Kalamáris Kiadó és Könyvesbolt

Nathaniel Forest pennájából



A London mugli negyedében elhelyezkedő nagy és modern épület a híres író Nathaniel Forest tulajdona. Mivel a kiadó által megjelentetett könyvek éppúgy szólnak mugliknak és mágusoknak, az itt dolgozók népsége is épp ilyen vegyes és sokszínű. Az épület kialakítása ezért sajátságos. Bár modern, mégis minden kényelmet megad a különböző feleknek a nyugodt és kellemes munkavégzéshez.
A kiadó alsó szintje nyilvános minden látogató számára. Egy könyvesbolt, egy szuvenír bolt és egy különlegességeket felvonultató kávézó kapott itt helyet.

Tiszta lappal

Rühelltem, hogy már közelített a telihold ideje. Ilyenkor kezdtem életbe léptetni azt a biztonsági protokollt, amit az elmúlt évben dolgoztam ki. A megelőző napokban szépen félrevonultam a legeldugottabb szegletébe vidéki lakomnak és ki se dugtam onnan az orrom, amíg vége nem volt, gondosan bezárva magam. Na meg persze hozzá a farkasölőfű-főzet, ami nagyban enyhítette a lefolyást. És még valami, hogy emberi óráimban ne unatkozzam: könyvek. Ez volt a legártatlanabb és legnormálisabb része az elegynek. Persze egy hátulütővel: rohamosan fogytak a könyvek egy-egy ilyen alkalomnál, mert gyorsan tudtam végigérni rajtuk. Persze volt egy tetemes méretű könyvtár a kis kastélyban, de ami azt illeti, az ember azért vágyja az újdonságot, az olyat, ami aktuálisnak mondható. Így a bizonyos napok előtt felkerestem egy-egy könyvesboltot, körbenéztem és bevásároltam, ha találtam kedvemre való könyvet, vagy könyveket.
Így keveredtem ma a Kalamáris könyvesboltjába, a nálam megszokott öltönyös eleganciával, ami valahol azt is hivatott volt ellensúlyozni, hogy a holdtölte közeledtével bizony nyúzottabbnak, fáradtabbnak és megviseltebbnek tűntem. Mégis tartottam magam, úgy viselkedtem, mintha minden rendben lenne, így próbálva kompenzálni a dolgot. Mintha csak üzenni akartam volna: nem adom meg magam ennek a kórnak! Méltóság megőrzése.... ha tudnák szegény vásárlók, hogy mi vagyok... megvetve húzódnának el, vagy menekülnének és annyira nem is hibáztatnám őket. Saját szememmel láttam, mit műveltek a farkasok a legutóbbi háború alatt. És mondhatni saját bőrömön éreztem egy-két dolgot... Nem győzöm dicsérni a főparancsnokság vezetését amiatt a döntése miatt, hogy nem hagyott semmit kiszivárogni azon az ominózus kora télen a sajtó felé, hogy sikerült titokban tartani annyira a dolgokat és nem lett nyilvános téma kicsit sem az, hogy mi is történt velem, hogy miért szereltek le.  akárhogy is, a polcokon az újdonságok kínálatát átnézve nem sok reményt táplálok aziránt, hogy most a nyári időszakban sok olyan jelent volna meg, ami engem érdekel. Így hátat fordítok a polcoknak s inkább a kijárat felé veszem határozott lépteim irányát, amikor egy pillanatra összekapcsolódik tekintetem egy szőkeség barna szempárjával. Egy ismerős szempárral... egyetlen egy alkalommal láttam csak életemben, de olyan körülmények között, hogy az örökre belém égett. Ösztönösen veszem az irányt tulajdonosuk felé s az arcomon mintha most már egy halvány mosoly kezdeménye is megbújna szám sarkában.

Tiszta lappal

Ahogy elhaladtam a légkondi hűs fuvallata alatt azon gondolkodtam, hogy milyen lehetetlenül meleg van ma Londonban. A könnyű bézs taláromat már a karomra hajtottam, a ruhám is nyárias volt, mégis azon kaptam magam, hogy a vízbe vágyom, hogy lehűthessem végre magam. Alig néhány napja vagyok “itthon” és máris azt érzem, hogy hiányzik az olasz dolce vitám, a tenger, a gelato, a lakásom. Talán várnom kellett volna még a visszatéréssel?
Egy fél pillanatra eljátszottam a gondolattal, de végül megráztam a fejem. Nem, nem várhattam, Lotte teljesen bepánikolt az üzletvezetéstől néhány rövidke év alatt és sajnos a “rendes” forgalom visszaesett, a különleges vevőink pedig elpártoltak az üzlettől a hiányomban. Egyet jelentettem az üzlettel és amikor eltűntem, a Melyn Moon érezte meg ezt a legjobban; nem véletlen, hogy első dolgom volt felmérni a helyzet súlyosságát és azonnal hozzálátni a problémák orvosolásához.
Lotte javasolta, hogy kezdjek a Kalamáris Kiadóval, mivel ők voltak az egyik legnagyobb beszállítóink és néhány hónapja felmondták a szerződésünket, mert nem adtunk el elég könyvet… Kellemetlen szituáció, de nem menthetetlen, gondoltam és le is szerveztem egy megbeszélést, hogy helyére pofozzam a dolgokat.
A tárgyalás szerencsére jól is alakult, kiharcoltam 5 % jutalékot minden eladott könyv után, amit értékesíteni tudunk, plusz az új beszerzési keretszerződés feltételeit is lefektettük. Még csak reggel 11 és máris milyen produktív voltam! Vállon veregettem magam és beálltam a sorba egy karamellás lattéért a kávézóban, míg azt latolgattam mihez kezdjek a napom további részével.

Ahogy felkapom a rendelésem és elsétálok pult mellől még a tárcámmal vacakolok, hogy valahogy a táskámba tuszakoljam és ahogy felpillantok a műveletből egy férfi kapja el a tekintetem. A tárcám a földre esik, én pedig csak bénultan állok a kávés poharat szorítva ahogy elindul felém és az agyam újrajátsza a jelenetet, amiben megismertem. Végigszalad a hideg a karomon egy kósza fuvallattól, amitől kiver a verejték, és mintha újra ott állnék az erdőben: pálcák villannak, mosolygó fogsorok vicsorognak rám, kiáltások. Holdfény. Farkasvonyítás.

Annyira reméltem, hogy csak később ér utol a múlt. Hiába.

[- Ezt elejtette Miss.]

