Edinburgh-i Kastély

[Itt nincsenek varázslók]

Itt nincsenek varázslók

2004. február 20.
Sophie

"There's always a wild side
to an innocent face”

Nem akartam megbántani Sophie-t azzal, hogy az apját bírálom… de még neki is be kellett látnia, erre a házasságra Lizyvel nem sok magyarázat volt. Még csak nem is volt boszorkány, hogy megbűvölje vagy bájitalt adjon be neki. De az a nő nem volt normális, mégis valahogy két gyereket hoztak össze. Mégis miért és hogyan? Ég és föld volt a két ember… és akkor még nem is emeltem ki eléggé a kontrasztokat.
– Szerintem össze volt zavarodva – dünnyögte Sophie, persze az apja védelmében, ami amúgy érthető volt. Én sem akartam az öreget bántani, de mégis csak az orrom előtt alázták meg a feleségemet… és ami még ennél is rosszabb volt, hogy ezek után eljöttünk megmenteni azt a lányt.
– Úgy értem... Melletted tuti nem leszek furaa – pislogott nagyokat Sophie. Aztán elfordítottam a tekintetemet. Nem akartam, hogy kellemetlenül érezze magát miattam… de. Nem bírtam, hogy en mondjak véleményt. Mert miért tudnám befogni a számat? Kicsit megköszörültem a torkomat.
– Sosem leszel fura. – Dünnyögtem.
Jó, nem volt teljesen igaz. Sophie kicsit tényleg fura volt, de egészen más értelemben. Kedves volt, kicsit esetlen és gyerekes, viszont éppen ettől lett ő az, aki. Ezért akartam vele lenni, ezért akartam ezt a házasságot. Pontosan úgy szerettem, ahogyan volt. Inkább csak aggódtam, hogy egyszer összetöri magát.
Edinburgh szerencsére hangulatos volt, így kicsit megnyugodtam, ahogy a szűk utcákban szlalomozva a kastély felé haladtunk. Szerettem ezt a meleg, barnás szín világot, a régi épületeket, talán csak az emberek zavartak. Az eső ellenére is éppen eléggé nagy tömeg volt erre. Kicsit jobban magamhoz vontam Sophie-t, mintha a testemmel akarnám védeni. Igazából csak nagyon jó volt a közelében lenni.
A kastélyban nem is lett volna gond, ha sikerül mindenféle közjáték nélkül kinyitnom Sophie pénztárcájának azt a zsebét, amiben a mugli pénz lapult. Ezt is neki kellett kézbe vennie, de nem is vettem vissza, amikor nagy nehezen kinyílt a hasát csikiztető tárca. Csak intettem, hogy oldja meg ő.
Megvártam, míg fizet és elrakja tárcáját, aztán megfogva a kezét, már menetünk is be a kastélyba. Itt még nem volt akkora tömeg, talán azért, mert elég korán volt. Szívesen megmondtam volna Sophie-nak, hogy legyen kicsit összeszedettebb, mert egyébként mindig hülyére veszik és bántják… de nem akartam, hogy megváltozzon. Sophie volt a legkedvesebb dolog a napjaimban. Ő tette mosolygósabbá és szebbé.
Odabent kis macskaköves udvarba jutottunk, ahonnan az épület több kapun keresztül volt megközelíthető. Képen láttam már a hatalmas kandallót a vörösfalu szobában. De nem ismertem annyira a kastélyt. Csak a szellemeiről hallottam ezt-azt, ám semmi különleges.
– Szerintem valami igazgatós helyet próbálna megkeresni, hogy vegyék fel – szólalt Sophie ismét. Én körbe néztem. Nem lehetett nem érezni a hely vibrálását. Közben a legközelebbi, legnagyobb kapun át besétáltunk az épületbe.
– Menjünk felfelé.
Régi, öreg szag volt, de a lépcső felé mentem tovább, amerre Sophie is szeretett volna haladni. A kézfején végig simítottam a hüvelykujjammal. Jó érzés volt fogni a kezét, andalogni, de a baromság, ami miatt itt voltunk továbbra sem motivált.
– Mégis mit gondol… még diákok sincsenek itt… – sóhajtottam és megráztam a fejemet. – Nem egy észlény az a csaj.

[ღ Itt nincsenek varázslók ღ]

ღ Itt nincsenek varázslók ღ

Jasper

(2004. február 20.)

félig még télies

Csak az ég tudja, hogy jutunk haza
s ott majd ki vár,
odafent vagy tán lent van a helyem,
ki lesz ki rám talál?

