Alicui Dentes

London egyik legelegánsabb bárja, ahol általában csak aranyvérűek vagy a kellően súlyos pénztárcával rendelkező varázslók fordulnak meg.
Egy hatalmas bárpulttal rendelkezik, de két illetve négyszemélyes asztalok is találhatók benne. Ezenkívül pedig több magán szobával is fel van szerelkezve, esetleges megbeszélésék lebonyolításának érdekében vagy hogy szimplán elrejtse egy titkos randevú szereplőit.

Mikhail Bertov & Eduard Sokolov

это уже не секрет

MMIII VI XX

zene: Ludovico Einaudi - Fly ||  outfit: boss

Sokolov előre lefoglalta az asztalt az előkelő étterembe, hogy a lehető legnyugodalmasabban lehessenek együtt. Kifejezetten odafigyelt az étterem kiválasztására, ugyanis itt lehetett olyan ételeket is enni, amik Mikhailbarátok voltak. Előzetesen még le is teszteltette őket titokban, hogy mennyire egészésgesek, vagy felelnek meg a férje igényeinek, és a lehető legjobb eredményekkel ment át ez az étterem a rostán. A lefényzűzőbb helyre kérte, szigorúan az egyik eldugottabb szegletben, a legtávolabb az ablaktól, nehogy az éhes hiénák valahogy kiszagolják őket.
AMióta összeházasodtak nagyon körültekintőek voltak abban, hogy nem bukjanak le. Bár ő nem, tudta megállni, hogy ne kotyogja el egy gyenge pillanatában Albert barátjának, de őbenne bízott meg a legjobban, és igzaán szerette volna megtisztelni őt ezzel a tudással. Na meg elfelejtette levenni a gyűrűt, a közös galériáuk ügyiéntézős kávézgatása előtt, így kénytelen volt bevallani mindent. Albert persze tudta, hogy ez milyen nehéz teher, így bízott a titoktartásában, bármenynire is volt furcsa férfi.
Sokolov előkelő bort rendelt, és amíg várta, hogy Mikahil is megérkezzen, mert szigorúan ez egy üzleti étekzés volt, ahova nem érkezhettek úgy, mint egy iagzi pár, nézegetni kezdte az étlapot, amiben mindenféle extravagáns étel is szerepelt. kezdve a poliptól, a manólábujjon kerezstül - aminek reméljük csak a neve ilyen bizarr, a macskakaki kávéig. Ettől persze kirázta a hideg.
Amikor felismerte az ismerős lépteket felpattant és elegánsan kézcsókot lehet Mikahil csuklójára. Szinte olyan békés volt minden, az étteremben is ebben a napszakban kevesen étkeztek, ami tőkéletes volt a számukra egy kicsit az együttléthez. Az utóbbi időben kissé felfordult az életük, Sokolov szerette volna minél hamarabb lezárni a szezont, hogy egy kicsit felszabaduljon a kötelezettségei alól, és mindenféle luxus helyre vigye az ő Mikhailját, aki még most sem aludt nyugodtan a szülés óta.
- Remélem zökkenőmentesen talááltál ide - mondta kedvesen, halk orosz hangon elsuttogott morgással, miköuben kihúzta Mikhail alatt a széket és megvárta, hogy leüljün. Hiába, no a mi Sokolovunk egy igazi úriember volt. Közben finom kics csókot is lopott Mikhailtól. - Remélem megfelel az ízlésednek a hely. Minden ellenőriztem - magyarázta büszkén, miközben újra belemélyült az étlapokba. A gyomra pedig olyan hangosan mordult, hogy meglehetősen messze lévő asztalok mögül is hallhatták. Erélyesen el is pirult tőle.
- Még cibetkávé is van, ami tudod a... nos... km... - magyarázta de valahogy illetlennek tartotta a kaki bármelyik szinonímáját is a szájára venni.  - A cibetmacskából van - zárta végül le a mondatot, ami talán kevésbé hallatszott góundorítóan és groteszkül. Nem akart mosthivatalos dolgokról csevegni, csak szerette volna ártatlanul, romantikus lélekként élvezi ezt a pár órát együtt, mielőtt visszatértek volna bokros teendőikhez.

