the art of eye contact

[- Nem tudom... neked elég a rajtam lévő lyukmennyiség? -]

☾ All these monsters are real ☽

E l l i o t O ' M a r a

2-0-0-2-f-e-b-r-u-á-r-1-8

☾ m y f u r ☽

Kísértetkastély, benne magával az ördöggel. Elliot, amint vérzik. Fura hangok, és én, aki bosszút akar állni. Az egész valami elcseszett 60-as évek beli horrorhoz illett. Szinte láom magam előtt a jelenetet, hogy éppen valami olcsó kosztümös pasi rohangál egy lebegő lepető elől. Tudom, hogy szerettem ezeket, és szinte ismertem midne ilyen régi filmnek a címét, amit valaha láttam. De a kép félig üres volt hosszú, hosszú évekig üres. És most már tudom, hogy miért. Mert ott volt a húgom. A húgom, akit elvesztettem, és akit mag meg akartam bosszulni.
- Nem tudom... neked elég a rajtam lévő lyukmennyiség? - kérdezte Eliot mire én felvont szemöldökkel rásandítok, majd a kezén észerevszem az elég hatásosan összeforrasztot lyukszerű sebet.
- Még eggyel több is volt rajtad, a többit azért ne foltozd be, kellemetlen lenne neked - jegyzem meg kajánul, miközben elkezdek felfelé kapaszkodni vele.
- Hű baszki úgy érzem magam, mintha a Nosferatu dzíszelébe keveredtem volna - jegyzem meg,a hogy felérünk a felső szinte. Sejtelmes és kísérteties, és igazából nekem eléggé tetszik. Lehet be kellene ülnöm valami retros autós moziba, ahogy régen... De ennél messzebbre nem érnek el az emlékek, annyi sok az üresjárat, és igazából  Suzie-ra is csak azért emlékszem, mert kimentettem egy kislányt Clarával egy lángoló buszból. vajon ha vissza akarok emlékezni az életem többi részére, csak beteges mennyiségő régi horrort kelelne néznem?
- Valaki a kezembe nyomott egy zsupszkulcsot egy kocsmába. Ilyen karral viszont nem tudok hoppanálni... szóval itt vagyok és gondoltam már körbenézek akkor. Persze veled már-már romantikus, mint egy randi - válaszol Elliot, mire én felhorkanok.
- Nekem is a kezembe nyumhatnának egy zsupszkulcsot, ami mondjuk hazavisz... akármerre is van az jelenleg - dünnyögöm, bár a cellám mögül hallottam a kisváros nevét. De nem tudom kész vagyok-e még odamenni. Addig biztosan nem, amíg le nem zárom ezt. Amíg meg nem ölöm T-t. - Ez az egész tényleg kezd egy kosztümös horrorhoz hasonlítani. A követlező kanyarban már lepedőkkel fogunk találkozni, meg agyonsminkelt öltönyös műfogsorú vámpírokkal. - De ahogy ezt kijelentem, nem sokkal megrezzen egy duplaszárnyú ajtó, ahol tényleg egy szellemjelenet fogad minket.
