+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Joy and Sorrow
| | | | |-+  Benjamin R. Fraser (Moderátor: Benjamin R. Fraser)
| | | | | |-+  A nagy bezsongás
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: A nagy bezsongás  (Megtekintve 5245 alkalommal)

Benjamin R. Fraser
[Topiktulaj]
*****


Someday we will foresee obstacles

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2020. 02. 16. - 16:26:19 »
+1





Amour Amour
Alle wollen nur dich zähmen
Amour Amour
Am Ende gefangen zwischen deinen Zähnen

●2001. 02. 14. ●
Naplózva


Benjamin R. Fraser
[Topiktulaj]
*****


Someday we will foresee obstacles

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2020. 02. 16. - 17:00:12 »
+1

14/2/2001
● RAYLA ●
⭃ Randizzunk, csak úgy viccből... ⥷



Úgy rohan az idő, de meg lehet állni
A nyüzsgésből ketten most ki tudunk szállni
Hát kérlek téged, hogy szeress engem
Boldogok leszünk, ha megbízol bennem
Érzem, hogy valami megmozdult itt bent



Megtettem. Igazából kikapcsolt az agyam, amikor beledobtam azt az elképesztően nyálas szöveget a levélpapíron. De nézd csak, Aiden, meg tudtam tenni. Végre megint  elkezdtem közelendi egy lány felé, aki nem Esther volt. Még ha fojtogatott is a múltja miatt, még ha ő is veled járt kézen fogva mögöttem árnyékként. Igen. Megtettem. És Aidenre gondoltam. Vele beszélgettem. Egyre gyakrabban, mintha csak újra felvettem volna vele a versenyt. Mintha az a bál valamit lángra lobbantott volna bennem. De az egész szikra az Rayla volt. Nem Esther. És ez többet jelentett mindennél. Nem akartam, hogy tudja, mégsem volt bennem az a bátorság meg. Régen minden lánynak akit csak ismertem küldtem ilyet Valentin-napon. Mert menő voltam. És még alá is írtam. Mert nem féltem. Még mindig balfasz voltam, még mindig nem mertem jobban közeledni felé. De már legalább az első lépéseket megtettem. Nézd, Adien, gondoltam. Benjamin Ray Fraser újra lassan, de biztosan, de újra itt van.
Nem tagadtam, hogy mit jelentett nekem Rayla, a mosolyával, a hangjával, az elevenségével. Ő volt az én Napom, mégha ezt nem is tudta. Volt valami benne, ami arra ösztönzött, hogy akarjak újra én lenni. Újra élni. Talán mert nem akartam, hogy örökké lúzernek tartson. Mindegy miért, de nem akartam elveszíteni. Még ha szerelmes is voltam valahogy ezt sosem éreztem. Még Estherrel sem. Ő ott volt, nem kellett érte harcolni. Mégis... mocskosul fájt beismerni, hogy még mindig szerettem őt. Az első szerelemmel szerettem őt. Naivan, bután, bugyután, ostobán. És ennek nem tudtam ellenállni. Ahogy legutóbb sem sikerült.
Így kerültem két csodálatos lány közzé.
Akkora egy balfasz vagy, Ben.
Kíváncsi voltam, hogy Rayla rájött-e én küldtem neki a levelet. És érdekes módon Esther nem jutott az eszembe. csak az után, miután bedobtam a Raylának címzett papírt. De nem mentem újat írni. Meg akartam keresni őt. és elhívni valahová. Valahogyan. Alapból nem szerettem ezt a napot, de mégis ebből merítettem bátorságot, hogy írjak egyáltalán, hogy felkeressem őt. Francba, mégis hogy hívnám el? Valahogy lazán, igen. lazán akartam elhívni, ahogy régen, ahogy a menő Ben csinálta. Megtaláltam a Nagyteremben és odabotladotam felé, meg nem egyszer neki mentem másnak is. Így aztán szabályosan mellé zuhantam, és még a talár is rajtam kicsit szétesett.
- Hát... szia Rayla - köszöntem végül neki és igyekeztem nem bámulni a szép arcát úgy mint egy pszichopata. Azt egyik csaj sem szerette. Szóval Ben, csak lazán. - Hogy vagy? - tettem fel a kérdést, és ha válaszolt ha nem, kis szünet után megköszörültem a torkomat. - Hát péntek van... Szóval hétvége... Khm... Szóval...Randizzunk, csak úgy viccből... - ahogy ezt kimondtam hirtelen felpattantam és mint aki tök lazán vette még el is vigyorgott. Elvégre csak barátok voltunk. - Jah, csapjunk oda a sok nyálas párnak... Szóval csak úgy heccből... - hátrálni kezdem, hogy aztán elviharozhassak átöltözni valami kevésbé bénább cuccba. Utáltam az egyenruhákat. Jó a lányokon jól mutatott a szoknya, a szép lábak látványa mindig is jó volt, de én akkor is utáltam. Ez a szerelés olyan nyomin Aidenesen elegáns volt. - Szóval egy óra múlva várlak a Roxfort bejárata előtt - bólintottam még egyet aztán eltűntem. Ez, Ben, minden volt csak laza nem...
Naplózva


Rayla Blake
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2020. 02. 16. - 18:03:49 »
+1

B   e   n   j   a   m   i   n


Cosa sta succedendo?

2001. február; Roxmorts; öltözet


Egészen pontosan két és fél percem volt elgyönyörködni a magam elé pakolt pudinggal töltött palacsintában. Pedig még valami piros cuccal is le volt öntve - eperszirup? -, meg szívecske alakú kis csokichipsekkel kidíszítve... És hát annyira gyönyörű volt. Már csak egy jó nagy adag sóskaramellás fagylalt hiányzott a tetejéről... Azzal egészen tökéletes lett volna.
Nem is tudom, mi okozta ezt nálam, úgy értem, az étel iránti egészségtelen rajongásomat. De azt pontosan tudtam, hogy amint ez betoltam, nagyon sürgősen ki kell találnom, hogy mikor megyek legközelebb futni, mert hát... na... De azzal még nm számoltam ekkor, hogy valaki mindjárt beletolja magát a képembe, megszakítva ezt a csodás harmóniát köztünk... Ezt a kémiát... Már bocs, bakker, de épp randim van, nem tűnt fel?!
Felhúzott szemöldökkel fordultam oldalra, hogy rájöjjek, ki is vetett árnyékot a tányéromra, ki akar hozzám szólni, avagy, kit kell elzavarnom, mert bocs, random van!
- Hát... szia Rayla. - Aztán egyszer csak Ben arcát pillantottam meg felém vigyorogni, hogy nem engedtem le a szemöldökömet. Bocs, de nem kivételezek, ha kajáról van szó...
- Öröm látni, Benjamin! - bólogattam felé, úgy, mintha igazából talán egy kicsit nem örülnék neki, hogy látom, hiszen ma még nem is találkoztunk, asszem...
- Hogy vagy?
Úgy sandítottam az előttem heverő tányér felé, mintha csak nem lenne egyértelmű, miben zavart meg - a tökéletes valentin napi vacsorámban.
- Éhesen - tettem hozzá, hogy tisztázzam: enni akarok. - Minek köszönhetem a látogatást?
Közben nem tudtam tovább ellenállni, a tányér felé nyúltam, hogy elcsenjek a remekműből egy kis csoki szívecskét, és legalább azt ropogtassam, amíg elmondja, mi volt olyan fontos. Persze, igazából örültem én, hogy látom... Csak a kaja... Hát a kaja, na...
- Hát péntek van... Szóval hétvége... Khm... Szóval...Randizzunk, csak úgy viccből... - Erre majdnem félrenyeltem a csokidarabkát. - Jah, csapjunk oda a sok nyálas párnak... Szóval csak úgy heccből...
Újra felbámultam a büszkén vigyorgó arcára, és az enyémről tökéletesen leolvashatta, hogy Che cazzo?, de akármit is engedhettem volna a nyelvemre gördülni, ő már ugrott is hátra, és távolodott.
- Szóval egy óra múlva várlak a Roxfort bejárata előtt!
Úgy pislogtam utána, mint hal a vízben - a halak tudnak egyáltalán pislogni? -, és figyeltem, ahogy egyre csak távolodik a diákseregben, egészen, amíg végleg el nem tűnt az ajtó mögött. Úgy fordultam vissza a palacsintámhoz, mint egy robot, mint egy rohadt, vigyorgó robot, mert közben valami horkanással mosoly is kúszott az ajkaimra - amely persze csak addig tartott, amíg fel nem pillantottam a körülöttem ülőkre. Háztársaim úgy figyeltek, mintha hirtelen lilává változott volna a bőröm, volt, aki elképedve, más meg fülig érő, szinte cinkos vigyorral.
- Most mi van?! Ti nem szoktatok randizni, csak úgy viccből, a legjobb barátotokkal? - Úgy álltam neki felszeletelni a palacsintát, mintha meg se hallanám a végigsuhanó halvány kuncogást. Rohadt sárga banda! - És a viccből randi rohadtul nem rendes randi! Ne legyetek már ilyen nyálasak...
Inkább a számba tömtem a falatot, és úgy bámultam a plafont, amíg ezek  tovább nevetgéltek, mint egy csapat félnótás. Valamit nagyon elrontott nálam az az öreg, undorítóan poros kalap... Nem is kellett volna engednem, hogy a fejemre tegyék...

