Rowle-kastély

◂ az oroszlán barlangjában▸

2002. június 5.

◃g a b r i e l▹

All that is gold does not glitter,
Not all those who wander are lost.

style: summer outfit ║ zene: meet me on the battlefield

Éreztem, ahogy a vér megtölti az orromat, a fémes szag mélyen megült, nem csak ott, hanem a tudatomban is. Fájdalmasan jelezte, hogy menten elájulok, hogy fmeg kell kapaszkodnom, hogy támaszt kell találnom... és egyelőre az a fotel karfája volt.
Gabriel gyengéden törölgette az orromat. A zsebkendő szép lassan felitatta a véremet, de az újra és újra bemocskolta az arcomat. Túl erős behatás érte a testemet. A gyomrom erősen görcsölt a benne felgyűlt vértől, hogy ki fog jönni, mert halad fölfelé a nyelőcsövemen. Egy kicsit előre görnyedtem, de még nem tört fel azonal az alvadt vér és a gyomorsav kellemetlen keveréke. Aiden... kell Aiden... Ez járt az eszemben, mert tudtam, ha ebből kihagyom csak megint féltékeny lesz.
- Hazaviszlek, hozzám. Ott kipihened magad, holnap majd oda mész, ahova akarsz. - magyarázta. De én nem akartam odamenni. Nem akartam megint bajt... pedig tudtam, hogy Gabriel gondoskodna rólam. Csakhogy a makacsság közbe szólt. Elég jól voltam, legalábbis addig a pontig míg öklendezni nem kezdtem. Akkor már jött a szédülés, a nyelőcsövemet végig marta a torkommal együtt a hányás. A vér egyenesen Gabriel cipőjén landolt, gusztustalan nyomot hagyva maga után.
Hangosan kapkodtam a levegőt. A testem harcolt, hogy jobban legyen, hogy legyőzze az átkot. Az ugyanis erőteljesen lüktetett bennem, minden porcikám remegett is tőle. Éreztem, ahogy fekete méregként itatja át a véremet, a húsomat, az elmémet. A sötét árnyak, amiket nem láttam tavaly ősz óta, most ott gyűltek körülöttem és suttogtak. Midnenféle hangokat súgtak: O'Mara... Gabriel.. zöldszem... zöldszem... halál... halál... halál... Össze kellett szorítanom a szemeimet, hogy ne lássam őket. Aiden nevét szajkóztam közben, remélve, hogy Gabriel komolyan vesz és szól neki. Legutóbb is, az elmegyógyintézetben, Aiden volt az, aki elűzte az árnyakat, ő ölelt meg, ő súgta a fülembe, hogy rendben lesz minden.
-  Szólok neki. Meg elmegyek az öcsédért is, hogy nézzen meg.
- Ne... Gabe! Gabe! Aiden nagyon fontos. Ő tudja legyőzni az árnyakat... - magyaráztam, nem voltam egészen magamnál. Nem is néztem most a zöld szemekbe. A saját cipőm orrát bámultam, miközben az árnyak láttam, a szemem sarkában, amint tekergőznek tekergőztek. Még mindig remegtem, de Gabe cipőjének hangja, ahogy koppant a padlón újra és újra, adott egy furcsa, monoton rimtust, amire a szívem rá tudott kapcsolódni. Aztán megjöttek a kutyák. Éreztem, hogy az egyik a nedves orrával bökdös, a másik a kezemet nyalogatta.
Ezután jött a bájital.
- Ezt idd meg, jobban leszel. Nem fog kavarogni a gyomrod.
Sóhajtottam egyet. Kinyújtottam a karomat, hogy elvegyem tőle a fiolát, ám még mielőtt meg tudtam volna inni, az kicsúszott az ujjaim közül. Az ölembe esett és éppen csak egy kicsit folyt ki. Nem bírtam érte nyúlni, csak hátra dőltem a fotelbe. Nyeltem egyet, mert ki volt száradva a szám és úgy éreztem nem tudok megszólalni sem.
- Nincs hányingerem már...  - suttogtam. Közben láttam, ahogy Gabriel körül táncolnak az árnyak és úgy szerettem volna elűzni őket, de éppen én vonzottam ide őket, amikor az átokheghez értem. Még is felpattantam és átöleltem, hátha akkor belém száll az a sok feketeség. Csakhogy a lábaim túl gyengék voltak és megremegtek.

