|
|
« Dátum: 2022. 04. 07. - 17:52:32 » |
+2
|
FLORIAN LE FAY I look inside myself and see my heart is black I see my red door I must have it painted black Maybe then I'll fade away and not have to face the facts It's not easy facin' up, when your whole world is black Alapokjelszó || Elliocentrikus világkép nem || férfi születési hely, idő || Beddgelert, Észak-Wales; 1986. április 23. kor || 16 vér || fél évfolyam || 6. A múlt▪ 1997 nyara ▪ Gyerekként nem ismertem mást, csak az átlagos, nagycsaládi életet, annak ellenére, hogy cseppet sem átlagos családba születtem. Anyám terjedelmes mugli családjából származott, apám pedig a le Fay család egyik jelentéktelen leszármazottja volt. Csak később tudtam meg, hogy a nevünket nagyapám tette fényessé, aki számomra nem volt több egy morgolódó öregembernél, akit minden áron fel akartam vidítani. Időként láttam is, ahogy a bohóckodásomra el-elmosolyodik és akkor igazán büszke voltam magamra. A nyarakat a Roxfort előtt a mugli nagyszüleimnél töltöttem egy walesi kisfaluban. A kertben, az állatokkal segítettem nekik vagy éppen a környékbeli gyerekekkel játszottam. Az ilyen alkalmakkal a nagyanyám mindig odahajolt hozzám és megkért, hogy viselkedjek átlagos gyerekként, ne beszéljek a Roxfortról, a levélről, a szüleimről és ha lehet a le Fay nevet is mellőzzem, mert annak a varázstalan világban is jelentése van. Én pedig engedelmesen bólintottam. Ezen az utolsó nyáron, a tanulmányaim megkezdése előtt azonban történt valami. Tikkasztó meleg volt, így mezítláb sétáltam végig a füves mezőn, hogy a szokásos, hatalmas, üreges tölgynél találkozzak össze a mugli gyerekkel. Elég korán értem oda, mert még csak Lily volt ott. Az egyetlen kislány a környékünkön, aki rendszerint azzal volt elfoglalva, hogy kigúnyoljon. – Megjöttél törpike? – kérdezte és jól kihúzta magát, hogy látsszon a közöttünk lévő magasság különbség. De gyűlöltem, még csak ránézni is… pedig később aztán igazán gyönyörű lánnyá cseperedett. Ott akkor viszont annyira bosszantott, hogy fel sem fogtam, mit teszek. Egyszer csak, a semmiből szél támadt és Lily szoknyája a magasba libbent. Az arra igyekező fiúk pedig a hasukat fogták a röhögéstől. – A hercegnős bugyi most nagyon divatos – jegyeztem meg vigyorogva, mikor eltűnt a szél és Lily vöröslő képpel bámult rám, mintha csak sejtené mit tettem. Valószínűleg persze fogalma sem lehetett róla, de ez éppen elég volt ahhoz, hogy bűntudatot keltsen bennem. Ez volt az utolsó békés időszak az életemben. A nyár gyorsan véget ért, ráadásul éppen a legrosszabb évben kezdtem meg a Roxfortot. Anyám nem akarta, hogy menjek, legszívesebben otthon tartott volna, de apám erősködött, nem lesz semmi baj. Talán azt hitte, nem jönnek rá, hogy az anyám mugli… s ez szörnyen naiv gondolat volt. ▪ 1998 május ▪ Eljött az életem egyik legveszélyesebb szakasza. A Roxfortban megjelentek a halálfalók, a mugli születésűeknek nem volt nyugta... és persze az olyan félvéreknek sem, mint én. Hol az anyám miatt vertek össze, hol azért, mert nem tetszett a képem. Mindenesetre anyám neve a veszélyes személyek listájának legelején szerepelt. Ezért én is célpont voltam, időnként azt is ki akarták zsarolni belőlem, hogy csaljam anyámat Roxmortsba. Gondolom így akarták megszervezni a rajta ütést. Ehelyett inkább sosem léptem kapcsolatba a családommal – s mint utólag megtudtam, ők ez idő alatt külföldre menekültek, halálra aggódva magukat miattam. Az ostrom előtti éjszakák egyikén már elég komolyan kezdett eldurvulni a helyzet. Egyre sűrűbben kaptunk ki, ráadásul mindenféle apróságért. Így történt ez azon az estén is, mikor éppen a klubhelyiség felé igyekeztem és láttam, hogy két tagbaszakadt alak egy elsőévest próbál fegyelmezni, természetesen