Lancaster professzor irodája

A Gyógynövénytan professzorok irodája rendszerint egy kissé poros, gyakran sáros aprócska lyuk, ahová alig teszik be diákok a lábukat. Nos, ha ez utóbbi igaz is, az előbbi bizonyára nem, hiszen Reed Lancaster igyekezett azt mindig a legmakulátlanabb állapotában megtartani. Sötét helyiség volt ugyan és a mérete sem volt éppen kielégítő, a termetes asztal – mely éppen azt szolgálta, hogy a professzor, az ablaknak háttal, tökéletes fényben tudjon dolgozni – adta meg a szoba karakterét. A vendégek számára két díszesebb szék állt rendelkezésre. Ezen kívül jó néhány, különleges növényekkel megtöltött kötettől rogyadozó polc is helyet kapott.

B ü n t e t ő m u n k a
to; Leonard J. Flint


2004. április 25.
És boldogok a fellegek,
Mily könnyű mind! Mind fenn lebeg!
Milyen halványan lengenek!
Álomraj és sóhajsereg,
Ha emberszívből felremeg,
Nem ily szelíd. A szív beteg.

zenéd: Havasi - Tavaszi szél ● outfited: szokásos

Furcsa dolog ez. A lelkiismeret furdalás. Öt éve semmit nem csináltam másképp, mégis most először kaptak rajta, csak mert.... kivételesen nem egyedül bámultam a sötét eget. Öt pont. Határozottan fáj, hogy öt pontot veszített a ház miattam, sose fogjuk így leverni a Mardekárt, pedig Merlin legyen rá a tanúm, én mindent megteszek azért.
Nézem, hogy állnak a macaronok és közben is csak arra tudok gondolni, Leo mennyire dühös lehet, pedig a másik öt pontot miatta veszítettük el. A fejéhez nyilván nem fogom ezt vágni, elkönyveltem már, hogy ez teljes mértékben az én hibám, azt is érzem. Ha nem álltam volna szóba vele, most nem kellene annyira az időt figyelnem, hogy kisvártatva Frics mogorva arcával kelljen szembe néznem. Ez a nap már rosszabb aligha lehet.
Ahogy kész lesznek a sütik, gyorsan egy papírzacskóba csomagolom őket, és mosolyogva köszönöm meg a manóknak, hogy hagyták, feltartsam őket kicsit. Rég nem csináltam már sütit, pedig volt idő, mikor hetente többször is, csak hogy enyhítsek a honvágyamon, mert.... volt idő, mikor még volt honvágyam.
Az északi szárnyba feljutni se olyan könnyű még ennyi idő után sem, amennyire annak tűnik, a szeszélyes lépcsők jócskán meg tudják nehezíteni az ember dolgát.  Sietek. Semmi esetre sem szeretnék elkésni, pedig mivel már jó pár napja nem aludtam, nem a fürgeség a védjegyem, és szerintem az arcomon is jócskán látszik az alváshiány. Utálom ezt. Főleg, hogy érzem, lassan lemerülök. Akkor szokott az történni, hogy a leglehetetlenebb helyeken jön rám az álom. Te jó ég, hányszor ébredtem már emiatt a gyengélkedőn.
Felérek, köszönök a mogorva férfinak, és amint beenged, a kezemben tartott papírzacskókat az asztalra helyezem. Elhúzom a szám, tényleg jó sok könyv van itt, nem is gondolom, hogy olyan hamar szabadulunk, de így legalább értem, miért mondta a prof, hogy ha nem végzünk ma... varázslat nélkül - márpedig mágiát nem használhatunk - képtelenség ezzel egy nap alatt végezni.
- Békejobb - köszöntöm aztán háztársam, amint meglátom, és asztalra mutatok, ahol meleg citromos macaronok helyezkednek.
- Sajnálom - de hogy mit... hogy itt kell lennünk? Vagy hogy nemes egyszerűséggel ott hagytam? Azt döntse el ő. Ha bátor lennék, nem kék lenne a házam színe. De nem is ácsorgok sokáig, egyből belekezdek a kiadott feladatba, eleinte még meg is nézem a könyvek címét.

Mert megérdemlem



2004.04.25

Simple dark
♫ Music ♫

Annoying Enola

"Por, mely a könyv borítóját fedi
ráfújok, el nem tűnik, magasba száll.
a könyv a visszahulló porát el nem engedi
Azzal együtt őrzi értékét, szépségét. "

Mondanám, hogy gyönyörű nap ragyogott fel a horizonton, ahogy az ágyamban fekve néztem a plafont. Nehezen aludtam el és korábban keltem, mint szerettem volna, így a szemeim biztos nyúzottak és véresek, de ez csak még jobban mutatja, mennyire is mérges vagyok a tőlem levont pontok miatt és a büntetőmunka végett. Enola Hemmings, megjegyzem ezt a nevet az biztos. Bár…nem igazán van okom mérgesnek lennem rá, mert ő volt ott először, én voltam, aki felajánlotta, hogy üldögéljünk kettesben, mehettem volna máshová vagy el is zavarhattam volna onnan. Miért kellett úgy nevetnie. Biztos azt hallotta meg a professzor, én általában halkan szoktam morogni meg…á feleslegesen agyalok ezen, őt aztán meg tényleg nem kellene hibáztatnom, inkább csak nem szólok hozzá, kerülöm és minden mehet a szokásos medrében. Jó, mondjuk nehéz lesz kerülni, főleg ma, a büntetőmunkán, de valahogy megoldom. Amúgysem hiszem, hogy ő olyan beszédes lesz ezek után, amúgyis jól ott hagyott és bár kértem a professzort, hogy tegyen kivételt és a lányt ne büntesse, süket fülekre talált a kívánságom. Nem is tudom, miért tettem ezt, holott most is mérges vagyok rá, valamiért mégis inkább elvittem volna helyette a balhét. Valószínűleg mert olyan kis esetlen, magának való, engem meg amúgyis mindenki utált. Mit nekem öt pont minusz, mikor majdnem az egész eddig összegyűjtött házpontunkat nekem köszönhetjük, talán kis túlzással, de a felét biztos.
Mielőtt Lancester irodájába mentem volna, ettem pár falatot, miközben azt hallgattam az egyik háztársamtól, mennyire nehéz lesz majd a bájital felelet meg, hogy Brown professzor biztos készülni fog valami a múltkori óránál is durvábbal. Mit akarnak ezek tőlem. Unottan sóhajtva próbálok nem venni róla tudomást, majd inkább félbehagytam az étkezést, hogy ne kelljen tovább hallgatnom.
Teletöltöttem a kis kulacsom töklével, majd elindultam, hogy teljesítsem a büntetőmunka mai részét, legalábbis, ameddig ma eljutunk. Nem vártam semmi különöset, szótlanul csináljuk a dolgunkat, miközben Friccs vagy Lancaster prof néha ránk kukkant. Uncsi lesz biztos, de majd este még takarodó előtt kilógok ütögetni párat, az biztos jobb kedvre fog deríteni.
Friccs társaságában el is foglaltam a helyem a polcnál és miközben nagyokat kuncogott rajtam, megnéztem magamnak a sok kidobált könyvet és dobozt, amit rendezni kell a mai nap folyamán. Belekortyoltam a töklevembe, majd letettem az asztalra miközben hallottam, hogy ismét nyitódik az ajtó. Miután Friccs pár mogorva kifejezéssel rejtett utasítást adott nekünk, magunkra is hagyott, nyilván megy és sanyargat még pár kölyköt, mert két hollóhátassal nem lakott valami jól.
- Békejobb. – mondta Enola a hátam mögé lépve, eddig persze meg sem fordultam, dacból bámultam a polcot és reméltem, hogy szótlanul beleveszi magát ő is a munkába. De miért is tette volna. Nagyot sóhajtva megfordulok és unottan ráemelem még mindig véres, fájó szemeimet.
- Nincs harag. Csak csináljuk és legyünk túl ezen. – legyintettem, ahogy a lányra néztem, végül kénytelen voltam követni a kezének irányát az asztalig, melyre mutatott, ahol egy zacskó várakozott. Azonban egy pillanatra megakadt a szemem Enolán, ugyanis most a cirkuszi sátrat, amiben általában mászkálni szokott a szobájában hagyhatta. Sosem láttam még ennyire merész öltözékben, már hozzá képest, nem lennék igazi férfi, ha nem bámulnám meg magamnak, főleg, amiért így kitolt velem, ráadásul szemtelenül végig is mérem.
- Én is. – válaszolok kurtán a sajnálatára, miközben az asztalhoz lépek. Megcsapja az orrom a finom citrom és frissen sült piskóta illata, így a lábam szinte magától mozgott. Mint egy kíváncsi elárvult macska, mely napok óta nem evett, úgy közelítek. Bizalmatlanul, támadásra készen.
- Te készítetted? – kérdeztem, majd belenyúltam a zacskóba és az orromhoz emeltem. Finom illata volt, ránézésre könnyű szerkezetű édesség minimális krémmel, ami nem túl sok, épp annyi, hogy feldobja és ne tegye fújtóssá. Megvárom a válaszát, mielőtt beleharapnék. Ki tudja, lehet valami furcsaság van benne. Lehet igazából ő haragszik rám. Ki tudja.  