Igazából Jaspernek igaza volt, apa nem volt normélis, de se anya nem volt az, a nagyiék meg még annál kevésbé, az egyedüli rendes rokoni szálam egyébként is a semmiből jött, amikor kiderült, hogy közöm van Erica Hope családjához, és igazából titokban unokatesóim Aidenék. Még jó, hogy nem szerettünk egymásba, vagy valami, az roppantul kellemetlen lett volna utána. Oké, az aranyvérűeknél az elég természetes dolog volt, de nekem valahogy furcsa. Egyszer olvastam egy cikket, hogy két ember összeházasodott, gyerekük lett, és kiderült, hogy testvérek, csak nem tudták egymásról. Brrr. De szerencsére nekem Jasperem van, és imádom. De lehet a furaság is generációkon át öröklődik, mint a nem is tudom mi, az Alzheimer vagy az egyéb ilyen borzalmak. Mindig is féltem attól, hogy egyszer csak bekattanok, mint anya.
Nem haragszom Jasperre, amiért ilyet mondott, csak sajnáltam apát a helyzete miatt. De Jasperben mindig is lenyűgözött ez az őszinteség, meg, hogy mindenről megvolt a véleménye és még csak nem is félt őket kimondani. Én erre nem igazán vagyok képes, általában a saját gondolataimtól is néha a frászt kapom, még azt se nagyon tudom kibökni, hogy: kedves uram, a lábamon tetszik taposni. Vagy ilyesmi. Béna vagyok, pedig szeretnék egy kicsit kevésbé olyan lenni.
– Sosem leszel fura. – mondja, én meg mosolygok rá válaszul. Persze egy kicsit az vagyok, de remélem nem olyan őrült értelemben. Jasper az én támaszom, és szeretem, amikor kedves dolgokat mond, vagy hozzám ér, olyankor minden olyan jó. Öürlök, hogy a hangulatos kis sétánk alkalmával közelebb húz magához Jasper, én meg élvezem, ahogy egy kicsit egymáshoz ér a vállunk, és vígan bandukolhatok mellette.
A város szép, hangulatos, és sokkal békésebb, mint az egyetemváros, ahol mindig minden nagyon prög, mert tele van életenergiától duzzadó, fiatal egyetemistákkal, akik amúgy folyton éhesek és szeretik az olcsó büféket... Szóval most ez jót tesz nekem, még ha az oka, amiért itt vagyunk roppantul szürreális, de én tényleg már rosszat is álmodtam Abbyval, hogy holtan fekszik valahol, elüti egy autó, rázuhan egy szekrény, vagy egy zongora, bár utóbbinál Jasper ki is nevetett.
Azért végre csak kifizettük a belépőnket, és én vígan Jasper kezét szorongatva vonulok be a kastélyba. A néni biztos hülyének néz, hogy csiklandoztam a tárcám hasát, igazából mindenki annak szokott nézni, de ezen nem tudok változtatni. Apa is ilyen, róla is nehéz elképzelni, hogy amúgy kint a tengeren van azzal a halászhajóval, és amúgy harcol az elemekkel, akármilyen idő is van, mert az a munkája. Apa menő, én nem tudom mi vagyok, de menő nem. Inkább csak élvezem Jasper kezének a melegét, meg a romantikus andalgást a kastély felé, és még rózsás hangulatom is lesz tőle.
- Majdnem elfelejtettem, hogy a húgom keressük. Túlságosan élvezem, hogy veled lehetek - jegyzem meg, ágaskodom fel hozzá egy csókra, és zavartan megköszörülöm a torkomat. Kiagyalom hová mehet, úgyhogy megindulunk fölfelé. Régi bútorok, üres páncélok, hatalmas festmények fogandak minket fentebb, de itt egyik szereplője sem mozog, ami már-már szokatlan, ahogy a páncélok sem dudorásznak, hogy aztán a másik megunja és szétüsse.
– Mégis mit gondol… még diákok sincsenek itt… Nem egy észlény az a csaj - mondja én meg csak elhúzom a számat. Abby volt a céltudatosabb, ő akart nem is tudom hová menni. Orvosnak? Jogásznak? Valami durva egyetemre készült, Will meg csak szerelgette az autókat és cigizett meg gitározgatott a garázsban.
- Iagazából nagyon kétségbe lehetett esve. De hogy miért akarna boszorkány lenni... Én is csak azért vagyok, mert véletlenül így alakult - dünnyögöm. Aztán valami kopácsolást hallok, de olyan hirtelen és hangosan, hogy Jasper karjaiba ugrom. - Mi volt ez? - pislogok nagyokat, majd a csapkodás nem marad abba.
- Hahó! ENGEDJEN KI VALAKI! HALLÓÓ? - kiabálta a hang, ami persze, hogy Abigailhez tartozott.

