Kína

◂c h i n a▸

2003. március 23.

◃aiden▹

our memories will never fade away

style: spring style ║ zene: chinese feeling

Az ujjaim még kicsit ügyetlenül gombolták a nadrágom. Az egész testemben furcsa zsibbadás ült meg, ami egyszerre volt kellemes és erőt adó. Készen álltam arra, hogy tovább menjek, mert Aiden ott volt mellettem s legalább annyi erőt adott, mint anyám emléke, ha nem többet. Furcsa, hogy az ember élete mennyit változik gyerekkorától kezdve. Tizenötéves koromig el sem tudtam volna képzelni, hogy valaha anyám nélkül éljek, aztán meg az, hogy bárkivel… most pedig az Aiden előtti életem tűnt egy sivár pusztának, amin nem volt semmi, csak egy hatalmas kő, ami mögé bebújtam, ha nem akartam, hogy az arra tévedők észrevegyenek. Én pedig mindig a kő mögött voltam.
– Hát persze, és el se fog az életed szerelme mozdulni mellőled – a mondandója végén az arcomra nyomott egy puszit. Az ajkai melegek voltak, épp olyan melegek, amilyenre szükségem volt. Ez is erőt adott és a szívem is erősebb ritmusra sarkallta.
Gyenge vagy, hogy egy másik ember kell ehhez is. A hang emlékeztetett, én pedig tudtam, mennyire, de mennyire nincsen igaza. Nem Aiden kellett ahhoz, hogy végig járjam az utat. Azt megtettem volna anélkül is, ha akarom. Egyszerűen ő volt az, aki célt adott, aki mellett nekem is bizonyítanom kellett, hogy tudjam, méltó vagyok hozzá. Végtére is mi voltam? Csak egy tolvaj, aki még a Roxfortot sem tudta befejezni… a Roxfortot, ahol nevetve kapta a K-t és a V-t, tanulás nélkül. Fel kellett nőnöm Aiden mellé, mert szép lassan, ahogy komolyodott, túl nőtt rajtam és a fél Zsebpiszok köz máris a markában volt. Többé én sem lehetettem egyszerű tolvaj, élvezzem akármennyire is.
A templomba belépve azt erőt használtam fel, amit a kettőnk pillanatából merítettem. A szobor pedig nem csak, hogy nem gúnyolt ki röfögéssel vagy egyéb zajokkal, hanem mordult egyet. Ez a hely egyszerre volt gyönyörű és tiszta. Éreztem, hogy akár össze is roppanthatott volna az a régi mágia, ha nem tetszem neki vagy legalábbis kitaszít abból a körből, ahova nagyon is kerülnöm kellett volna családfőként. Persze lehet nem is mágia volt ez, hanem inkább emlék, mely a helyet évszázadok óta átitatja s az bizony mindenféle varázsnál és átoknál erősebb. 
– Biztos vagyok benne, hoyg elfogadott – mondta Aiden, ahogy kicsit biccentett a szobor felé. Az pedig morranva őt is elfogadta, talán érezve, társammal van dolga. – Ezt még én is elfogadtam volna – borzolta meg a hajamat végül, mintha csak saját a hálószobánkban volnánk. Furcsa érzés volt egy ilyen szent helyen, mégis ösztönösen elmosolyodtam és odabújtam hozzá egy gyors ölelésre. Túl rövid volt az élet ahhoz, hogy ne használjak ki minden pillanatot vele.
