and we are burning

i have survived
so many fires
i can no longer
tell if i am alive
or if i'm in still
burning

2001. november 28.
style

Kicsit egyből megbánom, hogy mindezt csak úgy rázúdítottam Elliotra. Nem is tudom, mi történt... egyszerűen csak eljárt a szám, hiába nem volt még erre alkalom. A kezem még mindig remeg egy kicsit, ahogy ajkaimhoz emelem a cigarettát, hogy magamhoz vegyek még egy mély slukkot, és ettől várjam a megváltást. Inkább nem is nézek a lángnyelves üveg felé... azt hiszem, mostmár egyértelmű a dolog, hogy nincs rám jó hatással az alkohol. Ez már megmutatkozott legutóbb is, bár igaz, akkor majdnem hogy jókedvű voltam, ahogy leszaladtak az italok. Más helyzet volt... de a vége mégis ugyanez - elmerülés az önsajnálat és a bűntudat keserű mocsarában. Milyen remek.
Halk kis sóhajjal fújom ki a füstöt. Tudom, hogy Elliot nem rajong érte, hogy idebent cigizek... ha nem is mondja sokszor vagy szól érte, de általában az emberek nem szeretik, ha valaki körbedohányozza az életterüket. Nekem mégis a részemmé vált a cigi... Nem is értem, hogy nem szürke még a vérem, vagy legalábbis a bőröm, hamár a tüdőm egész biztosan koromfekete még így tizennyolc éves koromra is. Volt idő, amikor ez volt az egyetlen dolog, ami tartotta bennem az életet... Amikor az utcán kuporogva csak az melegített fel, hogy egymás után szívtam el a szálakat, reménykedve benne, hogy majd a következő felpezsdíti végre a végem... de persze a fagyos téli napok elől ez sem volt menedék... aztán csak reménykedtem, hogy megtalál anyám baglya ismét. Még mindig fogalmam sincs, hogy tudhatta... ő ott sem volt, nem látta, ahogy megölöm apát és Chrissie-t. De talán ez is az oka annak, hogy nem gyűlöl. Ő nem volt ott... nem nézte végig, ahogy megteszem.
– Tudtam, hogy halálfaló voltál - mondja Elliot, mire halkan sóhajtok egyet. Persze, sejtettem... de mégis ki akartam mondani. Hogy nem akarom azt, hogy titkok legyenek közénk? Ezt nem merném kimondani... hiszen a titkok és a hazugságok túlságosan beékelődtek már a bőröm alá. Igazából biztos vagyok benne, hogy csak a pia tehet róla... mindenről az tehet, a rohadt alkohol.
Csak halkan mormogok egyet felé, és az asztalon heverő hamutartóba nyomom el a cigaretta maradékát. Elliot akkor nyújtja felém a kezét, hogy felhúzza a kabát ujját... Végigpillantok a karját csúfító sebeken, amiket persze volt már alkalmam megfigyelni. Mégsem kérdeztem rá inkább egyszer sem... én sem beszéltem a sebeimről, a hátamba vájó mély, hosszú átokhegről és a szememről, ő sem az övéiről, pedig neki is van jó pár. Nem vagyok vak, hogy ne vettem volna észre őket az ágyban.
– Beleégette a bőrömbe, hogy „senki” vagyok… az első ember, akit megöltem. - Halk, már-már észrevétlen kis sóhajt engedek ki a szavaira, de csak a kezeit figyelem. Nem lep meg, hogy ezeket mondja... hiszen a sebhelyeken át belőle is süt az a fajta sötétség, amit magamban látok. – Gyengévé akart tenni és megtörni. Sikerült neki. Attól kezdve soha többé nem voltam ugyanaz az Elliot, aki elszökött otthonról, s bejárta a világot… - odatartja a másik kezét is az apróbb, mindenféle alakot formáló vágásokkal. - Elcseréltem egy átkozott szalagot valakivel, amit két évig hordtam magamon, addig míg ki nem szipolyozott teljesen és őrült dolgokra nem kényszerített… majdnem kárt tettem Natban is. Ha nem lett volna benne óriásvér, talán komolyabban is megsebesítem. Valójában, ezért írta alá a válási papírokat, mert úgy gondolta, hogy nincs helyem a gyerekek közelében. Talán halálfaló nem voltam, de épp elég rosszat tettem a világgal… és a szeretteimmel.
Óvatosan nyúlok felé, ujjaim pedig rátalálnak a heges feliratra a karján. Alig érek hozzá... nem akarok fájdalmat okozni, nekem is fájnak a hegeim, legyenek akármilyen régiek is. Fogalmam sincs, Elliot ezt mikor szerezhette... az átkok nyomai úgyse gyógyulnak be teljesen, örökké rajtad maradnak és elmékeztetnek a múltra. Finoman végigsimítok a seben, mintha csak eltűntethetném, aztán már vissza is húzom a kezemet, és leugrok végre az asztallapról. Kicsit meginog körülöttem a világ, ahogy talpraállok, kell egy mély levegő. Csak utána nézek vissza Elliot arcára.
- Kétlem, hogy bármikor is gyenge és megtört lettél volna - közlöm vele. Az alkohol és a sok egyéb befolyásoló tényező ellenére is komolyan gondolom. Elliot sokkal erősebb annál, mint ahogy ő látja magát... de azt hiszem, ez a legtöbb emberrel így van. Én is csak nehezen ismerném be a pozitív tulajdonságaimat, az öntelt vásznat leengedve, persze.
Hagyom, hogy közelebb húzzon, ajkaink pedig összeérjen egy füst és lángnyelvízű csókban. Ujjaimmal megérintem az állát is, hogy még egy pillanatig élvezhessem a szája ízét, utána hagyom, hogy hátrébb húzódjon, majd húzni kezdjen valamerre. Én a nappalit tippelem meg célpontnak, végül mégis a hálóban kötünk ki.
– Gyere… töltsük a napot itt, pihenve. – Mellé dőlök a finom matracra, a puha és kényelmes párnák közé. Épp csak egy kicsit mocorgok, hogy találjak a fejem alá is egy kényelmes párnát, aztán lehunyom a szemem, és hagyom, hogy Elliot közelebb simuljon. Elégedettség borzong végig rajtam, ahogy érzem a szívdobogását mellkasunkon át egészen lényem mélyében, ahogy az illata lágyan körbeleng... ezek apróságok, de mégsem említeném meg őket Elliotnak, még ha tudom is, mennyire imádna érte. Nem mondanám el, hogy jelenleg ő jelenti a biztonságot... mert ezek olyan dolgok, amiket túlságosan félek kimondani, talán még a múltamnál is jobban. Talán van az az alkoholmennyiség, ami egyszer ezen is segíteni fog... de az még nem most lesz. Egyszerűen csak a hajába vezetem ujjaimat, és úgy húzom magamhoz mégjobban. Hátha a közelsége elüldözi egyszer a démonokat.

Köszönöm!