Folyosók

[ღ Veszélyes trágyák ღ]

ღ Veszélyes trágyák ღ

Uma

(2002. január 7.)

ღ kedvenc felhőmnek ღ

Az erőszak rossz. Bárntani másokat rossz dolog, a fájdalom rossz dolog, és ezért minden ilyesmi is az ami a fájdalmat okozza. Sosem értettem niért jó ez, hogy képes valaki direkt kegyetlen lenni. És én nem is bírtam nézni ha ezt tezsik. nem mintha olyan bátor lennék, igazbálól csak menekültem az erőszak elől azzal akit bántalmaztak. Szóval igen, az én erőmből ennyi futotta.
Segítek a lányon, hogy felálljon, de igazából minden ilyan gyorsan történik, hogy csak azt veszem észre, hogy támadok. Én. Támadok. Talán Avery vagy Teddy hatása, talán valami túltengő kamasz hormonnak tudható be, de az átok eltalálja Lorelei fejét. És aztán A hollóhátas lány ugrik és vetődik, hogy egy filmebli csetepaté alakul ki. Csak állok és csodálkozva bámulok a jelenetre, megfeledkezve arról, hogy amúgy én prefektis vagyok.
Repkednek a sárdarabok, és cuppog minden a két lány meg lassan tiszta piszok és csimbók lesz.
Aztán valami isteni sugallat belém nyilall, megcsókol a holly spirit, Merlin, vagy talán maga a Jósiten, ki tudja, de határozottan előlépek, suhintok a pálcámmal, hogy a két lány kellő távolságra kerüljön egymástól.
Gyerünk Sophie legyél prefektus. Most az egyszer.
- Na jó, most ebből elég legyen! Az iskola házirend szabályzata szerint tilok a verekedés az épületen belül, bármi ilyen tevékenység szankciót van maga után! Most azonnal elmegyünk Fawcett professzorhoz, vagy ha tovább folytatódik ez a balhé, egyenesen az igazgatónői irodába.
- Ne, csak Fawcetthez ne! - hörrdülnek fel a lányok, mint akik el sem hiszik, hogy felemeltem a hangom. Pedig de, Sophie Vanheim felemelte a hangját. Ezt fel kell jegyezni. Lorelei nem igazán tud sokmindent mondani a nagy fogától, de látom hogy nem túl kedves gondolatok kavarognak benne.
- Mi pedig elmegyünk Tachibana professzorhoz - pillantok a lányra, és szigorúan nézek a mardekáros csoport felé, akik felkarolva a bandavezérüket, és eliszkolnak. Tudom, hogy elmennek Fawcetthez, és tudom, hogy Fawcett majd engem is megérdez a dolgokról. De iagzából nem a  leglogikusabb őket csak úgy szélnek ereszteni, de itt egy vértől maszatos lány, akit eléggé helyben hagytak.
- remélem jól vagy... Nagyon megkarmolt? - kérdezem, miközben ismét felsegítem és egy tisztító bűbájjal lecsutakolom a lányt. - Nos, el kéne mennük a házvezetődhöz, hogy beszámoljunk róla mi történt... de ha gondolod először leülhetünk és beszélgethetünk, hogy megnyugodj, elég rémültnek nézel ki... minden rednben? - vezetem egy pad felé, és közben előszedek valami vaníliás kekszet. Olyan vagyok, mint Lupin azt mondták nála mindig csoki volt. De a nasok jólesnek egy-egy nehéz nap után. - Egyébként Sophie vagyok, téged hogy hívnak?

Trágya cunami

2002. január 7.

Sophie Vanheim

Umának sajgott az orra az ütéstől, amelyről nehéz lett volna eldöntenie abban a pillanatban, hogy szándékosan vagy a véletlennek köszönhetően volt ennyire pontos. Mindenesetre igyekezett kevés esélyt hagyni a mardekáros ellenfelének, hogy a pálcáját is használhassa ellene. Nem tagadhatta, hogy fűtötte az indulat, de kellő tapasztalat híján nem sok esélyt látott arra, hogy "győztesként" kerüljön ki a küzdelemből. Nem is akarta bántani a lányt, ez távol is állt a személyiségétől, inkább csak védekezett ellene, ahogy tudott. A hosszúnak tűnő küzdelmüknek végül a hugrabugos lány vetett véget, aki a megfelelő bűbájt alkalmazva kellő távolságra taszította őket egymástól.

- Na jó, most ebből elég legyen! Az iskola házirend szabályzata szerint tilos a verekedés az épületen belül, bármi ilyen tevékenység szankciót von maga után! Most azonnal elmegyünk Fawcett professzorhoz, vagy ha tovább folytatódik ez a balhé, egyenesen az igazgatónői irodába. - hangzott ellentmondást nem tűrően a hangja. A mardekáros triónak több sem kellett, felnyalábolták egymást, és Lorelei fogát takargatva rohantak a kastély irányába. Uma némi elégtételt érzett a látványtól, de közben iszonyatosan is szégyellte magát a történtek miatt, holott nem is ő kezdeményezte a csetepatét.

- Mi pedig elmegyünk Tachibana professzorhoz. - fordult felé a megmentője. Így már értelmet nyert számára az is, hogy miért rezeltek be annyira a fenyegetőzéstől a mardekárosok, ugyanis csakis egy diákprefektusnak állhatott hatalmában ilyesmi.