– Te már elfogadtál. – Nyújtottam ki rá a nyelvem.
Ezzel a fennkölt pillanat meg is szűnt és hagytam, hogy Aiden kihúzzon a templomból. A következő, bizonyára a legrégebbi és legtiszteletteljesebb templom jó. A lépcsők és utak megváltoztak, sárgás-barnás színben pompáztak, mintha a követeket aranyló méz borítani. De nem, nem ragadtak, egyszerűen csak szépen mutattak idefent. Fen persze mondta, hogy amilyen lenyűgöző lesz, olyan nehéz feljutni magasra. Ha pedig egyszer fent van az ember, akkor lejönni veszélyes. Ez nem hatott meg. Voltam fent mindenféle hegyeken, hánytam el magam majdnem, mikor csúcsokról és kilátokról néztem le. Nem egyszer aggódtam rajta, hogy le is szédülök, mégis mindent végig csináltam. Sosem hagytam, hogy a félelmeim határozzanak meg, még akkor sem, amikor az undor a legnagyobb volt.
– Eddig nagyon jól csinálod, nyuszi. – Aiden bíztatására elmosolyodtam. Ujjaim még erősebben fűztem az övéi közé. Mellette mindig minden rendben volt, mellette mindig erősnek éreztem magam… most még is, ahogy a végső állomás felé közeledtünk, a gyomrom görcsösen szűkült össze.
– Nem olyan jól, mint te. – Feleltem, ahogy felpillantottam az előttünk álló útra. Meredek volt, csúszósnak is tűnt lentről nézve, itt fent, a felhők felett ugyanis haloványan, de a napfény is ránk talált. Ahogy Fen mondta, dél körül fogunk felérni, még csomagolt is valamit az útra, az Aiden kezébe nyomott áldozatokkal teli csomag alján volt az ebédünk. Azt mondta együnk ott majd, élvezzük a látványt, hagyjuk, hogy kicsit átjárjon a hely szelleme és ami a legfontosabb, ünnepeljük a családot odafent.
– Ha végeztünk, Aiden, csak szeretnék a karodban lenni.– Mondtam. Ezúttal nem muciztam, nem becézgettem, csak az imádott nevét vettem a számra, amit mindennél jobban szerettem. Talán azért is tartogattam ritka alkalmakra, amikor nem volt helye a bohóckodásnak.
A lábam haladt előre, míg meg nem pillantottam magunk előtt a templomot. Nem volt hatalmas, sem túl giccses. Az arany díszítés és megkopott rajta, jóval erőteljesebben, mint a korábbiakban. Ez volt mégis a legfenségesebb látvány mind közül.
– Száz imát mondani a családért. – Dünnyögtem. Itt nem voltak szobrok, melyek a templomot védték. Az ajtó azonban zárva volt, míg fel nem léptem az odavezető első lépcsőfokra. Aztán recsegve, ropogva kitárult, mintha egy anya lenne, ami két karját kinyitja gyermeke felé.