Ahogy ELliot ellép mellőlem, én minden erőmmel Thomas felé koncentrálok, szinte szabadjára engedem magamban a vadászt, hogy az ösztöne és a vörös tombolása irányítson, és vezessen. Sokszor amikor öltem mögé bújta, a bestia dühére hagytakozva öltem, hogy ne nézzek szembe azzal amit tettem. De tudom, hogy nem bújhatok mögé. Tudom, hogy én tettem az ő parancséra. Sokszor szólalt meg bennem a józanság, a régi múlt ködéből nbyúlt át felém egy kéz, és suttogta, hogy nem szabad. Hogy fogjam vissza. Most nem jött el hozzám ez  ahang. És tudom, hogy az az énem is a bosszút akarja. Mert nem állít meg. Megszorítom a pálcát, és  kihúzom magam, ahogy Thomas felé lépek.
Thomas arca eltorzul, ahogy meglát, és érzem a szagán, hogy fél. Érzem, hogy fél attól a szörnyetegtől, amit ő kreált.
- Weest! Hát itt vagy! Milyen gyakran összefutunk - lihagi és gusztustalan vigyorra húzza a száját.
- Ugye? Szerintem is kurva érdekes, nem? Csak meg akarlak ölni, ne is törődj vele - vágom a fejéhez, de többet is akarnék mondani, csak nem tudok. Pedig már készültem is meghívni magamhoz egy teadélutánra... Le a pokol mélyére. Viszont valami megzavar, egy hangos sikoltás, amitől felhördülök és a fülemre tapasztom a kezemet, úgy hogy a fájdalomtól a szemmeet is össze kell szorítanom. A kurva életbe, ki találta ki, hogy ilyen frekvencián nyomják a discóst a szellemek?
Aztán ahogy lassan már a fülem leszaakdni készül a fejemről, könnyes búcsúnk közepette, Elliot tompa hangját látom. Kissé még tántorgok, de aztán ahogy kinyitom a szemem, látom, ahogy ezek egymást tépik. Thomas Elliot fölött van, felettem a szellem nő karing, bőg, meg fazsom sem tudja, de én ahogy meghallom Elliot hörrögését, tudom, hogy fojtogatja. A bennem lévő farkas kirobban belőlem, egy rövid irőder, teljesen maga alá gyűrve  atidatom, és már érzem Thomas vérét a számban, ahogy rávetem magam oldalról, és teljes erővől lehúzom Eliotról. A fájdalomtól felhördül, és elengedi a torkát. Én meg a farkasommal együtt tépem. A számban a vére van, de nem az övét érzem, hanem a fehér szobában széttépett Kat vérét, és ettől rosszul leszek és még vadabbul tépem. Mert ő zárt össze, ő hagyta, hogy megöljem az egyetlen lányt, aki a múltamból megmaradt. A bundám felborzolódva az égnek áll, ahogy elengedem.
Újra ember vagyok, ő meg a válla és a nyaka közötti tépés nyomát szorongatja, miközben én kiköpöm a poros szőnyegre a vérét és letörlöm a számat a csuklómmal. A pálcámat ráfogom, és hidegen belebámulok a szemébe. Meg akarom ölni, meg akarom ölni. De nem teszem meg. Csak bámulok Thomas pofáhjába.
- Elliot? Élsz még? - kérdezem oda se pillantva. - Nyugodtan adhatsz még egy okot, ha kipurcansz, arra, hogy megöljem ezt a szart. De utána addig rugdosom a hulládat, míg fel nem támadsz.

