demure days.

dawn of the eighth

Fáradtan kúszik be a nap, szűkös lakásomba. Winston valahol a lábamnál fekszik, szanaszét gyűrt paplanomon, cirógatásomra hátára fordul és szétdobja a lábait. Kis ribanc. Bár mondják, hogy amilyen a kutya, olyan a... Mindegy is, ideje elkezdeni a napot. Pálcámmal intek a bögrémért és a twinings filetért, hogy ágyamban maradva egy kis forróvíz megidézésével kényelmesen megteázhassak, újabb intésemre pedig ömlik be London zaja és a friss reggeli levegő ablakomon.
- Na pajti.. Hilly Fields vagy Brookmill? – kérdésemre a négylábon járó kakigyár már is aktivizálja magát és jó nagy nyújtózkodással jelzi, hogy ő ugyan benne lenne egy nagyobb sétában is – tehát Hilly Fields, értem.

Lewisham egy nem túlzottan zsúfolt vagy felkapott része Londonnak, bár egyfolytában húzzák fel az új épületeket még mindig kijjebb esik a belvárosi forgatagból. Talán éppen ezért is inkább a munkásréteg és a bevándorlók övezete ez – ami természetesen csak egyet jelenthet: isteni és olcsó ételt. Minden tiszteletem Őfelségéé, de az udvar kifinomult, fine dining jellegű konyhája nyomába sem ér egy jó lewishami currynek. Bár így reggelre csak egy kisebb májas pitét veszek magamhoz a sarki pékségből, amit elmajszolhatok a park padján, amig Winston mókusokat molesztál.

Kicsit még érzem az esti sörök kellemetlen utóhatását, de kiengesztel a tudat, hogy most pár hétig megint nem kell régi auoror haverokkal találkozzak. Félreértés ne essék, sem őket sem pedig pár pint Guinnesst nem tudok megvetni, de valahol mindig van egy keserűség ezekben az összejövetelekben, túl sok barátot vesztettünk el a háború alatt. Valahol bűntudata van az embernek, hogy mi itt éljük békében a szinte eseménytelen napjainkat, hála az ő áldozataiknak. Talán ezért is próbálunk rendszeresen találkozni, hogy a régi sztorik hatvanadik újra elmesélésével is életben tartsuk az emléküket. Kár, hogy nagy átlagban addig iszunk, amig mi magunk alig emlékszünk az estére. A gondolattól újabb fájdalom nyilall halántékomba, csessze meg, aki jó ötletnek tartotta a gin feleseket. Ja, az én voltam. Meg az is, aki utána részegen Londonba hoppanált Birminghamből és kitudja hova lőtte ki hányását a tér és idő örvényében.

Kutyám lógó nyelvvel jön vissza hozzám és lehever a fűben. Bár már a falevelek barnulnak és hullanak még egészen kellemes augusztusi idő van. Beleolvadok a tömegbe farmerommal és szakadt Green Day pólómmal. El sem hiszem, hogy sikerült rávennem Cherish-t, hogy jöjjön el velem a londoni koncertre. Szerinte túlkompenzálom a muglilétet apám miatt, szerintem pedig bekaphatja. Mint Őfelsége testőrének, kötelességem tisztában lenni a mugli világgal és én elhívatott vagyok a szakmám iránt. Plusz, amint a szájába tömtem egy mekis sajtbureszt az éjszaka közepén, abbahagyta a picsogást.

Megyünk még egy kört a parkban, Winstonra visszatéve a pórázt, hogy ne akarjon mindenáron szaladni a – meglehetősen vonzó – krikettezők által elütött labdák után. Másnapos reggeli sétáinkat időn kívüli, nyugodt eseményként élem meg. Ilyenkor csak vagyunk, kötelességek, felelősség és dráma nélkül, elbújva egy olyan életbe, amiről a legtöbb mágusnak fogalma sincs.