B ü n t e t ő m u n k a
to; Leonard J. Flint


2004. április 25.
És boldogok a fellegek,
Mily könnyű mind! Mind fenn lebeg!
Milyen halványan lengenek!
Álomraj és sóhajsereg,
Ha emberszívből felremeg,
Nem ily szelíd. A szív beteg.

zenéd: Havasi - Tavaszi szél ● outfited: szokásos

Bármilyen nemlétező is legyen a szociális életem, azt azért határozottan állíthatom, másképp is el tudnám tölteni ezt a délutánt. Persze a feladat alól eszembe sincs kibújni, derekasan viselem én a tettem következményét, épp csak nem esik túl jól.
Mióta a prof rajta kapott, sokszor elgondolkodtam már azon, kell-e nekem ezt erőltetni. Ez a barátkozós dolog megerőltető és fárasztó még akkor is, ha határozottan vannak benne jó pillanatok is, amiket bánnék, ha nem éltem volna át.
A mostani is ilyen, és ha akkor nem beszélek Leoval, most nem nevetnék a morcos házimanó morgásán, és még igazat is adok neki. Ezeknek a diákoknak semmi nem jó, legalább is a többségüknek. Arról nem is beszélve, ketten is gondosan ügyelnek arra, el ne rontsam a macaronokat. Azért abba belepirulok, mikor kérdezik, fiúnak lesz-e, és csak egy aprót bólintok, azt is gyorsan.
- De nem úúúgy, ez béke ajándék. Valószínűleg lett azóta egy Enola woodoo babája, amit folyamatosan szúrkál, ha épp olyanja van - ezt még én magam is elhinném, tekintve, hogy még a bőröm is fáj. Azonban tudom én, hogy ez csak a kóros álmatlanság kellemetlen következménye, amit szépen el is kerülhetnék, ha hajlandó lennék beszélni róla valakivel. Nem teszem. Nem teszem, mert ha megtenném, követné egy csomó miért, és megindulna a lavina, hogy szépen maga alá temessem. Meg mégis hogy várhatnám el, hogy más oldja meg az ÉN problémám? Mindenkinek megvan a saját keresztje, és ha csak úgy átdobálhatnánk egymásnak, hogy akkor most cipeld te, szebb lenne a világ. A világ azonban bármennyire is sajnálatos, nem így működik, én pedig még nem érzem késznek magam arra, hogy véget vessek ennek az egésznek, túlságosan félek attól, mi lesz azután.
Ahogy egyébként attól is tartok, mi vár engem az északi szárnyban, de ez legalább olyasmi, amivel meg bírok küzdeni. Miközben szelem a lépcsőket, már készítem fel magam a .... bármire. Ha Leo mérges, ott totálisan bármi is történhet, és szent meggyőződésem, nem én lettem a kedvenc háztársa.
És ahogy szemrevételezem, Friccsnek sem a kedvenc diákja, de kész szerencse, sose utaztam arra a címre se. Kedvenc se akarok lenni.
A hollóhátas persze már ott van mire én odaérek. El is húzom a szám, szerettem volna én az első lenni, de valahogy biztos vagyok benne, tartotta a tíz perccel korábban érkezünk, mert úgy illik szabályt, már csak dacból is, amit amúgy én is terveztem, csak.... nekem nem jött össze.
A köszönést kivételesen mellőzöm, amilyen tüntetőleg a polcot bámulja, sikerül leszűrnöm, a lehető legkevesebb kommunikációt várja tőlem, én pedig nem erőltetem. Jogos a viselkedése még akkor is, ha nem segít azon, hogy jobban érezzem magam.
A sütit az asztalra teszem, közlöm vele egyetlen szóban, miért van az itt, és neki is kezdek, lehetőleg minél messzebb tőle. Nem akarom, hogy ennél is kellemetlenebb legyen ez a találkozás.
Bólintok, nekem is ez minden vágyam, csak túl lenni ezen, így a kellő motiváció legalább mindkettőnk részéről megvan, de a könyvek.... olyan sok van belőlük.
Próbálok azért észrevétlenül elmosolyodni, mikor hallom a lépteket, és odanézve látom, az asztal felé megy.
- Megbeszéltük, emlékszel? Az én hibám, neked semmit nem kell sajnálnod - forgatom meg a szemem, mert körülbelül az első három percben leszögezte, én pedig komolyan is vettem.
- Te készítetted? –  érkezik a kérdés, mire elszakítom a tekintetem a könyv borítójától, és háztársamra nézek, mosolyogva harapom be az ajkam.
- A manók - megvonom a vállam, tőlem tényleg nem nagy ügy ez, hisz sokat csináltam.
- Szóval az ilyen? Mikor a srácok úgy végigmérnek valakit? Gáz, ha nem jöttem zavarba? - jó ez fontos, és hát én azt láttam, meg minden, csak jobban lefoglalt a bűntudat, meg na. Megnézett, biztos azért, hogy találjon egy csomó hibát, amit majd ha kellően morcos lesz, a fejemhez tud vágni. A dohos szag és az áporodott levegő pedig megteszi a hatását, a szám elé téve a kezem, próbáőlom elnyomni az ásítást. Érzem én, hogy lassan ennyi volt, le fogok merülni, és elnézve, Leo se néz ki jobban.
- Van itt valahol egy ablak? - nézek körbe kétségbeesetten, hisz  a friss levegő talán segít mindkettőnkön.

Mert megérdemlem



2004.04.25

Simple dark
♫ Music ♫

Annoying Enola

"Por, mely a könyv borítóját fedi
ráfújok, el nem tűnik, magasba száll.
a könyv a visszahulló porát el nem engedi
Azzal együtt őrzi értékét, szépségét. "