- Remélem jól vagy... nagyon megkarmolt? Nos, el kéne mennünk a házvezetődhöz, hogy beszámoljunk róla mi történt... de ha gondolod először leülhetünk és beszélgethetünk, hogy megnyugodj, elég rémültnek nézel ki... minden rendben? - kérdezte aggódó tekintettel, miközben próbálta valamelyest helyrebillenteni a komfortérzetét azzal, hogy megtisztította a sártól. Uma iszonyatosan fázott, ezért nem tudta eldönteni, hogy a hideg vagy a történtek hatása miatt remeg annyira.

- Az orrom még vérzik, de azt hiszem nem törött el. Mindenesetre megnézetem majd Madam Pomfreyval. - motyogta maga elé meredve, mert érezte, ahogy könnyek szöknek a szemébe. - Én nem akartam, hogy ez legyen, de tudom, hogy jelentened kell a dolgot. - magyarázkodott, és közben hagyta, hogy a lány a legközelebbi padhoz vezesse. Jéghideg volt a kőlap, de Umának muszáj volt egy pillanatra leülnie rá, hogy összeszedje magát. A felé nyújtott kekszet gépiesen elvette, majd rágcsálni kezdte apró falatokban.

- Egyébként Sophie vagyok, téged hogy hívnak? - kérdezte Umát, akinek így már összeállt a kép, hogy a Hugrabug prefektusa, Sophie Vanheim ül mellette.

- Uma vagyok, Uma McGruder. Alattad járok egy évfolyammal. Jaj, Sophie, ne haragudj, még meg sem köszöntem, hogy segítettél nekem, de annyira sokkolt ez az egész! Lorelei sohasem kedvelt, a mai Gyógynövénytanon pedig még okot is adtam nekik, hogy rám szálljanak, mert véletlenül rázúdítottam egy adag trágyát Lancaster professzora... jaj, annyira hülye vagyok! - törtek fel belőle a szavak és a könnyek egyszerre, amelyek az arcára fagyott vérrel keveredve potyogtak a talárjára. Lehorgasztotta a fejét, és remélte, hogy hamarosan végre felriad ebből a rémálomból.

- Nem láttad a pálcámat véletlenül? Itt kell lennie valahol... - Uma hirtelen felpattant, mert eszébe jutott, hogy a varázspálcája azóta nincs nála, amióta Lorelei lefegyverezte. A keresésére indult, de a sírástól feldagadt szemei aligha lehettek segítségére a kutatásban.

[ღ Veszélyes trágyák ღ]

ღ Veszélyes trágyák ღ

Uma

(2002. január 7.)

ღ kedvenc felhőmnek ღ

Kikerekedett szemekkel nézem a könnyes szemű lányt, és érzem, hogy kezdek pánikolni. Mármint. Vérzik. Sír. Koszos is. Kétségbe esett, és nekem most egy stabil támasznak kéne lennem, aki mellett nem hagyja el magát a kelleténél is jobban. Hűvös volt, de azt hiszem a sokk miatt is elkezdett remegni. Aljas Lorerei, és a barátnői. Miért kell ennyire gonosznak lenni? Na jó, Sophie, szedd össze magad, minden rednben, nem te kaptál sokkot, te csak attól fogsz, ha nem tudsz neki segíteni, mert vérzik és sír, és.... Oké, kapd már magad össze! Megrázom magam, és egy közeli pad felé húzom.
- Az orrom még vérzik, de azt hiszem nem törött el. Mindenesetre megnézetem majd Madam Pomfreyval. - Helyeslőan bólogatni kezdek, hogy ez jó ötlet, még egy elsős és jobban ártene nálam a vérő orrok meggyógyításához. - Én nem akartam, hogy ez legyen, de tudom, hogy jelentened kell a dolgot.
- Ha szeretbéd elmondhatod mi történt. Változtatni úgysem tudok rajta, de megölelni megölelhetlek - mondom bíztatóan, miután letelepdeünk a kissé hűvös kőpadra. A varázslók feltalálhatnának valami önfűtő ülőalkalmatosságot, ha már mindenre képesek nagyjából nem?
- Uma vagyok, Uma McGruder. Alattad járok egy évfolyammal. Jaj, Sophie, ne haragudj, még meg sem köszöntem, hogy segítettél nekem, de annyira sokkolt ez az egész! Lorelei sohasem kedvelt, a mai Gyógynövénytanon pedig még okot is adtam nekik, hogy rám szálljanak, mert véletlenül rázúdítottam egy adag trágyát Lancaster professzora... jaj, annyira hülye vagyok!
- Ó, jaj! - Lebiggyesztem a számat és inkább csak megölelem. Az ölelés jó, boldogság hormon meg ilyenek, na meg mindig is jó ha valakit ez megnyugtat. És általában be szokott válni. Kicist meglapogatom Uma hátát, hogy ne izguljon anynira. Szegény professzor és szegény Uma. Nem csoda, ha teljesen kikészültek az idegei, két baromi stresszes történés után...
Emlékszem én is milyen rémült voltam, amikor régebben megtámadtak a fura Mardekárosok. Amikor Voldemort halálfalói mászkáltak az iskolában, és minden olyan sötét és félelmetes volt. Egyedül nem bírtam volna ki, ott volt nekem Balthasar, de mind a ketten rénmültek voltunk. Nem lenne szabad, hogy még most is féljenek a Mardekárosoktól a diákok, nagyon sok jó ember van ott is... De elszomorít, hogy a gonoszság még mindig itt van. Pedig tisztában kéne ezzel lennem. A világ olyan békés hely lenne, ha az emberek nem bántanák a másikat...
- Jól van, nincsen semmi baj, Uma. Ne vádold magad. Lachaster professzor, bár utálja a mocskot, nem hiszem, hogy a mérgén kívül a rosszindulatát is sikerül magadra vonnod. Ne aggódj, én már csak tudom, a házvazatőm. Tachibana professzor is meg fogja érteni, és még ha kapunk is büntetést, mert én is beleszálltam a verekedésbe, biztos, hogy nem bagolytrutyi lapátolás lesz az év végééig - mondom, mikor kissé elhúzódok tőle, és adok neki egy zepit. - Egyébként nagyon menő voltál, kevés Hollóhátast láttam még ilyen elszántnak a csatatéren, mondjuk a könyveik felett egészen biztosan pontosan ilyen rettenthetetlen arccal ülnek - teszem hozzá mosolyogva.
- Nem láttad a pálcámat véletlenül? Itt kell lennie valahol... - kérdezi, én meg körbepillantok az udvaron.
- Hát, auzt hiszem eléggé elkeveredhetett, valahol itt lehet a hóban... sárban... - nézek végig a lucskos udvaron. A pálca barna színű, ahogy a sár is. Talán ide invitózhatnám, de olyan béna vagyok még a varázslásokban, hogy inkább erősen szugerálom a földet, hátha kiköpi felém Uma páálcáját. - Ó, nézd! kiáltok fel, és odacsoszogok a lucsokba, majd felemelem a pálcáját. Mi koszos és véres... De legalább egyben van. - Hát legalább nem tört el - mosolygom rá. - Indulhatunk? - kérdezem egy kis idő múlva, ha Uma összeszedi magát annyira, hogy a házvezetőjéhez menjünk.