varázslattal. A szerencsétlen nem tudott védekezni, csak összehúzta magát a hideg kövön fekve és sírt. Apró, törékeny kislány volt, összefont barna copffal. Láttam már talán, de sosem beszéltünk, mégis elemi erővel rontottam neki a két nagydarabnak. Az egyiknek teljes súlyommal neki mentem, az pedig ellökte a másik pálcát tartó kezét. – Neked nem sárvérű az anyád, le Fay? – kapott el a hozzám közelebb álló a fülemnél fogva. Alaposan megráncigált, majd egy akkor pofont lekevert, amihez addig nem volt szerencsém. De nem engedett el, így elesni sem tudtam. A karomat valami nagyon sötét varázslattal törte el és nem engedték meg, hogy a gyengélkedőre menjek. Sínbe tettem ugyan magamnak, de ez nem tette könnyebbé azt, ami az ostrom alatt történt… ▪▪▪ Az ostrom alatt hatalmas volt a káosz. Por, hulló törmelékek, a sarokból előkerülő halálfalók. Az egyik éppen így lepett meg, nem tudtam kilépni a tőr elől, amit egyenesen felém hajított. A szemem alatt karcolt végig a bőrömet, miközben pálcát rántottam. Le akartam fegyverezni, de nem sikerült. Így hangosan a képembe röhögött. A törött karom persze akadályozott a mozgásban, nem tudtam könnyen kitérni a támadás elől. Még túl friss volt a sérülés és minden mozdulatra iszonyatosan megfájdult. Ráadásul egy lány is odatévedt mellénk, aki a halálfalóra pillantva zokogni kezdett. – Fuss! – kiáltottam Eve-re, akit a közös Bájitaltan órákról ismertem fel. Csakhogy meg sem mozdult és a pálca vége szép lassan rászegeződött. A halálfaló egy boszorkány volt, aki gúnyosan kacagni kezdett megint, látva Eve kétségbeesését. Nem volt hát más választásom, fejjel rohantam neki. A pálca ugyan elsült, de nem a lányt találta el a varázslat. Valahol a plafonba csapódott. Hallottam, ahogy leszakad egy halom öreg kő, a banya pedig kiterült alattam. A fejét alaposan beverhette, mert eszméletlen volt, mire feleszméltem. – Eve, jól vagy? – kérdeztem rekedten, fájó karral, sajgó térddel próbáltam felkelni. Mire sikerült és megfordultam, biztos voltam benne, hogy valami borzalmas történt. Ekkor láttam meg, amint egy hatalmas kőtömb alól nem lóg ki más, csak egy kar. Neki feszültem a kőnek, de nem tudtam megmozdítani sem. Varázslattal sem ment, egyszerűen elvesztettem a valóság érzetemet, nem tudtam koncentrálni. ▪ 1998 október ▪ A sebeket ellátták, a halottakat eltemették. Az épületeket felújították, közöttük a Roxfortot is elkezdték helyreállítani. Csak egy-egy folyosószakasz jelezte, hogy valami történt, nem is olyan régen. Remegő gyomorral sétáltam végig az egyik omladozó folyosón, tudván, ott láttam utoljára élve Eve-et. Azon a napon, mikor Rebeccával önszántunkból sétáltunk végig, vittem egy szál virágot és csak leraktam ott, ahol a teste feküdt a hatalmas kőtömb alatt. A saját hibámnak tekintettem a halálát. – Flor, nem tehetsz róla. Menteni próbáltad… minden csatának vannak elesettjei… – simogatta a hátamat, miközben halkan suttogott. – Már nem tudod visszacsinálni. Ne marcangold magad emiatt. – Miattam halt meg. Ha elé lépek, akkor engem talált volna az átok és nem hullik rá az a hatalmas szikla. Az önmarcangolás örökké valóságnak látszott és a negyedik évem elejéig úgy tűnt, nem is fog megváltozni ez. Akkor értettem meg, hogy túl fiatal voltam a rendes harchoz. Még az is csoda volt, hogy nem vesztettem én magam is életemet vagy szereztem maradandó sérülést. ▪ 1999/2000 újévi buli ▪ Belevetettem magam egy új életbe azután, hogy túltettem magam Eve halálán. Minden lehetőséget megragadtam, hogy felsőbb éves lányokkal vagy éppen fiúkkal meghívassam magam inni a Három Seprűbe, más alkalmakkor pedig a Szárnyas Vadkanba. Így hát, ebben az évben az illegális bulikat sem mellőztem. Ennek apropóján keveredtem be az újévi partyra is, ahol volt