Nem mondom, hogy nem szerettem olvasni, de inkább irodalmi műveket és verseket, mint tananyagot, bár biztos itt is lehet találni valami olyat, ami kedvemre való lenne és sajnos Enolának köszönhetően erre meg is lesz a napokban minden esélyem. Morogva nézegettem Friccs társaságában a halmokban álló könyveket, visszaidéztem Lancaster professzor szavait, milyen sorrendben kéri őket felpakolni vagy elpakolni. Tehát a legjobb az lenne, ha kategóriák szerint pakolnánk külön stócokba, azokat ABC rendbe tennék és a polcra ekképpen pakolnánk fel sorok között és minden sor elejére ragasztanánk egy-egy címkét. Igen, ez lesz a legjobb megoldás.
Miközben büszkén bólogattam remekbe szabott ötletem kiagyalásáért, hallom, ahogy betoppan a mai napom kellemetlen szereplője és persze most nem Friccsről beszélek. Hangos sóhajjal veszem tudomásul, hogy nem átall még hozzám is szólni, pedig igazából mindketten hibásak vagyunk, de nyilván magamat nem hibáztathatom. Megteszi azt más helyettem.
Természetesen elnézést kér egy sajnálom közhelyű szavával és azt hiszi, hogy ezzel el is van intézve minden. Persze, én is sajnálom, de nem úgy, ő mégis félreérti. Mit sajnálnék abban, hogy hangosan nevetgélt, ráadásul rajtam, miközben zavarban voltam, szerinte persze. Bár lehet azt is csak azért mondta, hogy kellemetlen helyzetbe hozzon. Ez az, fogadok kitalálták Hardinggal, hogy hülyét csinálnak belőlem mert a házunk legjobbja vagyok. Ez egy aljas összefogás. Na abból nem eszel Enola Hemmings, okosabb vagyok mindkettőtöknél.
- Megbeszéltük, emlékszel? Az én hibám, neked semmit nem kell sajnálnod. – felvontam a szemöldököm, miközben a kezemben tartottam az édességet, amit készített. Biztos van benne valami bájital vagy hashajtó. Kellemetlen helyzetbe akar hozni megint, aztán majd az ajtó mögül Harding előugrik és fotót csinál arról, ahogy összeszarom magam Lancaster irodájában.
- Félreértettél, én nem tettem hamm…semmit, azt sajnálom…hamm…hogy te elszúrtad… - motyogtam miközben már vagy a második macaront pusztítottam el. A fenébe, pedig tök jól kitaláltam, hogy ebben van valami huncutság és nem szabad ennem, de nem tudok ellenállni, ez mennyei.
- A manók. –válaszol végül arra a kérdésemre, ki készítette a sütit, amit hozott békeajánlatként, mire felkaptam a tekintetem. A fenébe, ez a köpönyegforgató lány tudja, hogy én csináltam a pitét. Ha azt is elhíreszteli… akkor nekem…khm…nyugodj meg Leo, király vagy és csak képzelődsz. Enola csak egy szürke egér, aki most kicsit menőbbnek érzi magát, mert velem lóghat. Igen, erről van szó, ezért ilyen felvágós és közvetlen, csakis erről lehet szó.
- Szóval az ilyen? Mikor a srácok úgy végigmérnek valakit? Gáz, ha nem jöttem zavarba? – reagál, mikor körbemustráltam újonnan megmutatott alakját. Kicsit vékonyka, de nem rossz alapanyag, kicsit enne és gyúrna mellé még el is tudnám képzelni mellettem.
- Ne szállj el…hamm…magadtól Hemmings, csak meglepődtem…hamm…hogy nem megint a takaródat tekerted magadra. – magyaráztam, miközben tömtem magamban a mérgezett citromos retteneteket. – Többször is öltözhetnél így… - tettem hozzá, majd hogy azért ne érezze nyeregben magát a zacskóra mutattam.
- Azért eszem így, hogy neked ne jusson…nem azért, mert finom. – magyaráztam, majd visszaballagtam a polchoz. Gyerekes voltam, nem tagadom, de teljesen összezavart ennek a lánynak a viselkedése. Kihívó, kötözködő és olyan anyás. Így flörtölnek a szürke egerek? Vagy eddig csak egy vékonyka, megszeppent testbe zárt szexuális ragadozó volt, akinek kellett egy lökés a kitörésre? Rejtély ez a lány, de tartanom kell a megfelelő távolságot. Nem engedhetem le a védelmem.
- Izé, arra gondoltam, hogy kategóriánként rendeznénk őket stócokba, aztán ABC sorrendbe. – magyaráztam, majd egy köhintéssel hozzátettem. – Ha van jobb ötleted ki vele. – böktem oda, majd letettem a zacskót, pedig még maradt benne pár szem. Úgy tűnik mégis elgyengültem, bár már jól laktam, csak a szemem kívánta a többit. Hiába, nem egy Monstro gyomrával rendelkezem, Merlinre, annak kicserélték a beleit egy feketelyukra.

B ü n t e t ő m u n k a
to; Leonard J. Flint


2004. április 25.
És boldogok a fellegek,
Mily könnyű mind! Mind fenn lebeg!
Milyen halványan lengenek!
Álomraj és sóhajsereg,
Ha emberszívből felremeg,
Nem ily szelíd. A szív beteg.

zenéd: Havasi - Tavaszi szél ● outfited: szokásos

Nem mondanám, hogy Leo hangulata sokat javított az enyémen, azonban meglepetés sem ért. Teljes mértékben tisztában vagyok vele, hogy a pokolra kíván, csak mert sikerült belerondítanom a terveibe, és miattam kell büntetőzni. Persze, még csak meg se kísérelem rávilágítani arra, hogy egyébként ketten ültünk azon erkélyen, de az arca megmosolygtat.
Oké, az én hibám, egyszerűen jót derülök a morcosságán, csak mert tudom, hogy ő is tudja, azért annyira nem drámai a helyzet, csak hát.... Leonard az Leonard.
- Félreértettél, én nem tettem hamm…semmit, azt sajnálom…hamm…hogy te elszúrtad… -  felvonom a szemöldököm és vigyorgok, aztán csak megrázom a fejem.
- Tudod, Leonard Flint, ötödikes vagyok. Ötödik éve lógok ki a leglehetetlenebb időpontokban, a leglehetetlenebb helyekre, és soha még egyszer sem kaptak rajta. Ha jól informáltak, téged múltkor is lebuktatott a házvezető... - nézek rá, pontosan úgy, mint aki még nagyon szívesen folytatná, de érzem felesleges, mindketten tudjuk, mire akarok ezzel kilyukadni. Meg hát azért csak megvédem magam, és rávilágítom arra, hogy egyébként inkább az ő hibája, mint az enyém.
Az viszont tényleg jó érzéssel tölt el, hogy így falja a sütim, ez valahogy nekem nagyobb bók, mintha egy harapás után közölné, hogy finom, aztán le is tenné. Amúgy sem szeretem a képmutatást, én is egyenes embernek gondolom magam, elvárom hát ugyanezt másoktól is.
Mikor a manókat emlegetve rám néz, én csak nagy szemeket meresztek, mint aki nem tudja, hogy most mit tett, nem... eszemben sincs felfedni, hogy tudom egy titkát, a végén még ő lökne ki valahonnan.
– Többször is öltözhetnél így… - közli, mire én végig nézek magamon. Kicsit ráncolom a homlokom, hogy ebbe most mi a jó, vagy miért jobb, mint a másik volt, épp csak nem értem.
- Nekem a lényeg, hogy hosszú legyen, azontúl felkapom az első ruhát, ami a kezem ügyébe kerül, és ami miatt nem fordít vissza a szobatársam az ajtóból, hogy sürgősen öltözzek át - megvonom a vállam, nem titkolom egyáltalán, mennyire is érdekel engem a divat, meg az aktuális trendek. Könyörgöm, még saját ízlésem sincs.
- Azért eszem így, hogy neked ne jusson…nem azért, mert finom. –  ezen a ponton felnevetek, igazán nem tehetek róla, és egy nagyot bólintva, visszafordulok a könyvekhez, majd a hajamba túrva próbálok rájönni, mit és hogyan kezdjek hozzá, mert azt is tudom, a hollóhátastól hiába is várnék segítséget, hisz hiába közös a munka, nyilván oldjam meg én, miattam vagyunk itt.
- Ez....nem rossz - lehelem némi döbbent csend után, mert az ötlete, mint derült égből villámcsapás, és igen... a segítőkészsége is jócskán meglep. De mindenekelőtt, ahogy találok egy ablakot, ki is nyitom azt, majd iszok pár korty vizet az üvegemből, azt ugyanis mindig hordok magamnál.
- És melyiket szeretnéd? Te válogatod a kategóriákat, vagy az abc sorrendet? Ha az egyikünk csinálja az egyiket a másik a másikat, valamivel hatékonyabb - nyújtózok, és egy újabb ásítást nyomok el. Érzem a rám települő, és lassan felemésztő fáradtságot. Pedig... pedig most marhára ébren kellene maradnom.