Tiszta lappal

Ott állta maga teljes fizikai valójában kecses karcsúságával és tökéletes meglepettségével. Most is szép volt. Igen, azt kell mondanom, hogy "is", mert a barna szempár birtokosát már láttam egyszer, csakhogy akkor merőben más körülmények között és akkor inkább valamiféle ördögi szépségnek nevezhettem volna a helyzethez mérten. Már, ha akartam volna bárminek is nevezni megjelenését és nem az járt volna a fejemben, hogy ha nem annyian támadnak rám, akár Ő is lehetne az én helyemben, a halál küszöbén. Mondjuk akkor nem ezt a meglepettséget láthattam rajta...
- Ezt elejtette Miss. - csendül fel halkan, de határozottan hangom, ahogy elé érve lehajoltam a pénztárcáért és felemelve azt, átnyújtottam neki. Legutoljára nem sok artikulált szót hallhatott tőlem, ha leszámítjuk a korábbi varázslatokat az összecsapásból, ami rövid és elkeseredett volt, a túlerő ellenében leginkább azt célozta, hogy ne fogjanak el élve. De mégis sikerült... aztán csak morgást, és elfojtott, de mégis elkínzott hangokat hallhatott tőlem. Nem adtam meg az üvöltés kiváltságát nekik, hogy hallják, amennyire meg tudtam azt állni. Jó, a vallatás elején persze azért volt pár szavam, aztán meg még a "nem" és a "dögöljetek meg" is kifért még párszor. Egyre kevésbé artikuláltan persze.
Amíg figyeltem, gyors és könnyed léptekkel közelítettem meg, kihasználva döbbenetét és nem nagyon adva esélyt a menekülésre. Ösztönök működtek esetemben? Kétségtelenül. A szakmai ártalom része volt mindez. Pedig nem volt rá érvényes körözés. És gondolom most sincs, meg én sem szolgálok már egy éve. Fejemben már rég eltűnt a közelgő telihold gondolata, az általános önsajnálat. Végre van, ami leköti tényleg a figyelmem.
- Kár, hogy kifizette már a kávét, mert erre a vendégem lett volna. - jegyzem meg, ahogy kacsója után nyúlok (amennyiben már van szabad és eltette a tárcát) hogy egy kézcsókot nyomjak finoman kézfejére, de közben kissé szemtelenül hideg kék szemeim felfelé szegeződve végig az őzike tekintetbe mélyednek. Legutóbb egy fotón láttam, ami egy aktához volt csatolva a minisztériumban. Halálfaló gyanús személyek, Sötét Nagyúr szimpatizánsok aktái között. Nem mozdítottam el az aktát a körözöttek és megerősítések közé. Más pedig nem látta Őt akkor - Egyébként a fekete sem állt rosszul kegyednek, de ez a barátságos szín sokkal jobban kihangsúlyozza csinosságát. - teszem még hozzá könnyedén. Picit mintha játszanék a zsákmánnyal olyan érzésem van, de talán jogos is a dolog. Vagy nem?
- Deliah. - teszem még hozzá apró szünet után a mondat végére szintén csendesen, de határozottan. Az aktából tudtam meg a nevét. És ahogy az arcát, azt se felejtettem el. Minden bizonnyal kevéssé tudja most hová tenni a dolgokat, de ezzel én is így vagyok. Azt tudom, hogy mit köszönhetek neki: az életem. De azt is, hogy ez mibe került, és hogy abban milyen része volt. Egyszerre világos és mégis tisztázatlan, homályos ez az egész dolog.

[- Igen…]

Tiszta lappal

Egyszerre érzem azt minden zsigeremben, hogy ismerem ezt a férfit és mégis nehezen ismerem fel azt akinek utoljára láttam. A szemei ugyanolyan kéken villannak mint akkor, de a magabiztosság, ami megcsillan bennük egyáltalán nem ismerős: akkor egy sarokba szorított harcos elszántságát láttam, most talán inkább egy barátságos ragadozó könnyedségével hajol le előttem és adja a kezembe a tárcámat.

Nyelek egyet.
- Igen… - lehelem ki. - Köszönöm.

A tárcát a helyére ejtő kezem ujjai a pálcám köré fonódnak, de nem merem egyből előrántani a rejtekéből, az agyam kapkodva kutat a megfelelő ártás után, próbálok összpontosítani. A tekintetem körbecikázik a forgalmas hallban, ahol muglik és varázslók sietnek köröttünk tovább, ügyet sem vetve ránk; keresem a lehetséges menekülési útvonalat, de a férfi egy profi rutinjával és széles vállaival tölti ki a látóterem, kényszerítve, hogy ránézzek.

- Kár, hogy kifizette már a kávét, mert erre a vendégem lett volna.
A hangja teljesen más, mint akkor és ott volt; a küzdelemtől rekedt szavak, a fájdalomtól éles morranások, egy-egy visszafojtott nyögés, szidalmazó sziszegés két átok között amikkel a társaim térdre kényszerítették. Emlékszem, előre léptem, hogy közelebbről szemügyre vegyem az elfogott ellenséget és a pálcák leereszkedtek a sebesült férfi körül. Valaki mellém lépett és közölte kivel van dolgunk, de alig hallottam, csak azt fogtam fel, hogy veszélyes és ahogy dacosan a szemembe nézett, rezzenéstelen, lángoló tekintete irigységet keltett a lelkemben.

- Nem egészen értem miért… - préselek ki az összeszoruló mellkasomból még pár szót, ahogy a vérem dupla sebességgel lüktet végig az ereimben. Bizonyára ki is pirulok, mert hirtelen kiver a hideg verejték, ahogy finoman elhúzza a kezemet a pálcámtól és az ajkaihoz emeli. Mr. Dawson azt mondta keresni fognak a kollégái, de nem gondoltam hogy fényes nappal, a muglik előtt fogatnak majd el, hiszen ennek a találkozásnak más oka nem lehet, az egész jelenet csak színház.
Zavarodottságomat csak tovább növeli az elszalasztott meghívást követő ruházatomra tett megjegyzés. Az ajánlat, a kézcsók, a tekintet amit rám emelt… az a visszautaló bók nem nekem szólt, biztosan nem nekem. Hiszen ott voltam, én… véginéztem, én… harcoltam ellenük, ellene. Tisztán emlékszem a fájdalomra ami erőt vett az arckifejezésén ahogy rászegeztem a pálcám és kimondtam a szavakat, hogy beszédre bírjam.
- A csinosságom? - ütközök meg egy újabb szaván, önkénytelenül is végigpillantva magamon, de csak a fekete talár emlékét érzem libbenni alakom körül.

Ahogy a nevemet mondja, láthatóan megborzongok.

Senki nem szólított a nevemen már egy ideje és a hangja mintha simogatna. Félnem kellene, hiszen nem én árultam el neki, de nem megy, a szavai, a testtartása, a modora, azok a kék szemek mind ellentmondanak minden logikámnak. Miért szólítaná nevén azt, aki… majdnem a halálát okozta? Nem hagytam ugyan, hogy egyből végezzenek vele, helyette “csak” addig kínoztam látványosan, amíg meg nem jelentek a társai, aztán menekülőre fogtam. Akkor már nem számított mit csinálok, a fejem nem volt ott, a kezemhez túl sok vér tapadt és én megfutamodtam. Nem bírtam volna elviselni még egy nevet a listán, még egy önkezemmel kioltott lángot, ami egy nemesebb célért lobogott, mint a kényszer, amit én szolgáltam.

A tekintete álmaimban követett és csak remélni mertem, hogy túlélte, hogy nem én okoztam a pusztulását. Most talán ő lesz az, aki az enyémet okozza.