lovagszökőkút meg jégpálya és azok a sütik. Cassandra Atkins rángatott el magával, aki nem különösebben tetszett, de egy alkalomra megfelelő társaságnak bizonyult. Nem is tudom, honnan szerezte azt a furcsa, bábú alakú süteményt, talán éppen az Everfen lány környékéről… de az eredmény, hát vicces volt, aztán kínos, aztán vággyal teli. Atkins szándékosan nem harapott bele nagyon, éppen csak annyira mélyesztette bele a fogát, hogy lágy harapásnak érződött minden. Csupán később jöttem rá, hogy a szemkontaktust megszabadulva szakíthattam volna félbe a dolgot. Valószínűleg persze akkor sem tettem volna, túlságosan élveztem. Én pedig úgy sóhajtoztam, mint valami szűzgyerek… ja az is voltam, azon az éjszakán utoljára. Azt az éjszakát az sem ronthatta el, hogy Lancaster prof lefújta bulit. ▪ 2000 április ▪ Az élet egyre különösebben fordulatokat hozott. Egy hatodéves, Martin Abbot meghívott az egyik roxmortsi hétvégén a Szárnyas Vadkanba. Nem említette milyen oknál fogva, csak annyit közölt, hogy akármi lesz, hallgassam végig, amit ott mondani fognak nekünk. Én pedig a kíváncsiságtól vezérelve csak bólintottam. Végül szombaton, pontban tízkor betértem a kocsmába és az egyik sarokban meg is pillantottam Martint és a többi fiút. Mindegyikük ott volt az ostromnál, a mi oldalunkon. Csak egy biccentéssel köszöntem nekik, aztán leültem a hatalmas asztal körül álló, utolsó üres székre. – Sziasztok – köszöntem kissé rekedten. Furcsa érzés fogott el, különös izgalom, hiszen a legtöbbjükkel egy szót sem váltottam, csak láttam őket. – Kösz, hogy eljöttél, le Fay. – Mondta Martin és felém tolt egy üveg vajsört. – Igyál egyet! A számhoz emeltem az üveget, majd egy jó nagy kortyot vettem magamhoz. Ezután kezdett bele a Martin mellett álló hatodéves fiú a beszédbe. Mint kiderült, Isaac Hadley volt a neve és 1998. májusában a barátnőjét, az öccsét és a húgát is elveszítette az ostromban. – A célunk Martinnal az, hogy egy olyan társaságot alapítsunk, akik az ilyen szörnyűségek ellen harcolnak… és bosszút állnak. – Magyarázta olyan átéléssel, hogy egészen magával ragadtak a szavak. Eve halála ott táncolt a gondolataimba. – Soha többé nem engedhetjük, hogy ilyen mészárlás és megfélemlítés történjen az iskolában. Felháborító, hogy néhány halálfaló még ki is tudta magyarázni magát és kiszabadult, mielőtt még komolyabb büntetést kapott volna. Nem egynek a gyereke is az iskola falai között van. – Őket kéne első körben megfigyelni. – Mondta Marint halkan, kiegészítve Isaac szövegét. Csak a Figyelők Társaságának neveztek minket, de hamar kiderült, hogy ez jóval több annál. Néhány aranyvérű diákot fizikálisan is bántottak vagy valamilyen módon kiszúrtak velük, ebben a részében egyelőre nekem nem kellett részt venni. Egy részem nem is akart, hiszen egy idő után túlkapások lettek, már olyan embereket is terrorizáltak, akiknek semmi köze nem volt a halálfalókhoz. Például ott volt az a bizonyos Marble nevű lány. Hatodéves volt, fellökött egy másodévest a folyosón. Onnantól kezdve ő is első számú ellenséggé vált. ▪2000 június ▪ A vizsgák végénél jártunk, mikor Isaac megkeresett és végig rángatott a folyosón, pontosan arra a szakaszra, ahol Eve holtteste feküdt. Nyeltem egyet, mert éreztem, hogy egész testemben remegek. – Florian, a tiéd mától Marble. Ne hagyj neki nyugtot! – Magyarázta és a kezembe nyomott egy apró fémdarabot. A szervezett kitűzője volt, rajta egy FT-felirattal. A háttérben pedig egy bagolyforma lapult meg, amit csak az éles szeműek vettek észre. – Mi? Csak meglökött egy kislányt, nem is halálfaló!