Mert megérdemlem



2004.04.25

Simple dark
♫ Music ♫

Annoying Enola

"Por, mely a könyv borítóját fedi
ráfújok, el nem tűnik, magasba száll.
a könyv a visszahulló porát el nem engedi
Azzal együtt őrzi értékét, szépségét. "


Minden bizonnyal, ha akkor abban az időpontban nem lettünk volna ott együtt, nem kerültünk volna bajba, tehát lehet itt azzal volt a gond, hogy együtt töltöttük az időt? Lehet ennek van értelme, ezen majd elgondolkozom, ugyanis valóban, ha egyedül voltam én magam sem buktam még le ilyen ronda módon.
- Tudod, Leonard Flint, ötödikes vagyok. Ötödik éve lógok ki a leglehetetlenebb időpontokban, a leglehetetlenebb helyekre, és soha még egyszer sem kaptak rajta. Ha jól informáltak, téged múltkor is lebuktatott a házvezető... – korholt le az eddig védekező és visszafogott lány, mire felrántottam a szemöldököm és már vágtam is vissza. – Azért, mert a házvezetőnő rám van… - akadt el a szavam egy pillanatra, majd krákogtam egyet és megnyugodva folytattam. – Mert tudta, hogy ott vagyok, de nem büntetett meg, mert tudta, nem rosszban sántikálok, csak a csillagokat vizsgáltam és a tanulás az nem bűn. – oktattam ki és hogy bizonyítsam az igazamat kezeimmel is szélesen kitártam, nem is tudom, amolyan a vitát lezártam mozdulattal.
- Az meg hogy téged eddig nem kaptak el, azért volt, mert nem keresztezted az utam. – legyintettem végül, majd a sütikre próbáltam koncentrálni, ami azért finom volt, meg kell vallanom, rég ettem ilyen finomat. Persze, az én sütim is isteni volt, de máshoz nem igazán értettem, így minden újdonság, ami citromos volt öröm és élvezet volt az ízlelőbimbóimnak.
- Ügyesek ezek a manók. – böktem oda még mindig morgósan, majd enyhítésképpen, hogy jelezzem neki, hajlandó vagyok a bocsánatát elfogadni megnéztem magamnak az alakját, ami az öltözéknek hála láttatni engedte magát.
- Nekem a lényeg, hogy hosszú legyen, azontúl felkapom az első ruhát, ami a kezem ügyébe kerül, és ami miatt nem fordít vissza a szobatársam az ajtóból, hogy sürgősen öltözzek át. – magyarázta, mire fintorogva megráztam a fejem. – Miért fontos, hogy hosszú legyen? Arról nem is beszélve, hogy a szobatársad vak vagy csak nem akarja, hogy csinosabban jelenj meg nála. – válaszoltam tudálékosan, majd bólintottam is, jelezve, mennyire igazam van. A stílushoz és az öltözékekhez értettem, szívesen odahajítanám ezt a lányt a húgomnak, hogy tegye rendbe, még egy kicsit elviselhetőbb lenne a viselkedése is.
- Mától, így öltözködsz. Kész. – tettem még hozzá ellentmondást nem tűrően, majd neki is álltam a könyvek rendszerezésének, függetlenül a válaszától ötletemet hallva. Tudtam, hogy jó ötlettel álltam elő, nekem nincsenek rossz ötleteim, a tudásomra is büszke vagyok oly sok más pozitív tulajdonságom mellett, szóval nem is engedtem volna, hogy ennél jobb ötletet adjon. Büszke voltam na.
- Ez....nem rossz. – hült el egy pillanatra, mire csak büszkén csettintettem a nyelvemmel. – Majd megszokod, minél többet lógsz a közelemben. – válaszoltam nagy mellénnyel, teljesen kihúzva magam, sőt talán olyan tekintettel ránézve, amitől sugárzott az önhittség és az egó.
- És melyiket szeretnéd? Te válogatod a kategóriákat, vagy az abc sorrendet? Ha az egyikünk csinálja az egyiket a másik a másikat, valamivel hatékonyabb. – magyarázta, mire egyetértően bólintottam. – Kategorizálom én, abban jó vagyok. Neked meg gondolom az ABC menni fog. – mosolyogtam gúnyosan a lányra, majd neki is álltam külön válogatni a folyóiratokat a tananyagtól és az ismeretterjesztő kötetektől.

B ü n t e t ő m u n k a
to; Leonard J. Flint


2004. április 25.
És boldogok a fellegek,
Mily könnyű mind! Mind fenn lebeg!
Milyen halványan lengenek!
Álomraj és sóhajsereg,
Ha emberszívből felremeg,
Nem ily szelíd. A szív beteg.

zenéd: Havasi - Tavaszi szél ● outfited: szokásos

Nem tehetek róla, kitör belőlem. Persze, gond nélkül beismerem, hogy részben az én hibám is.... RÉSZBEN, de nem tudom hagyni, hogy teljes mértékben engem okoljon, főleg, hogy láthatóan nekem jobban fáj ez a büntetőmunka, mint neki. Lehet, neki már bőven volt, mert mégsem annyira tökéletes, amilyennek állítja magát. Ezaz. Melyik hollóhátas vágna fel azzal, hogy nem az első ilyen eset ez?
– Azért, mert a házvezetőnő rám van… - megtorpanok, és felvonom a szemöldököm, majd össze is húzom, mikor terelni kezd.
- Rád van? Mi van rád? - nem értem, csak azt tudom, hogy hirtelen leindulásból jöttek a szavak, és utána korrigált, tehát valamit rejteget. Azt mondjuk nem tudom, engem ez miért érdekel, vagy miért gondolom, hogy bármi közöm is lenne ehhez, szóval inkább megrázom a fejem amolyan "nekem aztán mindegy" stílusban.
- Az meg hogy téged eddig nem kaptak el, azért volt, mert nem keresztezted az utam. – ebben pedig egyet kell vele értenem, bármennyire is sajnálatos.
- Bizonyára tényleg ez a gond. Hülye ötlet volt akkor ott maradni - mondom halkan, de már a mondat felénél a könyvek felé fordulok, mintegy jelezve, nem kellene ezt sem erőltetni. Végtére is, én csak túl akarom élni ezt a három évet, az még mindig kevesebb, mint az a négy amit már végig vegetáltam. Csak nem tudom, miért esik olyan rosszul, hogy ezt mondta.
- Ügyesek ezek a manók. – nem tudom megállni, halványan elmosolyodok, mikor a sütimet dícséri, de csupán megvonom a vállam. Nálunk az lenne a szégyen, ha ennyi idősen nem tudnék valami ehetőt összerántani. Oké, nem teljesen konzervatívak a szüleim, de van, amiből nem engednek, például anyukám a főzésből. Csak ő jól csinálta, és soha nem kényszerként éltem meg.
Teljesen értetlenül állok előtte, egyszerűen nem tudom, miért más az, hogy most ing van rajtam, bő póló helyett. Oké, sose éretettem ezt, nekem ezek csak ruhák, teljesen mindegy, mi van rajtam.
- Marie csinos... nagyon. Legalább is azt mondják, de ő órákat tölt a ruha választással, meg hogy tökéletesek legyenek a loknik, én legtöbbször elalszom, vagy épp egyáltalán nem alszom, és erőm sincs ilyenekkel foglalkozni. És nem is értem, attól, hogy most így nézek ki, még mindig ugyanaz az idegesítő lány vagyok - megforgatom a szemem, mert gyanítom, nem ma fogom megérteni a pasik elmélyét. Persze hülye nem vagyok, tudom és látom, hogy mennyivel másabban viselkednek azokkal, akik szerintük jól néznek ki...épp csak nem akarok ebben részt venni. Nem bírom ezt a felületességet. Arra, hogy miért fontos, hogy hosszú legyen, szándékosan nem válaszolok, foglalkozom tovább a könyvekkel.
- Mától, így öltözködsz. Kész. –  jön az ukáz, ami rendesen megnevettet.
- Komolyan. Nem mindegy neked? - döntöm oldalra a fejem, ahogy a háztársam nézem, de mosolygok, mert értem én, persze.
Megdícsérem az ötletét, még örülök is annak, hogy kettőnk közül legalább az egyikünknek fog az agya, mert én képtelen lennék valami normális ötlettel előállni. Ez már nem az a pillanat, én már csak azt érzem, hamarosan lemerül az elem.
– Majd megszokod, minél többet lógsz a közelemben. –  erre megint felvonom a szemöldököm, és mosolyogva nézek rá.
Még felé is fordulok, miközben a polcnak dőlök, és összefonom a kezeim a mellkasom előtt.
- Leonard... te kedvelsz engem? - teszem fel a kérdést, köntörfalazás nélkül, még csak nem is rejtegetem, hogy mi a szándékom. Szeretném, ha megint zavarban lenne.
- Különben miért is akarnád, hogy a közeledben lógjak - felhívom én a figyelmét arra, mi is hagyta el a száját, de aztán megint a feladatra koncentrálok. Ezen a helyen nem szívesen lógok.
- Nem is tudom.... mi is jön a C után? - teszem fel a kérdést gúnyosan, mert megint sérteget, de elengedem, és ahogy készülnek a stócok, úgy helyezem őket a polcokra.
És megérzem, tudtam én, hogy jönni fog, épp csak reménykedtem abban, Leo már nem lesz itt addigra. De a szoba elsötétül, én pedig a huppanást már csak távolról hallom. Úgy dőlök el, mint a krumpliszság, még a fejem is sikerül bevernem a polc sarkába, azonban a fájdalmat már nem érzem, hála Merlinnek.

