjem neki össze és hagyjam az ajtó előtt. Nem akart látni – beszélt tovább. Eddigre már felültem, hogy rá tudjak nézni az arcára. Nem tudom, mit akartam rajta látni... talán azt, amit Naton is láttam, mikor elmentem hozzá a gyerekek miatt. - Ott volt Elliot. A rohadt cuccai között. Becsomagolva gyönyörű keleties csomagolásba, selyem masnival. Egy ugyanolyan, eredeti Oni maszk.
Nyeltem egyet.
- Miért tesz valaki ilyet?
- Mert azt hitte, ha örömöt okoz, akkor meg tudja menteni... – suttogtam rekedten. Meglepett, hogy Tia mennyiben hasonlított hozzám. Miközben már rég le kellett volna mondanom Natról, én csak küzdöttem és küzdöttem... azt hittem, ha azt kapja, amit akar, majd helyrejön minden. Az én gyerekemet akarta, ahogy mondta, egy kicsi, ázsiai babát az én dacos szemeimmel. Sosem akartam gyereket, főleg oda nem. Mégis belekapaszkodtma, mert azt hittem majd azzal visszanyerem a szerelmét, ami csak eleinte volt az enyém.
- Hogy vehette meg drága pénzért, miután én voltam vele a bunkó. Hogy lehet valaki ilyen tökéletes és önzetlen? Hogy tudtam így elszúrni…Elliot…
Figyeltem, ahogy meggyújt egy szál cigit.
- Ha… erre nem jön elő a kis görcs…mindketten megérdemeljük a sorsunkat. – Ahogy kifújta a füstöt, annak útját követtem a magasba, ahol aztán szerete foszlott. A manó azonban nem jött elő. Megunta a pofánkat és mások életével szórakozott.
- Kár valami olyan után sírni, Vinnie, ami csak fájdalmat okozni képes. Szarul bántál vele. – Közöltem vele azt, amit gondoltam. - Ha az a hülye maszk fontosabb volt, mint ő, akkor mégis mit gondolsz, később mi lett volna? Örülj neki, hogy még azelőtt rövidra zártátok, hogy valakinek bajaesik... – sóhajtottam fel, az ajkaim közül viszont csak a keserűség áradt.

[<---->]

Nosztalgia

2003.10.14



Autumn outfit <----> Journey style

Furcsa érzés volt így ömlengeni Elliotnak, soha nem tettem ilyesmit, bár ez kölcsönös, hiába kutatok az em-lékeim között, ő maga sem nyílt meg nekem ennyire. Úgy tűnik, most ennek van itt az ideje, bár belegondolok, hogy mindennek csak egy manó lehet az oka. Egyébként csak felszínesen elbeszélgettünk volna egymással, kerültük volna a kényes témákat, mert hát a másik baja senkit sem érdekel különösebben, meghallgatja az ember, de leginkább annyiban hagyná, ha lehetne. Mi is ilyenek voltunk az unokaöcsémmel, bár furcsa, mert én medimágus vagyok, óhatatlan, hogy meghallgatom a betegeim lelki panaszait is, de próbálok csak a testi problémákra támaszkodni és affelé tendálni a tör-ténetet, ha nem hagyja annyiban, akkor pedig gyorsan beutalom az öcsémhez Montyhoz. Elliotra is ráférne egy ilyen kezelés, pont, mint rám, de mindkettőnknek, akkora az egója, hogy száz rank sze-gezett pálca ellen is megvívnánk, mint sem hogy valaki az agyunkban turkáljon.
- Mert azt hitte, ha örömöt okoz, akkor meg tudja menteni... – válaszolt rekedtesen Elliot, azon kér-désemre, miért tesz egy ember olyasmit, ami jó lelkű, azok után, hogy ő let megbántva. Megmenteni? Engem nem lehetett megmenteni, teljesen a munkámba temetkeztem, nem volt már italozás, nem volt dohányzás, sem csajozás, csak a munkám volt és Tia. Azt hiszem ez volt az egyik fő oka annak, hogy túl sok stresszt vittem bele a munkába és aztán haza is. Annyira meg akartam felelni az elvárásainak, hogy túl gyorsan tettem le minden káros szenvedélyem és ez valahol bántotta az egómat, nem beszélve a mellékhatásokról, vagyis hát a hiányok okozta szorongásról. Szedhettem volna bogyókat, vagy vannak trükkök, amik csillapítják a tünetek miatti szorongást, de ki ne tudná ezeket legyőzni, ha nem én? Legalábbis ezt gondoltam. Nem hittem, hogy ez ekkora gondot fog okozni bennem, a kapcsolatomban és az életemben. Addig nem vettem észre, amíg ki nem borult a bili.
- Kár valami olyan után sírni, Vinnie, ami csak fájdalmat okozni képes. Szarul bántál vele. – Közölte velem ridegen a tényeket. - Ha az a hülye maszk fontosabb volt, mint ő, akkor mégis mit gondolsz, később mi lett volna? Örülj neki, hogy még azelőtt rövidra zártátok, hogy valakinek baja esik... – durva volt és kegyetlen, mint mindig, de nem is ezért meséltem el a történetet, hogy igazságot tegyen vagy hogy segítsen visszaszerezni Tiát. Azt az átkozott manót akartam idecsábítani, csak hát közben megtámadtak az érzelmek.
- Ami történt, megtörtént. – válaszoltam mosolyogva, mélyet szívva a cigarettámból. Azt hiszem, sikerült megnyugodnom, már nem remegett a kezem, sem pedig az ajkam, kiváncsian néztem szét a bokrosok között.
- Úgy néz ki, ennyi nem volt neki elég. – fintorodtam el keserűen, ahogy végül felültem a fűben.
- Te jól vagy legalább? – kérdeztem a lábára célozva, de cigit tartó kezemmel oda is böktem felé. Öt vagy tíz perce fetrenghetünk a nyirkos fűben, ez idő alatt, ha mindent jól csináltam, hatnia kellett volna a bűbájnak, persze emellett pihenés és a kezelés együttes ereje adhatta meg neki a teljes fájdalomcsil-lapítást.
- Mi legyen? – kérdeztem a távolba meredve. – várjunk még egy kicsit, vagy elmenjünk valami rozzant csehóba? – nem akartam ráhagyni a dolgot, meg is ígértem, hogy addig üldözöm vele ezt a manót, ameddig jónak látja, rokonok vagyunk, az pedig erősebb bármely más köteléknél. 