ღ A játék máshol folytatódik, a helyszín szabad! ღ

[Úttalan utakon]

Úttalan utakon

A szép Souiler

(2002. március 10.)

játszd újra nekem

Tudtam, hogy nem jó ötlet korrepetálni egy alsóbb évest, de egyszerűen nem tudtam neki nemet mondani. Ártatlan szőke lánynak tűnt. Bár tudom, hogy nem szabad hajszín alapján előre következtetéseket levonni, mégis azt gondoltam, végülis, mi baj lehet, a lánynak segítségre van szüksége. Minek is kontárkodtam bele mások dolgába! A Pofix teljesen váratlanul ért, én még az előző bűbájt magyaráztam, ő meg orvvul így rám támad... Kissé szontyolodva sétálok vissza a klubhelyiség felé, közben meg megállva, próbálom némán, nyelvemmel a szájpadlásomhoz ragadva elrebegni egy finitét. Semmi. És én még plusz gyakorló feladatot is adtam neki, ő meg nem képes elrebegni egy finítét. Negyed éves létére, csak felsikkant, és egyszerűen faképnél hagy. Nem baj Beth, te megpróbáltad. A folyosó kihalt, a nap lemenő sugarai szépen sütnek be az ablakon. Mennyire szeretem én a naplementét. Mivel ma már sehova se sietek, mégjobban lelassítom a lépteim, arcom a nap utolsó sugarai felé fordítom. Holnap talán ki is mehetnék valahova tanulni. A legutóbbi Kíváló igazán jól jött bájitaltanból, de sajnos még ez sem menti meg a seggem, továbbra sem látok sok esélyt egy remek RBFre. Mi van, ha...ha...engem korrepetálna valaki? Tudom, hogy egyáltalán nem ciki segítséget kérni, csak hát én inkább ahhoz vagyok hozzá szokva, hogy én segíten a másiknak. Ha jobban belegondolok, nem is tudom, a többiek hogy állnak vele. Mindig annyira el vagyok foglalva a saját üstöm füstölésétől, és a belőle kimászkáló nyálkás izékkel, hogy nem is nézem, a körülöttem lévők hogyan remekelnek. Megállok. Némán pillogokhátra fele, hátha valaki erre téved egy titkos randi után, és megszabadítja a szájpadlásom az odaragadt nyelvemtől. A folyosó azonban még mindig teljes csendbe burkolózva figyel. Egy szellem se jár erre. A hóborcos kis zűr után nem is kívánm a szellemek társaságát. Még Myrtillét sem, pedig hát...mostanra egészen jóban lettünk. Bár nem egészen bízok még meg benne, a szellemek is pont olyan ugyanúgy ki tudnak beszélni a hátad mögött, mint az emberek.
Veszek egy mély lélegzetet, és ismét megpóbálom a finitét némán. Csak összpontosítani kell, és meg kell nyugodnom. Gondolataim sajnos nem csitulnak annyira, amennyire én azt szeretném. Egyszer csak ugyanis beúszik kedveskén egy gondolat. Egy kérdés, hogy mi a szerelem? Tényleg. Mi az? Nem, ahhoz nem elég a vonzódom hozzá, akkor sem, ha a testem minden porcikájával vonzódom. Mi az a plusz, amit én még nem éreztem? Esetleg a vonzalom+barátság? Az sem feltétlenül, hisz vannak olyan párok, akik az elején vagy közömbösek voltak egymáshoz, vagy egyenesen ki nem állhatták egymást. Biztosan valami egyszerű, spontán megtörténő dolog, amit ha az ember direkt keres, akkor nem találja meg. Leht, hogy ez a titka. Bár én még csak nem rég keztem keresni, csak a kíváncsiság miatt. Biztos jó buli. Megőrülsz tőle, kivetkőzöl magadból, és ezt mind mind ráfoghatod a szerelemre. Tényleg biztos jó muri. Olyan dolognak mondják, amiben hiába szenvedsz, akkor is élvezed. Ki ne lenne hát kíváncsi rá? Megrázom a fejem. Most nincs itt a helye ilyeneken mélázgatni! Pálcám ismét a számra irányítom, amitől bizonyosan nagyon furcsán festek, és ismét jön egy néma finíte kísérlet.
 