– válaszoltam, nem titkolva a véleményemet a történtekről. – Isaac, ha így folytatjuk, nem a terrort akadályozzuk meg, hanem azt hozzuk ide! – Fogd be a pofádat és csináld, amit… – Nem fogom be! Az ellentétét csinálod annak, amit ígértél! – Ellenkeztem, de Isaac nagyobb volt és erősebb, amit be is bizonyított. Megragadta a vállamat és úgy a falhoz vágott, hogy csak nyekkenni tudtam. A nyakamra szorított és a fejemet is a kőfalba verte, erre megszédültem. – Azt csinálod, amit mondtam! – Mordult rám és otthagyott. ▪2002 szeptember ▪ Remegő gyomorral álltam Jay mellett. Két perce sem volt, hogy felálltam és azt mondtam, többé nem leszek benne a csapatba idén. Welch professzor is ott volt persze, hallottam minden szavamat. Az elmúlt évet beárnyékolta, hogy összefeküdtem vele és elvette a józan eszemet. Egészen kifordultam magamból, néha még rossz is elfelejtettem lenni, amit még Frics is szóvá tett. 2001 és 2002 a változások éve volt. Jay, egy aranyvérű varázsló a legjobb barátom volt. Egy titkos kígyóimádó szektát találtunk a Titkok Kamrájában, amint a baziliszkusz csontvázának ajánlották fel a levágott nagylábujjaikat… aztán, mindezek után is jöhetett még fordulat. Vagy éppen ezekkel egyidőben? Ki tudja. Összemosódtak a napok, miután életemben először és minden bizonnyal utoljára, szerelmes lettem. Szerelmes egy professzorba. A kapcsolatunk heves volt, szenvedélyes és vitákkal teli. Ezért szakítottam vele… nem volt helyes az az egész. – Többé nem kviddicsezek… – mondtam kiszáradt torokkal. Egy ideig szerettem terelő lenni, ütögetni a gurkókat, levezetni a fesztülséget. De képtelen lettem volna Welch felügyelete alatt teljesíteni. Elég volt, hogy az órát felvettem és ott látnom kell… de majd nagy részüket ellógom. Muszáj lesz. – A kviddics volt az egyetlen jövőképem… – nyeltem aztán és reméltem, hogy 2003 jobb lehetőségeket tartogat majd. JellemÁltalában a fejjel neki a falnak az elvem. Nem vagyok az a visszafogott kölyök, akinek első ránézésre tűnök. A halálfalók idején is, aki csak lehetett megvédtem vagy éppen a magam védelme okán rohantam neki a szó szoros értelmében akár a felnőtteknek is. A Roxfort első félévében még a jobbik arcomat mutattam. Anyám megvolt róla győződve, hogy az volt a feloldódási szakasz és a kamaszodás váltotta ki belőlem a rosszat. Lehet, hogy igaza volt, sosem érdekelt. Apám azt mondta, számoljak el tízig, mielőtt kinyitom a számat, mert hogy az igencsak nagy az utóbbi négy-öt évben és ne csodálkozzak annyira, hogy Frics állandóan a körmömre néz. A barátaim jószívűnek tartottak, segítőkésznek, hiszen mindig ott voltam, mikor ott kellett lenni. Azt is tudták persze, hogy én aztán bármiben benne vagyok, legyen akár a legnagyobb őrültség is az. Mert mégis miért ne szórakoznék? Ha egy dolgot megtanított az ostrom, akkor az az, hogy túl rövid az élet ahhoz, hogy ne élvezzem ki és féljek megtenni a dolgokat. A tanulás sosem érdekelt különösebben. Éppen csak annyi energiát fektettem bele, amennyit muszáj volt, ez valamelyik tárgyból elégnek bizonyult, valamelyikből nem. A túlzottan hiperaktív személyiségem meggátolt abban, hogy a seggemen ücsörögjek órákat. Így jó egy óra házi feladat írás után általában feladtam minden próbálkozást. Apróságok
mindig || sütemény, könyvek, lazulás, walesi nyarak, bulik soha || unatkozás, csend, túl fűszeres ételek, Frics, gyávaság, Miron Welch hobbik || mostanában főként bulizik, de imád olvasni merengő ||Legjobb: amikor megvette az első varázspálcáját. Legrosszabb: amikor Eve miatt halt meg. mumus ||halálfalók Edevis tükre || Erősebbé válni, annyira, hogy meg tudjon védeni akárkit. százfűlé-főzet || Lila, lágy menta íze van Amortentia ||Alma és fahéj elegye titkok || Tárgyagránátot dobott McGalagony hátsójának. Szerencsére még időben elfutott és nem kapott büntetést. Romantikus kapcsolatban volt Miron Welch professzorral. azt beszélik, hogy... || Eve a barátnője volt.