the art  ●f  eye contact


Sean
2002. február 18.
Este

outfit

the best
place to get lost
is in the eyes
of someone
you’ve missed

A lyukkérdést nem tárgyaltam inkább tovább. Így is elég sokat flörtöltem már vele ahhoz, hogy észrevegye, nem igazán közömbös számomra. Nem vártam, hogy viszonozza a dolgot, egyrészről foglalt voltam, másrészről az Aidennel történtek utána aligha akartam volna egy ennyire fiatal sráccal bármibe is belekeveredni. Nem. Nem volt szabad, hiába érintettem volna meg szívem szerint vagy rángattam volna az ágyamba.
-  Nekem is a kezembe nyumhatnának egy zsupszkulcsot, ami mondjuk hazavisz... akármerre is van az jelenleg - dünnyögte csendesen. Nem is nyomta el a körülöttünk megülő, túlzottan is feltűnő zajokat. Nem teljesen evilágiak voltak. Csakhogy ez nem zavart meg. Teljesen ráhangolódtam Seanra, arra, ahogy a hazáról beszélt. Volt egy idő, amikor én sem tudtam, merre van a haza... amikor azt sem tudtam, én magam hol vagyok.
- Ez az egész tényleg kezd egy kosztümös horrorhoz hasonlítani. A követlező kanyarban már lepedőkkel fogunk találkozni, meg agyonsminkelt öltönyös műfogsorú vámpírokkal. - Magyarázta, de nem értettem egyetlen szavát sem. Így csak megköszörültem a torkomat, próbálva nem megkérdenzi, hogy mi az a műfogsor és miért kell az a vámpíroknak.
Szellemre, Thomasra és harca nem számítottam. Veszélyre és csapdákra annál inkább... így, amint megpillantottam az ezüstös alakot a férfi felett állni, elfogott a vágy, hogy belekeverjem magam. Akarom, akarom, akarom... Minden porcikám vágyta azt a harcot. Nem is kicsit, hiszen már régen volt alkalmam alaposan kiadni magamból minden dühömet, most viszont rendkívül sok volt. Adrenalinként lüktetett végig a testemben, már-már kirobbani készült. Még is, magamhoz mérten türelmesen léptem a középpontba. Nem is tudtom mi szakította meg a folyamatot, valami hideg... fémes érzés, ami végig sietett az ereimen és Thomas ellen fordította a pálcámat. Tudtam, hogy a szellem az, hogy az talált valahogy kapcsolatot hozzám.
Thomas könnyen kerekedett fölém, hiszen nem voltam a saját testem ura. Nem tudtam még csak védekezni sem, könnyen döntött le a lábamról, s hiába kapaszkodtam a pálcámba, könnyen fojtogatni kezdett. Az egyetlen dolog, amire képes volt, az Sean nevének nyöszörgése volt, amivel próbáltam rávenni, hogy essen már neki a tahónak. Ha nem rángatja le rólam éppen akkor, amikor megtette, biztosan elveszítem az eszméletemet. Lehunytam a szememet, hogy elmaradjon a szédelgés is szép lassan a többi kínnal együtt. Csupán a nyelés maradt meg fájdalmasnak.
- Elliot? Élsz még? - hallottam meg Sean hangját. A szemeim felpattantak, az ütött-kopott csillárt szúrva ki először. -Nyugodtan adhatsz még egy okot, ha kipurcansz, arra, hogy megöljem ezt a szart. De utána addig rugdosom a hulládat, míg fel nem támadsz.
Nyögtem egyet, végre úgy éreztem, hogy ki tudok préselni egy-két szót a torkomon.
- Élek... élek... - nyöszörögtem, majd nagy nehezen, kicsit szerencsétlenkedve, de felnyomtam magam a földről. Úgy éreztem, nem fogok tudni már egyenesen menni. Úgy szenvedtem el magam Sean mellé, a tekintetem azonban a szellemnőn tartottam. - A szellem... a szellem meg tud szállni engem... - Súgtam oda neki, de tudtam, ő most Thomasra koncentrál.
- Nyírd ki és húzzunk el... - tettem hozzá, de akkro a szellem megint sikítani kezdett. Előregörnyedtem, be kellett fognom a fülem. Még így is éreztem, hogy hatással van rám. - Cutler! - Szegeztem a párcám hirtelen Thomasra, a hang, mintha nem is az enyém lett volna.

[- Everten Static! -]