[Mr. Fraser]

a tudás hatalom


Mr. Fraser
2002. szeptember 2.

Aiden James Fraser. Már a névtől is kirázott a hideg, nem hogy a gondolattól, hogy családtag legyen. Nem örökölhette meg mindazt, amiért a felmenőim dolgoztak meg, csak azért, mert beházasodott a családba, ráadásul az egyetlen egyeneságú férfiörökösként. Elliot volt az esély, ami még fenntarthatta ezt a családot, ő volt az, aki átvehette volna a helyem és talán öröksöt is hozhat. A lányaim persze állandóan zsörtölődtek, hogy milyen elavultak a hagyományaink s Lisbeth jobb örökös volna… de nem, ragaszkodnom kellett ehhez, hogy a családunk a Rowle nevet viselhesse még évszázadokon, talán évezredeken át.
Az üvegezett zsúrkocsihoz léptem. Az ujjaim rásimultak a whiskys üvegre és finoman öntöttem ki egy adagot az alkoholból. Mindent gondosan előkészítettem, hogy megszabadulhassak Aiden Frasertől vérontás nélkül. Mivel lehetne jobban tönkre tenni egy házasságot, mint egy viszállyal? Ahogy az első esőcseppek koppantak az ablakon, kegyetlen mosoly ült ki az arcomra. A féltékenység már a Foresttel való kapcsolatát is megmérgezte. Ez sem lesz nehezebb annál és egy-két évig még talán kibírja egy rendes házasság nélkül. A Fraser család persze aranyvérű volt, ám a kapcsolatuk sosem gyümölcsözhetett, márpedig egy Rowle fiúra volt szükség ahhoz, hogy ez a család életben maradjon. Az, hogy mellette milyen szeretőt tart Elliot teljesen az ő döntése volt. Engem nem érdekelt, nem érdekelt semmi, amíg nem csinál teljesen bolondot magából, márpedig ahhoz most elég jó úton haladt. Csak egy gyerekes hülyeség volt ez a házasság…
Ahogy visszasétáltam az íróasztalom előtt álló bőrkanapéra, és leültem, belekortyoltam a whiskybe. A házimanónak meghagytam, hogyha Mr. Fraser megérkezik azonnal ide vezesse be, kérdezze meg kér-e teát vagy kávét, ha pedig nem, úgy valami erősebbel kínálom majd meg idebent. Ám nem kellemes, apósos csevegésben akartam részesíteni, hanem a fekete kis dobozba rejtett, zöld medálos láncot akartam neki adni. A közepében egy kis fiola őrizte Elliotnak azon emlékét, mikor januárban megcsalta azzal a bizonyos Gabriel Miltonnal.  Az asztaltól nem messze, egy nyitott szekrényben várakozott a merengő, hogy megnézhessük annak tartalmát. Tökéletes terv volt.
Amikor az ajtó kinyílt, én magam is felpattantam. Kihúztam magam és azonnal nyújtottam a kezem Mr. Fraser felé.
– Köszönöm, hogy eljött, fiam. – Szorítottam meg az ujjait és úgy tettem, mintha tökéletesen családtagként kezelném. – Foglaljon helyet. – Mutattam a kényelmes bőrfotelre a dohányzóasztal másik oldalán. – Egy whiskyt? – Ha kért, ha nem, én magam megindultam újra a zsúrkocsi felé, hogy megtöltsem a poharamat. A borostyán színű ital megcsillant a kristály fogságában, majd elégedetten fordultam vissza felé. Látni akartam reakcióját.
– Ha már beházosodott a családba, gondoltam adok egy kedves kis ajándékot. A Rowle-ok mindig bőkezűek maguk között. – Mutattam a dobozra. Alig vártam, hogy kinyissa és felismerje, milyen kis fiolát rejt az a lánc. – Olyan tudást kínálok, amivel a fiamat a maga kedvére tudja irányítani. – Folytattam. Talán drasztikus megfogalmazás volt, de a kíváncsiságát bizonyára felkeltette az ékszer.