A kabátomba burkolózva toporogtam a kastély bejáratánál. Nem volt olyan hideg, de unatkoztam, ráadásul igazából már sötétedett, szóval macskaszemek híján már nézelődni se tudtam. Tippem sem volt, mit talált ki, de természetesen a vacsora után átöltöztem, és le is indultam a kastély elé. Végülis úgy gondoltam, túl sok félnivalóm úgy sincs, hiszen... Barátok voltunk. Én igazából tényleg a legjobb barátomként tekintettem rá, és nem vártam, hogy akkor majd most szerelmet vall... Ahogy én sem fogok neki. A szerelem túlértékelt. Már gondoltam rá, hogy ha nem sétál be az életembe a hatalmas betűs - és nem létező - Nagy Ő hatalmas pizzaszekéren és olaszosan napbarnítva, meg persze ő sem jön össze azzal a szőke csajjal, aki után folyton lohol, akkor mondjuk összeházasodhatnánk. Persze kiköltöznénk Olaszországba, valami király kis házba, és nyitnánk mondjuk egy pizzériát vagy ilyesmi, fagyizóval a hátsóudvarban. Mivel utálom a kölyköket, ezért max néhány barátot vennénk Claw mellé, és bumm, boldogan élünk, amíg meg nem halunk, alias bele nem fulladunk a pizzatésztába! Istenem, sírni tudnék, milyen romantikus vagyok.
Ha kiszúrtam Bent - én érkeztem hamarabb, mert nem tudtam magammal mit csinálni -, akkor ellöktem magam a faltól, és felé indultam.
- Ciao, szépfiú! Na, szóval hova visz az én hős lovagom randizni? - Rebegtettem meg felé a pilláimat angyalian, aztán vigyorogva meglöktem a vállammal a karját. Pontosan azért, mert az én vállam már nem ért fel az ő válláig. Meg talán bele is repedt volna a csontom. Én is sportos voltam, meg minden, de azért na...
Naplózva


Benjamin R. Fraser
[Topiktulaj]
*****


Someday we will foresee obstacles

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2020. 02. 16. - 19:16:41 »
+1

14/2/2001
● RAYLA ●
⭃ Randizzunk, csak úgy viccből... ⥷



Úgy rohan az idő, de meg lehet állni
A nyüzsgésből ketten most ki tudunk szállni
Hát kérlek téged, hogy szeress engem
Boldogok leszünk, ha megbízol bennem
Érzem, hogy valami megmozdult itt bent



Benjamin te hülye vagy. Körülbelül ezeket és ezeknek a szavaknak a legkülönfélébb verzióit vágtam magamhoz, miközben nyargaltam a klubbhelyiség felé átöltözni. Valami lazább dolgot akartam végre magamra aggatni. Aiden meg mindenhova öltönyben járt, sosem értettem, hogy bírta, de mindegy is. Ő ő volt. Igen, volt én meg én vagyok. Még a jelenben még élek, és most kivételesen nem akartam a múltamra gondolni. Nem akartam a halott testvérem árnya elől menekülni. Csak gyorsabban akartam tőle rohanni. A kettő nem volt ugyan az.
A tükör előtt álltam és azon agyaltam borotválkozzak-e meg. Aztán csak megcsináltam, bár lehet kicsit sokat vett el az időmből, de legalább sima lett a képem. Nem mintha olyan rohadt sok szőr nőtt volna raja, de azért na. Még ha egy ilyen haver féle randira is megy az ember legyen igényes. És véletlenül sem azért öltöztem ki, mert tetszeni akartam neki. Nem, igazából most ezeket félre tettem, hogy csak úgy ellegyek vele, mint haver a haverral. természetesen jöttek a háztársak a régi barátaim hogy na megint csajozok-e. Nem, nem csajozok.
Laza voltam de még mennyire. Olyannyira, hogy késtem. Mert Bejnamin egy balfasz. DE végül is ez nem egy randi szóval nem kellett volna felkapnom a vizet, de azért mégis csak lány volt, akit lehet megvárakoztattam. És nem, nem csak egy lány volt. Hanem Rayla.
Nem láttam sehol és kezdtem megnyugodni, hogy csak rástresszeltem, amikor előbukkant a feje én meg összerezzentem. Ben, te barom.
- Ciao, szépfiú! Na, szóval hova visz az én hős lovagom randizni?
Igyekeztem magam összeszedni, aztán a vállba-karonbokszolásra tényleg elengedtem azt, hogy valaha is lesz közöttünk valami mélyebb dolog is. Vagyis csak ezzel nyugtattam magam, hogy elengedtem, mert igazából nem tudtam. Hogy is tudtam volna, a bálon sem sikerült. Mert beleestem. Még jó, hogy voltam olyan józan, hogy ezt ne kössem az orra alá. Azért az nagyon gázos lett volna. Főleg, hogy Estheren sem voltam még túl. Mert nem, bele nem szerettem bele ismét. Még mindig tartott. Szánalmas voltam.
- Khm, A Három Seprűbe, természetesen, mi sem romantikusabb annál- kérdeztem, és minth ha nagyon komolyan vettem volna a lovagi szerepemet - vagy felvágni akartam meg menőzni? Talán igaz is. Szóval félig meghajoltam és kézfejen csókoltam. Ez a nap túlzás, hát túloztam én is. - Hölgyem - mondtam aztán és kevésbé lovagiasan megfogtam a kezét és húzni kezdtem Roxmorts felé.
A tél nem volt olyan hideg, de már sötétedett, és lehet meg is botlottam egy gyökérben, mert gyökér voltam. Ben, ekkora kontrasztban volt magával, ja. A hó csillogott, a félhold félig átsütött a felhőkön, meg nagyon romantikus volt minden ezekkel a rózsaszirom szórásokkal meg a néhány ponton rózsaszínre színezett hófoltokkal.
- Vicces lenne csak úgy összeragasztani egy-egy párt, kíváncsi vagyok meddig bírják egymást elviselni úgy - mondtam. Bár én azt hittem magamról, hogy nagyon is el tudtam volna viselni Raylát. - De egy lovag nem csinál ilyet, köti a becsületkódex - vigyorodtam el, majd ahogy a túlcsicsázott rózsaszín Madam Puddifoot kávézója előtt elhaladtunk, ketten megragadtak minket és berántottak az ajtón. Ahogy bértünk pofán csapott a szerelem. Mármint mások szerelme meg rózsaszín ködjei. És máris letámadt az a két agyoncicomázott, női Cupido-kosztümben álldogálószárnyas, glóriás, nyílvesszős pincércsaj. Akik beljebb kezdtek cibálni minket. Még csak megszólalni sem tudtam, sem Raylát kimenekíteni innen, máris ültünk az asztal előtt, ahol ijesztő rózsaszínű füstölő égett. Most már legalább a köd forrása megvolt.
- Hát... Ez a nap durvább, mint amire számítottam... - dünnyögtem Rayla felé, majd szétnéztem, miközben legyeztem elfele a rózsaszín ködöt. Akármit is akartam mondani, nem tudtam, mert az a két nőszemély letámadt minket.
- Üdvözlünk benneteket ezen a csodálatosan romantikus napon, reméljük boldogan töltik itt majd a szerelmes órájukat...
- Hé, mi nem...
- ... amennyiben sikerült választaniuk a mai exklúzív ajánlatainból, kérem szóljanak és azonnal kiszolgálunk benneteket...
- De mi csak... - próbálkoztam újra, de ezek megint lenyomtak, mi a szart szívtak amúgy?
- Addig is fogadják ezt a különleges Valentin-napi epres forrócsokit, fehércsokoládé reszelékkel eperpudinggal - tolták elénk a cuccot - A ház ajándéka! - kacsintott ránk mind a kettő és elszánkáztak. Más gyanútlan emberekre vadászni. Én meg a cuccot bámultam.
- Bakker, ez szörnyű... Utálom ezt a napot - sóhajtottam majd gyanúsan méregetve megbámultam az ingyen cuccot. - Te bízol ebben? - kérdeztem Raylát. Na mindegy, remélem a sütik megbízhatbbak.  Az étlapot kezdtem el böngészni de mindegyik süti vagy szivecskés, vagy rózsaszín volt.
- Rendelek neked egy ilyet - böktem az étlapra vigyorogva, ahol egy szív alakú mignon volt, kicsi piros szivekkel. Végül, ha megegyeztünk, ki mit kér, leadtam a rendelést.
- Akarsz valami romantikusat csinálni? - kérdeztem és kacsintottam is egyet, aztán már meg is kaptuk a sütiket. Éppen elmerültem volna benne, meg még mást is mondtam volna neki de egy hang és a mindennél jobban átütőbb kókusz illat miatt jobbra fordítottam a fejemet.
- Ben... te mit... Mit csinálsz itt? - kérdezte tőlem döbbenten és már-már könnyes szemekkel Esther.
- Öhm... Éppen randizok Raylával... - kezdtem volna a magyarázást őszintén, mert hazudni utáltam, nem úgy, mint Aiden. De a poénból lemaradt mert Esther elkezdett bőgni.
- Hogy tehetted... - mondta hüppögve én meg döbbenten bámultam rá, és most ebben a félig szétesett állapotomban nem tudtam a síró lányokkal mit kezdeni. - Hogy... megbeszéltük, hogy újra akarjuk kezdeni...
- Igazából te mást akarsz újra... - kezdtem volna a magyarázát, de a következő pillanatban arcon csapott a csorrócsoki minden töménységével és forróságával együtt. Kénytelen voltam lenyelni mindazt, ami a számba került. Közben csörömpölést hallottam, és talán Rayla felháborodott hangját, miközben egyre furább érzés kerített hatalmába. Hirtelen nagyon boldog lettem és nagyon szerelmes. Ránéztem Estherre és nem éreztem semmit iránta. És csak úgy kibuggyantak belőlem a szavak.
- Sajnálom Esther, de én Raylába vagyok szerelmes.
Naplózva


Rayla Blake
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2020. 02. 16. - 20:46:28 »
+1

B   e   n   j   a   m   i   n


Cosa sta succedendo?