[Itt nincsenek varázslók]

Itt nincsenek varázslók

2004. február 20.
Sophie

"There's always a wild side
to an innocent face”

Túl őszinte voltam. Nem akartam én megbántani Sophie-t egyszerűen csak meg akartam volna óvni őt is a családjától. Olyan volt, mintha rosszabbnál rosszabb emberek vennék körbe. A nagyszülei meg akarták szabni, mit tegyen, mikor szülessen gyerekük... még azt is eltervezték, hogy én hogyan kaphatnék ennél jóval több pénz. Tudom, hogy nem nagy a fizetésem. Sosem fogok Fraserékkel egy szinten élni, de ettől még el tudtam tartani magunkat. Sophie is besegített a kávézós munkájával, megvoltunk. Csak még nem álltunk készen a családfenntartásra.
A kastély udvarát gyorsan átszeltük, hogy az egyik épületbe érkezzünk. Talán itt volt a híres szoba, aminek vörös faláról és méretes kandallójáról már képeket is láttam.
- Majdnem elfelejtettem, hogy a húgom keressük. Túlságosan élvezem, hogy veled lehetek - mondta Sophie. Kicsit felé fordultam, de addigra már lábujjhegyre pipiskedett és cuki puszit adott. Szerettem, mikor ilyen édes és bújós. Ez is volt az egyik ok, amiért el akartam venni. Más volt, mint én, de éppen ezért kellemes melegség töltött el a szívemet, akárhányszor vele voltam. Ő volt napfény a sötétben.
A kastély tökéletesen muglis volt. Nem voltak mozgó képek, de még csak kísérteteket sem láttam. Talán az az egyik másik szárnyban van... de nem is számított. Abigail fejével kellett gondolkodnunk. Mégis hol keresné az igazgatói irodát egy ilyen helyen? Talán a toronyban.
- Iagazából nagyon kétségbe lehetett esve. De hogy miért akarna boszorkány lenni... Én is csak azért vagyok, mert véletlenül így alakult- magyarázta Sophie. Már éppen válaszra nyitottam a számat, de hangos dörömbölés törte meg a csendet. Sophie magamhoz öleltem, ám én is összerezzenve bámultam magam elé. Fogalmam sem volt, hogy a zaj honnan jön.- Mi volt ez?
- Remélem, egy macska. - Sóhajtottam és kicsit a falhoz hátráltam. Ha valahonnan nem kerülhető elő egy mugli, akkor az az a terület. Remélem. Remélem! Nem álltam készen arra, hogy hősködjek. Nem voltam az a típus, ezért sem a Griffendélbe osztott be az a mocskos sapka.
- Hahó! ENGEDJEN KI VALAKI! HALLÓÓ?
A kiabálásra akkorát ugrottam, hogy majdnem eldőltünk Sophie-val. Ez a csaj lenne? Annyira jelentéktelen volt, hogy még a hangját sem voltam képes megjegyezni. Talán kétszer sipákolt összevissz a közelemben, de nekem addig volt jó igazán. Nem akartam jófejkedni valakivel, aki a menyasszonyom orra előtt nyomult rám, cseppet sem szemérmetlenül.
- Ez a csaj...? - kérdeztem és nagy füleltem. Valahonnan folytatódott a matatás, de nem tudtam beazonosítani. Nem hittem el, hogy ezt eddig más nem hallotta. Akárhol is volt, nem hiszem, hogy egy perce került oda. Bár az esős nap miatt nem sok turista volt éppen itt.
- Hol a fenében van? - Forogtam, de aztán újabb kopácsolás hallatszott. Talán nem is volt olyan közel, mint hittük. Éppen velünk szemközt egy zárt ajtó volt, ráírva, hogy "Látogatóknak belépni tilos!" Szépen, nagy piros betűkkel. - Remélem bezárta magát egy raktárba. - Mondtam, majd odamentem lenyomni a kilincset, de az ajtó nem mozdul. Valaki bizony kulcsrazárta vagy be volt akadva.
Előhúztam a pálcámat. A mogyoróval megpöccintettem a kilincset és elsuttogtam: - Alohamora!