j u s t  l o v e
20030620

to: Sokolov

o u t f i t

Házasság. Sosem gondoltam, hogy valaha részem lesz benne és most olyan boldog voltam, ha csak ránéztem arra a gyűrűre, hogy még a gyomrom is liftezni kezdett. Az én gyomrom. A nagy Mikhail Bertov gyomra, aki még a színpadon sem izgult és olyan dekadenciával uralkodott álltam mindigis mások felett... most pedig, alig tudtam elnyomni magamban az izgulós kisgyereket, ahogy az Alicui Dentes felé siettem, hogy lássam a Főnököt. Jó volt vele munkaután bárhová is beülni, inni egy italt, bámulni a szakállát vagy a borostáját - ahogy éppen viselte - és egyszerűen csak boldog voltam. Fura érzés volt.
Ahogy végig siettem a macskaköveken, a londoni borús ég alatt, megpillantottam az éttermet. Már kinyitotta előttem az ajtót egy kikeményített ingű pincér.
- Mr. Sokolov itt van már? - kérdeztem tőle.
- Igen, Mr. Bertov. Kövessen! - felelte és intett is, hogy menjek utána. Kicsit felvontam a szemöldököm a mozdulatra, utáltam, ha azt hiszik, nem értem, amit mondanak. Tökéletesen beszéltem angolul, franciául és oroszul is. Nem jelentett gondot az eligazodást. Hosszú évek óta éltem itt.
Még is, amikor megpillantottam Sokolovot, megint ellágyultam. A pincér tiszteletteljesen meghajolt, ahogy a főnök felkelt az üdvözlésemre, majd távozott. Sokolov elkapta a kezemet, majd finoman csókolta meg.
- Remélem zökkenőmentesen talááltál ide - mondta. A székemhez lépett, kihúzta, hogy le tudjak ülni. Igazi úriember volt, ahogy alám tolta. Szóval ilyen, amikor az embernek férje van. Még is a legjobb az a kis gyengéd csók volt, amit mozdulat közben lopott. Az ujjaimmal megsimogattam a borstás arcát is. - Remélem megfelel az ízlésednek a hely. Minden ellenőriztem. - Ült vissza velem szembe.
- Eddig tetszik. Egy privát szoba veled... - sóhajtottam, majd rákacsintottam. Jól esett flörtölni.
A lábamat az asztal alatt odatoltam az övéhez, ahogy kinyitotta az étlapot. Finoman simítottam a lábfejemmel az övét. És éppen ekkor, ahogy bújta a menüt, megkordult a gyomra. Jó hangosan, amire persze nem bírtam ki, hogy ne nevessek fel.
- Ajaj. - Nyitottam ki én is az étlapot. - A kedves óriásomat meg kell etetni. - Tettem hozzá és végig futott a szemem a menü soron. A diétás tetszett, volt benne saláta, lisztmentes tészta. Egyszóval minden, ami kelhet.
- Még cibetkávé is van, ami tudod a... nos... km... - magyarázta. - A cibetmacskából van - Erre már nem bírtam ki elmosolyodtam.
- Az ürülékében erjed a kávébabból. - Bólintottam. - Nagyon dekadens. Egyszer kipróbálnám. - Tettem hozzá és rákacsintottam. Aztán visszanéztem az étlapra. - Tudtad, hogy a húsgolyós spagettit lehet növényalapú tésztából kérni? És van kétszemélyes tál... óóó, ilyet vegyünk, Főnök! Olyan romantikus lenne! - Magyaráztam, de túl lelkes volta a hangom és mivel megjelent a pincér, vissza kellett fognom magamat. Felvettem megint a mogorva arcot.
- Nem tudna hangosabban osonni? - kérdeztem tőle dühösen.
- Elnéz... - kezdte dadogva.
- Mit akar?! - förmedtm rá. Erre remegő kézzel pezsgőt rakott le elénk. Egy-egy pohár rosé volt, meg egy egész üveg is odakerült az asztalunkra.
- Csak ő... a ház ajándéka... - dadogta, majd elővette a jegyzettömbjét. - Mit hozhatok, uraim?

Mikhail Bertov & Eduard Sokolov

это уже не секрет

MMIII VI XX

zene: Ludovico Einaudi - Fly ||  outfit: boss

Sokolov önmagához képest is meglehetősen boldog volt. Mindent megtett, hogy ikhail igényeit kielégítse, miközben igyekezett helyt állni vezetőként is a Színházban. Szerette a munkályát, szerette ápolni  aművészetet és a kultúrát és ugyan így szerettett godnoskodni arról is, hogy Mikhail a lehető legjobban érezze magát mellette. Nem változott sok minden a házasságuk után velük, és még titkolni sem esett nehezére... Alberten és Budimiren kívül sneki sem tudott erről. Elégedetten ücsörgött várva Mikhailra az étteremben, ami tökéletesen megfelelt az ízlésüknek és az igényeiknek is.
Ahogy megjelent Mikhail a szíve máris hevesebben kezdett dobogni, így segített is a kis kényelmes széket alátolni, miközben ő is letelepedett az asztalhoz.
- Eddig tetszik. Egy privát szoba veled... - kacsintott rá Mikhail, mire Sokolov kellemesen elpirult és megköszörülte a torkát. A lába hozzáért Sokolovéhoz mire ő ezt a kedves kis simuló modzulatot viszonozta az asztal alatt. Szerette ezeket az apró flörtöléseket és bújásokat, a titkos kis kedveskedéseket, amiket egymásnak üzentek a nyilvánosság előtt. Ez olyan különlegessé emelte a kapcsolatukat.
- Tudtam, hogy tetszeni fog ez a kis félreeső rész - viygorgott felszabadultan rá Sokolov, de aztán megkordult a gyomra és nagyon szégyellősen elbújt az étlap mögé, de Mikhail bájos szavaira nagyot dobbant a szíve. Meghatónak találta, hogy ő volt a kedves óriása, és így össze is tudta magát szedni anynira, hogy értelmes, laza, kellemes kis bezsélgetésbe kezdjen vele, miközben szinte fel se fogta azt, miket olvas az étlapon, sokkal inkább lefglalta, hogy Mikhail hangjában és tekintetében gyönyörködjön.
- Az ürülékében erjed a kávébabból. Nagyon dekadens. Egyszer kipróbálnám. - Sokolovot ettől persze kirázta a hideg, nem volt ő ilyen egzotikus alkat, szerette a különlegességeke, de a hagyományos fajtából, persze.  - Tudtad, hogy a húsgolyós spagettit lehet növényalapú tésztából kérni? És van kétszemélyes tál... óóó, ilyet vegyünk, Főnök! Olyan romantikus lenne! - Eduard nagyon szeretett volna válaszolni, de a hirtelen felbukkanó pincér őt is megijesztette, a rá ripakodó Mikhaillal együtt. Végül csak megköszörülte a torkát, hogy a pjncér felé forduljon, és leadhassa a rendelést.
- Nos, uram. Szeretnénk kérni növényalapú tésztából készült húsgolyós spagettit. Az enyémre extra adag sajtot kérnék. Ja, és kérünk még bort is, hosszan fogunk itt elidőzni - mondta és szerelmesen pillantott Mikhailra. Ki szerette volna élvezni ezt a kis időt, amit együtt eltölhettek. Kellemesen borozgattak, és Sokolov úgy érezte, hogy itt az idő az elrejtett virágcsokorral előállni.  Nem volt tömeg ő pedig szeretett volna neki odaadni az ajándékát, amit erre az alkalomra hozott.
- Bocsáss meg egy pillanatra, Mikhail - állt fel az asztaltól, és méltóságteljes siettséggel lépett az egyik pincérhez, hogy elkérje a félre tett csokrot, és ezalatt nem vette észre, hogy valaki més nagy sebbel-lobbal, kifejezetten alattomosan odakúszott az asztalukhoz, egyenesen Mikhail felé.