2001. február; Roxmorts; öltözet


Annyira nevetséges volt ez az egész Valentin napi őrület. Mindent beborított a rózsaszín, szivecskék, szerelem, még a kastélyban is mindenfele rózsaszín borítékok szálltak... Ez mondjuk nem is zavart addig, amíg pofán nem gyűrt egy a hálókörletembe menet. Amint realizáltam, hogy nem csak egy elcsatangolt képeslapról lesz itt szó - hiszen rajta volt a nevem -, fogtam, és berohantam vele a szobába, hogy egy csendes sarokban kibonthassam, és átnyálazhassam a sorokat.
Nem is tudom... Összezavart egy kicsit, mert nem voltam benne biztos, hogy ez most csak egy vicc, avagy sem. Úgy értem, tisztában voltam vele, hogy a stílusom miatt a fiúk nagy része nem a tökéletes ideált látja bennem, vagy mi a fene, de ez nem is igazán zavart. Tényleg nem lovaltam bele magam ebbe a szerelem témába... Ez is csak egy érzés volt, egy kémiai reakció, ami jön és megy, mint minden egyéb dolog a világon. Nem hittem benne, hogy valaki úgy megváltoztathatná az életemet, hogy mondjuk felboruljon a fontossági sorrendem, alapvetően az életet és a mindennapokat tekintve. Tehát, hogy Olaszország lecsússzon az első helyről. Nem, nem, nem.
Szóval csak fogtam a levelet, óvatosan összehajtottam, és eldugtam a fiókom aljába. Hogy megfordult-e a fejemben, hogy Ben küldte? Természetesen. De aztán csak folyton elvetettem az esélyét... Hiszen ő azért a szőkéért rajongott, aki amúgy mindig olyan idegesítően vonult a folyosón, mintha ő lenne a valaki, mindig kutatva a tekintetével... Ben után, kétségtelen. Ez pedig annyira gáz volt... Úgy értem, így rohanni valaki, bárki után. De nem érdekelt, nem az én dolgom volt, maradtam a saját ügyeimnél, mint... randizni Bennel. Hah. Nevetséges. De legalább ő sem vette sokkal komolyabban, mint én, és ezt volt az, amit bírtam benne. Értette a humoromat, az pedig, ahogy rámmosolygott, egyenesen beragyogta a napom. Újra az évekkel ezelőtti énjére emlékeztetett, ez pedig elégedettséggel, és boldogsággal töltött el. Szerettem látni, hogy boldog és jókedvű, nem pedig csak fel-le bandukol, mint valami elveszett szamár. Bocs, Ben.
- Khm, A Három Seprűbe, természetesen, mi sem romantikusabb annál. - Felhorkantam; hát persze, az a kocsma az élén van a romantikus helyek listáján. Aztán pedig csak igyekeztem visszafogni a röhögést, ahogy meghajolt, és kezet csókolt. - Hölgyem.
- Milyen gáláns! - A szóba persze majdnem beletört a nyelvem, de semmi baj, ezt már megszoktam. Voltak szavak, amikre egyszerűen sehogy nem tudtam ráállítani magam... Ilyen volt például a katapultálás is. Hogy a jó francba kell ezt kimondani anélkül, hogy görcsöt kössek a nyelvemből?!
Utána siettem, ahogy kézen ragadva elindult lefelé az ösvényen, és közben nézegettem a hóba vegyülő rózsaszín foltokat. Hogy...? Miért...? De inkább nem is kérdeztem rá hangosan.
- Vicces lenne csak úgy összeragasztani egy-egy párt, kíváncsi vagyok meddig bírják egymást elviselni úgy.
- Vagy hogy meddig bírja a ragasztó, aztán a pár férfi tagjának hány másodpercre kerül hatszögbe hajtogatni - elmélkedtem oldalra hajtva a fejem.
- De egy lovag nem csinál ilyet, köti a becsületkódex - vigyorgott, mire én is hevesen bólogattam rá, és visszafogtam egy széles vigyort.
- Egy igazi lovagnak meg sem fordul ilyen a fejében, kérem - tettem hozzá megvonogatva a szemöldökömet felé, aztán hirtelen egy éles rántást érzékeltem, és egyszer csak ellepett a rózsaszín köd. - Merda santa...!
Valami fura nőci befelé rángatott minket a rózsaszín lebegő szivecskék és felhők között, a fejem fölött pedig nyílvesszők repkedtek, hogy önkéntelenül is behúztam a nyakam. Mi a szar, ez szerintük vicces?! Mi van, ha lezuhannak ezek a cuccok és valakinek a fejébe állnak, hm?!
- Szépfiú, ez nekem nem Három Seprűnek tűnik, de lehet, csak én vakultam meg... - Szűrtem oda a fiúnak, miközben rángatódtam utána egyre beljebb a rózsaszín fospartiba, egészen addig, amíg már egy asztalnál ültünk. És ekkor tűnt fel, hogy minek vannak beöltözve a pincérnők... Hát kénytelen voltam a szám elé szorítani a kezem, különben úgy pofánröhögtem volna valamelyiket, hogy még a bögrék is kireppennek a kezéből. Ki volt az a zseni, aki ebbe öltöztette ezeket, és komolyan, mivel fenyegette őket, hogy fel is vették?!
- Menő ruci - löktem oda az egyiknek visszafogottan, óvatosn, nehogy kirobbanjon belőlem a nevetés, de az meg sem hallotta, csak hányta magából a rózsaszín dumát, míg úgy éreztem, már alig kapok levegőt a tömény rágógumi illat és rózsaszirom-eső alatt. Komolyan. Szirmok hullottak a hajamba a semmiből. Nem mintha ez meglepett volna, hiszen mégiscsak varázsvilág, meg ilyenek, csak na...
- Addig is fogadják ezt a különleges Valentin-napi epres forrócsokit, fehércsokoládé reszelékkel eperpudinggal! A ház ajándéka! - Összevont szemöldökkel húztam közelebb magamhoz a bögrét, és figyeltem a rózsaszín tejszínhabot rajta ide-oda remegni. Komolyan, ki az, aki ettől nem hányja el magát? Ez nem romantikus, ez gusztustalan, ajándék vagy sem.
- Hát ez...
- Bakker, ez szörnyű... Utálom ezt a napot. - Bólintottam, hogy én is valami hasonlót akartam mondani, közben pedig tovább méregettem ezt a rózsaszín fegyvert. Epres forrócsoki, jóságos Orosz alföld...- Te bízol ebben?
- Életem árán sem innám meg - jelentettem ki, és távolabb toltam magamtól, hogy ehelyett inkább az étlapot böngésszem át, mi mindent kínálnak ezen a rendkívüli napon... Hát nem lepett meg, csupa nyálas szart, de hát na, ami azt illeti, a vacsora már egy órája volt, szóval tudtam volna enni, mit ne mondjak... Tudom. Tudom, igen. - Szerelmesek rózsaízű vattacukra, vágyfokozó prémium svájci csokoládéval nyakonöntve... - Olvastam fel hangosan vigyorogtam, aztán közelebb hajoltam, hogy ő mit talált. - Fúj, Ben! Minden annyira nyálaaaaaas...
Már kezdtem feladni, de aztán végülis találtam egy egészen normálisnak tűnő, vaníliás-gyümölcsös süteményt, szóval én arra böktem rá. Ezzel mi lehet a baki? Maximum minden szív alakúra lesz vágva a tányéron, az nem tragédia. De ha elkezd felolvasni valami szerelmes verset, hát én nem tudom...
- Akarsz valami romantikusat csinálni? - kacsintott közben felé Ben, hogy felnevettem, ahogy hátratúrtam a tincseimet, hogy kirázzam belőle a szirmokat.
- Ez maga a romantika, szépfiú! Mi többet akarsz ennél? - Közben meg is kaptuk a süteményeket. Igazam volt, szívecske alakú volt a piskóta, de amúgy egész finomnak nézett ki. Közelebb húztam a tányért és felvettem a villámat. - El is felejtettem! Képzeld, van egy titkos hódolóm... Izgi, mi? - Felé is vigyorogtam, ám ebben a pillanatban valami szőke hajzuhatag majdnem pofáncsapott, de legalábbis a pudingréteget eltalálta, amely épp a villára pakolt falaton lengedezett.
- Ben... te mit... Mit csinálsz itt? - A hangra fennakadt a szemem, felnézve pedig az a szőke csak rebegtette a könnyes pilláit a fiú felé, mint valami izé... Ó, bakker! Hogy kerül ide mér megint? Most komolyan, ha követte Bent a kis lányos fangörcsölése miatt, hát én mente elsírom magam, és saját magam fogom valami terápiára zavarni...
- Szépséges estét neked is, ááá, nem zavarsz... - motyogtam inkább csak magamnak az orrom alatt, és hátradőlve a számhoz emeltem a villát, hogy amíg ezek enyelegnek, legalább sütizzek egy kicsit. A beszélgetésük igazából annyira nem is érdekelt, épp csak annyira, hogy forgassam a szememet a csaj sírására és nyöszörgő hangjára, egészen addig, amíg fogta, és arconpörkölte a forrócsokival szerencsétlen srácot. Erre aztán kihúztam magam.
- Hé, bakker, te normális vagy? Kicsit türtőztesd már magad, ez a szar forró! - Háborodtam fel a szőke felé, aki csak utálatos pillantást vetett felém az üres bögrével a kezében, amivel aztán hadonászni is kezdett. Igazából szánalmas látványt nyújtott, a lesírt szempillaspiráljával és a fehércsokimorzsás hajéval, ami az italból csapódott rá.
- Nem kérdeztem a véleményedet! - rivallt rám, de azért a szavai mérföldekkel lágyabbnak hatottak, mint amilyen szigorúnak ő akart tűnni. Hátra is dőltem újra a székben és nagyot sóhajtottam, ahogy ismét visszafordult Ben felé, és magyarázni kezdett neki. - Azt hittem... Azt hittem, hogy bízhatok benned... Hogy nem leszel olyan, mint... Én csak... Sa... Sajnálom, Ben, nem akartam...
Hát ez szánalmas volt, komolyan! Drámaian sóhajtottam, és minden-mindegy alapon a bögrémért nyúltam, hogy belekortyoljak, ám amint az édes lötty a nyelvemhez ért, Ben megszólalt.
- Sajnálom Esther, de én Raylába vagyok szerelmes.
Azzal a lendülettel egyszerűen csak úgy érezte, megfulladok, és muszáj volt kiköpnöm a cuccot, fel is köhögtem rá, és nem is értettem, mi történik, talán félrenyeltem a tejszínhabot, de nem érdekelt, úgy bámultam rá, mit egy komplett idióta.
- Hogy mi?!
- HOGY MI?! - Nem is tudtam, hogy hirtelen a képébe röhögjek, vagy totál kiakadjak, és nem is nagyon volt esélyem kitalálni, mert a szőke hirtelen felém fordult, és a pohár hangos csattanással az asztalon landolt... Benne a süteményemben.
- Na... idefigyelj...
- Te aljas szemét, Benjamin, Fraser! Be... Belé?! Tényleg?! - A csaj bőgött és konkrétan őrjöngött, de... De tönkretette a sütimet. Akárki is vagy, én megöllek, komolyan.
Naplózva