[2003. március 23.outfit >><< moondustA mindenség tetején állva]

2003. március 23.
outfit >><< moondust

A mindenség tetején állva

A fehér templom mintha csak valami ősz öreg császár lett volna, úgy m,agasodott előttünk, és a méltóságát nem koptatta meg sem az idő, sem a hegyen lévő kellemetlen időjárási viszonyok furcsa keveréke. Olyan volt, mintha ő lett volna mind közül a legöregebb, a többiek pedig előtte mintha csak a gyerekei lettek volna. Ha ez így megy tovább a többi templom pedig még szebb lesz, ténylegúgy fogom magam érezni, mintha az istenségek földjére keveredtem volna. valahogy az emberek hite lenyűgöző volt ebben a tekintetben. Annyira nem éreztem vallásosnak egy varázslócsaládot sem, hiszen minket egy időben még üldöztek is a muglik, de valahogy itt mégis olyan érzésem volt, mintha minden templom egy kicsit megérintette volna a lelkem valamelyik részét. Amiből aligha maradt bármi is, azok után, amiket elkövettem. De már nem volt mit veszítenem legalább. És Elliot óta csak úgy éltem, hogy egy napot, egy pillanatot nem bántam meg. Mert nem tudhattam mikor szakadhet vége a könyvnek, amibe az én életemet vésem. Mikor tépheti szét más, mikor hullhat darabokra. Úgy kellett élnem, hogy vezessem a családomat, büszkévé tegyem anyámat, az apámat vezessem a sügér öcsémet. Jó férj akartam lenni, jó családfő és mindenek előtt most már jó apa is.
Elliot persze játékos komolysággal nyújtotta ki rám a nyelvét én pedig csak incselkedően belecsíptem a fenekébe, miközben kiléptünk, és folytattuk utunkat a sárgásan kikövezett úton, még mindig felfelé. Már most büszke voltam Elliotra, hogy az első lpésekkor nem adta fel, és tovább kűzdötte magát a nehéz úton. Szerettem volna még forróbban megölelni, de kétlem, hogy ezután a sok lépés után bármilyen testrészem mozgásra tudnám bírni. A nap is csodálatosan szép aranyra színezte az utunkat, és a legszebb pillanatában sétáltunk felfelé, amikor éppen a fény harcolt a köddel.
– Nem olyan jól, mint te - válaszolta ELliot, miközben lassan de biztosan magunk mögött hagytuk a fehér templomot. Csak sóhajtottam, miközben éreztem, hogy rágyújtani is olyan kibazsottul jól esett volna. De nem tehettem, valéahogy ezt az utat nem mocskolhattam be azzal a szentségtelen cigaretta füsttel.
- Hát ez az én feladatom. Mindent tökéletesen jól csinálni, hogy legyen mivel motiválnom - kacsintottam rá. Kezdtem éhes is lenni, de az utubnk végén azt hiszem meg is fogjuk érdemelni azt a pár falat ennivalót, amit Fen készített nekünk.