[ღ Itt nincsenek varázslók ღ]

ღ Itt nincsenek varázslók ღ

Jasper

(2004. február 20.)

félig még télies

Csak az ég tudja, hogy jutunk haza
s ott majd ki vár,
odafent vagy tán lent van a helyem,
ki lesz ki rám talál?

Nem akartam, hogy a családom közzénk álljon. Úgy értem, hogy tényleg félek attól, hogy emiatt Jasper fogja magát, közli hogy elege van és keres egy békésebb lányt egy békésebb családdal. Legalább Aidenék oldala elég békés volt, és még mindig furcsa, hogy az unokatestvéreim. Sőt, néha anynira furcsa, hogy csak hihetetlenkedve bámulom őket, amikor náluk vagyunk, vagy éppen ők vannak nálunk. Semmi közös rokoni vonás nincs köztünk, és mégis olyan jó érzés egy normálisabb családba tartozni. Bocsi apu... Lizzy és Abby szörnyen kegyetlenül viselkedtek, főleg Jasperrel és ez bántott. Meg az is, ahogy a nagyi hozzánk állt. Pedig tudom, hogy anya miatt ilyen irányító, gondolom. Vagy mérges mert még csak anyára se hasonlítok. Erre még eddig nem is gondoltam! Lehet ez a baj velem? Jesszus.
Inkább csak megyek tovább Jasperrel, az a biztos, hogy róla ábrándozom és nem az elfuserált családi életemről, meg arról, hogy emiatt szakít velem. Vagyis hogy elvál. Ez a szó m,ég rosszabbul hangzik. Jól van Sophie, nyugodj meg, és nézd Jasper formás arcvonásait.
Jó is inkább felágaskodni hozzá, és puszit nyomni az arcára meg az ajkaira. Habár az agyam néha rettenetesen túlpörög a közelében olyan jól le is nyugodnak a gondolataim. Le kéne szoknom az aggódásról. Bár most nehé hogy Abigail után koslatunk, de legalább a környezet romantikus, az idő szép és Jasper illata jó. Csak pozitívan Sophie.
Az ódon folyosókon sétálgatva azonban nem tart örökké ez a romantikus idill Jasperrel, mert a zajtól megáll bennem az ütő. Jasper védelmező karjaiba bújva hátrálunk az ajtó elől. Lehet itt van a kastély főkísértete? A szívem is hevesebben dobogott, és már vártam mikor hasítja ketté egy balta az ajtót egy maszkos fickóval.
- Remélem, egy macska - válaszolja Jasper én meg elgondolkodom milyen macska tud így kopogni. Lehet három feje van? Van egyáltalán három fejű óriásmacska?! A kiabálás megijesztett, nem csak engem, de Jaspert is, és majdnem el is estünk. Ez a harsány hang, majdnem olyan mintha Lizzy ordibálna az arcunkba, egészen majdnem csak fiatalabb hangkiadásban. Ettől függetlenül kerek szemekkel nézem az ajtót.
- Jesszus - sóhajtok fel, majd a kérdésre csak bólogatok. - Igen ő... Abigail - sóhajtok. Vajon mióta kiabálhat itt? És miért nem hallotta meg senki?
- Hol a fenében van? - kérdezi én meg megvonom a vállam, aztán nekem is megakad a szemem a szemközti ajtón, amin ott a figyelmeztető felirat is. Hát ott van, de hogy miért... - Remélem bezárta magát egy raktárba.
- Nagyon úgy tűnik, hogy tényleg bezárta magát - jegyzem meg, ahogy közelebb merészkedünk, és Jasper próbálgatja a kilincset. Jasper rutinosabban cselekszik, mint én, mire eszembe jut, hogy varázsolhatnánk is, már varázsol is. Az ajtó megadóan kinyílik, és fel is bukkan a húgom ismerős, feldúlt arca pont olyan fejet vágva, mint Lizzy.
- TI! - mutogat ránk, hevesen gesztikulálva. Felnézek Jasperre, hogy igen mi, de mégis mi? - Pont ti?! - méltatlankodott egy csepp hála nélkül. - Nem vihettek haza, amíg nem lesz olyan botom, és nem tudok varázsolni! - mutogatott Jasper felé, bár kicsit többször is rápillantott. Előre furakodtam, hogy azért na. Mégis csak a férjem, na.
- Tudod, Abigail, az a helyzet, hogy te nem vagy boszorkány és nem is leszel - magyarázom, de ő csak fújtat, mint egy macska. Tényleg egy macska van idebent, végül is...
- Ezt nem ti dönthetitek el!