☾ All these monsters are real ☽

E l l i o t O ' M a r a

2-0-0-2-f-e-b-r-u-á-r-1-8

☾ m y f u r ☽

A szag, olyan ismerősen kúszott be az elmémbe, hogy még a bennem lévő farkas is telejsen megőrült tőle. Ölni akart, meg akarta ölni azt a férfit, aki láncra verte, aki játszott vele, aki irányítani akarta. Olyan sok volt a számlájára írva, és nem érdemelte meg, hogy egyszer haljon meg. Nem, én ki akarom véreztetni, hagyni, hogy szenevdjem, hagyni, hogy könyörögjön. A farkasom dühe bennem tűzviharkánt tombol, olyan tűzként, mint ahogy homályos emlékeimben a ház is égett. A ház, ahol éltem. A ház ahol felnőttem. A ház, ami betemetett magával mindent, ami egykor emberré tett. És most a kis hang, a józan hang, ami anyniszor suttogta, hogy ne engedjem elszabadulni a farkast, nem szól. Három én tombol bennem, és mindegyik ölni akar.
A szellem süvölve szeli át a poros báltermet, én pedig összeránculok a hangra. Érzem is, hogy vérezni kezd a fülem, de nem érdekel. Most nem érdekel, csak az, hogy megöljek valakit, aki tönkretette az egész életemet és elvette azt. Hallom, ahogy ELliot felém lépked, hogy dünnyög, hallom a szavait, de minden idegszálammal Thomast nézem, aki szánalmasan undorító látványkánt nyöszörög a padlón, és átkozódva szorítva a sebét a nyakánál.
A szellem lassan nem csak sikongat, hanem mintha mormolna is valamit, de túlságosan lüktet a szívem a fülemben. Neveket motyogna, mintha halkan egyre több nevet motyogna.
- ELvettétek, elvettétek. Nem hagytatok, nem hagytatok - suttogja, majd hirtelen sikít egyet, és a szemem sarkából látom, hogy ELliot meggörnyed, majd a következő pillanatban páláct fog T-re, és már modnja is az átkot. Dühös vagyok, és az, hogy Elliot... vagy a szellem előllem elveszi a prédám, szinte felrobbantja bennem a farkast.
- Everten Static! - dobom felé a varázslatot, miközben engem is és Thomast is elkapja a CUtler, ami rajtam és rajta is vágást ejt. - Baszki Elliot, máskor hagyd magad megszállni, a picsába! - kiáltok rá. - Te meg szállj ki belőle, hülye ribanc - morranok még mindig Elliotra, akiből hátha kiröppen a lökás hatására a nő. De közben mindenfelől hallom a hangját.
- Én is ti voltam, egy veletek. A részem a te részed is, és az ő része is. Elfeledtek - susogja meggyötört női hangon.
- Ki voltál? - kérdezem aztán, hátha valami értelmet nyerünk ezzel, miközben Thmas felé lépek, aki a pálcáját akarja felkaparni a földről. - Csak nem keresel valamit? - kérdezem, majd rálépek a kezére, és hallom a roppanást, mire felhördül.
- Wilda. Wilda Prott. Wilda Rowle. Egyszerre mind a kettő és egyszerre egyik sem - hallom a tört suttogást, amiből nem értek semmit. Mármint valami köze lehet Elliothoz, nyilván ezért mászik folyton bele. Franc se érti. Érzem a rozzant spirtcipőm alatt Thomas ujjait, de én nem lépek le róla, szinte a farkasom is elégedetten dorombol velem, ahogy a csontok ropogása és a férfi hörrögése a fülembe jut.
Szeretném megölni, de egyelőre Elliotot figyelem, hogy éle még az a szerencsétlen, vagy egyáltalán mi van vele. A bennem lévő éhes farkas még várhat. Pár másodpercet még várhat. Addig a vérének a szagával és a gyötrődő hörrögésével etetem. És milyen jól lakik a bosszúszomjas gyomra vele.