 

[2002. szeptember 2.outfitThere's violence in the poetry]

2002. szeptember 2.
outfit

There's violence in the poetry

Az anyagi szükségleteken kívül az ember legfontosabb szükséglete, hogy észrevegyék. Az, akit nem vesznek észre, senki. Hát a Rowle-ok úgy vetetik észre magukat, hogy egy kibazsott nagy kastélyban élnek, és a legmélyebb sötétségből táplálkozva vésték bele magukat az emlékezetbe.
Rowle-lok. Tudtam kik ők. Nem csak az első kirobbanó találkozónkon tudtam már róluk, hanem sokkal.sokkal régebbről. Benjaminnal ellentétben, akinek szerintem most sinc különösebb fogalma róluk, engem érdekeltek az aranyvérű családok. AMikor kölyök voltam nyarankénk a családi könyvtárban az aranyvérűekről szóló könyveket és családfákat olvasgattam. Fontosnak tartottam tudni, hogy kicsodák, hogy kik lehetnek a potencionális feleségeim. Akkor ez az egy cél lebegett a szemem előtt. Egy aranyvérűt nemzeni, mert sejtettem, hogy benjamint ez rohadtul nem fogja érdekelni, és biztos voltam benne, hogy egy sárvérű, vagy egy félvér mellet köt ki, még egyet szúrva a csodálatos nevünknek. Kötelességemnek tartottam ezt, de mégis mi a szarra mentem vele. A világ megváltozott, és én is. Talán szerencsére, talán nem, de Elliot mellé sodort az élet. És én kibazsottul élveztem vele minden egyes percet, amit nem cserélnék el semmiért.
Anyáméknak mindig meg volt róluk a véleménye. Sötétek. Aljasok. Veszélyesek. Szinte üvva intettek minket tőlük. És most mégis itt állok a kastélyuk előtt. kezemet zsebembe dugva sétálok a bejárat felé, a számban lazán füstölög a cigaretta, miközben az ősz halovány illata meg-meg ül a levegőben, kegyetlenül emlékeztetve mindekit arra, hogy előbb-utóbb minden elmúlik. Akármennyire is fáj. Szerettem az őszt, szerettem ennek az évszaknak ezt a keserédes gyönyörű melankóliáját. A felhők komorságát, a napfény szomorú csillogását az esős tócsákban, és a ködöt, a leveleg tűzvörös és aranybarna támcát a szélben.
Ahogy beértem a kastélyba egyből áldottam a felmenőimet, hogy képesek voltak egy viszonylag szerényebb villát felépíteni, és nem valami unalmas hűvös kastélyban tengettük az életünket. talán egy kissé szegényebb hatást keltettünk, pedig a családomnak aztán volt bőven vagyona, de tökéletes helyen, a Gringottsban. Nem szerették megmutatni menyniük van, amit modnjuk régebben se nagyon értettem. Túl büszke voltam az aranyvéremre és a nevemre ahhoz, hogy ennél jobban mögé lássak. De már nem az a beképzelt kölyök voltam. A házimanó morcos képpel fogadott, én pedig megborzongtam tőle. Nekünk nem volt otthon, egy se, és azt hiszem frászt is kaptam volna tőle, benjamin meg valószínüleg kikészítette vona az idegeit.
Hatalmas menynezet, varázsfreskók, nagyon fincsi Mr. Rowle, kár, hogy akármenyni pénzt is dugott a kedves nejébe, nem szült egy normális férfit se. Belépve a dolgozószobába, a tekintetem gyorsan körbejárta azt. Elemeztem, mindent
megfigyeltem és jól elraktározam az emlékeim között. Kígyófészekben még éhesebb a párduc.
– Köszönöm, hogy eljött, fiam. - Az üdvözlésre fagyosan megrántottam egy mosolyt. Egyetlen ember hívhatott így, és az már nem volt az élők között. De majd szépen kiöntöm rajta a sértettségemet. Ma játszani jöttem, és én midnig tökéletesen és hibátlanul játszok. Megszorítottam én is a kezét, de tudtam, hogy rohadtul szálka voltam az ő szemében, egy fekete folta  kis tervében. Ez pedig őszintén... Kibaszottul szórakoztatott.
- Ugyan már, hiszen maga a kedvenc második apósom - villantottam felé egy szemtelen vigyort, miközben az ujjaim közzé csippentettem a cigimet, és ledobtam magam pimaszul a fotelbe, és egy biccentéssel elfogadtam a whiskyt.
– Ha már beházosodott a családba, gondoltam adok egy kedves kis ajándékot. A Rowle-ok mindig bőkezűek maguk között.
- A vasbikán kívül? Na de kérem, elhalmoz minket a szeretetével - pislogtam rá ártatlanul. Iagzából fogalmam sem volt arról, hogy miért hivatott be, de egészen biztos voltam benne, hogy valami aljas szarkavaró tervvel fog elém állni. Vagy megmérgezi a whiskym. Remek kilátásaim voltak. MÉg örültem is, hogy nem hoztam magammal ELliotot, és inkább rásóztam egy kurva fontos kincskeresést. A kezembe fogtam a kis dobozt, miközben a hamuzótálba szórtam a hamut - túlságosan tetszett ez a perzsa szőnyeg -,az ujjaim között játszottam a dobozkával, miközben felvont szemöldökkel Phillip arcvonásait fürkésztem, aki ugyan olyan pókerjátékos volt, mint én.
- – Olyan tudást kínálok, amivel a fiamat a maga kedvére tudja irányítani.
- Húha, de költőiek vagyunk. Tudja, Második Após, a fiát irányítás nélkül is a kezeim között tartom - vigyorodtam el megint szemtelenül. - Ne vágjon ilyen féltékeny fejet, Apuci - ciccegve csettintettem a nyelvemmel, majd kipattintottam a dobozt, és kivettem belőle a láncot. Az ujjaim között forgatom a láncot, de nem kell sok idő, míg felsimerjem mi is van a fiolában.
- Mi a szart kezdek ezzel? Ismerem őt.

