ha tudod, hol keresd...

ha tudod, hol keresd…


Søren
2001. július 25.

outfit

Hát nem tudom… amikor a bugyik repkedni kezdtek, mindent éreztem, csak azt nem, hogy nekem tényleg ide kellett jönnöm megmenteni ezt a csajt. Mármint basszus, hát levágott egy kisebb melodrámát, csak mert nem látta a bátyját egy ideje és erre nagyon nem volt időnk. Miután behúztam a kapuőrnek, biztosra vettem, hogy már tudják, itt vagyunk. Talán egy-két percünk volt, hogy ő nagysága összecsomagoljon… és akkor még jött az a megjegyzés: – Ó, fogd be, te törpe kínai.
Mordultam egyet és összekulcsoltam a karjaimat a mellkasom előtt.
– Az agyad kínai – közöltem nem éppen kedves hangszínnel, majd egy bugyit lekapva a vállamról odadobtam felé, hogy ugyan kezdjen már elcsomagolni. És nem. Ez nem az a pillanat volt, amikor feladtam volna, hogy akkor rohadjon meg itt, ha már egyszer ekkora veszélybe sodortam volna magam érte. Lehet, hogy csak egy „törpe” vagyok, de simán felkaptam volna, hogy aztán elvigyem magammal haza szépen. Ott aztán dobálhatja a bugyikat, már nem érdekel.
– Retta, nyugalom. Segíteni vagyunk itt... Figyelj, kijuttatunk – mondta a vikingem. Hallottam még tisztán a hangját, de aztán jött a robbanás, a sötétség… valami hangok is talán, hogy végül az ágyban találjuk magunkat. Csak éreztem, ahogy Søren karja átölelt, hogy mennyire hevesen ver a szíve… sejtettem, hogy zaklatott. Amiért idejöttünk egy pillanat alatt vált semmivé.
Egy ideig csak azt éreztem, ahogy húz. Végig mentünk a romos házon, kicsit olyan volt, mintha több részét is érte volna a robbanás, de nem néztem körbe alaposan… s nem is beszéltem. Csak mentem Søren mellett, mikor engedett a szorítás. Ujjaimat az ujjai közé kulcsoltam, hogy éreztessem vele vagyok, de közben a jobb kezemben ott szorongattam a pálcámat, hogyha kell, hát meg tudjam védeni magam.
Éreztem, ahogy az ujjaimat is jobban szorongatja, mikor végre kiléptünk oda, ahol bejöttünk. Megszűnt a ház félhomálya, tökéletesen láttam a kapuőr holttestét… furcsa, mikor utoljára láttam még csak az orra volt betörve – hála nekem –, eddigre azonban már több ponton is vérzett. Nem szólaltam meg mindig, hagytam, hogy Søren törje meg a közöttünk lévő csendet.
– Kalózok…
Sóhajtottam egyet. Semmit sem tudtam erről a népségről, így értelmesen hozzá sem tudtam igazán szólni. Annyi biztos volt, hogy ettől kezdve Retta nyomára bukkanni csak még nehezebb lesz. Végig simítottam a karján.
– Nagyon sajnálom… – suttogtam felé és odanyomtam a vállához az arcomat. Jó illata volt, olyan tengeres-férfias, amilyet csak nagyon ritkán érezni… talán Gustaf volt hasonló, de ő túl töketlen volt ahhoz, hogy úgy öleljen, mint Søren. Nem volt meg a bátorsága hozzá egész egyszerűen. Valójában meglepően kevés embernek van meg, ha rólam van szó.
– Nem adjuk fel, tovább fogjuk keresni. Ha hetekbe, hónapokba is telik, akkor is meglesz, csak bízz bennem… – Szembe fordultam vele, hogy az arcát a tenyereim közé vegyem. Odahúztam egy csókra, hogy megnyugtassam… nem, mintha sikerülhetett volna ennyivel. Tudtam, hogy ez olyan veszteség volt, amit nehezen dolgoz fel a büszkesége. Csupán egy karnyújtásnyira volt tőlünk és nem volt képes megmenteni. Ez felért a legrosszabb rémálommal. Én azonban, Elliot O’Mara, aki ugyan embert még nem rabolt, képes voltam most minden tehetségemet bevetni az ő érdekében. Talán nem a nyár folyamán, hiszen először meg kellett lelnünk, kik és hová vihették pontosan… de készen álltam bevetni magamat és ezt Søren is tudta. Ismert már.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!