a történet mögöttük

I never meant to hurt you
Please never go away
I never meant to hurt you
Never go away

[A történet mögöttük]

A történet mögöttük

Erica szemszögéből
1977. március 17.

Kisimítottam egy ráncot a ruhámon, mert zavart. Nem szerettem, ha valami nem állt rajtam tökéletesen, majd a kezemmel végigsimítottam a szőke, kissé hullámos tincseimen is, miközben a lánymosdóban megnéztem alaposan magamat. Kék tekintet, egyenes, finom vonások, makulátlan és ápolt bőr, mely már-már olyan volt, mint egy porcelán. Sosem éreztem tehernek azt, hogy tökéletesnek kellett kinéznem, mert tudtam magamról, hogy én tényleg az voltam. Egyszerűen természetes volt, mint ahogy minden más is az életemben. A kijelölt utam, hogy egyszer majd én is elfoglaljam a helyem egy aranyvérű családban. Anyámék egy Blacknek, vagy egy McLaggennek szántak, talán már el is döntötték, hogy ki. Nem igazán foglalkoztam ezzel sem, egyszerűen el vont döntve. Mint minden az életemben, és valahogy kényelmes dolog is volt ez. Betartottam a szabályokat, nem vegyültem sárvérűekkel, habár nem tiportam őket porba, mint ahogyan sok más hozzám hasonló aranyvérűnek a szokása volt. A családomban volt gerinc, méltóság és becsület. Csak mindenek fölött állt a kötelesség. Szóval nem vegyültem, csak a rangombeliekkel fecsegtem, olyan kellemes témákról, mint a művészet vagy pedig, hogy mik a legújabb drága ruhák. Ezen kívül sok más szabályom is volt. Magamnak találtam ki, vagy csak egyszerűen így jött, otthonról hoztam magammal, mint ahogy olyan sok mást is.
Az egyenes tartást. Az hűvös, jeges tekintetet. A tudásszomjat és a műveltség utáni nagy fokú érdeklődést. Az egyik ilyen szabályom az volt, hogy sosem koszolom össze magam. A másik, hogy mindig a legfinomabb selyemzoknit húzom a lábamra. A harmadik, hogy a hajam ugyan olyan tökéletesen áll reggel is, mint este.  Mindig csak megfelelő mennyiségű ételt veszek magamhoz. Nem engedek magamhoz közel senkit. És nem esek szerelembe.
Ezek egyszerű, könnyen betartható szabályok voltak. Semmi nagy dolog, de rendszert teremtettek, én pedig ebben a rendszerben igazán boldog voltam.
És nekem volt rendszerem. Nem voltam olyan idegesítően elveszett, idegesítő valami, mint Fraser. Ha csak rá gondoltam egyből elöntött a méreg. Utáltam, ha valaki ilyen volt. Ilyen idegesítő, és még csak nem is foglalkozott azzal, ami a kötelessége lett volna. Kiábrándító volt, nem csoda, hogy a szüleim valami normális családból akartak nekem férjet. Meg is bolondulnék tőle. Bosszantó volt. Még a szépen ívelt szemöldököm is összeráncoltam egy pillanatra. De ez nem igazán illett hozzám. Elrontotta a szép arcom. Olyan délceg bólintással nyugtáztam, hogy most is gyönyörű voltam, aztán kiléptem a folyosóra.
Hétvége volt, tavaszodott, és most még kellemes melegnek is tűnt az idő, a napsütötte helyeken. Tanulni akartam egy kicsit, mert az edzett elme mindig nagyszerű eszköz volt, bárkivel szemben. És persze, hogy a Hollóhátasokat olyan sokan lenézték, de csak nem értették meg, hogy mi egy magasabb tudásszinten léteztünk.
Elindultam a folyosón, hogy kilépjek az ajtón a kellemes tavaszi időbe. Szerettem kint tanulni, és ez az idő éppen tökéletes volt. Kevés gusztustalan bogár repkedett, de már nyíltak itt-ott a virágok, és elkezdett kizöldülni a természet. Út közben megláttam a bátyámat, Albertet, amint a falnak támaszkodva beszélgetett az egyik félvér lánnyal. Csak megcsóváltam a fejemet, ahogyan felé néztem. Anyát folyton magára haragította. Apát nem lehetett, sosem volt dühös ránk, de ahogy idősödtem láttam benne a gyengeséget, a megadást, mintha minden kötelezettség teher lenne. Pedig csak egy jobb jövőt szolgált, egy olyat, ami biztosítva volt.
Leültem az egyik kőre, de előtte pontos, precíz mozdulatokkal, egy gyenge bűbájjal letakarítottam róla a port, majd egy kicsit még kényelmesebbé bűvöltem. Szerettem az ilyen praktikus bűbájokat. A varázslás könnyebbé tette az életet, el nem tudtam képzelni, hogy hogyan élhettek emberek ezek nélkül. Olyan... olyan együgyű életük lehetett. De nem is gondoltam erre túl sokat, nem izgattak különösebben a muglik, így elkezdtem olvasni a könyvemet. Egészen jól haladtam, de amint a nap fényét erősebbnek éreztem, inkább elővettem a fehér csipke napernyőm lekicsinyített mását, majd visszanövesztettem eredeti méretére, és a fejem fölé lebegtettem. Nem állt jól a pirosság az arcomon. Éppen a művelet végére értem, amikor hirtelen valami az ölembe repült. Landolt, csapódott, rá a könyvre. Csak annyit érzékeltem, hogy gusztustalan volt, és mozgott, és koszos volt.
Felsikítottam, és felpattantam a helyemről.