ú t t a l a n
u t a k o n
 


2002. március 10.
to; Beth

Csendesen ücsörögtem a könyvtár egyik fotelében. Az öelmben ott pihent a rajzos füzetem, a kezemben a darab szén, amivel az imént rajzoltam meg Jason görnyedő testét. Észre sem vette, hogy távolról figyelem. Nem akartam megzavarni egész egyszerűen a házi feladat írásban vagy az olvasásban, csináljon akármit is. Így, amikor befejeztem a rajzot, egész egyszerűen kitéptem a lapot, a hátuljára rövid üzenetet írtam: Találd ki, mivel lepsz meg holnap este. Louis. Majd felpattantam, a pergament odatoltam el. Ha rám nézett, hát el is mosolyodtam.
- Holnap találkozunk... - suttogtam és egész egyszerűen hátatfordítottam neki, hogy meginduljak kifelé. Éppen csak az ajtótól pillantottam vissza rá... nem is tudom. Egészegyszerűen csak látni akartam még egyszer. Ha nem is nézett vissza, nem zavart, nekem elég volt a tudat, hogy ő itt van mindig a közelemben. Az első ember, akitől nem féltem, csak élveztem a társaságát.
Még át kellett mennem az északi szárnyba, mielőtt még visszamentem volna a klubhelyiségbe... onnan volt ugyanis a legkönnyebb megközelíteni a bagolyházat. Levelet kellett küldenem, méghozzá gyorsan. Ki kellett fizetnem a következő havi művészmagazinomat, hogy ne maradjak le a legújabb olajfestési technikákról, amit mágiával lehet különlegessé tenni. Még csak tanultam a festést, de élveztem. A sötét, mély színek lettek a kedvenceim. Belenyúltam a zsebembe, Szeléné pikkelyes testét érintették az ujjaim, alatta pedig azt a néhány sarlót, amit erre a célra tettem félre.
A lépteim gyorsak voltak. Nem akartam találkozni sem az unokatestvéremmel, sem az egyik pincséjével. Azt terveztem, hogy a klubhelyiségben is gyorsan elvonulok aludni, hogy ne akarjanak keresni sem. Nem. El akartam vonatkoztatni az egész tahó társaságtól. Egy vörös hajkoronát pillantottam meg a folyosó közepén... de csak el akartam sietni a tulajdonosa mellett, aki láthatóan kék talárt viselt. Azonban a látvány már-már sokkolóan vicces volt. A pálcát egyenesen magára szegezte.
- Te meg... mi a francot csinálsz? - kérdeztem és finoman elmosolyodtam. Szeléné ekkor ébredhetett meg a testemben. A kígyó lágyan siklott végig a karomon. és a vállamnál bújt ki a talár alól, hogy fehér kis arcával a lányra pillantson. - Furcsa lány...- sziszegte mellettem. Csak biccentettem a megállapításra.
- Hmm... - billentettem oldalra a fejemet, ahogy megnéztem magamnak a lányt. Valahogy tényleg érdekesnek tűnt és ez csak tovább erősített, hogy a pálcájával hadonászik maga felé. - Állítólag saját pálcával nehéz öngyilkosnak lenni. Túl lojálisak hozzánk.

[Úttalan utakon]

Úttalan utakon

A szép Souiler

(2002. március 10.)