[Itt nincsenek varázslók]

Itt nincsenek varázslók

2004. február 20.
Sophie

"There's always a wild side
to an innocent face”

Lehetett volna csak egy romantikus kiruccanás ez az egész. Az egész Abby sztori nélkül persze... ám erre nem volt lehetőségünk. A lány harsány hangja hamar visszarántott a valóságba és a tényhez, hogy nem beszélgetni és összebújni jöttünk ide. Az egyetlen dolog, amiért érkeztünk az Sophie elviselhetetlen kishúga volt, aki egy vödör hideg vizet vagy egy atyai pofont érdemelt volna, mondván, hogy kapja már össze magát. Egyiket sem volt jogom megtenni, a másodikat legalábbis bizonyosan nem. A víz még mindig ott maradt amolyan tartaléknak, hogy akkor essünk neki, ha neki kell esni.
- Nagyon úgy tűnik, hogy tényleg bezárta magát - jegyezte meg Sophie. Addigra már a kezemben volt a pálcám s ha nem közeledett mugli, már érkezett is egy Alohamora, éppen csak elsuttogva. Attól a harsány visongástól képtelen lettem volna koncentrálni egy néma varázslatra.
Az ajtó megadta magát. A lány pedig egy egészen rövid pillanat erejéig csendben maradt... amíg meg nem látott minket. Nyilván nem gondolta volna, hogy ilyen könnyen megtaláljuk. De őszintén szóval nem volt nehéz kitalálni, hogy a hülye a legismertebb skót kastélyban próbálkozik meg boszorkánnyá válni.
- TI! - mutatott ránk feldúlt képpel. Na, most pont úgy viselkedett, mintha mi zártuk volna be abba a hülye raktárba, pedig csak magának köszönhette. Lebiggyesztettem az ajkaimat, majd gondterhelt mozdulattal végig simítottam a szőke tincseken, hogy legalább az eső után kicsit visszarendezzem őket. - Pont ti?! - Folytatta. Igen. Szükség lesz a vízre. Ez határozottan látszott a viselkedéséből.
- Nem vihettek haza, amíg nem lesz olyan botom, és nem tudok varázsolni! - Bökött felém, vagyis a szépen kidolgozott mogyorópálca felé, amit az ujjaim között szorongattam. Remek. Ez a kis csaj pont olyan irritáló és ostoba, mint az anyja. Bár ennek nem kellett volna meglepnie.
- Tudod, Abigail, az a helyzet, hogy te nem vagy boszorkány és nem is leszel- próbálta neki elmagyarázni Sophie. Én meg csak undorodó képet vágtam, mintha büdöset éreznék... csak a hülyeség bűzlött itt, meg az egyértelmű hisztéria.
- Ezt nem ti dönthetitek el!
Nem szólaltam meg. Csak felemeltem a pálcámat, hogy arcon találja egy jóadag, hideg folyadék. Csak víz volt, semmi több, de legalább elhallgatott egy pillanatra. Annyira meglepődött, hogy még hisztizni is elfelejtett hirtelen. Ez kellett nekem, ez a csend. Na meg persze áldottam az eszemet, hogy éppen nem volt erre senki.
- Az a helyzet, hogy nem is te döntöd el. Varázsló csak az lehet, akiben van mágia. Ha így van, kapsz egy levelet a legközelebbi varázslóiskolából, hogy felvételt nyertél. Tizenegyévesen. Ha nem kaptad meg, szimplán nincs benned mágia. - Mondtam hátorozottan, sőt egyenesen szigorúan. Untam a finomkodást. Ennek a kiscsajnak még életében senki sem mondta meg, hogy az élet nem egy habostorta és nem vehet mindig olyan szeletet belőle, amit akar. Néha a rohadt jut.
- Na indulj meg kifelé - lendítettem meg a kezem előre. Ha nem mozdult, megfogtam a karját és úgy húztam kifelé. - Most szépen hazamész és leállítod anyádat a hisztiről, miszerint Sophie rabolt el téged vagy tett veled akármit.

