Hajnali járat

2001. szeptem,ber eleje
outfit >><< song

Félek, hogy újra őrült leszek, hát engedd, hogy inkább elfelejtselek

Ahogy lassan véget ért a nyár már szinte az egész együtt töltött napjaim Elliottal olyan volt, mintha csak valamiféle álom lett volna. Egy kibaszottul eleven álom, aminek minden képe és pillanata az első találkozásunk óta bennem égett, és őszintén még csak el sem akartam felejteni. Meg akartam minden egyes momantumot őrizni, hogy ezekre emlékezzek, hogy a jót megőrizzem, még akkor is, ha úgy kiléptem az életéből, mint aki sosem akart volna visszatérni hozzá. Fájt nekem, és tudtam, hogy neki talán mégjobban, de nem maradhattam vele. legalább őt nem akartam többé bántani, és inkább elfogadtam a sorsomat, hogy itt fogok megőrülni Benjamin és anyám melltt.
Ami valljuk be eléggé öngyilkos vállalkozás volt a részemről, mert a drága öcsém már reggel elkezdett gitározni, én pedig gyűlöltem arra a nyekergésre felkelni, de esküszöm azért csinálta, hogy az őrületbe kergessen, így kénytelen voltam lemenekülni reggel egy könyvvel a kezemben a nappali hatalmas terébe, hogy legalább feleanynira hallatszódjon le az emeletről az a Merlinverte hang. Egy részem örült, hogy zenélt, apánk mindig is tanított minket, és segített nekünk megtalálni azt a hangszert, ami hozzánk illett. A nappali egyik fotelébe ültem le, és csak néztem, hosszan néztem a lezárt zongorámat. Szánalmasan festett, és ha akartam volna se mondhattam volna rá azt, hogy olyan, mintha hozzá sem értem volna. Megült rajta az idő, minden úgy volt rajta, ahogy hagytam, miközben némi por is befedte. Anya nem hiszem, hogy hozzá akart érni ezekhez a dolgokhoz, és sosem tartottunk házimanót, hogy helyettünk takarítson. Valahogy az nem volt ami stílusunk.
Ahogy elnéztem a zongorát eszembe jutott, hogy nem játszottam Elliotnak még smemit, talán nem is tudja, hogy tudok zenélni. olyan sok mindent nem tudott rólam, mégis olyan szenvedéylesen ragyogó szemekkel nézett rám, aki képes lett volna minden szánalmas és undorító bűnömet elfogadni, hogy ezt egyszerűen nem tehettem meg vele. A múltam beszennyezte volna őt is és a szeretetét is, amit adott, Jobb volt neki nélkülem, jobb volt, hogy nem rontottam meg az ő jövéjét sem, hiszem még mindig éreztem magamon a súlyt, ami agyon nyomott. Mégis azon kezdett csattogni az agyam, hogy talán... Talán lehetne neki írni egy dalt, egy szép kis dallamot a zongorára, amit osha sem fogok neki lejátszani, mivel valószínüleg sosem fogok visszatérni az életébe, de...
Ahogy ezt kigondoltam, odaléptem a zongorámhoz, és felnyiztottam a fedelét. A szívem nagyot dobbant, mintha a nyikorgás, az az ismerős érintés csak visszavezetett volna a múltbam ahol a húgom csillogó szemekkel bámult rám a szélen ülve, mellettem, és Bejnaim féltékenykedett, hogy Chrissie éppen engem hallgatott játszani és nem őt. A torkom elszorut, én pedig mély levegőt vettem, hogy leülhessek, de ahogy az ujjaim a pillentyűkre tévedt, nem tudtam megmozdulni. Olyan volt, mintha elvesztettem volna a hangot belül, mintha nem tutdam volna soha játszani. Sóhajtva csuktam le a fedelét és ültem vissza a fotelbe, hogy az ablak felé bámuljak. Akkor leszek képes újra játszani, hogy ha elfogadom a múltat, de az sosem fog megtörténni. ha elfogadom beletörődök, beletörődök abba, hogy mindent tönkretettem, hogy az életünket pusztítottam el. És nekem nem szabad elfelejtenem.
Cigit nyomok az ajkaim közzé, majd előhúzok egy papírt, hogy zene helyett szavakká formáláljam az időt és azt ami bennem dúlt, azt a lüktető viharos szenvedélyt, amit iránta éreztem. Mert ezek igagziak voltak.
Iagziak voltak.