bús panaszok

Én félek.
Az élettől és sötéttől,
Mely mindenütt kegyetlenül elér,
Ha száll a nap
Az ablakom alatt
Hullámozik az ismeretlen éj,
A végtelen és ismeretlen éj.

Egy tenger - vészesen és feketén -
Csendes sírásom benne elmerül,
Mint holt madár a tenger fenekén.
A kisgyerek magába sir szegény.

Csak hús vagyok. Csak csont vagyok.
Gép a fejem. Gép a kezem.
De ami elmúlt, azt tudom.

Sírtam, nevettem az uton.
Én, ember, én. Emlékezem.

Miféle földalatti harc,
s vajjon miféle vér ez,
mitől szememnek szöglete
ma hajnal óta véres?

A zűrzavar csak egyre nő.
A szenvedély kegyetlen.
Hittem, hogy eltemettelek,
s talán te ölsz meg engem?

S ha megtanult, úgy látja majd, ahogy te,
a külvárost, a tájat, társait;
mindegy, koporsót, korsót mond a kép,
vagy tűzfalat, mert minden arra int

"Ember vigyázz, figyeld meg jól világod:
ez volt a múlt, emez a vad jelen, -
hordozd szivedben. Éld e rossz világot
és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte,
hogy más legyen."

A tenger, mondtad haldokolva,
s azóta ez az egy szavad
jelenti számomra a tengert,
s azt is talán, hogy te ki vagy.

S azt is talán, ki vagyok én?
Hullámvölgyek, hullámhegyek.

Agóniád, akár a tenger,
megszabadít és eltemet.

Anya, anya. Hétköznapok.
Halálod hallom s hívlak én.
Irtóztató hétköznapok.
Szegény, szegény, szegény, szegény.

Mindíg, amikor szemben ül velem,
Fecsegésben szétszórom magamat,
Hogy szóltam, szóltam, szólnivaló nélkül,
Aprópénzként elszórtam magamat.

Ő ült, és hallgatott,
S mint foghatatlan súlyt
Éreztem lelkében az aranyat.[/i]

Csak a vágóhíd melege,
muskátliszaga, puha máza,
csak a nap van.

Üvegmögötti csöndben
lemosdanak a mészároslegények,
de ami történt, valahogy mégse tud végetérni.

Megcsókollak
te nekem adsz csókot

aztán elindulsz szótlanul
és magaddal viszed életem.

Rómában egy éjjel, rettenetes erővel
láttalak téged:

ívlámpák, babérfák közt, egy diadalív
árnyán remegtél föl,

Megvert az Isten élettel.
Meg a szerelem: élnem kell.
Meg a halál is: félnem kell.
Megvert az Isten élettel.

Meg a poézis vallással.
Meg a muzsika halással.
Meg az éj éber alvással.
Meg a szerelem egymással.

Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,

mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szivében néha elidőz
a tigris meg a szelid őz.

Milyen csonka ma a Hold,
Az éj milyen sivatag, néma,
Milyen szomoru vagyok én ma,
Milyen csonka ma a Hold.

Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,

Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.

Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jajszó szállna,
Félig mély csönd és félig lárma,
Fut velem egy rossz szekér.

A TÖKÖM! Befejeztem az egyetemet. Mi a szar. Hirtelen olyan elanyátlandott érzésem lett. De mehetek dolgozni, végre, hivatalosan is majdnem auror lettem, csak az én munkám sokkal királyabb.
De végül annyit túlóráztam szar fizetés mellett az irodában, hogy kigyűlt egy szabadnapom. Amit végig aludhattam volna, de Nora itt maradt nálunk a nyárra, és kitalálta hogy dolgozni fog. Talán nem kellett volna az arcába röhögnöm, de Miss Hercegnő dolgozni fog, ez valahogy olyan szürreális kijelentés volt tőle. Armin jól seggbe rúgott érte, meg Nora is. Fáj az orrom. És még azt is kikövetelte magának, hogy kísérjem el oda ahol a melója lesz.
Nehéz az apaság. De Armint elvittem édesség boltba.