the art  ●f  eye contact


Sean
2002. február 18.
Este

outfit

the best
place to get lost
is in the eyes
of someone
you’ve missed

A kastélynak furcsa, sötét hangulata volt. Volt benne valami, ami úgy vonzotta a bennem nyugvó kíváncsiságot, a tolvajt, aki állandóan kutat... hogy Sean akkor sem tudott volna elrángatni innen, ha akar. Azonban, mielőtt belegondolhattam volna vagy csak simán szembe szállhattam volna a szellemmel, míg farkasom Thomas Rowle-ra veti magát, éreztem, hogy furcsa hideg járja át a testemet. Még ott csengett a fülemben, a hang: - ELvettétek, elvettétek. Nem hagytatok, nem hagytatok.
Borzongás sietett át a testemen. Minden porcikám remeget s a tudatosám furcsán ködössé vált, ahogy rászegeztem a pálcámat az ellenfelünkre.
- Everten Static! - Éreztem, hogy a testem kicsit megremeg megint, a földre kerültem s fájdalmasan nyekkentem, ahogy a Cutler kiszakad a pálcámból. Láttam, amint a varázslat eltalálja Thomast és némileg Seant is. A vér szaga megtöltötte a bálterem azon részét, ahol álltunk. S az adrenalint lüktetni kezdett bennem. Hallottam, hogy beszél a farkas, de nem értettem a szavait... csak nem értettem a szavait. - Te meg szállj ki belőle, hülye ribanc - Pillantott rám Sean. Sértettséget éreztem s megint hideg jött, ami egész egyszerűen ki akart szállni a testemből.
A szellem volt. Addig megszállt, mélyen megült bennem, aztán egyszer csak kiröppent belőlem tényleg. Mély levegőt vettem, hangosan, hörögve, mintha a víz alól bukkantam volna fel. 
- Nem vagyok ribanc... - morogtam, mintha nekem szólt volna. A női hang közben mindenhonnan szólt, mintha nem is csupán a szellemből, hanem egy itt megmaradt emlékből származna. A tekintetem Seanon maradt, bár éreztem, hogy a női alak ott lebeg mögöttem vagy felettem valamivel. Ezüstös fénye megtöltötte a teret.
- Én is ti voltam, egy veletek. A részem a te részed is, és az ő része is. Elfeledtek - csendült a hang. Végre ki tudtam venni a szavait. Megpróbáltam fellökni magam a földről, mintha félre lépve meg tudnám akadályozni, hogy megint megszálljon.
-  Ki voltál? - Sean hangja erősen töltötte meg a teret. Én elhátráltam egy oszlopig, hogy neki támasszam a hátamat. A térdeim még mindig remegtek. - Csak nem keresel valamit? - Hallottam, ahogy megroppan Thomas keze Sean cipője alatt. Merlinre... de szexi... - futott át rajtam a gondolat, ahogy felfogtam, milyen erős ez a farkas. Persze jól állt neki az animágus alak is. Az is tetszett... csak sosem volt időm kimondani neki.
- Wilda. Wilda Prott. Wilda Rowle. Egyszerre mind a kettő és egyszerre egyik sem - suttogás. A nő suttogott s nem tudtam mit jelent mindez. A tekintetem Sean pillantására vándorolt, láthatta, hogy még mindig nem igazán tértem magamhoz a megszállásból. Belülhidegnek és üresnek éreztem magam. Csakhogy Thomas időközben kiszabadult Sean súlya alól. A kezében penge csillant, amit a farkas felé lendített. Éppen csak annyi időm volt, hogy rávessem magam félre rántsam.
- Sean! Öld meg! - kiáltottam rá. Thomas persze hátra ütött a könyökével, gyomorszájon talált, én meg lesiklottam róla és eldőltem a padlón. Éreztem, milyen hideg a kő, közben remegett a gyomrom hányinger és önklendezés között. Thomas persze addigra felkelt,hogy megint Seannak essen, ezért hát megpróbáltam elkapni a bokáját.
- Dögölj meg! - Lendítette felém hirtelen a kést.

[- Sean! Öld meg! -]