Benjamin R. Fraser
[Topiktulaj]
*****


Someday we will foresee obstacles

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2020. 02. 17. - 00:01:28 »
+1

14/2/2001
● RAYLA ●
⭃ Randizzunk, csak úgy viccből... ⥷



Úgy rohan az idő, de meg lehet állni
A nyüzsgésből ketten most ki tudunk szállni
Hát kérlek téged, hogy szeress engem
Boldogok leszünk, ha megbízol bennem
Érzem, hogy valami megmozdult itt bent


Szerettem volna bemutatni Aidennek. Szerettem volna a képébe törölni, hogy igen is talpra tudtam állni, azok után amit tett, azok után, hogy volt képe ellökni az átkok elől, és meghalni. ENnyi, így kell megodlani, így kell lemosni magadról minden bűnt. Ez a bűnbocsánat mi? Meghalok érted és minden gyilkosságom meg lesz bocsájtva. Még ha nem is a saját akaratából... De abban meg voltam győződve, hogy direkt a saját akaratából küldött el, és adta ki a családunkat. És mégis sirattam volna meg? Mint ahogyan anyám tette? Ó nem. Nem, de meggyűlölni sem tudtam. Nem ment egyik sem. És mindezek ellenére kurvára hiányzott. Főleg az, hogy baszlassam.
Mert nekem tetszett egy lány Estheren kívül. Ez is egy esély volt, amit kaptam. Hogy végre túllépjek. Túl lépjek minden szaron, minden egyes elszenvedett éven, amit át kellett élnem nekem is és anyámnak is. De valahogy még mindezek ellenére bennem volt. Minden. Csak Raylával voltam talán egy kicsit elevenebb. Még én is árny voltam, önmagam árnya, de így találtam valami célt. Valamit, akibe kapaszkodhattam. Találtam valakit, aki újra elkezdett megtanítani élni. Anélkül, hogy folyton a fejemre olvasta volna azt, hogy Ben miért vagy ilyen? Ben neked ez más volt. Hol vagy? Hol van a régi Ben?
Utáltam ezt. Azt a sok szembesítést, az elvesztett önmagammal. Mintha én elfelejtettem volna. Mintha én elengedtem volna. Nem ment, nem tudtam elengedni azt, aki voltam. Ott derengett előttem, akár a délibáb, és akárhányszor közeledtem felé, mindig szertefoszlott, mindig távolabb került, egyre messzebb és messzebb. Ott a távolban az a régi Benjamin. A kamasz kölyök, aki ordít ha ahhoz van kedve, verekszik mert attól menőnek érzi magát, és mindig fél órát szórakozott a tükör előtt, és gyakorolt hogyan legyen jobb szívtipró. Rayla meg egyszerűen... csak volt és a délibáb nem szaladt messzebb tőlem.
Szembe jutott, hogy elmondom neki. Hogy mi történt. De valahogy nem jöttek a szavak. Nem jött az a szituáció. Nem jöttek a kérdések. És nem tudtam, mégis mikor kéne ezzel előállnom. Valahogy vele nem volt miért összetörnöm. Egy ideig biztosan tartottam magamat. Ma is. csak szórakozni mentünk. És ez nekem egyelőre elég volt, hogy ne repedjek el szilánkokra. Pedig minden egyes évvel egyre több repedés volt rajtam. De legalább most már meg akartam javítani magamat. Legalább érte. Legalább egy kicsit.
Elnéztem menet közben azokat a foltokat a hóban. Vajon ezt valaki kijányta? Vagy esetleg... Na jó, nem akartam belegondolni.
- Szépfiú, ez nekem nem Három Seprűnek tűnik, de lehet, csak én vakultam meg...
- Azt hiszem ezen a napon még az is előfordultat, hogy ez a Három Seprű... - hadartam aztán majd kikötöttünk egy asztalnál.
Az egész helyzet borzasztóan szörnyű volt. Hogy érezhették valakik itt ezen a helyen jól magukat? Miért volt mindnegyikük fején olyan beszívott szerű, para vigyor? Miért volt ott nyálteger? Legalább az az egy tény vigasztalt, hogy Rayla nem volt az a lány, aki visítva akart volna eleve  idecibálni.
- Szerelmesek rózsaízű vattacukra, vágyfokozó prémium svájci csokoládéval nyakonöntve...
- Vágyfokozó... Oké, tehát arra megy ki a dolog, hogy mindenki szexeljen egymással vagy mi - fintorogtam, mert oké, jó dolog a szex, de belegonodlni abba, hogy ezen a napon mindenki...csak azért... fúhj.
- Fúj, Ben! Minden annyira nyálaaaaaas... - fontorgott Rayla, mire én elvigyorodtam, és széttártam a kezem.
- Ha fulladozni kezdesz kaphatsz szájon át való lélegeztetést - forgattam a szemet, mert hát szép ajkai voltak amúgy neki, csak nem akartam megcsókolni a barátomat. Annyira. Mert ő csak barát. Mert ő úgysem érez irántam semmit. Ezekkel győzködtem magam, miközben kihozták a sütiket. Én egy originál croassant akarta, volna de természetesen az is rózsaszín eprrel töltött eper és fehércsoki reszelékes cucc volt.
- El is felejtettem! Képzeld, van egy titkos hódolóm... Izgi, mi? - ahogy ezt mondta félrenyeltem a croassont, amibe beleharaptam, és ha mégez nem lett volna elég, megjelent Esther.
- Jaj ne, Ben, meg fogsz fulladni, nem látod, hogy mindjárt meghal? - fordult hevesen, mégis kedves hangon Rayla felé, aztán csak úgy kibukott belőle minden számonkérés, mintha közben meg is feledkezett volna Rayláról is, én meg éppen azon voltam, hogy ne haljak meg, így nem sikerült nagyon határozottan magyarázkodnom sem.
Szóval azzal a gyönyörű szemeive bámultl, amik szebben csillogtak a könnyeivel együtt, és úgy nézett ki, mint egy elveszett őzike. Meg akartam vigasztalni, de egyszerűen nem hagyta. Se megmagyarázni. Amúgy is hogy a fenébe került ide? Mint valami szellem a múltból. Azért körbenéztem, hogy nincs e itt Aiden. Ha ő is felbukkant volna... Biztosan nyakon szúrtam volna a villámmal.
Aztán valami hatott rám, valami volt benne, ami minden megmaradt józanságomat felül múlta és nem volt más a fejemben, mint az, hogy Rayla, Rayla, Rayla, Rayla, Rayla, Rayla, Rayla, Rayla. Valamit veszekedtek, én meg közbe akartam szólni, ahogy azt ilyenkor egy józan ember teszi és el akartam hadarni neki, hogy ez csak szerelem. Mármint hogy ez csak... Kezdtem bekattanni, és nem is tudtam másra gondolni, mint arra hogy a szívem hevesebben ver hogy nekem ő a világot jelenti és mindenképpen közelebb akarok kerülni hozzá. És tudnia kell mit is érzek.
- Hogy mi?!
- HOGY MI?!
HOGYMI
Ezt. Én. Kimondtam. és jól esett, és elöntött a szeretet, meg minden és valahogy valami józan hang azt diktálta, hogy nem, ezt nem te mondtad ki ezt az egészet kimondatta veled valami cucc, amit itattak neked, de még magammal sem volt időm veszekedni mert több szörnyű dolog is történt.
Megölték Rayla süteményét.
- Te aljas szemét, Benjamin, Fraser! Be... Belé?! Tényleg?! - kiabált és sírt én meg meg akartam ölelni, de valahogy most olyan nem szép volt, eltűnt a kókusz illat, nem varázsolt el a kecses törékeny teste, egyszerűen szürke lett. Szerlemesen Raylára pillantottam és bólintottam.
- Igen belé. Miatta akarok újra élni. Amúgy is ha életben akarsz maradni, ne öld meg a kajáját. Nagyon aranyos amikor bepöccen tőle, de neked véged lesz - csak folytak belőlem a szavak és nem álltak meg. Kértem neki egy ugyan olyan másikat, mire csak az ő döbbent tekintetüket kaptam cserébe én meg továbbra is felszabadultan, ijesztően felszabadultan mosolyogtam.
És aztán újra megszólalt Esther.
- Nem, nem, nem! - közelebb lépett hozzám és az öklével a mellkasomat támadta. Nem fájt erőtlen ütések voltak, olyan ütések amikkel nem is akart bántani. - Nem értem én ezt nem értem... Azt mondtad szeretsz. Becsaptál. Hogy lehetsz ilyen szemét, önző alak, gyűlöllek... Nem tudod milyen érzés ez...
Dehogy nem tudtam. Esther egyszer két fiút szeretett. És mind a kettővel egyszerre járt. Mert mind a kettőben találta valamit, ami a másikban nem volt meg. Én is két lányt szerettem mocskosul és fájón. Egyet a múltból, egyet a jelenből. És megőrjített az egész. Tudtam mit élt ált Esther, azzal az őrlődéssel. Én mégsem akartam egyiküknek sem csalódást okozni, nem akartam őket összetörni. Ahogy ő tette velünk. nem akartam egyikükkel sem járni, noha nagyon is vágytam rá. Raylára leginkább, de ezt én őszintén éreztem a lötty nélkül.
- Ezt te mondod nekem? - megfogtam a kezét és elléptem tőle. - Nem emlékszel mit csináltál Aidennel, és velem? Most hogy ő halott, hirtelen én kellek? Nem, Esther, így sosem fogom tudni újrakezdeni. Azzal az érzésekkel amikkel otthagytál a leveledel együtt. Sosem leszünk újra ugyan úgy.
Esther csak nézett és rázta a fejét, de láttam, hogy a szavaim fájó pontot érintettek. Egy ideig még hol rám hol Raylára pislogott, aztán remegő, halk hangon megszólalt.
- Te most nem vagy önmagad Aiden... -Kikerekedett szemekkel néztem rá. Ő pedig a szája elé kapta a törékeny kezeit. Csak hosszan meredtem rá, miközben az asztal lapját szorítottam, hogy elfehéredtek az ujjaim. Esther pedig a szemét törölgetve kirohant a kávézóból, ahol anúgy mindenki leszarta a jelenetet és csak enyelegtek tovább. Rayla felé néztem, bele a gyönyörű élénk szempárba és felhúztam magamhoz, ha ellenkezett ha nem és szenvedélyes hangom megszólaltam,a mi megint csak nem teljesen önmagamból jött. Ésmellesleg minden dühöm egyszerűen egy varázsütésre eltűnt. Pedig fájtak. Esther szavai annyira fájtak. A szavaim mégis irracionálisan kibuktak belőlem.
- Gyönyörű szemeid vannak, Rayla Blake.
Naplózva