[A történet mögöttük]

A történet mögöttük

Rudolf szemszögéből
1977. március 17.

- Hé, Fraser, jössz velünk a Három Seprűbe? - kérdezte tőlem Charles Brown a klubhelyiségben, akit mindig úgy hívtak a többiek, hogy Charlie Brown, azután a kutyás mugli képregény után, és szerencsétlenen rajta is maradt ez a név. Szerintem is vicces volt, de ezen a véleményen ő ne iagzán osztozott, mert mindig sértődött fejet vágott hozzá, ráadásul már némelyik tanár is így hívta, mert a hülyeség ragadós volt.
- Megint? Múltkor is sikáltuk a szart, amikor kiderült, hogy sört ittunk, és berúgtunk tőle - röhögtem fel, nem mintha ez visszatartott volna attól, hogy megint berúgjak. - Winston valami ronda varázslényt talált a parkban, és ki akarja ásni a sárból, az most sokkal viccesebbnek tűnik - vigyorodtam el.
- De béna vagy, az csak egy nyomi másodéves - hurrogtak le a többiek, mintha egy másodéves társaságát többre tartottam volna náluk, de az a srác vicces volt, mintha egy emberszerűbb Hagrid lett volna, akinek a zsebeiben vagy varázslények vagy növények voltak.
Én meg csak megvontam a vállamat, majd a göndör, dús fürtjeimbe túrva kivonultam az öltözőből. Kiérve kellemes idő fogadott, már tavasz volt, és a levegő sem volt olyan csípős, csak reggelente, amikor kimentem futni egyet. A futás kitisztította a fejemet, és kikapcsolt egy kicsit. Nem volt olyan köztudott de eléggé elmélkedő típus voltam, azon kívül, hogy szerettem csapni a szelet a lányoknak, még akkor is, ha nem volt persze semmi komoly, csak olyan jó volt látni, hogy elpirultak tőlem. Egyedül Hope volt olyan megközelíthetetlen, de ettől volt olyan szórakoztató, hogy néha az idegein táncoltam, aztán amikor megunta csak sértett hisztériával félre vonult. Biztos ő is titkon odavolt értem. Úriember voltam, és egy igazi előkelőség, és emiatt buktak is ráma  lányok rendesen. De szerettem olvasni is, vagy egy kicsit félrevonulni a többiektől. Erre napközben nem igazán volt lehetőségem, elég népszerű voltam, mindig volt körülöttem valaki, és bár imádtam a társaságot, a magányos futások segítettek abban, hogy ne őrüljek meg a nagy népszerűségtől. Itt azért nehezebb volt csak úgy főzni vagy sütni valamit kikapcsolódásképpen, nem akartam elvenni a házimanóktól a munkát.
Le is értem a birtokra, és ki is szúrtam a Winstont, már ami belőle Winstonra emlékeztetett. A srác könyékig túrta az egyik sáros halmot a fa tövében, amikor odaértem hozzá. Kevesen voltak kint, messze szúrtam ki egy hollóhátas csajt, aki milyen meglepő, el volt temetkezve a könyvébe. Azért én nem vittem ennyire túlzásba. Leguggoltam Winston Brooke mellé, és felvont szemöldökkel bámultam a srácot.
- Na, megfogtad? - kérdeztem tőle, ő meg csak rázta a fejét.