[- Mert én nem szeretek mások adósa lenni.]

Tiszta lappal

Mondhatnánk, hogy fordult a kocka, de igazság szerint jelen pillanatban eszem ágában sincs a szőkeséget bántani. És egyébként jogom se lenne rá... már nincsenek meg a pozíciómmal járó jogok és kötelességek. Persze akkor is csak arányos kényszerítő eszközt használhattam volna.
Nem vagyok már régen zöldfülű és pontosan látom, hogy nagyjából mire készül, hogy a pénztárcát elsüllyesztő kacsó mi után kutat ösztönösen. Leplezett kereső mozdulat, közben pillanatnyilag kétségbeesettséggel villanó tekintet, ami inkább a kiutat keresi. Hányszor láttam már!
Az erdőben minden merőben más volt. Ha nem lett volna elég eszük, hogy vérfarkasokat is bevonjanak a felgöngyölítésünkbe, sokkal rosszabbak lettek volna az esélyeik még csoportosan is, akár csupán szerény személyem ellenében. Pontosan ismertem azokat a skóciai erdőségeket, és ezt igen jól ki is aknáztam. Két társuk fetrengett a vérében, mire be tudtak keríteni és még akkor jött az igazi harc, mert pálcát csak akkor fogtam. Ott abban a pillanatban az én tekintetemben villant meg a kiútkeresés, de gyorsan beláttam, hogy ennek ott és akkor vége.
- Mert én nem szeretek mások adósa lenni. - adom meg az egyszerű magyarázatot. Hogy ezzel nem sokat segítek neki? Hogy kétségek között tartom továbbra is, esélyes. És nem érdekel. Mert nekem is voltak és vannak kétségeim. Pontosan emlékszem mindenre és a hölgyemény tettei igen elgondolkodtatóak voltak, azóta se tudtam teljesen elhelyezni magamban.
- Ugyan, biztos mondták már kegyednek, hogy csinos! - játszom kicsit a hitetlent. - Vagy netán meglepő, hogy én is annak tartom? Jó, elismerem, vérfoltok nélkül az arcocskáján, tényleg jobb az összkép. - kegyetlen egy játék ez és lassan kezdek magamtól undorodni, amiért játszom, de egy részemnek jól esik. És céltalannak se mondanám. Egyrészt a keresetlen őszinteség jó eszköz, én pedig azt alkalmazom. Az emberek úgy elszoktak tőle, hogy egészen jól megakasztja őket és többet árulnak el, mint szeretnének. Ha mással nem, hát gesztusokkal és mimikával. Szóval a célja is megvan, az pedig kétségeim helyre tétele.
- Jöjjön kérem, ne tartsuk fel a sort! És lefogadom, hogy nem itt ácsorogva szeretne kávézni. - látom, hogy megrökönyödött, hogy nem tér napirendre, ha úgy tetszik, tudata valamelyest ledobta az ékszíjat. Lényegében ezt is akartam elérni. Ha ő vallathatott engem, hát igazán nem árt, ha picit ő is belekóstol a dologba s az én eszköztáram egy-egy elemébe. Bár már régen csináltam ilyesmit. És most nem is teszek fel konkrét kérdéseket, inkább csak elemeket használok a repertoáromból, de máshogyan.
Karomat kínálom neki szinte visszautasíthatatlanul, s ha elfogadja és belém karol, úgy az egyik sarokban álló, így kellően félreeső üres asztalhoz kísérem. Előzékenyen kihúzom neki a széket, majd hagyom, hogy helyet foglaljon s közben finoman mormolom a fülébe.
- Hagyja a pálcát, teljesen fölösleges. Nem kell a jelenet és nincs is rá oka. - tudom, hogy még mindig a kiutat keresi, tudom, hogy ösztönösen akár a támadást is fontolgatja. És közben meg kell jegyeznem, hogy az illata túlontúl is kellemes. Kiélesedett szaglásom számára ez bizony "sok" a maga módján, így kell egy-két mély lélegzet, hogy helyre billenjek. Helyet foglalok vele szemben.
- Szóval kedves Deliah, minden bizonnyal tudja, hogy nincs kegyed ellen érvényes körözés és nem is lesz. - mélyen őzbarna, szép szemeibe nézek. - Ezt igazából nekem köszönheti, mert amikor az aktán felismertem a fotóját, nem tettem vele semmit. Most pedig már nem is tudnék, mert leszereltek. - az őszinteséget továbbra is megtartom, nyíltan és egyenesen beszélek. Nem tudom, hogy mennyire fogja elhinni, de jelen helyzetben mi előnyöm is származna abból, hogy igaztalan dolgokat közöljek? Egyúttal minek árulnám el, hogy hivatalosan nem jelentek rá fenyegetést, ha valójában nem így van? A motivációm magyarázatát pedig meg is adom.
- Ennyit igazán megtehettem, miután kegyednek hála nem végeztek ki ott, és azonnal. A fejpénz a hullám után is járt volna nekik. - egyenesen, kertelés nélkül közlöm ezt is, mert elég volt a játékból. Talán már érti, hogy miért is tudtam hozzá kedvesen viszonyulni, hogy miért társult szelídség a határozottság mellé. És, hogy miért se lett körözött halálfaló, miután én ezt bőven meg tudnám erősíteni a mai napig.
- Az életemen kívül persze pár szép mementót is köszönhetek kegyednek... és ez azért felvet kérdéseket. Ha nem veszi tolakodásnak, szeretném megtudni, hogy miért? - nézek továbbra is mélyen a szemeibe. Ez egy fontos és nagy jelentőségű pillanat, az, hogy eztán mi fog történni, mik az opcióink, itt kerül meghatározásra. Remélem, hogy talán megérzi és megérti ezt Deliah is. Felidézem magamban arcát, ami olykor egy-egy álmomban vissza szokott térni. Hogy milyen makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy inkább vallassanak ki, hogy aztán végig ott volt valamiféle félelem a tekintetében, holott nekem volt félnivalóm, amíg kínoztak. Mintha olykor egy kislány nézett volna vissza rám, aki fél és szenved. És ez a gondolat valahol nem hagyott és nem hagy nyugodni. Néztem már farkasszemet Halálfalóval, de ilyet egyik esetében sem tapasztaltam. Azokat a férfi és női szempárokat más fűtötte, más tüzelte. Még akkor is, ha szorult helyzetben az elemi rettegés tágította ki a pupillájukat. És volt miért, hiszen amikor gerilla harcot folytattunk, nem voltam kegyes. Azért is utáltak különösen, mert nem egyszer mugli módszerekkel éltem, ezzel alázva meg mágikus felsőbbrendűségükbe vetett öntudatuk és hitük.

[- Ezt bárki mondhatja, kedves…]

Tiszta lappal

Átkoztam a napot, amikor elhagytam Sperlongát. Miért nem volt elég az az élet, miért kell nekem minden, miért akarok mindig többet? Biztosan megőrültem, amikor azt hittem csak úgy visszasétálhatok Londonba, anélkül, hogy valaki felismerne, hogy valaki olyannal találkozzak, aki nem feltétlenül kedvesen emlékszik vissza rám. Statisztikailag mondjuk elég valószínű volt, de nem a számok foglalkoztattak jelen pillanatban.