◂megint te▸

2003. október 14.

◃vincent▹

we do
terrible things
for the
people we love

style: autumn vibes ║ zene: paint it black

A testem még mindig kimerült volt. Éreztem, ahogy csak annyira vagyok képes, hogy hangosan kapkodjam a levegőt, de a gondolataim még mindig a manón jártak. A kezeim közé akartam kapni, hogy kirázzam belőle a magyarázatot. Erről az egészről viszont Vincent kitárulkozása elvonta a figyelmemet. Nem hiszem, hogy manó miatt tette. Inkább csak könnyíteni akart a lelkén, vagy valami hasonló. Én erre sosem voltam képes. Legalábbis könnyek nélkül nem, azt pedig csak kevés embernek voltam képes megmutatni magamból.
Vincentre is inkább csak félmondatokkal reagáltam, ahogy Tiában magamra ismertem. Akármilyen is rossz volt közöttünk a viszony, akármennyire is sértett Nat viselkedése, mindig azon agyaltam, hogyan lehetne jobb közöttünk a kapcsolat. Meg akartam menteni magunkat. Csakhogy én nem egy hülye maszkot adtam neki, hanem a gyereket, amit akart. Az a gyerek meg már nem is emlékszik rám. Noah-nak én csak egy darab voltam, ami a létezéséhez kellett. Szánalmas és fájdalmas gondolat volt ez egyszerre.
– Ami történt, megtörtént. – Jegyezte meg aztán mosolyogva, mintha ennyivel el lehetne intézni. Nem bírtam, ha valaki mosolyt viselt álarcként… talán azért, mert nekem is ez volt a fegyverem. Amikor nem akartam, hogy Nat érezze bántott, felvettem ezt. A végén én már tényleg, tényleg mindent megtettem.
– És tanulni kell belőle, ahelyett, hogy ugyanabba a hibába kétszer esnél… – Sóhajtottam fel, ismét csak a magam kínjaira utalva. Minek? Nem kellett Vincentnek tudnia, milyen volt a házasságom. Elég volt, hogy a nevelőapám előtt rendszeresen jelenetet rendeztünk.
– Úgy néz ki, ennyi nem volt neki elég. – Ült fel hirtelen a fűben Vincent is. Én egyelőre nem mozdultam, végül is tényleg nem bukkant fel a manó és úgy tűnt, már vesztettem. De nem úszhatta meg ennyivel. – Te jól vagy legalább?– bökött a lábam felé.
Ha ültem volna, bizonyára megrántom a vállam. Mi számított jóllétnek? Ez csak egy fizikai dolog volt, amit erőlködve ugyan, de el tudtam magamban nyomni. Sántítottam. Szarul kezeltek, szarul törtembe és a lehető legszarabbul besétáltam egy csapdába. Ezen néhány hókuszpókusz lefeljebb ideig-óráig tudott változtatni.
Nem is volt időm válaszolni, mert Cleo odadugta az orrát az arcomba, majd nagy gondoskodásában végig is nyalt. Azonnal megborzongtam, majd eltoltam, hogy fel tudjak ülni. Így tudatosult benne is, hogy semmi bajom.
– Nyugi kislány, semmi bajom. – Paskoltam meg a nyakát. Csak ezután néztem Vincentre. – Megvagyok. Egy időre. – Feleltem. – A fizikai fájdalom mellett persze ott van az átok is, de mindegy. Az már az én gondom, nem a tiéd, Mr. Medimágus. – Vágtam rá. Nem akartam már jobban belemenni a lábam kezelésébe. Így is elég kínos élményeket szereztünk közösen. A gyerek Vincentet jólismertem, de a felnőttel még nem tudtam hányadán állok. Mindketten változtunk.
– Mi legyen? – kérdezte aztán a távolba meredve. – várjunk még egy kicsit, vagy elmenjünk valami rozzant csehóba? – Folytatta aztán.
Felkeltem a földről. A zsebemből kihúztam a pórázt és megkötöttem vele Cleot. Egyszerűen csak megindultam visszafelé, amerről jöttünk. Már kevésbé bicegtem, mint korábban és ezt a kutya is érezte. Kicsit gyorsabb, ritmusosabb tempót engedett meg magának, de mindig hátranézett, ellenőrizve, bírom e.
– Cranagh-ban, Steve pubjában meghívhatsz egy italra. – Kacsintottam Vincentre és ha nem volt semmi ellenvetése, én ezzel rövidre is zártam a manó utáni kutatást.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
A helyszín szabad.