- Nem, tudod, kezdem azt hinni csak képzelődtem. Reggel óta itt vagyok, és nem találom sehol - húzta ki a kezét az egyik sáros göröből.
- Ha láttad biztos itt van, csak még nem találtad meg - mondtam nagy bölcsen, majd feltúrtam az ingem ujját a könyökömig, hogy én is keresgéljek a sárban. Érdekeltek engem is a varázslények. - Ezért vagyok itt én - húztam ki magam, és együtt kerestük valamit, amit nem tudtunk, hogy mi.
- Azt hiszem megvan! - kiáltott egy idő után Winston, és kihúzott egy sáros kis valamit a földből, ami őgy tűnt hogy összehúzta magát a fiú tenyerében. Fájdalmai lehettek, valami csapdába ejthette a föld alatt, lehet valami erőszakos fa gyökere, ki tudja. Nem látszódott, hogy mi volt az a kis lány, talán golymók, vagy furkász, de ebben a billanatban persze megjelent pár mardekáros, mintha csak erre vártak volna.
- Na nézzétek csak, disznók vannak előttünk - ismertem fel Dorian Black hangját, aki valami távoli ágnak volt a távoli Blackje, ennyire sosem érdekeltek a nagyobb varázslócsaládok. Felpillantottam rá, olyan "na nem mondod" tekintettel. Nem kaptam fel sosem a vizet, nyugodt voltam a legtöbb helyzetben, talán ez is idegesíthette a legjobban.
- Hát mit is mondhatnék, Black, jobb disznóként a sárban, mint gerinctelen kígyóként a földön - válaszoltam és még szemtelenül el is vigyorodtam. Erre persze bepöccent teljesen kiborult, és az események felgyorsultak. Hirtelen mozdulattal kigáncsolt, én meg elterültem a födlön. Elvették Winstontól a lényt, és szerencsétlen leviosa bűbájjal lebegtették, hogy még jobban szenvedjen. WInston úgy rohangál alatta hogy elkapja ha leejtik. Dorian felém került, és sarat próbált az arcomba nyomni, de egyelőre nem ütöttem vissza, az rohadtul fájt volna neki. Ekkor kiáltott fel Winston, mert a lény már nem felettünk volt, hanem az egyik seggfej jól elhajította, és ha jól láttam egyenesen a hollóhátas lány felé repült. Ekkor döntöttem úgy, hogy jól behúzok egyet Doriannak, reccsent is az orra az öklöm alatt, és lefordult rólam. Az egyik haverja még eltalált valami átokkal, éreztem a fájdalmat a kezemben, de én is előkaptam a pálcámat és igyekeztem mindet kiütni. Jó párbajos voltam, és így győztem is. Rudolf Fraser mindig győzött.
- Üdv a disznók között, remélem jól érzitek itt magatokat - vettetem még oda hozzájuk, majd a sápadt, sáros sráccal a sokoltozó hollóhátas lány felé indultam. Erica Hope volt az, csak ő vette elő a napernyőt a leggyengébb napfényben is, pletykálhatták volna róla, hogy vámpír, de senki se pletykált róla, mert tartottak tőle.
- Ne legyél úgy oda, Hope, most mentettél meg valakit a halálos zuhanástól - kacsintottam rá a lányra, aki szintén kapott a sárból. Winston oda is szaladt a könyvhöz, ami már nem is látszott, milyen tankönyv volt, de ha tippelni kellett volna mágiatöri.
- Életben van! Életben van! - kiabálta.