Legalább a sárga templomon kívül még a fekete temolom volt hátra és valahogy elképzelni se tudtam, hogyan építhették meg ezeket a hatalmas építményeket a muglik mágia nélkül. és még csak nem is a húsz-huszonegyedik században készültek, amikor azért a mugli technolóhgia és fejlett volt
– Ha végeztünk, Aiden, csak szeretnék a karodban lenni. - mondta ELliot kimondva azokat a gondolatokat, amiken én is agyaltam. Szerettem, amikor a nevemen szólított. Ritkán történt meg, de akkor valahogy olyan varázslatosabb volt minden. Különleges simogatás volt ez, amint én imádtam. Persze én is használtam a nyuszin kívül az elliotot is, attól függően, hogy nagyon mérges voltam-e, vagy csak nagyon intim volt a köztünk lévő hangulat. nevén szólítani valakit, akit szeretünk midnig is különleges dolog volt.
- El se foglak engedni a karjaimból, Elliot - bólintottam és olyan komoly-szerelemmel néztem Elliotra miközben hagytuk magunk mögött lassan a ködöt is, mintha az csak a fehér templom része lett volna. A meredek leejtők így is, köd nélkül még borzongatóbbnak és hányingerkeltőbbnek hatott. A köd eltakarta a távolságot és nem émelyegtem anynira, mint most. Tériszonyos voltam, utáltam repülni utáltam a magasat és csak a biztos talajban hittem. De Elliot miatt összeszorított fogakkal és egyenes háttal, büszkén meneteltem előre. Aztán egyszer csak ott állt előttünk a templom, királynői díszében, mintha csak az előző fehárnek lett volna a bölcs társa.
– Száz imát mondani a családért. mormolota mellettem elliot, miközben felsétáltunk a lépcsőn. Az izmaim olyan fáradtak voltak, mintha már egy örökkévalóságig csak futottam volna, és csak az vitt előre, hogy túlestem a holtpontomon, és csak ki akartam tartani a véksőkig. Túlmenni a határainkon és elérni a csúcsot, hogy megérintsük az eget. Ez Benjamin specialitása volt.
A templom kitárult, mintha anyaként fogadna be minket, és ahogy a csodálatosan visszafogott, mégis klenyűgözően művészi terem közepébe értünk, odabent egy aranykutya szobor büszke tekintete fogadott minket. Olyan érzésem volt, mintha átlátott volna az üres aranyló tekintetével a lelkemen. Odavezettem hát ELliotot, és miközben vártam, hogy imádkozzon, valami furcsa oknál fogva úgy éreztem, hogy itt nekem id fejet kell hajtanom a méltóság előtt, így én is összetettem a kezemet, ahogyan ezelőtt Elliot, és ugyan úgy mantráztam a családjjáért, mint ő. Mintha ezen az úton én is valahogy közzéjük kezdtem volna tartozni.
A szobor pedig ezt elégedett morranással nyugtázta, és mintha az aranyfarkát is megcsóválta volna. Vagy csak a fény illúziója volt?