Rayla Blake
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2020. 02. 17. - 19:05:24 »
+1

B   e   n   j   a   m   i   n


Cosa sta succedendo?

2001. február; Roxmorts; öltözet


Nem is tudom, hirtelen, mi volt rám nagyobb hatással - Benjamin szerelmi vallomása, vagy az, hogy a sütimnek annyi, vége, egy falatot tudtam belőle enni, és már tönkre is tette ez a kis fruska a nyávogásával. Amúgy is kezdett hányingerem lenni tőle meg a vinnyogásától, de azért ennyire nem... Már álltam is volna fel, hogy lebunyózzam a csajjal a dolgot, a szájába tömjem a süteményemre hajított bögrét, vagy ilyesmi, de az visszafordult tovább dumálni Bennek, hogy az égnek emeltem a tekintetem. Az indulatoktól egy pillanatra, mintha el is felejtkeztem volna Ben előző szavairól... De aztán ismét nyakon öntött egy adag csillámos cukormázzal.
- Igen belé. Miatta akarok újra élni. - Ennél a pontnál nem bírtam ki, öklendezést imitáltam. Mi a jó szar?! - Amúgy is ha életben akarsz maradni, ne öld meg a kajáját. Nagyon aranyos amikor bepöccen tőle, de neked véged lesz.
Értettem én, mire megy ki a játék, hát persze... Így akarta lekoptatni a csajszit, igaz? Ő is rájött, hogy mennyire idegesítő, és megszállta a szerelmes hangulat ettől a sok szívecskelófasztól, és úgy döntött, ez lesz a tökéletes elkergetés... Ugye? Ezt láttam az egyetlen ésszerű magyarázatnak, de azokra az érzelmes pillantásokra, csak kissé kétségbeesetten tudtam visszabámulni. Beeeeen, kicsit túljátszod a szereped...
A szőke tovább sipákolt, amíg Ben nagyon lovagiasan intézett nekem egy másik szelet sütit. Amúgy nem tudom, ez az egész jelenet miért nem tűnt fel senkinek, bár lehet, valami olyasmi taktikát választottak, mint én. Csak kiakadva pislogtam az asztalnál, de továbbra is nyugodtan üldögélve, még ha a helyzet csak forróbb és forróbb lett - még jó, hogy levettem az előbb a kabátomat, különben hűha, most lerobbanna a fejem a helyéről!
Aztán azért még nekem is kezdett gáz lenni ez az egész helyzet... Hiszen úgy bömbölt, mint egy kislány... És te jó ég, kezdtem megsajnálni, mennyire megalázza önmagát. Szóval megköszörültem a torkomat, és bepróbálkoztam a veszekedésükbe:
- Öhm, srácok, ez nagyon drámai, meg minden, ha engem kérdeztek, egy kicsit túl drámai is, szóval nem akarjátok inkább a kastélyban elintézni... Mondjuk kettesben, kiadva a feszkót, meg minden... - szavaimmal ellentétben, valamiért úgy éreztem, hányni tudnék már csak a gondolattól is, hogy Ben hozzáér ehhez a csajhoz. De biztos csak az iránta érzett ellenszenv.
De a csaj csak elkezdte pofozni a mellkasát.
- Nem, nem, nem! Nem értem én ezt nem értem... Azt mondtad szeretsz. Becsaptál. Hogy lehetsz ilyen szemét, önző alak, gyűlöllek... Nem tudod milyen érzés ez...
- Oké, akkor verekedjetek is, ez így még jobb... - motyogtam ezt már sokkal inkább magamnak, belátva, hogy nem nagyon tudnék javítani a helyzeten, ha annyira nagyon szeretnék se... Hiszen na, én nem fogok befurakodni közéjük és visítva szét szedni őket, mert hé, szerettem drámázni, de csak ha épp a körülmények ezt megkövetelték és megteremtették hozzá a megfelelő hangulatot... Ilyen rózsaszín ködhányásban még én i gáznak éreztem volna csapkodni magam. Meg amúgy is, most én lehettem a fő-fő-főellenség a szőkének, mert hát elloptam a pasiját. Meg minden.
- Ezt te mondod nekem? Nem emlékszel mit csináltál Aidennel, és velem? Most hogy ő halott, hirtelen én kellek? Nem, Esther, így sosem fogom tudni újrakezdeni. Azzal az érzésekkel amikkel otthagytál a leveledel együtt. Sosem leszünk újra ugyan úgy.
Erre azért ismét majdnem megfulladtam, csak ez alkalommal épp a saját nyálamban. Újra Aiden neve, de hogy halott? Ez teljesen letaglózott, végigfutott a hideg a gerincem mentén, és Ben arcára bámultam, hogy ez is csak a terv része-e, de nem, meg se rezzent. Meg se rezzent az arca!
Persze, múltidőben beszélt róla. De konkrétan sosem mondta ki, hogy halott. Én pedig voltam olyan hülye, hogy azt feltételeztem, tényleg nem az. De hogy is ne lett volna az?! Szerettem volna jó alaposan arcon csapkodni magam, hogy szedjem már össze magam, de túlságosan letaglózott az információ, hiába volt szinte egyértelmű.
- Ben... - Nem is tudom, mit kezdtem el, nem is tudom, mit akartam vagy tudtam volna neki mondani, de ez a szőke közbesivított már megint, és én ezt nem hiszem el, még mindig bömböl?! Már fáj tőle a fejem!
- Te most nem vagy önmagad Aiden... - Ben szinte elsápadt. Én eltátottam a számat. A szőke meg úgy kapta a szája elé a kezét, mintha akárhogy is visszaszívhatta volna, amit már kimondott, de nem, rohadtul nem. Ha eddig a kiakadásmérőm sípolt, akkor most hangosan visítva rezgett és felrobbant. Ennél kellemetlenebb csak akkor lehetett volna a helyzet, ha mondjuk valaki elhányja magát, vagy... vagy esetleg bepisil, de ez nem történt meg, szerencsére, nem is tudom, miért jutott egyáltalán eszembe.
A lány itt megérezte, hogy nem tud tovább javítani a helyzetén, és elrohant - utána pillantottam, ahogy az embereket kerülgetve menekül, de azok mintha be lettek volna állva, tudomást sem vettek róla. Fantasztikus. A varázslóknál furább szerzetek nincsenek a világon.
- Hát... - engedtem ki lassacskán a levegőt a mellkasomból. - Ez izgalmas volt... Gratulálok az alakításodhoz, még majdnem én is elhittem! Jó vagy.
Rá akartam vigyorogni, de egyszerűen csak megragadott, és olyan közel húzott magához, hogy a mellkasának ütköztem. Meghökkenten pislogtam, hogy milyen közel hajolt, és egy pillanatig tényleg nem jutottam szóhoz.
- Szépfiiú...
- Gyönyörű szemeid vannak, Rayla Blake.
Hah, hahah, emlékeztek még a hányós megjegyzésemre? Azt hiszem, mindjárt én leszek az, aki kiokádja azt az előző falat sütit. Konkrétan felnyüszítettem, és a tenyeremet a mellkasára nyomva megpróbáltam kiszabadulni a karjai közül.
- Ugye neeeeem, ugye nem ittál bele abba a szarba? Ó, de, dehogynem... Amikor rádöntötte, igaz?! Mio caro dio! - Nem, Ben alapesetben nem mondott volna ilyeneket, nem volt ő ennyire nyálas, még ha lett is volna igazi, mögöttes tartalma. De hogy is lett volna? Barátok voltunk. Tényleg. Nem úgy nézett rám, mint erre a lányra eddig minden alkalommal, amikor én is szemtanú voltam... És igazából, ezt már meg is szoktam. Szóval minden erőmmel megpróbáltam eltolni magamtól, és visszairányítani az asztalhoz.
- Oké, Benjamin, szívesen visszarohannék a kastélyba, de tudod mit? Nem vagyok szemét, és nem hagyom, hogy lejárasd magad az egész Griffendél előtt azzal, hogy rólam áradozol, jó? Tudod, amikor kevésbé leszel beállva, ezt nagyon meg fogod nekem köszönni, ó, nagyon de nagyon-nagyon, szóval előre is szívesen! Inkább egyél egy kicsit, biztos nagyon finom szerelemízű ez az izé - böktem a croissantja felé -, én meg... Mondjuk hozok neked vizet, jó?
És ha ebbe is tesznek valami vágyfokozót, akkor én kinyírok valakit.
Ha nem döntött úgy, hogy pár méterre se enged eltávolodni, akkor a pult felé indultam, hogy kérjek két pohár vizet - szigorúan szemmel tartva, mit kapok vagy nem kapok bele -, majd ezekkel indultam vissza az asztalunkhoz. Csóri... Nagyon fogja ezt szégyellni, amikor egyszer csak magához tér...
- Vajon meddig tart egy ilyen szarnak a hatása? - töprengtem hangosan, ahogy visszahuppantam vele szemben. - És mondd, miért pont belém kellett beleesned?! Ott volt előtted Hisztis Myrtle...!
Naplózva