Mert megérdemlem



2004.04.25

Simple dark
♫ Music ♫

Annoying Enola

"Por, mely a könyv borítóját fedi
ráfújok, el nem tűnik, magasba száll.
a könyv a visszahulló porát el nem engedi
Azzal együtt őrzi értékét, szépségét. "


Én hibám, te hibád, engem már teljesen összezavart ez a gyermeteg vita, nyűg ez az egész, maradjunk annyiban, hogy tényleg az volt a hiba, hogy ott akkor együtt töltöttük az estét. Csak rossz pletykákat generáltunk a rossznyelvű embereknek, pontokat vontak le tőlünk és még szenvednünk is kell itt a büntetőmunka alatt. Végül majdnem elköptem magam a házvezetőnő zavaró közelségéről, amiért lépten, nyomon a sarkamban van, de túl jó fej volt ahhoz, hogy beköpjem, sokat köszönhetek neki, rengetegszer tartotta vissza a rólam szóló negatív információkat apám elől. Így az a minimum, ha nem köpöm be, amiért koslat utánam.
- Folyton a nyomomban van, mert tudja hol vannak a búvóhelyeim. Ne foglalkozz vele. – legyintettem végül, remélve, hogy lezárhatjuk a témát. Bár még mindig jobb volt, mint ahogy utána megbántottam őt, legalább is szomorúan bökte oda, hogy szerinte sem kellett volna nekünk ott akkor együtt lennünk, majd gyorsan el is fordult. Máskor ilyen esetben megrántanám a vállam, de most furcsa érzés kerített hatalmába a hasamban vagy egy kicsit fentebb, de nem tudom behatárolni. Az tuti, hogy nem jó érzés, lehet ez a lelkiismeret furdalás?
- Hát…nem volt hülye ötlet. – mondom elfordulva tőle, hogy ne lássa a zavaromat, vagy ha van egyáltalán. Nem tudom, ő a múltkor azt mondta vörös voltam és most megint úgy érzem magam, szóval lehet, de minden esetre elejtek egy mosolyt, tetszik, hogy egyre többször vannak érzelmi kitöréseim, és ez biztos annak köszönhető, hogy ebben az évben annyiszor kiléptem a komfortzónámból.
Még mindig a könyveket válogatom, ahogy arról hadovál, hogy a szobatársa milyen fontos előkészületeket tesz ahhoz, hogy tökéletesen nézzen ki, akár csak Nareket hallanám, ő még ilyen, de sajnos Hemmings félreértett engem, egyszerűen csak ne sátrakban jelenjen meg, amibe mindketten beleférünk, jó alakja van, ne szégyelje.
- Komolyan. Nem mindegy neked? – kérdi, mire én nem fordulok meg, nem merek. – De… az.. – morgok alig hallhatóan, ahogy két könyvet külön pakolok az asztalon, végre elkezdve a rendszerezést. Tarthatnék kiselőadást arról, hogy szerintem hogy öltözködik egy csinos lány, de nyilván nem az én dolgom, hiszen, elég nekem az, ha én jól nézek ki, meg akivel esetleg randizok, az is szépen legyen felöltözve, többre nincs szükségem, de hogy a háztársam hogy öltözködik már nem az én dolgom, ígyis többet tettem érte, mind kellett volna, megmondtam neki, hogy lenne előnyösebb, ha öltözködne.
Az ötletemre végül teljesen erőre kaptam, a tudás hatalom, szokták mondani, ennek előnyére teljesen elmúlt az a furcsa érzésem, és magabiztosan húztam ki magam, ahogy Enola megdícsért. Annyira elöntött az elégedettség tudata, hogy még azt mertem mondani, hogy megszokja majd ha velem lóg. Hiba volt. Sokáig ütöttem a vasat, ő pedig lecsapott. Rés nyílt a pajzsomon ő pedig nem átallott belém állni. A szende, félszeg kislányból, aki félt tőlem elvenni egy minden ízű drazsét a déli kilátóban prédává változtatott engem. Engem. Leonard James Flintet. Nagyot sóhajtottam, de csak, hogy palástoljam a visszatérő gyomorfájást és hogy időt találjak egy frappáns válaszra. “Leonard... te kedvelsz engem?” – ismétlem magamban a kérdést, majd becsukom a szemem.
- Én… - kezdtem volna bele bizonytalanul, mikor közbevágott. - Különben miért is akarnád, hogy a közeledben lógjak. – csapta le ismét a levegőben lévő gurkót, a másodikat a sorban. – Én…elviselem a jelenléted…mondjuk így. – böktem oda bátorságot és némi gőgöt erőltetve a hangomba. Próbáltam adni a tipikus Flintet, bár nem mintha más csajok közelségétől olyannyira zavarban szoktam volna neki, anélkül lesmárolok bárkit hogy aztán elpirosodna az arcom, de ez a lány másfelől közelít, ez direkt provokál, zavarba akar hozni. Szerencsére, el kezd velem gúnyolódni az ABC-s viccemen, amit szintén büszkén hallgatok, jó vicc volt, igazából erőre is kapok ettől, főleg hogy már a sokadik stócot készítettem oda a lánynak. Most már akár meg is fordulhatok. Valami furcsa koppanást hallok azonban, egy puffanással kísérve. Ez a lány tényleg nagyon béna…fintorral az arcomon fordulok meg.
- Hammings, nem tudnád kicsit komolyabban venni…óh basszus. – néztem a földön fekvő lányra, miután hült helyét láttam a polcnál. – Tényleg bomlanak utánam a csajok. – morogtam magamban, bár nem is tudom, viccnek szántam-e vagy elégedetlenkedésemnek adtam hangot, de nem tudtam mire vélni a lány rosszullétét.
Leguggoltam mellé, majd kezemet a feje alá tettem, ellenőrizve, mennyire verte be a fejét, van-e sérülés vagy vérzés, de próbálom nem mozgatni, ha valami súlyosabb sérülése van, akkor ronthatok az állapotán. – Hammings, mi történt? – kérdeztem tőle a mellkasához hajtva a fejem, figyelve a légzését majd a csuklójánál ellenőrzöm a pulzusát. Tisztára olyan vagyok, mint egy mugli orvos, de a medimágia az egy olyan tárgy, ami távol áll tőlem, édesapám sosem engedte hogy anyám tanítson, mert a medimágusokat semmirekellőnek tartja. Óvatosan megpofozgattam az arcát, majd a szájához tartottam a fejem, figyelve a légzését. Amennyiben ez nem vezet eredményre, komolyabb lépéseket kell tennem, gondolok ez alatt egy Eructo bűbájra, ami vízet lövell a pálcából, a lány arcába. ha nem tér magához bizony ehhez folyamodok.