◂c h i n a▸

2003. március 23.

◃aiden▹

our memories will never fade away

style: spring style ║ zene: chinese feeling

A kis fenékcsípésben volt valami meghitt, ami egészen játékossá tette az egész helyzetet… pedig olyan komoly volt, olyan felnőttes, amihez egyszerűen nem voltam hozzászokva. Menekülni akartam a lelkem mélyén, hogy levetkőzzem ezt a rengeteg felelősséget, hiába tudtam, hogy képes vagyok rá. Valahogy úgy éreztem fel kell  adnom magamat, azt az Elliotot, akit Aiden megszeretett… aki egyszerre volt édes és ártatlan. Mégis éppen ő volt az, aki ebben is támogatott, mintha elfogadná ezt a változást, sőt maga akarná előidézni. Minden oka megvolt rá.
Tudtam én, hogy sokszor meggondolatlan vagyok. Képes voltam szinte fejjel a falnak rohanni, ha az érzelmeim éppen úgy irányítottak. Veszélyes voltam, gyakran kiszámíthatatlan… apának semmiképpen nem voltam főnyeremény, ezért féltette Aiden tőlem Rosemaryt. Szégyelltem, hogy nem tudtam megváltozni, de Nat ismert, ő tudta, hogy mit mond. Egész egyszerűen az életvitelem, a személyiségem nem tett megfelelővé egy családban való életre. Egyelőre úgy éreztem az Aiden iránt érzett szerelmem sem fog tudni megváltoztatni… pedig akartam. Túl öreg voltam, megszoktam a dolgokat úgy, amiképpen azok nekem jók.
– Hát ez az én feladatom. Mindent tökéletesen jól csinálni, hogy legyen mivel motiválnom – kacsintott rám, én pedig olyan rohadtul szerelmes voltam, hogy még azt az egoista fejét is agyon csókolgattam volna legszívesebben. De nem eshettem volna neki, mert az érintése, az ölelése és az íze képes lett volna ebből az állapotból kirángatni. Az elszántság ugyanis rám talált és ebbe kapaszkodva húzódzkodtam egyre feljebb és feljebb, a hegyen, a lépcsőfokokon.
– A puszta léted motivál, muci.– Dünnyögtem és megpróbáltam erősnek tűnni. A lelkem az volt persze, de a testem kevésbé. Minden lépésnél éreztem, hogy a lábam lüktet a fájdalomtól. A régi heg talán megint gyulladtan vöröslött a farmer erős anyaga alatt. Nem figyeltem rá, mikor összebújtam Aidennel, mert minden más fontosabb volt akkor. Most viszont odasimítottam a meleg tenyerem, hogy kicsit jobban érezzem magam.
Alig vártam, hogy végre legyen a napnak és kettesben pihenjünk meg újra. A lefelé út persze nem ígérkezett rövidebbnek. Ezt az egészet nagyjából fél nap alatt tettük meg s odafent még az ünnepi evés is várt ránk.
– El se foglak engedni a karjaimból, Elliot – mondta. Felé fordultam és elkaptam azt a komoly, érzelmes pillantást, amivel már annyiszor bizonygatta, hogy akar engem. Eltelt egy év s ő még mindig velem volt, én pedig szép lassan kezdtem elhinni, hogy a házasságunk maradandó lesz.
A köd lassan oszladozni kezdett közöttünk, de a lépcsőfokok még mindig a magasba törtek, egészen addig, míg meg nem pillantottuk a csodaszép templomot. Fekete volt, robosztus, mégis olyan művészien szép, hogy beleborzongtam a látványába. Odabent pedig, méltóságteljes csend várt minket. Áhítatot kellett bemutatnom az istenek, szellemek, akármik előtt, melyek ezt a hegyet lakták és a családomat is óvták.
A templom közepén egy kutyaszobor állt, ez is fenséges aranyszínű volt. Nem vettem le róla a tekintetem, mintha attól félnék, elkezd ugatni, én meg majd visítok és akkor oda ez a fenséges pillanat. Csakhogy a kutya a hűséget is szimbolizálhatta, ezt még én magam is tudtam. Lehunytam hát a szemem, összeszorítottam a két tenyerem, hogy magamban, érthetetlenül mormogva mondtam: – Engedd, hogy óvjam a családom.
A hangom hol elhalt, hol hangosabb lett a mantrázás közben. A szívem is szép lassan felvett egy ritmust, s mintha a lélegzetvételem is lassult volna, idomult volna ehhez. A lábam zsibbadt fájdalmáról is megfeledkeztem. Tökéletes pillanat volt, mintha tényleg átadtam volna magam ennek az egésznek. Volt valaha ilyen béke a lelkemben? Aligha. Még a morranásra sem rezzentem össze, csak kinyitottam a szemem, látva az aranyos fény csillanását.  Tudtam. Végig jártam az utat. Elfogadtak. Egész egyszerűen természetes volt az egész.
– Én vagyok a családfő. – Dünnyögtem félhangosan, majd odaléptem Aidenhez, hogy megfogjam a kezét és odahúzzam magamhoz egy ölelésre. – Odakint, a lépcsőn kell majd megennünk az áldozati ételt, amit Fen küldött. – Suttogtam, de az arcomat a mellkasához nyomta. Még nem akartam mozdulni, kellett egy kis idő vele. Mélyen szívtam be az illatát, hogy érezzem azt a szokásos, kissé fűszeres, fás aromát, hogy visszatérjek az Elliotos valóságba és a lelkem ne remegjen tovább a különös élménytől.