j u s t  l o v e
20030620

to: Sokolov

o u t f i t

Dühös pillantással bámultam a pincér után. Az ilyen alakokat mégis miért veszik fel ilyen helyekre? Úgy lépkedett, mint egy elcseszett kísértet, hogy még véletlenül se halljam meg, ahogy mögénk kerül. Simán kihallgathatta volna a flörtölésünket, az intim pillanatunkat, amihez semmi köze nincs. Senkinek sincs köze, csak nekem és neki. Sokolov és Mikhail léptek be a kapcsolatba, nem Sokolov, Mikhail és az egész világ.
A felháborodásomnak persze hangot is adtam, mire remegve távozott. Megérdemelte, hogy megijedjen a pofátlan disznó. Ezért hát elégedett néztem vissza a főnök csillogó szemeibe. Szerettem vele kettesben lenni, ő nem akarta, hogy elhallgassam a véleményemet, ő engedte, hogy úgy irányítsak másokat, ahogyan az nekem éppen jól esett.
– Remélem többet nem zavar meg… és jó bort hoz. – morogtam magamban. Erre persze Sokolov mocorogni kezdett. Csak reméltem, hogy nem kapott már a szagoktól ételmérgezést, mert akkor biztos, hogy egy falatot sem eszek itt.
– Bocsáss meg egy pillanatra, Mikhail – állt fel az asztaltól és már sietett is el. Én pedig magamra maradtam, ami alapvetően nem zavart, csak aggódtam érte. Ezért hát csak fészkelődve néztem körbe. Elég elegáns hely volt, szó sem róla, a virágokat is majdnem ízlésesen válogatták össze… szívesen időztem itt Sokolov társaságában, pláne, hogy egy privát helyiségben ehettünk mi kettesben.
Kihúztam a zsebemből a kis kézitükrömet, hogy megnézzem magam. Főleg a szemem alatti karikák érdekeltek, de úgy tűnt, hogy Madam Fifi csodakréme hatásos volt, így azok teljesen megszűntek félórával a használat után. Ezt is csak azért kaptam, hogy teszteljem és népszerűsítsem. Nem szerettem minden vackot magamra kenni, ám az ígéretessége miatt muszáj volt. Ed mellett muszáj voltam mindig tökéletesen kinézni. Hatalmas volt és fess, egyszóval, ha nem vigyáztam eléggé az olyan Albert félék lecsaphatták a kezemről.
– Mikhail Belot! Merlinre! – hallottam meg egy túlzottan is ismerős hangot, így a nyitott ajtó felé fordultam.
Először csak megköszörültem a torkomat. Baldur Macnair volt az, akit már ezer éve nem láttam… nos, mondhatni azóta, hogy alaposan tejelt az akadémiának. El akartam fordulni, de akkor beljebb lépett és megfogta a karomat.
– Hihetetlen, hogy gyönyörűbb vagy, mint egy éve… – Suttogta és elkezdte simogatni a karomat, mire azonnal kitéptem az ujjai közül. Beteg egy fickó volt, mikor azt mondták, hogy le kell vele feküdnöm, csak az ujjaimat szopogatta. Azt mondta oda van a kecses kezekért, és hát… nagyon oda volt. Egyszer még arra is rá akart venni, hogy kifesthesse a körmömet.
– Éppen magánügyben vagyok itt, Mr. Macnair. – Jelentettem ki halkan és reméltem, veszi az adást. Nem akartam Sokolov előtt megint ilyen gáz helyzetbe kerülni.
Nem távozott, sőt bekapta a szájába a gyűrűs ujjamat és szó szerint leszippantotta a gyűrűmet. Mire megtudtam volna szólalni már lenyelte és fulladozni kezdett. Úgy hörgött, mint egy beteg kutya, én meg ültem ott nyálas kézzel és csak bámultam, hogy meghal-e vagy most mi lesz. Aztán egyszer csak abbahagyta.
– Ó… lement.
– A jegygyűrűm! – Akadtam ki és meg akartam ölni, ezért azonnal fel is pattantam. – Mármint a! A Gucci gyűrűm! – Kaptam fel a vizet és rá szegeztem a pálcámat. – Adja vissza!