B ü n t e t ő m u n k a
to; Leonard J. Flint


2004. április 25.
És boldogok a fellegek,
Mily könnyű mind! Mind fenn lebeg!
Milyen halványan lengenek!
Álomraj és sóhajsereg,
Ha emberszívből felremeg,
Nem ily szelíd. A szív beteg.

zenéd: Havasi - Tavaszi szél ● outfited: szokásos

- Folyton a nyomomban van, mert tudja hol vannak a búvóhelyeim. Ne foglalkozz vele. – tudja le ennyivel, én pedig biccentek. Igazából a fejemhez vághatta volna azt is, hogy semmi közöm hozzá, így bár látom a terelés szándékát, hagyom kibújni ez alól, mert amúgy.... tényleg semmi közöm hozzá. Sőt, igazából magához a fiúhoz sem, így azt sem értem, miért esik annyira rosszul amit mond. Oké, rendben, Leonard tetszik....már egy ideje, amivel szerintem tisztában is van, de eddig sem kaptam tőle mást pár jól szituált morgáson kívül a klubhelyiségben, szóval jobb lesz észhez térni, és nem beképzelni, hogy bármi is változott a csillagvizsgálós eset óta. Azt leszámítva, hogy talán kicsit jobban megismertem.
- Hát…nem volt hülye ötlet. – erre jön a szokatlan válasz, ami összezavar engem is. Nem nézek rá, pedig nagy a kísértés, de jobb ez így. Csak végezzünk minél előbb, mert ez kellemetlen, és tudom, hogy saját magamnak okozom ezeket a pillanatokat. Újra fel szeretném venni a nyúlcipőt, feltépni azt a nyamvadt ajtót, és kifutni még a világból is, de most aztán tényleg nem lehet. Amúgy honnan van a profnak ennyi könyve? És nem kizsákmányolás az, hogy minket dolgoztat? Lehet ezért perelni?
A ruha téma legalább kellemesebb. Csak mosolygok, nem érzem, hogy bántana, vagy olyasmit mondana, amit már nem tudok eleve, de akkor este is mondtam, amit teszek, azt az esetek többségében tudatosan teszem, úgyhogy felsóhajtok, mikor annyiban hagyná.
- Tudod.... mindegy - nyelek egy nagyot, és megrázom a fejem, arra nem vagyok képes. Pedig tudom, sok mindent megmagyarázna, ahogy azt is, többen is igazán büszkék lennének rám, ha egy árva szót is ejtenék az otthoni dolgokról, de sok éve hallgatok már róla. Meg amúgy is, nem született meg még az a barát, aki előtt ennyire kitárulkoznék.
- Attól, hogy veled most....így vagyok, még nem jelenti azt, hogy más figyelmét is fel szeretném kelteni - teszek hozzá mégis ennyit, persze ezt is jó pár percnyi hallgatással és munkával töltött idő után. Megdörzsölöm a szemeim, mert azok is alig akarnak már nyitva maradni. Pedig ezt az állapotot szeretem, ez olyan, mint amikor be vagy csiccsentve, nem fogod fel, miket beszélsz teszel, minden tompa, és nincsenek ilyen mellék érzések, mint a szorongás, vagy a feszengés. Kellemes.
Jól esik azért látni, hogy Leo is visszatér kicsit önmagához, mármint ahogy kihúzza magát, és rám néz olyan " ezen most mit lepődsz meg" tekintettel, elvigyorodok, mert ezt ismerem, és ez tetszett meg. Nyilván annyira azért tudatomnál vagyok, hogy ezt mind ne zúdítsam rá, de egy kósza megjegyzése, felvet bennem kérdéseket, amiket nem is vagyok rest feltenni. És hat, látom megint rajta a zavart, ahogy vizslatom, épp csak fura ez. Aha, gondolom én.
– Én…elviselem a jelenléted…mondjuk így. – mert az igazán fura ez. Ez, ami elhagyja a száját, nem kicsit megdöbbentve engem is. Vártam én kiakadást, vagy morgást, vagy bármit, amit szokott, hogy helyre tesz, hogy mégis miket feltételezek, de.... megszeppenek, mert ő is.
Köhintek, és visszafordulok a dolgomat folytatni, mert ezen a ponton úgy gondolom, mindkettőnknek ez lesz a legjobb. Amit akartam elértem, mégis én vagyok jobban zavarban, és próbálom újra és újra értelmezni a szavakat, mert maga a puszta tény, hogy az, aki egyébként még meg is lök valakit, átgázol bárkin csak hogy egyedül lehessen, velem ezt nem tenné, mert az én jelenlétem elviseli... nos, ez elég abszurd. Biztos másképp gondolta, mert hogy most elviseli, mert hát... muszáj neki.
Az agyam persze kattog, egészen addig, míg le nem merül bennem az elem, és nem ölel maga köré a sötétség, amit vártam már egy ideje. Hosszú percek telnek el, nem hallok és nem érzékelek semmit, szerintem a testem is csak erőt gyűjt. Sokan gúnyolódnak az inszomniával, pedig ez egy nagyon csúnya betegség... mert az.
A szemem még ki sincs nyitva, de a nyakamba zúduló vizet érzem, össze is rezzenek a hirtelen hőmérséklet változástól, és elsőnek a kezeim indulnak meg, hogy a szemem meg az arcom töröljék meg.
- Jó illatod van - semmit nem fogok fel abból, ami körülöttem történik, vélhetően ezt is alig érthetően motyogom, de az első, amire feleszmélek, tényleg az orromba szökő kellemes illat. Csak eztán nyitom ki lassan a szemeim, és érzem meg a csuklómat fogó kezét - ha még fogja -, majd veszem megszeppenten tudomásul, hogy Flint ennyire közel van.
- Bocsánat, mindjárt folytathatjuk, csak összeszedem magam - próbálom magam ülő helyzetbe tornászni, némi idő után, míg csendben bámultam, és kiélveztem a pillanatot. Nehéz volt arra gondolni, hogy igazából feladatunk van, amit el kell végezni.

Mert megérdemlem



2004.04.25

Simple dark
♫ Music ♫

Annoying Enola

"Por, mely a könyv borítóját fedi
ráfújok, el nem tűnik, magasba száll.
a könyv a visszahulló porát el nem engedi
Azzal együtt őrzi értékét, szépségét. "