Benjamin R. Fraser
[Topiktulaj]
*****


Someday we will foresee obstacles

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2020. 02. 17. - 23:36:13 »
+1

14/2/2001
● RAYLA ●
⭃ Randizzunk, csak úgy viccből... ⥷



Úgy rohan az idő, de meg lehet állni
A nyüzsgésből ketten most ki tudunk szállni
Hát kérlek téged, hogy szeress engem
Boldogok leszünk, ha megbízol bennem
Érzem, hogy valami megmozdult itt bent


Aiden, Aiden, Aiden.
A neve úgy visszhangzik a fejemben, és verődik vissza üresen, hogy fáj. Aident kereste bennem, mert ő már nem élt, őt jelentettem neki, mert a halott iker életben maradt testvére csupán kíséretként volt jelen. Ezért éreztem én állandóan magamat egy kicseszett szellemnek, egy zombinak, egy üres kísértetnek. Még akkor is a bátyám nevén szólítottak ha csak úgy kimentem a parkba. Volt olyan tanár aki csak úgy elszólta magát. Aiden már megint helyet cseréltetek Bennel? Vedd már vissza a Mardekáros talárodat. És ekkor jött az a kínos csend. Hogy már kettő helyett egy gyerek van. Akiben visszatkröződött Aiden.
És az volt a legijesztőbb, hogy én is láttam őt bennem. MInden nap a tükörben az ő szeme tekintett vissza rám, az ő sápadt arca, az ő tincsei. És minden nap találkoztam a halott tetsvéremmel. Ez pedig cseszettül lelombozott. Útáltam a tükröket. Egy idő után bele sem néztem. De valahogy, amióta Rayla velem volt, magamat kezdtem el látni benne. Mert ő nem ismerte. Nem kereste bennem azt, aki már nem létezett. Ő volt az egyetlen olyan, aki nem is hallott rólunk. Valahogy emiatt is kezdtem visszatérni nagyjából magamhoz. De legbelül féltem. Közeledett a nyár. A ballagás. A RAVASZ. És már nem volt többé következő év a Roxfortban. Nem volt többé egy nap, hogy csak leszaladjak a Nagyterembe, mert úgyis mindig ott találtam ha kajaidő volt. Ez pedig esténként szomorított el. Mert akkor az volt az érzésem, hogy csak ő miatta vagyok ép nagyjából, és ha elkerülök a suliból összezuhanok megint és megint és megint.
És igen, Bejamin Ray Fraser egy kibaszott gyáva nyúl volt, aki még rendesen elé sem mert állni ahhoz a lányhoz, aki tetszett neki. Mert megjelent Esther. És mert midnent felborított, az én éppen hogy helyre billenő érzelmeimet is. Mert kurvára szerettem ő is. És ez pokolian fájdalmas volt. De belül tudtam, hogy Esther végig szellemet üldözött. Én próbáltam elmenekülni tőlük, de ő csak hajtotta felém őket. És ezek ellenére sem voltam képes lemondani róla. Nem voltam képes akkor sem rendesen visszautasítani. Nem akartam bántani. Az élet kurva nehéz volt. Mindekinek. Neki is, ezt jól tudtam. Nem én akartam lenni megint az aki újra üt. És mégis sikerült, mert az amiket kimodtam fájt neki.
De azok a szavak nem voltak teljesen az enyémek. Kis rózsaszín kalitkéba zárt a tudatom, és nem engedett uralkodni magamon. csak jöttek a szavak, vegyesen, szerelemesen, düjödten, amiket semmi pénzért nem mondtam volna ki. És csak úgy, mint valami rózsaszín vízesés kizuhantak a számon a szavak. És csak annyit akartam, hogy egész életem hátralevő részében Raylába temetkezhessek.
- Ugye neeeeem, ugye nem ittál bele abba a szarba? Ó, de, dehogynem... Amikor rádöntötte, igaz?! Mio caro dio!
- Nem tudom, de ezek az érzések a kegisztábbak. Legszívesebben felnyitnám magam itt helyben, hogy melém láss, mennyire mélyek és igazak! - kiáltottam fel mintha valami Shakespeare darabból zuhantam volna be, és egyszerűen nem tdutam abbahagyni ezt a kellemetlen szófosást.
Komolyan nem ittam belőle sokat. Esküszöm, hogy csak azt nyeltem le, amit a számba ment. Nem akartam belegondolni, hogy mmégis mi történt volna ha minet megiszom? Letépem a ruháit és megerőszakolom?
- Oké, Benjamin, szívesen visszarohannék a kastélyba, de tudod mit? Nem vagyok szemét, és nem hagyom, hogy lejárasd magad az egész Griffendél előtt azzal, hogy rólam áradozol, jó? Tudod, amikor kevésbé leszel beállva, ezt nagyon meg fogod nekem köszönni, ó, nagyon de nagyon-nagyon, szóval előre is szívesen! Inkább egyél egy kicsit, biztos nagyon finom szerelemízű ez az izé...
- Megetetsz vele? - csillan fel a szemem, és közben gyönyörködve hallgattam a hangját, és azon gondolkodtam, hogy hogy lehet valakinek ilyen szép, ilyen egzotikus. Éppen nyitottam volna a számat, hogy csak úgy felvágásból annyit suttgjak a fülébe, hogy te amo, amikor a szemem sarkából feltűnt valaki. Egy férfi egy asztalnál aki minket bámult. Pontosabban Raylát. Így hát mérges tekintettel visszabámultam rá. És akárhová is ment a lány, nem hallottam, de rácuppanvam szóval hátulról átölelve követtem a pulthoz. AHol megint csak bámulta valaki őt. Ezt viszont nem bírtam szó nélkül hagyni. Ne bámulja senki a csajomat.
- Ne bámuld a seggét, te köcsög! - dühöngtem és készültem neki menni a csávónak, hogy ráborítsam az asztalt. És rá is borítottam. Úgy kellett neki. Bámulja a saját nőjét, ne az enyémet. Ha kiőrjöngtem magamat, vagy ha közben Rayla nagy nehezen visszarángatott a helyünkre ismt rá bámultam már nagyon is ijesztően szerelmes és csillogó tekintettel.
Nem bírtam Ben lenni, még az a balfasz szétesett Ben is sokkal jobb volt ennél. Meg fogok halni a szégyentől, már ha emlékezni fogok erre. De valamiért minden mást hirtelen elfelejtettem és csak a közelében akartam lenni, hogy aztán...
- És mondd, miért pont belém kellett beleesned?! Ott volt előtted Hisztis Myrtle...!
- Ez előhozta belőlem az igazi érzéseimet... A levelet is én küldtem neked - Ben most már fogd be! - Kislányként is nagyon aranyos voltál, de hogy nézett volna már ki, ha egy 13 éves kölyök rágerjedt volna egy 11 évesre? Igazából sajnos szem elől is tévesztettelek, de az elmúlt ébekben sokszor figyeltelek csak őgy mesziről - Ben, esküszöm kiheréllek, ha nem fogod be. Minden  normális lány menekülne egy ilyen szófosástól. - Még írtam is rólad egy dalt... - folytatni akartam volna még, de valami csattant a fejemen. Egy tányér volt én pedig beleszédültem és felnéztem arra, akitől kaptam. Az a hapsi volt akire ráborítottam. Aha, szóval el akarja előlem lopni Raylát. Méltóságteljesen és kimérten, kissé szédelegve felemelkedtem, és egy bal horoggal pofán vágtam.
- Na nem, nem hagyom hogy kiüss és elvidd a barátnőmet! - kiáltottam.
- Pedig ezt fogom tenni! - ordítptta a másik, és gyomron öklözött, és mivel szédültem nem tudtam kivédeni. - Nekem tetszik amióta egy házba kerültem vele!
- Ja persze, szedjél fel mást - fejeltem le, mire megszédültünk mind a ketten és elvágódtunk. Kiverem a lelkét,  mégis mit bámulta megint a fenekét?!
Ütöttük vágtuk egymást, mintha valami elcsépelt romantkus film szereplői lettünk volna.
Rayla, lőjj le légyszi.
Temess Aiden mellé, hogy a sírban megfojthassam.
Naplózva


Rayla Blake
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2020. 02. 18. - 16:04:51 »
+1

B   e   n   j   a   m   i   n


Cosa sta succedendo?