☾ All these monsters are real ☽

E l l i o t O ' M a r a

2-0-0-2-f-e-b-r-u-á-r-1-8

☾ m y f u r ☽

Basszameg. Elegm van, ebből a nőből, aki itt sikongat és agyrákot kapok tőle. Miárt ilyen rohadt komlikált megölni azt aki tönkre tett? Nem mintha én nem tettem volna bonyolulttá, tudni akartam az okát, hogy miért. Hirtelen az sem érdekelt, hogy a szellemnp a nevét kiabálta, a farkas mérge, a dühe szinte beleolvadt az enyémbe, vörössé változtatva mindent. Azonban a seggfej előrántott egy pengét, és éppen el tudok előle ugrani, majd Elliot szinte leteperi rólam Thomast.
- Sean! Öld meg! - kiabálja ELliot, mire mintha csak vadászatnál cselekednék paramncsra, a kapálózó, hörrögő Thomasra szegezem a pálcámat, aki ELliotra veti magát. Összeszorítom az ajkaimat, és szinte érzem ahogy beleremeg a bennem száguldó farkas is. Ölni akarunk, most végre egyszerre, mind a ketten ölni akarunk. Elintézhetném a gyilkos átokkal, de nem teszem. Azt akarom, hogy fájjon neki.
- Lapidationis! - kiáltom, és a követ olyan erővel csapódnak Thomasnak, hogy azok végül ledöntik ELliotról. Nem sokat teketóriázva felém pannat megin, minntha valami részeges, adrenalin fűtené. A késsel az arcom felé céloz, de  akezemmel ösztönösek ökölbe szoított marokkal védekező állásba állok, és a gyenge pontját felfedezve elhajolok a késtől, és az szabad öklömmel, amiben nem a pálcámat szorongatom belevágok izomból a kést tartó felkarjába. Thomas fájdalmasan felhörren és kiejti a kezéből a kést én meg messze rúgom. Rám akarja vetni magát, de  amozdulaatim sokkal rendszerezettebbek, mint az övéi, mintha mindig is tudtam volna, hogyan kell boxolni. Az öklömmel az állába csapok, amitől megtántorodik és elvágódik. Rászegezem a pálcám, miközben a pofájába bámulok.
- Miért? Miért ölted meg a húgomat? - teszem fel a kérdést. - Miért öletted meg velem Katrhinát? - Thomas szája, amiből bugyog ki a vér, így a fehér foagi sötérvörösen villanak ki az ajkaiból, mosolyra húzódik.
- A kölykök nevelését korán el kell kezdeni. Először kell persze a kölyök. Te pedig pont kapóra jöttél. Fiatal voltál ideális korban, tizenkét éves. Az apád persze nem akart eladni nekem. De én megszarzem magamnak ami kell. Mindig A házatokat felgyújtottam. Ha elég éreterős vagy úgyis kijössz onnan. És így is lett. Csak az ostoba húgod ne hoztad volna ki. Végül elkaptunk. A húgod csak útban lett volna. A lány meg kellett a kísérlethez, szóval őt is elhoztuk. Amneziáltunk, majd megőrültél, a húgod halála után. Megmentettem az elméd. Mert... Te voltál a leg... - magyarázza, de a farkas bennem robban, a dühöm bennem robban, az a kölyök bennem robban, mint a tűz, pedig félek tőle, és most már tudom hogy miért rettegek a tűztől. Egyszerűen nem hagyom, hogy befejezze, nem érdekel.
- Ezt a szüleimért! Confringo! - szegezem a pálcát a kezei felé. -  Ezt Katért! Brahium Ermando! - irányítom a pálcámat a rángó hústömeg lábai felé. Nem gondolkodom. csak tépni akarom, azt akarom hogy érezze a fájdalmat, azt a fájdalmat amit ők is éreztem amikor meghaltak. - Ezt a kibaszott életemért! Cutler! - intek a pálcával a mellkasa felé, mély vágást ejtve rajta. - És ezt Susanért! - mondom, majd felveszem a farkas formámat, és a vonagló vinnyogó Thomas nyakába mélyesztem a fogaim. A vére megtölti a számat, ahogy a fogaim alatt recseg ropog a lég és nyelőcsöve, de addig nem eresztem el míg meg nem fullad.
Addig szorítom, míg a farkasom elégedett nem lesz, míg le nem nyugszik bennem a tűz. Aztán egyszer csak nem lélegzik tovább és a halál kesernyés savanyú szaga tölti meg az orromat. A számat törölgetem, amint ember alakban rá sem nézek a testére, és Elliot felé megyek öles léptekkel. Nem is kérdezek és mondok semmit, egyszerűen megragadom és elhopponálok vele valami erdőbe. Magam sem tudom hova. Csak el. Csak el attól a valamitől, aki kettétépte az életemet.
De a farkasom elégedett.
Mert ma kibaszott jót vacsorázott.