Már egészen elhaladtam a könyvpakolással, ami annak köszönhető, hogy nem fordultam Hemmings felé és nem figyeltem oda rá, a mondandójára, teljesen kizártam a jelenlétét. Nem mindig tudom mellette uralni a józan eszem vagy csak zavar, szándékosan kínos helyzetbe hoz és olyankor nem természetes a koncentrációm, el is vörösödök, ami talán nem is a zavarban lévő ember mibenlétét hordozza magával, hanem csak a mérges énem, biztos is, csak felmegy a vérnyomásom. Ő is csak egy csaj a sok közül, persze csinos, szép szemekkel, nagy mellekkel, szép hosszú fekete hajjal és attól is el lehet tekinteni, hogy sokszor csúnya, lógos ruhákban jelenik meg, kivéve most, most egészen szemre való.
Zavartan rázom meg a fejem, miután ismét feltűnt, hogy rajta rágódtam, el is néztem egy magazint és egy tankönyvet a besorolásuk alapján és rossz helyre soroltam őket. Még csak az hiányzik, hogy hibán kapjon a lány, hallgathatnám.
-  Attól, hogy veled most....így vagyok, még nem jelenti azt, hogy más figyelmét is fel szeretném kel-teni. – makogott hosszú idő után, látszott nem hagyta nyugodni a ruháját ledegradáló megjegyzésem, ami nem is olyan meglepő, miután a nők gondosan odafigyelnek a külsejükre, lehet megsértettem, sőt biztos is, bár erről vagyok ismert, valójában nem mindig esik le, mikor vagyok csak spontán őszinte vagy mikor sértő. Inkább nem reagáltam a mondandójára, kétértelmű volt. Nem tudom, hogy szándékosan használta ezeket a szavakat vagy igazából csak véletlen és túlságosan zavarba jött, ezért nem magyarázta ki magát, de nagyon úgy jött le, nekem akar tetszeni. Odafigyelek majd, ha erről van szó, legközelebb, főleg ez után a kis vita után még kihívóbb ruhában akar megjelenni, akkor tuti be akar nálam vágódni. Kiváncsi leszek. Na nem mintha elhívnám bárhova, de nagy különbség van aközött, hogy összefutsz valakivel a folyosón, vagy tudod, hogy vele fogsz együtt tölteni egy kis időt.
Csendben telt a nap hátra lévő része, több dolog volt, amin el kellett elmélkedni, igazából én kezdtem élvezni a könyvek rangsorolását, ha több időnk lett volna, akkor talán még jobban szét válogattam volna, esetleg évszámok vagy színek szerint, de már ígyis több időt töltöttem el ezzel a nyűgös büntetőmunkával, mint kellett volna. Sóhajomban benne volt minden, keserűség, türelmetlenség és ehhez nem tett hozzá az sem, hogy Hemmings egyszer csak drámai földetérést produkált a polcoknál még a fejét is beverve az asztalba, ami mellett én álltam. Először azt hittem csak leejtett néhány könyvet, vagy ügyetlen volt, de nem, ájultam hullott alá a padlóra, mire én már egyből térdeltem is mellé. Nem kedveltem a lányt, de azért azt se akartam, hogy baja essék. Óvatosan nyúltam hozzá, még itt a végén nagy pofonnak leszek kisgazdája, azt hiszi akarok tőle valamit és beköp valamelyik tanárnak. Pedig így ájultan sokkal szebb, mint mikor idegesítően motyog és játssza a bepukkadt kislányt. Egy pillanatig még izgalom is rátör a testemre ahogy a mellkasánál ellenőrzöm a légzését, de nem élek vissza a helyzettel, sok mindent mondtak már rám, de a perverz szót nehezen tűrném.
Karját még a pulzusának ellenőrzése után is a kezemben tartottam, nem tudtam mire számítsak, ha felkel és jobb lesz, ha lefogom. Mivel nem segített rajta az enyhe pofozgatás és a nevének szólongatása, így húzósabb eszközökhöz kellett folyamodnom, egy kevés víz az arcába egyből észhez téríti, vagyis legalább kinyitotta a szemét. Kellemetlen helyzet volt, a kezeim már nyírkosak lettek, ahogy a csuklóját fogtam, zilált is lehettem a melléhez és az arcához való hajolgatástól, de legalább rendben van. Jó, egy kicsit vizes lett, de hát ez a legkisebb baj, ami történhetett, remélhetőeg.
- Jó illatod van. – motyogott, miközben ébredezett, én válaszul csak a szemeimet forgatom, majd a hajamat hátra nyalom szabad kezemmel. Amolyan hiú reakció, persze hogy ráteszek egy lapáttal.
- Jól vagy Hemmings? Beütötted a fejed. – közlöm vele az egyértelmű dolgokat, s bár lehetne is az a válasz, hogy nem, nincs jól, tisztában vagyok vele, de ezek olyan hivatalos kérdések, amelyeket fel tesz az ember, ha baj éri a másikat. Mikor végül rájött, hogy hol van és mi történt vele, fel tud ülni és szabadkozni kezd. Ezek után folytatni akarja a munkát, miután nyomott egy szabad esést és még a fejét is beverte.
- Ne viccelj Hemmings, gyerünk a gyengélkedőre, ma ígyis szépen elhaladtunk. – mondtam neki, majd feltápászkodtam és mögé léptem. – Úgysem lennél így a hasznomra, ha folyamatosan attól kellene féljek, hogy újra padlót fogsz. – morogtam, majd lehajoltam és a hóna alatt átnyúltam a kezeimmel majd felemeltem a földről. Olyan kis véznácska volt, biztos nem lesz megerőltető a művelet, ha ellenkezik akkor hagyom, keljen fel egyedül, de félek, hogy még gyenge, megszédül és megint dob egy hátast, így meg, hogy fogom hátulról, talán stabilabb az állása.
- Rendben vagy? Bírsz járni? – kérdem, miközben tartom a háta mögött, ha pedig nem kért a segítségemből oldalról próbálom támogatni.

B ü n t e t ő m u n k a
to; Leonard J. Flint


2004. április 25.
És boldogok a fellegek,
Mily könnyű mind! Mind fenn lebeg!
Milyen halványan lengenek!
Álomraj és sóhajsereg,
Ha emberszívből felremeg,
Nem ily szelíd. A szív beteg.

zenéd: Havasi - Tavaszi szél ● outfited: szokásos

Még nekem is jól esik ez a csend, ami beállt közénk. Főleg mert valamennyire tudok arra is koncentrálni, amiért most itt vagyunk. Maximalista vagyok, és akkor is jól meg akarom csinálni, ha ez csak egy büntető munka, amit elvileg csak túl kellene élni, vagy elszenvedni a vele eltöltött időt, de valahogy irtó jól esik látni, hogy a ránk váró kupac mérete egyre csak csökken.
Emellett persze ott vannak a kérdések, amiket érzem, hogy nem most kellene feltennem. Érzem, hogy már így is túl messzire mentem, és nem akarom tovább feszíteni a húrt, Leonard így is türelmesebb, mint gondoltam volna. Ha velem tették volna ezt, már biztos kiabáltam volna, vagy menekültem volna, én nem bírom, ha sarokba szorítanak, és belekényszerítenek jelen esetbe abba, hogy olyasmiről beszéljek, amiről nem akarok. Ő mégis megtette, és ez azért dícséretre méltó, még akkor is, ha jobban összezavart.
A ruhámra azért még visszatérek egyetlen mondat erejéig, de mivel ő se firtatja, én se lovagolok rajta, tényleg az lenne a legjobb, ha ezt az egészet szépen elengedném. Bármennyire is szeretné egy aprócska részem, hogy a szavai és a mögötte megbújó jelentések, tényleg valósak legyenek, azért az énem nagyobb része két lábbal jár a földön, és teljes mértékben tisztában van azzal, hogy egy Leonard Flinttől már annak örülni kell, ha a létezésedről tudomást vesz. Nem csak ő ilyen, vannak még páran, meg olyan szerencsésebb lányok, mint Eloise is.
De ha még ez sem lenne elég, szépen sikerül is beégetnem magam az ájulással. Pedig arról igazán nem tehetek, egyszerűen én csak erre vagyok képes, egyszer csak lemerülni, és akkor.....akkor minden annyira jó, hogy rendesen fáj, ahogy a valóság visszaköszön. Lehet most is elsírnám magam, ha nem szökne be a valósággal együtt az a kellemes illat, ami tanúbizonysága annak, nem vagyok egyedül. Vajon anyu is ezt érzi minden reggel, mikor felkel? Csalódottan teszi fel magának a kérdést, hogy miért? Gombóc nől a torkomba, ahogy szépen lassan rám telepszik a minden, és beleivódik a sejtjeimbe, ahogy szokott, csak hogy egyetlen pillanatra se felejtsem el, valójában ki is vagyok én. És fáj.
Óvatlanul kúsznak ki a szavak, és egyből meg is bánom, mikor a szemforgatását látom, miért kell nekem ilyen ostobának lennem? Bólintok egyet, lassan, mert jobb ezt az egészet arra fogni, hogy bevertem a fejem, higgyük csak ezt, jobb úgy mindenkinek. Fel is tornászom magam ülő helyzetbe, miközben próbálom megsaccolni, mennyi idő esett ki. Tuti, nem lenne boldog, ha most meg miattam kellene megint több időre ide bezáródni.
- Nem kell neked félned semmitől - rávágom, hezitálás nélkül, reflexszerűen, és a lábaim is felhúzom. Igen, az a csúnya dac, még azt az aprócska jó érzést is elnyomja, hogy ezek szerint aggódott. Nem kell. Utálom ezt. ahogy azt is, rá vagyok szorulva, de ő legalább nem egy idegen, aki a folyosón szokott összekanalazni, ez a helyzet mégis csak jobb valamivel. Hagyom, hogy felnyaláboljon, és felnyögök, mert bár tudom, oda kell menni, de a gyengélkedő nem tartozik a kedvenc helyeim közé. Kicsit szédülök, forog velem a világ, és egy-egy lépcsőfoknál erősebben is kapaszkodok Leoba, pont nem érdekel, kik-hogyan néznek ránk.
- Már megint Hemmings? - a javasasszony szinte azonnal ajtót nyit, és rázza is a fejét, hogy kifejezze nem tetszését. Csak halványan mosolyodok el, egy pillanatra se nézve a másik hollóhátasra.
- És most még a fejed is beverted, a bájitalt iszod? Megmondtam már hányszor, egy jó pszicho-mdeimágus kell nek... - köhögésbe kezdek, csak hogy elnyomjam a gyógyító szavait, mert ennyire azért nem kellene. Az egyik kényelmetlen ágyra kerülök, és most veszem a bátorságot, hogy ránézzek Leora, és hálás mosolyt erőltessek magamra.
- Köszönöm - valahol tényleg az vagyok neki, hálás. De annyira szeretném, ha kioktatna, hogy mégis mennyivel lógok neki, mert hajlandó volt ide felhozni, vagy hogy mégse kéne annyit ennem, mert amúgy baromi nehéz vagyok, vagy bármit.... bármit amit eddig szokott.
- Menjen csak fiatalember, már nem lesz semmi gond. Hemmings az éjjelre itt marad, holnapra már semmi baja - még legyint is mellé, mire a szemem forgatom. Legalább ne szólítana nevemen, ne lenne egyértelmű, hogy sűrűn bejáró vendég vagyok. De most már úgyis mindegy.