[Mr. Fraser]

a tudás hatalom


Mr. Fraser
2002. szeptember 2.

Aiden Fraser, milye nemesen hangozna a neve, ha nem éppen ő lenne a megrontója a tervemnek. Olyan volt, mint a méreg, ami megfertőzte Elliot elméjét és rajta keresztül az egész rokonságunk sorsát megpecsételt. A fiam volt az utolsó esély, hogy a család vezetése az én leszármazottjaim kezében van. Kellett a fiam, hogy örököst adjon, én már túl idős voltam, hogy ismét apává váljak. Egyszerűen ez a legutolsó lehetőség volt, és a válás csak tovább rontott volna a presztizsemen a családon belül, mint az, hogy házasságomon kívül született egy gyerekem.
Végig néztem Aiden Fraser sebhelyes arcán. Az egyik szeme szürke volt, sérült, tompa fény jelezte, hogy nincs valami rendben vele. Csakhogy a másik, a barna úgy csillogott, ami veszéllyel fenyegetett. A Fraserek büszke népség voltak. Ismertem Erica Hope-ot, a férjét, ahogy minden erejükkel a családot igyekeztek fenntartani. Most viszont, az az asszony épp úgy engedte el a szabályokat, mintha azok sosem lettek volna. A fiaink megmaradhattak volna szeretőknek, míg mindketten megházasodnak a hagyományos módon… egyedül azonban kevés voltam észt verni a fejükbe. Két opció maradt: vagy megoldjuk, hogy aranyvérű gyermekük lehessen, akik lehetőleg Elliot vérét hordozzák magukban… vagy szétválasztjuk őket, hogy újra indítsuk a folyamatot. Én az utóbbit láttam a jobb lehetőségnek.
– Ugyan már, hiszen maga a kedvenc második apósom – vont vállat Mr. Fraser, miközben a cigarettájával babrált. A biccentés után mégis visszafordultam a kis zsúrkocsi felé, hogy elvegyem a whiskyvel töltött üveget és megtöltsek két poharat. Nem terveztem megmérgezni. Láthatta, hogy ugyanabból az üvegből töltött, ugyanabból a jégből rakok mindkettőbe.
– Parancsoljon, fiam. – nyújtottam felé a poharat, majd én magam is leültem a kényelmes bőrkanapéra, ahol már korábban is vártam. Szerettem ezt a dolgozószobát, elég dekadens volt a perzsaszőnyeggel, a robosztus, évszázados íróasztallal, a padlótól a plafonig érő polcokkal. Az íróasztal felett Rembrandt Sámson megvakítása című festményének mágikus varázslata volt. Az alakok azonban most nem a főszereplő szeme világának elvételével foglalkoztak, hanem minket bámultak.
Ezen kívül az ezüstös fényben úszó, nyitott szekrényszárnyak voltak figyelemfelkeltőek. A merengő már ott várta, hogy megnézze a zöld medál tartalmát. Tudtam, hogy Gabriel Milton vette el azt az emléket és tudtam a tartalmát. Csak látni akartam, ahogy Fraser arca megfeszül, mikor kiderül, meg lett csalva.