Inkább félig átkoztam a gyengeségemet, amit soha nem tudtam leküzdeni Halálfalóként: olyanokat is futni hagytam, akiket nem szabadott volna. Volt aki tudta hogy a Nagyúr parancsának szegülök ellen, volt akinek hagytam hogy azt gondolta hogy csak inkompetens vagyok, esetleg a helyzet úgy hozta, hogy nem tudtam beteljesíteni a célom.
Az előttem álló férfi az utóbbi csoportba tartozott.

Ahogy a háború kiéleződött, ahogy a csendben, egyedül végzendő küldetéseket felváltották a csoportos rajtaütések, a nyílt konfrontációk, úgy tudtam egyre kevésbé kézben tartani a dolgaim, úgy tudtam egyre kevésbé kijátszani a szabályokat. Túl sok lett volna a szemtanú, gyanús lett volna, ha a belső kör tagjaként nem Voldemort szájával diktálokés jobbra-balra hagyom futni az ellenséget.

Adós maradni? Mégis mivel? Bár persze lenne mit visszaadnia, nem kímélhettem meg azért teljesen és csak elképzelni tudom, hogy mit tettek vele mielőtt közbeléptem… vagy hogy utána mi történhetett közte és a társaim között, akikkel most engem is egészen biztosan azonosít.
Ezért a párhuzamért nem is hibáztathattam, de a megjátszott bájcsevegése és a külsőmre tett megjegyzései egyáltalán nem segítettek kevésbé rosszul éreznem magam azért hogy megkíméltem az életét évekkel ezelőtt a vérfoltos arcocskámmal, ami most sértett fintorba facsarodott.

Atyáskodó javaslata sem segít a helyzeten, a látványosan felajánlott karját figyelmen kívül hagyva hátat fordítok neki és engedelmesen a kávézó egy félreeső asztalához sétálok, karjaimmal magamat ölelve, ahogy szorosan mögöttem lépdel majd előzékenyen kihúzza nekem a széket.
Összefonott karjaimmal próbálom elrejteni a bal kezem, ami újra a pálcámért nyúlna a jobb karomra akasztott táskában, de mielőtt még célt érhetnék a személyes terembe hajol, és mint egy bizalmas barát a fölembe duruzsol:
- Hagyja a pálcát, teljesen fölösleges. Nem kell a jelenet és nincs is rá oka.

Nem tudhatom, hogy mögöttem rám szegezi-e a saját fegyverét így megadóan felemelem a kezeim és látható helyre, az asztalra helyezem őket a kávéspohárral együtt. Annyiban igaza volt, hogy egyikünk sem akar jelenetet, nem akarok nagyobb feltűnést kelteni, mint amit már sajnos sikerült.
Ahogy leül velem szembe követem alakját, próbálok valami kapaszkodót találni ami segíthet kijutnom ebből a szituációból, de hiába. Felveszem vele a szemkontaktust ahogy beszélni kezd.

Azért nem teljesen felkészületlenül érkeztem vissza Angliába, néhány régi kapcsolatot kihasználva eltulajdonítattam pár lapot a Minisztériumi aktákból, hogy akármi is van bennük, egyszerűen kimagyarázható legyen szükség esetén, így a körözésre vagy inkább hiányára tett megjegyzésére magabisztos mosoly szökik a számra. Tettem róla, hogy ne legyen miért körözni.
- Ezt bárki mondhatja, kedves… - hallgatok el, nem tudva kivel állok szemben. Azt remélem, hogy ha már ő ennyire “ismer” engem, legalább a nevét megmondja.

Nem feltétlen vonom kétségbe, hogy félretette az aktám, a viselkedése alapján vagy pokolian jó színész vagy tényleg az igazat mondja. De ha nem tette meg, akkor sem biztos, hogy köröznének; van az auroroknak tőlem sokkal nagyobb problémájuk is a Mágikus Szeszéllyel és társaival.


Következő szavai azonban meglepnek, váratlanul ér, hogy mennyire tisztán kezeli helyzetet, mintha mindig is egyértelmű lett volna, hogy a megmentése volt a célom. Pedig mindent megtettem, hogy senki ne vonhassa kétségbe a szándékaim. Lassan bólintok a fejpénz említésére, nem tudva, hogy merjem-e megerősíteni a kijelentést.
A következő mondatnak ismét éle van, de a szúrást a kérdés végzi be.
- … miért?

Miért csináltam bármit akkor? Miért pont ezt tettem?
- Tettem, amit tennem kellett - felelem kétértelműen elsőre. Tettem amit Voldemort kért és tettem amit helyesnek éreztem. Megtettem ami ahhoz kellett, hogy ma itt ülhessünk egymással szemben.

- Túléltem.

[- Bárki azért nem... ennyire nem látogató barát hely a Minisztérium...]