játszd újra nekem

Sajnos a néma varázslatom ismét sikertelen lett. A manóba hát! Így nem akarok a többek szeme elé kerülni. Várjak reggelig? És mi lesz jobb attól? Reggel sem fog jobban sikerülni. Az is lehet, csak túl reagálom és hip hopp leveszik az ártást rólam. Végüliiiis...
- Te meg... mi a francot csinálsz? -
A folyosón haladó léptekre nem figyeltem fel, csak a hozzám intézett szavaira. Oldalra pillantok, és lám. A szép Soulier fiú az. Nem mondom, hogy rá vártam, ugyanis egyáltalán nem biztos hogy segít. Ajj, pont most nem futok össze Sophieval! Akkor nem lennék ekkora kalamajkában. Na nem baj, próba cseresznye. Leeresztem a pálcám, és kedvesen üdvözlöm...integetve ugyebár. Szelíden és békésen mosolygok, mintha egy teadélutánon lennénk, és már csk ő hiányzott volna, hogy kezdhessünk. A fiú állandó sziszegő társa is kikukucskál a vállánál. A kígyónak is integetek, majd közelebb intem őket, hogy megpróbáljam elmagyarázni a kis balesetet.
Nos, hol is kezdjem, sziasztok, én Elizabeth vagyok, Beth. Aha, ez nem jó, bármilyen bámulatos is vagyok Activityben otthon, a tudásom itt édes kevés lesz. Szóval. A kígyóra nézek, aztán a fiúra. Tényleg szép lágy arcvonásai vannak. Igazából nem is tűnik gonosznak. Van benne valami...hmmm nem is tudom. Valami lágyság.
Kinyitom a számat, hogy látni lehessen, hogy a nyelvem oda van tapadva a szájpadlásomhoz. Majd a pálcámra mutatok, aztán a fiúra. Kérlek szépen, segíts nekem tekintetem kissé szomorkás is, de igyekszem nem láttatni a kétségbeesésem. Gondolom, elég vicces lehettem a pálcámmal, de csak nem feszegethetem le a nyelvem a szájpadlásomról. Az nem csak vicces, de gusztustalan is lenne. De hoppá..feltartom a jobb mutatóujjam, jelezve, hogy uno momento. Az aplakpárkányhoz sietek. Előveszem a talárom zsebéből a tintát és a pergamenem,  a tollat, és a következőket körmölöm le.
Szia! Pofix, Finite, légyszi segíts!
Aztán visszasietek, és a kezébe nyomom. Szememmel nyomatékosítom, hogy igen, ez a tied, olvasd csak el. Olvasd el, és ha felszabadítasz, legalább szóban is elmesélem, és hidd el, úgy tényleg sokkal viccesebb. A kígyó a vállánál bámul. Elég szokatlan egy társ, de valószínű jól megértik egymást a fiúval. Biztos kevésbé érzi magát egyedül, mikor vele van az állat. Én ha úgy adódik, simán magammal beszélgetek, de azt kell hogy mondjam, magam is elég jó társaság vagyok. Magamnak.  
 

ú t t a l a n
u t a k o n
 


2002. március 10.
to; Beth

Nos igen, egy kicsit talán megrökönyödtem, ahogy pálcát fogott magára a vöröshajú lány... a lány, aki az évfolyamomba járt, de fogalmam sem volt, mi a neve. Igazság szerint a legtöbb diáktársam nevét elég nehezen jegyeztem meg, ráadásul kimondani sem tudtam rendesen a francia miatt. Főleg a H-betűs nevekkel volt gondom. Például ott volt egyszer az a Hannah nevű lány, aki állandóan azon vitatkozott velem, hogy ő nem Anna, hanem Hannah... én meg nem tudtam egész egyszerűen úgy formálni a hangokat, hogy értse, én igenis Hannah-t mondok.
Szeléné fehér kis teste megjelent az arcom mellett. Éreztem, ahogy a pikkelyei a nyakamra simultak, ahogy megnézte a lányt magának s közölte, hogy furcsa. Igaza volt, tényleg úgyfestett, ahogy magára szegezte a pálcát, hogy öngyilkos legyen vagy mire készült éppen... én biztosan nem szívesen lennék a pálcának azon a végén. Voltam már elégszer, mikor anyám Cruciot küldött rám, vagy éppen végig égette a bőrömet pontról pontra, mert éppen olyan kedve volt. Egy perccel később meg már ölelgetett, nem is emlékezve, mit tett velem. A Morrow-k azt mondták, hogy egy örökössel nem lehet ilyet tenni, hogy a család összefog, de ezt senki sem vette észre. Az emlékezésbe is belefájdultak a karomon húzódó sérülések, amiket az ing, a kötött, szürke pulcsi eltakart általában, de most még a talár is jótékonyan ráomlott a vállamara. Tökéletes volt a fedés.
-Nagyon furcsa lány, Louis... nagyon furcsa... - sziszegte Szeléné a fülembe, ahogy hadonászni kezdett a lány.
- Jobb lenne, 'a nem itt ölnéd meg magad... szerintem Frics totál kiakadna, 'ogy mind véres. - Magyaráztam, a hadarástól túlzottan is előjött a francia akcentusom. De ez engem nem zavart. A h-kkal sosem boldogultam különösebben, így csak még nagyobb hangsúlyt kapott minden kiejtett szó.
A lány viszont hirtelen odébb sétált. Oldalra billentett fejjel figyeltem, ahogy körmöl valamit egy darab pergamnre, majd azt egyszerűen a kezembe nyomta. "Szia! Pofix, Finite, légyszi segíts!"
- Szóval nem akarsz meghalni... - Bólintottam és közben már a talárom zsebébe túrtam, hogy megkeressem a varázspálcámat. A feketedió szinte magától siklott az ujjaim közé. Engedelmes pálca volt, mégha nem is éppen a világ legjobb varázslója forgatta azt. Lássuk be, nem voltam éppen tehetséges. Mégcsak megvédeni sem tudtam volan magam anyám kegyetlenkedéseivel szemben.
A pálcám hegyét az ajkai felé állítottam.
- Meg tudod csinálni, drágám...- Sziszegte Szeléné, biztosan éreztem, hogy mennyire izgulok, mint minden végrehajtott varázslat előtt. - Csak összepontosíts...- Tekergőzött a tarkómon át, egészen a másik vállamig.
- Finite!   - Böktem ki aztán nagy nehezen, de fogalmam sem volt, hogy most sikerült-e vagy mi van.