– A vasbikán kívül? Na de kérem, elhalmoz minket a szeretetével – folytatta. Én azonban nem válaszoltam, csak közelebb toltam a kis dobozt. Nyissa csak ki. Lássa csak meg mi van benne.
– Húha, de költőiek vagyunk. Tudja, Második Após, a fiát irányítás nélkül is a kezeim között tartom. Ne vágjon ilyen féltékeny fejet, Apuci – szemtelenkedett, ki tudja még meddig. Ezért kíváncsian vártam, mi lesz, mikor kinyitja a dobozt és meglátja a tartalmát. Azonnal felismert, láttam, ahogy megváltozik az arckifejezése. Talán már nem is volt olyan szemtelen. – Mi a szart kezdek ezzel? Ismerem őt.
Elmosolyodtam a kijelentésére. Csak kortyoltam egy nagyot a whiskyből, hogy elvesszen kicsit a kérdésekben: mi ez az egész? Nem tudhatta, mi az és csak feltételezhette, hogy ismeri Elliotot. Valójában senki sem ismerte eléggé, én viszont folyton a nyomában voltam, attól kezdve, hogy megszökött, hogy azt hitte ő döntött a sorsáról. Egyszerűen csak ez volt kézenfekvőbb, míg a varázsvilág veszélyt jelent rá. Márpedig a második háború végéig így volt, még ha úgy is tűnt, hogy Voldemortot legyőzték.
– Egy állapotot ismer, fiam. Azt, ami most van. Elliotnak sok arca van, a bájos és szerelmes csak az egyik. – Kihúztam a kezéből a láncot és intettem, hogy kövessen a merengőhöz, aztán ha odaért, beleöntöttem a fiola tartalmát a tálba. Egyszerre hajoltam bele Fraserrel az emlékek nedves rengetegébe. Olyan volt, mint a reggeli arcmosás, kellemes, hűvös, jól esett ebben a nyári melegben. Aztán zuhantunk és zuhantunk, bele a sötét szobába, ahol alkoholmámorosan ücsörgött Elliot és Garbiel Milton.
– Januárban történt. Pontosan akkor, amikor még a párja volt. – Pillantottam Fraserre sokat mondóan. – Talán megromlott a kapcsolat? Akárhogy is, Elliot Miltonnál keresett vigaszt. – Halkan beszéltem, hogy nyomatékosítsam a jelent súlyát.
Elliot felkelt, majd belehuppant Milton ölébe és még a nyakát is átkarolta.
– Nem tudom, nem láttam, de hatalmas volt és biztosan összeroppantott volna – magyarázott valamit. Nem tudhattuk miről van szó, hiszen a társalgás közepébe cseppentünk bele. A beszélgetés folytatódott, közben simítások, finom csókok érték egymást. Egészen addig, míg Gabriel Milton szó szerint le nem teperte Elliot. Elleinte ellenkezés volt, aztán szép lassan megadta magát és az élvezet finom nyögése vették át a helyét.