2001. február; Roxmorts; öltözet


Ben, ha még odabent vagy valahol, tudd, én nagyon sajnálom. Tényleg próbáltalak nem telibe pofánröhögni.
De az igazság az, hogy képtelen voltam komolyan venni ezeket a nyálas udvarlószövegeket. Olaszországban naphossza hallgattam őket... mármint, mert ott mindenki udvarol fűnek-fának, nem azért, mert annyira rám lett volna szállva mindenki, na, de komolyan, amit Ben lenyomott, hát attól kész voltam, és nem bírtam ki.
- Nem tudom, de ezek az érzések a legisztábbak. Legszívesebben felnyitnám magam itt helyben, hogy belém láss, mennyire mélyek és igazak! - Ráadásul ahogy fel is kiáltott mellé, mintha valami költőversenyen lettünk volna, vagy nem is tudom... Ne bírtam ki, hogy ne röhögjek fel. Dehát fantasztikus volt. Szinte már a könnyeimet törölgettem, de Ben csak nem állt le, csak nem javult meg, pedig komolyan reménykedtem valahol belül, hogy ez az egész nem komoly, és mindjárt ő is elneveti magát.
Hahahaa, megöllek, szőke cicus.
Valahogy megpróbáltam letornázni őt a székre, dehát hogy is maradt volna ott? Igazából nem tudom, mit gondoltam. Mondtam már, hogy utálom a varázsvilágot? Annyira sok faszságot találtak ki, hogy az hihetetlen volt, mint például ez a szerelmi bájital is. Semmi értelme nem volt, helyette rohadt fárasztó és szánalmas.
Szóval a pulthoz indultam, ő meg követett, és baszki, akárhogy próbáltam meg lerázni magamról, nem sikerült. Kezdett kicsit kiborítani, de nem, semmi baj, nem kezdünk el ordibálni a hely közepén, legalább most az egyszer én maradjak normális, ha már az a szőke meg Ben is totál begolyózott.
A pultra könyököltem és úgy kértem ki a vizet, de a csaj nem úszta meg a gyűlöletben úszó tekintetemet.
- Mondd csak, nincs ennek cazzo löttynek valami semlegesítő főzete... - A pillantásából kiolvastam a választ, nem is kellett válaszolnia. - Nem? az király! - Magamhoz húztam a poharakat, de amint visszaindultam volna az asztalhoz, Ben hirtelen ellépett tőlem, és mire megfordultam, már asztalt borogatott.
Nem hiszem el.
Nem, marhára nem hiszem el.
- Ne bámuld a seggét, te köcsög!
- Che palle! - mordultam fel, és visszatettem a poharakat a pultra, hogy Ben felé induljak és valahogy lecibáljam szerencsétlen csávóról, akinek valószínűleg épp csak a pult felé tévedt a tekintete. Én nem hiszem el ezt az egészet, de komolyan!
- Benjamin! - hörögtem, és megragadtam a karját, hogy megpróbáljam visszarángatni az asztalunkhoz. Persze hozzá képest egy díszbábunak is elmehettem volna valami hülye régiségvásáron, de azért a sok futás meg edzés miatt volt egy kis izomzatom, amit megpróbáltam bevetni. Meg közben persze erőteljesen ütögettem a lapockáját. - Most azonnal fejezd ezt be!
Nem sokszor mondok ilyet, de a helyzet borzalmasan kínos volt. Leborogatta a csávót meg a barátnőjét a fél asztallal, én pedig bár valami csoda folytán sikeresen elrángattam a tetthelyről, egy "bocsi, nincs magánál"-t még odaszűrtem legalább a csajnak, és csak utána kaptam fel a vizet újra a pultról.
De legalább azt már értettem, a többi pár miért volt ennyire egymásba buzulva, hogy ebből sem vettek észre semmit.
- Még egy ilyen, Fraser... - szűrtem a fogaim közt dühösen, ahogy lenyomtam a székbe, és nagyon kevés választott el attól, hogy fejbeborítsam azzal a pohár hidegvízzel. De ő persze látszólag fel se fogta, csak csillogó szemekkel méregetett megint. Mélyet sóhajtva visszaültem a helyemre, de alaposan szemmel tartottam, ugrásra készen, ha valahogyan hatástalanítani kéne. Sőt, még a varázspálcámat is elővettem, nem, mintha annyira vágtam volna a varázslatokat... sőt, őszintén? Valószínűleg csak méginkább elszabadult volna a pokol, ha én elkezdek itt idézgetni valamit, szóval ezt csak tényleg D tervként tartogattam.
- Ez előhozta belőlem az igazi érzéseimet... A levelet is én küldtem neked. - Itt ismét majdnem megfulladtam, de ezúttal nem attól az epres, habos szartól, hanem a süteménytől. Ne... - Kislányként is nagyon aranyos voltál, de hogy nézett volna már ki, ha egy 13 éves kölyök rágerjedt volna egy 11 évesre? Igazából sajnos szem elől is tévesztettelek, de az elmúlt években sokszor figyeltelek csak úgy mesziről.
Úgy pislogtam rá, mint általában Gyógynövénytanon. És tulajdonképpen teljesen úgy is éreztem magam.
Fogalmam sem volt, mennyire beszámítható ebben az állapotban, de ha tényleg ő küldte a levelet... Jézusom, mi van, ha tényleg ő küldte?! Valamiért megijesztett a gondolat. Nem, bakker, az érzések. Az érzések ijesztettek meg.
Azt hiszem, muszáj bevallanom; nem voltam jó bennük. Volt bennem együttérzés, de csak egy bizonyos mértékig. Tudtam, hogy kell szeretni a családomat, de hogy valami több? Fogalmam sem volt... Fogalmam sem volt, hogy ezt hogy kell, és hogy mégis mit kéne éreznem. Pontosabban... persze, éreztem valamit, amikor a közelében voltam. Persze, kiváltott belőlem valamit, talán még azt is, hogy már nem is volt olyan elviselhetetlen a Roxfort, már nem is vártam annyira a nyarat, mint eddig mindig. De hogy mi volt ez? Nem tudtam, és őszintén? Nem is érdekelt. Élveztem vele lenni, de nem gondoltam bele különösebben, nem akartam belegondolni különösebben. A komoly érzések elrontottak dolgokat. És én nem akartam, hogy ezt elrontsa.
Talán az én hülyeségem volt, talán nem. De megijesztett. Megijesztett ez az egész...
És én nem bírtam elviselni a félelmet.
- Őőőő, Ben, mi lenne, ha mégis visszamennénk a kastélyba? - Idegesen túrkáltam a sütit, hirtelenjében már nem kívántam, hiába azok a finom gyümölcsök a tetején. Hirtelen nem érdekelt semmi, menekülni akartam. Úgy éreztem, mint akit sarokba szorítanak, és ettől kezdtem bepánikolni. - Ben, vissza akarok menni a...
A szavaimat egy nagy csattanás szakította meg. Felkaptam a fejem, és mire képes voltam ismét rendes emberi funkciókra - mint mondjuk a fókuszálás -, Ben már a földön hempergett ordítozva az előbbi sráccal... Egy pillanatra pedig erősen elfogott az inger, hogy felálljak és itthagyjam őt, de nem, nem lehettem szemét vele. Nem akartam olyan helyzetbe hozni, mint amilyenbe éppen ő hozott engem.
Szóval felálltam az asztaltól, és fogtam a poharat. A másik srác valami olyasmit ordibált, hogy kinyírja, ha mégegyszer a barátnője közelébe megy, de Ben, mintha a hallását is beszőtte volna ez a bájital szar - talán ez is történt -, csak mondta tovább a magáét, és persze püfölték egymást.
Fogtam a poharat, és a fejük felett megfordítottam, hogy mindkettőt pofáncsapja a jeges sugallat. Aztán, ha ez sem volt elég, akkor addig rángattam az éppen a kupac tetején lévőt, hogy valahogy szétválasztódjanak, de addigra már komolyan kezdtem nagyon bepöccenni.
- Tu, esci, e tu, fottiti! - Mutattam először az ismeretlen srácra, aztán Benre, de persze mindezt olaszul közöltem, hogy: te, takarodj, te pedig, baszd meg magad. Ha pedig az előző fogta is magát, és visszavonult a barátnőjéhez, akkor még egy ideig méregettem Bent, aztán a székem felé indultam, hogy belebújjak a kabátomba. Én végeztem!
- Kösz, Fraser, csodás volt a randi...
Naplózva


Benjamin R. Fraser
[Topiktulaj]
*****


Someday we will foresee obstacles

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2020. 02. 19. - 11:32:01 »
+1

14/2/2001
● RAYLA ●
⭃ Randizzunk, csak úgy viccből... ⥷



Úgy rohan az idő, de meg lehet állni
A nyüzsgésből ketten most ki tudunk szállni
Hát kérlek téged, hogy szeress engem
Boldogok leszünk, ha megbízol bennem
Érzem, hogy valami megmozdult itt bent


