Szent Patrik templom

Belfastban, a Dongell utcában található katolikus templomot rendszerint elárasztják a muglik, turisták és vallásos emberek, ám időként a varázsló társadalom is képviselteti magát itt. A gyönyörű épületet valóban érdemes megcsodálni.

To Mr. Nott

Próbáltam nem forgatni a szemem. Abból amit mondott inkább arra lehetett következtetni, hogy ez utóbbit csak azért mondja, hogy megnyugtasson. Még ha talán ő nem is az a fajta volt, majdnem biztos voltam benne, hogy pár öreg motoros nem veti meg a piát, mondjuk úgy hogy „vezetés közben”. Ennek ellenére „lelkesen” bólogattam.
- Kalandra fel! Vár ránk a megyén túli élet, vagy mi a szösz… - somolyogtam az orrom alatt. Tudtam, valószínűleg fogalma sincs miért olyan vicces ez, de talán ez volt a legjobb benne.

Vannak dolgok amik mára már majdnem megszokottá váltak számomra. De csak majdnem. Néha kell azért egy kis emlékeztető azért hogy mi történik körülöttem. Ha lenne rá időm talán elgondolkoznék azon, hogy az eredeti, ehte varázslók vajon felfogják-e a csodákat amik történnek körülöttük. Vagy megszokottá vált nekik minden, mint a kinti világban a mobil telefonok és a többi.

A zöld lángokba lépve próbáltam nem gondolni rá, hogy tulajdonképpen viszolygok a templomoktól. Talán hosszú lenne elmagyarázni de a lényeg, hogy így van. De hideg fogadtatásra tényleg nem számítottam. Prüszkölve próbáltam levegőt venni, és a vizet kitörölni a szememből még a felettesem is megérkezett. És mikor sikerült egy huncut vigyorral néztem a pásztorra.
- Isten útjai kifürkészhetetlenek nem igaz? Mi értelme lenne fanfárral és fénytengerben ide jönni, az miféle teszt lenne a hithűeknek? Minket éppen hogy segíteni küldött...

to Lin
2003. Augusztus 2.

 


öltözet II háttérzaj

A lelkesedése tetszett, bár a mondandója egy részét nem tudtam hova tenni. Niylván ismerősebb a mugli világban nálamnál, és ekkor még azt gondoltam, milyen hasznos is lesz ez mindjárt, ha megérkezünk varázstalan uticélunkhoz.
Aztán a pofánkba kaptunk egy-egy démonűzésre elegendő szenteltvizet. Vajon ezt a lőrét is úgy érlelik, mint a jó bort? Vagy csak az elmém tette hozzá a fura, állott-algás ízt? Minden esetre a tüdőmben ez nem volt jó érzés, így méltóságteljesen öblös köhögéssel próbáltam meg megszabadulni a felesleges nedvességtől. Mivel kopoltyút növeszteni bonyolultabb.
Akilina szerencsére nyugodtan kezelte a helyzetet. A tiszteletes keze megállt a levegőben, de az is lehet, hogy csak azért, mert kifogyott a munícióból, ugyanis nála lévő kancsó immár üres volt. Vagy a vizespólós kihallgatás jött be neki? Én inkább nem néztem oda.
- Jöhettek volna a főbejáraton is, mint a rendes emberek.
- Szent Miklós nyomdokait követjük… - kuncogtam széttárt karokkal, sznípadias ájhatatossággal, bár még kissé reszelősen, és újra torokköszörülésbe kezdtem.
- Inkább kövessék az átkozott padjaikat - puffogott a pasas, és mutatta az utat a vizeskancsóval, majd pedig saját haladásával. Célszerű volt követnünk őt, ki ebből a kis ficakból, át a templom fő részébe, az oltárhoz. Úgy bukkantunk elő a “színfalak” mögül, hogy úgy éreztem magam, mint valami kórista, éppen el nem kezdtem az ájve márijját. De a víz miatt még inkább hallgatag voltam.
Az oltár néhány sor pad előtt kellett volna, hogy álljon, de a padok bizony nem voltak sorban. Párat, amit elintéztek a kollégák, itt hagytak egymáson fetrengve keresztbe-kasul, mások darabokban hevertek a padlón. Egy hosszú bútordarab a rózsaablakon lógott ki félig, halkan nyikorogva hintázott, s néha le-lepottyant mellőle egy szivárványszínű üvegszilánk. Az auror kollégák nyilván kivitték amneziálni a többi szemtanút, mások a padokat kergették, úgyhogy se nekik, se az elkövetőknek nem láttuk itt színét. Legfeljebb majd néhány nyomot találunk.
- És mit szándékoznak most tenni? - kérdezte a fickó még mindig gyanakvóan, újra Akilinához intézve szavait. Én úgyis csak azt tudtam volna válaszolni, hogy igyekszem nem megfulladni. De ezt egy újabb, öblös köhögéssel fejeztem ki, és egy rosszalló nézéssel a pattogós pap felé.