[2002. szeptember 2.outfitThere's violence in the poetry]

2002. szeptember 2.
outfit

There's violence in the poetry

Úgy ültem abban a fotelben, mintha én is egy király lettem volna, vagy csak szimplán a kastély ura. Végül is Elliot miatt lehettem volna, de inkább nem. Nem krétem semmiből, ami a Rowle-okjhoz tartozott. Tudtam milyenek a rossz arcok, és bár én is egy voltam közülük, aki még ráadásul gyilkos is volt... Még sem tartottam őket többre, mint amennyire ők tartották saját magukat. Tekintetem végig járattam a sziba díszes domborulatain, a hűvös bútorokon, majd visszapillantottam Rowle-ra, és elvettem a kezéből a felém kínált italt. Egy laza kis vogyorral el is vettem a kezéből, miközben a lehetőségeket találgattam, hogy mi a szar miatt hívott.
Volt egy sejtésem, hogy nem volt ínyére a házasságunk, de ha már enynit szenvedtünk mind a ketten a boldogságunkért, ami kibaszottul klisésen hangzott, nem voltam hajlandó azt elengedni úgy, hogy hagyjak mindent kicsúszni megint a kezeim közül. Rowle egy játékos volt a sakktábla másik végén, ahogyan én is. Egyszer már rohadtul elvesztettem a játszám, az élet egy kibaszott sakk mattot adott, de újra nem veszíthettem. nem voltam már ugyan az a kölyök, aki túl sokat akart egyedül. Nem vállaltam mindent teljesen magamra, mert tudtam, hogy ELliotra és a családom minden egyes tagjára számíthattam.
A táblát fölállították, a bábuk mozgásban vannak, írta Tolkien. Melyik lesz az első bábu, ami itt eleski, Mr. Rowle?
A láncot forgatta az ujjaim között, és rosszat sejtettem. De nem mutattam ki, ugyan olyan könnyed álalrcot viseltem, mint ahogy ide is eljöttem. Szemtelen és mocskosul pimasz. Valami volt benne, ami vezsélyes lehetett. ahgytam, hogy elvegye a kazamből a láncot, majd a whiskyből kortyolgatva követtem őt a merengő felé.
– Egy állapotot ismer, fiam. Azt, ami most van. Elliotnak sok arca van, a bájos és szerelmes csak az egyik - megforgattam a szememet. Még ő beszélt nekem az álarcokról. Elliotnak talán sok volt, de belőle tudtam olvasni, olyan volt, mint a tenger, olykor sötét, olykor tiszta kéken csillogó. Nekem több álarcom volt. És senkinek se mutattam meg mindet.
Nem kérdeztem semmit, csak hagytam,. hogy beszippantson a merengőben tárolt emlék. Lerántott egy téli éjszakába, egy keserédes éjszakába, ahol Elliot ült ott mámorban úszva az alkoholtól, és megint csak gyűlöltem magam, amiért hagyta, hogy oda jussunk. Abba a gödörbe.
mÁR NEM IS NAGYON FIGYELTEM ARRA, hogy mit modnott Elliot apja, csak őt igyeltem, ahogy ott ült mindenn közepén és miattam ivott. Biztos voltam, hogy miattam ivott. Közben megjelent Milton is, és őt figyeltem, meg ELliotot, a gyomrom pedig minden egyes pillanattal egyre jobban émelygett, de én tartottam magamon az álarcot magamon.
– Nem tudom, nem láttam, de hatalmas volt és biztosan összeroppantott volna
Akkor is tartottam magam az álarcot, amikor lemászott róla, amikor véget ért a merengőkirántottam a fejemet belőle.
- Ja, csak ennyi? - kortyoltam bele az aranyszínű folyadékba, miközben éreztem, hogy a maszk alatt szinte forrok. És én azért imádkozom, hogy ne hulljon le rólam. Mert akkor komolyan képes lennék valakit most azonnal megölni. - Perverz apuci maga, hogy szexemlékeket tárol a fiáról. Van több ilyen is?