[ღ Itt nincsenek varázslók ღ]

ღ Itt nincsenek varázslók ღ

Jasper

(2004. február 20.)

félig még télies

Csak az ég tudja, hogy jutunk haza
s ott majd ki vár,
odafent vagy tán lent van a helyem,
ki lesz ki rám talál?

Talán eljutunk egyszer oda is, hogy békésen csatangoljunk egy kastélyban, felfedezve minden kellemes és cuki zugát, úgy, mint egy béna romantikus filmben. De most az életem félig volt csak romantikus, a másik fele meg drámai. Igazából egy romantikus-vígjáték, dráma lenne rá a jelző, hangsúlyozva a drámát. Értetlenül ácsorgok Jasper mellett, bámulva a húgom arcát.
A tekintete egyenesen villámokat szórt, mintha mi zártuk volna be ide, poros volt a térdénél a farmer és a cipője is, a rózsaszín pulcsija meg rojtos volt, mintha titkos alagutakon verekedte volna át magát. Ettől függetlenül érthetetlen harsány smink volt rajta, furcsa összhatást keltett az egész látványa. De ugyan olyan mérgesen néz, mint Lizzy, csak ő szőkésbarna volt, a húgom meg magán viselte az apunk jegyeit. Elnyomok magamban egy sóhajt, és lopva Jasperre pillantgatok, és ismerem annyira, hogy valamit biztos tervez ellene, ha továbbra is az idegein táncol. Szégyellem magam, hogy ilyen hülyeségeknek van kitéve, pedig olyan kellemesen békés alapból az életünk.
Jasper meg felém hadonászva magyaráz, harsány hangon, és csodálkozom, hogy nem gyűlnek ide erre a, Jasper szavaival élve: cirkuszra a többiek. Abban se csodálkoznék, hogy éppen miatta kerülik el a helyet, amilyen hangol kiabált, én is azt hittem be van falazva valaki. Bár lehet Jasper jobban látná befalazva. Vajon mikor fog nekem is elmenni az eszem így? Jesszus, egyszer találom meg a tökéletes boldogságot valaki mellett, és tessék, körbevesznek minket az őrültek. Jó, azért nem kéne a családomat annak hívni, valahol biztosan Abigail is jó. Csak nem tudom, olyan lehet, mint egy hagyma, olyan rétegesen... kedves?
Bár ezzel a hisztis dobbantással nem tűnik annak, ahogy az arcomba kiabál, én meg csak nagy szemekkel pislogok felé.  Így magyarázza meg az ember rendesen neki, hogy nem lehet boszorkány, mert nincs benne mágia. Velem is véletlenül történt, és úgy tűnik csak rám öröklődött ez az egész. Próbálnék kicsit szigorúbb tetsvéries hangra váltani, de Jasper megelőz, mármint azzal, hogy lelocsolja vízzel, Abby meg olyan meglepődött arcot vág, hogy csurom vizesen, tátott szájjal bámul ránk. Az arcom elé kapom a kezemet, hogy ne szaladjon ki belőlem a nevetés, pedig ez nem jó, Sophie, nem nevetheted ki a saját húgod, aki amúgy gyűlöl, amióta meglátott, de így is egy halk kis szusszanás csak kibukik belőlem.
- Az a helyzet, hogy nem is te döntöd el. Varázsló csak az lehet, akiben van mágia. Ha így van, kapsz egy levelet a legközelebbi varázslóiskolából, hogy felvételt nyertél. Tizenegyévesen. Ha nem kaptad meg, szimplán nincs benned mágia.
Jasper meg lehetne ennél is lenyűgözőbb? Csodálva bámulok fel rá, ahogy csak elveszem a kezem a szám elől. Abbyt valószínűleg a tenyerén hordozta mindenki odahaza, és azt hiszem apának is rá kéne jönnie, hogy nem ártana az atyai szigor. Bár Abby nem is találkozgat vele, amióta elváltak Lizzyvel, mintha apa tehetne róla, hogy én a világon vagyok.
Jasper utat ad neki, de Abby egyelőre nem mozdul meg, csak tátog, mint egy partra vetődött hal, így Jasper kénytelen kirángatni a folyosóra.
- Most szépen hazamész és leállítod anyádat a hisztiről, miszerint Sophie rabolt el téged vagy tett veled akármit - magyarázza, nekem meg szerelmesen kopácsol a szívem. Aww. Jasper olyan férfias és menőn lenyűgöző, csoda, hogy képes elviselni engem, amiért ilyen mérhetetlenül életképtelen vagyok.
- Én... én nem... - makogja Abigail, és úgy néz ki, mint egy vízbe esett macska. - Nem akarok anyával lenni - magyarázta, én meg sóhajtva Jasperre nézek.
- Menj apához, ő nem tehet róla, hogy izé... Szóval ő semmiről nem tehet, és Will is örülne neked. De írj Lizzynek hogy megvagy, nem akarom, hogy újra berobbanjon hozzánk, és Jasper arcába kiabálna - magyarázom egy kicsit határozottan, majd nézem, ahogy Abby olyan kamaszosan fintorogva sóhajt, és megvonja a vállát.
- Abigail - néztem rá olyan nővéresen, majd végül nagy nehezen hátat fordítva nekünk, a hajából csavargatva  avizet elcsoszog a folyosón, én meg Jasperhez fordulva felpislogok rá.
- Mondták már, hogy nagyon lenyűgöző tudsz lenni? - kérdezem tőle és elmosolyodom, majd hozzábújva megölelgetem, és adok egy csókot az ajkaira. - Hogyan is háláljam ezt meg?