Mikhail Bertov & Eduard Sokolov

это уже не секрет

MMIII VI XX

zene: Ludovico Einaudi - Fly ||  outfit: boss

Eduard Sokolov elépesztően büszke volt magára, meg arra, hogy ilyen kellemes helyre tudta hozni Mikahilt, hogy egy kicsit együtt legyenek. Ő nagyon szerette a színházi élet pezsgő mindennapjait, a sok tennivalót, az intézni valót a sok-sok hivatalos találkozókat, a szervezkedést. Kifejezetten karizmatikus alkata révén igen csak társasági pillangónak számított, aki előkelő köröket is lenyűgözött tudásával, műveltségével és rendkívül bájos jellemével. Solov egyszerre tudott elbűvölően romantikus és határozottan tekintélyparancsoló lenni. A unkahelyen az utóbbi volt rá jellemző, de még így is kivívta magának az emberek elimserését és tiszteletét.
Mégis nagyon szeretett Mikhaillal lenni, amikor jutott egy kis privát magányos órája, az ő társaságát kereste fel, az ölelésébe húzódott és regenerálódott, amikor kimerült volt, vagy egsszerűen csak vágyta a kedves csókokat. Úgy érezte ezek miatt ő neki is tennie kell Mikhailért, így hát kénye kedve szerint kényeztette és varázsolta el élete férfiját, hogy az boldog legyen és kiegyensúlyozott.
Elnézést kérve tehát elosont elég feltűnően persze a virágcsokorért, ami szerencsére nem hervadt el. Sokkal ünnepélyesebben szerette vonla odaadni, annál, hogy a kezében várja vele. Sokolov igen körülményes és maximalista ember volt, így hát teljesen elégedetten saját magával a hófehér liliomcsokorral vonult is vissza az asztalukhoz, ahol meglehetősen nagy  felfordulás volt.
– A jegygyűrűm! Mármint a! A Gucci gyűrűm! Adja vissza! - kiabálta Mikhail pélcát szegezve egy meglehetősen idegesítő alakra, aki éppen abbahagyta a fuldoklást, és elégedett vigyorral nézte Mikhailt, amire persze Sokolovban beindultak a védelmező ösztönök és eldobva a csokrot, ami egy hatalmas ősz parókájú gazdag hölgyvalaki fején landolt odavetette magát közéjük, irigylésre méltóan tökéletes színpadi mozdulatokkal.
- Eduard Sokolov vagyok, Mikhail Bertov férje, és követelem, hogy ne zaklassa a férjemet! - mennydörögte, aztán persze el is pirult, hiszen ők elvileg titkolták ezt, de most hangosan kikiabálta. Megköszörülte a torkát, majd ránézett Mikhailra, és észrevette a gyűrű húlt helyét, majd a fulldokló lila fejű alakra nézett. Nem volt egy Sherlock, sem egy Poriot, de ő is rájött, hogy mi történt.
- Szóval jegygyűrű? - szólalt meg a lila ábrázatú fickó, és elfintorodott. Nem lehetett tudni, hogy még az irritációtól vagy pedig Eduard elszólásától. - Te hozzám tartozol, nem holmi pojácához! - rikácsolta, és ő is elővette a pálcáját, mintha csak el akarná rabolni Mikhailt, de Sokolov tapasztaltabb volt a párbajok terén, így gyorsabban támadt, és egy hányós rontás a szenyvedő férfit gyomron is találta, aki szenvedve kapaszkodott meg az egyik székben.
- Micsoda ízléstelen kaspó! - halt el a hangja a kapsó felé görnyedve, és szerencsétlen növény csak némán tűrte a nem kívánt locsolást.
- Mikhail! Mikhail! ugye nem bántott? - fordult aggódó tekintettel Mikahil felé Sokolov még mindig kipirultan, hogy pont ő kottyantotta világgá a hétpecsétes titkukat.