Tiszta lappal

And now we both shall dine in Hell tonight

Az évek és a rutin nem olyasmi, ami könnyen megkerülhető lenne. Így természetes, hogy milyen módon fogok "akcióm" végrehajtásába. Akciónak nem nevezném, mert nincs megtervezve, spontán alakult így s ezért is van az ösztönökön nagyobb hangsúly.
Mellesleg saját módszertanomban ezt a fajta becserkészést tényleg csak nagyon szükséges esetben alkalmaztam, ha a körülmények, a civil áldozatok lehetősége ezt diktálta. Jelen esetben pedig nem is tudom, hogy pontosan hányadán állok a szőkeségért. Amiben biztos vagyok, hogy ő is az új világrendet reprezentáló fekete talárban feszített egykoron, hogy alapvetően veszélyes. Csakhogy abban is van némi bizonyosságom, hogy a képlet nem ennyire egyszerű. Egy olyan helyzetben kímélte meg az életem, amikor ez végtelenül irracionális volt egy Halálfalótól. Helyesebben egy hithű halálfalótól. Ez pedig elgondolkodtatott és szeretném megérteni a dolgot. Szeretném megérteni, hogy jól cselekedtem-e, amikor nem buktattam le a főparancsnokságon. Abból a szempontból igen, hogy neki köszönhettem az életem, de ez önmagában nem teljesen elég. Kellenek a motivációk is. És alapvetően az, hogy a mostani összefutásnál, miután az adósságot tulajdonképpen vehetjük úgy, hogy leróttam, szabad "futni" hagynom?
Hiszek az igazságban akármit is dobott elém az élet és túl sokáig próbáltam azt szolgálni, túl sokáig próbáltam a világunkat védeni, hogy ezt most így könnyedén elengedjem. Hogy a dilemma ne sarkalljon cselekvésre.
Annyi bizonyos, hogy Deliah büszke, nem adja fel és ez tetszik. Vagy lehet jobb szó az, hogy imponál. Nem szeretek amúgy sem lebecsülni másokat. Nem lep meg, hogy a karom nem fogadta el, de azért egy próbát megért. Miért? Na, erre nehezebb racionális választ adnom. Félő, hogy ha az ellenkezője bizonyulna be, akkor is hagynám futni. Össze kell magam szedni, mert ez az elgyengülés nem jó!
- Bárki azért nem... ennyire nem látogató barát hely a Minisztérium... - rázom meg a fejem egy "majdnem" mosollyal a szám sarkában. - Cobham. Reginald Cobham, szolgálatára. - biccentek egy kicsit ismét. - Holyrood-i mészárosnak mégse hívhat ennyire nyilvánosan. Ha jól emlékszem így emlegettek a hivatalos propagandában ugye? - vonom fel picit a szemöldököm. Nem volt légből kapott az elnevezés, én sem voltam szent a háború alatt. Utam nem egyszer fültől fülig metszett torkok s az áldozatok fejjel lefelé közszemlére lógatott teteme kísérte, alattuk a lecsorgó vér tavacskáival... tűz ellen tűzzel, az ellenállás utolsónak vélt kétségbeesett bástyájaként az emberiség legkevésbé nemes ösztönei vezéreltek.
- És ne legyenek illúziói... egy olyan miniszter alatt mint Shacklebot, az ilyesmi nem tehető félre olyan könnyen. A konszolidációt alapos elszámoltatás előzte meg. Ezúttal nehezebb volt az imperius-al takarózni, mint mentő kártyával példának okáért. - láttam a kétséget a tekintetében, a gunyorosságot hallottam a hangjában. Egy olyan hamis tartást próbált mutatni és felépíteni, amivel meghátrálásra akart késztetni. Csak tudnám miért hitte, hogy ez így fog menni? - Mellesleg, ha olyan biztos lenne abban, hogy minden a legnagyobb rendben van a világon, nem ejtette volna el csak úgy a tárcáját, amikor a tekintetünk összeakadt. Ennyire nem vagyok sármos! - nevetem el magam, főleg, hogy a telihold közeledte miatt inkább nyúzott vagyok. És azon is dolgoznom kell, hogy az ezzel kapcsolatos közérzetem ne üljön ki megnyilvánulásaimra. Ennek elleplezésére is szolgál a humor.
Kíváncsi vagyok és meg is magyarázom ezt, fel is teszem az ehhez kapcsolódó kérdéseim. Miért akarom ezt megérteni? Milyen egyszerű lenne a régi kapcsolatokat mozgásba hozni inkább és Wizengamot elé citáltatni! Miért akarok hinni abban, hogy nem ezt érdemli? Életemért szabadságot kapott eddig, ezzel kvittek lehetnénk. Miért akarom hát "magamtól megmenteni"? Mélyen az őzbarna szemekbe nézve próbálok erre rájönni. Igen, a válasz oda van írva, csak egyelőre nem tudom elolvasni.
- Hány vallatáson, hány tárgyaláson hallottam már ezt! - legyintek. - És az érvelés egy ponton mindig hibás... most is. - jég kék tekintetem folyamatosan az ő szemeit szuggerálják. - Ugyanis az én esetem kudarc volt végső soron. Sem engem, sem a csoportot nem sikerült... felszámolni. Egy ilyen kudarc pedig a félelemre és erőszakra épülő rendszerekben sosem a túlélés záloga. Az, hogy megkínzott, igen gyenge alibi és mentség volt arra, hogy miért nem a fejemmel tértek vissza. - rázom meg az említett testrészt. Sőt, ha végiggondoljuk, még ártalmasabb hatást válthatott ki Deliah "főnökeinek" szemszögéből, hiszen csak még keményebb, elkeseredettebb ellenállásra sarkallhatott. Szította a tüzet.
- Persze nyugodtan megcáfolhat, bebizonyíthatja az ellenkezőjét. Nem kell hozzá sok. Csak a szemembe mondania, hogy gyűlölte a fajtámat, hogy élvezte minden másodpercét annak, hogy megkínozhatott. Hogy amikor a tekintetünk találkozott egy pillanatra akkor és ott, én nem valamiféle kétségbeesettséget láttam benne. - dőlök kicsit hátra a székemben, de a tekintetem ugyan arra a két, szépen csillogó pontra fókuszál. A fajtám alatt persze a mugli ivadékokat és nem a farkasokat értem. Akkoriban az még fel sem merült... veszélyes játék ez, de itt a lehetőség. Deliah megmutathatja, hogy mennyire volt álarc az a sötét taláros, halálos szépség, akit akkor láttam belőle s mennyire volt igazi az a pillanatra felvillanó aggodalom, emberség, amit megpillantani véltem. Vagy, hogy mekkorát tévedek. Hogy tényleg csak annyi a válasz a meleg barna tekintetben: gyenge vagyok ehhez?

[- Örvendek]

Tiszta lappal
Was I just the target? 'Cause it's hittin' me the hardest

Egy pillanatra elhittem, hogy a mai nap jó lesz… Én tényleg elhittem, hogy most aztán megváltom a kis világom és visszaszerzem az egyik legnagyobb beszállítónk, de úgy néz ki nem ez lesz az egyetlen probléma amit ma meg kell oldanom.

Egy kicsit lenyugodva, már nem is annyira a szabadságomat féltettem vagy a hírnevem, ami biztosan nagyon megszenvedne egy letartóztatást, inkább nem tudtam elképzelni, hogy mik ennek a találkozónak a lehetséges végkifejletei. Azt mindenesetre kizárhattam, hogy kezet rázunk és ki-ki megy a saját feje után, mint eddig. Nem, Reginald Cobham, mint megtudtam a nevét, nem úgy nézett ki, mint aki egyhamar elengedné akárcsak a tekintetemet is.
Fürkésző pillantása az enyémet keresi és én egyre nehezebben tudom elkerülni a kék szempár sugarát, így kortyolok egy nagyot a már kihűlt lattéból, hogy kicsit kitisztítsam a fejem, egy pillanatra egyedül lehessek, gondolkodhassak.

A holyrood-i mészáros… az álnév ismerős, de eddig a percig nem egészen voltam tisztában hogy ki a valódi arc a merénylő mögött, aki nem kevés fejtörést és bosszúságot okozott a társaim számára. Valószínűleg ők sem tudták, hogy az előttem ülő, öltönyös, kifinomultnak látszó férfi gyilkolt meg a mugli módszereivel annyit közülünk amennyit nem szégyellt.
- Örvendek - nyugtázom kevés iróniával, míg a tetteihez képest szokatlan külsejét tovább vizslatom, ahogy lassan újra fel tudok fogni bármit a világból magamon kívül; sajnos amikor az ember két oldal között játszik, minden vészhelyzetben csak magára figyel és magára számít, nincsen igazán éles vonal a barátok és ellenségek között, nincs bizalom.