[Itt nincsenek varázslók]

Itt nincsenek varázslók

2004. február 20.
Sophie

"There's always a wild side
to an innocent face”

Sophie családi drámája most már kezdett tényleg a fejünkre nőni. Először Lizzy és a sápítozása, most meg a lánya. A hangszintjét már lassan a delfinek megirigyelték volna. Jó. Értem. Az apja elhagyta az anyját... de milyen gyökér az, aki a férje lányát képtelen elfogadni? Az ilyen nem is érdemli meg a szerelmet.
Sophie-nak kellett az apukája és az az ember még hajlandó is volt vele törődni. Lizzy csak megkeverte a szart, mert egy halott nőre féltékeny, amiért szült egy lányt a férjének. Hát milyen ember az ilyen? Mit számítanak már ezek a dolgok? Gyakorlatilag semmit. Utáltam, hogy így bánnak a feleségemmel. Érte én még ölni is tudtam volna. Meg is tettem, bár nem szándékosan.
- Én... én nem...- makogta Abby, miután lehűtöttem a hisztijét egy adag hideg vízzel. Mégis csak van előnye, hogy gyerekosztályon dolgozom mostanában. Bírtam őket, a legtöbben viccesek és kedvesek voltak.- Nem akarok anyával lenni - tette hozzá aztán végül a nagy vallomást. Azért meglepő, hogy még a saját kölyke sem akar Lizzyvel lenni.
- Menj apához, ő nem tehet róla, hogy izé... Szóval ő semmiről nem tehet, és Will is örülne neked. De írj Lizzynek hogy megvagy, nem akarom, hogy újra berobbanjon hozzánk, és Jasper arcába kiabálna- szólalt meg Sophie. Lehetett volna kicsit határozottabb, de legalább beszélt hozzá, nem csak elviselte, hogy szidja.
- Abigail - folytatta aztán kicsit komolyabban, de a lány egyszerűen csak hátat fordított nekünk. Azért nem hagytam volna magára, inkább hazahoppanálom vagy valami.
- Mondták már, hogy nagyon lenyűgöző tudsz lenni?- szólított meg Sophie, így megtorpantam. Hagytam, hogy megcsókoljon, aztán átöleltem én is őt. Jól esett kicsit úgy állni. - Hogyan is háláljam ezt meg?
Erre elvigyorodtam, megpaskoltam a fenekét, majd a kezét fogvva szépen húzni kezdtem kifelé. Hátha még beértük Abigailt, aki talán az újabb hülyeségét készülte elkövetni.
- Arra nem lesz szükség. Azért fröcsköltem képen, mert idegesített és jól esett. - Tettem hozzá, amint a vizes, vörös tincseket is megpillantottam. - Vigyük apádhoz. Aztán miénk a nap.
Nem kellett volna finomkodnom, sem kedvesnek vagy jófejnek lennem vele. Abby nem érdemelte meg, ahogy valójában az egész család sem. Az apósomnak persze mondhattam volna, hogy egyszer az életben álljon már ki a lányáért, védje meg, de nem tűnt annak a típusnak, aki képes lenne rendesen Lizzy elé állni. Csak ilyen töketlen ne legyek soha.

Köszönöm a játékot!
A helyszín szabad.