[2003. március 23.outfit >><< moondustA mindenség tetején állva]

2003. március 23.
outfit >><< moondust

A mindenség tetején állva

Az volt a célom, és a létezésem értelme, hogy segítsem a családomat abból a sötéétségből, ami rég maga alá temetett, bekebelezett és összeolvadt az egész lányemmel. Nem volt már bennem az az őrült mag mohóság a fény felé, elég volt a tudat, hogy az öcsém ott volt, Chrissie és apa is ott úszott abban a túlvilági, hófehér fényben, és anya is meg Metz is ugyan úgy ott voltak. Talán Elliot tartozott hozzám egyedül ebben a sötétben, mert ő is lassan a részévé vált, és én úgy éreztem, talán emiatt sem voltam olyan kibaszottul magányos. Megtaláltam lassan a célomat, az életem értelmét, amire az apám is már olyan régóta próbált rávezetni, de én vak voltam süket és önző, hogy figyeljek a bölcs szavaira, és inkább elfoglaltam magam a saját keserőségemmel és önmarcangolással vegített gyűlöletemmel, ami felé és az öcsém felé irányult. Hosszú utat tettem meg, hogy felnőtt lehessek, és talán volt olyan hosszú, mint megmászni ezket a hatalmas lépcsőket, és megtenni az utat a négy templom felé. Minden erőmmel támogatni akartam Elliotot, hogy neki legalább ezeket az utakat ne egyedül, saját magával harcolva tegye meg, hanem tudjon rám támaszkodni, akár fizikálisan, akár lelkileg is.
A fekete templom volt az utolsó, impozáns volt és lenyűgöző, mintha csak a mi lekünk öltött volna testet sérülten és vihar verten, de büszkén magasodva a világ tetején állva. Más volt, mint a társai, ezt lehetett is érezni rajta, komor és valami furcsán erőteljesen igéző hatása volt, ami egszerre háborgatta meg és nyugtatta le a lelkemet. Mintha maga az élet öltött volna testet, egyszerre volt zord, békés, gyönyörű és borzalmas.
– Engedd, hogy óvjam a családom  - mondta halkan a kutyaszobor előtt Elliot, miközben én is lehunytam a szememet és hagytam, hogy átjárjon ez a különleges spirituális csönd, ami olyan kellemes volt, mintha az ember egész lényét képes lett volna megtisztítani. Az út végén jártunk, valahogy így kellett lennie. A kutyaszobor is mintha csak áldását adta volna Elliotnak, és ez volt az utolsó, tudtuk, hogy elfogadták, és hogy immáron a család teljes jogó vezetőjévé vált. Mérhetetlen büszkeség töltött el, amikor Elliot tekintetébe pillantottam. Más lett, abban a pillanatban egy egészen új, érett és bölcs tekintetű Elliot pislogott vissza rám, amitől csak még jobban beleszerettem. Odalépett hozzám és én olyan hosszasan öleltem meg, mintha el sem akarnám engedni.
– Én vagyok a családfő. Odakint, a lépcsőn kell majd megennünk az áldozati ételt, amit Fen küldött - suttogta az ölelésbe én meg csak hümmögtem. Szerettem hagyni, hogy a kettőnk intim érintéseit megtöltse a kellemes és lágy csend.Egészen hosszúnak tűnő percekig csak öleltem és tartottam  a karjaim között, mintha csak a megérdemelt pihenésünket töltöttük volna el, a hosszú utazás után. Mert ez az volt, egy hosszú út, és talán egy kicsit közben mind a ketten változtunk is.
- Büszke vagyok rád. És a családod is az lesz - suttogtam és finoman megcsókoltam, még mielőtt kihúztam volna a templomból, hogy egy kellemes helyet találva leheveredjünk. Nálam voltak az áldozati ételek, amiket Fen rám bízott, így kicsomagoltam magunk elé. Szerény adag volt, de valahogy most minden falatja aranyat ért a számomra is. Az ölembe húztam Elliotot, miután leültünk, hogy érezhessem a közelségét. Jól esett ücsüürgni és végre egy kicsit nyugodtan leülni, anélkül, hogy még lett volna nagy út előttünk. Elégedett voltam és boldog,. hogy véget ért számunkra ez a nagy utazás, és hogy Elliot ilyen erős volt, és nem adta fel már a legelején.
Elővettem a finom ételt, a rizsgombócot, és töltöttem magunknak egy-egy Pajcsiut, ami szintén kis adagban oda volt csomagolva. Fen valószínüleg úgy gondolta jól fog esni nekünk egy kis Kínai erősítő. Etetni kezdtem Elliotot, hogy ha hagyta, miközben az orromba kúszott a hegyi levegő tiszta illata, és a zöld növényzet kellemes aromája.
- Ezek után biztos jól fpg esni a fürdő otthon - mormolta, és inkább megittam az alkoholt, hogy az egyre erősödő nikotin hiányomat elnyomjam valamivel. Ez a hely túl szent volt túl gyönyörű ahhoz, hogy beszennyezzem a faját füstömmel. Inkább csak Elliot nyakába nyomtam az arcom hogy érezzem a kellemes édesen kókuszos illatát.
Boldog voltam idefent. Furcsán boldog és békés. És ehhez csak Elliot kellett és egy keservesen hosszú út,  a világ tetejére.

◂c h i n a▸

2003. március 23.