- Elszámoltatás? - ismétlem halkan. - Talán maga is elszámoltatni akar? - kérdezem, de a hangom éle megkopik a jégkék tekintet alatt, a tartásom is változik, ahogy az adrenalin elhagyja a szervezetemet mintha összemennék. Könnyű volt az erőseknek mint ő, akkor is, most is határozottságot mutat, a tekintete inkább kutató, mint vádló. Mintha éppúgy a válaszokat keresné a viselkedésemre, mint én az övére. Ahogy beszél finom borostával borított állkapcsa szorosra zár, aztán ereszt, a hangja hullámzik, a tekintete viszont nem hagy el, a kékjét még jobban kiemelik a finom lila karikák alattuk, finom ráncok húzódnak a sarkokban ahogy a tekintetem vékony ajkaira téved.
- Ügyetlenség csupán - hazudom, ez nyilvánvaló számára is, ahogy halványan elmosolyodok. Mit mondhatnék, miért ejtettem el a tárcám? Talán a jégkék szemek az álmokból, talán a lelkiismeret, talán remény volt, de végtére is mindegy.

Látom a tucatnyi kérdést ami a fejében cikázik, értem, hogy a túlélés nem lehet mindenre magyarázat, de nem voltam egyedül a Halálfalók között, akinek nem volt más választása, mint engedelmeskedni. Én csak rosszabb voltam a saját bőröm megvédésében, mint mindenki más, de elnézték, mert köztük nőttem fel. A saját kudarcukat nem tudták elismerni azzal, hogy megölnek, a Nagyúr tudta ki vagyok és életben tartott még akkor is, ha többször botlottam meg, mint kellett volna. “Túl jó vagy, Szőke, miért ragaszkodsz a fényhez, ami nem fog befogadni?” kérdezte egy alkalommal és nem tudtam válaszolni, több Crucio után sem. Mr. Cobham számára sem tudom szavakba önteni amit hallani akar, nem tudom kifejezni azt az állapotot amiben akkor voltam.

- Tudja milyen csőben rohangáló patkánynak lenni? - teszem fel a kérdést fél perc hallgatás után. A hasonlat némileg furcsa lehet, de működőképesnek ítélem. - Mióta az emlékezetemet tudom egy csőbe voltam szorítva, ahol csak úgy élhettem túl, ha futottam, amikor mondták hogy fussak és ugrottam, amikor azt mondták ugorjak. Tétlenségre nem volt lehetőség, a kudarc értelmezhetetlen. Tudtam, hogy ha nem mozdulok azonnal vége lehet vagy talán rosszabb, és nem... - fordítom el a tekintetem egy pillanatra, mielőtt visszanézek rá. - Így hát… futottam, csak éppen nem olyan gyorsan és nem olyan messzire. Ugrottam, de nem olyan magasra, nem olyan erővel. Nem volt módom arra, hogy ellenálljak a parancsnak, de mint mindennek, ennek is ára volt - hunyom le a szemem és rázom meg a fejem. Túl gyenge voltam választani jó és rossz között; néha könnyebb volt nem odanézni és megtenni, de néha… Minta kívántam volna a fájdalmat, mintha akartam volna, hogy megbüntessenek, hogy valami bekebelezzen. - Higgye el, hogy amivel maga elsétált akkor éjjel, azt nekem törlesztenem kellett kamatostul.

Ahogy hátradől, nevetni kezdek. Abszurd a feltételezés, hogy gyűlölném őt vagy a fajtáját, akármit is jelentsen a szó számára, de persze az ő szempontjából ez nem ilyen egyértelmű.
Hogyan gyűlölhetnék bármit jobban annál, mint amiben felnőttem, ami voltam?  A lelkem egy oximoron, hiszen minden amit szeretnem kellett volna, ahova tartoznom kellett volna gyűlöltem, azt kívántam bár lennék kvibli, lennék egy egyszeri mugli, akinek semmiről fogalma sincs. Lennék valaki értéktelen, valaki a semmiből. Ehelyett egy aranyvérű bábnak neveltek, erővel és haraggal és ott törték csontomat, ahol érték, hogy abba a formába passzírozzanak, amibe soha nem illettem. Voldemort gyönyörködött a roncsban, amivé tett, a családom abban lelte a legnagyobb élvezetét, hogy kínzott, a társaim mindig lebecsültek vagy irigyeltek. A szabályok megszegése, az engedetlenség, az ellenség futni hagyása mind szabaddá tett és azt éreztette velem, hogy tudok dönteni, hogy számítok.

Visszanyerve komolyságom, ismét mélyen Mr. Cobham szemébe nézek.
- Nem gyűlöltem magát, nem élveztem a fájdalmát. Kétségbe voltam esve. Ez az igazság - közlöm tárgyilagosan, kissé előre hajolva. - Ezt akarta hallani?

[- Ahogy vesszük. Egy múltbéli cselekedet miértjét megválaszolni akár elszámoltatás is lehet. De ha bármiféle hivatalos intézkedésre értjük... akkor nem.]

Tiszta lappal

And now we both shall dine in Hell tonight

Megmosolyogtat, ahogy a szőkeség egy pillanatra máshogy néz rám a háborús propagandasajtó gúnynevének hála. Nyilván eltúloztak dolgokat és sötétebb színekkel festettek le, de ha őszinték akarunk lenni, halálfaló szemszögből még igaz is volt a dolog. De az akkor is szórakoztatott, hogy egy sárvérűtől mennyire tudnak tartani. Hogy a legarrogánsabb aranyvérű is összepisálta magát, amikor a meztelen penge éle a torkához ért. Arányos volt a másvilágra küldeni őket? Törvény szerint nem, de akkor az élet, a túlélés volt a kérdés, nem jogok és elvek... ölni, vagy meghalni. Nem hittünk abban, hogy az elkeseredett, elnyújtott küzdelmen kívül mást el tudunk érni.
- Ahogy vesszük. Egy múltbéli cselekedet miértjét megválaszolni akár elszámoltatás is lehet. De ha bármiféle hivatalos intézkedésre értjük... akkor nem. - rázom meg a fejem s azt is észreveszem, ahogy megkopik a büszkeség, alább hagy a szilárdság. Láttam már ezt, amikor a kezdeti gőg megtört és a helyzet realizálódott a gyanúsított fejében. De én nem vádoltam Deliah-t igazából semmivel. Csak alkalmaztam a rutinom, neki pedig nyilván rossz volt a lelkiismerete. És volt is miért, efelől nem volt kétségem. De igazság szerint a motivációit szerettem volna megérteni. Egy részem úgy gondolta, hogy nem érdemli meg az említett elszámoltatást. Miért? Lehet megbolondultam?
- Valóban ügyetlenség egy feszült pillanatban hibázni. - bólintok, mintha csak erre gondolt volna, holott nem ez az igazság, de jól esett kicsit kiforgatni a dolgot és végső soron humorizálni egy sort.
Figyelmesen hallgatom végig Deliah szavait, tekintetét egy pillanatra sem engedve el magaméval. Figyelek, megrágom és megemésztem a szavakat, ahogy kimondja őket és mindet mérlegelem. Azt hallom, amit hallani akarok? Mondhatjuk, hogy igen. Ezért is teszem önkéntelenül kecses kacsójára tenyerem mondandója végén mintegy bátorításként, vagy... nem is tudom pontosan miként, miért. Csak jól esik és úgy érzem, ennek most itt a helye és az ideje. Hogy megérdemli és szüksége van rá. Lehet tévedek. Sőt esélyesen mindjárt be is bizonyítja ezt.
- Voltam olyan adminisztráció része Caramel idején, aminek dolgaival nem értettem egyet. - jegyzem meg csendesen. - Pont úgy kellett úszni az árral, ahogy mondta. Csak a tét volt más és a cselekedetek is egyébként... de ott volt egy másik választási lehetőség is és azzal is éltem. - tartok egy kis szünetet. - Akkor és ott este kegyed is választott végső soron. Egy ismeretlen életéért súlyos ár megfizetését vállalta. És ezért tudom azt mondani, hogy köszönöm. És azt is, hogy tényleg megérdemli a szabadságát. - valami bíróság lennék? Nem... de a fejemben lévő ítélőszék előtt bizony jól vizsgázott a szőkeség, azt kell mondanom. Az első és egyetlen a maga csoportjából, akivel ide jutottam tudatban. Hogy ez számít e neki? Nem tudom. Innentől tudja, hogy tényleg szabad, nem tartom vissza, nem kényszerítem, nem fogok ellene semmit tenni. Lehet ennek is szól a felszabadult nevetés?
- Inkább mondjuk úgy, hogy ezt reméltem, vagy szerettem volna. - mosolyodom el. - Lehet naiv, lehet kisfiús, de azt szerettem volna, ha kegyedről pontosan ez derül ki, ha azt tudom megállapítani, hogy a szép mély barna szemek birtokosa pontosan az, akivel szívesen ülök egy asztalnál. - nem mondanám, hogy túlzottan átgondolt amiket mondok, vagy teljesen világos lenne, de igazából nekem sem. Hogy azt akarja kifejezni, méltónak érzem a társaságomra annak ellenére aki volt? Igen, ilyesmi, de próbálom a legkedvesebb módon megfogalmazni és nem leereszkedően, mert nem akarok az lenni. És a szimpátiához az is hozzájárul, hogy ha nagyon nyíltan vállalnám, hogy mi vagyok, pont annyira a társadalom perifériájára szorulnék, pont annyira megvetett lennék, mint Ő, ha tudnák, hogy ex-halálfaló.