[”Nos atyám, Isten útjai kifürkészhetetlenek, és csak ő mindenható… Szóval ha nem zavarja körbenéznék, hátha mégis kapunk valami isteni sugallatot, hogy ki vagy mi lehetett az elkövető”]

A szemöldököm felszaladt ahogy Szent Miklóst emlegette. Nagy erő kellett hozzá hogy egy elismerő biccentést ne tegyek. A szám sarka azért somolygott akár mennyire is próbáltam erőt venni magamon.

Mielőtt belegondoltam volna egyet elismerően füttyentettem a helyszín láttán. Volt benne valami… megragadó és teátrális, tekintve hogy tudtam nagyobb áldozatok nem estek.

”Nos atyám, Isten útjai kifürkészhetetlenek, és csak ő mindenható… Szóval ha nem zavarja körbenéznék, hátha mégis kapunk valami isteni sugallatot, hogy ki vagy mi lehetett az elkövető”
Körbe tekintettem, és ha nem volt akadálya céltudatosan elindultam mint a ki tudja is mit csinál. Ugyan is vagy ez, vagy drága új mentoromat egy jó nagy hátbavágással próbáltam volna rendes légzésre bírni. Ami így átgondolva lehet nem volt a legjobb ötlet az első napomon. De akkor is… túl nagy volt a késztetés.

to Lin
2003. Augusztus 2.

 


öltözet II háttérzaj

- Nos atyám, Isten útjai kifürkészhetetlenek, és csak ő mindenható… Szóval ha nem zavarja körbenéznék, hátha mégis kapunk valami isteni sugallatot, hogy ki vagy mi lehetett az elkövető.
A tisztelendő úr morgolódott még egy darabig, az orra alatt mindenféle sátánfattyakat meg vámpírfajzatokat emlegetve, de aztán végülis átengedte nekünk a terepet, és mi elkezdhettük végre feltárni a terepet.
Látszott még a csetepaté nyoma, a helyet igen csak leamortizálták a történtek. Például a bejárati ajtón még mindig keresztben feküdt egy pad, bár már nem tűnt úgy, hogy harapós kedvében van.
- Az utasítás szerint meg kell kezdenünk a nyomozást, és felkutatni a fiatal huligánokat, akik ezt művelték - dünnyögöm, és körbenézek. Az ablakok nem törtek be, a gyóntató fülke, az oltár és a többi zeg-zug viszonylag épnek tűnt, bár a földön leverve voltak gyertyák, gyertyatartók, kiborult vázák virágokkal, ilyesmi.
- Van egy olyan sejtésem, hogy ezek látni akarták a művüket. Viszont innen nem lehetett egyszerű kijutni, ha már elkezdődött a “buli”. Talán még itt vannak - néztem Akilinára, aztán hagytam, hadd válasszon ő először, hol néz körbe. Az auroros megérzések fejlesztésére is jó ez, meg arra is, hogy ha felzavarja a rejtőzködőket, akkor ketten tudjuk majd leszerelni őket.

Körbenéztem. Csendben vártam még az atya elhagyta a terepet. Újból megbizonyosodva, hogy jelenleg nincsenek szemtanúk, előhúztam a pálcámat. Különös volt ez az egész, mintha az elmém egyszerűen csak váltott volna. Ha Nott úgy sejtette az elkövetők itt vannak, akkor ideje volt egy jó kis hajtó vadászatnak. Két pálca lendítéssel letettem a padot egy másik helyre ami még eltorlaszolta a templom bejáratát csendesen ahogy lehet, még a másikkal bezártam az ajtót. A kapu nagyot döngött, de lehet csak a csendben tűnt akkora hangzavarnak. Majd a zár is halkan kattant.

Intettem Nottnak az ujjaimmal mutogatva, hogy figyeljen, majd egy kört írtam le a kezemmel, hogy körbe megyek. Tudtam nem vagyunk azon a szinten még, hogy szavak nélkül is… Talán majd egyszer… talán sohasem.

Tettem egy kört a kápolna körül, végül a gyóntató fülkéhez értem. Határozottan kivágtam az ajtaját, hogy úgy hangot is adott. Abban reménykedtem ha van bent valaki a meglepődés, ha egy másodpercet is, de előny ad. Ha nem a hangoskodásom feszengést idéz elő, és előbb utóbb, jó hajtó módjára, Nott felé terelhetem az illetőt.