◃aiden▹

our memories will never fade away

style: spring style ║ zene: chinese feeling

Mágia. Kellett itt mágiának lenni, hisz olyan gyönyörű volt az a pillanat, ahogy a hegy szellemei és fényei elfogadtak odabent. A szívem is hevesen kalapált s mintha valami furcsa erő végig borzolt volna a testemen, különös felfrissültség érzés lett úrrá rajtam. Megváltoztam… nem, nem változtam meg. Csak előhúztam magamból valamit, amit addig túl fáradtságos volt elviselni. Felelősség vállalás, felnőttség, egyszóval minden, ami kötött valahova, valakihez. Meg kellett tanulnom ezt az érzést vállalni, hogy jó apa legyek, jó férj. Már nem csak Aidennek volt rám szüksége, hanem Lulunak és Rosie-nak is… és a családnak, amit anyám hagyományozott rám.
Sosem voltam különösebben büszke a kínai gyökereimre. Nem érdekelt. Nem tartottam magam ázsiainak sem igazán, hiába láttam a mandulavágású szemeket, amikor tükörbe néztem, vagy a vastagszálú, egyenes, sötét tincseimet. A szívem egyik fele Angliához, a másik Észak-Írországhoz húzott. Ott nőttem fel, az voltam én… a hatalmas, zöldellő völgyek, a vöröstéglás sorházak, a szakadó eső, a hideg nyarak. Kína egészen más volt, mondhatni a szöges ellentéte a maga párás, mediterránságával. Nem tudtam magam így elképzelni, egy ilyen helyen. Ezért tettem anyámért. Ő szerette volna, ha a családja élére állok a szükségben. Bár büszke lehetnél most rám… – Gondoltam és beleremegtem ebbe a kívánságba, ahogy a szívem dobbant nagyot. Lehetetlen volt, ebből kifolyólag pedig fájdalmas.
– Büszke vagyok rád. És a családod is az lesz – suttogta Aiden. Megfogta a karom, hogy lágyan maga felé húzzon, ahogy a pillanat véget ért. Bebújtam a karjaiba, az ajkaimat az ajkaira simítottam. Kellett az a csók, hogy visszabillenjek a valóságba és a magasztos szépséget, amit ez a hely árasztott magam mögött tudjam.
– Köszönöm… – Leheltem az ajkaira, mert tényleg hálás voltam. Hálás voltam azért, hiszen nélküle nem jutottam volna fel ide… ő fogta a kezem és húzott, cipelt, amikor a lábam nem bírta. Azt mondta képes vagyok rá… pedig én úgy éreztem nem. Minden porcikám harcolt ez ellen. Aiden hitt bennem.
Hagytam hát, hogy kihúzzon a templomból. A hátunk mögött a kutyaszobor talán vakkantott még egy s a lépcsőre érve a hatalmas, díszes ajtó nyikorogva záródott vissza. Így ültünk hát le az aranyló fényben a lépcsőre, én egyenesen Aiden ölébe, hogy megegyük az áldozati lakomát. Csendesen figyeltem, ahogy előveszi az ételeket meg valami italt is, aminek bizonyára ő jobban tudta a nevét. Aiden figyelte a részletekre, szerette a különleges ételeket.
Kinyitottam a számat, elfogadva egy falat rízsgombócot. Csámcsogás közben Aident figyeltem, ahogy ő is enni kezd. Békés volt ez a hely, jól esett ülni, de minden porickám a pihenést kívánta eddigre. Csak le akartam feküdni az ágyamba és befészkelni magam a takaróm alá.
– Ezek után biztos jól fpg esni a fürdő otthon – mintha csak a gondolataim között olvasna, úgy válaszolt. Én is magamhoz vettem a furcsa illatú alkoholt, majd egy kortyra lehúztam, hogy forrón csorogjon végig a mellkasomon át a gyomromig.
– Lemosom majd rólad az út porát… – suttogtam és adtam egy finom puszit a homlokára, kicsit ficeregve az ölében. Az a pillanat tökéletes volt ott a hegy tetején a templom tövében. Megint éreztem mennyire egyek vagyunk, mennyire bizsereg körülöttünk a leve. Egyszerűen így voltunk tökéletesek mi ketten.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!