Mert megérdemlem



2004.04.25

Simple dark
♫ Music ♫

Annoying Enola

"Por, mely a könyv borítóját fedi
ráfújok, el nem tűnik, magasba száll.
a könyv a visszahulló porát el nem engedi
Azzal együtt őrzi értékét, szépségét. "

Ahogy guggoltam felette, már teljesen meg is feledkeztem arról, hogy miért is vagyunk itt. Háztársunk élete nyilván sokkal fontosabb annál, minthogy egy tanár a saját dolgát a diákjaival intéztesse el, hiszen csak erre megy ki a játék, sokat is gondolkoztam már ezen. Azért büntetik sorra a diákokat, legalábbis szinte keresik a lehetőségét, hogy a saját munkájukat elvégeztessék a rosszalkodó nebulókkal és most is ez történt, csak hát nem számítottunk arra, hogy Hammings dob egy hátast a személyiségemtől. Viccet félretéve, fogalmam sincs mi ütött belé, lehet megcsúszott vagy csak beverte a fejét a polcba, miközben hirteken megfordult. Nem mondanám, hogy túlzottan aggódni kezdtem volna érte, de mégis csak iskola, ház és embertársamról van szó, bár lényegesebb volt az, hogy én voltam itt egyedül, aki segíthetett neki. Tudom mi a polgárjogi kötelességem itt a varázsvilágban és hogy mi lenne velem azután, hogy nem segítettem egy bajbajutott társamnak. Lehet azonban, hogy csak ezzel áltatom magam és természetes volt, hogy segítek neki, nem tudom, de nyilván ezt nem fogok bevallani sem neki, se másnak, de még magamnak sem.
Ahogy feküdt előttem, olyan volt, mint csipkerózsika. Nyugodt és szép, bár csak minden nő ilyen lenne alap helyzetben, nem csak nyugalmi állapotban. Csendben, semmi fintor vagy sértődött arckifejezés, vagy az az idegesítő puffogás vagy szemrángatás. Nagyot sóhajtok, ahogy a csuklóját a kezembe veszem és megmérem a pulzusát, sajnos ennél többet nem tudok érte tenni, amit édesanyám tanított, bár mivel a jelek szerint csak elájult valami külső sérüléstől, ha erősen megcsavarnám az orrát, lehet visszatérne közénk, de maradok a kellemesebb ébresztésnél, apró pofonok majd egy jó, öblös, vizes bűvige.
Szép lassan végül magához tér és felül, úgy tűnik jobban van, már azon kívül, hogy félrebeszél. Elengedem a kezét, nehogy zavarban érezze magát, majd kölyökkutyaként fordítom el a fejem, ahogy azt mondja, ne féljek, minden rendben van. – Félt a fene. Csak nem hagyhattalak a földön Hemmings. – válaszoltam mororgva, ahogy felsegítettem őt hátulról belékapaszkodva, bár mikor felnyög, akaratlanul is megrázkódok és fogom kicsit a levegőben, nehogy nekem visszapattanjon. Lehet csak megütötte valamijét, vagy hirtelen rántottam fel, hiszen nem gondoltam, hogy ilyen könnyű, persze látszik rajta, hogy kis véznácska, de azért, ahol kell kerek, na, mindegy.
Elindultunk Madame Pomfreyhoz, remélve, hogy megnézi, mi lehet a baja a lánynak, majd később visszajövök és mindent elmagyarázok Friccsnek, vagy Lancaster professzornak, bár holnap úgyis jövök vissza befejezni a munkát.
- Mi a francot bámultok! – kiáltok azokra, akik a lépcsőkön lefelé haladva megbámulnak minket, nem csak Hemmings miatt, engem is zavart, hogyha szinte megböknek az emberek a szemükkel, de ez a lány most gyenge, nem hiányzik neki senki bíráló vagy lesajnáló pillantása, na nekem meg végképp nem kell még egy pletyka a száz mellé.
- Már megint Hemmings? – megint? Nézek fel, miközben még mindig a kezemben tartom a háztársam. Azt hittem egyszerűen csak béna volt, erre lehet mindennapi vendég errefelé.
- És most még a fejed is beverted, a gyóygszert szeded? Megmondtam már hányszor, egy jó pszicho-lógus kell nek... – magyarázta, mire Hemmings elkezdett köhögni és megindulni az ágyak irányába, amit a javasasszony kezével mutatva jó ötletnek is tartott. Tehát valami nincs rendben vele, lehet azért ájult el, mert elfelejtette beszedni a bogyóit. Na, de nem az én dolgom ez, nem kérdezek, de még csak a tekintetemmel sem mutatom felé az aggódás legkisebb jelét sem. Unott arccal figyelem, ahogy felfekszik, majd elrebeg felém egy gyengécske mosolyogós köszönömöt. Erre én a mennyezetre emeltem a tekintetem és fintorogva megráztam a fejem. Nem kell a hála, természetes volt, hogy segítek. Odanyúltam a homlokához majd megpöcköltem a mutatóujjammal, jó erősen.
- Ne legyél hülye Hemmings. - válaszoltam neki kurtán. - Holnap meg ne is jelentkezz a bün-tetőmunkára, majd befejezem, nem sok maradt, te inkább pihenj. – magyaráztam neki tudálékosan, majd felfigyeltem Pomfrey-ra, aki ismét szót kért.
- Menjen csak Flint, már nem lesz semmi gond. Hemmings az éjjelre itt marad, holnapra már semmi baja. – magyarázta, mire én meglepődve figyeltem fel rá. Nem reagáltam semmit, csak megrántottam a vállam és hálát rebegtem azért, amiért felém nem volt semmilyen megjegyzése.
- Apropó, tudomásomra jutott Flint úr, hogy ujabban nem látogatja Dahlia Roberts irodáját… - kezdett bele, mikor már megfordultam. – Ugye a nyugtatókat… - Viszlát! Jobbulást Enola! – ordítottam gyorsan belé fojtva a szót, majd kiszaladtam a gyengélkedőről. Ilyen egy kotnyeles vénasszonyt, mint egy a javasasszony, hihetetlen…

Köszönöm a játékot! A helyszín szabad!