Fodg be Ben, fogd be, fogd be! Valami hang ott motoszkált a fejem leghétsó zegében, de annyira halkan, hogy meg sem hallottam, teljesen elnyomat az egészet a lány neve a fejemben,ami abszurd volt és groteszk, és nagyon szánalmas és undorító. Nem, ez nem te vagy Ben, még fénykorodban tudtad, hol a géz és a menő közötti határvonal, de úgy tűnt, hogy itt komolyan valami beszívott gomoly felül írt mindent amit valaha tudtam, amit valaha jól csináltam, amit apám tanított. Csak akkor kezdjél bele ökölharcba fiam, hogy ha valami zavart érzel benne, ha már szavakkal nem tudod megoldani, akkor használd az öklöd. Ez be is tartottam, egyedül Aiden volt kivétel, vele már lassan nem is akartam kommunikálni, úgyis szart a szavaimra.
De most valahogy ez a csávó baszta a szememet az agyamat, és azt hittem meg akarja szexuálni az én Raylámat. Aki hozzám tartozott egy örök életre, és ezt nem engedhettem meg enki. Visszatekinte nagyon szégyellem magam még ezekért a - szerencsére - ki nem mondott gondolatokért is. A ködből aztán az életem értelmének gondolt lán yordibáláa kezdett el kirángatni habár még mindig a józanság határán messze kívül lébucolt és őrjöngött meg beszívott keringőt lejtett az őrült tudatom.
- Tu, esci, e tu, fottiti! - kiabált valami édes mediterrán bizsergéssel, aztán valahogy alább hagyott a balhé, az alattam vagy felettem hempergő faszi megfogott valami poharat egy másik asztalról, miközben igyekeztem behúzni neki és eltörni az orrát, amikor aztán a pohár élesen csattant a fejemen, és baromire szédülni kezdtem. Még hallottam, hogy a fószer morgott valamit a szavai összemosódtak, és nem is tudtam kivenni. A fejemhez tettem a kezem, és bizony vérzett. Hányingerem volt, de nem voltam elég gyors ahhoz, hogy a mosdóba szaladjak, így behénytam. És nem hittem volna, de igen, a hányásom rózsaszín volt. De annyi elég volt hozzá, hogy valahogy magamhoz térjek, és a dühöngő Rayla távolodó alakja után próbáljak menni.
A francba, a francba, a francba.
- Kösz, Fraser, csodás volt a randi...
- Várj! - kiabáltam utána, és közben a kezemmel nagyon fogtam a fejemet. Nem akartam lehányni, pedig egyre jobban kellett megint, de tudtam, hogy utána kellett mennem. Francba, francba. Akárhogy is, Ben te egy örök vesztes leszel. Basszki, Ben, hogy lehet valamit ennyire elszarni? - Rayla! - ha valahogy sikerült utolérnem odakint talán még józanítóbb hatással volt rám a levegő, az a hideg februári szél, és még csak fel sem tűnt, hogy nincs rajtam se kabát se semmi. Igazából fogalmam sem volt, mit mondhattam volna, de aztán egy kéz visszarántott, és mivel voltam olyan kába, teljes ellenállás nélkül fordultam meg, és csak annyit éreztem, hogy lehúznak, hogy van ott valami lány, hogy hányni fogok, hogy kókusz illat, aztén csak azokat az ismerős ajkakat éreztem az enyémeken. Nem tudtam ellenkezni, már eleve nem voltam beszívva sem. Nem tdutam miért de visszacsókoltam.
- Hányás izű... Mint a legelső csókunk - suttogta Esther, valószínüleg csak kiszaladt az előbb és itt akart megvárni, hogy bocsánatot kérjen, de én nem tudtam semmit se kinyögni, se elhátrálni, de még a csók közben is az járt a fejemben, hogy utol érjem Raylát, így elléptem tőlle, de a fajam ezer felé szakadt és csak tehetetlenül elterültem a hóban.
Most már meghalhatok?
Naplózva


Rayla Blake
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2020. 02. 19. - 17:02:01 »
+1

B   e   n   j   a   m   i   n


Cosa sta succedendo?

2001. február; Roxmorts; öltözet


Nem érdekelt a sütim, Ben, Ben rosszulléte, semmi. Rosszul éreztem magam, és a végére már meg sem tudtam volna mondani, hogy mitől.
Csak menekülni akartam. Felkaptam a kabátomat, a pálcámat zsebredugtam és amilyen csak gyorsan tudtam, a kijárat felé lódultam. Ott persze hemzsegtek a cupido-nak öltözött csajok meg a még mit sem sejtő szerelmesek, de átverekedtem rajtuk magamat, és nem reagáltam Ben kiáltására sem. A hangja talán már tisztábbnak érződött... De továbbra sem érdekelt. Nem akartam látni. Nem akartam, hogy ismét én szedjem le valakiről, hogy tovább udvaroljon, vagy hogy még kibökje, hogy Olaszországba is minden évben követ és az ágyam alatt alszik, annyira belém van zúgva.
Erre mondjuk megborzongtam... Az baromira ijesztő lenne.
Persze, továbbra sem tudtam hova tenni a levelet... De várjunk! Hisz én nem is említettem neki azt, hogy valaki levelet küldött nekem! Csak azt, hogy van egy titkos rajongóm... Vagy mi a fenét...
Úgy éreztem, hogy képtelen vagyok még egy lépést megtenni, leblokkoltam, megtorpantam az utca közepén. A fejemben a gondolatok össze-vissza záporoztak, és éreztem, hogy erősen megszédülök. Valószínűleg a kis kiakadásom lehetett az oka annak is, hogy Ben közben utolért.
- Rayla! - Reszketegen fújtam ki a levegőt az ajkaim közt. Megcsapott a hányás émelyítő szaga, de nem ez volt a fő indoka, hogy elhúzódtam karjai elől. Nem akartam, hogy hozzám érjen, nem akartam semmit, amíg ezt az egészet át nem gondolom...
Aztán Ben magától hátat fordított. Ez pedig annyira meglepett, hogy utána pillantottam.
Hiba volt. Rohadtul nem kellett volna.
Ott kellett volna hagynom, fogva a maradék büszkeségemet és józan eszemet, és egyenesen tovább a kastélyba. Fel a hálókörletembe, és addig piszkálni Claw puha bundáját, amíg el nem döntöm, hogy hova tovább.
Erre végignéztem, ahogy telibe lesmárolja. És azt is végignéztem, ahogy Ben ezt viszonozza.
Nem kellett volna éreznem semmit, igaz?
A lábaim maguktól indultak el, automatikusan. Biztosan nem én irányítottam őket, mert akkor egy tapodtat sem tudtam volna tovább mozdulni. Csak meneteltem előre az itt-ott hóval fedett macskaköveken, semmi mást nem láttam a lábam előtt elterülő néhány méteren kívül, se a minden sarokban felbukkanó, smároló és enyelgő párocskákat, se a szünetüket töltő, kint trécselő kocsmárosokat, se az itt-ott rohangáló iskolatársaimat.
Nem kellett volna semmit sem éreznem. Nem is! Rohadtul örülnöm kellett volna annak, hogy leakad rólam, és ismét rájön, hogy mennyire bele van zúgva abba a másik lányba. De akkor miért éreztem ezt? Úgy, mint akit olyan alaposan mellkason vágtak, hogy most nem kap levegőt...
Nem kaptam levegőt.
Megijesztett, hogy ő küldte a levelet. Megijesztett, amiket mondott. De ez most egyenesen megrémített. Az a rohadt érzés, amely befúrta magát a mellkasomba, úgy, mintha csak fúróval támadt volna neki a szívemnek. Ahogy megcsókolta... Nem, nem érdekelt, hogy megcsókolta. Az érdekelt, hogy Ben visszacsókolt. Sokkal fontosabb volt az, sokkal fontosabb volt ő, mint én, és mint amennyire fontos valaha is leszek. Mert ő valamivel beleitta magát Ben lelkébe, ahonnan sehogy nem tudott kimozdulni... Még az után sem, hogy a halott testvére nevén hívta.
Éreztem, ahogy ujjaim ökölbe szorulnak. Miért fájt ennyire, miért, miért?! Nem akartam, hogy fájjon. Nem, mert engem nem érdekel Ben. Nem érdekel Ben. Nem. Érdekel. Ben.
Egyre inkább úgy éreztem, hogy kicsúszik a lábam alól a talaj. Már azt a néhány métert sem láttam magam előtt. Remegett a kezem, és már magam sem értettem, hogy miért. Fájt? Dühös voltam? Igen, az voltam. Dühös voltam magamra, legszívesebben egy pofont osztottam volna oda, ha ez nem lett volna elég furcsán kivitelezhető saját magamon.
Nem. Ez így nem fog menni.
Ösztönből húzódtam jobbra, a fal felé, és befordultam az első kis résen, amelyet találtam, egy csendes zug után kutatva. Nem érdekeltek a körülmények - csak azt akartam, hogy egyedül legyek, hogy senki pofájába ne kelljen belebámulnom, miközben a falnak vetem a hátamat, és a könnyek végigcsorognak az arcomon.
Összefontam magam előtt a karjaimat, szorítottam őket magamhoz, és remegtem. Ne sírj már, cseszd meg! Lehetetlenül szánalmas vagy, Rayla. Mit érdekel téged, hogy megcsókolt valaki mást? De a gondolatok semmit, egyszerűen semmit nem segítettek. Nem állították el a könnyeimet, nem lettem tőlük jobban, nem villant be, hogy jé, tényleg, ez engem nem is érdekel. Csak ujjaimmal erősen belevájtam alkaromba, és igyekeztem, hogy minél előbb túl legyek ezen... Minden egyes könnyel, amely kifordult szemeimből, úgy éreztem, mintha valaki bevasalna egy jó nagyot. Szinte fájt, annyira gyűlöltem sírni.
De én megmondtam. Nem fogok még egyszer a Roxfortban bőgni, pláne nem Benjamin Fraser előtt. Kit érdekel Benjamin Fraser, Rayla? Komolyan, kit?
Ez volt az az egyértelmű kérdés, amelyre hazudnom kellett, és csak úgy tudtam valamelyest megnyugtatni magam... De tudtam, hogy csak annyira volt elég, hogy elapadjanak végre a könnyeim. A többi persze most nem számított. Tulajdonképpen semmi nem számított.
Beledörzsöltem szemeimet kabátom ujjába, és még ácsorogtam ott egy darabig, hogy legalább adjak időt a testemnek, hogy eltüntesse a bőgés lenyomatát az arcomról. Aztán ellöktem magam a faltól, és visszaindultam a kastélyba - már nyugodtan, hátra sem nézve, ha még mindig ott csókolóznának.
Felőlem.
De közben, mélyen odabent - vagy nem is olyan mélyen -, ugyanolyan pokolian égetett ez a egész.



☼ Köszönöm a játékot! Angyal
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 08. 05. - 09:38:50
Az oldal 0.128 másodperc alatt készült el 52 lekéréssel.