j u s t  l o v e
20030620

to: Sokolov

o u t f i t

Ingerülten pattantam fel a székből. A mozdulat még elegáns volt, de a gondolatok, hogy most rögtön kirázom belőle az ékszerem. Mégis csak a főnök anyukájának közepesen giccses öröksége volt... és tudtam, neki milyen fontos. Nem engedhettem, hogy bárki is megbántsa az én főnökömet. Az ujjam persze még nyálas volt tőle, ami szintén bosszantóan undorító volt.
-  Eduard Sokolov vagyok, Mikhail Bertov férje, és követelem, hogy ne zaklassa a férjemet! - Rontott be Sokolov olyan hévvel, hogy a hangját bizonyára a mi kis privát termünkön kívül is hallották. Éppen csak a szám elé tudtam kapni a kezemet. Nem akartam, hogy mindenki tudjon róla... ez a miénk volt, nem az újságoké és a mindenki másé. A házasságunk kettőnk kicsit boldog titka volt és éppen ettől volt olyan intim.
- Főnök... - dünnyögtem. Éreztem magamon a vizslató tekinteteket, ami őszintén felháborított, ám az első sokktól, életemben először, csendben maradtam és csak pislogtam Edre és Macnairre felváltva.
- Szóval jegygyűrű? - fintorgott Macnair. A feje még lila volt, de most, mintha öklendezni készült volna. Hát én is magam is majdnem öklendezni kezdtem, ehelyett csak elfordítottam a fejemet egy pillanatra. - Te hozzám tartozol, nem holmi pojácához! - újabb szavak. Érthetetlen módon nekem szóltak... pedig Macnairrel legfelejebb összefeküdtem, más közünk nem nagyon volt egymáshoz. Jó, egyszer-kétszer talán fojtogatott közben, amit ő "intimnek" nevezett vagy az ujjaimat szopogatta a lábamon. Voltak gondjai, de engem már régen nem érdekelt.
Ahogy felé pillantottam, láttam, hogy előkapja a pálcáját. Nem sok esélye volt varázsolni. Sokolov gyorsabb volt. Az átok gyomorszájon találta Macnairt, aki öklendezve fordultam a hatalmas virágkaspó felé. A következő pillanatban már csak a szagot éreztem. Aztán elfordultam, mielőtt még én is kiadnám magamból a még meg sem emésztett italomat. Még a szemem is bekönnyezett az undortól.
- Mikhail! Mikhail! ugye nem bántott? - fordult felém Sokolov.
Épp csak a fejem tudtam megrázni. Aztán egy halk böffentéssel a nyakkendőjére hánytam a reggeli kávé és az azóta lefogyaszt italmennyiség keverékét. Még kicsit szédültem, de Macnairt időközben kirángatták az étteremből, a pincérek pedig elvitték a kaspót.
- Ezt nem hiszem el... - dünnyögtem magam elé, a tenyeremet a gyomromra szorítottam még mindig. Féltem, hogy még egy adag feljön Macnair puszta látványától, ám még mielőtt újabb öklendezés tört volna fel belőlem, a remegős pincér visszatért.
- Borzasztóan sajnáljuk, Mr. Bertov a történteket. - Magyarázta és hajlongva átadta a kinyhát, megtisztított gyűrűmet. Aztán még egyszer meghajolt, mintha valami olcsó japán színdarabot néznénk. - Kérem fogadják el nászajándéknak az ebédünket, amit a legszebb termünkben költhetnek el. Kövessenek! - Mondta és elindult előre. Tehát még csak nem is legjobb helyre ültettek le minket eredetileg.
- Köszönjük, de nem! Felháborító, hogy eleve nem a legszebb helyiséget adták nekünk és még ilyen alakokat is beengednek egy privát ebédre! - Magyaráztam olyan hangon, hogy megint mindenki ránk nézett. Kikaptam a fickó kezéből a gyűrűt, aki úgy festett, mintha sóbálvánnyal változott volna. Aztán pedig visszafordultam Ed felé: -  Te meg mi a fenének üvöltözöd azt, hogy a férjem vagy! Tök felelőtlen lettél! - lóbáltam felé a kezemet. Mellkason böktem, majd felhúzva az orromat drámaian kivonultam az étteremből. Tudtam persze, hogy Ed követni fog, és készen álltam odakint folytatni az ordibálást.