[- Nem mindig olyan egyszerű az embernek visszafejteni a saját okait, mint ahogy egy aurornak tűnhet…]

Tiszta lappal
Was I just the target? 'Cause it's hittin' me the hardest

Mintha szórakoztatónak találná, ahogy reagálok a becenévre, ami némileg összezavar. Most akkor végülis büszke rá vagy kényszerből tette azokat a szörnyűségeket? Én tudtam, hogy nem élveztem a kegyetlenségeket, amiket elkövettem, vagy talán csak próbálok így visszagondolni rá és az ő fejében valami egész más emlék él.
Feltételes módban megfogalmazott válaszai tovább ködösítik valódi szándékait és rébuszai nem segítenek jobban értenem, hogy mit szeretne elvinni ebből a szituációból és ez frusztrál. Elvárásokra van szükségem, hogy jó kiskatonaként eleget tegyek azoknak, ez juttatott idáig, ez mentette meg a bőrömet számtalanszor, de irányítás nélkül nem tudom mit tehetnék, hogyan szabadulhatnék a kék szemek tekintetétől.

Miért?
Miért akarja mindenki tudni mit miért tettem, amikor én sem tudom? Az eszemet nem tudtam, csak azt, hogy minden fájt és meg kell szabadulnom vagy meghalok. Az utolsó küldetésem volt, napok óta nem ettem, nem aludtam. Az esküvő után volt pár nappal, csak Leon miatt jelentem meg az erdőben azt remélve talán megpillantom a társaim között, talán még visszafordíthatom a visszafordíthatatlant. Akaratlanul törte össze a szívemet és nekem látnom kellett, a szemébe néznem, csak ez éltetett, nem érdekelt már semmi, nem volt erőm ölni, nem volt erőm feladni sem. Csak az volt a fontos, hogy egyben távozzak arról az átkozott helyről.
- Nem mindig olyan egyszerű az embernek visszafejteni a saját okait, mint ahogy egy aurornak tűnhet… - mosolyodok el szomorkásan, ahogy hasonlóan ködösen felelek elszámoltatására. - Főleg amikor az emlékezetét évek nehéz takarója lepte be.

A szánalom, amit a szemében látni vélek ahogy előadom a légbőlkapott hasonlatom, megkeseríti az édes ital ízét a nyelvemen. Szánalom, sajnálat, megértés, kétely. Ettől az is jobb lenne ha gyűlölne, ha gyengének tartana, érdemtelennek a figyelmére. Nem tévedne nagyot és ezt tudom kezelni: egész életemben gyűlöltek és lenéztek, a komfortzónám részévé vált kisemmizettnek lenni. Nem először találkozok ezzel a tekintettel sem: megmenthetőnek lát, megérthetőnek, de ez óriási tévedés. Nincs szükségem megmentésre, se megértésre. Elfogadtam, hogy egyiket sem érdemlem meg, főleg nem a másik oldal “mészárosától”.
Ahogy a kezemre helyezi a sajátját, kissé megrendülök és elhúzom tőle, de az ujjaim még az övéihez érnek - van valami furcsán nyugtató a melegségben, ami árad belőlük. Pont úgy mint a tartásában, az arckifejezésében amivel valahogy abba az érzetbe ringat, hogy megbízhatnék benne, de még ellenállok. Szemöldökömeim összevonom, nem egészen mérgesen, inkább értetlenkedve, ahogy a Caramel adminisztráció nehézségeiről beszél.

- Nekem nem volt más választásom - ingatom a fejemet a párhuzamra. - Gyermek voltam, amikor oda kerültem, ahova kerültem, soha nem volt lehetőségem másra és míg maga maximum az állásával játszott parancsszegésért, addig én… - nem tudom befejezni a mondatot. Nem akarom, hogy még jobban sajnáljon, de nem vagyok képes az oly sokszor használt álarcomat sem a helyére illeszteni, hogy azt mondhassam neki, hogy meggyőződésből csináltam. Az az álarc szétporladt, míg távol voltam, mióta meghaltak a gyámjaim és most furcsán védtelennek érzem magam nélküle.

- És ezért tudom azt mondani, hogy köszönöm. És azt is, hogy tényleg megérdemli a szabadságát.
Némán nézek rá, szeretnék rákiabálni, hogy nehogy már megköszönje, hogy csak majdnem öltem meg, mégsem teszem. Van valami a hangjában, amitől azt érzem, hogy nem feltétlen nekem beszél, talán inkább saját magának. Az hogy a szemembe nézett, hogy megtudja az okaim talán hiányzott még ahhoz, hogy teljesen el tudja engedni amit tettem vele, talán ő szabadul fel igazán az érzés alól, hogy bántottam, hogy megmentettem, talán neki kell ez a lezáráshoz.
Szavai némileg megerősítik a képzetet bennem, hogy a megmentőjét, feloldozóját láthatja bennem, ami valóban naiv és kisfiús, mégis valahogy meglágyítja a szívem. Ritkán találkozok olyan áldozatommal, akit futni hagytam és mégis megköszöni később, de valahogy a Sors akarhatta úgy, hogy egy ennyire jóhiszemű és határozott férfi állítson szembe a tetteimmel most.
Utolsó szavai mosolyt csalnak az arcomra.