[Úttalan utakon]

Úttalan utakon

A szép Souiler

(2002. március 10.)

játszd újra nekem

- Jobb lenne, 'a nem itt ölnéd meg magad... szerintem Frics totál kiakadna, 'ogy mind véres. -
Hihi. Vicces az akcentusa, de nem akarom megsérteni, meg gyelőre nem is tudom. Kerültem már kellemetlen helyzetbe azért, mert tapintatlan voltam, pedig igyekszem figyelmes lennni, de persze az embernek nem mindig sikerül. Akkor is, ha bóknak szánom, igen akkor is sülhet el rosszul a dolog. Úgy tűnik, van, hogy a némaság pozitívuma is kidomborodik. Elnevetem magam. és a fejem rázom, hiszen nem, dehogy is, nem megölni akarom magam te butus! Mutogatom a nyelvem, de hamar rájövök, hogy a papírral itt többre megyek. A fiú és a kígyó meglepő tekintetéből levonva a következtetés, gyorsan odafirkanom a legfontosabb szavakat.
- Szóval nem akarsz meghalni...
De nem ám, nem bizony! A fiú keze elindul a zsebéhez. Talán hogy segítsen, vagy hogy rám küldjön egy még ótvarabb átkot, ezt még nem tudom biztosra eldönteni, de hát, mindegy, állok elébe, ez a nap már így is borzadály, ha még egy jó nagy ragyafejjé és varázsolódom, már az sem bosszant fel. Jöhet a nagy fog is, ne kímélj. A kígyó alig hallhatóan még sziszeg is neki valamit, ami nem villanyoz fel túlságosan, de persze pániknak a legapróbb jelét sem adom. Aztán meglepő dolog történik.
- Finite!
A Finitét használta. Nem is próbált meg szemöldöknövesztő Fronscresco-t, vagy gennyes keléses Carbunculust küldeni rám. Ahogy kimondja a finitét, csak némán állok, mint akit megfagyasztottak. Pár pillanat múlva rájövök, hogy ideje ellenőrizni, vagy valami. A fiúra nézek, majd lassan kinyitom a szám, és...igen! A nyelvem szabad, mint a madár.
- Köszönöm szépen. Már kezdtem beletörődni, hogy ma így fekszem le aludni. Nem lett volna annyira kellemes, tudod még nem tudok némán varázsolni, ahogy az az előbb kiderült...
Valóban nem, pedig lehet, önszorgalomból el kéne kezdeni tanulgatni.
- Elnézést, ha bolondnak tűntem, vagy öngyilkos jelöltnek. Tudod, egy negyedikest korrepetáltam. Épp még egy előző bűbájnál tartottam, amikor egyszer csak letámadott. Lehet, sokat beszéltem, és elege lett belőlem. Aztán meg...aztán meg elfutott, én meg úgy maradtam.
Persze ez nem vette el a kedvem attól, hogy segítsek másnak, de azért kicsit talán óvatosabb leszek. Óvatosabb, és figyelmesebb.
- Te Louis vagy. Ne haragudj, de a kígyód nevét nem tudom. Én Elizabeth vagyok, de inkább csak Beth.
Mondataim talán pont eggyel jobban artikulálom mint kéne, de a nyelvem még kicsit furcsán viselkedik.
- Tetszik az akcentusod. Különegessé tesz. A nagynéném is furán beszél, amikor izgul, de neki nem akcentusa van, csak szimplán dadog. Persze nem olyan vészesen, de gyerekként jókat mosolyogtam rajta. Otthon én is tanultam franciát, de az már ezer éve volt, igazából szerintem teljesen elfelejtettem azt a keveset is, amit tudtam. Aztán nem is olyan rég, megtetszett a török nyelv. Olyan régies, különleges. és csodálatos! Elhatároztam, hogy ha túl leszek az RBF-eken, belefogok a török nyelv tanulásába.
- Egyébként szenes az arcod. Itt a szemed alatt-
Mutatom a saját arcomon, hol van az övén a kosz folt. Szénnek tűnik, de bámi lehet.