Mikhail Bertov & Eduard Sokolov

это уже не секрет

MMIII VI XX

zene: Ludovico Einaudi - Fly ||  outfit: boss

Sokolov tényleg, de tényleg nagyon-nagyon nyugodt ember hírében állt, aki aztán úgy volt képes vitatkozni is, hogy még csak fel sem kellett emelnie a hangját. De, ahogy a mondás is tartotta, a szerelem bolonddá teszi az embert. És Mikhail szemében a vehemens elkiabálásával tényleg bolondnak látszott. Valószínüleg. Az emberek ugyanis feléjuk kukucskáltak, néhányan össze is súgtak, és valaki hirtelen már firkálni is kezdett egy szalvétára töltőtollal, valósíznüleg valami kis újságíró. Az emberek egyenként néztek a perpatvar felé, Sokolov pedig férfiasán elpirultan, de annál védelmezőbben állt a két férfi között.
- Főnök... - dünnyögte hát a férfi, aki tényleg titokban szerette volna tartani a kettejük gyönyörű és eddig bizony zökkenőmentes házasságát. Sokolov ettől csak még jobban zavarba jött és igyekezett úrrá lenni az érzésein, hogy ne kezdjen el mindeki szeme láttára szabadkozni a férje előtt. Azt majd leginkább otthon tette volna meg, mondjuk az új matrac és az új giccses, arany, vörös, párducmintás ágyneműk puhaságával takarózva.
- Szóval jegygyűrű? Te hozzám tartozol, nem holmi pojácához! - Sokolov ezt vérig sértőnek találta. Még hogy ő egy pojáca! Színház igazgató volt London művészi életének rugója és szíve, valamint egy különleges orosz varázslócsalád leszámozottja volt, azon belül is az utolsó sarj. És ez a jöttment valaki, aki még ráadásul lila fejű volt és minden kétséget kizáróan perverznek is nézett ki, lepojácázta. Lep-o-j-á-c-á-z-t-a. Ha nem Sokolov lett volna az, aki előttük magasodik, kapott volna egy merlines pofont is tőle. Bár Sokolov képzeletben már néhányszor csúfosan ellátta a baját.
- Az én férjem nem tartozik olyan lilafejű békaszájú senkikhez, aki csak úgy betoppannak az életünkbe - válaszolta ridegen és sötét, komor felhőkkel az arcán Eduard. - Most pedig köpje ki a gyűrűt! - magyarázta és egy suhintással hányásra kényszerítette a szerencsétlent, így végre Mikhail felé fordulhatott, míg a kéretlen alak magának összeszenvedte a virágot. Mikhail meg őt követve a nyakkendőjét.
- - Ezt nem hiszem el...  - dünnyögte Mikhail. Sokolov annyira aggódni kezdett a férje iránt, hogy egyszerűen még a maszatolódó és kifejezetten kellemetlen gyomorszagú maszat se zavarta ami egyre jobban beitta magát az öltözékének drága anyagába.
- Jaj, ne! Téged is eltalált az átkom! - esett kétségbe Sokolov, miközben eltüntették a fickót és a növényt szakszerűen a pincérek. Olyan profin és szinte láthatatlanul végezték a dolgukat, mintha mindennap belehányt volna valaki a virágok közzé. Közben ismét megjelent a pincér, a fényesre sikált tiszta, az előbb még meglehetősen szörnyű körülmények között világra jött gyűrűvel és olyan hevesen hajbókolt előttük, amit egy vérbeli japán is megirigyelhetett volna.
- Kérem fogadják el nászajándéknak az ebédünket, amit a legszebb termünkben költhetnek el. Kövessenek! - magyarázta, de Mikhailnak nem sok kedve volt egy új helyre költözni ami nem is tűnt olyan előkelően privátnak, mint a lefoglalt asztaluk. Sokolov pedig látta Mikhailon, hogy perceken belül robbanni fog, ami be is következett, és mindenki ismét feléjük bámult. Valaki pedig ismét írni kezdett egy újabb szalvétára.
- Köszönjük, de nem! Felháborító, hogy eleve nem a legszebb helyiséget adták nekünk és még ilyen alakokat is beengednek egy privát ebédre! -  A pincér persze mélységesen megbánó arccal pislogott rájuk és megmerevedve fogadta a feléje irányuló villámcsapásokat, aztán Mikhail lendületesen Sokolov felé pördült.
- Te meg mi a fenének üvöltözöd azt, hogy a férjem vagy! Tök felelőtlen lettél! - rikácsolta Mikhail olyan drámai és színpadias mozdulatokkal, hogy azt bárki megirigyelhette volna. Ezt követően kiviharzott az étteremből, és most már mindneki Sokolovot meg a megdermedt pincért nézte.
- Menjen utána, maga tuskó, és hozza rendbe! - rikácsolt rá a nagyon hatalmas ősz parókás, nagyon ráncos néni, Sokolov pedig dünnyögött valamit az orra alá, hogy maga nélkül is menne, aztán felkapta a virágcsokrot és Mikhail után loholt az utcára. Sebtében még egy kitolt, üres széknek is nekiment, amit felborított, meg aztán az ajtónak is, de kiért Mr. Bertovhoz.
- Khm. Meg kellett védjelek attól a... attól a nem is tudom kitől - mormogta Mikhail szemébe nézve, és felényújtotta azért a szép és hatalmas virágcsokrot.

