Folyosók

♥ valami láthattalan ♥

( i'm too young to feel like i'm running out of time )

2003. 11. 16.
p.s. Len

Ha az ember zuhan, akkor előbb utóbb földet ér és összetörik. Ilyen amikor az lepottyan valaki a magasból, vagy pedig beleesik egy másik emberbe. Sokszor landoltam már keményen a földön, a valóság pedig arcba csapott, de valahogy megszoktam, kicsit mindig töröttebb lettem, de valahogy mindig összeszedtem magam. És nem is féltem újtra és újra belekerültem ebbe az ördögi körbe. Zuhanás és földbe csapódás. Ha az ember fél a fájdalomtól ne repüljön, nem? Én nem féltem, nem volt mit elvesztenem, csak maximum a hitem nőtt abban, hogy senki se szerethet viszont, és hogy magányra lettem teremtve. Mintha csak előre tudták volna, hogy milyen sok elcseszett dolgot fogok csinálni, hát jó előre meg is büntettek érte. Keresni az igazit, vagy valami ahhoz hasonlót a szerelmet, és addig újra kezdeni amíg nem marad ép csontom. Furcsa volt, hogy hirtelen úgy éreztem nekem tényleg Len volt az igazi. Pedig még csak nem is tudtam róla semmit. Mégis inkább láttam őt emberinek, mint valami furcsa bálványnak. És még valahogy mindig belebotlottunk a másikba. Kínosan sorsszerű volt.
Nem hittem volna, hogy meg fog csókolni, úgyhogy teljesen sokkot kaptam, és olvadtam el valami boldog rózsaszín tócsává a sötét folyosón, miközben visszacsókoltam, ahogyan ő is engem. Mintha nem is tudom, holnap megszűnt volna létezni a Föld. Egyszerűen túl szenvedélyes volt és heves, és nem is emlékszem mikor kaptam bárkitől is ilyet. Soha? Nagyjából a csókig se jutottam el, ha tetszett valaki, és ami Williammal történt már nem is tűnt másnak, csak egy nagyon fájó emléknek. Ahogy beleharapott az ajkamba még zavarba ejtő hangon fel is sóhajtottam, és lassan tényleg azt se tudtam, hogy hol voltam, csak hogy Lent csókolom, miközben szinte éreztem a testének minden lüktetését, ahogyan jobban összetúrtam még a haját is. Ha persze fogta volna magát és behúzott volna a szobájába sodrótam volna vele oda is. De ő ellépett tőlem, én pedig hirtelen megint olyan furcsán magányosnak éreztem magam. Miközben azt se tudtam hol voltam. Furcsa és röhejes helyzet volt, próbáltam magam összeszedni, mondjuk kezdhettem volna azzal is, hogy újra levegőt veszek. Mintha éppen felriadtam volna egy álomból de még félig benne ragadtam volna. csak nagyokat pislogva inkább felnéztem Lenre, miközben a szívem ki akart szaladni a testemből.
– Menj a klubhelyiségedbe, mielőtt levonnám a pontokat… - magyarázta én meg csak megköszörültem a torkoma. Felőlem az össze pontot is levonhatná, valahogy hirtelen nem tudott érdekelni.
– És meg ne tudjam, hogy éjszaka a folyosón mászkálsz! - tette hozzá olyan büszkén kihúzva magát tanárosan amitől csak még menőbben nézett ki. Egy rövid ideig összeakadt a pillantásunk, mert amúgy még nem tudtam megmozdulni, csak elvesztem a kék tekintetében, ami most nem is tűnt olyan ridegnek, a hangja ellenére is. Csak lassan bólintottam egyet, mert elfelejtettem beszélni. Vagy csak perzsául tudtam volna megszólalni, aztán megint csak hülyének nézett volna. Vagy a kettőt összekevertem volna. Még jobb lett volna...
- Jó éjt - mondta aztán én meg csak összeszedtem magamat, hogy valami embeszerűn megszólaljak. Nem lett volna jó ötlet feltartani, pedig igazán megcsókoltam volna megint.
- Shab bekheyr - mondtam halkan és még egyszer rápillantottam, majd néztem ahogyan elsétált, amíg el nem nyelte a sötétség. A kezemmel megpaskolgattam a még lángoló arcomat, miközben én is visszaindultam a hálókörletem felé. Valami édességet szerettem volna, de helyette valami sokkal-sokkal többet és édesebbet kaptam. Magasságos ég, most csak még jobban belezúgtam.

KÖSZÖNÖM SZÉPEN A JÁTÉKOT!
A HELYSZÍN SZABAD!