ú t t a l a n
u t a k o n
 


2002. március 10.
to; Beth

Megnyugodtam, hogy nem egy folyosói öngyilkossági kísérletbe csöppentem bele. Láttam már elég vért életemben, hogy ne akarjak egy lerobbanó fejet látni... a saját vérem is kellően undorító volt. Nem volt szükség még többre. A hegek a karomon és a vállamon újra és újra felszakadtak, bemocskoval a ruhámat, az ágyneműmet, a törölközőmet. Sóhajtottam egyet, ahogy Szeléné varázslás közben átsiklott a nyakam másik oldalára, finoman beleborzongtam a pikkelyek hideg érintésébe.
- Köszönöm szépen. Már kezdtem beletörődni, hogy ma így fekszem le aludni. Nem lett volna annyira kellemes, tudod még nem tudok némán varázsolni, ahogy az az előbb kiderült... - mondta lány, mikor feloldódott a csínytevő bűbáj, ami a nyelvét kötötte meg. Nem gondoltam volna, hogy sikerülni fog... nem voltam soha túl ügyes Bűbájtanból vagy SVK-ból, egyszóval azokból a gyakorlati tárgyakból.
- Elnézést, ha bolondnak tűntem, vagy öngyilkos jelöltnek. Tudod, egy negyedikest korrepetáltam. Épp még egy előző bűbájnál tartottam, amikor egyszer csak letámadott. Lehet, sokat beszéltem, és elege lett belőlem. Aztán meg...aztán meg elfutott, én meg úgy maradtam.
A magyarázatra kicsit elhúztam a számat. Egy grimasszerű mosolyt sikerült kipréselnem magamból, ahogy Szeléné az arcomhoz simult, óvatosan sziszegve valami olyasmit, hogy "legalább a helyén maradt a feje, drágám." Lehunytam a szemet egy pillantra. Szerettem, ahogyan hozzám ért a pikkelyes test.
- Ó... - Bólintottam. - 'át... lehet, 'ogy túl jól sikerült a tanítás, nem? - kérdeztem még mindig túl akcentusosan. Valójában fogalmam sem volt, mit reagáljak, inkább csak hadartam a szokásos francia ritmusban. Nyeltem egyet, hogy megpróbáljak az angolos, lassabb tempóra állni, hátha akkor sikerül érthetőbben beszélni, bár erre nem sok esélyt láttam. Az energiáimat nagyrészt felhasználta, hogy legalább a varázslatokat sikerüljön helyen kimondani.
- Te Louis vagy. Ne haragudj, de a kígyód nevét nem tudom. Én Elizabeth vagyok, de inkább csak Beth.
Oldalra billentettem a fejemet. Nem emlékeztem, hogy bemutatkoztam volna neki valaha, bár azt azért tudtam, hogy évfolyamtársak vagyunk. Láttam pár órán, meg talán ültem is mellette az elmúlt majd' öt évben valamikor... csak inkább véletlenül, mert már csak ott volt hely. Nem, mintha sok barátom lett volna. Csak úgy ide-oda kevergtem az emberek között.
- Te is ötödéves vagy, Beth? - kérdeztem, majd kígyónyelven odaszóltam Szelénének: - Gyere ide... - Nyújtottam előre a kezemet, majd kinyitottam a tenyeremet, hogy a kis állt oda tudjon siklani és egyenesen a vörös lánnyal szemben tudjon felemelkedni. - Ő Szeléné. - A fehér kígyó kicsit felegyenesedett, sötét szemeit tényleg a lányra emelte és csak csendesen sziszegett köszöntésként.
Meglepett kicsit, hogy nem fél tőle. A legtöbb ember a Roxfortban furcsának tartja a kígyókat, azokat pedig, akik beszélni tudnak velük - bár ez meglehetősen ritka - gyakran ellenszevet váltanak ki. Engem ez mondjuk nem zavart. Nem akartam senkivel sem jóba lenni igazából.
- Tetszik az akcentusod. Különegessé tesz.
Hümmögve vettem tudomásul a bókot. Nem igazán tudtam kezelni az ilyesmit, hacsak nem Jasontől jött. Valahogy tőle minden olyan más volt, természetes és kellemes.
- Kö... köszi... - pislogtam zavartan. Mármint... igazából mit kell mondani egy ilyen dologra? Sosem voltam benne biztos. Jasont megcsókoltam csak vagy azt mondtam, hogy cuki a szemüvege. Anyám sosem dícsért meg, apám sem igazán, bár ő legalább szeretett. Ezért nem voltam ilyesmihez szokva.
- Egyébként szenes az arcod. Itt a szemed alatt
Azonnal felemeltem a tenyerem és végig töröltem az arcomat, bár valószínűleg elkenve csak jobban a szenet. Az ilyesmit még is csak jobb vízzel ledörgölni a bőrről.
- Nem rég rajzoltam... biztos olyan maradt a kezem - magyaráztam és felemeltem a jobb kezemet, hogy megnézhessem. Volt rajta egy jó nagy szénfolt, biztosan azzal érintettem meg az arcomat, mert nem is gondoltam, hogy esetleg koszos lehetek. - Lehet, hogy meg kéne mosakodnom... - Pislogtam, közben Szeléné visszaszökött a vállamra.
- Ti meg mit műveltek itt a folyosón?! Itt nem lehet csókolózni! - Összerezzentem az éles hangra, s éreztem, ahogy valami a lábamhoz ér, amitől annyira megijedtem, hogy ugrottam egyet, szó szerint neki préselődve Beth-nek, így pedig valóban csókolózásnak tűnhetett minden. Persze Frics bukkant fel, ki más, ami meg a lábamhoz ért, a macskája volt. - Ezért aztán szép kis bűntetést kaptok!