[Mr. Fraser]

a tudás hatalom


Mr. Fraser
2002. szeptember 2.

Aiden Fraser kölyök volt, ez meglátszott rajta, hiába próbálta a felnőtteket utánozni és felvenni azt a maszkot. Nyeregben hitte magát, úgy hitte, övé Elliot egészen… de lehet-e valami egészen valakijé, ha már egyszer megcsalta és az életét azzal másikkal akarta leélni? Talán nem volt igazam, de eszköznek Milton kiváló volt ahhoz, hogy tönkre tegye a nemkívánt házasságot. Ezért mutattam meg az emléket.
Bár Fraser magán tartotta az álarcot. Láttam, ahogy megfeszülnek az izmok az állkapcsában, ahogy Elliot újra és újra felnyög Milton ereje alatt. Engem nem érdekelt a fiam szexuális élete, undorral töltött el az egész… de ezért elviseltem. Egy ideig még hallottam, ahogy kérleli Miltont, fejezze be, de aztán átadta magát a teljes élvezetnek. Aztán csak a földön ültek, Elliot az auror combjára támaszottta a fejét… zaklatott volt és félt. Ez volt az emlék fele, a másik felét nem vártam ki, csak kihúztam magam az emlékből, ahogy Fraser is mellettem.
– Ja, csak ennyi? – kérdezte és már nyúlt is a whiskyért, amit korábban töltöttem neki. Megköszörültem a torkomat, mert láttam a szemébe a változást, de nem akartam túl feltűnő lenni. A medálba visszakerült az emlék és azt, vissza is tettem a dobozba, hogy aztán Aiden mellé lépjek és a zsebébe csúsztassam.
– Csak ennyi, Mr. Fraser. – Válaszoltam és elmosolyodtam, mintha csak tényleg megajándékoztam volna a vejemet. Ha kiürült a pohara, úgy elvettem tőle a poharat és leraktam az asztalra. Részemről a beszélgetés véget ért.
– Perverz apuci maga, hogy szexemlékeket tárol a fiáról. Van több ilyen is? – kérdezte, erre csak sejtelmesen megvontam a vállamat. Éreztem, hogy csak provokálni akar, de túl jól kitervelt helyzet volt ez ahhoz, hogy hagyjam magam belerángatni ebbe. Most az én maszkom is töretlenül maradt a helyén, nem hagyva támadási felületet.
– Ha olyanra gondol, ami a kapcsolatuk idején történt, nos, az maradjon az én titkom, Mr. Fraser. – Megtámaszkodtam az íróasztalomban, miközben megérkezett a házi manó, aki a korábban bekísérte a kölyköt. Azt kívántam, hogyha ma hazamegy, ezekkel a szép, friss emlékekkel, akkor az a házasság pillanatok alatt érjen véget… hogy vonja felelősségre, mert Elliotnak erre nem lesz más magyarázata, minthogy megkívánta a tiltott gyümölcsöt.
– Öröm volt magával iszogatni, fiam. Legyen szép napja! – Ha akarta, ha nem a manó ráfogott a csuklójára és már húzta is kifelé. Tudtam, hogy a fejében újra és újra lejátszódik az, amit látott… benne ég a tudat, hogy Elliothoz más ért, hogy más olyan dolgokat tett vele, amire ő talán a fizikai adottságai miatt nem is képes. Lássuk be, Milton termetes ember.
Gúnyos mosollyal fordultam vissza az asztal felé, hogy igyak még egy pohárkával. Elégedetten kortyoltam az italt, alig várva, hogy a tettem következményei szárnyba szökkenjenek és a gaz ellepje az eddig mesébe illő virágoskertet. Az a házasság létre sem kellett volna, hogy jöjjön, hiába illett össze a két vér… más eredménye nem lehetett.