the art  ●f  eye contact


Sean
2002. február 18.
Este

outfit

the best
place to get lost
is in the eyes
of someone
you’ve missed

Lihegve próbáltam magamnál maradni. Éreztem, ahogy a szellem megszállás nyomai egyre jobban elhatalmasodnak rajtam. Homályosan láttam, éppen csak annyi erőm volt, hogy kimondjam Seannak, ölje meg... ölje meg Thomast. Éreztem a Seanból áradó feszültséget, rá sem kellett pillantanom, hogy azok a vibrálások belőle áradnak. Jól van, Elliot... segíts neki... segíts... A hang mantrázott bennem, de fogalmam sem volt, mit kéne tennem. Az ujjaim nem akartak mozdulni, hideget és ürességet éreztem magamban.
- Lapidationis! - Csak a varázslatot hallottam. Nem láttam igazán mi történik, csak éreztem, ahogy Thomas szorítása enged és legördül a testemről. Hallottam a harc hangját és szép lassan tisztulni kezdett a látásom is. Láttam, ahogy küzdenek egymással, ahogy a kés most Seant célozza meg… és legyőzi. Rowle fájdalmasan nyögött fel s mintha ez a szellemet is nyugtatta volna. Már nem sikoltozott, nem kőrözött felettünk. Egyszerűen csak lebegett. A szemeit lehunyta, mintha éppen nyugalomban lenne vagy valamiféle transzban.
– Miért? Miért ölted meg a húgomat?– kérdezte Sean, ahogy felé szegezte a pálcáját. – Miért öletted meg velem Katrhinát?
Nagy nehezen feltornáztam magam ülőpózban. A sérült vállam annyira lüktetett a fájdalomtól mostanra, hogy biztosra vettem, hamarosan el is ájulok. Összeszorítottam a fogaimat, hogy elviseljem a kínokat. Így tornáztam fel magamat egy oszlop mentén ismét álló pózba. A térdeim még mindig vadul remegtek. A fájdalom ismét kínzón lüktetett fel a vállamban a karomba sugározva. Éppen csak elkaptam Thomas néhány szavát: – Az apád persze nem akart eladni nekem. De én megszarzem magamnak ami kell. – Beleborzongtam a kegyetlenségbe, ahogy kimondta mindezt. –  A lány meg kellett a kísérlethez, szóval őt is elhoztuk. Amneziáltunk, majd megőrültél, a húgod halála után.
Sean nem engedte, hogy befejezze a mondandóját. Éreztem, ahogy ezen a ponton elpattan nála valami, mintha egy kirakós utolsó darabját illesztette volna a helyére. Őrült támadás, a szüleiért, a húgáért, mindenért. Trancsírozás zaja, vérszag… és egy vadállat vicsorgása töltötte meg a bálterem furcsa csendjét. Ahogy a vadállat kiszakadt Seanból és pillanatok alatt végzett az áldozattal valahogy őrülten lenyűgöző volt. Egy meleg hullám futott át a testemen. Beteges gondolatok tömege. Aztán megnyugvás, csend. A szellem ezüstös fénye megszűnt létezni. Wilda Prott… Wilda Rowle – próbáltam magamban tudatosítani a szavait. Sean azonban megindult felém s útközben falkasból emberré változva érkezett meg. Még éreztem rajta a vadállatra jellemző aromát.
Felém nyúlt. Egyetlen mozdulattal ragadta meg a csuklómat és hoppanált el velem. A rántástól majdnem elhánytam magamat és ha nem tartott volna meg, biztosan össze esem, ahogy sötét, illatos környezetbe érkeztünk. Felismertem a fák és a nedves avar szagát, ahogy a fagyos levegőbe keveredett. Imádtam. Számomra mindez azt jelentett: szabadság.
– Olyan erős vagy… – suttogtam és a sötétben Sean szemeinek csillogását kerestem. Sokat nem láttam belőle a fák felett megbúvó hold fényében. Óvatosan hajoltam közelebb, lágy puszit nyomtam az arcára, kicsit talán a szája szélére. – Nagyon büszke vagyok rád, Sean. – Tettem hozzá s addig ácsorogtam ott vele szembe, míg ki nem bökte: csak menjünk.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!