[Úttalan utakon]

Úttalan utakon

A szép Souiler

(2002. március 10.)

játszd újra nekem

Gyakran irigykedve gondolok a kígyóra, aki időnként levedli a bőrét. Azt mondják, az ember sejtjei is megújulnak 7 évenként. Úgy tűnik, ha a változás lassú és aprócska, a végén mindegy is, nem látjuk. Milyen vakok is tudunk lenni. És türelmetlenek.
- 'át... lehet, 'ogy túl jól sikerült a tanítás, nem? - Nem gondolom, hogy van olyan, hogy a tanítás túl jól sikerülne, de nem akarom ezt hangosan kimondani, inkább csak bólintok.
- I..iigen. Bemutatkozásom után, enyhén oldalra biccenti a fejét. Pedig öt év után nem olyan nagy kunszt tudni a társaid nevét. Vagyis én a legtöbb emberét tudom. Egyszerűen csak megjegyzem őket. Aztán vannak olyanok, akiknek a nevét már többször hallottam, de személyesen nem ismerem. A hírnév mindig megelőzi a személyt. Én szívesebben vagyok a csendes sarokban, ahol megfigyelhetem a környezetem. Szeretek figyelni. Csendben lenni. Jól esik a nyüzsgésben a csend. - Te is ötödéves vagy, Beth? Ő Szeléné. A kígyó most pontosan velem szemben van, így jobban szemügyre vehetem. A szemébe nézek, és szelíden üdvözlöm. - Örülök Szeléné a találkozásnak.  A görög mitológiában, az ősi holdistenség megszemélyesítője. A szépséget, a fényt jelképezi a sötét végtelenben. Igazán szép nevet választottál neki.  A kígyóról való eszmefuttatásom miatt elfelejtettem a fülem mellett elsüvítő kérdést.
- Igen, évfolyamtársak vagyunk. Szeretek megfigyelni. Te pedig a kígyóddal, és a merengő tekinteteddel könnyen kitnsz a többiek közül.
Nem tudom, megbántottam e, de nem úgy értettem. De sokszor az emberek nem tudják az arcukat álcázni, és olyan sok mindent ki lehet olvasni belőle. Kevés ember rendelkezik póker arccal. Valaki szeme gyakran ragyog, perzsel, vibrál, valakié pedig inkább sötétebb, olyan, mintha felülnél egy ringlispílre, és elszédülnél dőle. Az emberek általában inkább a saját dolgaikra koncentrálnak, ezért nem veszik észre a másikat. Hát, nekem meg ez egy ilyen hobbi féle. Vagyis, csak úgy észre veszem.Megdicsérem az akcentusát, de úgy tűnik, zavarba hoztam. Pedig nem állt szándékomban. Állítólag gyermekien őszinte vagyok, ami gyakran zavarba hozza az embereket. De nem tudom mit kéne máshogyan csinálnom. Lehet, ezért nincs sok barátom. Nem tudom.
- Nem rég rajzoltam... biztos olyan maradt a kezem. Lehet, hogy meg kéne mosakodnom...- Hát igen, nekem is gyakran marad tintás a kezem. Nem egyszer az is előfordult a golyóstollal, hogy annyira rágtam, hogy a szám tiszta kék lett a nyelvemmel és a fogaimmal együtt. Ez általában akkor fordult elő, mikor nagyon gondolkodtam valamin. Vagy egy matekpéldán, amit sehogy sem tudtam megoldani, vagy egy megfogalmazandó dühös gondolaton. Sokszor érzem azt, hogy a fejemben minden szépen összeáll és érthető, de amint leírom, rájövök hogy hát ez csak a töredéke annak, ami itt bent van. Egyszerűbb lenne kivetíteni. Ugyanakkor sok veszélyt is hordozhat, ha ki van vetítve minden. Sebezhetővé tesz. És mi van azokkal az érzelemteli gondoltokkal, amikbe nem is vagyunk biztosak, és folyton alakulnak? Amik hibásak? Matek órán sem szerettem, ha a hibás feladat levezetését, amit áthúztam vagy kiradíroztam, esetleg elolvassa más. A hibáim maradjanak csak az én privát hibáim. - Ti meg mit műveltek itt a folyosón?! Itt nem lehet csókolózni! Ezért aztán szép kis bűntetést kaptok! -
 Szemeimet nagyra tárom, és keresem, hogy kik csókolóznak. Csókolózni? Hol? Kik? De hiszen csak mi vagyunk itt Friccs úúúáááá, hogy miiiii! Felkacagok, de úgy tűnik, Friccs egyáltalán nem tartja viccesnek. Egyszer csak Louis alakja előre ugrik, szinte hozzám préselődve. Ettől aztán én is bepánikolok, és ígyekszem megtartani az egyensúlyom...ajajaj.jajaj...reflexszerűen belekapaszkodok valamibe, ami közel van, jelen esetben szegény Soulier fiú ingjébe. Basszus, el fogunk esni, el fogunk esni....Louis-t magamra rántom, de fél kezemmel próbálom az esést tompítani, azonban nincs elég erőm. Kisebb sikoly hagyja el a torkom, puffanással zuhanunk a padlóra. Fejem igyekszem fent tartani, mielőtt agyrázkódást kapnék.  A csuklóm kificamodik, amire felszisszenek. A büntetést viszont a csuklóficamnál is jobban utálom, így igyekszem minél hamarabb talpra állni. Friccs elindul felénk. Megragadom Louis karját, és futni kezdek. Az egész annyira komikus, hogy hangos nevetésbe kezdek. Merlinre, ez nem az én napom!
- Gyere, fussunk!

A játék másik helyen folytatódik, a helyszín szabad