j u s t  l o v e
20030620

to: Sokolov

o u t f i t

Felháborodva rontottam ki az étteremből. Elegem volt ebből a helyből, akármilyen flancos ételeket is készítettek, borzalmasan bosszantottak... nem beszélve Sokolovról, aki ország-világ elé kürtölte az esküvőnk hírét, mintha akárkinek is köze lenne hozzá. Az csak a mi titkunk volt, nekünk kellett volna megmaradnia. Holnap meg már persze a Szombati Boszorkány címlapján lesz. Vitrol úgy fog élősködni rajtunk, ahogyan csak tud, mert egy évre elegendő pletykát ad neki a táncos, aki Oroszországban szökött a főnökével, hogy titokban megházasodjanak.
Ahogy kiléptem az utcára, lelassítottam a lépteimet. Hallottam, ahogy Sokolov követ és végül utolér, így megálltam és felé fordultam. Tudhatta nagyon jól, mi bajom van. Én csak boldog akartam lenni, erre ő elrontott mindent. Mindent... mert azt kiabálta, hogy a férje vagyok. Éreztem, hogy a gyomrom apróra húzódik össze. Már akkor sem tudtam volna enni, ha éhes lettem volna egyáltalán... még is, akármennyire haragudtam, a szemébe néztem.
- Khm. Meg kellett védjelek attól a... attól a nem is tudom kitől - Nyújtott felém egy viseltes virágcsokrot.
Nyeltem egyet.
Már megint ellágyított, mintha joga lenne hozzá. Nem, nem volt. Nem volt joga szépen nézni és helyesnek lenni és hatást gyakorolni rám, mert... mert... ez így szörnyű volt. Már megint megbénított és csak annyi lelki erőm volt, hogy elvegyem a virágot. Tényleg úgy nézett ki, mintha verekedett volna vele. Talán ezzel csapta le a pincért? Akkor képes lettem volna megbocsátani neki.
- Nem akartam, hogy tudják. - Suttogtam szomorkás hangon és megérintettem a kezét kicsit, mert nem húztam el azonnal a csokrot tőle. A közelében akartam lenni, mert szerettem... és érezni is akartam, mert annyira odavoltam érte... a haragom is elszállt, ahogy a borostás arcára, a hideg, már-már ijesztően kék szemeibe néztem.
- Elmondtad Macnairnek... - folytattam és megindultak a könnyeim. Nem szerettem sírni nyilvánosan, de fájt, hogy titkunk kitudódott. Ez túl intim dolog volt ahhoz, hogy csak úgy minden jött-ment tudjon róla és Sokolov csak az enyém kellett volna, hogy legyen. Most azonban mindenkié lesz, aki csak elolvassa Vitrol következő cikkének mocskos sorait. Undorodtam a médiától, ahogy állandóan kifacsarták mások boldogságát és eltorzították, ám az enyémről sokszor szőttek olyan történeteket, melyek még csak köszönőviszonyban sem voltak a valósággal... és nem egyszer már Sokolovot is említették, meglehetősen furcsa hangsúllyal a közelemben.
- Holnapra velünk lesz tele az összes szennylap, Ed. - Nem vettem el a virágot végül, csak közelebb léptem a tenyereim közé vettem az arcát. - Az apám, az anyám, Yoana, de még a munkában is mindenki tudni fogja. Semmi közük hozzá... érted?
Megint nyeltem egyet, ám ezúttal azért, hogy a könnyeimet lenyugtassam. Ritkán sírtam, mert erős voltam és tökéletes, most viszont a legnagyobb vágyamba tiportak bele. Ez pedig nem volt más, mint Sokolov szerelmének kizárólagos birtoklása. Annyi mindent tudtak rólam már így is.
- Nem jó ez így...

Mikhail Bertov & Eduard Sokolov

это уже не секрет

MMIII VI XX

zene: Ludovico Einaudi - Fly ||  outfit: boss

Skolov teljesen úgy érezte magát, mintha valamiféle Shakespeari tragikomédiába csöppent volna. A virága is tökéletesen tüükrözte a jelenlegi hangulatát. Kétségbe volt estve és úgy érezte magát, mintha az elmúlt percegben egy egész kentaurokból álló ménes zakatolt volna keresztül rajta, miközben utána egyszerre érte forró és hideg zuhany is. Még a szeme is tikkelt egyet, pedig ez nála rendkívül ritkán fordulhatott elő. Teljesen odavolt, és kétségbeesett, hogy emiatt az elszólás miatt Mikhail örökre hátat fordíthat neki. Tudta, milyen értékese vigyázott erre a titokra, hogy mennyire de mennyire csak a saját intim kis titkukénak szerette volna ezt, ő pedig, mint egy elfuserált Rómeó elkürtölte az egész világnak.
Kiszaladt hát Mikhial után, mint egy szerelmes film főszereplője. A kettejük közzé motoszkált a kinti nyüzsgés lágy hangja. A Mágus téren kellemes és üde kis nyugalom ült meg. Itt-ott sietett egy két varázsló vagy boszorkány, mintha csak hivatalos ügyeket akartak volna elintézni, esetleg menekültek a családi kötelességek elől egy kis magányos kikapcsolódásra. Kellemes idő volt  a felhők bájosan pacsmagolták be a kék eget, a téren ringatóztak a lágy szélben a rózsák és a hibiszkuszok, kellemes illatuk megült a szélben. Ám ezek most egyáltalán nem érdekelték a varázslónkat, mert kék tekintetét Mikhail arcára tapasztotta, előtolva a szomorú csokrot, amivel kifelé rohanva arcon csapott véletlenül egy pincért is.
- Nem akartam, hogy tudják - mondta Mikhail letörten Skolov szíve pedig éppen darabokra készült esni, érzékeny fickó lévén. Na meg persze nem szerette látni ha Mikhail szomorú. Fel is sóhajtott, amint a kezek megérintették. -  Elmondtad Macnairnek... - Sokolov meg bűnbánóan bólogatott. Mint egy nagytestű kutya, akit leszidnak valami miatt.
- Én... én nagyon sajnálom... - hebegte szeppenten Eduard. Ilyen habogós még talán sosem volt. Lelkiismeretes büszke ember lévén ha hibázott vagy rosszat tett, napokig képes volt ezen görcsölni. Ez a lelkiismeret furdalás az ostrom után is megtalálta.
- Holnapra velünk lesz tele az összes szennylap, Ed. - A virág szomorúan lekókadt és kicsúszott Eduard kezéből. Elhalt sóhajjal pottyant bele egy kisebb tózsába. - Az apám, az anyám, Yoana, de még a munkában is mindenki tudni fogja. Semmi közük hozzá... érted? Nem jó ez így
- Akkor bemegyek a Prófétába és beszélek Vitrollal. Adhatok neki valami jobbat is, hogy kidobja az emberek elé - mormogta aztán csak bújt bele a kedves tenyerek érintésébe és a homlokát Mikhailnak támasztotta.
- Majd elmondom neki, hogy halálfaló voltam. Jól fog mutatni a címlapokon - mondta és egy aprót bólintott is. - Meg akarom menteni, ezt ami csak a miénk Mikhail - sóhajtotta, aztán csak nézte a férfi csillogó tekintetét. Más megoldás jelenleg nem jutott az eszébe.
- Mondd, ezek után képes vagy velem hazajönni? - kérdezte halkan félve ejtve ki a szavakat.