A család
apa || Marius le Fay; 58; félvér, átlagos apa-fia kapcsolat anya || Anna le Fay (Fox); 57; mugli, átlagos anya-fia kapcsolat testvérek || Dominic le Fay; 25; átlagos bátyj-öcskös kapcsolat Flora le Fay; 20; átlagos nővér-öcsös kapcsolat Henry le Fay; 12, szerető Henriette le Fay; 12; szerető állatok ||Mara, egy norvég erdei macska
Családtörténet ||
Edgar Fay, Marius apja változtatta meg először a családnevet. Elsősorban azért, hogy a nemzetközi varázsló konferenciákon jobban felhívja magára a figyelmet. Edgar volt az egyetlen tudósa a Fay családnak. Az óriások népszokásaival foglalkozott, aztán a koboldokat kezdte kutatni. Kiváló mágiatörténész volt. A le Fay, mely szószerinti fordításban azt jelenti „a tündér” vagyis lényegében a családfát egy jelzőből vezetéknévvé vált kifejezéssel egészen Merlinig, illetve ellenségéig Morgana le Fayig vezette vissza. Nem csoda hát, hogy szégyenkezett, mikor fia Marius egyszerű irodai munkába kezdett, először a Merlin Kutatóintézetben, majd pedig annak Szeszélyügyi kirendeltségén. A Fox család színtiszta mugli. A családban nem volt egyetlen meghatározó szakma sem, a legtöbben érettségi után helyezkedtek el. Anna maga pincérnő volt a Mágus tér közelében található, egyik kellemes kis mugli éttermében, egészen addig, míg hozzá nem ment Marius le Fayhez. Ezután az átlagos háziasszonyok életét élte. Anna erősen vallásos családban nőtt fel, így gyerekeitől megkövetelte a templomba járást is. Dominic le Fay jelenleg apja mellett a Szeszélyügyi kirendeltségen dolgozik, nem rég jegyezte el barátnőjét Tamara Bonest. Flore le Fay az Abszol út híres fagylaltozójának eladója, mellette pedig a Griffendél Godrik Akadémia egyik kiemelkedő lénygondozó jelöltje. Az ikrek nem rég kezdték meg tanulmányaikat a Roxfortban, hogy bizony a bátyjuk, Florian agáyra menjenek. Külsőségek
magasság || 168 cm testalkat || semmi extra szemszín || barna hajszín || barna kinézet ||Meglehetősen átlagos külső adottságai ellenére, szinte mindig kitűnik a tömegből.- Nagyrészt a barátságosan csillogó barna szemek tetszik ezt. Egyébként meglehetősen alacsony, egyáltalán nem sportos és a ruhái is nagyrészt seszínűek. A tudás
varázslói ismeretek ||
Leginkább a gyakorlati tárgyakat kedveli, nem tud sokáig a hátsóján megülni. Bűbájtanból emelkedik ki, emellett a Sötét Varázslatok Kivédését és a Rúnaimseretet szereti a legjobban. Mágiatörténetből meglehetősen ingadozó a teljesítménye, viszont Számmisztikából kevés tanulással rendkívül jól teljesít. A hatodik évétől jóformán már csak a Repüléstant és az SVK-t tartott meg, nem is tudva, hogy mit kezd majd magával, ha vége a Roxfortnak. A Repüléstanról rendszerint lóg, az SVK-n pedig csak a gyakorlati órákon emelkedik ki. A magolási képességei egyre gyengébbek, így mióta Belby professzor az Átváltoztatástan tanár, ott sem teljesít fényesen. Túl sokat tanulnak történelemről, ahelyett, hogy tűvé változtatnának egy cserebogarat vagy dobozzá egy sünt. pálca típusa || 12 hüvelyk, tiszafa, egyszarvúszőr mag
Egyéb
avialany ||Charlie Rowe
|