- Így váljon valóra minden vágya, Mr. Cobham - felelem könnyedén, de szemeimmel a kávézó vendégeit nézem inkább. Nem tudom egyetértek-e a kijelentésével, hogy szívesen ül itt velem, de az mindenképp tény, hogy ő nem egy szokványos ex-auror és én nem vagyok egy szokványos ex-Halálfaló és ez mindkettőnknek nagy szerencséje.

[- Lehet félreért... nem gondolom, hogy ez egy könnyű feladat lenne, sosem az. Egy aurornak persze megadatik sokszor a külső nézőpont adta könnyebb értelmezési lehetőség, de ennek is megvannak a nehézségei. Például ősi hiba egy nyomozást prekoncepciónak alárendelni, még ha az ember fejében kell is, hogy legyen valamiféle előzetes kép az eseményekről.]

Tiszta lappal

And now we both shall dine in Hell tonight

Látom a zavart Deliah arcán, látom, hogy nem ért teljesen dolgokat. Nem is hibáztatom érte. Valahol így természetes. Például azért is, mert nem tudhatja teljesen, hogy mi is a pontos valóság háború alatti tetteim kapcsán. Az ő sajtójuk azért felfújta a dolgot és többet írt a számlámra a kelleténél. A valóságban is kiérdemeltem azért a becenevet, mert a fejvadászokat és halálfalókat, akik a kezeim közé akadtak nem kíméltem. Csakhogy ők se kíméltek volna engem. Éppen ezért jogosnak érzem azt, amit tettem, ráadásul egy kétségbeesett harc volt a szabadságért, egy jobb világért, ha mocskos eszközökkel is olykor és nem vértelenül. Erre pedig igen is büszke tudok lenni.
Deliah sem kímélt bizonyos tekintetben akkor és ott s ez persze alá is támasztja a belső érvelésem azzal kapcsolatban, hogy esetemben a Nagyúr hívei sem lettek volna kíméletesebbek. Mindazonáltal van itt még egy sokkal fontosabb dolog: a zavara, a bizonytalansága árulkodik. Hogy miről? Nos arról, hogy nem érti nekem miért nincs mondjuk szégyenérzetem, netán lelkiismeret furdalásom, ezzel elárulva, hogy neki bizony van. Megerősít abban a nézetemben, hogy valóban belekényszerült egy helyzetbe, hogy megérdemelte amiért nem kezdtem rá vadászni mondjuk a háború után. Ahogy azt is, hogy most érdeklődve, békésen beszélgessek el vele.
- Lehet félreért... nem gondolom, hogy ez egy könnyű feladat lenne, sosem az. Egy aurornak persze megadatik sokszor a külső nézőpont adta könnyebb értelmezési lehetőség, de ennek is megvannak a nehézségei. Például ősi hiba egy nyomozást prekoncepciónak alárendelni, még ha az ember fejében kell is, hogy legyen valamiféle előzetes kép az eseményekről. - finom mosollyal mondom mindezt, kissé olyan arckifejezéssel, mint egy tetten ért gyermek. A szavaim magamra vallottak, mert most pontosan egy ilyen prekoncepcióval közelítettem meg Deliah kérdését és ez hiba. De jelen esetben nem tudok már elég objektív lenni. - Nem az évek nehezednek az emlékezésre, hanem a lelkiismeret, vagy a tudat önvédelmi mechanizmusai. - újabb elemek az emlegetett prekoncepcióból. Hangot is adok annak, amin az imént éppen gondolkoztam, még ha paucis verbis - kevés szóval is.
Deliah-t nem tudom nem sajnálni annak kapcsán, amit elmond. Egy olyan ideológia szolgája lett akarata ellenére, ami a világ egyik legvisszataszítóbb jelenségét hozta a maga nemében. Terror, szegregáció, mondhatni fajgyűlölet, önkényuralom. Minden ocsmányságból egy szép nagy adag és igen is tudom sajnálni azokat, akik ebbe akaratuk ellenére keveredtek bele. A gyáva kollaboráció is egy dolog, azt is tudom megértéssel fogadni egyébként, de Deliah esete ettől azért eltér. Szavai is ezt támasztják alá. Érintésemre adott reakciója természetes, de érzékelem benne a habozást, azt a kis pillanatot, amíg az ujjainak egy pici játékidőt enged. Megértem, hirtelen akció volt a részemről és ösztönös, tán nem kellett volna.
- Nem egy ember járt így, hogy a családi háttér törte össze, nyomorította meg valamilyen módon, törte bele egy olyan gépezetbe, aminek magától nem lett volna a fogaskereke. Kegyed mégis meg tudott valami többet őrizni, úgy látom. És ez azért bizakodásra ad okot. - jegyzem meg egyszerűen, igazából csak szabadjára engedve gondolataimat, hagyom, hogy szavakká álljanak azok össze. Nem is meglepő, Deliah is őszintébb és nyíltabb lett végső soron, van lehetőségem igazi arcára pillantást vetni. Valamiféle fura sorstársat látok benne bizonyos okokból. Más út, más impressziók, de valami közös mégis van a dologban. A szenvedés az én tekintetemben is ott ül, de a hit, az akarat, az erő mégis tud társulni mellé és meg tudja acélozni. Ez tart még mozgásban, ennek hála nem roskadtam magamba.
- Szép is lenne. - kesernyés mosoly fut át az arcomon. - De kegyed is tudja, hogy a valóság nem ilyen kegyes. Szóval beérem azzal, hogy már tudom, nem akart megölni, sőt a megkínzásom se volt különösebb élvezet kegyed számára. És beérem azzal is, hogy ez felkínálja a lehetőséget: nyissunk tiszta lapot. - jegyzem meg egyszerűen, próbálva Deliah szemeibe nézni, még ha kerüli is a tekintetem. Mit értek ezalatt s miért mondom? Nehéz megmagyarázni, de azt valahol érzékelem, hogy akkor és ott az erdőben valahogy a sorsunk összekötődött, ennek hála találkoztunk most is. Aki egyszer megsebzett, az tehet újra teljessé? Talán. Csak azt tudom, amit az ősi szász-dán mondás tart: a végzet megkerülhetetlen. Én egy kis megnyugvást legalább nyertem. És elég lesz most ennyi is.
- Örülök, hogy találkoztunk és beszéltünk. - állok fel a helyemről. - További szép napot, Miss Beckett! - biccentek, majd hátat fordítok és távozóra fogom. Miért? Mert látom az arcán, hogy eleget szenvedett. Kihallottam ezt a szavaiból. Semmi szüksége arra, hogy tovább emlékeztessem a múltra, tovább nyitogassam a sebeket. Ez ennyi

Köszönöm a játékot!