[2002. szeptember 2.outfitThere's violence in the poetry]

2002. szeptember 2.
outfit

There's violence in the poetry

Magam se, tudtam hirtelen eldönteni, hogy kire vagyok jobban dühös hármunk közzül. Talán egyszerre voltam mérges önmagamra, Elliotra és Miltonra. A bensőmben lobogó gonosz kis tűz egyre hangosabban és hangosabban suttogot a sötétségből a fülembe, ahogy egyre erőteljesebben jár ki és be Elliotban az a farok. Öld meg, öld meg, öld meg. És az volt a rohadtul ijesztő, hogy még ellenérvet sem találtam ami miatt nem kellett volna végeznem vele. A legjobb tervet találtam ki arra, hogy hogyan távolítom el a színről, és a képzeletemben felderengő kép a  halottGabriel Miltonról kibaszottul jól esett. Csak az a tudat tartott vissza, ami mindennél fontosabb lett számomra ebben az életben, és az Elliot volt. Egy halk kis hang szólalt meg bennem az undorító jelenet alatt, hogy bezséljek erről először Elliottal. Halovány volt és gyenge, akár csak a húgom, én mégis meghallottam. Ordítani támadt volna kedvem, de nem tettem, hiába repedezett az arcomon az álarc, én megmaradtam annak aki belépett ezen a kibaszott ajtón.
Elliot a fejét Miltonra hajtotta, és az emlékből távolodni kezdtem. Talán jobb is volt, hogy kirángattak onnan.
Megittam a maradék whiskeyt, majd adtam a szokásos játékomat. Tudtam, hogy ennek az egésznek talán az volt a lényege, hogy szétszedjenek minket. De ezzel Rowle talán csak azt érte el, hogy még egy ember élet kioltása legyen az én számlámon.
– Ha olyanra gondol, ami a kapcsolatuk idején történt, nos, az maradjon az én titkom, Mr. Fraser - támaszkodott meg az asztalán, és kis idő elteltével belépett a házimanójuk is. Éreztem a medál súlyát a zsebemben, legszívesebben visszadobtam volta az arcába, de én nem voltam az öcsém.
– Öröm volt magával iszogatni, fiam. Legyen szép napja!
- Legközelebb is randizzunk, apuci - kacsintottam rá, majd elhúztam a számat, miközben a házimanó vékony, görbe ujjai megtalálták a csuklómat és kifelé rángatott a kastélyból, hogy aztán a házam mögött hangosan becsapja az ajtót. Ott álltam bámultam előre, miközben előkotortam még egy szál cigit és miután meggyújtottam, mélyen tüdőre szívtam. A kezem remegett a bennem dúló idegtől, a tetsem fizikai működését nem tudtam szabályozni. Ha tehettem volnaelfelejtettem volna azokat a képeket, de egyre csak a fejembe másztak. Tudtam, hogy ez volt a célja, és én harcoltam ellene, hogy teljesen ellepjenek. De a kezem ökölbe szorult, és elhoppanáltam.
Nem mentem egyből haza, egy random erdőbe kerültem, ami talán anyáék háza mögött nyúlt el. Az ökölbe szorított kezemet belevágtam a fa törzsébe éreztem ahogy a száklál beleszúródtak a bőröm alá, ahogy a kis reccsenés végigszaladt az öklömön. Pillanatokon belül felduzzadt és lilás kékké vált, de nem érdekelt. Nem akartam Elliot szeme láttára ordítani, és ott verni a falat. Az este már beköszöntött, amikor végre hazamentem, a törött kezemet gondosan a zsebembe rejtve léptem be Hamutartóba, ahol már a gyerekek is biztosan aludtak.
- Beszélnünk kell, ELliot.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!