j u s t  l o v e
20030620

to: Sokolov

o u t f i t

Még mindig dühös voltam, és utáltam, hogy Ed mindent kiteregetett rólunk... nem akartam a házasságomat a következő napokban Vitrol szennylapján címoldalán olvasni. "A kelet-európai táncos, aki elcsábította a leggazdagabb orosz varázslót." Tudtam, hogy a lehető legrosszabb színben tűntetett volna fel, pedig Sokolov pénze sosem érdekelt igazán.
- Én... én nagyon sajnálom... - dadogott Ed, mintha nem találná a szavakat. Természetesen a szemeim könnyesek voltak, mint valami sértett kislánynak. Valójában sosem éreztem így magamat korábban. Megszakadt a szívem a gondolattól, hogy a titkunk kitudódhat. Ez a házasság a miénk volt, csak kettőnké, nem Vitrolé, nem az egész mágus világé. Nem akartam, hogy a szájukra vegyenek minket. Nem akartam, hogy arról beszéljenek, a pénzéért mentem bele ebbe. Egyszerűen csak nyugalmat szerettem volna a magánéletembe.
A kókadt virágra pillantottam, majd Ed arcára. Láttam, hogy bánatos, amiért így rázúdítottam az érzéseimet. Nem kellett volna mérgesnek lennem rá. Talán ő volt az egyetlen ember ezen a világon, aki nem érdemelte meg a dühömet.
- Akkor bemegyek a Prófétába és beszélek Vitrollal. Adhatok neki valami jobbat is, hogy kidobja az emberek elé - mormogta, ahogy végig simítottam a borostás arcán. - Majd elmondom neki, hogy halálfaló voltam. Jól fog mutatni a címlapokon - folytatta. - Meg akarom menteni, ezt ami csak a miénk Mikhail - sóhajtott. Az a sóhaj pedig annyira megérintett. Ed hirtelen olyan volt, mint egy mesebeli megmentő, aki fehér seprűn száguld be megmenteni a hercegnőt. Csakhogy nekem fontosabb volt az ő becsülete a saját önzőségemnél. Lábujjhegyre álltam, finoman csókoltam meg az ajkait.
- Ne csinálj semmit... kérlek. - Puszilgattam meg még egy párszor. Ujjaim kedvesen simogatták az arcszőrzetét, csak szerettem volna, ha megnyugszik. Hogy okozhattam éppen neki lelkiismert furdalást? Túl ártatlan és kedves volt ahhoz, hogy ezt váltsam ki belőle. Vissza kellett fognom magamat, mielőtt tényleg ország-világ előtt kijelenti, hogy halálfaló volt és elveszik tőlem az aurorok. Nem akartam, hogy felelősségre vonják és a tömeghisztéria miatt esetleg elveszítse a munkáját és az Azkabanban kössön ki. Inkább ezerszer mondom el, hogy házas vagyok, semmint, hogy neki ártsak bármiben is.
- Mondd, ezek után képes vagy velem hazajönni? - kérdezte végül, mintha tényleg bűnös lenne. Csak az érzései és az engem való megvédés állandó akarta hajtotta őt erre. Átkaroltam a nyakát. Az arcomat odanyomtam a vállához. Beszippantottam az illatát, hogy megnyugodjon. Ő volt az egyetlen ember ezen a rohadt világon, aki nem érdemelte meg a kegyetlenkedéseimet. Jószívű volt és végtelenül kedves.
- Ed... bármikor képes vagyok veled hazamenni. Az otthonunkba. - Válaszoltam és felnéztem a szemeibe, hogy aztán újabb csókot adjak neki. - Bújjunk el a világ elől. - Leheltem az ajkaira, majd nem is foglalkozva az utca népével egyenesen elhoppanáltam az otthonunkba. Oda nem juthatott be Vitrol. Nem vehette el tőlünk, ami a miénk.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
A h e l y s z í n s z a b a d.