Egyenletes tempóban haladtam tovább. A bakancsom kopogott a kő padlón. Végül intettem a nagyfőnöknek, hogy felnézek a galériára. Nem nagy meglepetésként többnyire csak az orgonát és a klaviatúrát találtam. Körbenéztem hátha egy sötét ponton nem-e rejtőzik valaki. Majd egy pillanatban amikor az agyam kihagyott, a billentyűzetre néztem. Az ujjaim végig futottak rajta, és egy tetszőleges ponton a Wonderwallt kezdtem játszani...

to Lin
2003. Augusztus 2.

 


öltözet II háttérzaj

Szép. Elismerően biccentettem a helyszín biztosítására, innen már se ki, se be. És most kezdődhet az ipiapacs. Ahogy intett, bólintottam, menjen csak körbe. Ezt még én is értettem, nagyjából eddig terjedt a kézjelekben a szakértelmem, de különben inkább csak a középső ujjamat szoktam használni. Milton a fegyelmezettebb auror, én sokszor a sugdolódzást választom, ám most nem kellett. Jó, hogy Lin ilyen egyszerűen mutatta el, és nem kellett egy rögtönzött activty játékot játszanunk arról, mit akar.
Szóval figyeltem, ahogy körbeszaglászik, aztán a sarokban kihelyezett izé… Talán budi? Ajtajához lép, hogy végülis egy határozott mozdulattal és jó nagy hanggal kivágja. Valahonnét mocorgás hangját hallottam, bár nem tudtam pontosan bemérni, hogy honnan. A kollegina továbbhaladt, és végülis az orgonához mászott fel. Mindig is lenyűgözött ez a hangszer, noha a hangját nem szerettem. De az a sok cső, meg síp, meg billentyű, micsoda szerkezet is ez.
Aztán megszólalt a zene. Hangosan - mert hát egy ilyen hangszer máshogy nem tud szólni - és visszhangosan a templom kőfalai között. Egészen úgy hangzott a dallam, mintha Akilina nem csak rögtönözne, hanem tudná is, hogy mit csinál a sok billentyű felett, de művészi játékát elrontotta valami. Méghozzá két ember rémült ordibálása, akik aztán a  fal, meg az orgona csöveinek sora közötti résből ugrottak elő. Gondolom harmadfokú halláskárosodással gazdagodva, mert az egyikük fél kezét a fülére szorította fájdalmasan, a másik meg indokolatlan hangerővel kiáltotta a következő varázsigét Akilina felé.
- Stupor!
Innen lentről helyzeti hátrányban voltam ugyan, de azért ezt a rémesen hangos igét még ki tudtam védeni egy néma távolsági protego-val, hogy Akilinát fedezzem. Aztán ki is ütöttem a gyereket egy szintén nonverbális stuporral, de ezalatt egyrészt a másik is magához tért, és pálcát emelve valami varázst küldött Akilina ellen, másrészt az előbbi kiütött tag meg pont az orgona billentyűzetére zuhant, drámai hangorkánnal koronázva meg az amúgy is szerencsétlen pillanatot. Az egész templom zengett a disszonáns visszhangoktól, én meg már nem láttam rá, mi történik a fejem felett, úgyhogy két méteres, habnak nem nevezhető testemmel elindultam sietősen felfelé, hogy megnézzem, mi történik még ott.

To Nott

[/i]

Volt egy pont tinédzserként. Talán az utolsó Roxfortos év alatt, valamelyik bandázás alatt, mondhatjuk hogy bajkeverés közben, valamire felfigyeltem, egy szikrára belül. Figyelmen kívül is hagyhattam volna, de valahogy tudtam, hogy ha nem figyelek oda rá abból baj lehet. Olyan volt ez mint a macska amikor az egeret kergeti. Sokszor nem is csak azért mert éhes, hanem egyszerűen szórakoztató számára. A lényeg talán ez volt az egyik ok a sok közül ami az auror suli felé terelt.

Most ez csak egy „ártalmatlan” játék volt… azon kívül hogy munka. Féling belül remegtem, hogy nehogy bolondot csináljak magamból, másik felem viszont élvezte ezt a kis hajszát.

Nos a tervemben csak egyetlen hiba volt, hogy ahogy kifüstöltem a két elkövetőt, egy pillanatra hátrányba kerültem ahogy a hangszerrel voltam elfoglalva. De hogy volt aki fedezzen hamar össze tudtam kapni magam. Ahogy az egyik hanyatt esett lendítettem a pálcámat egy Capitulora a másik felé, majd egy újabb néma varázslattal megkötöztem. Lehet, hogy jobban tettem volna ha én is ki ütöm a másikat. De ki tudja, hátha Nott még ki akarja kérdezni a helyszínen. Ha nem így talán nem kell teljesen cipelni.